-Én szeretem a Porpicy SP-t, de kedven nemzetközi csapatom nincs.Mindig a két ellenfélközül döntöm el, hogy most melyiknek szurkolok.-suttogtam erőtlenül. Már álmos voltam, mert kimerítő nap volt a mai. Örömmel mondtam volna, hogy holnap ugyanitt, de ez a helyszín, talán mert tiltott volt, talán mert nem volt szimpatikus; nem kötötte le a figyelmem.Hirtelen megfordult a fejemben, hogy ezt mondom, de utána felmerült egy kép a szemem előtt: A szüleimnek szomorúan szipogom, hogy kirúgtak, ők szidnak, aztán meg kitagadnak a családból, és még a bácsikám, Edward bácsi sem szeret. És ez nem történhet meg velem. Szörnyű volna. Meg holnap le kell mennem Bogolyfalvára, a kviddicses szaküzletbe, aminek hirtelen nem jut eszembe a neve.Megvan! Kviddics! Hát kinek nem köti le a figyelmét? Ezzel a lánnyal nagyon jól elbeszélgettünk róla. Elkísérhetne. Így hát megkérdeztem:
-Nem jönnél le velem holnap Bogolyfalvára, a kviddicses boltba?Viszont most mennem kéne. Itt az ideje lefeküdni.

Rosie

- Nekem a magyar válogatott a kedvenc csápátom – válaszoltam mosolyogva. Mire végeztünk, elköszöntem a manóktól, és letettem a kötényt, amit viseltem, ha lejöttem ide. – Hát persze, szeretnék egy kviddics-keszthyűt venni! Eltalálsz a klubhelyiségetekig? Siess, nehogy elkapjon egy prefektus!
Nagyon örültem, hogy megismerkedhettem Rosie-val, aki hozzám hasonlóan kviddics-bolond. Őrzőkesztyűt akartam mondani, csak hát-hát… A kiejtésem nem kis fejlesztésre szorult még. Mimitől és a társaitól szépen elköszöntem, ők meg még adtak nekem egy kis mézes csirkét, hogy vigyem csak fel tanuláshoz, de ne maradjak fent sokáig, pihenjem ki magam. – Jó éjszákát, Rosie!
Én magam simán visszataláltam a klubba, tudni kell, hogy mikor érdemes felkeresni a konyhát. És este tízig, ha felérek a klubba, ott már biztosan nem kaphatnak el.

°Batsány Nemerének


*Takarodó már rég elmúlt, azonban Annácska csendesen üldögélt a Konyhában egy könyv társaságában. A manók, - mint mindig - most is teljesítették kívánságát, így hát az előtte lévő asztalon forró kakaó, és puha sajtoskifli pihen, aminek már a fele bendőjében van. Pár perce még egy-két manócska itt járkált körülötte, s várták, hátha van egyéb óhaja a leányzónak, azonban ő megmondta, hogy nyugodtan pihenjenek meg, nem kell egyfolytában pörögni. Bár ilyet hiába is javasol a kicsike lényeknek, ők magasról tojnak az ilyesfajta ötletre. Legalább azt megértették, hogy nem kell Annácska sarkában lenni, képes egyedül is elfogyasztani az ételt. Így hát falatozás közben egyre csak olvasta a könyvtárból kivett régi, ütött-kopott könyvet. Régi legendákat ismerhetett meg belőle, és ami azt illeti egész érdekesnek is találta.
Mindazonáltal feltehetnénk a kérdést, hogy mégis mi a fenét keres itt éjjel? Hiszen rég az ágyában kellene szunyókálnia, és álmodni unikornisokkal, meg mindenféle szépséggel. De nem. Ő valamiért képtelen volt aludni. Igazából tisztában volt vele, hogy a fiú áll a háttérben. Bizony, bizony, Jeges Dióról van szó, aki elcsavarta e tündéri kislány tündéri fejét. Még nem is tudja, hogy mennyire megbánthatja a srác. Oh, feleslegesen magyarázza neki testvére, barátnője, hogy ne essen belé, ne keresse a társaságát... ők már elkéstek. Egy rózsaszín felhőn csücsül, pedig tudhatná, hogy hamarosan lepottyan. Annyira naiv, hogy észre sem veszi, hogy mit is csinál valójában Dioméd. Semmi gond. Majd megtanulja így vagy úgy. Mindenesetre Ő már el is képzelte az élete hátralevő részét ezzel a rellonos sráccal, aki még sokat árthat neki.*

