Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ahogy belép, mindenki rögtön felé pillant, majd gyorsan egymásra s mintha mind kicsit egyenesebben tartaná magát. Másként. Úgy lengi be az aurori kisugárzás, mint vizes kutyát az a tipikus szag. Nem lehet összetéveszteni. Örökké résen lévő, elemző, kutató fellépése feszélyezi a legártatlanabb embert is.
Mióta áthelyezték Dániába, megváltozott. A kiképző tisztje rövid pórázon tartja, s már álmából felverve is rögtön belehetne dobni a mélyvízbe. Ami igazából már meg is történt. Szó szerint. Nem egy egyszerű ember a kiképző tisztje.
A pultnál leadja a rendelését - pulled pork szendvics és kávé -, majd leül középtájt, arccal az ajtó fele s kihúz a táskájából egy könyvet - dán büntetőjogi szakkönyv -. Úgy tartja, hogy fölötte elnézve rálátása legyen a bejáratra. A többi vendég olykor még vet felé egy pillantást, de minden külső jel azt sugallja, hogy nem dolgozni, hanem ebédelni jött, s senki jelenlévő nem érdekli. Pedig már felmérte őket alaposan - két középkorú boszorkány, akik valószínűleg az év csúcspontjának tartanák, ha valami szaftos rendőri ügybe keveredhetnének, egy unalmas egyetemi tanár a ruhájából, fáradtságából és az előtte tornyosuló könyvekből ítélve, két művészlélek az ablaknál, s végül a pultos. Senki, aki érdekelhetné. Aki érdekli, az viszont késik. Pedig szólt, hogy délutánra vissza kell érnie, ami a hopp-hálózattal gyorsan megoldható, de ha nem ér oda időben, hétvégén is behívja majd a felettese - igazából nem is annyira felettese, partnerek, de mégis úgy kell táncolnia, ahogy az zenél.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Meglepően mohón veti bele magát a munkába, bár ez kívülről nemigazán nyilvánul meg. Kissé görnyedt háttal, teljesen elmerülve bámulja az előtte heverő lapot és szorgosan, homlokráncolva ír. Olykor elnyílnak ajkai, hogy pár pillanat elteltével megnyalva azokat préselje össze őket újra. Néha megáll, a toll végét kopogtatja halkan az asztallapon, ahogy némán lapozgatja magában a tudása lexikonát.
Ugyanígy nézhetett ki régen, a roxforti szobájában azon az estén. Rettenetesen bosszantotta az a nyugodt beletörődés, ami mindig kiült a hollóhátas fiú arcára, mikor meglátta Sebit. Nem bírta elviselni, hogy valakit ennyire nem érdekel, hogy mit tesznek vele, hogy nem áll ki magáért. Folyamatosan a tudata mezsgyéjén kaparászott Reece tekintete és már nem bírta elviselni, hiába ő maga idézte elő. Életében először és ezidáig utoljára vette számon a számára oly becses rúnák negatív jelentését. Végigmazsolázta mindet és gondolkodás nélkül állt neki alkotni. Azokban a percekben nem érdekelte semmilyen következmény, csak a cél lebegett előtte. Reakciót akart kicsikarni és nem számított az eszköz. Viszont ahogy végzett és sikerült tiszta fejjel szemlélni az előtte lévő mintázatot, megrökönyödve tépte szét a lapot apró fecnikre. Akkor határozta el, hogy sohasem fog visszaélni a tudásával. A sors irónája volt, hogy végül Reece pár hónappal később kimutatta az érzelmeit. Ő pedig majdnem belehalt ebbe.
- Nem a személytől függ. A játéktól - fűzi tovább a gondolatmenetet, fel sem nézve. Mindenki más és más odalát mutatja attól függően, hogy milyen szituációba kerül. Mindig mások a játékszabályok és az okosabbja ehhez próbál igazodni. És ha nincs is épp jó véleménnyel Alfredről, tekintve a kialakult helyzetet, azt muszáj elismernie, hogy ő az utóbbi kategóriába esik. Pontosan olyan embernek tűnik, aki betartja a játékszabályokat, míg az érdeke úgy kívánja, majd újakat alkot és aszerint játszik tovább. Sebi pedig még bőven csak ismerkedik a már eddig meglévőkkel egyelőre.
Declaire... biztos benne, hogy valahol már hallotta a nevet. Vagy olvasta... a felismerés pillanatában hirtelen emeli a tekintetőt a férfi arcára, de nem mondd semmit, csupán magában illeszti a helyére az újabb kirakós darabot, amivel mégis egyre hiányosabb lesz az eddigi kép.
- Mi félnivalója lehet egy kockázatelemzőnek? - kérdi, miközben baljával a hajába simít, ezzel elhessegetve a kissé hosszabb, szemébe lógó tincset. Ismernie kell a szabályokat, ha játékban akar maradni.
Alfred szavai hallatán a kanapén fekvőre esik a pillantása. Próbálja végigvenni a lehetőségeket, hogy mégis mire számítson, ha beszél. Mennyi fog múlni a szavain és vajon mennyire tudja majd befolyásolni azt... viszont itt megint felrémlik előtte az előző kérdéskör; mégis van-e választási lehetősége? Kékjei ismét Alfredre találnak.
- Az imént azt mondtad, hogy mindig azt választási lehetőséget. Ebben az esetben mennyiben múlhat rajtam? - teszi fel hangosan is a kérdést. Ha bármennyire is képes befolyásolni a dolgok menetét, akkor nem fogja hagyni, hogy bárkinek is baja essen a szavai miatt. A tudása miatt.
Akaratlanul is egy mosoly árnyéka suhan végig az arcán. Más körülmények között nagyon is tudná értékelni a párbeszédüket, a bennük lévő mély tartalmat és egyéni gondolkodásmódot. De most csak a mellkasát nyomó mázsás súlyt érzi és homokórában hangosan kopogó szemeket. Annyi ideje van, amennyire vágyik... akkor miért érzi mégis azt, hogy fogytán van?
- Ha az idő lenne az egyetlen tényező, talán így lenne. De sokkal lényegesebb az, hogy utána mit kezdünk a tudással, ahonnan már nincs visszaút. Az idő jelenleg a pajzs és a kard együttvéve. - És a kard perzselően hűvös éle Sebi tarkója felett lebeg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nézőpont kérdése, ahogy a világban majdnem minden. Szerinte a játéktól függ, én továbbra is tartom, hogy kivel folyik a játék. Ezért vannak a világban viták, ezért nem tökéletes minden. Ha mindenki ugyanúgy látna mindent, abban mi lehetne az élvezet? Más véleményért, más nézőpontért még senkit nem kellett kipaterolnom innen, aligha most fogom elkezdeni, főleg, hogy tőle függök. És a felismerés fájhatna, járhatna kellemetlen érzéssel, esetleg még gyengének is érezhetném magam ettől, mégsem teszem. Miért lennék kevesebb azért, mert segítséget kérek – enyhe túlzással – egy olyan embertől, aki biztosabb a dolgában, mint én valaha lennék? A nem tudás elismerése, hogy felismered a hibát, ami benned rejtőzik, nem gyengeség, pontosan az ellentétje. Minél jobban látod tisztán ezeket, annál erősebb és tiszteletreméltóbb leszel. Mert tudod, hogy mi az, amiben erősödnöd kell, hogy mik azok a dolgok, amik árthatnak neked, ha nem vagy résen. És így már a tudás a birtokodban van, amit felhasználhatsz, hogy csak még erősebb legyél. Fejemet csóválom meg kedves mosollyal ajkaimon, de nem reflektálok, a következő kérdés sokkalta jobban leköti a figyelmemet. Lesütöm pillantásomat, miközben ajkaim elnyílnak egymástól.
- Példának okáért az, ha az ügyfél felmondja a megbízást – és még csak nem is hazudok. Kockázatelemzőként a legnagyobb törés lehet az életedben, ha a cég, akivel együtt dolgozol, fogja magát és faképnél hagy. Pontosan olyan egyszerű ez, mint amilyennek hangzik, kivéve, ha részese vagy, azonban mélyebbre menőbben erről nem nagyon tudok nyilatkozni. Túl jól végzem ahhoz a munkámat mindkét oldalon, hogy ez nálam fennállhasson. Mert ahogy önzetlen emberként, úgy bár tulajdonosként sem engedhetem meg a hibázás lehetőségét, mert az végzetes lenne, ami talán visszafordíthatatlan és minden elveszhet. Túl sok mindenért, nagyon sokáig küzdöttem, nem hagyhatom sajnálatos módon, hogy valami semmirekellő vegye el tőlem ezt. Főleg nem olyan, aki még csak nem is küzd érte, egyszerűen aljas féreg módjára próbál befurakodni elmémbe, hogy csak vele foglalkozzak. Elérte. Fuss.
- Azt nem mondtam, hogy mindenkinek – szemtelen mosoly ül fel ajkaimra. Whiskymet emelem fel, aprót kortyolok, szinte belenyalintok csak az aranyló italba, amely kellemesen marja végig torkomat, ahogy lefelé halad, mielőtt válaszolnék. Kékjeimet fúrom övéibe, mondandóm végéig nem is eresztem el azokat. – Miért, mire szeretnél kérni, hogy enyhíthesd az alaptalan lelkiismeretfurdalásod? – szemrebbenés nélkül hagyják el ajkaimat a szavak, melyekről a mosoly nem lankad, ugyanolyan visszafogottan pihen, mintha a csevej a tökéletes időjárásról szólna, ami kint tombol. Utolsó kortyomat is eltüntetem a kristálypohárból, amely a pillanatnyi beállt csendben, fülsiketítően koppan az asztallapon. Elégedetten szusszanok egyet, lábam a szőnyegen huppan, előre dőlök, könyökömmel támaszkodom meg térdemen, tenyerembe támasztom államat, somolyogva fürkészem azt, akitől függök.
- A felesleges aggódás nem tesz jót a léleknek. Ne hagyd, hogy a fejedben kialakult képek legyűrjenek, mert az időpocsékolás – nagyot szusszanva állok fel, könnyed léptekkel sétálok az ajtóig. Az étel kellemes illata tölti meg azonnal a tágas irodát, halványan mosolyogva biccentek egyet, majd kattan a zárnyelv, én pedig az asztal egy szabad részére csúsztatom a két jókora tálcát, és ha Sébastien felpillant, elkapom tekintetét. – Ha rajtam múlik, márpedig ritkán történik olyan, hogy nem rajtam múlna, senki nem tudja meg, hogy ma itt jártál – bátorító mosolyt küldök felé, majd a fotel felé indulok. Nadrágszáram megigazgatása után foglalok helyet, vendégemre pillantok.
- Jó étvágyat – az asztalon heverő könyvet veszem kezembe, majd nyitom ki a közepetáján. Megfelel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Két kis angyalarcú ördög. Azt hiszem ez volt az első gondolatom, mikor megláttam a Bailey ikreket, akikkel Noel beállított. Persze a kitörő lelkesedés, és levakarhatatlanul boldog mosoly, ami az elmúlt napokat, heteket jellemezte most sem szűnt és külön szívmelengető érzéssel zártam karjaimba a lurkókat. És igyekeztem nem túlaggódni, meg túlizgulni, mondván, hogy van tapasztalatom két kisebb testvérrel (és valljuk be Leonie plusz kettővel is felért), de mégis különös lámpaláz lett úrrá rajtam, amint a szőkeségek kacagása betöltötte a teret.
- Azt hiszem minden megvan - pillantottam végig a kettővel kibővült csapatunkon, és még bólintottam is egyet hozzá. A fejemben lévő lista minden tételén pipa díszelgett, hiszen négy éves gyerekekkel nem megyünk csak úgy túrázni, hát ha megszomjaznak vagy megéheznek, vagy… oké, azt hiszem határozottan túlaggódtam, és elég volt egy pillantást vetnem azokra a mindig pirulásra késztető zöldekre, hogy erről megbizonyosodjak. Felnevettem, majd inkább elindultam az ajtón kifelé.
