Jimnie bácsi, Bálint és Abigél

*Figyeli társait, ahogy bemennek az ispotályba, és társa kissé idegesebb beszédére megnyugtatóan néz rá.*
- Nyugi, Bálint, ne izgulj ennyire.
*Mosolyog rá a fiúra. Úgy tűnik, hármójuk közül egyedül ő nem idegeskedik halálosan, bár ő is várakozással tekint a nap elé, de tudja, hogy ezen nem fog múlni az élete, ez egy tanulmányi kirándulás, nem vizsgáztatják őket. Ahogy hallja tanáruk hangját, figyelni kezd még jobban, és eltűri egyik rakoncátlan tincsét az arcából. Ő is bemutatkozik a főgyógyítónak, majd mikor elindul, követni kezdi, és hallgatja a mondandóját.*
- Miért lett belőle múzeum?
*Kérdezi kíváncsian, ahogy kis szünetet tart az igazgató a beszédben.*

//Elnézést mindenkitől, a gépem rakoncátlankodott, most kaptam vissza.//

Tanár úr, Jenny és Abi

- Ébredj fel Abigééééél! - bökdösöm meg a lányt, aki mintha nem lenne teljesen éber. Igaz, nem sokkal később én sem érzem magam annak, de sokkal inkább az idegesség miatt és nem a fáradtságtól. Én ugyanis kipihentem magam... Jenny azonban észreveszi rajtam, hogy ideges vagyok. Nem lep meg... Elvégre szokatlan lehet tőlem az ilyesmi. Én sem emlékszem, hogy valaha éreztem volna hasonlót.
- Tök nyugodt vagyok - hazudom, mert annak akarom magam érezni és ugye a pszichológia azt mondja, vagy legalábbis vannak elméletek, hogy ha ezt sokat mondogatom, akkor el is hiszem. Remélem.
Belépünk én pedig udvariasan előre engedem a lányokat, majd köszönök az igazgatónak is. Majdhogynem meghajlok, ahogy Koreában kéne tennem, de végül csak valami furcsa biccentés lesz belőle, ahogy félúton rájövök, hogy ez nem az a világ. Hiába... a nyári szünet, a sok idő otthon... Még egy ok az idegeskedésre, a végén még a szokásokat sem tudom.
Ami elhangzik az egyelőre nem új, ezeket én is elmondtam a lányoknak a vonaton, de azért figyelek, s amikor megindulunk, hogy körbenézzünk, akkor nem maradok le, hanem követem a kis csapatot. Közben pedig, a feszültségem is csökken és már a kérdéseket fogalmazom meg magamnak, amiket majd fel szeretnék tenni. Mert bizony van, amit meg akarok kérdezni, de mivel van rá esély, hogy elhangzik majd a válasz, megtartogatom őket későbbre. Addig viszont előveszek a táskámból egy jegyzetfüzetet és egy tollat és lefirkantok rá pár gondolatot, nehogy elfelejtsem őket.
Jenny pedig kérdez máris, így felkapom a fejem, hogy meghallgassam a kérdésére a választ. Ez engem is érdekelt volna, szóval jó, hogy máris kiderül valami új.

Önkéntelenül simítok végig zakóm gomblyukai mentén, még érzem a testemre vasalt érintések nyomát, mint megannyi kihűlt becsapódás füstölgő kráterét, a zizegve szétpörgő impulzusok elhaltak, valamikor éjfél után ismeretlen plafonok grafittal rajzolt repedései alatt, korom maradt utánuk, vászon-hideg bőr, megbillogzott hús, az eladott termék polcra visszatett, silány, kipróbált maradéka. Ha fel tudnám idézni a nevét, vagy emlékeznék arra, miért fúrtam orromat olyan áhítatosan nyakhajlatába, hogy mi párolgott belőle, és miért haraptam rá hevesen, állatiasan, miért martam derekára két kézzel, nehogy eltűnjön egy kapualjban, hogy mit mondott egyáltalán, beszélt-e, karcolt-e a hangja, vagy lágyan omlott szét füsttelen kocsmák vibráló zsivajában. Nem tudom. De menekülök. És minden meneküléssel töltött perc egyre hosszabbra és egyre üresebbre nyúlik, szobám négy fala ridegebbnek tűnik, a tányéron lévő étel ízetlenebbnek. Talán ezért nem tudom elszakítani magam az egyetlen képtől, ami előtt senki sem áll, a hanyag ecsetvonások összességétől, mert jó lenne közéjük menekülni, bele valamibe, ki ebből az életből, gondolatok, érzések és kötelességek nélkül felemésztődni valami magasztosban. Az alkotásban. Egy elhúzott, halványuló árnyalatban, kiteljesedni és lenni, valahogy, valamiképpen.
Leheletnyit fordítok poharamon, pillantásom a szájára esik, ahol ajkaim titkos lenyomata pihen, és arra gondolok, hogy vagy én válok szentimentálissá két korty pezsgő (és néhány üveg sör) után, vagy érzékenységem az ismeretlen, feltérképezhetetlen művészetnek szól. Tekintetem lassan végigszalad a fal előtt ácsorgókon, párok sugdolóznak, öltönyös férfiak nevetnek fojtottan valami közös, mocskos poénon, pénz és partner cserél gazdát, pezsgős poharak csörögnek ujjakra húzott gyűrűk mentén, a buborékok magasra törnek, kígyózva sisteregnek egyre feljebb, aztán lassan kiürülnek. A kép hirtelen megakad, mintha valaki egymásra vetített pillanatképek közé vágna, megbontva ezzel a formát. Valaki belép. Tekintetem fókusza újra exponál, végigránt göndör hajtincsein – milyen barnák, ébenfára emlékeztető -, aztán leköveti vállainak és karjainak ívét, eljut az ujjakig, a pulóver alól kikandikáló, ingfalatokig, a hófehér cipőig, aztán vissza fel arcának markáns, profilból látható vonáshalmazáig. Valahonnan ismerős. Valahol láttam.
Hangjának baritonjára összevonom szemöldököm, még ismerősebb, sőt, talán igazán a hangja ismerős. Karnyújtásnyira van. Elevenen, cinikusan. Kopjafák nem ilyen dermesztőek és megkapóak egyszerre. Halkan hümmögni kezdek, belekortyolok italomban – nem kerüli el figyelmemet, poharának eltérő formája, és a benne hullámzó égetett mézszín.
- Megnyitókon inkább bort isznak vagy pezsgőt, ezért úgy saccolom, Ön politikus vagy üzletember. Így nehéz eldönteni, hogy Ön műértő vagy pusztán mű-értő. – Közelebb lépek hozzá, a festmény melletti üvegezett leírásra függesztem tekintetem. – Karsa B. Bálint… - mormogom. – Olvastam tőle, a januári számban, ó, igen, mielőtt Prágába utaztam volna, Új művészet, gondolom, nem ismeri a lapot. De azt nem tudtam, hogy festő is. – Nehezen olvadok át a másik festményre, hirtelen idegen minden vonás, minden szín, egy részem még a másik keret közé ragadva küzd. – Méghozzá piszok jó.