°Batsány Nemerének

*A manók folytonos felbukkanása zavarta a leányzót az olvasásban. Képtelen volt felfogni, hogy ezek az apró lények hogyan képesek ennyit járkálni, és a diákok minden kívánságát teljesíteni, mindig csak pörögni. Mint valami búgócsiga, ami sosem áll meg. Pedig szerinte bizonyára ők is elfáradnak, s pihennének kicsit, vagy pusztán már megszokták, hogy örökké dolgozniuk kell. Érdekes. Anna valószínűleg két nap után feladná, aztán ugyanennyi ideig aludna. Az olvasás és az evés után ez a harmadik kedvenc tevékenysége az életben. Testvérei gyakran hívták otthon Csipkerózsikának. Na vajon miért?
Mindenesetre Annának nagy nehezen sikerül elmélyednie a történet világában. Már teljesen beleélte magát ezekbe a legendákba. Hirtelen arra is gondolt, hogy mi lenne, ha gyorsan idézne egy szellemet. Bár ez szükségtelen, hiszen a kastély tele van velük. Ahg... Egyszer teljesen véletlenül átsétált az egyiken. Borzaszó érzés volt.
Ekkor egy mély hangú emberke köszönti. Összerezzen kicsit, majd felpillant. Egy barna hajú, - nála magasabb - vele talán egyidős sár volt az. A hűtő felé igyekezett, nyilvánvalóan ő is megéhezett.*
 - Szia - *üdvözölte a lányka, aztán mintha ott sem lenne a fiú, visszatért a régi históriákhoz. Miközben bújta a könyvet, eszébe jutott, hogy ez esetleg illetlenség. Csevegnie kellene a sráccal, elvégre az illem ezt diktálja. De most őszintén? Mi a fenéért dumáljon egy vadidegen fiúval? Jó-jó, szerezhetne ugyan barátokat, azonban mindenki tudja, hogy ez nem az erőssége. Mellesleg az sem biztos, hogy a diák akar-e beszélni vele.
Becsukja a könyvet, - azért előbb egy papír zsebkendővel jelzi, hogy hol is tart - és felé fordul. Szóra nyitná száját, ám semmi sem jut eszébe, amit megjegyezhetne. Bemutatkozhatna, megkérdezhetné melyik ház ad otthon fiúcskának, azonban ezek a dolgok egyszerűen kiszöktek kobakjából. Így hát harap egyet a sajtoskiflijéből.*

Anna

°Batsány Nemerének


*Szeme sarkából figyeli, hogy a nemrég érkezett fiú miket művel a háta mögött. Nyilvánvalóan kaját készít magának, ám Annának muszáj meggyőződnie erről, még a végén valami bájitalt kever össze, megitatja vele, aztán álomba merül. Megingatja buksiját. Igen, már Ő is úgy gondolja, hogy ennyi volt az olvasásból mára, fejébe szállt az összes régi legenda. Inkább társalognia kellene ezzel a fiúval, ha már idekeveredett. Amúgy sem képes soha senkivel beszélgetést kezdeményezni. Általában ha összefut valakivel, az illető kezd mindenféle dologról dumálni. Ő csak hallgat, bólogat, s néha válaszol. Vagyis... mondjuk ott van Julien. Az eridonossal már egész jól összehaverkodtak, még a végén valóban barátot szerez magának. Csoda.
Miközben ezen töpreng a fiú helyet foglal az egyik asztalnál, és elárulja a vezetéknevét. Anna először összevonja szemöldökét, mert nem is igazán érti, mit is akar a srác. Talán valami varázsigét mormolt el, esetleg egy ismeretlen nyelvre váltott át? Csak később esik le neki, hogy ez bizony a vezetékneve. Ejj, hozzá van ahhoz szokva, hogy az emberek általában a teljes nevüket mondják, ha bemutatkozásra kerül sor. Sóhajt egyet, majd hirtelen hóna alá csapja könyvét,  megfogja tányérját és bögréjét. Azt hinné az ember, hogy épp ki akar rohanni a Konyhából, annyira gyorsan végzi e cselekedeteket, holott pusztán odalépked a fiú asztalához, és lecsüccsen vele szembe. Egy árva kérdés nélkül. Nem is gondol arra, hogy Batsányi esetleg vár valakire.*
 - Anna. Podmaniczky Anna - *mondja. Leteszi az asztalra a kezében lévő tárgyakat, s végül a könyvet is. Kissé előre hajol, egyik kezével fejét megtámasztja, így figyeli, ahogyan a fiú darabolja a zöldségeket. Nem is érti miért nem bízta az egészet egy manóra, de mindegy is.*
 - Te sem tudsz aludni?

