Tony

Tony elmondta, merre találom azt a bizonyos boltot. Megkérdezte, megnézheti-e a pálcámat. Természetesen odaadtam.
-Galagonya főnixtollal. Egy lány állapította meg nekem. Ezt örököltem, és szerintem ez lehet a baja. Nem fogad el gazdájaként.
Ő sem egy pálcavirtuóz, mint kiderült, bár szerintem más okok miatt. Nem hiszem, hogy anyám olyan szerencsétlen lett volna varázslás terén, hogy én azt így megörököljem. Bár fene tudja. Aztán Tony felajánlotta, hogy elkísér. Eszembe jutott Állia, aki hasonló kérdéssel állt elém, de neki valamiért nemet mondtam. Most viszont éreztem, hogy talán mégis jól jönne valaki, aki támogat.
-Komolyan elkísérnél? - mosolyogtam rá - Köszi, az jó lenne. De csak ha tényleg nincs más dolgod. Elboldogulok én egyedül is, csak... Azért mégis jobb társaságban lenni, mint egyedül.
Mégis egészen jó arc a srác. Ez az én bajom, mindig a rosszat feltételezem az emberről. Mindig kiszúrom a szálkát mások szemében. Állia meg pont azt mondta, hogy túlságosan megbízom mindenkiben. Tulajdonképpen ez is igaz. Tonyban is totál megbízom.
-A hobbim? - eszmélek föl gondolataimból - Hát... Szeretek kutyát sétáltatni az erdőben. Főleg este. Tudod, van egy koromfekete kutyám, egy kuvasz-labrador keverék. Szóval ilyen nagy dög. Elég ijesztő, amikor a sötétben nem is látom hogy hol van. De én pont ezt élvezem. - Elgondolkodtam, van-e még valami hobbim. - Ezenkívül sok répát eszem. Bár ez nem is hobbi, ha jobban belegondolok. - mondtam összehúzott szemekkel.
-És neked vannak hobbijaid?

Wolgast

Nem sokat értem a pálcájával, hiába landolt a kezemben. Felvilágosított, hogy mit kell róla tudni, én pedig jól nevelt kisfiúként bólogattam párat.
- Egy lány állapította meg... - néztem fel vigyorogva - Micsoda titokzatoskodás. Nagy népszerűséged van a lányok körében? - próbáltam puhatolózni ebben a témában.
- Egyébként nem értek a pálcákhoz, csak gondoltam megnézem. Látszik, hogy nem egy mai darab. Köszönöm, hogy láthattam. - adtam vissza a kezébe a kinézegetésem után.
Valószínűleg nem várt különösebb szakértői véleményt a részemről, mégis úgy éreztem, hogy pár mondatot illene mondanom, ha már így elkértem.
- Örökölt pálca... Azokkal mindig csak a baj van, ne emészd magad! A pálca választja a varázslót, ne feledd! Szerintem tuti elboldogulsz majd, ha megtalálod a megfelelőt. - kacsintottam biztatásképpen Wolgira.
Természetesen szívesen elkísértem volna. Persze csak akkor, ha ő is szeretné. Mondjuk én is csak úgy vagyok nyugodt, ha vele vagyok, és nem hagyom magára a faluban bóklászni.
- Ezzel egyetértek - mosolyogtam vissza - Az az igazság, hogy én sem szívesen lennék most egyedül, ráadásul nem sietek különösebben sehová. Úgyhogy felőlem akár most is indulhatunk, ha végeztél.
Az én adagom már a végét járta. Az asztalon könyökölve figyeltem a beszélgetőpartneremre. Szerencsénkre a turisták nagyobbik hányada is távozni készült. Ez a turnus is lement, a falunézésüknek pedig még nincs vége. Gondolom a szállásukra mennek vissza... De mit is törődöm velük, amikor itt van Wolgast, aki a hobbijairól mesél?
- Én egy kicsit félek a kutyáktól - sütöttem le a szemeim - De a tiéd biztos aranyos és szelíd lehet. Szereti az embereket?
Rossz emlékeim vannak a kutyákról. Mindig megijesztenek a kerítés túloldaláról, ha a járdán sétálok. Máskor meg összeverekszenek, vagy engem ugatnak, ne adj Isten megkergetnek. Nem sokszor fordult elő, de nagyon félek attól, hogy egyszer valamelyik megharap.
- Répaa. Az finom, de csak úgy simán. Különös hobbi... Azt mondják, ha sokat eszel, te is sárga leszel.
Ez azt hiszem tényleg igaz, de csak egy bizonyos mennyiség után következik be, amit normális ember nem ér el. Egy répafanatikusnál azonban megeshet. Csak jó tanácsként mondtam neki, nem volt kedvem hirtelen virággal a gyengélkedőre készülni.
Ledermedtem, mert az én hobbijaimról kérdezett, amiről nagyon rég gondolkodtam, az elmúlt egy évben ellustultam és szinte csak a tanulásra koncentráltam.
- A tanulás és a dök tevékenységek után csak punnyadok. Régebben kajakoztam, jártam zongorára is, de manapság alig van kedvem és időm valamire. Azt hiszem szívem szerint a barátaimmal lógnék állandóan. Nem tudom... Régebben sokkal több hobbim volt, aztán a kastélyban az évek alatt kikoptak. Fura. - vontam vállat - Van még a kajádból?