Mr. Szalai

Igazából, ahogy állok a whiskys pohárral a kezemben a kép előtt, a lézengő tömeggel a hátam mögött, arra gondolok, hogy az ég miért kék, a fű meg miért zöld, s valójában mi a Jahve-t keresek itt. Nem tudom eldönteni, hogy miért jöttem el, de azt hiszem azért, mert nem volt jobb dolgom, s mert érdekelt, igen, meglehetősen égetett belülről a kíváncsiság, hogy a régmúltból felbukkant csoporttársam, az aki szökőévente egyszer járt el velünk szórakozni és akkor is kimondottan csak narancslét ivott, jó, kis vodkával kísérve, de szóval ez az ember miféle kiállítást szervezhet. A festészet a megélt, elkorcsosult, szürrealista tettekről szól. Azt tedd, amit akarsz, s megtedd azokat, amiket rettentő módon elítélsz. A festészet kockázat és önmagad tükrének kettőse. Emlékszem, amikor Erdődy József Attila tanár úr azt a feladatot adta, hogy álljunk a tükör elé egyik éjszaka, és csak rajzoljuk le minden gondolkodás és agyalás nélkül, amit látunk, ez a csoporttársam, akinek most a kiállításán vagyok, egy egész elcseszett nagyszobai csendéletet rajzolt. Önmaga nélkül. Még csak az árnyéka sem volt rajta. Bútorok, szőnyeg, és ennyi. Lélek nélküli rajz, a címe az volt, hogy 'Életem, röviden'. Mindenki arra koncentrált, amit először látott a tükörben, ami nyilvánvaló volt: a fáradt, elkarcolt önmagát, néhányunkon még az is látszott, hogy éppen részeg. De ő bútorokat rajzolt. A Tanár úr az ő rajzán keresztül szemléltette azt, hogy egy festőnek úgy kell ismernie saját magát, mint ahogy egy pszichológus se ismeri az embereket - és ezt kell visszaadnia. Nem szájbarágósan, nem mintha egy ovis csoportnak magyaráznánk meg Darwin-elméletét, hanem egyszerűen, simán, a valódit papírra. Utolsó év első felében volt a nagy áttörése, akkor rajzolt először olyat, hogy hűha. Fruzsina csak 'kései gyereknek' nevezte, még akkor is, amikor neki mondott valamit. Fruzsina bírta őt. A két ellentét mindig megérti egymást. Ahogy erre gondolok, kortyolok egyet a whiskymből, s közben feltűnésmentesen körbenézek, de nem találom. Egész este nem találtam Őt, pedig ha valakinek a csoportból itt kéne lennie miatta, akkor az Ő. S ekkor meghallok mellettem egy hangot. Mondatokat. 'A megnyitókon inkább bort vagy pezsgőt isznak...' Grimaszt vágok, és afelé nézek, ahonnan ezeket a szavakat hallom. Nem ismerős. Nagyon nem ismerős, szóval nem lehet rajongó, mert azok már a bejáratnál megtaláltak úgy, hogy alig kaptam levegőt, alig jutottam az italomhoz, pedig az eléggé nagy bűn lett volna.
- Közkedvelt politikus, az - végre elsüthettem szóban is a remek kis képzavaromat, igazán büszke vagyok magamra, a hangom persze fagyosabb az oroszországi télnél, a testtartásom meg olyan sziklaegyenes, mint a kifutókon loholó kőszobor férfiaké. Akik már nem férfiak, de ez más kérdés. - Amúgy meg honnan veszi, hogy nem egy olyan ritka különleges művész vagyok, aki utálja a bort, a pezsgőt, és csak a whiskyt vedeli temérdek számra? Végtére is, Bukowski se a borozási szokásairól volt híres... Ha jól tudom, persze - és persze, hogy jól tudom, mert miért ne tudnám jól, ugye. Inkább iszom... iszom? Innék, ha tudnék, de nem, nem tudok, mert elfogyott. Marde. Jobb kezemben a pohár, megfordulok úgy, hogy a hátam mögötti tömeget lássam, háh! Mily szerencse! Egy "jó barát".
- ANDRÁS! - csettintek a bal kezem ujjaival, üvöltök is hangosan, hogy meghallja, kit érdekel a tömeg, kit érdekel, hiszen ismernek, ez már csak így megy. András felém néz, én felemelem az üres poharamat, s a pult felé bólintok. Úgy néz ki megértette, mert sóhajtva igaz, de elindul az italkuckó felé. András jófej, bírom a buráját, főleg, hogy csak ilyenkor látom és konkrétan ennyit is szoktunk beszélgetni egymással, de hát ő egy nagyon menő kurátor, nem ér rá olyanokra, mint én, amikor igazgatókkal kell tárgyaljon... az időjárásról. Inkább az időjárás, mint ez a mocskos élet kibeszélése, nem? Dehogynem. Na de nem, amúgy kedves fickó, bírom. Mint aki jól végezte a munkáját, visszafordulok a kép irányába, ekkor ez az idegen már a festmény melletti táblát pásztázza. "Karsa B. Bálint". Ki a francom az. Ja én. De mivel ő szemlátomást nem tudja, én pedig imádok játszani, ezért pókerarc fel, s mint valami megjátszott sznob az üres pohárral, a mókázás beindul. Vagy valami olyasmi. Dr. Nádori Pál ezért gerinctelen, lelketlen féregnek tartott, aki lelkiismeret-furdalás nélkül űzi az emberekkel folytatott játékokat. Mindig azt válaszoltam erre, hogy ezekben a játékokban én nem hazudok, csupán belemegyek abba a szerepbe, amit a többi ember rám ad. Tehát nekem azért, mert nem hazudtolom meg a többieket, miért kéne, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen? Az vagyok, akit csak akarnak, hogy legyek. Ennyire egyszerű.
- Nem ismerem, de ezzel a névvel biztos valami vidéki suhanc. Egyszer volt egy Bálint ismerősöm, az irritálóan magasról lenézett mindenkit. Olyan, "ki ha ő nem" típus, közben pedig igazán imádnivaló volt. Így van ez - a mély bariton külön életet él, nem is figyelek oda, miket ejtek ki a számon, csak állok ott egyenes derékkal, üres pohárral, alkotásra kész üres lélekkel, s nézem a szembelevő 'iker-festményt'. Röhejes ez az egész. Elvétve egy-két szín, közben meg az egészet a fekete-fehér valóság komolysága hatja át. Az egyetemen éltem ki a fekete-fehér szenvedélyemet. Mindent úgy rajzoltam, mindent úgy festettem, s így is írtam. Függője lettem. A tanáraim azt hiszem, a végére már beleuntak vagy megszokták, hogy itt van ez az elkorcsosult emberi fajzat, aki a valóság nosztalgiáját csepegteti ide, mindenféle színkavalkád nélkül. 'Engedjük át, és jók leszünk mindannyian!' Vagy csak ennyire volt hatással rám akkoriban a három betűs, L-lel kezdődő szavak gyöngye.
- Prága? Új... micsoda? - a szokásos érdeklődő, de összezavart fej és tekintet, amitől Fruzsina, de még Léda is nevetve hagyja ott a társalgást, otthagyva engem, mert egyrészt olyan jó fejek, hogy nem akarnak lebuktatni, másrészt mennek a következő italukért, mert állításuk szerint, józanon nem lehet engem kibírni. Aljas rágalom. - Új, ja, Művészet. Igaza van, nem ismerem, túl műveletlen vagyok én hozzá, én kis nyomorult politikuslélek, fúj-fúj, micsoda emberek vannak, micsoda lelkek vannak, fúj!
- Itt a whiskyd, te idióta, akivel beszélnem kell a kiállítás után! Van egy megbízásod vagyis nekem feléd, ha minden jól megy, szóval igyál még, hogy igent mondj - állít mellém András ezzel a szöveggel, az üres poharat elviszi, a telit itt hagyja, én meg a hátának fordítva grimaszt vágok, majd visszanézek a képre és belekortyolok a whiskymbe. Éget. Imádom.
- Emberek. Csak a baj van az összessel! - jegyzem meg színpadias sóhaj közepette, majd a terem másik végébe nézek. Nem töprengek sokat, odasietek, van ott egy polcos szekrény, nem most járok itt elsőnek, a földre teszem a poharat, a szekrényről lehalászok egy bazi nagy fehér lapot, valami ócska ceruza is leesik a földre vagy már ott volt? Mindegy lényegtelen is. Rajzolni kezdek a földön. Tömeg, rajz, és whisky. Az édes hármasaim. Egészen biztos vagyok benne, hogy megmaradt a társaságom; társaságra mindig szükségem van. Elcseszett mérleg vagyok, méghozzá halloweenes példány, szükségem van emberekre magam körül, hogy érezzem a zsenialitásomat.