°Batsány Nemerének


*Anna helyet foglal a szemben lévő ülőalkalmatosságon. Mégiscsak kényelmesebb, és udvariasabb így társalogni a másikkal. Hát hogy néz már az ki, hogy beszélgetnek, aztán két asztal távolság van közöttük? A lányka szerint elég furcsán festhetne az egész, részben ezért döntött így. A másik pedig az, hogy testvére megjegyezte neki, hogy ideje lenne végre összehaverkodnia egy-két diákkal, és nem kizárólag Juliennel, vagy Dioméddel lógnia. Az utóbbit kifejezetten rühelli Ádám, amit a szíve mélyén meg is ért, mert a srác nem tisztelettudó a lányokkal. Vagyis először megjátssza, hogy ő mennyire lovagias, és gáláns, s ez által közelebb kerül az illetőhöz. De persze ezek csak Anna gondolatai. Na, azért azt is hozzá kell tenni, hogy a lánykát rendesen az ujja köré csavarta.
Bólint egyet, miután az előtte ülő teljes nevét kiböki. Nemere... Nem is nagyon hallotta még ezt a nevet. Vállat von, majd, elhelyezi a kezében lévő cuccokat az asztalon. Nézi, ahogyan Nemere eszegeti a retket, szeleteli a zöldségeket... Hirtelen kedve lenne segíteni, de aztán meggondolja magát. Nem kérte senki, hogy beleavatkozzon e fontos tevékenységbe, így hát nyugton marad.
Megint bólint egyet, amikor a fiú válaszol a kérdésére. Ja, manapság Anna sem tud jól aludni. No igen, ez leginkább Diomédnak köszönhető, de azt hiszem nem is kell tovább ragozni a témát.*
 - Oh, nem, - *rápillant a könyvre* - dehogyis. A könyvtárból szereztem. Ilyen régi legendák vannak benne, érdekesek.
*Bár meg kell hagyni, még az is előfordulhatna, hogy ilyenkor áll neki tanulni. Ő az a gyerek, aki élvezi, ha új ismeretekre tehet szert, így hát óráról-órára mindig képben van.*
 - Melyik házba jársz? - *felteszi a legunalmasabb kérdést. Mondjuk érdekli a dolog, hiszen ez sokat elárul az adott diák jelleméről.*

És kitöltik. És elmesélik, hogy a Dáma valami új áriát tanul, persze az ő stílusában, azaz rettentően, meg hogy őket éppen hogy kérte meg a szerzetes. Aminek nem a női ruha vagy a hordóban való álldogálás volt éppen a legfurcsább része, de mindegy is, a lényeg, hogy kitöltötték a cuccost, és még jó fejek is voltak. Cserébe a kezükbe nyomja a saját példányú szórólapját, mert terjeszteni kell az igét a kentaurok jóléte érdekében.

 - Bocs, csak... nyihá, akkor már csak húsz kell. - mondja a lányhoz visszasétálva;  a nyihá az egy közepesen lelkes akármi volt, mert egyrészt megvan a fele, másrészt meg még ugyanannyi kell, és ha ki is tölti még húsz ember az értelmetlen papírját, akkor rámegy majd az estéje, hogy kielemezze. De minek. És hogyan. Na, szóval az is eredmény, hogy legalább közepesen lelkes volt az a nyihá.