Az erdőben sétálva boldogan fonom össze ujjaimat Noelével, a másik kezemben pedig a mindig viháncoló, újabb és újabb táncmozdulatokat bemutató Natashát igyekszem nem elveszíteni. A kislány mozgékonyságát azzal is tetézi, hogy rendszeresen próbál megtanítani táncolni engem is   ‘nééézd, néézd, így csináld!’ felkiáltásokkal, ám egyelőre hősiesen ellenállok. Akárhányszor valamit szólok Chrisnek, Nasi határozottan megismétli, majd felém fordulva sóhajt fel drámaian, én pedig nem bírom megállni nevetés nélkül, mert annyira magamra emlékeztet, ahogy Kevint próbáltam nevelni.
Ugyan még csak az ösvény elején jártunk, máris teli vagyunk különféle izgalmas feladatokkal, amik még engem is lekötnek.
- Hm, szerintem ez valamilyen madár hangja lehet, nem gondoljátok? - morfondírozom, ahogy a harkály kopácsolását próbálják beazonosítani. Leguggolok melléjük, miközben a gondolataim minduntalan akörül forognak, hogy úgy nézhetünk ki.. mint egy család. Hiába, egy nőnek harminc fölött ösztönösen jutnak eszébe ilyenek. Elvégre a biológiai óra egyre csak ketyeg, és én sem leszek már fiatalabb. Lopva Noelre pillantok és ajkaimon ismét az az boldog ‘otthon vagyok melletted’ mosoly játszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem tudja eldönteni, hogy az előtte ülő csak táplálja az ellenszenvet, vagy lenyűgözi. Hogy legszívesebben rombolna, törne és taposna, vagy csak csendben fürdene a társasában. Gyűlöl vagy lenyűgöz, az, amely árat belőle és amely átjárja a szobát. Hogy csak egy nagyra jutott valaki, vagy tényleg az, akinek eladja magát. Nem tudja és nem is fog erről most dönteni magában, egyelőre csak ül és mérlegel, a saját szavait, a másik szavait és tekintetét, amelyet rá emel, amelyben dolgok vannak és mégis, mintha semmi sem lenne ott. Hogy most ő van ismét górcső alatt, egy olyan tekintet előtt, amely magasról figyel. Mert szinte el is felejtette, milyen ez, milyen, amikor bizonyítani kell és nem csak a megszokásból táplálkozni. Hogy amit tesz, azt már tudják milyen, hogyan, nem kell dicséret, mert ez az elvárt minimum, afölött pedig van és csak nyeli és nyeli, táplálja a hatalmas gombócot, amelyet hizlal, ameddig egyszer ki nem durran. Mert volt idő ugye, amikor olyan apró volt, mint ahogy most a férfi talán beállítja magában, amikor igenis lefele kellett pillantani, mert úgy illik és persze, nem illett még a kérdés sem. Se joga, se hangja, se semmije nem volt, aztán egy pillanat alatt történt minden. Persze, sosem látta, de el tudja képzelni, ahogy a rideg és számító mosoly kúszott az arcára és kezét nyújtva segítette át a végső akadályon, hogy elveszhessen a fertőben. Azóta pedig nagyon sok minden történt, formálódott, nem tudja egyszerűen lesunyni a tekintetét, mert minden mozdulatát figyelnie kell és látnia, hogy mégis mit és hogyan tesz, hogyan reagál rá. Fogalma sincs, mennyire nyerő a rávezetés, vagy bármi. Tartása kényelmes, meg sem rezdül, mintha épp olyan őszinte lenne, mint sosem. Figyel a gesztusokra, a mimikára, talán még a tekintetében játszó fényekre is, hogy hol élesebbek, hol tompábbak legyenek. Igyekszik mindenre, főleg a szavakra. Nem a legegyszerűbb, lehet előtte gyakorolhatta volna a tükör előtt, mint tincseinek belövését, a tökéletes külsőt. Ülés előtt lazította ki zakójában gombját, amely még mindig szinte gyűrődésmentes. A színek egyszerűek, az éjszaka színei, mélykék és fekete, semmi hivalkodó és szemnek bántó. Az anyag sem egyszerű, érthetően gonddal választott és vásárolt, mintha nem is mulatni jött volna, hanem eleve erre készülve és ha figyelt, mindig hasonlóban láthatta, mint aki elsőre és sokadjára is arra készült, hogy ha kell, akkor a pillanatnak megfelelően jelenjen meg.
- Igen, igen, pontosan így – bólint egy aprót, erre gondol. Téboly, milyen jó szó rá. Már-már majdnem meg is dicséri, de szavakkal nem teszi meg, inkább, míg beszél, figyelve őt, amit kifejti, mire is célzott, ismét aprót bólint. Kinyúlva veszi el a poharat ismét, hátrébb dőlve kortyol egy aprót, már csak megnedvesíteni ajkait, a száját, legurul az ital és visszatéve a kezét, apró mosolyra húzódnak ajkai.
- Azt én nem tudhatom, neked mi éri meg teljesen, hiszen értékrended valódi mértéke ismeretlen számomra – ujjaival a pohár falán játszadozik, apró mozdulatokkal. - Én nem mutattam mást, csak szavakat. Sem erőt, sem tudást, semmi mást, és a kételkedés jogos. Azonban, mondhatnám, hogy engem. Nekem senki jött-ment nem kell, ahogy emlegettem, és cserébe bármit meg tudok adni, amely csak, mint valami teszt, lépcsőfok kell az egészhez. Őszinte leszek. Be akarom bizonyítani, hogy itt és melletted a helyem. Engedd hát, adj egy esélyt, és ha nem sikerül, akkor eltűnök oda, ahonnan jöttem. Mondhatni, ahogy te időt adtál nekem, most annak van ideje, hogy valamelyest viszonozzam – az, hogy bármi, remélhetően érthető, hogy nem csak holmi apróságra értendő, hanem hogy nem fél kezét bepiszkolni. Sőt, be akarja piszkolni. Hogy ez miért éri meg neki? Mert amit hoz utána, amely oldalról ő jön, annak jobb nem útjában állni – nem mintha ez állna fenn. Ez amolyan önös akció.
- Szabad esetleg itt rágyújtani?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Csak párat bólintok, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy mennyire nem hiszi el. Majd hülye leszek bevallani bármit is, amikor abban sem vagyok biztos, hogy ő egyáltalán tudja mi fán terem egy véla. Ha meg egy muglinak mondom el, akkor meg engem vesznek elő. Bár a tényen így sem változtat, hogy nem különösebben érdekel, hogy tudja-e, sejti-e, boszorkány-e, vagy egyszerű mugli, nem szoktam villogni a vélaságommal. Nincs mire. Nevetésére emelkedik meg szemöldököm, megvonom vállamat, még fejemen is aprót rázok, amolyan visszajelzésként, hogy nincs probléma, nevetgéljen csak a válaszon, kérjen bocsánatot, de akkor sem fogom úgy szórakoztatni, ahogy ő szeretné. Lehet, hogy más fajba tartozom, de hülye még nem lettem ettől, úgyhogy a műsornak vége. Még akkor is, ha a srác mindezek után akarva, akaratlan, teljesen mindegy, ide-idepillantgat továbbra is. Látod? A csáberőm.
Hangos nevetésre fordítom fejemet a bejárat felé. Az előttem álló már az ajtót nézi, amikor nekem még csak megpillantják kékjeim a lánycsapatot, akik fennhangon közölték, hogy tenném őket magamévá. Kár, hogy engem erről nem kérdeztek meg, lenne egy-két szavam ehhez, de aligha fogom bele kiabálni az arcukba. Majd ha felidegesítenek, akkor maximum. A lány csapat feje ide-oda jár, ahogy keresnek valamit, éppen felnevetnék, hogy mennyire szánalmasan keresnek bárkit is, de szerencsétlen akárki, amikor megállapodik a pillantásuk rajtam, és rögtön visszatartom a nevetésem, mert így már egyáltalán nem olyan vicces a helyzet, mint az elején volt. A rózsaszín ruha úgy suhan felém, mintha az elhatározás, amely megszületett benne hajtaná előre, nem az, hogy ma mennyire, de meg lesz dugva. Végül is, emlegethetjük egy lapon a kettőt egymással, ez is egyfajta elhatározás, szomorú, hogy ehhez én is kellek. Szemöldököm emelkedik meg, ahogy közelebb és közelebb ér, már kezdeném gondolatban megfogalmazni, hogy mondjam el szépen és kedvesen, hogy takarodjon, amikor megérzem tarkómon a lágy érintést. Megilletődve pillantok az előttem állóra, eléggé előre kell görnyednem, hogy elérjen, de hagyom végül, hogy ajkai érintsék az enyémet, de a csók nem kap viszonzást. Halvány mosollyal ajkaimon rázom meg fejemet, ahogy visszaereszkedik.
- Nem mondom, hogy kösz – egyenesedem ki, majd újdonsült ismerősöm tekintetét követve emelem kékjeimet a lány csapat irányába. Mrs. Rózsaszín bamba arccal áll a két tűz között, én pedig szinte már megsajnálom. Kezemet húzom ki kabátom zsebéből, intek neki egyet egy elbűvölő mosollyal, majd a nő után nézek.
- Nincs mit – nem mintha meg kellett volna erőltetnem magam érte. – Majd máskor esetleg, most várnak rám otthon – és ennyi izgalom mára éppen elég volt, csak hadd aludjak el abban az ölelésben, amit a legjobban kívánok most. Így ezzel a lendülettel intek egyet a nőnek és indulok el a hopponálási pont felé. Mert minél előbb, annál jobb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Mosolyogva sandítok Beliánra, amikor leesik neki a mondandóm, de a vidám görbe azonnal arcomra fagy, ahogy Márk megszólal. Szemöldököm szalad az égig, hitetlenkedve szuggerálom a srácot, és meglepő, de türelmesen megvárom, amíg mindenki a mondandója végére ér, mindenki tud reflektálni mindenre. Az agyam ilyenkor, mint egy szivacs, szívja magába az információt, így nem kell attól tartanom, hogy bárkit is kihagynék véletlenül. Tekintetem vándorol végig a társaságon, éppen azon megállapodva, aki éppen szót kap. Mindenki belelkesül, és amint szervezkedni kezdenek, elmosolyodom, mennyire aranyosak már(!), majd egy könnyed mozdulattal huppanok le az asztalról. Komótos léptekkel battyogok Karola és Márk kettőséhez, megtorpanok előttük, meghatódva pillogok rájuk pár másodpercig, meg kell őket zabálni menten, de tényleg. Mosolyom kiszélesedik, ahogy sikerül elkapnom Márk pillantását, mielőtt Karolával elindulhatnának bármerre is.
- Hálás vagyok, amiért ennyire aggódsz azért, hogy legyen zöldség is Isaacnek – oldalra biccentem fejemet, ahogy elmélyülök a rám szegezett kékekben. – De a modorodon igen sok javítani való van. Nem szeretném, ha megint az történne, ami a pizzériában, szóval… moderáld magad egy kicsit, kérlek – hangom kedves, nincs benne semmi fenyegető, esetleg számonkérő vagy bunkó, egyszerű csevej hangnemet ütök meg, mintha valóban cseverésznénk. Választ sem várva lépek el tőlük, majd pár lépést hátrálva ismét végig járatom tekintetemet a többieken. Ha Márk továbbra is ezt a stílust hozza, lehet nem húst meg zöldséget kell majd vennem, hanem nagyon gyorsan keresni egy gyógyítót és kérni valami idegnyugtatót. És hogy pont most nincs itt Nora, pedig soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azt mondanám, hogy hiányzik. Szemeimet megdörzsölöm, végül Isaac-re emelem pillantásomat.
- Én megyek Isaac-el vásárolni, ti addig rakjátok össze a többit. Ott a tűzrakó hely – mutatok a megfelelő irányba, majd a nagyobb ház felé fordulok. – A nagyobb ház túloldalán pedig van egy tároló, amiben találtok székeket és asztalt. És kérek mindenkit, ne folyjon vér, mire visszaérek – szélesen mosolyodom el, miközben a navinésre sandítok, hogy meglássam reakcióját, miszerint édeskettesben fogunk vásárolni. Nem élvezem sokáig a látványt, az asztalhoz lépve kapom fel a táskámat, majd vállamra dobva azt lépkedek Isaac elé.