Fekete-fehér vonalak a beszürkült fehér papíron. Égesd el az üres lelkedet, hogy kézen-fogva sétálgass majd vele egy kiállítás közepén. Égesd el a lelked. Égesd el a lelked.

Egy szabad hétvégén, vonatút Miskolc felé
Ha azt mondanám, hogy sok barátot szereztem itt tartózkodásom röpke pár év alatt, azt hiszem, hazudnék. Soha nem voltam az a barátkozós fajta és ez meg is látszott a társasági életemen, a jellememen is. Inkább tartottam magamat zseniális szociopatának, mint vicces embernek, aki a társaság középpontja. Viszont ez alól a szabály alól kivételt tettem kevés emberrel, így voltak, akiket kis túlzással, de a barátaimnak is nevezhettem volna akár. Ezek közé az emberek közé tartozik Dasha Fresmoon, aki nem más, mint a házunk kviddicscsapatának kapitánya. Én legalábbis itt ismerkedtem össze vele, miután bevett a csapatba és amit nem bántam meg. Jelentős javuló tendenciákat váltott ki a hangulatom terén, főleg, mert terelő lettem és le tudtam vezetni a fölösleges feszültséget magamból. Arra pedig álmomban sem számítottam, hogy majd jóban leszek a lánnyal. Valahogy mégis összejött a dolog, mert ha nem sikerült volna, most nem vártam volna rá a vasútállomáson pár cuccomat egy táskába pakolva. Bizony, ez nem volt rám jellemző, de fogtam magamat és összepakoltam egy hátizsákba a cuccaimat, aztán kibaktattam  az állomásra és vártam Dashát. Még az öltözködésemen is változtattam a kiruccanás miatt. Fekete farmert vettem fel, egy kék pólót, de a kabátos összeállításom még mindig maradt. És persze az elmaradhatatlan kék sálam most is ott csüngött a nyakamban, a cidrire való tekintettel. Pár ember lézengett csak itt-ott, ami azért meglepő volt a számomra, de megkönnyebbülés is, mert így elég hamar kiszúrtam a közeledő alakját. Széles és megkönnyebbült mosoly ült ki az ajkaim szélére, bár nem kételkedtem benne, hogy el fog jönni. Intettem neki, mert azért nem lehettem annyira biztos benne, hogy észrevett, viszont így már az voltam. A padra néztem, majd vissza a lány felé és elővettem a jegyemet. Azt legalább megvettem előre és már nem kezdett vele vacakolnom. A hátamra vágtam a táskát, majd meghúztam a copfomat és mellé ugrottam lelkes mosollyal.
- Szia Dasha! Mizujság? Hogy aludtál? Mehetünk? Izgatott vagy? Én az vagyok - tört ki belőlem a még számomra is meglepő szóáradat. Valahogy nem értettem, hogy pöröghettem fel ennyi idő alatt, de azért jó érzés volt. Ritkán érzett energia pezsgett bennem, ami azt hiszem, érezhető volt a szavaimban is.
- Akkor megyünk? - mutattam a vonatra, aminek mindössze pár perc volt az indulásáig.