 - És a rellonban próbálkoztál már a kentaurokkal? - veszi vissza a társalgás elejtett fonalát, ha kell, ha nem. - Gondolom, ott még kreatívabbnak kell lenni. - most nem mer igazán pontosítani, de vannak ötletei. Szimpla fenyegetés, hogyha nem hallgatja meg, akkor megátkozza az arra járó diákot. De azt se tartja elképzelhetetlennek, hogy stikában elkábít, vagy összekötöz, vagy csúnyán megátkoz egy csomó diákot, és addig nem oldja fel őket a varázslat alól, amíg meg nem osztotta velük, hogy miért is éppen a kentaurok. Igazából a rellonosokról annyi színes pletyka kering, főleg az elsősök között, hogy ő már hallott mindent, levágott kisujjaktól kezdve szándékos ételmérgezésen keresztül mindent a zöldekről.

Podmaniczky Anna

Payne uraság

*Ebben a szent percben tette le a Bolhapalota című könyvet a navinés lányka. Roppant boldog amiért végre a saját ágyában heverészhet, olvasgathat, meg gitározhat. A Madagaszkári kiruccanás alatt már majdnem el is felejtette mennyi kényelmes az ő pihe-puha ágyikója. Ó, de jó lesz végre ebben aludni! Mmm... Ekkor a gyomra korogni kezd. Nem is ő lenne... A kis éhenkórász! Hogy neki mindig szüksége van valami finomságra. Lemászik az ágyáról, s bekukkant a alá, ugyanis odarejtette el a csokis dobozkáját. Kinyitja, ám egy árva szelet snickers sincs benne. Borzasztó! Anna fújtat egyet, belebújik papucsába, majd elindul a konyha irányába.
Egész gyorsan megérkezik az említett helyszínre, ahol egy duplacsokis muffin és egy fincsi banánturmix társaságában már indul is tovább. A manók rendkívülien kedvesek voltak, azonnal jöttek, segítettek, pár perc alatt teljesítették a leányzó kívánságát. Igen, ez is iszonyúan hiányzott már Annának.
Beveszi az egész muffint a szájába, s szabad kezével megigazítja terepmintás ujjatlanját, és farmer shortját. Eztán harap egyet a finomságból, majd siet is tovább. A fejében már ott volt egy kép, ahogyan olvassa a regényt, és közben eszegeti ezt az isteni süteményt, néha pedig kortyol a turmixából. Tökéletes délután.
Teljesen elveszett gondolataiban, olyannyira, hogy szinte észre sem vette az előtt lévő hatalmas tornyot, aki épp megszólította. Majdnem nekiment.*
 - Bocs - *nézett fel rá.
~Bakker, ez az tengeres gyerek. Merlinre... Milyen cikin viselkedtem ott! Bárcsak ne találkoztunk volna... Jézus!~
Próbálna tovább menni, mert baromira nincs kedve dumálni Williammel, ám hiába szeretné elhúzni a csíkot, az "élő óriás" megakadályozza. Kicsit furcsán is néz rá, főleg mikor kiböki, hogy mit is akar tőle. Anna dühösen rázza meg a fejét.*
 - Jól vagy te összerakva? - *kérdezi.* - Menj oda hozzá, ha akarsz tőle valamit, nem leszek én postás - *szemeit a Williamébe fúrja. Felháborító...*