- Dobd le a cuccod, húsz perc múlva találkozunk a kapunál – halvány mosolyt engedek meg magamnak, ismét egy diszkrét kacsintást kap csupán, majd szó nélkül indulok el a ház felé, remélve, hogy Belián is szó nélkül követ. Talán annyira nem sokkoltam le, hogy tud mozogni magától is, és nem kell noszogatni. Fogom én a napokban eleget noszogatni mindenre is, szóval legalább még ma hadd ússzam meg a napot mindenféle megerőltetés nélkül. Könnyedén dugom be a kulcsot a zárba, majd nyitom ki az ajtót. A táskámat rögtön az egyik székre dobom, majd elvágódom az ágyon, nézzen körbe megint a halál. Egyszer már láttam mindkét házat, még sok is volt. Nagyot szusszanva fordítom fejemet Belián felé.
- Melyik oldalon szeretnél aludni? – mivel egy ágy van, szerencsére a választási lehetőségeink valóban csak eddig terjednek. Zseniális napoknak nézünk elébe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Aprót szusszanva dörgöli meg az orrnyergét és hunyja le a szemét egy pillanatra. Ezidáig talán háromszor, ha dolga volt más által kreált kötésrúnával és mindannyiszor igen izzasztó munkának bizonyult. Az elsőnél majd egy hétig görnyedt a mintázat fölött, mert képtelen volt elvonatkoztatni a saját logikájától, gondolkodásmódjától. Minden ember egyedi és szeretik is hangsúlyozni, hogy ők mások, mint a többiek. És ezzel nincs is semmi baj. Az önálló, rendhagyó gondolatok viszik előre a világot a haladás útján. Az a fontos, hogy képesek legyünk helyén kezelni a másik véleményét, mivel az is előrébb vihet minket, olyan szemszögből láttathatja az adott témakört, problémát, ami sohasem jutott volna eszünkbe. Kellenek az egyéni perspektívák, hogy egy színekben tobzódó világban élhessünk. Kellenek az egyéniségek.
Viszont az ő szakmájában ez az egyéniség, a mesterre jellemző védjegy könnyen kiismerhetővé teszi a munkáját. Ha ismered a készítőt, a művét is ismerni fogod, legyen az akármennyire is összetett. Senki sem tud megszabadulni saját magától, bármennyire is próbálkozik. Viszont Sebi nem talál semmilyen kapaszkodót, nincs meg a vezérfonál, amit követve elérhetne a probléma forrásáig. És ez a hiány egy részét megnyugtatja, viszont a másikat felettébb bosszantja.
Még egyet sóhajt, miközben a még félig teli pohárért nyúl. Ajkait megnyalva kortyol bele és lehunyt szemmel élvezi ki a röpke pillanatot, míg a hűs folyadék végigszalad a nyelőcsövén. Próbálja kihasználni ezt az apró szünetet, hogy kitisztítsa elméjét, hogy megszabadulhasson a gondolatoktól, a saját logikájától, amik csak félrevezethetik munka közben. A szokatlan, idegen környezet és az ittlétének mikéntje mindezt nemigen segíti.
- Szép példa. De jelen helyzetben nem hiszem, hogy ez állna fent. - Szemöldöke enyhén megemelkedik, úgy pillant Alfredre, miközben a poharat némán visszarakja az asztalra. Nem a feltételezésekre kíváncsi és ezt mind a ketten nagyon jól tudják. És elérkezett az a pillanat, mikor nem akar felesleges köröket futni, sejtelmesen utalgatni. Bosszantja a feladata, bosszantja, hogy erre kell pazarolni a tudását. A kérdés csak az, hogy tényleg azért feszélyezi mindez, mert pazarlásnak érzi.
Sóhajtva, erőnek erejével engedi el a negatív érzéseket és a feszültséget. Ismét a tollba kapaszkodik és az előtte heverő rúnákra összpontosít, hogy egy újabb nézőpontból szedhesse őket darabokra. A megjegyzésre viszont kénytelen ismét felnézni. Arca kifürkészhetetlen, kékjei tompán csillognak az iroda tiszta fényében. Ha akarna se tudna szabadulni Alfred átható tekintete elől. De nem fog gyengeséget mutatni. Tisztában van az összessel és a jelleme nem tartozik ezek közé.
- Nem vagyok ennyire kicsinyes. Én hozom a saját döntéseimet, nincs szükségem feloldozásra - kis szünetet hagy, de közben nem szakítja meg a szemkontaktust. - Egyenes leszek. Nem magamnak kérem a lehetőséget. Neki - mondja kimérten, miközben aprót biccent a kanapén heverő felé. Fogalma sincs, hogy ki ő. Nem tudja a nevét. Nem tudja, hogy van-e családja, mit csinál. Semmit se tud róla, mégis joga van dönteni. A döntéshez pedig szüksége van az életére. Bárki is ő, jelenleg áldozat. És akárhogy is hangzik, ő megmentő akar lenni, nem cinkos.
- Olyanról nem lehet képet alkotni, amire nincs rálátásom - mondja halkan, immár újra a munkába temetkezve. Fejét jobb tenyerében nyugtatja, félig a hajába túrva, tekintete lázasan cikázik a motívumok és jegyzetek között. Nem érzékeli Alfred mozgolódását, egyedül az elé pakolt ételre emeli fel a tekintetét, pont annyira, hogy a tányérra és tartalmára fókuszálhasson.
- Megnyugtató - kissé megrándul a szája széle beszéd közben. Tekintete az alvó tagra siklik és nyugtázza, a helyzet újbéli iróniáját. Ha úgy lenne, ahogy Alfred állítja, most nem ülne Damoklész lebegő kardja alatt.
- Jó étvágyat - elrablás ide, vagy oda, úriember ő. Viszont ahelyett, hogy szokásos módon minden figyelmét az ételnek szentelné, olykor csipeget valamennyit belőle munka közben. Egy pillanatra sem felejtette el, hogy nem épp vendégségben tartózkodik. Menekülni akar. Minél gyorsabban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Van az a pont, mikor az ember felnő, de megkapja a szüleitől, hogy: mert én azt mondtam, és amíg itt laksz, az van, amit én mondok. Jelenleg is ez történt esetemben is, édesanyánk azt mondta, amíg nincsenek kijavítva a jegyeim, nem találkozhatok a barátaimmal, legalábbis nem Pesten, és nem éjszaka. De ennek a mondatnak teljesen hibás a második része, nem velük élek a hétköznapokban, tehát erre az időszakra nem vonatkozik a kijelentése. Úgyhogy ma, csütörtök este egy rellonossal a nyakamon, épp sietek kifele a metróaluljáróból. Igen, egy rellonossal, akivel most találkoztam életemben először. Elég érdektelen a találkozásunk, egyik zöldike haverom is velünk tartott volna, viszont elkapott valami mágikus betegséget, és éppen a WC-n ülve tölti az elkövetkezendő egy éjszakát biztosan.
- Éhes vagy öhmm….. – nem, még nem volt időnk bemutatkozni egymásnak, ezért a nevét sem árulta el. Tuti hallottam már róla, de a magyar nevekkel gyakran bajban vagyok, az övé még különlegesebb is. Általában a bulik előtt eszünk pár falatot, nem jó az első órában leinni magunkat a sárga földig, azonban, ha a lány úgy gondolja, ma kihagyhatjuk. Lepillantok rá, olyan kis ártatlannak tűnik, miért akar ennyire bevágódni a bulik világába.
- Amúgy csak Dylan-t ismerted a bandából? Vagy más nevekkel is találkoztál már? – kíváncsi leszek kiket mond, ha mond egyáltalán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

a vadász     ...vagy préda?láncstájm | grizzlyme

Bla-bla-bla.
A szemöldököm a vérnyomásommal együtt száll újra az egekbe, miközben az életemről is lemondva előredőlök, és könyökeimet térdeimen megtámasztva borulok arccal sebhelyes tenyereim közé. Nem tudom, miféle modern felfogású egyetemen okult a gyűrött papírjaim fölé hajoló Vadász kisasszony, hogy van-e a világon Waldorf stílusban működő orvosi egyetem (csak remélni merem, hogy nincs), de hogy nekem kampó, az a napnál is világosabb.
- Még magának kell felkészülnie lelkileg? - kérdezek vissza elhaló hangon, épp csak annyira nyitva szét ujjaimat, hogy kilássak közöttük, és a szemben ülő gyógyító is láthassa a tekintetembe költöző páni félelmet. - Ugye, most csak viccel?
Dermedt csendben ülök, csupán ujjaim rejtekéből figyelem a másikat, és közben olyan gondolatok kapnak lábra a fejemben, mint "Irgalmazz, Merlin", "...utoljára steaket szeretnék enni" és "...de hisz még olyan fiatal vagyok!".
Aztán elnyomok egy sóhajt, leengedem arcom elől a kezem, és visszaegyenesedve a széken, megrendítően komoly tekintettel nézek rá a nőre. Úgy, hogy érezze, ez, amit most mondani fogok, nagyon fontos lesz, életbevágóan fontos, és bár ezzel ellent kell mondanom minden férfiúi ábrándnak, úgy mint hiúság, becsület meg ösztön, ami mind-mind fejvesztve ordít és vörösen villódzó neontáblát lobogtat lelkiszemeim elé, hogy NE TEDD!, én sajnos tudom, hogy nincs visszaút, se mese, se más kibúvó, semmi, de semmi, mostantól ez a nőzet lesz az, aki megpróbál életben tartani, és bizony jobb, ha tud róla:
- Híztam - bököm ki rezignáltan, de azért a hasamat a tőlem telhető legnagyobb erővel húzom be és tartom úgy, hát... úgy-ahogy. A Karácsony... az a kibaszott Karácsony az oka mindennek! Az a rengeteg anyaféle mirinda szelet meg halászlé meg sült oldalas meg ótejóég!, hát mennyit ettem én?!, és még csodálkozom, hogy ez mind még így április végén is érezteti hatását? Dehát így járnak az agglegények, akiknek nem mondja otthon senki, hogy hé már, azért ezt így inkább ne. A tíz kiló az tíz kiló, testvérek között is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Mindenki azt hiszi, hogy az ok, amiért nehéz elém kerülni, annyiból áll, hogy elfoglalt vagyok, és folyamatosan mennek az üzletkötések a tömör faajtó mögött, ami mindennel védve van, ami csak szemnek-szájnak ingere. Sajnálatos módon ezt az elképzelést össze kell, hogy törjem. Nem azért nem jöhetnek hozzám, mert annyira elfoglalt ember lennék, egyszerűen nem vagyok kíváncsi a semmitérő lelkekre, a haszontalan ötleteikkel. Hasznosabban is tudom tölteni az időmet, amit nekem szánt az élet, mintsem zagyvaságokat hallgassak olyan emberektől, akik azt sem tudják, miről beszélnek. Az én időm ehhez túlságosan értékes, így szerény véleményem szerint nem róható fel nekem, hogy nem pazarlom el haszontalan emberekre. Inkább kiolvasok egy jó könyvet, esetleg a nemrég fülembe jutott ellenőrzés körül járnak a gondolataim, de mindig van valami. Unalmas ember vagyok én, mégis mindenki azt hiszi, hogy azzal, ha elém kerül, megválthatja a világot. Nem is különbözünk mi annyira egymástól, én is ugyanúgy gyalogosan közlekedem, ha megtehetem, jólmenő állásom van, kedves és önzetlen vagyok. Látod? Akárcsak te, mégis azt hiszed, hogy más vagyok. Ugyan miben lennék más? Ajkaim szavakat formálnak, a fülemmel hallom meg a dolgokat, a szememmel látom meg a tényeket, amiket elém tárnak.