Tony

-Népszerű... Hát, azt azért nem mondanám - vigyorodtam el. - De el tudok velük beszélgetni.
Visszaadta a pálcámat, és megköszönte hogy megnézhette. Iszonyatosan jól nevelt srác. Én sem vagyok bunkó vagy kultúrbarbár, de Tonytól messze elmaradok illemtani szempontból.
Úgy döntött, elkísér, aminek örültem. A töltött pizzámra néztem, és megállapítottam hogy még a fele megvan. Haraptam is belőle rögtön két nagyot. Amint lenyeltem, válaszoltam a feltett kérdésre.
-Negró -mert így hívják a kutyát -imádja az embereket. Soha nem harapott meg senkit, még csak rá sem mordult egyre sem. Persze csak akkor ilyen ártatlan, amikor sétáltatom, vagy csak azokkal, akik a telkünk területén tartózkodnak. Természetesen jó házőrző lévén minden gyanús alakot megugat. Érdekes módon a kisgyerekekre sosem ugat. Vagy az öregekre. Mintha kiszűrné, hogy ki gyanús, és ki nem.
Ő érdekes módon nem lepődött meg a répás hír hallatán, mint ahogy azt már megszoktam.
-Azért annyit nem eszem - vigyorodtam el magam. - Napi négy-öt darabot eszem meg átlagban. Az nem elég a sárguláshoz, amint látod - mutattam a karomra.
Ő bezzeg jó tanuló. Neki inkább lenne a helye a levitában, mint nekem.
-A kajakozás jó sport! Attól menő felsőtested lesz. - kacarásztam. - Milyen a dök? Gondolkodtam rajta, hogy én is tag legyek, de félek, hogy alul teljesítenék.
Haraptam még párat a finomságomból, és már el is tűnt. Kár, hogy a tésztám odalett, az is elfért volna a pizza mellett. Viszont nem veszek újat, inkább a pálcára tartogatom a pénzem, nem tudom mennyibe fog kerülni, és anyagilag nem igazán vagyok a csúcson.
-Akkor ha végeztél, indulhatunk!

Wolgast

- Akkor gondolom barátnő még nincs. - tudtam le a dolgot - Jó is, ha szót ért az ember velük.
Furcsán hangzott, hogy nem bánt az a kutya senkit. Pontosabban Negró, mert megtudtam a nevét is. Hát persze, fekete szőrű kutyának találó név. Anya barátnője valami kutatóközpontban dolgozik, ahol többek között kutyákkal is foglalkoznak. Érdekes lehet... Állítólag rengeteg kapcsolat és hasonlóság van a kisgyerekek és a felnőtt kutyák között. Másrészt csomó ideje háziasított állat, aki az ember legjobb barátja. De akkor is vigyázni kell, néhány fajta olyan durva tud lenni.
- De jó, ez tök érdekes - mosolyogtam - Tanítottál neki trükköket is?
Napi négy-öt... Hirtelen azt sem tudtam, mennyibe kerül a zöldségesnél. Az azért sok. Egy idő után ráununk arra, amit napi szinten túlzott számban fogyasztunk, legyen az bármilyen finom. Wolgi sajnos súlyos répafüggő lehet, ha a szervezete nem akadályozza ezt meg. Megmutatta viszont a karját, ami tényleg nem volt olyan színű. Egy darabig gyanakodva vizsgáltam át tetőtől talpig a gyereket, de mindent rendben találtam.
- Csoda! - lepődtem meg, s néztem rá úgy, mint egy különös tiszteletet érdemlő emberre.
- Én anno nem a felsőtestem miatt kezdtem el, de az is lesz, ja. Mondjuk nekem most annyira nem az igazi. - néztem be a pólóm alá a nyakamnál egy pillanat erejéig - Nálad a sport sosem játszott szerepet az életedben? - érdeklődtem.
- Hát, ne is mondd... Én vagyok az elnökhelyettes, nem hencegésből. Nagyon fárasztó dolog tud lenni, de szeretek segédkezni egy-egy program szervezésében. Mindig van valami jó dolog, és így az elsők között értesülök ezekről, sőt, még bele is szólhatok. Egy ideje már tag vagyok, szerintem jó. De te tudod...
De nem akartam a DÖKös gondokat felidézni, örültem, hogy egy picit kikapcsolódhattam az asztalnál ülve. Mindkettőnk végzett, úgyhogy felálltam, leporoltam magam és eltakarítottam magam után. Jó volt beugrani ide, mert a legutóbbi látogatásom óta már el is felejtettem a krumpli ízét. Még jövök párszor, ha tudok.
Wolgi is összekészült, aztán távoztunk. Utunk még nem ért véget, hiszen én kísértem őt a pálcakészítőhöz.