Ma

Andrew Bob Thomson

Manó

Manó

---

Visszaérve a kastélyba egy kis lustálkodás után már neki is áll kipakolni a bőröndjét, mert rengeteg dolgot vitt magával, amikre egyáltalán nem is volt szüksége, mondhatni csak dísznek vitte őket. Ekkor valami elkezdi ráncigálni a lábát és mikor lenéz meglátja a kiskutyáját Sherlockot, akit véletlen elfelejtette bepakolni az utazás előtt. Rögtön le is rakja amit a kezében tartott eddig és felveszi a kutyát, magához öleli, majd le is teszi és pakol tovább, hiszen a dolgok nem pakolják el magukat. Ekkor egy furcsa hangot hall amire ki is kapja a fejét a bőröndből, de megállapításai szerint csak Sherlock akar valamit, ezért már vissza is dugja a fejét, ahol eddig tartózkodott. Mikor már vagy harmadszorra hallja ugyanazt a hangot már nem annyira biztos, hogy csak a kutyája szórakozik, ezért alaposan körülnéz, de nem lát semmit. Egy kis idő múlva már megint hallja az idegesítő zajt, ezért leül, hogy kiderítse hol is van a zaj forrása. Nem kellett sok idő mire rájött, hogy a furcsa hangok a gyomrából jönnek, ez nem csoda hiszen Madagaszkáron szinte csak levegő élt, biztos le is fogyott pár kilót, bár azt a meleg is kiizzaszthatta volna belőle, nem kell ahhoz még éheznie is. Nem is gondolkodik rajta sokat, hogy megrohamozza-e a konyhát, persze csendesen, hogy ne zavarja vele a manókat, ha már olyan finomat tudnak főzni. El is indul megrohamozni a konyhát Sherlockkal a nyomában, aki folyton elcsatangol valamerre, ezért is ér olyan későn oda, ahova eredetileg indult. A helyiségbe belépve még nincs senki a közelében, aminek nagyon is örül, hiszen azóta, hogy Annelie behúzott neki kerül mindenféle emberi lényt. Ez a fiú feltűnően bámulja, de nem tudni, hogy miért. Végül is kit érdekel? Nézzem csak, azt még szabad, amíg meg nem unja, hogy ez a szempár őt méregeti. Egyáltalán nem  ismerős az arca, szóval biztos nem találkoztak még, de akkor miért nézi őt ilyen feltűnően?! A fiút megkerülve fog egy tálat meg egy kanalat és lerakja az asztalra a sráctól nem messze, majd megfog egy üveg tejet és azt is leteszi, végül a zabpelyhet keresi, amit sikeresen meg is talál. Ránéz az őt sasoló fiúra, majd beleönti a tálba a tejet és a zabpelyhet, majd elkezdi nyamnyogni. Mégis csak zavarni kezdi a szendvicset csináló ifjú, ezért arrébb csusszan, figyelve az újdonsült társaságát, akire egyáltalán nem vágyott. Néha bekap egy falat zabpelyhet, közben arra gondol, hogy mit akarhat tőle ez az ember, hiszen nem is ismerik egymást, legalábbis ő nem ismeri ezt a fiút még látásból sem.

Podmaniczky Anna

Payne uraság

*A folyosók eléggé elhagyatottak, valószínűleg mindenki a szobájában kuksol és élvezik, hogy végre itthon lehetnek. Anna is ezt tette, persze csak addig, míg a pocakja nem jelezte, hogy bizony szükség lenne valami élelemre. Így hát a konyhában gyorsan készíttetett magának turmixot és muffint, aztán már indult is volna vissza pihe-puha ágyikójába, ámde egy diák útját állta. Hiába próbálta megkerülni, egyszerűen sehogy sem fért el. Kérdőn felpillantott rá, bár ne tette volna... Amit hallott kiverte nála a biztosítékot. Ja, majd mint valami futár kézbesíti a leveleket, nyilvánvaló...
A srác megjegyzését elengedi a füle mellett, sőt, szinte meg sem hallotta, még mindig azzal van elfoglalva, hogy manapság a fiúk így pasiznak. Neeeem, nem megy oda a kiszemelt lánykához, inkább mással viteti el a levelet. Elképesztő. Anna nagyot harap a muffinjából, s közben Williamet bámulja, a fejét ingatja. Nem fér a kis buksijába, hogy hogy lehet valaki ilyen.*
 - Hogy mit kérek? - *vigyorodott el a lány.* - Nagy büdös semmit, mert nem fogom elvinni a leveled - *ismételte el még egyszer. Valószínűleg valami baj lehet a hallásával, vagy pusztán értetlen, mert most mondta el másodjára, hogy ő bizony semmilyen levelet nem fog elvinni senkinek. Egyáltalán hogy jutott ilyen az eszébe...
Kortyol a turmixból is. Mmm... mennyei! Ezek a manók értik ám a dolgukat. A fiú újra megszólal, mire a lány összeszűkíti szemeit.*
 - Haha, milyen vicces ma valaki... - *forgatja szemeit. Egyáltalán nincs kedve a fiúval tovább dumálni, így hát megpróbál elindulni.*
 - És ha most megbocsátasz - *már menne is, a szemével pedig int a rellonosnak, hogy húzódjon arrébb. Reméli veszi az adást.*