Mint ahogy Ruben teszi éppen a tébolyának ötletét. Elém tárja, hogy mit szeretne, kivel és hogyan. Agyam pörög körülötte, szemeimet lehunyom, hogy véletlenül se zavarhasson meg senki a gondolkodásban. Igyekszem a kockázatot a legminimálisabbra tenni, az lenne a legjobb, ha szóba sem jönne ez az opció, minthogy van benne kockázat. Márpedig túl sok is van benne, de ezt egyelőre nem köthetem vendégem orrára, akkor oda az egész szórakozásom. Szeretem nézni, ahogy erőlködik, próbálkozik, mert a kegyeimbe akar jutni, pedig talán nem is sejti, hogy mennyire felesleges köröket fut ezzel. Azzal, hogy beengedtem, már egy alapszintű bizalomról indulunk, a lehetőségek tárháza pedig minduntalan nő és nő körülöttünk, ahogy belevetjük magunkat az ittléte érdemi részébe. Csodálatos, van benne fantázia, azonban a kockázatok nagyrésze még így is feszélyez egy minimális szinten, így le kellene redukálnom. Piszkos kékjeim villannak vendégemre, amikor ismét hangja tölti be a szobát. Ajkaim elnyílnak egymástól, alig látható cselekedet, arcomra gonosz vigyor ül. Kezd érdekes lenni az a plusz, amire szükség van, hogy komolyabban elgondolkodjak rajta. Ügyes fiú vagy, Weiss. Nagyon ügyes.
- Bizonyítani szeretnél, hogy elismerjelek – összegzés, semmi más. Arcomra nem ül ki semmi a gonosz vigyoron kívül. – Felajánlod magad nekem, hogy én odaadjam önmagamat, igazából a nevemet. Ördögi kör ez – szabad kezem lendül a levegőbe, azzal egyidőben, hogy lehunyom ismét szemeimet, tenyerem Ruben felé fordul, hogyha egyetlen egy mód van rá, akkor ne szólaljon most meg. Felajánlja magát nekem, hogy úgy használjam, ahogy nekem tetszik, és képes lenne bármit megtenni azért, hogy elismerjem, mint társamat. Bármit. Kezem esik a fotel karfájára, nemrég leküldött utolsó korty whiskymet ízlelgetem, míg végül kinyitom szememet, és ezzel együtt szólal meg ismét. Nagyon ügyes.
- Természetesen – aprót biccentek. – Az ajánlatodat rengeteg kockázat övezi, ami aggodalomra adhat okot, mégis… – kékjeimet fúrom az előttem ülő tekintetébe, ajkaimra halvány mosoly kerül fel, ami abban a pillanatban is foszlik szerte, ahogy elmélyítem a pillantást. Hangom elmélyül, kékjeim hidegséget árasztanak. – Elfogadlak. Mától az én kezem alá dolgozol, Weiss, és nem szeretnék csalódni. Fájna, ha hamar el kellene válnunk egymástól, vagy így, vagy úgy – ugyanazzal a hideg tekintettel dőlök előre, térdeimre támaszkodva állok fel a fotelből. A cigaretta füst tölti be az irodát, könnyed léptekkel sétálok az íróasztalhoz, hogy a fiókot kinyitva egy gyönyörűen megmunkált nyelű kést vegyek elő.
- Választhatsz – ujjammal húzom végig a pengét, majd pillantok fel Rubenre. – Megszeghetetlen eskü vagy vérszerződés – a lehetőség adott, sőt, a levegőben a harmadik opció is fennáll, amely érezhetően kettőnk között lebeg; megköszöni és elsétál. Ne kelljen csalódnom, kérlek. Szépen kérlek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Mostanában talán túl sokszor is jut eszembe, hogyha a múltban nem úgy alakul az életem, akkor ma milyen lennék. Mint egy gyerek ülök a bőrfotelok egyikében, szememet lehunyom, fejemet hátra vetem, és csak gondolkodom. A normális gyerekkor biztos sokkal többet segített volna azon, hogy ne olyan legyek mára, mint aki tényleg vagyok. Akkor talán csak Nathan létezne, a megértő és kedves Nathan, aki képes venni fagylaltot annak a gyermeknek, aki leejtette a tér közepén azt, és keservesen sír miatta. Talán. Rengeteg talán, amitől hátamon áll fel a szőr, a borzongás láthatóan fut végig rajtam, szőrszálaim merednek az égre. Gusztustalan gondolatok, az összes időpocsékolás, hallatlan, hogy egyáltalán felmeri ütni a fejét elmémben. Pillantásom vezetem vendégemre, aki a papír fölé görnyedve dolgozik elmélyülten. Vajon, ha időben tudja meg, hogy mindig van választása annak, aki belép ide, akkor is elvállalta volna? Az én nézetemben már akkor nyert ügyem volt, amikor a csuklya lekerült és egy hangja nem volt, a kezdeti megszeppenésen kívül. Még bátor is volt, ahogy elvárásokat támasztott az én embereim felé, pedig még fel sem foghatta igazán akkor, mégis mi történik. A bátorság mögött azonban, bármennyire is fáj bevallanom, a lelkiismeretfurdalása nagyon sok dolgot megnehezíthet, még akkor is, ha már rég serényen dolgozik. Ahogy belőle, úgy belőlem egy apróbb szusszanás szakad fel.
- Jelen helyzetben számos olyan dolog áll fenn, ami érinti a munkámat is – természetesen a mindennapjaim része a kockázatelemzés. Anélkül az ismét a papír fölé görnyedő sem lehetne itt. Latolgattam az esélyeimet, számolgattam, és végül, a tizenkét lehetséges opció közül rá esett a választásom. Aki a tökéletes alanya lehet ennek, a múltjának, vagyis annak köszönhetően, hogy a múltban történt események hatására egy teljesen más ember ül most előttem. Mosolyom őszintén villog arcomon, hiába tudom, hogy a beszélgetésünk ezen szála már rég nem arról szól, ami könnyed csevegésnek lehetne nevezni. Ahogy a többi sem.
- Remek válasz – elismerően biccentek felé egyet, igyekszem nem úgy mosolyogni, mint egy félőrült, akinek a szívéig hatolt a válasz, amit kapott. Pedig így van. Sébastien, ki is vagy te valójában? Elég időm lesz vajon arra, hogy ezt kideríthessem? Mennyi az elég idő? Órák? Napok? Vágyom én ezt? Esetleg szükségem van arra, hogy tudjam? Mindkettő. Merlinre, mindkettő. Vágyom és szükségem is van arra, hogy tudjam ki ő. Nem engedhetem el. Még nem. – Értem, értem. És neki milyen lehetőséget szánnál, ha a kérdés nem túl indiszkrét? Az élethez való joga továbbra is meg van – a könyv kissé megviselt lapjairól emelem tekintetem rá, hogy a választ, amikor elhangzik, egyenesen Sébastien szájából hallhassam és láthassam. Mert látni is akarom. – Mindenről tudunk képet alkotni – vetem oda, majd kékjeimet vezetem vissza a viseletes lapokra. Egyik kezembe fogom könyvemet, míg a másik kezem ujjai fonódnak a pohárra, a karfán pihentetem azt, ajkaimhoz emelem óvatosan. Apró korty, mindent ki kell élvezni. Lassan helyezem vissza eredeti állapotára, tekintetem ide-oda zizeg, ahogy a sorok között jár. Ahogy vendégem mélyül el a rúnák adta csodában, én úgy mélyülök el a véletlen kezembe akadt könyvön.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Opportunista volna, amiért igent mondott? Amikor a lány megkereste, rögtön érezte, hogy valami megváltozott. Mintha eddig börtönben látogatta volna - egy elég szabad, kellemes, de mégiscsak rácsos cellában -, s most hosszú idő óta először találkoznak újra szabadon. Az a frissesség, az az új lehetőségek érzete rögtön őt is elárasztotta. Általában aurorok között mozog - s ők szinte soha nem éreznek így. Kimerítő köztük lenni. A feltöltődést Ru szokta jelenteni számára, s emiatt nem is állt rá rögtön a dologra. Épp egy otthonülős, nyugodt napot tervezett hat napnyi megfeszített munka után. Aztán megemlítette a lány, hogy miről is van szó. Hallott már erről, a feketepiacon üzérkedők néha bekerülnek a radarjába, bár alapvetően nem ők az a kategória, akik miatt bejár dolgozni. De most nem is kell bemennie. Most csak a lánynak segít találni néhány lényt egy erdőben. Egy hatszázezer hektárnyi erdőben. Épp van egy szabad délutánja, az pont elég lesz.

- Ugye tudod, hogy embereket szoktam megtalálni, nem varázslényeket? Az ő nyomaikat sokkal könnyebb kiszimatolnom.
Figyelmen kívül hagyja a kérdését, mert mit is mondhatna? Karikás szemeivel, elnőtt bozontjával most mondja azt, hogy nem, ő tökéletesen jól van, köszöni szépen? Mindig szüksége van arra, hogy kimozduljon. Ha lehet, a bolygóról. A Holdon manapság nem járnak sokan, az pont jó lenne.
Lepillant a flanel inges karjára, amint végigsimít rajta a lány, s gyorsan felbukkan az arcán egy mosoly, aztán eltűnik. Nem, nem opportunizmus, ha a lánynak nagyobb szüksége van rá. Épp csak neki sem származik hátránya belőle, hogy itt lehet. Mélyen, lassan beszívja az erdő illatait. Teljesen más, mint az otthoni, mégis olyan... meghitt, ismerős. De lehet, hogy ez csak a jelenlévő társaság teszi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Munka közben az időérzéke teljesen felmondja a szolgálatot. Fogalma sincs, hogy csupán percek vagy órák teltek-e már el azóta, hogy leült az asztalhoz. Az irodában a fény ugyanolyan, nem látszik a nap tánca az égen, nem csiklandozzák a sugarai a helyiségben lévő tárgyakat. Minden ugyanolyan. Egyedül a tagjaiba settenkedő merevség és a hátába kúszó, egyre erősödő fájdalom árulkodik a percek szapora váltakozásáról, na meg a már üressé vált tányérja.
Lassan tolja hátra a széket és az asztallapba támaszkodva áll fel, lassan kiegyenesítve gerincét. Nyel egyet a művelet végén, majd fel se nézve teszi a füle mögé a tollat és a jegyzeteit fogva távolodik el a bútortól. Egyedül a papírlapokra koncentrál, ahogy lassan fel-alá kezd járkálni. Szüksége van egy kis mozgásra, képtelen lenne tovább egy helyben ülni.
Kissé talán a kisugárzása is megváltozik, ahogy lázasan bújja a jegyzeteit, mintha... mintha talált volna valamit? Talán. Talán megvan a séma, az alap, a logika az egész mögött, amire az alkotó ráhúzta az egész művét. Ez mindig a legizgalmasabb és a legijesztőbb rész egyben. Nem ismeri az arcot, a hangot. Nem tudja, hogy férfi-e vagy nő. Idős vagy fiatal. Nem tud róla semmit, de mégis mindent. Ismeri már a gondolkodásmódját. És ez a minden.
- Ahogy én is, gondolom - oda se figyelve ejti ki a szavakat, túlságosan elmerült a munkában. Pár perccel később áll meg és emeli a tekintetét Alfredre. - Miért én? - kérdi, a munka hevétől talán kissé rekedten. Ez a kérdés eddig valahogy fel se merült benne, legalábbis azóta, hogy lekerült róla a csuklya. Pedig... rajta kívül, országszerte vannak szakértők, nagyobb tudással is, mint amit ő képvisel. Tény, hogy tehetséges és folyamatosan fejleszti magát, kutat, a régi idők feljegyzéseit tanulmányozza, hogy minél mélyebben átláthassa azt, amire az egész jövőbeli életét szánja. Miért pont ő?
