Rothman Anton

Csontváry J. Oszkár polgármester
este | a tárgyalóteremben | x

Mr. Kensington | ♣

Lepsényi Zalán

Jeges Karina

Mr. Rothman

Csontváry J. Oszkár polgármester
este | a tárgyalóteremben | x

Rothman úr

Mr. Rothman

Mr. Rothman

Attu bácsi

Mr. Rothman

Lepsényi Zalán

Jeges Karina

Kirin
ruccants | a nagybetűs VIZSGA| 21. tanév vége

Eljött a vége. Valahogy az elmúlt évek egyetlen percében sem hitte, hogy ez a pillanat a valóságban be fog következni, túl sok volt az akadály, a lemaradás, a hit és remény hiánya. Izabella bármennyire tud felhőtlen és pozitív lenni, voltak pontok, mikor ez is nagyon kevés volt, hogy felülkerekedjenek a félelmén. És igazából az elmúlt napokban is voltak percek, mikor megingott. Vajon rajta kívül mindenki más teljes önbizalommal és erőbedobással sétál be a vizsgáztatásra? Csak neki vannak ennyire nagy izgalmai? Fogalma sem volt. Megkapta az utolsó útravalókat, még az afrikai oktatója is üzent neki. Mintha pontosan ismernék Izabellát és félnének tőle, hogy elalszik direkt, vagy véletlenül. Pedig szó sincs ilyenről. Holnap lenne a vizsga napja, így egy nappal korábban már hajnali négykor kipattantak a szemei és onnantól a nap teljes felkeltéig csak forgolódott. Nem igazán tudta mi az, amit érez a pocijában. Volt ott egy nagy csomó, erős és szoros, amin se egy pohár víz, se más nem segített. Mérhetetlen ideggolyó gyűlt fel benne, nem akarta, hogy csak azért elmenjen, hogy végül totálisan alkalmatlannak ítéljék bármiben, aztán még a legnagyobb félelme is beigazolódjon. Az egész napja azzal telt, hogy lelkileg felkészítse magát, és miután tuzinkájával annyira jól sikerültek a pihentető gyakorlatok, mosolyogva sikerült elaludnia.
Talán a fáradtság tette, de végigaludta az éjszakát és erővel, na meg egy nagy mosollyal ébredt. Kiva, Röncsi vagy éppen Ádám tanácsai, de valami biztosan kellő erőt öntött belé. Elővette az egyik csinos ruháját, felöltözött, az túlzás volna, ha azt mondaná bárki, hogy rendet tett maga körül, de mindent megpróbált azért mielőtt elindult a hivatalba. Időpontra ment, és nem hazudtolta meg magát, mikor éppen a megbeszélt időre esett az ajtó elé, majd koppintott kettőt. Bebocsátást nyer, majd akaratlanul is szemei a fiún, férfin, vizsgáztatón… mindegy, szóval Rajta ragad. Akaratlanul is elvigyorodik és az első félelme attól, hogy valami szigorú, öreg mogorva ember jön majd, aki egyből megbuktatja, elillant. Persze az izgalom maradt azért.
- Bánkúti Nóra Izabella. – Mutatkozik be illedelmesen, ahogy tanították neki, aztán szó nélkül teszi, amit kérnek. Erre is tanították, de korábban sosem volt ilyen engedelmes. Talán majd ez az egész megedzi, hogy ezek a muszáj dolgok, igenis kellenek. Édesanyja reménykedik benne, ez biztos.
Feszülten figyel, minden feladatrész és instrukció után bólint is egyet, hogy értette mi a dolga, aztán ahogy elindul a felkészítés 2-3 percre sikeresen elbambul szokásához híven. Valahogy nem bírta levenni a szemét a láthatóan szórakozásból zsonglőrködő Kirinről. De csak sikerül összekapnia magát. Ahogy tanították neki, az ereje véges, így jól meg kell gondolnia, hogy mibe és mennyit fektet. Az első feladat az elég könnyűnek tűnik, az gyorsan és hatásosan megoldható. A másodiktól kell figyelni. Ha valami igazán szépet és látványosat akar, sok koncentráció és frissesség kell. Ahhoz pedig nem merülhet ki teljesen. Tanult egy nagyjából 5 perces meditációt még a vendégiskolájában, így szó nélkül az utolsó 7-8 percben lehunyt szemekkel teszi karjait combjára, hosszában, majd tenyerét égnek fordítja és elernyeszti. Mély levegőt vesz, magában hétig számolva bent tartja, majd az orrán át kiengedi, ezt elismétli, még elér addig, hogy háromig kelljen számolni, ekkor kinyitja a szemét, az időt kémleli. Pár perc van, de késznek érezve magát felszólal.