Andrew Bob Thomson

Lolita

  Most hogy visszajöttek a nyaralásból, és eltűnt a lány kezéről a jel, sokkal jobban érezte magát. Lehet, hogy ebben szerepet játszott az is, hogy végre ki tudta magát aludni, de nem biztos. Mindenesetre az étvágya is megjött. És már az alakjára sem kellett figyelnie, nem mintha bármikor is tette volna. Valahogy soha nem volt vele baja.
  Csakhogy a vacsoráig még jó pár óra volt. Nem teljesen emlékszik mindenre, hogy hol található, de arra igen, hogy van egy konyha, amiben a manók boldogan adnak neki valami süteményt, vagy szendvicset. Ezért el is indult a Nyugati szárny felé, mert úgy rémlett neki, hogy arra találja. Jó pár falfestmény mellett elhaladt, és kapott is egy-két rosszalló pillantást, amikor rájöttek, hogy hova is szeretne menni. Sőt az ajtó közelében lévő festmény még szóvá is tette, hogy talán ezt nem kéne. De persze Scar nem foglalkozott fele. Vetett rá egy morcos pillantást, hogy elhallgattassa, aztán ki is nyitotta az ajtót. Rengetek manó nézett vissza rá, és majdnem mindegyik rögtön odagyűlt hozzá. Ki elölről, ki hátulról tuszkolta befelé az asztal felé, és leültették egy székhez, és lesték, hogy mit szeretne.
  - Nekem bármi jó! Egy kis maradék is! - jelentette ki. Szinte már-már sértve érezték magukat a manók, de azért rögtön nekiálltak, hogy folytassák a munkát, vagy hogy valamit hozzanak a lányka számára. Addig ő jobban meg tudta szemlélni a helyet. Fehér falai voltak, amik csak úgy ragyogtak. Az egész hihetetlenül nagy volt. Egy pillanat múlva pedig már három kis nő toporgott körülötte, és megterítettek neki, hoztak narancslevet és egy salátával és mindenfélével megrakott zsömlét. Egy másik, kisebb tányérra pedig egy szelet pitét tettek. A lány csak ámuldozott, hogy milyen kis terülj-terülj asztalkát varázsoltak neki, és rögtön nekiállt az evészetnek.

Martin Romberg

---

Egyáltalán nem egy konyhatündér, sőt még a tea vizet is képes elrontani, pedig azt elég nehéz, ezért is nem próbálkozik meg még egy szendvics elkészítésével sem. Vele ellentétben a konyhában lévő másik fiú igazán otthonosan mozog a konyhában. Eddig amúgy sem volt szüksége semmiféle konyhai tudományra, hiszen a személyzetet azért fizették a szülei, hogy lessék minden kívánságát, egy kicsit el volt kényeztetve, de mindenkinek fel kell egyszer nőnie és kirepülni a családi házból, bár itt ez szinte szó szerint így történt. A kutyája először a srác lábánál sündörög, majd megunja és leheveredik az ajtó elé. A levegőben szinte már kézzel fogható a feszültség és azon gondolkodik, hogy hogyan törje meg a csendet, de végül nem talál semmi értelmes témát, ami véleménye szerint újdonsült társaságát is érdekelné, ezért inkább nem szól semmit. Nem sokkal ez után észleli csak, hogy a fiú tőle nem messze végzett a szendvicse elkészítésével, amit egy kicsit közelebbről is megszemlél, akár tolakodónak tűnik ezzel, akár nem. Egy gyors szemle után már vissza is húzódik az eredeti helyére. A szörnyű és kínos csendet meg unva felkel és odamegy megdögönyözni a kutyáját, aki idő közben elszundított. Ekkor egy hang, mint derült égből villámcsapás megszólal és azt kérdezi nem lát-e tojást. Annyira meglepődik, hogy hirtelen nem is tudja, hogy melyik világon van, majdnem meg is kérdezi, hogy mi az a tojás, de szerencsére eszébe jut és nem égeti le magát a fiú előtt. Körülnéz, de nem lát semmi tojásra hasonlító dolgot sem. ezért visszafordul Sherlock felé.
- Nem! - már hátat fordítva egy határozott nemmel válaszol, talán kicsit érdes hangon. Megfordul, mert eddig az alvó kutyával szemezett és újból körülnéz tojást keresve. A véletlen folytán meglát egy egész tállal, de nem tudja, hogy hogyan kellene ezt a fiúval közölnie, ezért csak rámutat a tálra, ami tőle nem messze közvetlen egy  üst mellett van. A srác felszabadultan olyan dolgokról kérdezi, ami számára nem valami élvezetes téma, ezért úgy válaszol, hogy ne mondjon vele semmi konkrétat.
- Tényleg? Nem, én Eridonos vagyok! Hát azt nem igazán tudom, talán! - nem igazán sikerült neki titokzatos maradni, de most már mindegy, hiszen az ifjúról is kiderült, hogy Rellonos. Rellonos? Rettenetesen irtózik tőlük a szóban forgó buli óta, ezért próbál valami ürügyet találni, hogy végre elhagyhassa a helyiséget.