Rövid ideig fürkészi csak Alfred arcát, de látszik rajta, hogy nincs teljesen jelen a beszélgetésben. Szemei lázasan csillognak, baljának mutatóalja türelmetlenül kopognak a kezében tartott papírok alján. Érzi, hogy nincs messze a megoldástól és a siker eme közelsége kitaszította a kétes érzéseket a tudatából egy időre. Ahogy tekintete újra az eddig boncolgatott rúnákra siklik, a tollat elemeli a füle mögül és szorgosan kezd írni valamit, olyan átszellemülten, mintha csak most jött volna rá az élet értelmére. A felelet is várat így magára kissé.
- Csak van egy olyan érzésem, hogy a te kezedben - mondja, miközben futólag vet egy pillantást Alfredre. Most veszi csak észre, azt a furcsa mosolyt, ami uralja a férfi arcát. Zavartan fordítja el a tekintetét. Nem tudná megmondani pontosan miért, de feszélyezi. Pedig lehetne szemezgetni a miértekből, annyi biztos.
- Akkor helyesbítek. Nem szoktam olyanról véleményt, képet alkotni, amit nem látok teljes egészében - mondja, miközben a kezében lévő lapokat végre visszahelyezi az asztal lapjára. Tenyereire támaszkodva bámul maga elé, majd egy sóhajjal rogy vissza a székbe.
- Készen van... - sóhajtja fásultan. Szíve még mindig hevesen kalapál az izgalomtól, de vállait újfent mázsás súllyal kezdi nyomni az általa szerzett tudás és az ezzel járó felelősség. Tekintetét fáradtan emeli Alfredra, így várja az elkerülhetetlent.
És Damoklész kardja lesújt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A percek némán kúsznak el mellettünk, észre sem veszem őket, mert itt és most, nem nekem kell, hogy kedvezzem az idő. Kivételesen nem is várom el tőle, nem követhetem el azt a botor hibát, hogy lassítsam, pedig nagyon szeretném. Túlságosan is talán. Úgy elmerül a papírlapokba, ahogy én abba, hogy arcát és minden rezdülését figyelem. Minden tollvonását szemmel követem, és az elején tudni akartam mi kerül leírásra a papírra, de most már nem is tűnik olyan fontosnak az a rengeteg minden, ami a papírokon nyugszik. Mert figyelek. Mindenre figyelek, és a könyv olvasgatása erre tökéletes ürügy. A leírt szavak eleinte lekötötték figyelmemet, de ahogy a csend ránk telepedett, és már választ sem vártam egyik megszólalásomra sem, úgy lett egyre érdektelenebb a kezemben tartott könyv, és érdekesebb a görnyedő alak, akit tökéletesen világít meg az iroda lágy fénye. Mindent tudok róla, az elém letett aktában minden egyes szava leírásra került majdnem, mégis többet akarok, de talán, ami a legjobban érdekel, az az, hogy miért nem mondott nemet? Kimondatlanul is ott volt a lehetőségek között, mégsem tette meg, a rábízott feladatba úgy vetette rá magát, mint éhező az első falat elé tett ételre. Révedezésemből ránt ki hangjával, kékjeimet emelem a lapokról rá. Mintha elgondolkodnék fürkészem arcát pár másodpercig.
- Többek között – se több, se kevesebb. Ennyivel kell beérnie, mindazok ellenére, hogy volt már szó a fair játékról. Most már mindegy, hogy ki szerint a játék a fontos, ki szerint a játékban résztvevő személyek, mert jelenleg, nem oszthatok meg vele többet. És talán később sem, hiszen, ha úgy akar innen távozni, hogy senki ne tudja meg, itt járt egyáltalán, és a bélyegem rajta van, akkor felesleges ennél többet tudnia. Olyan párhuzamokat von le mindabból, ami eddig elhangzott, amilyeneket akar. Ezért képes csodálatos dolgokra az emberi agy. Halk sóhajt hallatok, pillantásom esik vissza a könyvre, mikor nekem szegezi a kérdést. Mélyet sóhajtok, lehunyom pilláimat, miközben a könyvet becsukom, és az asztalra csúsztatom. Hátra dőlök, lábamat támasztom meg térdemen, immár szabad kezem ujjai kopognak a karfán, másik kezemmel továbbra is a poharat markolom.
- Mert te jártál a legkevesebb kockázattal – lehunyva tartom szememet, az utolsó kortyot tüntetem el a pohárból, de azt továbbra is tartom ujjaim között. Ahogy jobban és jobban belemerült a rúnákba, azzal arányosan indult meg úgy az idő, hogy azt lekövetni nem lehet. Kissé elvesztettem a beszélgetésünk fonalát is, kell pár másodperc, amíg felfogom mire is irányult pontosan a válasza. Szemeimet dörzsölöm meg, mielőtt fejemet előre biccenteném.
- Nem játszom istent, hogy ítéletet osszak mások felett, így a lehetőséget a te kezedbe adom. Ez viszont rajtad múlik – elkapom a kékeket, egy halvány mosolyt eresztek meg. Könnyedén állok fel, közben az asztalon pihenő könyvet veszem magamhoz és lépkedek a robosztus könyvespolchoz. Hónaljamba csapva a kötetet fürkészem a sorokat, hogy megtalálhassam a helyét, vállam felett sandítok hátra Sébastienre. – Dicséretreméltó felfogás, nem minden ember gondolja így – kékjeim rebbennek vissza a polcra, majd elégedetten elvigyorodva csúsztatom be a megfelelő kötetek közé a kezemben lévőt. Éppen hogy elengedem gerincét, amikor vendégem megszólal, én pedig aprót rándulok, észrevehetetlen tán. Azzal a lendülettel nyílik ki a tömör fa ajtó, ami elválaszt minket a külvilágtól, ahogy én felé fordulok. Pár határozott lépéssel termek előtte, a papírlapokat gondolkodás nélkül kapom fel az asztalról, rájuk sem pillantva nyújtom a kezem alá dolgozónak, aki felénk tart.
- Keressetek egy olyat, aki el tudja ezt tüntetni róla bármi áron, a legvégső esetben használjátok az én nevemet, a módszer sem érdekel, hogy éritek el, de mondja meg nekem, ki tette rá. Amíg nem ébred fel, ő haszontalan, vigyétek innen – kékjeim csillogása pillanatok alatt tűnt fel, az eddigi kedves és bátorító mosolynak nyoma sincs, ám megerőltetvén magamat, mégis mosolyogva pillantok vendégemre.
- Elnézést kérek, de így, hogy végeztél, sokkalta sürgősebb lett az ügy – már-már valóban bocsánatkérő mosolyt ejtek meg felé, sőt… valóban annak mondanám. A kanapé felé fordulva követem végig, ahogy a másik kettő cipeli el az ernyedt testet, Sébastien felé fordulok, immár sokkal őszintébb mosollyal ajkaimon. – Sajnálatos módon meg kell várnod, amíg az egyik csapatom visszatér, hogy hazavigyenek. Remélem nem probléma – mindketten tudjuk, hogy teljesen mindegy, hogy probléma-e. Két emberem nélkül innen nem teszi ki a lábát. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha valami baj történne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Meg nem tudná mondani, hogy miért, de hitt Alfred szavainak. Botor mód elhitte, hogy számít mindaz, amit mond, hogy adhat és kaphat is választási lehetőséget. Ezért is vetette bele magát teljes gőzzel a munkába. Talán volt egy-egy pillanat, mikor meg is feledkezett a körülményekről. Elfelejtette a kanapén fekvőt, elfelejtette a már szemet bántóan makulátlan irodát, a körülményeket és a következményeket. És mindez nem volt más, csak önámítás. Kifogások, hogy levegőt kapjon, hogy képes legyen legalább arra a rövid időre még tükörbe nézni anélkül, hogy képen akarná törölni saját magát. Pedig elmehetett volna. Mondhatott volna nemet és ezt nem kenheti Alfredre, még ha az alaphelyzetet ő is teremtette meg. Nem szegeztek se pálcát, se kést a torkának. Ő volt az, aki nem járta kellőképp körbe a lehetőségeit időben. És ezzel felelősséget vállalt saját magáért és a megrúnázott tagért is, akinek még a nevét se tudja. Mert már abban a pillanatban köze volt hozzá, amikor lekerült róla a zsák. Hiába kapott volna felejtés átkot, valami nyomasztó érzés akkor is maradt volna utána. A saját tetteiért pedig tud kezeskedni. Nem merte megkockáztatni, hogy egy olyan embert hoznak ide helyette, akinek csakis a saját élete számít, semmi más.
A fáradtság ólomsúlyként nehezedik rá, ahogy lerakja a tollat a kezéből. A támlának hanyatlik és lehunyt szemmel sóhajt, engedi át magát újra a kellemetlen érzéseknek, ami már nem csak elméleti síkon jelenik meg, hanem a papírról gyakorlatban is visszaordítanak rá. Hisz végzett. Az időnek vége, ami a rendelkezésére állt, hogy az összes lehetőséget végigjárhassa és egy mindenkinek kedvező alternatívára hívja fel a figyelmet. Most már minden csakis azon múlik, hogyan tálalja...
Nem veszi észre, hogy nyílik az ajtó, már csak Alfred hangjára lesz figyelmes. Szemei kipattannak és ahogy eljutnak a szavak a tudatáig, kétségbeesés szorítja össze a belsejét. Nem erről volt szó.
- Ne, várj! - mondja, de akármilyen hangerőt is üt meg, valahogy mégis értelmüket vesztve szállnak tova a sürgölődés közepette. Hirtelen mozdulattal löki hátra a széket és áll fel, nem foglalkozva a hátába nyilalló fájdalommal. Pár lépéssel kerüli meg az asztalt, hogy Alfred elé kerüljön. Mindenéből árad a feszültség, gondterhelten néz a férfire, majd a többiekre, a tagra, akiért felelősséget vállalt.
- Nem tudod, hogy mit csinálsz! - már-már kiáltja a szavakat, de mire bármit is tehetne, az ajtó halk puffanással csukódik be. Ennyi. Vége. Kezei remegni kezdenek a felgyülemlett feszültségtől és idegesen sétál az ablak elé. Nem lát, csak néz maga elé, ujjai a hajába siklanak, hol félúton meg is állnak.
- Bolond! - mély, öblös hangja betölti a teret, ahogy ismét a férfi felé fordul. Tekintete sötét, lélegzete szapora. Az idejét se tudja megmondani, hogy mikor volt utoljára ennyire ideges. - Bármi áron?! Most ítélted halálra azt az embert! Védvonal van a kötésrúna körül, nem lehet csak úgy eltávolítani! Túl van töltve, időzített bombát csináltál belőle! Még, hogy nem játszol Istent! - megállíthatatlanul zúdítja a szavakat a másikra, balja ökölbe szorítva remeg mellette. Nem mondja el, hogy mire jutott magával a rúnával kapcsolatban és nem is biztos, hogy más össze tudja rakni mindezt a feljegyzései alapján. Minden bizalmát eljátszotta Alfred. Már csak megvetést érez.