- Kezdhetem?
Amint indulhat, megropogtatja ujjait, - rossz szokás, tudja ő is, de a stresszhelyzet teszi – majd az elázott papírokra pillant. Mindkét tenyerét a papírhalom felé irányítja, majd lassan kezdi el szárítást, de nem lángokkal, nem akar károkat, csak a hővel. Nem a kupacra, inkább külön a lapokra koncentrálva teszi mindezt, még el nem ér a kupac legalsójához, ami a legnedvesebb ítélete szerint. Végig ezeket figyeli, fel sem néz, talán kicsit görcsösnek is tűnhet, de így eredményes. Nem tart túl sokáig szerencsére, és nem is megerőltető. Abban csak reménykedik, hogy a munkája tökéletesen megfelelő Kirinnek. Mikor úgy érzi végzett, ránéz, hogy mehet-e tovább, vagy valamit szeretne-e.
Ezután áll csak neki a második résznek. Az elmúlt hónapjai a testhőmanipulálásról és annak precíz használatáról szólt, talán most először a feladatok végighallgatása után mosolyogva néz rá vizsgáztatójára. Majd erősen koncentrálni kezd. Érzi, milyen hőfokon jár most a teste, ahogy azt is tudja már, hogy ezt felfelé húzni könnyebb, mintha lefelé kéne, ellenben nem szabad elbízza magát. Kezei ezúttal mozdulatok nélkül, megálljt mutatva Kirin felé stabilan állnak. Bár nem ez a célja, mégis érdekes egy jelenet. Próbálja fokozatosan és nem hirtelen erős meleggel átjáratni a testet, lassan emelni fokról-fokra a celsiusokat. Az átlagos emberi hőmérséklet fölé kúszik, egészen 38 fok körülire. Amikor lassan megszünteti a hő átadását. A pyromágusoknak ez állítólag kellemes, ő úgy tanulta, az átlagember 36-37 fokához képest. Megint visszahúzza kezeit, majd ezúttal feláll a helyéről, engedélykérően pillant a földre és a székek felé.
- Szabad egy kicsit arrébb tennem?
Érdeklődik, aztán amint reméli engedélyt kapott – ha nem, akkor is megoldja – arrébb teszi a széket, majd a szoba közepén, egy szellősebb padlórészre telepszik le. Nem zavartatja magát szép ruhában sosem, most sem teszi. Jól kigondolta mit szeretne. Törökülésbe húzza lábait, majd a kezeit maga mellett emelve kezd el gomolygó, világos füst képződni körülötte, lassan fedve el a látványát. Amint falként köré húzódik sötétedni kezd, egész koromszerűvé, hogy ne lehessen rajta átlátni. Majd a következő pillanatban izzó narancsszínben feltűnik egy Z betű, mint egy nyitánya a műsornak. Ezután a füst mögül lángok csapnak fel, előbb fekete, majd méregzöld, alma zöld, neon, végül citromsárga, a pontos átmeneti színjátékkal. Hatásvadász lenne? Inkább csak részleteiben építi fel az egészet. Igyekszik gondolataival erősen tartani még a füstöt, amíg jobb kezében lassan növekszik meg egy ajándékdoboz, citromsárga színben, melyet vörös színű szalag fon át, ami olykor lilássá vagy rózsaszínessé változik. Amint kellő nagyságú lett az ajándék, elkezdi a füstöt egészen átlátható világosságúra színezni, majd lassan eloszlatni, az ajándékdobozt pedig kettejük közé lebegtetni, pontban félútra. Lassan úgy bontja le a lángokat a külsejéről, amik a szalagot formázzák, mintha kibontaná, majd ahogy az utolsó is aláhull és megsemmisül, a doboz fedele lepattan és a lángok egy pici dobás után színes szikrákká pattannak szét, de még mielőtt bármit elérnének, a levegőben elpattannak. A károkozást nagyon nem szeretné. Hatalmas mosollyal, megkönnyebbüléssel és egy kis fáradtsággal arcán pillog a szikrák után. Annyira jól mutat, hogy azt nem tudja elmondani. Viszont érzi, hogy idő szűkében van, csak pár perce maradhatott, jobb esetben, ha nem másodpercei.
Felpillant Kirinre, bár fel nem állt, kicsit össze is kell magát szednie, miután megszüntette a füstöt, és mindent, amit ő maga idézett a szobában a kis műsora alatt, kifújta magát. Várt, nagyon kíváncsi volt egyszerre akarta azonnal tudni, mi lesz most és húzta volna el a dolgot, hogy kiélvezze a saját magára való büszkeségét.

Izzy
Elemi mágia vizsga, valamikor a 21. tanév vége utáni szünetben
A vizsgáztató kinézete

Feküdtem az ágyamban, és csak olvasgattam. Most, csak egyedül voltam a szobában, sehol senki, így egy idő után már kezdett zavaróvá válni a nagy csend. Lapoztam egyet a könyvemben, majd miután az első mondatot vagy ötször olvastam újra, mivel a figyelmem kezdett lankadni, felsóhajtottam, majd becsuktam a könyvet. Felültem az ágyon, és kitekintettem az ablakon. Odakint már kezdett lassacskán sötétedni, de nyár van, így szerencsére még nem volt koromsötét. Rendbe szedtem magamat kicsit, majd gondolkodás nélkül útnak indultam. Szükségem volt egy ki levegőre, a szoba négy fala már kezdett megfojtani odabent. Kiléptem az iskola főbejáratán, majd elindultam a falu felé. Néhány diák a kastélyból pont ekkor jött velem szembe, vetettem feléjük egy kedves mosolyt köszönésképpen, amit ők viszonoztak. Legalább már vagyok itt annyi ideje, hogy az arcomat egyesek megismerik. Bár, az is előfordulhat, hogy csak udvariasságból viszonozták, és valójában azt sem tudják, hogy ki is vagyok. Most már mindegy, sose derül ki. A faluba érve lassabbra vettem a tempót, nézelődni kezdtem a boltok kirakatait, majd megálltam az egyik előtt, aminek a kirakatában csodaszép nyári ruhák voltak kiállítva, Nézegettem őket pár percig, majd továbbhaladtam. A főtér kezdett kicsit üresedni, páran már most inkább otthon ültek, mint, hogy inkább idekint legyenek a levegőn. Még pár méter után befordultam, majd észrevettem egy apró kis játszóteret, magányos álldogálva. Odaballagtam, majd beleültem abba az öreg kis hintába, és lassan lökögetni kezdtem magamat a lábaimmal. Hihetetlen milyen picike vagyok, mivel a lábaim alig-alig értek le a földre, szinte a lábujjaimmal löktem magam. Ha valaki erre járna, és most látna, valószínűleg úgy nézek ki mint egy depressziós, aki egyedül szenved egy üres játszótéren.

Egész kellemes volt itt, így egyedül. Egyre sötétebb lett idekint, de ez egyáltalán nem zavart, a hazavezető utat pedig szerencsére tudom, bár ahogy magamat ismerem, simán elindulnék valamerre másfele, aztán még a végén úgy eltévedek, hogy sose találok vissza. A nyári idő is egyre kellemesebb ahogyan a nap megy le sokkal inkább elviselhető. Miközben agyam az időjáráson járt, apróbb neszekre lettem figyelmes, majd mire észbe kaptam egy alakot láttam felém sétálni a csúszda felől, majd lehuppant mellém a hintába, sőt, még meg is szólított. Elsőre, be kell, hogy valljam, mivel nem sokat láttam belőle meg is rémültem kicsit. Eddig végig abban a tudatban voltam, hogy egyedül vagyok. Még jó, hogy nem kezdtem el énekelni, vagy egyéb más zavarba ejtő dolgot tenni. Végignéztem a mellettem ülő lányon, idősebbnek tűnt mint én, ismerős is volt az arca, kastélybeli. Rellonos. Nem voltam benne teljesen biztos, de az emberek házát valamilyen különleges képességemmel sokszor el tudom találni, plusz, a lány valahogy már ránézésre is annak látszik. Ha viszont nem az, akkor azt hiszem meg fogok rendesen lepődni. Kissé hirtelen jött kérdése, így semmi frappáns válaszom nem volt válasz gyanánt.
- Én csak..unatkoztam - Mondtam, majd lazán megvontam a vállamat, jelezve, hogy semmi konkrét célom nem volt azzal, hogy itt ülök nagy magányomban. Mindig is szerettem hintázni kiskoromban, ez titkon azt hiszem még mindig bennem van. Egyszer lejövök majd ide nappal is, és hintázgatom kicsit, bár az ide járó kisgyerekek azt hiszem elég furcsa tekintetekkel néznének rám, szóval lehet ezt nem gondoltam át elég jól. Kettecskén üldögéltünk kicsit a csendben, két lány egyedül a faluban, majd gondoltam megtöröm ezt a csendet.
- És te? - Kérdeztem vissza, ha már a lány is valamiféle érdeklődést mutatott az iránt, hogy én mit is keresek errefelé.
- Nem is vettelek észre

Már csak a lány közelségétől olyan furcsa érzés kerített hatalmába. Nem tudnám megmondani mi is volt az, lehet csak a fáradság éreztette velem, és képzelődtem, de még is, olyan különös volt. Vagy az is lehet, hogy minden Rellonos ilyen érzéseket kelt egy magamfajta emberben? Nem kellett sokat várnom arra, hogy ő is válaszoljon, és hát meg kell hagyni, nem jutottunk sokkal előrébb. Ő is unatkozott, akárcsak én. Válaszként csak bólintottam egyet, majd egy pillanatra megálltam a hintával, és körbenéztem. Csak ketten voltunk, sehol senki nem volt a közelünkben. Miután ezt oly elmésen megállapítottam, lábaimmal tovább lökögettem magamat. Kissé élettelennek tűnhettem, olyan szomorúan löktem magamat a hintán, de a lány előtt semmi kedvem nem volt nekiállni vadul hintázni, mint egy kislány. A játszótéren is végigfuttattam tekintetemet, mivel a lány állítása szerint végig itt volt, de én egy lelket sem láttam, mikor megjöttem. Ez még inkább a furcsa érzést fokozta bennem, már kezdett megfordulni a fejemben, hogy csak ideképzelem a hölgyeményt, és valójában kezdek megőrülni.
- Akkor meg kell hagyni, jól elbújtál - állapítottam meg, arcomon egy apró, kedveskedő mosollyal, mint ahogyan azt mindig is szoktam. Az érdekes körülmények ellenére is képes vagyok megmaradni annak a kedves, és aranyos lánykának mint amilyen lenni szoktam. Szeretem ha így emlékeznek rám. Egyik pillanatról a másikra már egy kéz nyúlt felém, és elhangzott végre a lány neve is. Eddig nem is tűnt fel, mennyire hiányérzetem volt, hogy nem tudtam a nevét, de most még is, hogy megtudtam, megnyugvást éreztem. Kezet fogtam vele, ahogyan azt illik, majd én is bemutatkoztam.
- Dália - nyögtem ki, majd kicsit ficeregni kezdtem a hintába, próbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Köhécseltem egyet, időközben igyekeztem valami mondandót kitalálni.
- Egész kellemes idő lett, így estére.

Lepsényi Zalán

Jeges Karina