Scarlett

A lány már másfél órája keringett a kastélyban. Eredetileg felfedezőútra indult, viszont csak lépcsők és ismeretlen termek sokaságát találta. Kénytelen volt beismerni, hogy valakit hívnia kellett volna magával. Megkordult a hasa.
- Ez egyszerűen... szuper - dünnyögte félhangosan - Honnan szerzek valami kaját? - nem tartott tőle, hogy furcsán néznek rá, amiért magában beszél, mert a folyosó üres volt. Felnézett a falra, ahol egy idős hölgy portréja nézett vissza rá. A kép rákacsintott, és biccentett egyet balra. A lány már meg sem lepődött. Túl fáradt volt hozzá, és túl sok festmény kérdezgette tőle ezalatt a másfél óra alatt, hogy mégis, merre igyekszik. Megköszönte a hölgynek és balra indult. Csak nem küldené egy festmény tiltott helyre. A folyosó végén majdnem beleütközött egy újabb helyiségbe. Ott is volt egy kép, ami viszont rosszallóan ciccegett, és a fiatal lányok szemtelenségéről panaszkodott. Lolitát ez jelenleg teljesen hidegen hagyta. Belépett a... ő sem tudta hová. Mindenhol manók sétáltak, tányérokkal, élelmiszerekkel, fűszerekkel a kezükben. A sürgölődés közben az egyik manó észrevette, és megállt előtte.
- Elnézést, én csak éhes vagyok, és az egyik festmény mondta... illetve mutatta, hogy errefelé jöjjek. Ez egy konyha? - kérdezett rá, de a manó akkor már messze járt. Egy másik odavezette egy asztalhoz, ahol már ült valaki. Pár másodperc múlva rájött, hogy ők már találkoztak.
- Hola, Scar - köszönt neki, bár úgy emlékezett, nem jöttek ki túl jól. A manók közben Lolitának is megterítettek. A lány hálálkodott egy sort, és körülnézett. A kedvenc ételeit. tették elé. Meglátta a paellát hús nélkül (hiszen vegetáriánus, csak halat eszik), és boldogan falatozni kezdett.

Lolita

  Amikor a lány betért a konyhába, egy csomó manó vette őt kezelésbe. Leültették az egyik székre, és máris elővarázsoltak neki mindenféle finomságot, pedig ő igazán nem erre gondolt. De mindegy is volt. Jóízűen harapott bele a szendvicsbe. Hirtelen olyan ismerősnek tűntek az ízek. Csupa jó érzés keveredett bele. Mintha újra hazaérkezett volna. Csak éppen neki nem igazán volt eddig hasonlóban része. Nem tudott egy helyet sem mondani, amit a hazájának tekintett volna. Bár ez a kastély a maga nagy pompájában egészen hasonlított rá.
  Kinyitotta a szemét, és mozgolódást észlelt a bejárat felől. Aztán észrevette az alacsony kis teremtést. Odakísérték hozzá, és neki is megterítettek. A lány ráköszönt, mire ő gyorsan megpróbálta letuszkolni a torkán az adott falatott. Szája elé kapta a kezét.
  - Szia! - nyögte ki, és szemét elfutotta a könny, mert közben sikerült félrenyelnie. Gyorsan felkapta a narancslevet, és belekortyolt. Köhögött egy kört, aztán meg jól is volt. Megint felvette az ételt, de még mielőtt beleharapott volna, megszólalt.
  - Tudod...sajnálom ahogy a szigeten viselkedtem veled. Kissé feszült voltam, és még a nyakamra is jöttél. - mondta. Látszódott rajta, hogy nem gyakran kér bocsánatot, mert pocsékul csinálta. Aztán rámosolygott a másikra.

Scarlett

A lány annyira meglepődött a bocsánatkéréstől, hogy félrenyelte a paellát. Elkezdett köhögni. Az egyik manó már rohant is a kezébe nyomni egy pohár vizet.  Lolita megköszönte (amint sikerült összeszednie magát), majd Scar felé fordult.
- Én is a nyakadra jöttem? - kérdezett vissza - hát nem ez volt életem legszebb bocsánatkérése, de azért elfogadva. Ezt még gyakorolnod kell - mosolyodott el. Már kezdte jól érezni magát. Nem tudta, honnan tudták a manók, hogy nem bírja ezeket a zsíros-paprikás-húsos magyar ételeket, de nem is érdekelte. Csak szimplán szerette őket ezért.
- Mit eszel? Mármint ezzel azt is kérdezhetném, mi a kedvenc ételed. Észrevetted, hogy ki tudják találni, melyik ételt imádod? - a lány fesztelenül csevegett. Nem volt haragtartó, így ez nem esett nehezére.
- Dios mio, chocolate con churros - sóhajtott fel az anyanyelvén a lány, amikor észrevette kedvenc édességét az asztalon. Maga elé húzta a forró csokis bögrét és a sós-cukros perecszerűséget, és az utóbbit elkezdte belemártogatni a bögrébe.
- Kérsz? - nyújtotta Scar felé - Mintha csokis perecet ennél. Ha ünnep volt otthon, a nevelőapám mindig ilyet csinált. Csak azért akkor, mert utál sütni, és meggyőződése, hogy nem is tud.

Jared

- Neee, ezt nem hiszem el! Ádám, megfojtalak! - Mérgelődve morogtam magam elé, mikor reggel, közvetlenül ébredés után sikerült belerúgnom egy dobozba, ami az ágyam előtt hevert. Nem volt nehéz kitalálnom azt, hogy a bátyámé lehet, tekintve, hogy Margó nénémtől kapott születésnapi ajándéka hevert benne, egy ősrégi, rém ronda szobor. Már csak azt nem tudtam, hogyan csempészhette be a szobámba Ádám a nem kívánt ajándékot.

Margó néném szokásához híven, minden évben valami különlegességgel akart minket meglepni, aminek mi egyáltalán nem tudtunk örülni. A ránk hagyott, régi és számomra értéktelen tárgyaktól csak borsódzott a hátam, főleg ha arra gondoltam, miféle házból származik a gyűjtemény. Ezúttal is kirázott a hideg, már attól is, hogy a szobor az ágyam mellett hevert. Úgy éreztem, hogy meg kell szabadulnom a kis méretű szobortól, ha már Ádi nem volt képes arra, hogy kivágja a kukába. Jellemzően mindig rám hagyta a piszkos munkát.

Körbepillantva láttam, hogy a szobatársaim még szuszognak, s elnyomja őket az álom, így csöndben végezhettem el a műtárgy eltüntető akciómat. Gyors öltözködést követően egy apró rongyot tekertem a kezemre, hogy azzal fogjam meg a szobrot, ami túl nehéz volt. Két kézzel kellett tartanom, de ez sem akadályozott abban, hogy kihajítsam.

S mivel nem akartam azt, hogy bárki is lássa, majd visszahozzák nekem kísérteni a nénémtől kapott rémes tárgyat, igyekeztem minél csöndesebben a lehető legtávolabb eső részre vinni a tárgyat.

Papucsban osontam, végig át a nyugati szárnyon, a konyha irányába, mikor észrevettem a nyitott ajtón besurranni egy macskát. Óvatosabban lépkedtem, bekukucskáltam az ajtón, s mivel nem láttam bent senkit, nyugodtan léptem be a helyiségbe. Csak egy nyervogó macskával szemben találtam magam, aki felugorva a konyhapultra, körbejárkált, majd hátsójára telepedve, kérlelően pillantott rám.
- Hát te? Mit akarsz? Éhes vagy? Várj, majd mindjárt, csak előbb megszabadulok ettől. - S a következő mozdulattal a sarokban álló kukába hajítottam nagynéném ajándékát.