A továbbiakra nem is tud mit reagálni, amúgy is feleslegesnek tartja. Ebbe beleszólása nincsen, ez már rég nem az a helyzet, mikor választási lehetőséggel kínálnák. Hisz kiderült, hogy eddig sem volt neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A tudás, amelyre szomjaztam, értelmét vesztette, ahogy a percek vánszorogtak el mellettünk, ahogy a nap fokozatosan hagyta el az eget, amit nem azért tudunk, mert az ablakon fénylő napsugarak melengetik arcunkat, hanem az óra lassú, mégis túl gyors kattogása elárulja. Az ablak bűvölete mindössze átverés, hiszen a föld alatt vagyunk, még nekem is nehéz lenne megoldani, hogy a kellemes napfény elérjen idáig. A papírlapok kerülnek ki kezeim közül, hangom dörren, ahogy meglepő módon, most nem kérem őket, hogy tegyék, amit mondok, hanem úgy hangzik, parancsokat osztogatok. És nem érdekel. Most nem, a későbbiekben úgyis elszámolunk ezzel, csak ne most, az önérzetet toljuk félre és haladjunk. Sébastien felkiáltásra fordítom felé fejemet, mintha meg sem hallottam volna, folytatom mondandómat. Az ő önérzettel kevert lelkiismeretfurdalása sem érdekel különösebben. Fénytelen tekintettel, kemény és megmerevedett vonásokkal figyelem az ajtót, aminek zárja kattan, ahogy kilépnek rajta. Sikerült neki, így megtehetem azt, amit elvárnak tőlem azok, akiknek fontos volt a kanapén fekvő. Fáradt tekintetemet emelem vendégemre, ahogy elém kerül, csípőmet döntöm az asztallapnak, két kezemmel derekam két oldalán támaszkodom meg rajta. Fejemet oldalra biccentve hallgatom végig türelmesen a szavakat, meg sem rezdülök, pedig a szemtelenség, amelyet megenged magának, normális esetben, igenis büntetést vonna maga után. Mégsem történik semmi, csak hallgatom a szavakat, amelyek elhagyják ajkait. Monológja végén várok pár percet, tekintetemben pillanatnyi értetlenség csillan, végül elmosolyodom, ahogy az előttem állót fürkészem. Árad belőle a feszültség, és ha látni szerettem volna, hogy ki is ő valójában… nem, ki ő még, akkor sikerült elérnem. Fürkészem a kissé eltorzult vonásokat, szívom magamba a belőle áradó mindent, amit éppen érez, mosolyom halványan ékesíti arcomat.
- Sébastien – hangom lágyan tölti meg a szobát, mégis tudom, hogy figyelni fog rám, mert az él, ami érezhetően a kiejtett névben van, nem hagy más lehetőséget neki. Pedig eddig is volt neki mindig. Szinte már sajnálom. – Bármi áron, mert ezt kérte tőlem. A férfi, akin a rúna van, háromgyerekes családapa, a gyermekeiért él, de így nem akar. Mint mondtam, nem játszok istent, ahhoz én kevés vagyok – szomorkás mosollyá váltok, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat. – A jóváhagyásod nélkül senki nem nyúl a rúnához, de így is túlságosan benne vagy a dolgokban ahhoz, hogy téged kérjelek meg arra, tüntesd el róla, mert nem bírná a lelkiismereted. Megmentetted azt az embert, én pedig éppen hazafelé vitetem, hogy a családjával legyen, mielőtt megteszem azt, amire kért. Ettől valóban isten lennék? – fejemet hátra vetem, a plafont szuggerálom. Nagyot sóhajtok, fejem biccen előre, így vehetem észre vendégem ökölbe szorult kezét. Valóban ennyire kihoztam volna a sodrából? Nem állt szándékomban a nyers megfogalmazásom ellenére sem, a lényeg, hogy az embereim értsék, a többi aligha számít. Vajon mindezek után, mi járhat a fejében? Mindössze azért lennék bolond, mert tiszteletben tartom az egyik emberem kérését? Még akkor sem, ha a kártyák között lehet az opció, miszerint elárult, és a rúnák azért kerültek rá, mert nem végezte el a feladatot, amit rábíztak, és az üzenet kézbesítésének legegyszerűbb módjának ezt vélték. Mély sóhajt hallatok, miközben kékjeimet vezetem vissza arcára. Továbbra is a fáradt mosoly ékesíti ajkamat, szinte már türelmetlenül várom a reakciót, ami ugyan még várat magára, de ha itt és most van vége, akkor elfogadom. Kénytelen leszek, még akkor is, ha az idő már nem számít, és a kíváncsiságom ugyanúgy él.
Túlzottan is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Túlságosan is jól ismeri ezt a tehetetlenséget és másoktól való függést, ami most a belülről marcangolja. Még mindig tisztán él benne a kép, ahogy az ispotályban bámulta magatehetetlenül a fehér mennyezetet, mert képtelen volt a szoba bármely más pontjára pillantani. Hisz annakelőtte minden színes volt, kivéve neki. Akkor úgy érezte, hogy a színekkel együtt az örömöt, a vidámságot is kiszipolyozták az életéből. A gerince használhatatlan volt, még csak felülni se volt képes segítség nélkül. Nem foglalkozott senkivel, egy szót se szólt, bárki is volt bent nála, csak a mennyezetet bámulta. Éjszakánként, mikor nem láthatta senki, némán siratta önmagát és az addigi életét.
A felépülés mind testileg, mind lelkileg gyötrelmes feladat volt, de végül hosszú, kínkeserves hónapok leforgása alatt sikerült a romokból egy sokkal jobb változatát felépítenie. Szembenézett a hibáival, a tetteivel és azokat nem feledve vált egy olyan emberré, aki hálás az új lehetőségért.
Most mégis ugyanúgy magatehetetlennek érzi magát. Nem ismeri a körülményeket, csupán hirtelen belekerült egy olyan világba, amit nem neki szántak és mégis érvényesülni akar. Egyszerűen túl sok az ismeretlen tényező, hogy átláthassa a gesztusok jelentőségét, hogy kihallja a szavak mögötti tartalmat. Nem tud mást, csak a felszínt kapargatni. Mint egy kisfiú, akit úgy dobtak be a mély vízbe, hogy sose tanult korábban úszni.
De most nem marad csendben. Már nem kis tizenéves siheder, egy akkoriban elképzelhetetlen, kiegyensúlyozott életet él, tisztában van önnön magával, az értékrendjével, amihez minden körülmények között ragaszkodik. Nem beszélve a felelősségtudatról, amivel kéz a kézben jár a nap minden percében.
A neve hallatán tekintetét ismét a férfira emeli, kelletlenül, undorodva. Őszintén szólva saját magát is nagyon meglepi ezzel a heves reakcióval, amit produkál, mióta kivitték a férfit a szobából, de bőven ráér később szörnyülködni saját magán. Ez most a legkevesebb. Viszont az érzelmek hamar megváltoznak. Arcán is tisztán látható, ahogy a zavarodottság, majd az értetlenség veszi át a düh helyét. Egy darabig csak bámul Alfredre, majd hitetlenül rázza meg a fejét.
- Odinra... micsoda röhej! Ennyire végletekben... - a levegőben hagyja a mondat végét, ahogy újra megrázza a fejét. Egyszerűen képtelen megérteni ezt a gondolkodásmódot és ezt az önzőséget, ami a szavak mögött rejlik. Az, hogy eredetileg kinek a szájából hangzottak el, csupán részletkérdés.
Újult erővel telepedik rá ólomsúllyal a fáradtság. Sóhajt egy nagyot, próbálva elengedni a benne felgyülemlett feszültséget, majd lassan a fotel felé indul, amibe még zsákkal a fején ültették. Tompa puffanással rogy bele, a bőr halk nyöszörgéssel fogadja őt. Előre görnyedve támasztja meg könyökét a térdén és temeti arcát tenyerébe. Keze szemmel láthatóan remeg még mindig kissé.
Némán hallgatja a másikat, lehunyt szemmel. Az ő engedélye nélkül? Milyen egy elcseszett filmbe csöppent bele? Ő már nagyon rég nem tetszeleg főhős szerepben, ő csak a helyes, de feledhető kedves mellékszereplő. A fiú a szomszéd házból. Tőle nem függnek emberek... Kívülről nem látszik semmi mindebből, egyedül az, ahogy ádámcsutkája fel-le mozdul, ahogy nyel egyet.
- Nem tudom, hogy találnál-e másik bolondot, aki megcsinálná - sóhajtja tenyereinek rései között. Hangja végtelenül fáradtan cseng, nyoma sincs az előbbi indulatnak. A kérdés viszont az, hogy meg tudná-e csinálni? Nem... a kérdés az, hogy mindezek után, azután, hogy felelősséget vállalt, azután, hogy akaratlanul morzsákat tudott meg a férfi életéből, akinek a nevét se tudja... mindezek után hagyná-e, hogy más nyúljon hozzá ahhoz, amin órákon keresztül dolgozott? Hagyná-e, hogy helyette más mocskolja be a kezét?
- Megcsinálom. A családja miatt. - Kezeit leejti az arca elől, tekintetében eltökélt fény csillan, arca ugyanolyan komolyságot tükröz, mint munka közben.
Odinra és a kilenc világra... csak igazat mondjon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Minden a látszat, ebben igazat kell adnia. Látszat, láttatni és elhitetni. Hisz ismeri, tudja, nagyon mélyen van az a vonal, amely ebben fürdik a mai napig. A látszat, egy kép, amelyet ki is akaszthatsz a falra, mert megörökít egy fontos momentumot, aztán pedig ha mögé nézel, talán sehol sincs az, amelyet sugall. Vagy többet takar, fed el, sosem tudni, a rizikó nem csak a másik félnél merülhet fel, és talán botor dolog az, hogy pont ő és pont egy ilyen alakkal próbál bármit is, lehet olyasmi, amelyből csak újra és újra nyerhet. Semmit sem tud igazán, csak a képet a falon, amely felkeltette az érdeklődését és le akarja akasztani, hogy megnézze, mit írtak a hátuljára. Vannak dolgok, tettek, pillanatok, amelyek végül önállóvá válnak és maguk cselekszenek, miközben hiú ábrándként hitetik el a látszatot, hogy minden rendben, a gyeplő az ujjak között pihen. Lehet szemei becsapják őt, megérzései semmit mondóak, terve, jelenlegi „vágya” azonban erős, bár tény, megtehetné egyedül, egymaga, csendben, valahogy úgy érzi, ennyi plusz kellhet, ha már meghallotta, amit talán sokak nem. Mert járnak ide olyanok, akik valóban csak a szemüknek akarnak hinni, érezni akarnak és időt pazarolni, semmi többet, amit a külső máz adhat. Aztán ott van az is, akik egyel előrébb lépnek, de még mindig semmi. És van ő, aki a gonoszra nyúló vigyort bámulja, miközben talán olyasmit mond, amit a hirtelen felindulás számlájára írhatnak. Mert sosem mondta senki, hogy aminek hiszi magát, az talán hibásabb és sérülékenyebb, nem tökéletes. De kit érdekel, itt csak most a szavainak vannak jelentőségei. Mert ilyen ő, folyton ott van a sorok között, folyton mozog és forrong, folyton tenni akar. Nem lehet leültetni, nem lehet arra kérni, hogy álljon meg. Máskor ez áldás, most inkább átok. Unja azt, hogy mint egy eszköz, a fiók mélyén pihen, hogy senki se lássa, mégsem ostoba, hogy a nyilvánosság előtt balhézzon. Hogy romboljon, tomboljon. Valami kell. Talán ezért is rohan bele, úgy és azzal, amit cselekszik. Most vagy soha, a szavak már elhangzottak, egyszer már rányitotta az ajtót, hogy elijessze, íme, hogy mennyire fél valójában. Talán ahhoz ostoba még mindig, talán már nincs mitől, talán ahogy ő a sorok között, úgy nem olvasott eléggé. Mit számít már. Kimondta.
Aprót bólint, de nem szól semmit. A kezének se kellene mozdulnia, mert nincs mit mondania egyelőre, ebben minden benne volt, mert bár ő nem úgy számol az idővel, mint a másik, mégis, felesleges köröket ritkábban. Van, megesik, egyre gyakrabban, amely nem a legjobb, de lehetne rosszabb is. A semmiben, ugye, és most fel akar törni, mászni, egy újabb szintre. Mohón akar valami újat, izgalmasnak ígérkezőt és ez a férfi hozzá a kulcs. Hogy jó vagy rossz, azt nem ő dönti el, hanem majd az idő. Ördögi kör. Milyen jól mondja. A pokol sem lehetne üresebb, amennyien fent vannak, mégsem lehet olyan vészes, mint egy sötét, gyilkos világ. Elkapja a tekintetét újra, eddig csak költői szavak voltak csupán, a lényeg pedig most érkezik. Feszült a csend és a pillanat, ujja rándul, mintha a karfába akarna kapaszkodni, de csak simul rajta, kényelmesen. Aztán, ahogy előre haladnak a szavak, ajkaira úgy ül ki a sajátos mosolya, elégedett, mégis van benne valami, amely arra utal, amelyből táplálkozik. A vörösség.