Nagy B. Đ.
[zárt]

Hónapok óta vagyok az országban, de a hónapok alatt azt hiszem, még mindig nem tanultam meg, hogy hiába az árnyékban sétálok, attól még a karkötőm ugyanúgy a piros felé fog közelíteni, ha életveszélyes játékot űzök. Persze a nem tanultam meg eléggé erős kifejezés, én inkább nem élek anyám szavaival, szerintem csupán kalandvágyó vagyok. Úgy hagytak itt a szüleim Bogolyfalván, hogy egyenesen menjek fel a kastélyba, és maradjak a körletben, ahol már egy hete megismerkedhettem a dolgokkal, és felépült a szobám. Csupa jég, csupa hó, kár, hogy nehezen hívhatok be bárkit is. Hamar lefagyna a lábujja, hacsak nem takarózik be.
Hát a szobában elég nehéz lenne ismerkedni, és felfedezni az új helyeket, ismeretlen dolgokat, ezért első dolgom az volt a szabad estémen (miután elmúlt nyolc óra és 30 fok alá ment a hőmérséklet), hogy az egyenruhától megszabadulva, laza póló-rövidnadrágban végigrohanjak a kastély szimpatikusnak tűnő folyosóin, és vagy hat személytől megkérdezzem, merre találom a kifelé vezető utat. Utóbbira mellesleg főleg azért volt szükség, mert imádom a társaságot, és jó érzés volt vadidegen embereket leszólítani. A körletünkben is bepróbálkoztam két embernél, hát hadd ne mondjam, elküldtek az északi sarkra... Komolyan nem értem meg azokat az embereket, akik flegmáznak, és bunkóznak ok nélkül. Még jó, hogy csak azért kerültem a zöldekhez, mert ők vannak a pincében, és nem azért, mert mondjuk én is ilyen lennék. Brrr. A hideg is kiráz.
Tehát ott tartottam, hogy...IGEN! A kastélyon belül kellemes volt az idő, ám ara nem számítottam, hogy kilépve egy dunsztos, meleg, még a szememet is összeragasztó légkört tapasztalok. Megtorpantam egy kicsit, de indultam tovább. Arra mentem, amerre bejöttünk, az iskola kapuja felé, onnan meg kissé lagymatagon, de le az úton, egészen a macskaköves, boltokkal szegélyezett útig. Ahogy pislogtam már éreztem a meleget a fejemben, nem volt szerencsés ötlet elindulni. Kellett volna már itt egy kis havat csinálnom magam köré, tudom, csakhogy ki akarná felhívni magára a figyelmet már most?
Igaz, hogy rosszul, de mentem tovább, mindent alaposa megnézve, a boltok kirakatait, a nyitva tartásukat. Szinte minden zárva volt, az egyetlen fényforrás felé indultam meg. Hangok szűrődtek ki, az olvasással viszont már meggyűlt a bajom. Két szó volt az ajtó fölé kirakva, de a fejem kavargott, homályosan láttam, így az olvasás nem jött össze. Érzékeltem, hogy ember is van körülöttem, és jóval erősebbnek éreztem magam belül, mint ahogy ténylegesen voltam. Azt hiszem megtörtént az első melegtől való ájulásom, de ne tudnám pontosan megmondani, mi történt. Az biztos, hogy a szervezetem rosszul reagált (hisz eddig mindig csak éjszaka jöhettem ki a levegőre, a minisztériumban meg hűvös volt).

Melody


Lennéző válaszomra nem igazán reagál Ez egy csöppet meglep, de nem tulajdonítok figyelmet. Ha nem zavarja, akkor nem és kész. Valamit ugyan mond az illendőségről, de erre csak egy váll rándítással felelek. Nem igazán érdekel, hogy mit gondol az illendőségemről. Ez után csöndben marad és csak akkor szólal meg amikor elköszön.
Fel nézek egy pillanatra, hogy köszönjek.
-Szia.
Iszok egy kortyot a teámból és rajzolok tovább, aztán úgy húsz perc múlva én is elmegyek.

Alíz

Igazán jó ötletnek találom most már a lejövetelt a faluba.
Utolsó gombóc fagylaltomnál tartok már, de ez nem zavar, jól esett az előző két gombóc ki bírhatóba tette a meleget. Közben pedig kellemesen elcsevegtem Alizzal.
Az italom utolsó kortyait is meg ittam és kértem még egy pohárral. Közben pedig csomó mindenről beszélgetünk Alizzal. Közben pedig azt néztük, hogy hogyan jönnek-mennek az emberek. Végül mint a beszélgetés utolsó szakasza jött a ház kitalálósdi, amiben én bizonyultam nehezebbnek mivel nem a házam színében pompáztam mint Alíz. Ebből elég érdekes beszélgetés kerekedet, mivel egyikünk jobban meglepődött mint a másikunk. az utolsó gombóc fagylatom is elfogyott, a kelyhemet egy pincér elvitte. Limonádémat kortyolgatva hallgattam Alízt, aztán mosolyogva én is elköszöntem tőle.
-Szia.
Én még maradtam pár percig. Limonádém végeztével én is fel álltam és vissza indultam.

Fülöp Farkas

Öltözék
Egy egyszerű napnak indult a mai, valójában ugyanolyannak, mint a többi megszokott, azzal a kivétellel, hogy ellátogattam Bagolyfalvára, aminek ugyan sok értelme nem nagyon volt. Mondhatnám, hogy legalább kikapcsoltam az utolsó éves hajrázásból, de sajnos nem így van. Lejártam a lábam, mostanra már fáj is, sokkal inkább csak elfáradtam, mint pihentem. Talán sokkal egyszerűbb és kényelmesebb lett volna, ha ma is úgy döntök, hogy kastélyban - vagy legalább a területén - maradok. Mindegy, így alakult, de ha már itt vagyok, megpihentem kicsit a Mátra Máguscsárdába. Magányosan szürcsölgetem az italomat, közben magamban egy képzeletbeli listát böngészgetek, hogy mennyi teendőm van még. Visszavinni a kikölcsönzött könyveket a könyvtárba; a Sárkánytan beadandóm leadni; levelet kéne írni a szüleimnek... Vagy egy tizenöt percig csak a gondolataim rendezgettem, hogy mit, milyen sorrendben lenne célszerű megcsinálni és közben azon reménykedek, hogy semmit se felejtsek el. Nagyon rossz szokásom, hogy képes vagyok mindent, de tényleg mindent az utolsó pillanatra hagyni. Talán még nem túl késő ezen a rossz tulajdonságomon változtatni, mindenesetre most a legkevésbé sincs időm a hibáimmal foglalkozni, sokkal inkább az összeszedett teendőimre kéne időt szánnom. Gyorsan megiszom a maradék baracklémet és még sötétedés előtt visszaindulok a kastélyba.
Már éppen pattannék le a magasított bárszékről, mikor a megszokott alapzajnál hangosabb ricsajra leszek figyelmes. A csárda belső megvilágítása nem éppen mondható tökéletesnek, sokkal inkább csak félhomályt lát az ember, legalábbis az biztosan, akinek szemüveget kéne viselnie... Nem is értem, hogy miért nem hoztam el?!  Kicsit hunyorogva követem a hangoskodó alakot, aki kviddcsiről és foci bajnokságról beszél. Foci? Ezek szerint az illető egy mugli származású, a varázslóknál tudtom szerint nem létezik foci. A hang irányába fordítom a fejem. A fiú, aki egy focilabdával is felszerelkezett és nem is rest azt használni, eléggé nagy port kavar a csárdában, olyannyira, hogy nem is telik el pár perc, a pincérek máris közbeléptek. A labda pedig repül, mégpedig egyenesen felém, de szerencsére semminek nem ment neki, illetve csak a bárpultnak, onnan pedig még mielőtt lepattant volna és még több kárt okozott volna, gyorsan megfogtam. Közben a srácot mellettem vontatják el a pincérek, ő pedig segítséget kér tőlem. Egészen eddig fel sem tűnt, hogy az egyik évfolyam-, és egyben háztársam kezdett rombolásba, Farkas. Mosolyogva csóválom a fejem. - Nem is te lennél. - Bár azért ez kicsit nagy kitörés volt a fiú részéről. Mindenesetre a pincérek után nyúlok, az egyiknek megfogom a vállát, hogy lassítsanak le. - Kérem, hadd maradjon! Ígérem nem lesz több felfordulás a részünkről! - Nem volt egyszerű meggyőzni a pincéreket, de nehézkesen végül sikerült. Persze ígérgetni kellett, hogy ez az utolsó alkalom, nincs több esély, ha bármi van repülünk, blablabla. Én visszahuppanok kényelmesen a székre, talán maradok még egy picit. - Tessék. - Nyomom Farkas kezébe ami - elvileg - őt illeti. Nem is értem, honnan jött ez a fergeteges ötlet, hogy egy csárdában kezdjen labdázni. - Mondd, kedves Farkas, honnan ez a csodálatos ötlet a focival kapcsolatosan és miért itt a csárdában kell kitombolni magad? - Kérdezem, de közben persze nevetek, egyszerűen nem lehet komolyan venni. Közben intek a pincérnek, aki először nem nagyon akart észrevenni, de végül sikerült rendelnem egy újabb pohár baracklevet.

Kiss Brenda Natália

- Brenda, a megmentőm! - hálálkodott szépfiúsan mosolyogva Farkas, ahogy osztálytársa megkezdte a pincérek fűzését.
- Olléolléolléollééé! - kiáltotta, amikor már nyeregben érezte magát. Ezzel ugyan csak rontott a helyzeten, de Brenda minden meggyőző erejét bevetette és végül győztesként került ki a vendéglátósokkal folytatott szájkaratéból.
- Kösszencs - mondta Farkas, és felmászott a magas bárszékre. Az ezt megelőző percekben a nem létező bűnbűnatát leleplező huncut vigyort próbálta eltakargatni a kezével, míg a pincérek egymás szavába vágva szidták, mint a bokrot. Farkast azonban ez sem törte le. A hajára húzott hajpánt peckesen állt mindennel dacoló frizurájában, ő pedig még mindig teljesen fel volt villanyozva. Az elmúlt percekben azt élte meg pontosan, milyen Félixnek lenni. Farkas is benne volt mindig a bohóckodásban, de az ilyen féktelenség nem volt rá jellemző.
Megkapta kvaffját, akarom mondani focilabdáját és a hóna alá csapta. Az ajándékozó, Brenda nevetve kérdezte, mi is volt az elmúlt előadás. Farkas lehalkította a hangját, és úgy suttogta a lánynak:
- Próbáltál már...tudod...tudod. Kipróbáltad már milyen elszívni egy mandragórát? - sokat mondó pillantással bólogatott. Ez mindent megmagyarázott.
A valóságban persze még neki sem volt fogalma sem arról, milyen elszívni egy mandragórát. Azt sem tudta, hogy lehet olyat, és hogy hogyan. És biztosan nem lett volna szíve egy keservesen bömbölő csecsemőre rágyújtani.
Farkas nem rendelt magának baracklevet, mert úgy érezte jogosan, hogy nincs a legnagyobb pajtiban a pincérekkel. Még a végén sót öntenének a colájába... vagy valami rosszabb.

K. Szaffi

Kíra

Nagy B. Đ.
[zárt]

Nem gondoltam, hogy a szervezetemnek ilyen idegen lesz a melegebb levegő, és rosszul reagálok. Mondjuk az már nem rossz, hogy egy negyed órás sétát kibírtam, csak kár, hogy az utolsó, ami rémlik, a világító ablakok előtt elterülő placc macskaköveinek recéssége. Szépek azok a vonalak, meg minden, csak nem most, és nem nekem. A hangyáknak, azoknak biztos. A bogár rágná le a haját annak, aki kitalálta a meleget.
Szóval annyi még megvan, hogy a macskakővel szemezek, és valószínűleg sikerült is elcsábítanom, de én húztam a rövidebbet. Jól beütöttem a fejem, így a következő emlékkép annyi, hogy már kellően hűvös levegőt érzek a bőrömön.
Mélyen beszívtam a levegőt, mindezt lassan. A hirtelen jött levegőtől nemrégiben sikerült elbóbiskolnom, nem kéne még egyszer.
Amint gondolatban képben voltam arról, hogy élek, és kapok levegőt, nem akarok rosszul lenni a melegtől, a szememet kezdtem nyitogatni. Valami fényt láttam, de vissza is csuktam. A fejembe hasított a fájdalom. Ahogy lassan odanyúltam, éreztem a búbot a hajam alatt, ezzel együtt pedig egy puha valamit a fejem alatt. Párna. Ez nem macskakő. Kipattantak a szemeim, és az első amit észrevettem, hogy egy hálószobában fekszek, ahol nincs ablak. Valaki volt ott mellettem. Lassított felvételként fordítottam felé a fejemet.
- Heló! - nyögtem meglepettségemben. Na most ez meg akar kínozni, vagy esetleg erőszakolni? A szememet nem vettem le róla, mindvégig figyeltem amíg feljebb tornásztam magam ülő helyzetbe. Kicsit szédültem. A karkötőmre néztem. Halványan piroslott, ami jó. Ilyennek kéne lennie mindig ezen a kontinensen. El sem tudom képzelni, milyen volt amikor elájultam. - Te hozni ide engem? - kérdeztem a magyart próbálgatva.

Nagyon finomnak találta azt a süteményt, amit utoljára fogyasztott el idebenn. Jó áron kapott jó szolgáltatást, a személyzet és a díszítés is egy harmóniát, komfortérzetet teremtett elő benne, tehát nagyon pozitív élményekkel gazdagodott.
Amint megengedhette magának, újból a szokásos asztal fölött ült és a finomságot kanalazta lassan és elegánsan a szájába. Eszébe jutottak a legutóbb történtek, aztán teljesen belemerült az étkezésbe. A helyzet teljesen átlagos volt... Nyári hőség, kisebb embertömeg, de kit zavar. Aki nem bírja az ilyet, annak nem a cukrászda a megfelelő hely. A tanár úr szívét jobb kedvre derítette, ha a falulakók közelében lehetett, még ha nem is elegyedett szóba velük. Már a puszta jelenlétüktől is mélységes nyugalom árasztotta el, s elfelejthette az időszakos otthoni magányérzet fájdalmait.
Semmi említésre méltó nem történt, egészen az utolsó falatokig. Csak amikor már jóllakottan bámult ki az ablakon a falu fő utczájára, akkor pillantotta meg az épülethez közel ülő Matildát. Szíve szerint megkocogtatta volna az ablakot, ám felesleges figyelemfelkeltés helyett fizetett, távozott és a legtermészetesebb formájában kisétált hozzá.
Matildát, a Bagolykő könyvtáros nénijét - aki egyébként egy ideje még magasabb babérokra is tört - már jól ismerte Attila. Először is, a neve nagyon hamar megragadt benne, mert ritka különlegeset visel, és szerinte pont ez a jó benne. Aztán személyiségéből adódóan sokszor betér a könyvtárba is. Törzsvendégnek talán nem számít, de ha szabadideje adódik, akkor szívesen beül olvasgatni, úgy általánosságban. Tehát igen... Elég ideje tanít már itt, ezért az iskola minden dolgozójával kezet fogott már legalább egyszer. Mint mondtam, sokszor megfordult a könyvtárban, de hogy milyen is a kettejük viszonya, arról nem élt tiszta kép Attila elméjében. Ha minden igaz, jó viszonyt ápolnak, azaz nem fogja elküldeni a fenébe azért, mert odament köszönni  és beszélgetni egy kicsit a kastélyon kívül.
- A hivatásunknak élünk, nemde? - mosolyodott el a sóhaj után. - Igazán nem szeretnélek kirángatni a könyv világából. Ha zavarok, csak szólj. -
Végignézve Tildán, nem csalódhatott. Már megint valami könyvkereskedelem közepében lehet.