Dwayne
Bem rakpart - este 6 körül

Miskolc felé
Valahogy így nézek ki~

Grace-t már az első pillanattól kezdve határozottnak, erősnek és bevállalósnak láttam. Őt nézve kicsit magamra ismertem, gondoltam talán jóban is lehetnénk, de hát nem vagyok az a típusú ember, aki csak lazán odamegy a másikhoz és elkezd vele trécselni. Az elmúlt hónapokban éppen tagokat toboroztunk a Levita kviddicscsapatába és az elő, aki eszembe jutott, az Grace volt. Ha tényleg hasonlítunk, akkor ő is szeretheti az efféle sportokat, bár ezt nem tudhattam biztosan. De legalább már volt egy indok, amiért beszélgetést kezdeményezzek vele. Meg is kérdeztem és legnagyobb örömömre igent mondott. Akkor még nem is sejtettem, hogy mi ennyire jóban leszünk.
Nos, igen és most itt megyek én, a vasútállomásra, hogy aztán elmenjek Grace-szel az egyik legnagyobb őrültségre, amit eddig csináltam. Talán. Nem hiszem, hogy Gracen kívül mást meg tudtam volna győzni, hogy jöjjön el velem ejtőernyőzni, de igazából nem is kerestem fel senkit, rögtön Grace-hez fordultam, aki azonnal igent mondott. Látván a lány szemében az azonnal fellobbanó lángokat, már én is komolyan vettem az eddig csak álmodozásnak indult tervet.
A közelben két olyan hely volt, ahol lehetett ejtőernyőzni, az egyik Miskolcnál, a másik Gödöllőnél. Az utóbbival az volt a gond, hogy a nemzetközi repülőtér miatt „csak” 1200 méterről lehetett leugrani, így inkább a miskolcit választottuk, ahol talán kicsit nyugisabb a környezet, és ha jól tudom a szakemberek sem muglik.
Már majdnem a vasútállomásra értem, amikor megláttam Grace integetését. Szaporáztam lépteimet egyenesen a lányig. Látszólag Grace is tele volt energiával és izgalommal, ugyanis a kérdéseket csak úgy dobálta hozzám. Természetesen teljes mértékben meg tudtam érteni, én is legalább annyira energikus voltam, mint ő, ha nem jobban.
- Sziaa! Egész jól aludtam, ahhoz képest, hogy már este is majdnem kipattantam a bőrömből. Huu, irtó izgatott vagyok, remélem, nem késik a vonat. Na, és te tudtál aludni? – A kijelzőre pillantottam és meggyőződtem róla, hogy nem és már csak pár percet kell várnunk az indulásig. Grace kérdezte is, hogy beszállunk-e, mire én cselekedettel válaszoltam. Elindultunk a vonatunk felé és felszálltunk a vonatra. Az ülések négyesével voltak, én pedig rámutattam egy üres négyesre. – Itt jó lesz? – Érdeklődtem Grace-től és amennyiben igent mondott leültem menetiránnyal hátrafelé. Néztem, hogy mellém ül vagy szembe velem és annak megfelelően leraktam a táskámat az egyik szabad helyre. Egy fekete-sárga sporttáskát hoztam, rajtam egy fekete, kissé fiús, -de annyira puha, hogy imádtam- melegítőfelső volt, lábamat pedig egy farmernadrág takarta.
Fogalmam sem volt, hogy milyen idő lesz ma, de nem is érdekelt, elvégre úgyis több mint 1000 méter magason leszünk, illetve folyamatosan közeledünk majd a földhöz. Már egyeztettünk a miskolci emberekkel is, hogy ma tudnak minket fogadni, és ha ők azt mondták, hogy az idő nem fog gátolni semmiben, akkor biztos úgy is van. Eső mindenesetre nem várható.
- Grace, hány ugrást kértünk a miskolciaktól? – Kérdeztem tőle, miközben a vonat elindult.

Egy szabad hétvégén, vonatút Miskolc felé

Mire kezdtem volna töprengeni, hogy Dasha talán elfelejtette mikor indul a vonat, hála az égnek megláttam felém jönni. Elvigyorodtam szélesen, mikor az integetésem láttára kissé gyorsított a lépésein. Ezek szerint ő is várta a mai napot, ez egy jó hír. Határozottan kedveltem Dashát, kicsit emlékeztetett magamra, mármint jellemben, nem kinézetre. Kinézetre inkább olyan volt, mint egy menő kviddicsjátékos... talán azért, mert az volt, de azért ebben nem lehettem biztos. Nem lepte meg a kérdésáradatom, sőt még lelkesnek is tűnt, ahhoz képest, hogy szinte letámadtam szegényemet. Felnevettem, majd a hajamba túrtam zavartan. Én mindig rosszul aludtam, már egészen hosszú ideje, így nem volt meglepő, hogy a tegnap este sem volt kivétel. Hajnalig persze, mikor a szegény szőkém vélhetően nem bírta tovább a sikítozásomat és megint átjött hülyeségeket dumálni.
- Ami azt illeti, nem nagyon, de azért kibírható volt. Anthony átjött hozzám - vontam vállat kis mosollyal, majd én is a tábla felé pillantottam hunyorítva kicsit. - Egyelőre nem tűnik úgy, mintha késne, de azért nem fogadnék rá, ez azért még mindig a Magyar vasút... Kiszámíthatatlan!
Nagyon reméltem, hogy tényleg már csak pár percet kell várnunk és a drága kijelző nem ver át, ezért meg is kérdeztem Dashát, hogy nem szállunk-e be. Nem felelt, viszont elindult a vagon felé, szóval én csak követtem magam mögé pillantva, hogy nem hagytam-e ott semmit. Hál istennek nem, így követtem a sárga sporttáskás társamat, aki felkepesztett a vonatra. Én is, majd a helyre pillantottam, amit kiszúrt. Körbepásztáztam, nem sok ember ült a környéken, így biccentve ledobtam magam Dashával szemben. Magam mellé tettem a táskámat, jelezve, hogy nem óhajtok társaságot, nincs több szabad hely, nincs biza, elfogyott.
- Hála Merlinnek, nincs a közelben egy öreg néni sem... nem bírom a mugli néniket, kiköpött olyanok, mint a Bibircsókos Banya. Folyton pletykálnak valakiről és pofátlanul odaülnek mások mellé, hogy alvást szimulálva hallgatózzanak, újabb pletykákért - ráztam a fejemet rosszallóan, a legutóbbi vonatutamra gondolva, mikor egy ilyen vén pióca rám tapadt. Ezért rémes egyedül utazni... ezért, meg ugye a gyerekes anyukák. Váh! Eléggé elkalandoztak a gondolataim, így mikor szólt, felkaptam a fejem és elmosolyodtam. Jó kérdés volt, így hirtelen nekem sem jutott eszembe, szóval lehunyt szemmel koncentrálva igyekeztem felidézni. Nem telt többe két másodpercnél.
- Azt hiszem, hogy kettőt vagy hármat, már nem teljesen vagyok képben, de azt tudom, hogy kaptunk egy ugrást ajándékba. Mármint mindkettőnknek, mert volt valami akció... Csoda, ilyen is van! - mosolyodtam el, majd kibámultam az ablakon, ahol közelítettek a rémes nénikék. Megráztam a fejemet rosszallóan, majd jött is a közlemény, hogy a miskolci járat előreláthatóan három percet késik. Jaj, de remek!
- Látod? Mondtam...

Alig hiszem el, hogy végre eljött ez a nap. Megmondom őszintén, hogy amikor megfogalmazódott bennem az ötlet, akkor még magamat is kiröhögtem. Nem nagyon hittem benne, hogy tényleg meg fogom csinálni, de Grace azonnali belegyezése olyan szinten önbizalmat ébresztett bennem, hogy rögtön baglyot küldtünk a miskolci szakembereknek. Nagyon keveset kellett várnunk a válaszukra, azonnal visszaírtak, hogy nagyon szívesen fogadnának. Miután elolvastam levelüket legszívesebben sikítoztam volna, ha nem lett volna este, elkezdtem ide-oda futkározni, végül berohantam Grace szobájába és letámadtam ezzel a csajt. Szokásához híven, ő sem aludt még, de ha aludt volna, akkor is felébresztettem volna. De még akkor sem tudtam belegondolni, hogy hamarosan ejtőernyőzni fogunk. Ez körülbelül egy hete volt.
Az állomáson mindkettőnkön látszott az izgatottság, bár állapotom ellenére még mindig nem tudtam belegondolni, hogy milyen őrültségre készülünk. Talán majd csak akkor leszek képes, amikor kilógatom a lábamat a repülőből. Megtudtam, hogy Grace nem aludt valami jól, de ez nem lepett meg, ellentétben azzal, hogy Tony átment hozzá. Viszont akkor helyben már nem akartam megkérdezni, inkább majd visszatérek rá, gondoltam. Nagyot nevettem, amikor a késéssel kapcsolatos kérdésemre válaszolt. Látom, Grace is ismeri a hazai vasutat.
Felszálltunk a vonatra, Grace szembeült velem és lerakta maga mellé a cuccát. Én is így tettem, elvégre nem akartam, hogy mellém üljön valaki, volt még rengeteg hely. Barátnőm sem kedvelte az öreg néniket, kiakadására egy lágy egyetértő mosollyal válaszoltam, majd gyorsan körbenéztem, hogy én is megbizonyosodjak róla, hogy nincs körülöttünk idős, aki magára vehette volna Grace szavait. Én sem láttam senki, szerencsére.
A vonat elindult. Még matattam a táskámban, hogy leellenőrizzem, tényleg nálam vannak-e a nélkülözhetetlen dolgok, mint például a vonatjegyem és a pénztárcám. Szerencsére megvolt minden, így nyugodtam dőltem hátra a székben. Grace is mintha elgondolkozott volna, én is ezt tettem. Az előttem álló élményről tanakodtam, azon hogy vajon hány ugrásunk lesz. Nem jutott eszembe ezért megkérdeztem Gracetől, aki úgy tudta, kettőt vagy hármat. Erre már beugrott nekem is.
- Ja, tényleg. Nem úgy volt, hogy kettőt ugrunk a srácokkal együtt, és ha úgy látják, hogy megy már egyedül is, akkor egyet még ugorhatunk szólóban is? – Mintha valami ilyesmit mondtak volna.
Ha muglik lennénk, akkor nem engednék meg, hogy már a harmadik próbálkozásra egyedül ugorjunk, de mivel varázslók vagyunk, pontosabban boszorkányok és nálunk van a varázspálcánk, ezért így bíznak bennünk, hogy nem nyírjuk ki magunkat. Ettől függetlenül én tartottam attól, hogy egyedül ugorjak, mi van, ha nem tudom majd a kiengedni az ernyőt? Tudom, varázsolok majd, de akkor is, kicsit ijesztő. Na, majd akkor eldöntöm, hogy bevállalom-e.
Már meg is érkeztünk az egyik állomásra. Valami falucska lehetett, mert nem volt túl modern az állomása, meg hát zömével öreganyák szálltak fel. Megszólalt a bemondó és közölte velünk, hogy a vonatunk három perces késéssel közlekedik tovább. Hahaha, dejó. Sajnos tényleg nem hazudott, ki kellett várnunk a három percet, amit én bámészkodással töltöttem el. Kezdett kitisztulni az ég és ahogy Miskolc fele néztem, láttam, hogy arra már süt a nap.
Végül csak sikerült továbbindulnunk. A vonat szerencsére gyorsan ment, talán be akarta hozni a késését. Közben jött a kalauz, kérte a jegyünket, amit kis keresgélés után megmutattam neki. Lekezelte, majd visszaadta. Megvártam, míg továbbmegy, aztán ismét Grace-hez fordultam.
- Ééés, mit csináltatok este Anthony-val? – Hajoltam közelebb hozzá és félig suttogva kérdeztem tőle.

Gyakorlati óra

Jimnie elindult a kórház igazgató főorvosa után a jobb oldalon nyíló, világos folyosón. Az nem vezette őket sokáig: lementek pár lépcsőfokon, majd megálltak egy kétszárnyú üvegajtó előtt.
- A muglik nem kívánták aktívan hasznosítani a kórház többi részét, egészségtelennek tartották a barlangjellegű környezet – válaszolt az igazgató Jenny kérdésére, s egy pálcaintéssel kitárta az üvegajtót, előreengedve a csoportot. Tágas, boltíves teremben álltak, a szemközti elvarázsolt ablakokon hívogatóan áradt be a napfény. A nagy teremben legalább húsz ágyat helyeztek el, paravánokkal és függönyökkel többé-kevésbé elválasztva őket egymástól.
- Ez itt a kórház első számú kórterme – közölte velük az igazgató, majd rámutatott a szemközti falon lévő márványtáblára, melyen egy római egyes szám állt, s alatta a felirat: „Mágikus ragályok.” – Nos… Ide a varázsragályok által megfertőzött betegeink kerülnek.  A kórteremnek – s a többinek is – két része van, ebben a teremrészben a nem fertőző betegségekkel küzdők fekszenek, a mögöttetek lévő ajtón túl pedig ugyanennek a kórteremnek a fertőző részlege van. Összesen öt nagy kórtermünk van, mindegyik hasonló módon kettéosztva. A fertőző részlegek csak kivételes esetben látogathatóak, az ottani betegeink általában el sem hagyhatják a termet gyógyulásukig...  A többi részleg többé-kevésbé egymásba nyílik, a jobb állapotú betegeink mozgása nincs korlátozva – külön közösségi szoba is rendelkezésükre áll – ezzel a bal oldalt nyíló helyiségre mutatott: az üvegajtón át kényelmes fotelekkel berendezett könyvtárszobát láttak.
- Egy kórteremben általában kétszer húsz ágy van - ha sok a beteg, a jelenleg üresen álló termeinket is használatba vesszük -, de nagyon ritkán fordul elő, hogy megtelne a kórház. Ebben a teremben például csak öten vannak: egy háromfős család sárkányhimlővel – a fertőző stádiumon túl vannak -, ketten pedig ragyaszóródással az elkülönített részlegen. Ha nincsen kérdés, haladhatunk tovább – bár ha akarjátok, tehetünk egy vizitet a sárkányhimlős betegeinknél… - tette hozzá kétkedve, s a félig-meddig elfüggönyözött ágyakra mutatott a terem sarkában.

Gyakorlati óra

*Csak elnézően néz rá Bálintra, a kissé zavaros fecsegés és az, hogy azért néhány dolgot ismételt zavarában, mutatja a fiúról, mennyire izgul. Abigélen kicsit eltűnődik, rajta csak az álmosság mutatkozik, amit Bálint próbál feloldani, úgy látszik, vagy keveset aludt, vagy nem volt pihentető az alvása. Ahogy Bálint előszedi a jegyzetfüzetét, neki is megcsillan a szeme, és még éppen időben készíti elő a saját íródolgait, hogy az igazgató válaszát a kérdésére leírhassa.*
- Egészségtelen? Ahogy hallottam, a varázstalan világban elég sok a környezetszennyező hatás, akkor azt nem tartják károsnak? Elég furcsa, hogy a természetes kialakulást, a barlangrendszert meg igen.
*Veti fel az újabb kérdést a főgyógyítónak. Ahogy beljebb mennek, kíváncsian néz körbe, az ő laikus szemei elismerően csillognak, ahogy mindent szemügyre vesz, amit csak tud, és közben jegyzeteli az igazgató szavait, majd a gyógyítóra néz.*
- Ha a teljes, üresen álló termeket is beleszámítjuk, összesen hány beteget tudnak ellátni? És van olyan, hogy mondjuk csak a környékbeli városokból és helyekről fogadják a betegeket, vagy bárkit fogadnak, aki vagy saját lábán érkezik, vagy hozzák?
*Kíváncsiskodik tovább, és eltöpreng a vizites lehetőségen.*
- Ők most milyen állapotban vannak? Azt említette, hogy a fertőző részen már túl vannak. Mikor számítanak gyógyultnak és engedik őket haza?
*Kissé belelkesült, de azért igyekszik a többieket is szóhoz hagyni.*

Egy szabad hétvégén, vonatút Miskolc felé
Így visszagondolva is muris volt az az este egy héttel ezelőtt, mikor a levitás csapatkapitány enyhén szólva is berobbant a Bezár-lakba, arról lelkendezve, hogy a miskolciak visszaírtak. Szerencséje volt, hogy kivételesen ott talált, mivel meglehetősen kevés időt és még kevesebb éjszakát töltöttem a kastélyban azóta, hogy leköltöztünk a csikómmal Bogolyfalvára. Aznap este viszont szokás szerint álmatlanság gyötört, szóval mázlim volt, nem ébredtem fel Dasha lelkendezésére. Ez a gondolatsor pont annyira foglalt le, hogy ne azon töprengjek, milyen lesz majd kiugrani egy repülőből, sokkal inkább az, hogy addig milyen problémák, hátráltató tényezők jöhetnek közbe. A vonat késése is ilyen volt, és az erre tett megjegyzésemmel sikerült megnevettetnem az útitársamat. Ez valahogy engem is mosolyra késztetett. Ilyen esetleges komplikációnak tartottam a kéretlen mugli néniket is, akik sokszor dögkeselyűként csaptak le az olyan helyre, ahol pletykát szagoltak, ezt pedig nem féltem szóvá tenni. Dashától nem érkezett válasz, de attól még így gondoltam a dolgot, sőt, a táskámat rögtönzött barikádnak használtam a hívatlan vendégek ellen. Nem szerettem volna, ha az út azért telt volna kínos csendben, mert holmi varázstalan nép idecsődül. Nem túl sok ember szállt fel megkönnyebbülésemre, így kisebb volt az esélye, hogy a kaller majd elpakoltatja velem a holmimat, hogy a rászoruló idős hölgyek le tudjanak ülni. A vonat pár perc késéssel ugyan, de végre elindult, mire felszabadult szusszanással hátradőltem az ülésben. A kérdés, amit az ugrások számáról tett, kizökkentett az eddigi gondolatmenetemből, így kissé még máshol kalandozva válaszoltam neki. Neki hála az égnek, ugyan az ugrott be, mint nekem, szóval egyetértően bólogattam.
- Igen, igen volt szó valami harmadik, szóló ugrásról is, de egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy az első kettőnél nem tojom össze magam - vigyorogtam derűsen, de aztán éreztem, hogy lassul a vonat, ami az arcomat nagy kérdőjellé változtatta. Már meg is érkeztünk az első állomásra, ami egy kis falu volt. Főleg idősebb emberek szálltak fel, ami miatt csak felhajtottam a galléromat és igyekeztem úgy tenni, mint aki alszik. Arra viszont, hogy a hangosbemondó késést kakukkolt, felpattantak a szemeim. Átkozott tömegközlekedés. Legközelebb seprűvel megyek, még akkor is, ha szétázok... A nyomorult három perc alatt még több idős hölgy özönlött a vonatra, hintőpor, szappan és fű szaggal töltve meg a vagont. Az, hogy a vonat tovább indult, és meglehetősen gyorsan közlekedett, igazából oldott a hangulatomon.
- Legalább tizenöt km/órával gyorsabban halad, mint átlagban szokott. Ez pozitív - nyújtottam át a jegyemet rá sem nézve a kalauzra. Ő nem akart velem kommunikálni, én sem vele, így gyorsan kilyukasztotta a jegyem, majd majdnem hozzám vágta. - Szerintem ez az úr Durrfarkú Szurcsókot reggelizett.
Dashát azonban nem a kalauz foglalkoztatta, hanem a még korábban elejtett félmondatom, miszerint Anthony átugrott. Felnevettem, majd egy hajtincsemet kezdtem tekergetni az ujjam körül. Az egyik néni a közelebbi ülésre ült, mire rosszallóan megráztam a fejem és közelebb hajoltam Dashához.
- Igazából semmi különöset, csak megint felriadtam arra, hogy sikítozok és hát ugye ő is fel szokott kelni rá. Általában átjön, azt hiszem aggódik értem - meséltem fojtott hangon, majd kis mosollyal vállat vontam. - Ami azt illeti, a tehenéről, Bettiről mesélt, meg arról, hogy egyszer kiránduláskor a fáról belezúgott a mocsárba. Meg rám uszította Palomát, a chihuahuáját, hogy melegítse a lábam.
Igazából nagyon hamar eltelt az út és én szinte végig szóval tartottam a lányt, hol a kviddicsről beszélve, hol Arwenről - az egyszarvúm -, meg párszor megemlítve Tonyt. Mire észbe kaptam, már le is kellett szállnunk, majdnem a vonaton maradtunk, szóval én pont akkor ugrottam le, Dasha után, mikor az ajtó zárult. Nevetve a lányra néztem, majd hátratűrtem egy elszabadult hajtincsemet. Valahogy ez a mai nem volt a legrendezettebb nap.

Hihetetlenül vártam már ezt a napot, alig vártam, hogy végre kipróbáljam az ejtőernyőzést, azonban amióta elindultam otthonról mintha kicsit ideges is lennék. Kedvem az még mindig megvan hozzá, csak az önbizalmam hagy magamra időnként. Nem tagadom, félek, vagyis inkább parázok. A vonat indulása viszont egyértelművé tette számomra, hogy nincs visszaút, már elindultunk, még ha bárányok esnek is az égből, akkor is leugrok több mint ezer méterről. És pontosan ezt akartam, a félelmeim ellenére. Sosem voltam tériszonyos és végül is belegondolva már éreztem hasonló adrenalint, amikor a pályán zuhanórepülésbe kezdtem. Vagy…izéé, az is valami ilyesmi nem? Ugye? Az ugrások számáról beszélgetve Gracen is látszott, hogy valamennyire ő is tart az ugrásoktól. Kicsit megnyugtatott, hogy nem csak én érzek így, legalább együtt csokizunk majd be.
Az első megálló után már szép sebességgel közlekedett a vonat, társam meg is jegyezte, hogy tizenöt km/órával gyorsabban halad, mint átlagban. Csak nem közeledünk a határ felé, hogy jobbak lettek a sínek? A kalauz is beköszönt, akivel én igyekeztem nem törődni sokat, megmutattam a jegyem aztán ennyi, hagyjon békén. Grace-szel is hasonló volt a helyzet, viszont nagyot néztem, amikor roppant udvariasan visszadobta a lány jegyét. Barátnőm is felháborodott, de ahhoz képest kedves megjegyzést tett, visszafogta magát. Miután elment az ellenőr érdeklődni kezdtem az állomáson említett témáról, azaz a tegnapi éjszakáról. Megmagyarázott mindent, bevallom őszintén, a felét nem értettem, de azért mosolyogva hallgattam.
Közben a felhőket végleg elhagytuk, Miskolcnál már hétágra sütött a nap, melegebb is volt a hőmérő szerint és a fák ágait nézve valószínűleg szélcsend uralta a környéket. A végállomáshoz közeledve a vonat lelassult, én pedig elkezdtem készülődni. Megigazítottam a ruhám, a hajam és átbújtattam a fejemen a válltáskámat, hogy féloldalasan legyen. Beérve a Tiszai-ba a vonat ajtaja kinyílt, mi pedig már szálltunk is le. Már voltam Miskolcon, egyszer valamikor, a hely valamennyire ismerős volt.
- Ha jól tudom, erre van a buszpályaudvar. - Mutattam a szerintem jónak vélt irányt. Hála Merlinnek igazam volt és még időben elértük a buszt és még jegyet venni is volt időnk. Hát nem mázli?
Nagyjából húsz percet tölthettünk városi tömegközlekedéssel, viszonylag gyorsan ment a busz, hisz nem a belvároson ment keresztül. Egyre jobban rágtam a körmöm és az a boldogság, amit akkor éreztem… Még az sem tudta elvenni a kedvem, hogy a busz tele volt és ott nyomorogtunk egy helyben állva. Már csak pár perc választott el a megállótól. Grace-re néztem olyan fejjel, mint akiből mindjárt előtör a sikítás. A jármű nagy fékezéssel megállt, aminek következtében majdnem nekiestem a mögöttem állónak.
- Na gyerünk. – Mondtam, mikor már nem választott el minket semmi a friss levegőtől. Szinte a füves terület mellett rakott ki minket, nem kellett tíz métert sem gyalogolni, hogy a reptérre érjünk. – Grace!! Jézusom, megjöttünk. – Kiáltottam csillogó szemekkel. Alig hittem el, hogy megvalósítjuk az eredetileg viccnek szánt tervünket. Most mégis csak pár lépés választott el a gépektől. Nem volt túl nagy reptér, kis repülők voltak, amiknek egy füves területen kellett felszállniuk, illetve leszállniuk. Az egyik géptől elindult felénk egy pasas. Talán vele beszéltünk levélben? Grace-re néztem.

Tanulmányi kirándulás
Budanekeresd
December 6.

Thaihasy tanerő sietősen sürgeti a szakkörös diákocskákat, hogy szaporázzák meg lépteiket. Ármin már biztosan ott várja őket az óra alatt, Viko pedig nagyon nem szeret késni, dehát nem számolt azzal, hogy ennyi embert kell összeszednie. Kipirosodott orrát igyekszik belebújtatni a sáljába, a havazást igazán nem számította bele az utazásba. Ő halad elől, a többiek mögötte, időnként hátrapillant, hogy mindenki megvan-e (közben eszébe sem jut, hogy így bárminek nekimehet), aztán vissza is fordul és picit rágyorsít. Kék utazótalárban van, a szép kék süvegével, mint ahogy egy igazi aranyvérű hagyományokat tisztelő tanárnőnek kell. Tanárnő. Brr, ez még mindig fura. Annyira szép most ez a kis város, be van borítva hóval, és a boltok kirakataiból melegen mosolyog ki az ünnepi díszítés és világítás. Hatodika ma, a mugliknál és náluk is ma jön a nagy szakállú bácsi, aki behoppanálva a gyerekek szobájába ajándékkal halmozza el a kicsiket. Meg a nagyokat is.
- Már mindjárt ott vagyunk, ne aggódjatok. - leheli hátra, mikor ismét a diákok felé fordul.


//A szálazásra kérlek titeket, hogy figyeljetek oda! A másik, hogy ne írjatok kisregényt, elég most kb annyi, mint amennyit én írtam, hogy haladjunk, mert sokan vagyunk. Kérem a Prefektusokat, vegyék ezt figyelembe és ne szidják meg ezért a szakköröseimet. Az első körből Ármin kimarad, a következőre már velünk lesz ő is.//

Budanekeresd, december 6.

Dwayne
Bem rakpart

Gyakorlati óra

Eddig nagyon érdekes a hely, még akkor is, ha sok újdonság nem hangzik el. Mégis más élőben látni mindent, mint olvasni róla. Jegyzetelek is magamnak ezt azt, de leginkább a kérdéseket, amiket majd később fel szeretnék tenni. Jenny azonban nem olyan türelmes, vagy inkább csak nagyon sok mindent szeretne tudni. Elmosolyodom a kérdésén, én megértem a mulgikat, számukra egy barlang koszos és nyirkos, tiszta fertő... Pluszban még sötét is, és nehezen megközelíthető. Abszolút nem előnyös. De persze ha valaki varázslók közt nőtt fel, akkor ez nem lesz olyan egyértelmű mint nekem. Megvárom, hogy mit mond rá az itteni gyógyító, aztán ha nem értek egyet, akkor majd elmondom a véleményem, egyelőre nem kívánok beleszólni, egyébként sem nekem szólt a kérdés.
Jenny továbbra is nagyon aktív, így én csak jegyzetelek. A végén az én kérdéseimet is fel fogja tenni. De lányoké az elsőbbség, ha csak nem kérdeznek akkor én bizony nem fogok megszólalni. Úgy neveltek, nem illik. Végül a kérdés áradatban pár bennem megfogalmazódott kérdés is elhangzik, ahogy azt megjósoltam. Ha érkezik rájuk válasz, akkor leírom őket, aztán felcsillannak a szemeim, ahogy lehetőséget kapunk megnézni a betegeket.
- Én szívesen megnéznék egy vizitet. Annak mi a rendje? Nem zavarnánk a betegeket ezzel? - érdeklődöm én is, és nagyon bízom benne, hogy a lányok is menni akarnak. Elvégre már nem fertőznek, nem lehet bajunk belőle. Menjünk és nézzük meg őket! Még úgy sem láttam sárkányhimlős embert. Nem mintha ez valami állatkert lenne, hogy különleges betegségekkel sújtott embereket nézegetünk, de tényleg nem mindennap láthat ilyet az ember. Legalábbis... most még nem. Aztán gondolom, ha megszerzem a gyógyító papírt többet is fogok látni. De az még olyan messze van!

Cikesz*-*
december 6., Budanekeresd

Szórakozottan húzom össze magamon a kabátot, ahogy a többiekkel együtt követem Vikot az utcákon át. Még mindig nehezen fogom fel, hogy itt lehetek, hogy Akadémista is lettem és úgy egyáltalán. Ez már félig olyan, mintha seprűn ülhetnék. Na meg, titokban reménykedem, hogy ez olyasmi, amit majd ha elmesélek Ashleynek rettentően irigy lesz rám. Esetleg ha van rá lehetőség veszek is majd neki valamit, elvégre ő a fogó. Biztos örülne neki.
Szóval mosolygok, mint a vadalma időnként megigazítva a táskámat, ami a nagykabát miatt nem akar a vállamon maradni. Pedig most sincs benne sok minden csak a szokásos jegyzetfüzet, toll, inzulin, meg a többi kis apróság és persze néhány finom falat. Nem tudom pontosan meddig tart majd az egész, így felkészültem rendesen.
Kíváncsi vagyok nagyon. A cikesz amúgy is az egyik legérdekesebb dolog a kviddicsben, még a története is sokkal izgalmasabb, mint a többi labdának, a készítése pedig kifejezetten misztikusnak tűnik számomra. Aztán lehet tévedek. De erre nagyon kis esélyt látok.
Pont mikor már úgy érzem, túl sok volt a hidegből - hiába szeretem a havat - kiáltja el magát Viko, hogy nem sokára megérkezünk.
- Hála az égnek! - sóhajtom magam elé, majd zsebre vágom a kezeimet. Miért nem hoztam kesztyűt?

Dwayne
Bem rakpart

Dwayne
Bem rakpart

Dwayne
Bem rakpart

Tanulmányi Kirándulás