- Mifélék, ha tudhatom? - csendes kérdés, talán csak azért, mert valóban kíváncsi, vagy csak saját csendjét töri meg. Fogalma sincs. Nem is érdekli. Mindenben van kockázat, veszély, a bukás gyűlöletes gondolata. Minden. És mégis, ezek mellett dönt, ahogy nem olyan rég még arról folytak a szavak, miért éri meg neki, most úgy válik válasszá az a miért. Halk szusszanás, az az apró, amikor az ember megkönnyebbül, de hogy valódi-e? Vagy inkább annak szól, hogy nem kell tépnie a száját ugyan arról?
- Senki sem szeret csalódni, ahogy én sem. Azonban üres ígéret sem szép dolog, mégis, egyelőre azt mondom, ez nem szerepel a terveim között – őszintén, ez sem volt, ez sem, ebben a formában, de aligha az az alak, aki szeret visszalépni. Épp nyúlna maga is a cigarettáért, miközben követi ahogy feláll és az asztalhoz lép. Tekintete villan egyet, a hátára szegeződik, ahogy a választás kerül elébe. Talán most lepte meg igazán, gerince mentén fut végig a jeges bizsergés. Félelem, düh, a csapdába csalt állat momentuma? Behatárolhatatlan. Hisz igaz, a papír az papír, eléghet, a szavak elszállnak és ő a kockázatot úgy néz ki, egy olyan eszközzel fogja csökkenteni, amely könnyedebb megoldás, mint bármi más. Vele, élettel. Megkeresi, szemkontaktust teremt, habár ez valóban olyan momentum, amely már koránt sem olyan szórakozásból történt, mint az első belépése a bárba.
- Választhatok. Elkényeztetsz, már most – emeli meg magát, hangja halk. Nincs benne az előbbiek bohóssága, nincs benne olyan, amely azt mutatja, hogy ne vehesse komolyan. Felé lépdelve csökkenti a távot végül kényelmes kartávra, miközben menet közben egy laza mozdulattal lazítja meg mandzsettagombjait, mind a zakón, mind az ingen, hogy az anyagot feljebb csúsztassa, csupasz felületet és tiszta utat biztosítva. Mert vörös.
- Parancsolj – nyújtja felé a kezét, a felületet, ujjai mozdulatlanok, nem remegnek meg, tekintete a pengére szegeződik, majd vissza rá, a szemeibe. Választott. Az, hogy ezt nem vette számításba, már nem fontos. Megtörtént.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Lehetőségek. Lehetőségek vesznek körül minket mindennap, minden percében. Tizenkettő lehetőségem volt, és mégis őt választottam, akárha egy isteni szikra jött volna elmém hátsó zugából. Az ok, amely erre a döntésre sarkalt, a valódi ok, még számomra is ismeretlen. Talán valójában egy ösztönre, talán egy megérzésre hallgattam mégis, ám most nem számít az indok olyannyira, hogy ismét mélyebben elmerüljek benne. És mégis kénytelen vagyok, mert állandóan agyam felületesebb részein kapirgál a gondolat, hogy valóban miért ő. Nem hazudtam, a legkevesebb kockázattal járt Sébastien, mint választás. Frissen kezdett tanár, ereje teljében van, lelkiismereten csinálja azt, amit, és még remekel is benne. Van híre a képességének, amivel a rúnákkal bánik, nem véletlen kerülhetett bele a szórásba, de még nem annyira, mint a többinek, akik a szemem elé kerültek. Mégis, ezek olyan felszínes okoknak tűnnek, hogy akárhányszor felbukkannak, mint magyarázat, mint indok arra, amiért így is bevállaltam a fellelhető kockázatokat – mert mindig vannak -, hogy kevésbé hiszem el őket. Mert valamiért vissza-visszatér agyamba a kérdése; miért ő? Mintha valóban isten lennék, és tudnom kellene minden kérdést megválaszolni, pedig valóban nem vagyok más, mint bárki ezen a világon.
Szemrebbenés nélkül hallgatom végig, ahogy kitör belőle a dühe, a feszültség, ami talán azóta tobzódik benne, hogy meg tudta hol van, és mit kell csinálnia. Minden egyes szóra, amely elhagyja ajkait, pezsegni kezd a vérem, mert az indulat, ami hirtelen üti fel fejét bennem, nem képes nyugton maradni, pedig nagyon erre kérem. Most pedig főleg. Mert meg volt a lehetősége, hogy válasszon kimenetelt a férfinek, amikor még itt feküdt, azonban nem élt vele, egészen addig, amíg nem került egy kissé drasztikusabb helyzetbe. Én pedig mit teszek? Továbbra is fenntartom neki a lehetőséget, mert az most nem számít, hogy én mit ígértem meg a férfinak, amikor kettesben beszéltünk az esetről. Az itt most nem releváns. Sébastien kapott egy lehetőséget, azonban nem élt vele, és most, hogy a lehetőség már nem adott, két kézzel kap utána. Megcsóválnám fejemet, de szavaim, ahogy elhangzanak, úgy érnek célt is, így kissé félrebillentett fejjel mosolygok vendégemre. Zavar és megilletődöttség ül ki arcára, amiért nem is haragudhatok meg rá. Megvonom vállaimat, arcát fürkészem, míg végül mozdul, és fáradtan rogy a fotelbe, ami nyikorogva fejezi ki nem tetszését. Nagyot sóhajtok, mielőtt válaszolnék, óvatos mosolyra húzom ajkaimat.
- Valószínűleg vagyok olyan meggyőző, hogy találjak egyet – de tudom, hogy a lelkiismeret fog győzni, és a tudat, hogy nem szívesen adná át másnak, amivel dolgozott. Meglepő, de mi nem is különbözünk annyira, mégis, mintha ég és föld lennénk. Esélyt sem adtam neki, hogy ellenkezzen, amikor felkaptam a lapokat és elküldtem a legilimentorokat. De vajon az sejthető-e, hogy az ajtó előtt állnak, mióta az becsukódott mögöttük? Sehova nem mentek, mert nem akartam, hogy elmenjenek. Esélyt akartam adni magamnak, hogy elmondhassam Sébastiennek azt, amit a férfiról tudni kell, hogy őt éppen hova viszik, és ezzel elérni azt, hogy maradjon. Hogy felajánlja a szolgálatait továbbra is nekem, hogy győzzön a fene jó lelke, és azzal nekem kedvezzen, mert így az egyik legjobb emberemnek nem adhatom meg az utolsó kenetet. Nem is fogom.
- Gyere – az ajtó nyílik, majd a férfi lépked felénk könnyedén, mosolyogva nyújtja a papírlapokat Sébastien felé. – Elnézésedet szeretném kérni, amiért nem fogalmaztam világosabban az emberemet illetően. Ez a kettő már akkor megállt, amikor kissé megemelted a hangodat, hogy megtartsam a lehetőségedet, ami csupán a levegőben lógott egy ideig. Nem véletlen nem kértelek meg, hogy szedd le róla te – pillanatnyi szünetet tartok, türelmesen várom meg, amíg az ajtó ismét bezárul. – De tudnom kell, hogy két hét múlva is megteheted-e? – kékjeimet fúrom Sébastien fáradt tekintetébe. A mai nap utolsó kérdése, amely sok mindent fog eldönteni, és nem az én életemben. Türelmesen várom, egy tizedmásodpercre sem engedem el vendégem pillantását. Tudnom kell. Tudni akarom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Egyetlen kivétellel szoktam késni - ha rajtam kívül álló okokból tartanak fel. A munkahely vitathatatlanul ilyennek számít. Elhúzódott egy ügy, és máris rohanhattam, hogy a megbeszélt talákozónkra pontosan megérkezzek. Mert végre sikerült találnunk egy időpontot, amikor mindketten ráértünk, igaz erősen keretek közé szorítva. De legalább ez is valami. Mostanában sokat volt távol, és ha futólag tudtunk is találkozni, akkor láttam rajta, hogy nincs valami jó bőrben. Nem tudom megmondani, miért éreztem így. Azt hiszem, rosszul állt neki a túl nagy nyomás, nem illett hozzá ez a pörgés, vagy csak én tudtam nehezen elfogadni, hogy rögtön a visszaérkezésem után el kellett válnunk, holott egészen frissen kezdtük újra a kettőnk közötti furcsa kapcsolatot.
Sietősen loholtam be a bejáraton. Némi másodpercig torpantam csak meg, amíg biccentettem egyet a pultos irányába, közben viszont végig Őt kerestem a tekintetemmel, amíg ki nem szúrtam a jelenlévők között. Derűsebb arccal ültem le mellette, amíg kifújtam magam. Bár látszott rajta, hogy a szokásosnál komorabb a kisugárzása, ezúttal próbáltam erről tudomást sem venni. Egyelőre. Ahogy a rendelést se fontoltam még meg, pedig kötve voltam a szünetemhez. Kiment a fejemből. Annyi elég volt, hogy újra lássam, és máris kizártam a minisztériummal kapcsolatos teendőket.
- Ne haragudj, volt egy kis gond. Régóta vársz? - mondhatta volna, hogy formaiságból kérdeztem, de a hangomból tényleg érződött egy kis aggódás. Szigorúan végignéztem magunkon, aztán a kínálatot kezdtem el böngészni. - Rendeltél már? - próbáltam felvenni a fonalat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az élet mindenki számára mást jelent. Van, aki örök életűnek hiszi magát, aki nem meri véletlenül se bepiszkítani a kezét, mert él benne a hit, a vágy, hogy a földi lét csupán egy rövid állomás, ami halál utáni életre készíti fel őket, egy örökérvényűre, a mennyben vagy pokolban, vallástól függően. Van, aki csakis a mának él, feledve a múltat és nem félve a jövőt, csak az adrenalin és a pillanatnyi örömök megélésére koncentrálva, nem törődve akár a saját maguk testi épségével sem. Van, aki megfontolt, aki előre tervez, kiegyensúlyozottan, stagnáló boldogságban, színtelen, mélység nélküli problémákkal küzdve. Viszont egy dolog mindegyikükben közös; bármennyire is tagadják, a halált mind félik, ha szembe kell nézniük vele. Bármennyire is bátran, felszegett állal néz is farkasszemet vele, az utolsó pillanatok, a saját magukkal való elszámolás igenis megremegteti az ember lábát. A halál fájdalmas, de nem annak, aki elmegy. Mindig az szenved a legtöbbet, aki marad. És jelenleg három gyermek kapná a végzetes csapást.
Tudja milyen szembenézni a halállal, milyen, mikor lepörög előtte az egész addigi élete, olyan könyörtelenül tisztán, amilyen előtte sosem láthatta. Látta a félelmet, a fájdalmat a hozzátartozói arcán, mikor még nem ocsúdtak fel a döbbenetből, a gyászból. Mert hiába élte túl, addig a pillanatig, míg ez biztos nem volt, addig gyászolták. Neki megadatott a lehetőség, hogy jobb legyen önmagánál. Vajon tényleg játszhatja a hőst, a megváltót és szolgálhat hasonlóval egy másik halandó számára? Végletek...
Végletekben gondolkodik, mert a jelenlévők is ezt teszik, így olyasmik fogalmazódnak meg benne, ami normál esetben soha. Dühíti ez a fajta gondolkodásmód. A férfi feláldozná magát egy ilyen felesleges dolog miatt, a családjára hivatkozva, holott mindezzel nekik okozná a legnagyobb fájdalmat. Végletek...
- Ettől félek én is - mondja hűvösen. A súlyos gondolatok közé beúszik még egy kép; az anyja. Eszébe jutnak az esték, mikor gyermekként ült mellette, el-ellesve a Futhark betűit, próbálva azokat pontosan lemásolni. Eszébe jutnak a nő szavai, intelmei, tanításai, a mosolya, a dicséretek. Nem kell megváltónak lennie. Csupán jól kell csinálnia azt, amihez ért és lehetőséget nyújtani a választásra. Viszont ezt neki kell véghez vinnie, nem másnak. Nem másnak, mert ő is félti a saját családját.
Ahogy kinyílik az ajtó, szemöldöke kissé megemelkedik, úgy követi végig a férfi útját. Egy szó nélkül veszi át a lapokat és tekintete egyből a teleírt oldalakra siklik, mintha csak hibát keresne rajtuk vagy bármi árulkodó jelét annak, hogy belenyúltak a munkájába. Rossz szokás.
Csendben hallgatja Alfredet, de immár a szavai nem hatolnak mélyre benne, csak elemez. Szóval játszott vele, bábként rángatta, hogy a zsinór segítségével saját maga felé terelje. A gondolatra megrándul a szája széle, de más nem látszik rajta. Ügyes. Ő pedig annyira elmerült a saját dilemmájában, hogy észre se vette. De már döntött. Már tiszta a feje. Végre nincsenek végletek. A lehetőségek ennél sokkalta árnyaltabbak.
- Két hét múlva? - kérdi kissé meghökkenve, kékjei ezúttal egyből megtalálja Alfredéét. Persze, minden megoldható... hogy késő lesz-e? Ki tudja. Némán, komoly arccal fürkészi a férfit, latolgatja a helyes utat. De van-e ténylegesen helyes út még? Legyen a kevésbé rossz...
- Talán. De minél tovább vársz, annál nagyobb a rizikófaktor. Akár rád nézve, akár őrá. Én a helyedben minél előbb meg akarnám oldani ezt a problémát. - És azt figyelembe se vette jelenleg, hogy ő is minél hamarabb szabadulni akar ebből a helyzetből. Tőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Tudja, mi ez az egész, érzi messziről a struccpolitika szagát. Úgy viselkedik, mintha még mindig az a diák lenne, akit Tobias megismert. S épp nem várná otthon két gyerek, s nem lenne mögötte egy befuccsolt házasság. Mintha Tobias is még az a riadt, szótlan Rellonos volna. Jó, most sem épp szószátyár, de az elmúlt évek alatt megváltozott, s a lány is. De nem akarja kipukkasztani az illúzió buborékját. Kicsit ő is elfekszik benne kényelmesen, megvárja őket a realitás.
- S mit tanácsolsz, hogyan fogjak hozzá? - Szemtelen mosolyára felhúzott szemöldökkel reagál, néz rá zöldjeivel, mint aki most rögtön várná a részletes utasítást. Igazából... tényleg várja, hogy mondjon valamit a lány, miként is kell ezt csinálni.

Egész közel sétál a vízhez, bakancsa orra elsüllyed a nedves sárban, s leguggolva a patakba mártja a kezeit, majd ledörzsöli az arcát. Onnan pillant fel Anneliere. Feláll s átveszi a kulacsot, bár nála is van, tele otthoni vízzel, de ez finomabb. A csiklandozásra beleprüszköl az ivásba, s lassan felemeli rá a tekintetét. Időutazás, tényleg. Hirtelen felemeli a még mindig nedves kezét és ujjairól ráfröcsköli a vizet - azt az összes három cseppet. Fejcsóválva újra leguggol s a kulacsot alámeríti.
- Mit tennél, ha vadorzókkal akadnál össze? - kérdezi. - Vagy történt már meg?
A kulacs tele van, de még mindig nem mozdul, figyeli az újra visszamerészkedett apró halakat, míg a keze már kezd zsibbadni a hidegtől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Mi halandók felérhetünk-e egy istenhez valaha? Vannak olyanok, akik mindenféle magyarázat, mindenféle ok nélkül elhiszik magukról, hogy azok, de mégis… Lehet-e akkora hatalmat adni egy ember kezébe, amely felhatalmazza arra, hogy emberi életek és sorsok felett hozzon döntést? Hogy megölje azt, akit meg kell, hogy életben hagyja azt, akit életben kell, és hagyja elfutni azt, aki megérdemli a második esélyt? Dönteni emberek sorsa és élete felett, mindössze azért, mert te eldöntötted magadról, vagy rólad eldöntötték, hogy felhatalmaznak ekkora emberré. Mert talán nem jár együtt a hatalommal az, hogy isten legyél, hiszen a felelősség, amely azzal jár, hogy a te szavadra bomlanak fel családok, halnak meg családapák és anyák, téged terhel. És nem pár napig, nem ideig-óráig, hanem életed végéig, és tudod mi a legrosszabb? Hogy az istenek örökké élnek. Örökre, az idők végezetéig el kellene viselned a lelkedre nehezedő súlyt és terhet, amely azért nyomja azokat, mert istent játszottál, ember helyett. Nem lehetünk istenek, nem lehetünk megváltók, akik mindent megtesznek, amikor azt kérik tőlük. Nem tudunk csettintésre halálos kórokat gyógyítani, egy apró fújásunkra nem fog virágba borulni a mező, amit a tűz leégetett, bármennyire hiszünk benne.
Halkan nevetek fel. Nos, igen, alapos félelem, amely felütötte fejét vendégem gondolatai között. Ha nem ő csinálja meg, akkor találok mást, aki megcsinálja, csak a másikkal lehetséges, hogy nem lennék ennyire elnéző és vendégszerető. Ki tudja? Ma remek napra ébredtünk, a csillagok állására is foghatjuk felőlem, nem érdekel, ahogy az sem, hogy eredetileg miért mondott igent. A családja miatt? Esetleg a testvére? Vagy valóban a lelkiismerete az, amely nem hagyná, hogy ily’ módon hagyja cserben a férfit, akinek lehetőségért esedezett? Talán valóban nem is fontos az, miért mondott igent, amikor megtette. Ne fejtegessük vissza, nincs rá időnk. Szemöldököm rebben meg az asztalnál, ahogy visszakérdez. Elmosolyodom, majd lehunyom szemeimet. Szólásra nyitom ajkaimat, amikor ismét megszólal, ráncba szalad szemöldököm, kissé oldalra billentett fejjel fürkészem a fotelba rogyót. Minél tovább húzom, annál nagyobb a kockázat. Vajon miért nem állt neki rögvest pörögni az agyam ezen? Miért nem dolgozik automatikusan, ahogy mindig, mikor a kockázat kerül előre? Miért hiszek neki? Pillantásomat kapom az ajtó felé, pár másodperc múlva fordul utána fejem is, értetlen tekintettel rázom meg fejemet, majd előre biccentem azt, amikor megszólalok. – Tudod, hogy nem tehetem meg. Megkért rá, még akkor is, ha ez a halálával jár – jobb kezem mozdul magam mellől. Mutató- és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet fáradtan. Nagyot szusszanok, mielőtt Sébastienre emelném tekintetemet.
- Egy hét – rohadt életbe bele, kellene az a két hét, hogy aki ezt tette, az elhiggye, hogy sikerült megfognia és vígan battyogjon be hozzám, hogy eldicsekedjen vele. Én pedig, mint vendégszerető ember várhassam tárt karokkal, hogy valóban mennyire ügyes és szembesíthessem azzal, hogy még egy ilyen és nem ússza meg. Mert mindig van lehetősége mindenkinek, azonban ha nagyon szűkösre veszem a lehetőségeimet, egy hét is elég lehet. – Ennél lejjebb sajnálatos módon nem vihetem – és ha rosszul is sül el, legalább azt az egy hetet a családjával töltötte. Mélyet sóhajtva kerülöm meg az asztalt és rogyok a székembe. Felcserélődtek a szerepek immár, és meg kell mondanom, hogy hiányzott a saját szerepem.
- Mennyi az esélye annak, hogy belehal? Az egyik legjobb emberemről beszélünk, nem értékelném, ha nélkülöznöm kellene – főleg nem egy örökkévalóságra, hiszen az istenek nem halnak meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A dohányzóasztalon lévő kiürült whiskys poharat bámulja. Üres. Nem félig teli, nem félig üres, alig egy cseppnyi, ha maradt az alján. Elfogytak a lehetőségek, ahogy az ital az üvegpohárból. De már döntött és nem fog meghátrálni, emelt fővel végzi el azt, amire vállalkozott. Már nincsenek kérdések, dilemmák, ellenérzések. Csak a feladat, amit a tudása legjavával fog megoldani.
Azon elmélkedik, hogy ez vajon egy újabb próbatétel-e. Vajon az élet azért gördítette elé ezt az akadályt, hogy kiderüljön, tényleg megváltozott-e annyira, amennyire elhiszi magáról? Hogy önámítás-e, álszentség amit csinál évek óta vagy a személyisége, tulajdonságai tényleg ennyit változtak? Előtte a hegy, mögötte a szakadék és már csak az lesz a kérdés végül, hogy mászik vagy ugrik. Viszont nem aggódik, hisz mindig a csúcson a legszebb a kilátás.
Tekintete Alfredre siklik, ahogy megszólal. Sebi szemöldöke kissé megemelkedik, ahogy elemzi magában a helyzetet. Szóval legilimentorok. Erre hamarabb is rájöhetett volna, ha képes higgadtan figyelni a környezetére. A felismerés kissé megkeményíti az arcvonásait. Nem kedveli az ilyen tudással rendelkezőket, túl nagy hatalom van a kezükben. Sosem tanult ilyesmit, az okklumenciát is csupán nagyon alap szinten. Pontosan annyira ért az utóbbihoz, hogy erősen koncentrálva egy-két emléket el tud zárni magában. Ezért sem derült ki soha, hogy ki miatt bukott alá anno a seprűről... A gondolat amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan válik semmissé, ahogy kihasználva a pillanatnyi csendet, elkezdi állítgatni az elméje védelmében a bástyákat.
Alfred, immár neki intézett szavaira lehunyja a szemét. Szóval nem szabadulhat ilyen könnyen ettől a találkozótól. Egy hét múlva újra idehozzák, újra szembe kell néznie magával, Alfreddal, a családapával. Egy hétig emésztheti és győzködheti magát a döntése miatt.
- Végletek...- mondja fáradtan, baljának ujjaival az orrnyergét dörgölve. Lassan engedi le, hogy kékjeit végül a jegyzeteire, onnan Alfredre emelje.
- Ha nem piszkálja meg valaki úgy, hogy nem ért hozzá... - néz jelentőségteljesen a férfire, majd sóhajtva teríti jegyzeteit az asztalra. - Hogy fájdalmai lesznek-e a héten? Tőle függ. Ha a levezetésem helyes, akkor ez az Imperius átokhoz hasonlóan működik. Viszont nem az elmét befolyásolja, hanem a testet. Ha nem szerzi meg azt, amit akarnak, akkor kínokat fog számára okozni a kötésrúna. Azt nem tudom megmondani, hogy mit és milyen mértékben. Késztetést érez, elemi kényszert, hogy engedelmeskedjen - mondja végig kimérten. Ujjaival beszéd közben a lapokon simít, mutatva a részleteket, hogy épp melyik részletről beszél. Hagy egy kis szünetet, hogy emészthetőbbek legyenek a szavai, majd a jegyzeteit összeszedve áll fel és lép a férfi elé, de távolságot tartva.
- Ne azt keressétek, aki a rúnát rárakta, hanem azt, aki használja. Valószínűleg a mestert kényszerítették, kevésbé... szívélyes fogadtatásban lehetett része, mint nekem - kékjeivel beszéd közben fogva tartja a másikét, közben fel nyújtja a lapokat. Nagyon reméli, hogy igaza van. Bűnt követett el, de ha kényszerítették valahogy... az ember rosszabbra is hajlandó nyomás alatt. Ha viszont téved... akkor megérdemli azt, hogy Alfred elé álljon, bármivel is kelljen szembenéznie. Viszont nem mondd el minden információt, nem fog ennél jobban közreműködni abban, hogy kézre kerítsenek valakit, hisz fogalma sincs, hogy melyik oldalon is áll a történetben.
- Viszont kérném a zsákot. Távoznék, ha megengeded - komolyan néz a férfire, hangja ismét fáradtan cseng. Ma már nem vágyik másra, csak, hogy elnyúlhasson a kanapén és a mennyezetet bámulva rágyújthasson, várva, hogy egy csalfa pillanatra ismét láthassa a színek satnya emlékét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa