32. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek:

Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 ... 13 ... 61 62 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
offline
RPG hsz: 722
Összes hsz: 6246
Írta: 2014. június 9. 19:40 | Link

SZÉKESFEHÉRVÁR

Az Ombozi birtok

Apa
Szülők

Olyan sokáig várakoztatja édesapja, hogy a fejét tompán nyomó feszültség oszladozni kezd. Csukott szemeire álom nehezedik, ültében kókad le feje, hogy a korhadó lépcső reccsenő hangjára riadjon fel ismét. Kitörli szeméből a hirtelen rátörő fáradtságot, majd az ajtót kezdi el fürkészni. Izgatottsága nem az a jóleső, jóféle, amit lányok társaságában szokott érezni, sokkal inkább kerülgeti a félelem, lelkében sikolt a rémület. Ujjai mereven kapaszkodnak bele farmernadrágja anyagába, úgy tekint fel apjára, aki még most, kettesben vele a saját szobájában sem néz rá. Hát ezt sem érdemelné meg?
- Hagyd békén anyát - mondja, hangja még soha nem remegett úgy, mint ezekben a pillanatokban. Félve emelkedik fel nyikorgó ágyáról, hogy szembenézhessen korosodó apjával, akit nem kérdés, hogy hamarosan túl fog nőni. Zöld tekintete keresi a férfiét, mellkasa fel-alá jár, kezei ütemtelen mozgását képtelen irányítani. Halántékáról és gerince mentén folyik a sós izzadtság. Testét a szigorú apa hatása uralja. Lélekben viszont erős, és bár elkövetkezőnek látja a megtorlást és fizikai fájdalmat, örül, hogy a férfi előtte hajlandó egyáltalán meghallgatni őt.
- Nincs több mondanivalóm - fejezi be lehajtott fejjel, immáron rá sem mer nézni az előtte állóra. Nem tudja mi vár rá, hiszen még válaszokat sem kapott. Talán nem is fog. Abban biztos csak, hogy ő nem akar olyan ember lenni, mint akivel szemben áll. Ha mégis ilyen lesz, inkább agglegény marad, hogy ne okozhasson fájdalmat az őt szerető családjának. Némán sóhajt, aztán mégis felpillant, hogy  megnézhesse magának apját, majd lejjebb engedi tekintetét, a semmibe les, reszketve várja az ítéletet.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. július 9. 23:39 | Link

< Viktor >
Esztergom
Palatinus-tó


Jó ideje nem voltunk Viktorral sehol kettesben. Az utóbbi hónapok úgy repültek el, hogy észre sem vettem, de azon kaptam magamat, hogy minden nappal egyre jobban hiányzott a társasága. Azelőtt nagyon jól megvoltunk, soha nem veszekedtünk, az utóbbi idők problémája azonban kihozta belőlünk a legrosszabbat. Nem kiabáltunk, az nem a mi világunk volt, inkább sok mindenben nem értettünk egyet és, hogy elkerüljük a konfrontációt, inkább egymást is egy elkerültük kissé. Ez pedig, akarva-akaratlanul elég távol sodort minket egymástól. De ettől függetlenül az érzéseim nem változtak az irányába, ugyanúgy szerettem, ahogy szerettem az első pillanattól kezdve. Minden tiszteletem az övé volt, amiért hajlandó volt kiállni mellettem, tiszteletben tartotta a döntésemet, pedig tudtam, hogy egyáltalán nincs ínyére a dolog, hogy Olivér jelen legyen az életünk fontos szakaszain.
Most viszont nem volt itt. A nap melegen sütött, de nem volt tikkasztóan meleg, inkább a tökéletes standidőnek mondanám. Épp ezért döntöttünk úgy, hogy egy kicsit lelépünk, hogy kettesben lehessünk. A választásunk Esztergomra esett, a nyárra tekintettel pedig természetesen a vízpartra. Soha nem volt bajom a fürdőzéssel, de az utóbbi időben szégyenlősebb lettem a kelleténél, főleg, mivel a hasam már a hosszú világoskék ruhámban tökéletes kitűnt. Nem volt nagy, még nem nyeltem le a görögdinnyét de látszódott, hogy jelenleg sosem vagyok egyedül. A hajamat a melegre való tekintettel felkötöttem, a lábamat pedig egyszerűen csak strandpapucsba bújtattam. A cél valami víz melletti kajálás és beszélgetés lett volna, de igazából teljesen mindegy volt a részemről, hogy mit csinálunk, csak legyünk végre egy kicsit együtt, ketten.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Radits Viktor Endre
INAKTÍV


Mr. Vigyor
offline
RPG hsz: 127
Összes hsz: 617
Írta: 2014. július 10. 00:12 | Link

[Zárt]

Az egyetlen és örök, Lexine
Esztergom - Palatinus-toó


Meleg van, de csak kellemesen. A mai nap éppen ennek a kellemes időnek van szentelve. Minden bút és bajt otthon hagyva fogta meg Viktor Lexi kezét reggel az ajtóban és indult el vele. A tópartra már Budapestről autóval érkeztek. Mugli köntöst adott ma az egésznek Viktor. A pálcáját is otthon hagyta. Egy piknikkosarat rakott be a csomagtartóba, meg egy táskát törölközővel, pléddel. Ami szükséges.
 - Szeretlek. - Súgja a fülébe, amikor már kiszálltak a kocsiból és a tó partjára álltak. Összebújva. Viktor keze a szőkeség dereka köré fonva, szemei annak kékjébe merülve. A végtelenségig szereti őt és bármit megtenne érte. Persze sok most a nehézség, de ez nem szab gátat érzéseinek. Lexi a mindene, és a tények ellenére is szereti őt, éppen annyira, mint korábban, ha nem jobban egy picit.
 - Nos, mit kérsz, szendvics vagy süti? - Vigyorog rá a kosár felé fordulva valamivel később. Picit megnyúlt a szerelmes pillanat. Mostanság nem volt ilyen, így behozta minden lemaradását.
 - De azért a kis pandabocs gumicukor igényére is gondoltam. - Igen, ő így nevezi a picit, pandabocs. Hiszen Lexi az ő pandalánya, és a gyerek az övé, vér szerint nem Viktoré, de minden máshogy igen. - Már úgy hiányzott a mosolyod. - Jegyzi meg mintegy mellékesen, teljesen oda nem illően. Kicsit csapongó és elvarázsolt. Szokatlan neki ez a nyugodt és mesés idill az utóbbi időben.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Szemüveges - Vidám - ExEridonos - Bátyó - Kérdések
Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. július 10. 00:27 | Link

< Viktor >
Esztergom
Palatinus-tó


Nem érdemeltem meg, hogy szeressen. Bár tudom, hogy nem én voltam a hibás már ami a helyzetet illeti, de akkor is úgy éreztem, hogy megcsaltam őt és ezzel megbántottam. Benne és magamba is megváltoztattam valamit, mert hiába játszottuk a látszólag tökéletes családot, nem voltunk azok, hiszen Szörnyi - bármennyire is fájt - nem Viktortól volt. Pedig ha lett volna egy kívánságom, biztosan ez lett volna. Már nem érdekelt, hogy fel kell áldoznom a szabadidőmet és az iskolát a babáért, de legalább olyan ember lenne az apja, akit szeretek és aki kiérdemelte.
Ettől függetlenül Viktor tökéletes apajelölt volt. Álmodni sem lehetett volna jobbat, mellettem volt és a kezdeti nehézségek ellenére remekül játszotta az leendő apa szerepet. Lényegében, az is volt, hiszen Szörnyi az ő nevét fogja viselni, ő lesz vele a legtöbbször, Olivér pedig csak látogató lesz, bár a biológiai apa szerepet nem lehet tőle elvenni, bármennyire is szeretném.
- Én is téged.
Sóhajtottam, majd lábujjhegyre állva a nyakába csimpaszkodtam és lehúzva magamhoz nyomtam egy tétova csókot a szájára. Fogalmam sem volt, most épp hogy áll a kapcsolatunk, de biztos voltam benne, hogy átfogjuk vészelni, túléltünk már ennél rosszabbat is. Vagy tévednék?
- Az élet rövid, kezdjük a desszerttel.
Vigyorogva megvontam a vállamat, miközben kivettem a piknikes kosárból a pokrócot és leterítettem, majd lerúgva a cipőmet helyet is foglaltam rajta.
- Pandabocs. Annyira fura, hogy így nevezed. Szerintem a Szörnyi sokkal inkább passzol hozzá. De ettől függetlenül a gumicukrot biztosan elfogadja.
Ha édességről volt szó, olyan voltam, mint egy gyerek. Igaz, máskor sem tetszelegtem épp a felelősségteljes felnőtt szerepében, gyakran voltam még inkább kisiskolás szintű, mintsem egy leendő anya. Ez a tény azonban még egyelőre egyáltalán nem zavar. Nagy nehezen belém nevelték a srácok, hogy vigyázzak magamra és ennyi bölcselet elég is volt két hónapra, hamarosan úgyis jön a több.
- Nekem meg te.
Nevetve hajtottam le a fejemet a kislányos zavaromban, miközben lassan a szempilláim alól felpillantottam rá. Annyira szerettem! Reménykedtem benne, hogy idővel majd megoldjuk, meg kell oldanunk, nem lehet máshogy!
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
offline
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Projektmunka.
Írta: 2014. július 28. 23:21
| Link

Azt hiszem sokat változtam az elmúlt időszakban. Vagy a dolgok változtak körülöttem, nem is tudom. Vagy csak most ébredtem rá, hogy már régebben változtak. A lényeg, hogy ebben a tanévben végre igazán céltudatos vagyok, rájöttem, hogyan szervezzem jól az időmet. Legalábbis többnyire. Azért elég nehéz párhuzamosan végezni két nem is olyan könnyű szakot, és közben a lehető legtöbb időt Yarral tölteni, aki meg edzésekkel van betáblázva. Mégsem érzem magam mókuskerékben, legalábbis egyelőre tényleg nem, aztán nem tudom, meddig fogom ezt így bírni, de egyelőre még érdekel, amit tanulok, élvezem, hogy elfoglalt vagyok. Élvezem, hogy azt érzem, halad valamerre az életem. Fogjuk rá.
Azért néha vannak pillanatok, amikor egyszerűen csak szeretnék visszabújni az ágyba és egész nap fel sem kelni. A hétvégéket általában Yarnál töltöm, ma reggel, vagyis még hajnal van, nagyjából háromnegyed négy, a kastély beli szobámban ücsörgök egy bögre gőzölgő kávéval a kezemben. Egyelőre nem vagyok túl élénk, de feltételezem, hogy a projektmunka gyorsan felráz majd, gyorsabban, mint a kávé. Dwayne azt írta, öltözzek megfelelően, ezt úgy interpretáltam, hogy kényelmesen tudjak mozogni és adott esetben ne sajnáljam, ha a ruhámat már varázslattal sem lesz érdemes mentegetni a kukától. Ettől függetlenül, azért okozott némi fejtörést, hogy mit is kellene felvennem. Hiszen nyár van, az első gondolatom egy sima rövid gatya volt, aztán megfordult a fejemben, hogy sok esetben elég hasznos tud lenni, ha védi valami a csupasz lában, még ha csak egy vékony ruhaanyag is. Rögtön ezután meg is cáfoltam a dolgot azzal, hogy égési sérülés esetén kifejezetten kellemetlen tud lenni, ha beleég az ember bőrébe a ruha. Ami azért nem valószínű, hogy most megtörténik velem, de sose lehet tudni, és egyébként is melegem lenne hosszúban. Mindezt pár másodperc alatt pörgettem végig, és végül az eredeti tervhez tartózkodva, felvettem egy régi, kényelmes farmer shortot, egy egyszerű passzos, homokszín ujjatlannal, aminek a tetejére azért csak felkaptam egy vékony pulcsit, mert hajnalban azért még hűvös van, és edzőcipővel, majd lófarokba kötöttem a hajam. Én magam és a pálcám, ennyi kell. Ez megvan.
Még hamarabb is elkészültem, mint vártam. Ezért üldögélek most, ujjaim között forgatva a kavicsot. Túl fáradt vagyok még, hogy az előttem álló feladaton morfondírozzak. Egyébként sincs rajta mit gondolkodni. A tantervben van. Pont. Na, ezért mondtam, hogy változtam. Az utóbbi időm jönnek a dolgok, történik ez-az, én meg tudomásul veszem, ha probléma megoldom, ha valami jó, örülök neki, de semmit nem reagálok feleslegesen túl.
Az óramutató lassan a négyesre vándorol, a kezemben tartott zsupszkulcs működésbe lép, ismerős rántás a köldökömnél, szédítő forgás, és végül egy tisztásra érkezem. Mélyet szippantok a hűvös levegőből, szerencsére azért nincs nagyon hideg, egész kellemes az idő. Már kezd világosodni, legalábbis meg tudom állapítani, hogy egy erdei tisztáson vagyok, de még nagyjából egy óra lehet hátra napkeltééig.  
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

melodimágus|exprefektus |Nivor| Yaricsbogyó<3
David Bennett
INAKTÍV


Kinyírta a zenekart.
offline
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
Temetés
Írta: 2014. július 30. 21:37
| Link

Nina.
2014. július 30. 17 óra körül


 Ennyi volt. El sem bírom hinni. Milyen törékeny az emberi lét, nemdebár? Az emberek azt hiszik, hogy a boldogság egy finom és forró kávéból áll, egy éppen kisült cipó végének a letöréséből vagy egy olyan személyben rejlik, akit annyira szeretünk. És mit hisznek az emberek, hogy mi a szomorúság? Hogy milyen is az.. nyomorúnak lenni. Hát tessék, elmondom. A húgom temetésén állok. A legkisebbik húgom is miattam halt meg, akárcsak Ginger és később Cassie is. Nem tudtam rájuk vigyázni, mert túlságosan is lefoglalt az, hogy mentsem azt a riherongy életemet és bőrömet .. de miért is? Mi értelme van élni azok után, hogy az élet térdre kényszerített, meggyötört, elvette mindenemet majd ott hagyott a sárban gyötrődni és szenvedni.. Ginger. Őt nem tudtam megmenteni, ő saját maga döntött úgy, hogy a vesztébe rohan és erről még csak nem is tudtam egy árva szót sem. Nem voltam ott, amikor vízbe fulladt, nem voltam ott, amikor valaki kiemelte onnan - ahogy akkor sem voltam ott, mikor valami kis szertartáson elhamvasztották és az isten tudja hova szórták el a hamvait. Cassie.. mind a mai napig nem tudom, hogy merre van, hogy hol kellett elesnie, hol kiáltotta utoljára a nevemet segítségképp - minden reményét abba vetve, hogy majd a csodával határos módon megjelenek egy hatalmas karddal és lekaszabolom azokat, akik bántalmazták, erőszakkal megkínozták és .. még mit csináltak vele. És most Ginny. Egy kórházban kellett meghalnia, ahol még csak ott sem voltam - holott nagyon is jól tudtam, hogy melyik az a kórház, hányas terem és hasonlók. Négy idegen, emberi kéz által épített fal között kellett meghalnia pedig milyen régóta mondogatta, hogy ő valami olyan helyen szeretne nyugovóra térni végleg, amely a természet által határolt.. A családom egyetlen tagját már csak Földesy Kristóf képezi, akivel bár eleinte volt jó sok balhénk volt, nagyon kötődünk egymáshoz. Itt áll a jobb oldalamon és biztos vagyok benne, hogy tudja, sőt, érzi, hogy min megyek keresztül. Aztán itt van Grace is. Mikor legutóbb láttam, akkor magam sem voltam megbizonyosodva afelől, hogy életben fog-e maradni a következő évben, hisz annyira csont és bőr volt, de mostanra mintha megint jól nézne ki. Azóta tartjuk a kapcsolatot, hogy elment egy művészeti iskolába és soha nem hittem volna, hogy eljön a temetésre. Leonardot is akartam hívni, de végül mégsem tettem, hisz neki is épp elég gondja van anélkül, hogy egy ilyen eseményen megjelenjen. Mihaelt invitáltam, hisz neki köze van ehhez az egészhez .. és mint jó barát, ő is támogatva a jelenlétével eljött ide. Akárcsak Nina, akire az élet bármely napján és pontján támaszkodhattam. Soha nem fogom tudni meghálálni neki a támogatását ahogy azt sem, hogy mennyire szeretem.
Egyedül lenni. Félelmetes érzés, habár az igazi jelenlétét csak akkor tudhatod meg, amikor pontosan átéled. A szavak szétfolynak azelőtt, hogy a füledbe jutnának, a szemed mereven bámul egy pontot és képtelen vagy felfogni a helyzetet. Valójában senki sincs ezen a világon, aki kétség, vagy akár szennyfolt nélkül is élhetne. Azok, akik örökké megpróbálnak isteni alakban élni és a teremtőt játszani; azok, akik megnövelik a jóindulatúság és bizalom határait; azok, akiket a gonosz szennyez be... Mindenki azt kívánja, hogy megmentsék.
 Milyen szomorú is az emberek élete. Tele van tragédiákkal, rosszindulatúsággal, fájdalommal és gyűlölködéssel. Ginny is azért halt meg, mert valaki engem akart megfosztani az élet jogától és mégis.. mindenki más szenvedett emiatt. Hosszú halált halt... tele fájdalommal. És nem voltam ott. Gyűlölöm magam emiatt. És annyi minden más miatt is, amik miattam történtek. Nem érdemlem meg ezt a tengernyi áldozatot, ami hozatott csak azért, hogy az én nyomorult életem megmaradjon... De .. búcsút kell vennem tőle. Én okoztam a sérüléseit, a szenvedésének az oka is csak én vagyok, miattam halt meg és élt olyan meggyötört életet. Jobbra volt érdemes. Mindig az ártatlanok bűnhődnek és őket büntetik a mi hibáinkért. Igen, már belátom. Nem kellene élnem. Miért is nem hagytam magam megöletni azelőtt, hogy abba az iskolába értem? Miért kellett nekem megmenekülnöm és a testvéreim fejére hozni a bajt és az ördögöt? .. Mindent megtennék, hogy visszaforgassam az idő kerekét és megváltoztassam a jövőjüket. Hogy akkor én meghaljak és ők engem elfeledve tovább éljék az életüket.. eséllyel a boldogságra. Tönkretettem a saját családomat a szánalmas kis életem miatt. Hogy lehetek ennyire önző..
 Megtört bennem valami. Végleg. Nyilván Nina is észrevette, hogy most olyan valamivel állok szemben.. olyan démont kell legyőznöm, aminek a harcában senki sem segíthet. De akkor sem tudom visszahozni Ginnyt.
 Hirtelen éreztem meg, hogy a gyomrom felkavarodott és arcomat úgy öntötte el valami idegen forróság, hogy időm sem volt felkészülni. Kiváltam a tömegből, illetve kiszakítottam magam a koporsó körül álló igencsak csapott létszámú emberek gyűrűjéből egy 30 méterre arrébb lévő fáig, hogy összegörnyedve öklendezzek, ám semmi sem jött ki. Pusztán sírni kezdtem. A tölgyfa törzsének dőlve Ginny alakja elevenedett meg előttem, ahogy nyújtja felém a kezeit egy furcsa, ám boldog mosollyal az arcán, vérben úszva. Ekkor láthatott utoljára. Gyomrom még mindig bukfenceket vetett, de a hányinger már elmúlt. És csak sírtam. Forró cseppek peregtek végig az arcomon eláztatva ezzel a bőrömet. Egy cigaretta került elő a fekete öltönyöm zsebéből és most muszáj volt elszívnom egyet, mert ha nem nyugszom le legalább egy kicsit, akkor oda az emberek közé fogok rókázni. Itt van Ráhel meg a lányunk is, Runa, Mihael, Kristóf, Grace, Nina.. És mindenemet odaadnám, hogy ha visszamehetnék az időbe és én halhatnék meg Ginny helyett. Istenem..Bárcsak én haltam volna meg helyette!..
Utoljára módosította:David Bennett, 2014. július 31. 09:55 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Várkonyi Arnold
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. augusztus 1. 13:03 | Link

Projektmunka - Mátra

Nyugtalanul mozog a térdem fel-alá, ahogy tekintetem sokadszorra is végigfutja a kissé rongyosra fogdosott levelet, mintha elfelejthetnék valami létfontosságút a feladattal kapcsolatban. Alig néhány információ csupán, amit a kezemben tartok, és az évfolyamlépésem elég nagy részben ettől a projektmunkától függ, talán nem alaptalan az aggodalmam. Három óra ötvenkét perc. Hangos sóhaj töri meg a szoba halk neszeit, a szuszogás és a nadrág szövetének suhogása mellett, képtelen vagyok mozdulatlanul ülve várakozni, pedig soha életemben nem küzdöttem lámpalázzal, és hasonlókkal. Könnyedén ki tudom magam vágni bármilyen szituációból, csak hagynom kell, hogy a gondolataim nagy része szavakká formálódjon és elhagyja a számat, csakhogy most a beszéddel semmit sem fogok elérni. A tudásom, az ítélőképességem, a döntésképességem és még vagy egy tucat fontos tényező mellett és leginkább a pálcám fog számítani a terepen, ahova… kerek hat perc múlva megérkezünk.
A korai kelés és általános éjjelibagoly mivoltom ellenére sikerült időben ágyba kerülnöm tegnap, hogy kipihenjem magam a megmérettetés előtt, de a szükségesnél korábban kipattantak a szemeim, és azonnal minden álmosság elillant. Ráérős kört tettem a kastélyban, ellátogattam a konyhára, ahol a manók már talpon voltak, és rögtön a kezembe nyomtak egy igen kiadósnak tűnő reggelit, de az étvágyam cserbenhagyott, csak egy keveset tudtam legyűrni, azt is kizárólag azért, mert tudtam, hogy szükségem lesz az energiára.
Mindenféle kapkodást mellőzve öltöztem fel, lehetőleg kényelmes ruhadarabokat összeválogatva, amik inkább feszesek, hogy minél kevesebb lehetőséget adjanak a környezeti tényezőknek a megtépázásukra. A kavicsot az ujjaim közt görgetem, másik kezemben pedig a pálcámat szorongatom, indulásra készen. Már csak egy perc. Nem a legkellemesebb zsupszkulccsal utazni, de nem is a legszörnyűbb. Könnyedén landolok, hogy aztán rögtön a helyszín felmérésével foglalatoskodjak, végül pedig a tanárokon állapodik meg a tekintetem, akik pillanatokon belül beavatnak a részletekbe. A hajnali órákban még hűvös van, és csak remélni tudom, hogy a későbbiekben is meg tud állapodni az időjárás valami nem túl szélsőséges állapotnál, például egy nagyobb viharnak sem örülnék, ahogy a fullasztó, párás meleg sem kedvezne ma. Ugyanakkor fogalmam sincs, mennyi időm lesz, talán nem is kell aggódnom a későbbi időjárás miatt.  
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2014. augusztus 1. 13:04 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Dwayne Warren
INAKTÍV


officer friendly
offline
RPG hsz: 1578
Összes hsz: 3611
Írta: 2014. augusztus 2. 18:18 | Link

Projektmunka - Turnman Katalin


A tisztás közepe felőli tompa puffanásra néhány madár riadtan rebben fel a fák csúcsáról. Dwayne egynedvűen megrázogatja a karóráját, nyugtázva, hogy az a használhatatlan vacak már megint öt percet késik. A reggelijéül szolgáló szendvicset, amit egy barna zacskóból fogyasztott eddig, visszacsomagolja, majd ledobja maga mellé a legközelebbi fa törzsékez, összedörzsöli a tenyereit, lenyeli a falatot. Megvárja, amíg a lányka szeme és térérzékelése alkalmazkodik a helyváltoztatáshoz, aztán int neki, hogy jöjjön közelebb.
Kedves kolléganője nem kísérte el erre a gyakorlatra, így teljesen egyedül várakozott a kihalt erdőben kora hajnal óta, a gyakorlópálya utolsó ellenőrzésén ügyködve. Sötétszürke szolgálati egyenruháját viseli, ami sajnos ilyen alkalmakkor kötelező számára, különben a kezdeti ellenérzéseivel ellentétben meglepően kényelmes is.
   -  Remélem nem izgulsz.
Egészen kedélyes kedvében van, a jó idő és az erdő kellemes hűvöse jót tesz a lelkének az egész hetes városi fogságot követően.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Dwayne Warren
INAKTÍV


officer friendly
offline
RPG hsz: 1578
Összes hsz: 3611
Írta: 2014. augusztus 2. 18:33 | Link

Projektmunka - Várkonyi Arnold



Puff.
Kinyitja a szemét, feltápászkodik a mohával befuttatott farönkről, amit az elmúlt pár percben ülőhelyéül választott. Előtte apró, mágikus tűz lobog, ahol a füvet kis körben előzőleg kikoptatta, azzal tartotta távol a szúnyogokat és kíváncsi vadállatokat eddig. A tűz elvakítja kissé, hunyorogva pásztázza a sötétséget, mire kiszúrja a magas fűben álldogáló srácot. Int neki, amíg az közelebb ér, ő leporolja magát a mohától és kosztól.
   -  Jó hideg van ma, mi?
Nyárhoz képest mindenképp. Előző éjjel vihar tombolt erre, így a növényzet erősen nedves és csúszós még, a levegő pedig hűvös, de legalább friss és kellemes. Nem valószínű, hogy a fiúnak különösebb baja akadna majd ezzel.
   -  Na. Pálca megvan, gatya felkötve?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Katie Runa Blackwood
INAKTÍV


Rúnafejtő és -fordító
offline
RPG hsz: 271
Összes hsz: 6738
Temetés
Írta: 2014. augusztus 2. 20:10
| Link

Egy út vége...
- 2014. július 30. 17 óra körül -

"Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,"


A percek őrült lassúsággal peregnek, de a szemei szárazak. Általában minden ostobaságon sír, azon is, amin nem kellene, nagyon hamar eltörik nála a mécses. Most mégsem találják a kiutat azok a fránya cseppek. Ijesztően ismerős e történet vége: a hős meghal, temetik. Torkából reszketeg sóhaj tör fel, ujjai hevesen remegnek a szertartás kezdete óta- sosem hitte volna, hogy ismét része lesz ebben a torokszorító érzésben, csak épp a pályaszéli nézelődő részvételi papírjával. Igaz, meg sem közelíti azt a pár évvel ez előtti érzést, de párhuzamot von az akkori élményekkel, elkezdi feltépkedni sebei egy részén a varratokat, hogy fájjon.
Szép szavak, gyönyörűek peregnek Isten földi helytartójának szájáról, szívhez szólóan megérintőek, egy kicsi lány ijedten fogja a mamája kezét, Mihael, az a benga rellonos pedig merev, érzelemmentes arccal bámul a virágokkal beborított koporsóra. Kevesen jöttek el, úgy tűnik, csak a közeli kör teszi tiszteletét az elhunyt Ginny Bennett temetésén. Fogalma sincs, mi történt a lánnyal, de Davidet ilyen összetörtnek soha nem látta még, az összevert, csúf esetkor sem. Hihetetlen. Retteg belegondolni, mi történhetett.
Aztán a bátyj elsuhan a színről, megülepszenek a szavak, végül tompa zsongássá zsugorodnak. Kétségbeesetten kapaszkodik meg Greg kezében, akit megkért, hogy kísérje el a temetésre. A gyomra a torkában dobog, az agya viszont furcsán üres. Szerencsétlen David... bárcsak ne kellene átélnie a veszteség fájdalmát. Ez a nap óriási törés lesz számára élete végéig; nem fogja elfelejteni, de idővel enyhülhet a nyomorult érzés.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
offline
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Projektmunka.
Írta: 2014. augusztus 3. 13:33
| Link

Miután körbetekintettem, nagyjából felmértem a terepet és ezalatt egyben kigyönyörködtem magam a tájban, Dwayne-en állapodik meg a pillantásom. Megállapítom, hogy az egyenruha csak dob az egyébként is komoly fellépésén. Gyors, határozott léptekkel megyek oda hozzá, valahogy sosem szerettem ezt, amikor vár rám valaki, és már látjuk egymást, de igazából még ahhoz messze vagyunk a másiktól, hogy beszélgetni kezdjünk, és van az a pár méter, amikor más mosolyogsz a másikra, de még nem szólsz, amikor azt érzed, hogy vár rád és lassú vagy. Vagy csak én vagyok ilyen? Mindenesetre a mosolygás részt Dwayne esetében most kihagyom.
- Még feléledni se nagyon volt időm, nemhogy izgulni - reagálok a férfi szavaira, mikor végre már ott álok tőle  alig két lépésnyire. Igyekszem visszafogni a szavaimmal ellentétben álló izgulós  mosolyomat és próbálok komoly képet vágni. Valamiféle pozitív izgalom mégiscsak kezd kialakulni bennem most, hogy itt vagyok. Eddig valóban nem izgultam azon, hogy mi lesz itt velem. Az elmúlt időszakban kezdek leszokni erről az előre agyalásról és kombinálásról, kezdem elfogadni, hogy nem lehet mindenre tökéletesen felkészülni, csak annyit tehetek, hogy bízok magamban, a tudásomban, a képességeimben meg abban, hogy Yarnál lesz valami fini kaja, mikor itt végzek.  
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

melodimágus|exprefektus |Nivor| Yaricsbogyó<3
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. augusztus 4. 00:06 | Link

Projektmunka - Mátra

Végigfut a gerincemen a hideg, minden szőrszálam az égnek mered, ahogy minden porcikám beleborzong a hűvös szellő érintése nyomán. Összecipzárazom magamon a pulcsit, és megigazítom a kapucniját. Talán nem a legokosabb ötleteimhez tartozik, hogy egy ilyen fazonú pulóverre esett a választásom, tekintve a terepet, de ki tudja, akár még jól is jöhet. Ahogy megpillantom Dwayne-t, elindulok felé, nem akarom várakoztatni, míg a tájat kémlelem, azt aközben is tudom, miközben beszél hozzám. Kár, hogy dunsztom sincs a feladat jellegéről, így villámgyors stratégiát sem tudok összeállítani fejben. Az ujjaim a zsebemben lévő pálca körül, nyughatatlanul dobolnak rajta, ahogy nagy lépéssekkel átszelem a zsupszkulcs és Warren közötti távolságot.
- Hideg, de legalább nem felhős és a szél sem túl erős. – Bólintok, közben összeszűkített szemekkel igyekszem a távolabb lévő felhők irányát is felmérni. Nem szürkék és nem úgy tűnik, hogy hatalmas zivatart hordoznának magukban, de jelenthetnek még meglepetést. Jobban örülnék ugyan, ha nem tennék, így is elég csúszós a terep. A férfi kérdése hallatán a pálcát készenlétbe helyezem, jobb kezem szorosan, épphogy nem görcsösen markolja. Nagy levegő. Most, hogy már itt vagyok, sikerül az idegességemen túl lépni, teljesen azonban akkor felejtem el, hogy ez a vizsgám része, ha kezdetét veszi az eksön. – Készen állok – megejtek egy halvány mosolyt, és kíváncsian várom, mit talált ki feladatként.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Egerszegi Nina Viktória
INAKTÍV


félvéla legilimentor
offline
RPG hsz: 602
Összes hsz: 3841
Temetés
Írta: 2014. augusztus 5. 15:26
| Link

Nem akarom elhinni, még mindig nem. Ginny temetésén állva a szívem legalább a tizedére facsarodott, de akkor keveset mondtam. Aznap, mikor kiderült, magára hagytam Davidet. A csuklómon még mindig van nyoma az összezördülésünknek, de rég nem izgat. Mikor hazaértem, ő össze volt törve, én pedig azt hittem, megszakad a szívem. Együtt kockáztattuk az életünket azért a lányért, együtt áldoztuk fel a jövőnket és mikor sikerült, megmenekültünk mind, pár hétre rá meghal az áldozat. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan történhetett meg mindez, nem tudtam elfogadni. A legjobb orvosok kezébe adattam az ügyet, de úgy tűnik későn érkeztünk, túl későn került szakemberhez, nem maradt elég idő, a sérülések pedig túlságosan súlyosak voltak. Az utolsó egy hétben már csak kómában feküdt, az orvosok mégsem adták fel a reményt mindaddig, míg egyszer csak megállt a szíve és feladta a harcot. Erről nem számoltam be Davidnek, a tény maga is teljesen leamortizálta, hogy elvesztette utolsó élő rokonát, nem akartam még a körülményeket is a nyakába sózni.
A temetésen elég kevesen voltunk, csak olyan, aki számít. Mihael eljött a nővérével, de mi nem kommunikáltunk sokat. Még mindig nem léptünk túl a korábbi veszekedésünkön, amit valahol sajnáltam, valahol viszont nem. Runa és Greg is tiszteletét tette, valamint Ráhelék és Kristóf is. Tényleg csak a szűk kör. A családomnak nem szóltam semmit, úgy gondoltam, erre az alkalomra Davidnek kell döntenie a meghívottak listájáról, ezért ráhagytam, hogy úgy emlékezhessen meg húgáról, ahogy ő szeretne. Tudtam, hogy magát marcangolja emiatt, nem hagyja őt élni a tudat, hogy elvesztette Ginny-t, csak arra gondol, hogy miatta történt. Egyre nehezebben tudom nézni, ahogy teszi tönkre magát és már hiába állok mellette, hiába támogatom és szeretem, mintha ezek a dolgok elmosódtak volna előtte, csak és kizárólag Ginny-re gondolna. Megértem, hogy megviseli mindez, de ha egyszer mellette állok, miért nem engedi, hogy segítsek? Elkeseredett is voltam, nem csak gyászos, vagy szomorú. A temetés közepén David nem bírta és elment egy távolabb eső fához. Nem tudom, hogy a többiek figyeltek-e, de én láttam. Láttam, hogy az egészet ki akarja adni magából, de nem jön semmi, láttam a könnyeit újra és tudtam, nem segíthetek rajta. Összeszorult a torkom, majd halkan elnézést kértem mindkettőnk nevében és odaballagtam a fához.
Leguggoltam mellé és megszorítottam a kezét. Mit tehettem volna? Nem küldtem bíztató mosolyt, egyetlen szót sem szóltam, csak mellette görnyedtem és próbáltam a maradékait összeseperni a földről. Másik kezemmel végül hosszú percek után kinyúltam, hogy felemeljem fejét és letöröljem egyik legördülő könnycseppjét. A gyomrom apró kis gombóc volt már csak, David lelki állapota rám is kihatott. Bár ő nem tudott róla, de az utóbbi időben alig ettem, mert nem kívántam, a feszültségtől sokkal figyelmetlenebb és fáradtabb vagyok, ételbevitel híján pedig lassan gyenge is. Ettől függetlenül egy szót sem szóltam, csak újra és újra megsimítottam arcát, míg kezét szorítottam. Nem jöttek ki szavak a számon. Ha Davidnek át kell lépdelnie a gyász hét fázisán, segítek neki, de nem tudom, mennyi idő lesz és erre mennyire fogunk rámenni. Mindketten.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Grace Erin Green
INAKTÍV


Assassin | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. november 28. 22:01 | Link


Egy szabad hétvégén, vonatút Miskolc felé

Ha azt mondanám, hogy sok barátot szereztem itt tartózkodásom röpke pár év alatt, azt hiszem, hazudnék. Soha nem voltam az a barátkozós fajta és ez meg is látszott a társasági életemen, a jellememen is. Inkább tartottam magamat zseniális szociopatának, mint vicces embernek, aki a társaság középpontja. Viszont ez alól a szabály alól kivételt tettem kevés emberrel, így voltak, akiket kis túlzással, de a barátaimnak is nevezhettem volna akár. Ezek közé az emberek közé tartozik Dasha Fresmoon, aki nem más, mint a házunk kviddicscsapatának kapitánya. Én legalábbis itt ismerkedtem össze vele, miután bevett a csapatba és amit nem bántam meg. Jelentős javuló tendenciákat váltott ki a hangulatom terén, főleg, mert terelő lettem és le tudtam vezetni a fölösleges feszültséget magamból. Arra pedig álmomban sem számítottam, hogy majd jóban leszek a lánnyal. Valahogy mégis összejött a dolog, mert ha nem sikerült volna, most nem vártam volna rá a vasútállomáson pár cuccomat egy táskába pakolva. Bizony, ez nem volt rám jellemző, de fogtam magamat és összepakoltam egy hátizsákba a cuccaimat, aztán kibaktattam  az állomásra és vártam Dashát. Még az öltözködésemen is változtattam a kiruccanás miatt. Fekete farmert vettem fel, egy kék pólót, de a kabátos összeállításom még mindig maradt. És persze az elmaradhatatlan kék sálam most is ott csüngött a nyakamban, a cidrire való tekintettel. Pár ember lézengett csak itt-ott, ami azért meglepő volt a számomra, de megkönnyebbülés is, mert így elég hamar kiszúrtam a közeledő alakját. Széles és megkönnyebbült mosoly ült ki az ajkaim szélére, bár nem kételkedtem benne, hogy el fog jönni. Intettem neki, mert azért nem lehettem annyira biztos benne, hogy észrevett, viszont így már az voltam. A padra néztem, majd vissza a lány felé és elővettem a jegyemet. Azt legalább megvettem előre és már nem kezdett vele vacakolnom. A hátamra vágtam a táskát, majd meghúztam a copfomat és mellé ugrottam lelkes mosollyal.
- Szia Dasha! Mizujság? Hogy aludtál? Mehetünk? Izgatott vagy? Én az vagyok - tört ki belőlem a még számomra is meglepő szóáradat. Valahogy nem értettem, hogy pöröghettem fel ennyi idő alatt, de azért jó érzés volt. Ritkán érzett energia pezsgett bennem, ami azt hiszem, érezhető volt a szavaimban is.
- Akkor megyünk? - mutattam a vonatra, aminek mindössze pár perc volt az indulásáig.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. november 29. 11:33 | Link


Miskolc felé
Valahogy így nézek ki~

Grace-t már az első pillanattól kezdve határozottnak, erősnek és bevállalósnak láttam. Őt nézve kicsit magamra ismertem, gondoltam talán jóban is lehetnénk, de hát nem vagyok az a típusú ember, aki csak lazán odamegy a másikhoz és elkezd vele trécselni. Az elmúlt hónapokban éppen tagokat toboroztunk a Levita kviddicscsapatába és az elő, aki eszembe jutott, az Grace volt. Ha tényleg hasonlítunk, akkor ő is szeretheti az efféle sportokat, bár ezt nem tudhattam biztosan. De legalább már volt egy indok, amiért beszélgetést kezdeményezzek vele. Meg is kérdeztem és legnagyobb örömömre igent mondott. Akkor még nem is sejtettem, hogy mi ennyire jóban leszünk.
Nos, igen és most itt megyek én, a vasútállomásra, hogy aztán elmenjek Grace-szel az egyik legnagyobb őrültségre, amit eddig csináltam. Talán. Nem hiszem, hogy Gracen kívül mást meg tudtam volna győzni, hogy jöjjön el velem ejtőernyőzni, de igazából nem is kerestem fel senkit, rögtön Grace-hez fordultam, aki azonnal igent mondott. Látván a lány szemében az azonnal fellobbanó lángokat, már én is komolyan vettem az eddig csak álmodozásnak indult tervet.
A közelben két olyan hely volt, ahol lehetett ejtőernyőzni, az egyik Miskolcnál, a másik Gödöllőnél. Az utóbbival az volt a gond, hogy a nemzetközi repülőtér miatt „csak” 1200 méterről lehetett leugrani, így inkább a miskolcit választottuk, ahol talán kicsit nyugisabb a környezet, és ha jól tudom a szakemberek sem muglik.
Már majdnem a vasútállomásra értem, amikor megláttam Grace integetését. Szaporáztam lépteimet egyenesen a lányig. Látszólag Grace is tele volt energiával és izgalommal, ugyanis a kérdéseket csak úgy dobálta hozzám. Természetesen teljes mértékben meg tudtam érteni, én is legalább annyira energikus voltam, mint ő, ha nem jobban.
- Sziaa! Egész jól aludtam, ahhoz képest, hogy már este is majdnem kipattantam a bőrömből. Huu, irtó izgatott vagyok, remélem, nem késik a vonat. Na, és te tudtál aludni? – A kijelzőre pillantottam és meggyőződtem róla, hogy nem és már csak pár percet kell várnunk az indulásig. Grace kérdezte is, hogy beszállunk-e, mire én cselekedettel válaszoltam. Elindultunk a vonatunk felé és felszálltunk a vonatra. Az ülések négyesével voltak, én pedig rámutattam egy üres négyesre. – Itt jó lesz? – Érdeklődtem Grace-től és amennyiben igent mondott leültem menetiránnyal hátrafelé. Néztem, hogy mellém ül vagy szembe velem és annak megfelelően leraktam a táskámat az egyik szabad helyre. Egy fekete-sárga sporttáskát hoztam, rajtam egy fekete, kissé fiús, -de annyira puha, hogy imádtam- melegítőfelső volt, lábamat pedig egy farmernadrág takarta.
Fogalmam sem volt, hogy milyen idő lesz ma, de nem is érdekelt, elvégre úgyis több mint 1000 méter magason leszünk, illetve folyamatosan közeledünk majd a földhöz. Már egyeztettünk a miskolci emberekkel is, hogy ma tudnak minket fogadni, és ha ők azt mondták, hogy az idő nem fog gátolni semmiben, akkor biztos úgy is van. Eső mindenesetre nem várható.
- Grace, hány ugrást kértünk a miskolciaktól? – Kérdeztem tőle, miközben a vonat elindult.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. november 29. 11:35 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Assassin | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. november 29. 17:47 | Link


Egy szabad hétvégén, vonatút Miskolc felé


Mire kezdtem volna töprengeni, hogy Dasha talán elfelejtette mikor indul a vonat, hála az égnek megláttam felém jönni. Elvigyorodtam szélesen, mikor az integetésem láttára kissé gyorsított a lépésein. Ezek szerint ő is várta a mai napot, ez egy jó hír. Határozottan kedveltem Dashát, kicsit emlékeztetett magamra, mármint jellemben, nem kinézetre. Kinézetre inkább olyan volt, mint egy menő kviddicsjátékos... talán azért, mert az volt, de azért ebben nem lehettem biztos. Nem lepte meg a kérdésáradatom, sőt még lelkesnek is tűnt, ahhoz képest, hogy szinte letámadtam szegényemet. Felnevettem, majd a hajamba túrtam zavartan. Én mindig rosszul aludtam, már egészen hosszú ideje, így nem volt meglepő, hogy a tegnap este sem volt kivétel. Hajnalig persze, mikor a szegény szőkém vélhetően nem bírta tovább a sikítozásomat és megint átjött hülyeségeket dumálni.
- Ami azt illeti, nem nagyon, de azért kibírható volt. Anthony átjött hozzám - vontam vállat kis mosollyal, majd én is a tábla felé pillantottam hunyorítva kicsit. - Egyelőre nem tűnik úgy, mintha késne, de azért nem fogadnék rá, ez azért még mindig a Magyar vasút... Kiszámíthatatlan!
Nagyon reméltem, hogy tényleg már csak pár percet kell várnunk és a drága kijelző nem ver át, ezért meg is kérdeztem Dashát, hogy nem szállunk-e be. Nem felelt, viszont elindult a vagon felé, szóval én csak követtem magam mögé pillantva, hogy nem hagytam-e ott semmit. Hál istennek nem, így követtem a sárga sporttáskás társamat, aki felkepesztett a vonatra. Én is, majd a helyre pillantottam, amit kiszúrt. Körbepásztáztam, nem sok ember ült a környéken, így biccentve ledobtam magam Dashával szemben. Magam mellé tettem a táskámat, jelezve, hogy nem óhajtok társaságot, nincs több szabad hely, nincs biza, elfogyott.
- Hála Merlinnek, nincs a közelben egy öreg néni sem... nem bírom a mugli néniket, kiköpött olyanok, mint a Bibircsókos Banya. Folyton pletykálnak valakiről és pofátlanul odaülnek mások mellé, hogy alvást szimulálva hallgatózzanak, újabb pletykákért - ráztam a fejemet rosszallóan, a legutóbbi vonatutamra gondolva, mikor egy ilyen vén pióca rám tapadt. Ezért rémes egyedül utazni... ezért, meg ugye a gyerekes anyukák. Váh! Eléggé elkalandoztak a gondolataim, így mikor szólt, felkaptam a fejem és elmosolyodtam. Jó kérdés volt, így hirtelen nekem sem jutott eszembe, szóval lehunyt szemmel koncentrálva igyekeztem felidézni. Nem telt többe két másodpercnél.
- Azt hiszem, hogy kettőt vagy hármat, már nem teljesen vagyok képben, de azt tudom, hogy kaptunk egy ugrást ajándékba. Mármint mindkettőnknek, mert volt valami akció... Csoda, ilyen is van! - mosolyodtam el, majd kibámultam az ablakon, ahol közelítettek a rémes nénikék. Megráztam a fejemet rosszallóan, majd jött is a közlemény, hogy a miskolci járat előreláthatóan három percet késik. Jaj, de remek!
- Látod? Mondtam...
Utoljára módosította:Grace Erin Green, 2014. november 29. 17:47 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. november 30. 12:55 | Link



Alig hiszem el, hogy végre eljött ez a nap. Megmondom őszintén, hogy amikor megfogalmazódott bennem az ötlet, akkor még magamat is kiröhögtem. Nem nagyon hittem benne, hogy tényleg meg fogom csinálni, de Grace azonnali belegyezése olyan szinten önbizalmat ébresztett bennem, hogy rögtön baglyot küldtünk a miskolci szakembereknek. Nagyon keveset kellett várnunk a válaszukra, azonnal visszaírtak, hogy nagyon szívesen fogadnának. Miután elolvastam levelüket legszívesebben sikítoztam volna, ha nem lett volna este, elkezdtem ide-oda futkározni, végül berohantam Grace szobájába és letámadtam ezzel a csajt. Szokásához híven, ő sem aludt még, de ha aludt volna, akkor is felébresztettem volna. De még akkor sem tudtam belegondolni, hogy hamarosan ejtőernyőzni fogunk. Ez körülbelül egy hete volt.
Az állomáson mindkettőnkön látszott az izgatottság, bár állapotom ellenére még mindig nem tudtam belegondolni, hogy milyen őrültségre készülünk. Talán majd csak akkor leszek képes, amikor kilógatom a lábamat a repülőből. Megtudtam, hogy Grace nem aludt valami jól, de ez nem lepett meg, ellentétben azzal, hogy Tony átment hozzá. Viszont akkor helyben már nem akartam megkérdezni, inkább majd visszatérek rá, gondoltam. Nagyot nevettem, amikor a késéssel kapcsolatos kérdésemre válaszolt. Látom, Grace is ismeri a hazai vasutat.
Felszálltunk a vonatra, Grace szembeült velem és lerakta maga mellé a cuccát. Én is így tettem, elvégre nem akartam, hogy mellém üljön valaki, volt még rengeteg hely. Barátnőm sem kedvelte az öreg néniket, kiakadására egy lágy egyetértő mosollyal válaszoltam, majd gyorsan körbenéztem, hogy én is megbizonyosodjak róla, hogy nincs körülöttünk idős, aki magára vehette volna Grace szavait. Én sem láttam senki, szerencsére.
A vonat elindult. Még matattam a táskámban, hogy leellenőrizzem, tényleg nálam vannak-e a nélkülözhetetlen dolgok, mint például a vonatjegyem és a pénztárcám. Szerencsére megvolt minden, így nyugodtam dőltem hátra a székben. Grace is mintha elgondolkozott volna, én is ezt tettem. Az előttem álló élményről tanakodtam, azon hogy vajon hány ugrásunk lesz. Nem jutott eszembe ezért megkérdeztem Gracetől, aki úgy tudta, kettőt vagy hármat. Erre már beugrott nekem is.
- Ja, tényleg. Nem úgy volt, hogy kettőt ugrunk a srácokkal együtt, és ha úgy látják, hogy megy már egyedül is, akkor egyet még ugorhatunk szólóban is? – Mintha valami ilyesmit mondtak volna.
Ha muglik lennénk, akkor nem engednék meg, hogy már a harmadik próbálkozásra egyedül ugorjunk, de mivel varázslók vagyunk, pontosabban boszorkányok és nálunk van a varázspálcánk, ezért így bíznak bennünk, hogy nem nyírjuk ki magunkat. Ettől függetlenül én tartottam attól, hogy egyedül ugorjak, mi van, ha nem tudom majd a kiengedni az ernyőt? Tudom, varázsolok majd, de akkor is, kicsit ijesztő. Na, majd akkor eldöntöm, hogy bevállalom-e.
Már meg is érkeztünk az egyik állomásra. Valami falucska lehetett, mert nem volt túl modern az állomása, meg hát zömével öreganyák szálltak fel. Megszólalt a bemondó és közölte velünk, hogy a vonatunk három perces késéssel közlekedik tovább. Hahaha, dejó. Sajnos tényleg nem hazudott, ki kellett várnunk a három percet, amit én bámészkodással töltöttem el. Kezdett kitisztulni az ég és ahogy Miskolc fele néztem, láttam, hogy arra már süt a nap.
Végül csak sikerült továbbindulnunk. A vonat szerencsére gyorsan ment, talán be akarta hozni a késését. Közben jött a kalauz, kérte a jegyünket, amit kis keresgélés után megmutattam neki. Lekezelte, majd visszaadta. Megvártam, míg továbbmegy, aztán ismét Grace-hez fordultam.
- Ééés, mit csináltatok este Anthony-val? – Hajoltam közelebb hozzá és félig suttogva kérdeztem tőle.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Assassin | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. november 30. 20:53 | Link


Egy szabad hétvégén, vonatút Miskolc felé

Így visszagondolva is muris volt az az este egy héttel ezelőtt, mikor a levitás csapatkapitány enyhén szólva is berobbant a Bezár-lakba, arról lelkendezve, hogy a miskolciak visszaírtak. Szerencséje volt, hogy kivételesen ott talált, mivel meglehetősen kevés időt és még kevesebb éjszakát töltöttem a kastélyban azóta, hogy leköltöztünk a csikómmal Bogolyfalvára. Aznap este viszont szokás szerint álmatlanság gyötört, szóval mázlim volt, nem ébredtem fel Dasha lelkendezésére. Ez a gondolatsor pont annyira foglalt le, hogy ne azon töprengjek, milyen lesz majd kiugrani egy repülőből, sokkal inkább az, hogy addig milyen problémák, hátráltató tényezők jöhetnek közbe. A vonat késése is ilyen volt, és az erre tett megjegyzésemmel sikerült megnevettetnem az útitársamat. Ez valahogy engem is mosolyra késztetett. Ilyen esetleges komplikációnak tartottam a kéretlen mugli néniket is, akik sokszor dögkeselyűként csaptak le az olyan helyre, ahol pletykát szagoltak, ezt pedig nem féltem szóvá tenni. Dashától nem érkezett válasz, de attól még így gondoltam a dolgot, sőt, a táskámat rögtönzött barikádnak használtam a hívatlan vendégek ellen. Nem szerettem volna, ha az út azért telt volna kínos csendben, mert holmi varázstalan nép idecsődül. Nem túl sok ember szállt fel megkönnyebbülésemre, így kisebb volt az esélye, hogy a kaller majd elpakoltatja velem a holmimat, hogy a rászoruló idős hölgyek le tudjanak ülni. A vonat pár perc késéssel ugyan, de végre elindult, mire felszabadult szusszanással hátradőltem az ülésben. A kérdés, amit az ugrások számáról tett, kizökkentett az eddigi gondolatmenetemből, így kissé még máshol kalandozva válaszoltam neki. Neki hála az égnek, ugyan az ugrott be, mint nekem, szóval egyetértően bólogattam.
- Igen, igen volt szó valami harmadik, szóló ugrásról is, de egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy az első kettőnél nem tojom össze magam - vigyorogtam derűsen, de aztán éreztem, hogy lassul a vonat, ami az arcomat nagy kérdőjellé változtatta. Már meg is érkeztünk az első állomásra, ami egy kis falu volt. Főleg idősebb emberek szálltak fel, ami miatt csak felhajtottam a galléromat és igyekeztem úgy tenni, mint aki alszik. Arra viszont, hogy a hangosbemondó késést kakukkolt, felpattantak a szemeim. Átkozott tömegközlekedés. Legközelebb seprűvel megyek, még akkor is, ha szétázok... A nyomorult három perc alatt még több idős hölgy özönlött a vonatra, hintőpor, szappan és fű szaggal töltve meg a vagont. Az, hogy a vonat tovább indult, és meglehetősen gyorsan közlekedett, igazából oldott a hangulatomon.
- Legalább tizenöt km/órával gyorsabban halad, mint átlagban szokott. Ez pozitív - nyújtottam át a jegyemet rá sem nézve a kalauzra. Ő nem akart velem kommunikálni, én sem vele, így gyorsan kilyukasztotta a jegyem, majd majdnem hozzám vágta. - Szerintem ez az úr Durrfarkú Szurcsókot reggelizett.
Dashát azonban nem a kalauz foglalkoztatta, hanem a még korábban elejtett félmondatom, miszerint Anthony átugrott. Felnevettem, majd egy hajtincsemet kezdtem tekergetni az ujjam körül. Az egyik néni a közelebbi ülésre ült, mire rosszallóan megráztam a fejem és közelebb hajoltam Dashához.
- Igazából semmi különöset, csak megint felriadtam arra, hogy sikítozok és hát ugye ő is fel szokott kelni rá. Általában átjön, azt hiszem aggódik értem - meséltem fojtott hangon, majd kis mosollyal vállat vontam. - Ami azt illeti, a tehenéről, Bettiről mesélt, meg arról, hogy egyszer kiránduláskor a fáról belezúgott a mocsárba. Meg rám uszította Palomát, a chihuahuáját, hogy melegítse a lábam.
Igazából nagyon hamar eltelt az út és én szinte végig szóval tartottam a lányt, hol a kviddicsről beszélve, hol Arwenről - az egyszarvúm -, meg párszor megemlítve Tonyt. Mire észbe kaptam, már le is kellett szállnunk, majdnem a vonaton maradtunk, szóval én pont akkor ugrottam le, Dasha után, mikor az ajtó zárult. Nevetve a lányra néztem, majd hátratűrtem egy elszabadult hajtincsemet. Valahogy ez a mai nem volt a legrendezettebb nap.
Utoljára módosította:Grace Erin Green, 2014. november 30. 21:08 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 1. 09:40 | Link



Hihetetlenül vártam már ezt a napot, alig vártam, hogy végre kipróbáljam az ejtőernyőzést, azonban amióta elindultam otthonról mintha kicsit ideges is lennék. Kedvem az még mindig megvan hozzá, csak az önbizalmam hagy magamra időnként. Nem tagadom, félek, vagyis inkább parázok. A vonat indulása viszont egyértelművé tette számomra, hogy nincs visszaút, már elindultunk, még ha bárányok esnek is az égből, akkor is leugrok több mint ezer méterről. És pontosan ezt akartam, a félelmeim ellenére. Sosem voltam tériszonyos és végül is belegondolva már éreztem hasonló adrenalint, amikor a pályán zuhanórepülésbe kezdtem. Vagy…izéé, az is valami ilyesmi nem? Ugye? Az ugrások számáról beszélgetve Gracen is látszott, hogy valamennyire ő is tart az ugrásoktól. Kicsit megnyugtatott, hogy nem csak én érzek így, legalább együtt csokizunk majd be.
Az első megálló után már szép sebességgel közlekedett a vonat, társam meg is jegyezte, hogy tizenöt km/órával gyorsabban halad, mint átlagban. Csak nem közeledünk a határ felé, hogy jobbak lettek a sínek? A kalauz is beköszönt, akivel én igyekeztem nem törődni sokat, megmutattam a jegyem aztán ennyi, hagyjon békén. Grace-szel is hasonló volt a helyzet, viszont nagyot néztem, amikor roppant udvariasan visszadobta a lány jegyét. Barátnőm is felháborodott, de ahhoz képest kedves megjegyzést tett, visszafogta magát. Miután elment az ellenőr érdeklődni kezdtem az állomáson említett témáról, azaz a tegnapi éjszakáról. Megmagyarázott mindent, bevallom őszintén, a felét nem értettem, de azért mosolyogva hallgattam.
Közben a felhőket végleg elhagytuk, Miskolcnál már hétágra sütött a nap, melegebb is volt a hőmérő szerint és a fák ágait nézve valószínűleg szélcsend uralta a környéket. A végállomáshoz közeledve a vonat lelassult, én pedig elkezdtem készülődni. Megigazítottam a ruhám, a hajam és átbújtattam a fejemen a válltáskámat, hogy féloldalasan legyen. Beérve a Tiszai-ba a vonat ajtaja kinyílt, mi pedig már szálltunk is le. Már voltam Miskolcon, egyszer valamikor, a hely valamennyire ismerős volt.
- Ha jól tudom, erre van a buszpályaudvar. - Mutattam a szerintem jónak vélt irányt. Hála Merlinnek igazam volt és még időben elértük a buszt és még jegyet venni is volt időnk. Hát nem mázli?
Nagyjából húsz percet tölthettünk városi tömegközlekedéssel, viszonylag gyorsan ment a busz, hisz nem a belvároson ment keresztül. Egyre jobban rágtam a körmöm és az a boldogság, amit akkor éreztem… Még az sem tudta elvenni a kedvem, hogy a busz tele volt és ott nyomorogtunk egy helyben állva. Már csak pár perc választott el a megállótól. Grace-re néztem olyan fejjel, mint akiből mindjárt előtör a sikítás. A jármű nagy fékezéssel megállt, aminek következtében majdnem nekiestem a mögöttem állónak.
- Na gyerünk. – Mondtam, mikor már nem választott el minket semmi a friss levegőtől. Szinte a füves terület mellett rakott ki minket, nem kellett tíz métert sem gyalogolni, hogy a reptérre érjünk. – Grace!! Jézusom, megjöttünk. – Kiáltottam csillogó szemekkel. Alig hittem el, hogy megvalósítjuk az eredetileg viccnek szánt tervünket. Most mégis csak pár lépés választott el a gépektől. Nem volt túl nagy reptér, kis repülők voltak, amiknek egy füves területen kellett felszállniuk, illetve leszállniuk. Az egyik géptől elindult felénk egy pasas. Talán vele beszéltünk levélben? Grace-re néztem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Assassin | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. december 5. 18:34 | Link


Egy szabad hétvégén, miskolci reptér


Mire a vonat végre beért, a felhők eloszlottak az idő pedig sokkal derűsebbnek tűnt, ahogyan bizony a hangulatom is. Szélcsend volt, legalábbis az ágak nem rezdültek, ez pedig nekünk csupa jót jelentett, hiszen az első ejtőernyőzést nem pont szélviharban kellett volna megejteni. Mikor a vonat lassítani kezdett, megigazítottam a hajamat, majd belebújtam a kabátomba, amit útközben levettem. Lecsekkoltam, hogy minden rendben van-e a táskám környékén, ami persze úgy is volt, így egy elégedett bólintással keltem fel. Dasha szállt le először, én meg szökkentem oda, az ajtó majdnem odacsípte a kabátomat. Bizonytalanul, de azért vigyorogva körbenéztem. Nem nagyon voltam még Miskolcon, a hely totál ismeretlen volt a számomra, Dasha viszont azt hiszem, tudta, hogy mit csinált. Legalábbis nagyon remélem, mert nincs kedvem Miskolcon bolyongani, mint valami elveszett léleknek. Még csak az hiányzik! Nem nagyon tudtam hozzászólni a dologhoz, mikor azt mondta arra van a buszpályaudvar, tettem hát, amit jónak véltem: követtem a lányt. Nem cselekedtem ostobaságot, hiszen sikeresen elkalauzolt minket a buszokhoz. Ha nem lettünk volna ilyen gyors léptűek, azt hiszem, hogy nem igen sikerült volna jegyet vennünk, ám így pont sikerült elérnünk a járatunkat. Megnyugodtam, mert húsz percet kellett csak a fenekünkön maradni, nem többet. Azaz még csak nem is ültünk, hanem állva nyomorogtunk. Nem szerettem ennyit utazni, úgy hogy nem éreztem szelet vagy csak egy légfuvallatot. Az ablakon át figyeltem a mellettünk elhaladó várost. Szép volt, legalábbis nekem nagyon tetszett, gondolkoztam rajta, hogy egyszer még ellátogatok erre, akkor már városnézés céljából. Mikor Dashára pillantottam, láttam, hogy rágja a körmét, muszáj volt nekem is elvigyorodnom. Talán a meccs előtt láttam ennyire izgulni, lehet, hogy még akkor sem annyira. Ő majdnem sikítani tudott volna örömében, én is hasonlóan éreztem magamat, de mikor lefékezett a busz, sikerrel fenékre ültem. Muszáj volt kiröhögnöm magam, de aztán nagy nehezen feltápászkodtam és leszálltam a buszról a csapattársam után. A füves terület pár lépésre terült el tőlünk, én szedtem a lábamat és a fűben állva Dashára néztem sugárzó tekintettel.
- Igen, csajszi, itt vagyunk! Shakespearere, végre itt vagyunk! - tapsikoltam vigyorogva, egy helyben ugrándozva, mint egy kislány. Ezer éve nem lelkesedtem ennyire, de most egyszerűen nem tudtam abbahagyni, olyan voltam, mint egy retardált fóka. Utána, mikor végre lecsillapodtam, feltűnt, hogy felénk indult a férfi az egyik géptől, mire elmosolyodtam. Hozzánk lépett és megkérdezte a nevünket.
- Grace E. Green, nagyon örvendek, uram - nyújtottam neki kezet, mire kezet fogott velem és bemutatkozott. Ha minden igaz, a neve Szeleczky Dávid volt, vele beszéltünk levélben. Hatalmasra nyílt szemekkel meredtem Dashára a bemutatkozás után.
- Dasha, én be vagyok tojva. Még fel sem szálltunk, de én be vagyok tojva - kezdtem el röhögni magamon ismételten.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 7. 10:22 | Link



Alig hittem el, hogy végre megérkeztünk. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy elmegyek ejtőernyőzni a jövőben, akkor jól kiröhögtem volna. A legutóbbi kviddicsmeccsün után, amin hajtó voltam, viszont úgy éreztem, hogy jobban meg kell ismerkednem a totális adrenalin fogalmával. Mindenki fél a lezuhanástól valamennyire, legalább ezzel egy kicsit hozzá tudom szoktatni magam ahhoz az érzéshez és talán, ha baj van meg fogom tudni őrizni a hidegvérem és talán képes leszek olyan döntést hozni, ami megóv a haláltól. De persze elsősorban a szórakozás hajtott és az, hogy legyőzzem a félelmemet. Nem vagyok tériszonyos, se betoji, de szerintem minden ember félne, ha ki kéne tennie a lábát több ezer méterről.
Grace sem hitte el, hogy már nem áll közénk és a repülő közé semmi. Odaért hozzánk az egyik pasas és hamar kiderült számunkra, hogy vele beszéltünk. Miután bemutatkozott rajtunk volt a sor. Először Grace szólalt meg nagyon udvariasan, amire gyorsan rá is vágta, hogy nyugodtan tegezzük őket.
- Park SonYeong [Pák SonYang] – Mutatkoztam be én is. Mivel a bagolyban történő regisztrációkor az anyakönyvezett nevemet kellett megadnom, ezért most is így mutatkoztam be. Dávid elmondott egy rövid kis eligazítást, többek között, hogy mi lesz a menetrend, illetve, hogy milyen pózokat kell felvenni zuhanáskor, mire kell odafigyelni. Szerencsére mindkettőnk háta mögött lesz egy szakember, aki majd az első ugrásoknál kezeli az ernyőt. Ezek hallatán eltapostam a gondolatot, hogy egyedül is ugorjunk. Abban a lelkiállapotban ezt lehetetlennek tartottam, a szívem hevesen vert és legszívesebben elkezdem volna futni. Társam is hasonlóan érezhetett, látszott is rajta és mondta is.
- Még van időnk elfutni. – Viccelődtem remegő hangon, de nem gondoltam komolyan. A humor talán kicsit segít ebben a helyzetben.  
Dávid vezetésével elindultunk a gépünk felé. Közben folyamatosan nyugtattam magam, hogy nem lesz semmi baj, nem fogok berosálni, túl fogom élni. A repülő mellett voltak a felszerelések, melyek körül három másik férfi állt.
- Sziasztok! –Köszöntem, majd újabb ismerkedős percek után elkezdtünk öltözködni. A ruhánkra vettük fel a speciális védőöltözetet és a bukósisakot. Én egy fekete-citromsárga színösszeállítást választottam, vagyis inkább kaptam, mert az volt az én méretem. Egyre jobban izgultam, de próbáltam nyugtatni magam, hogy erős vagyok, nem lesz baj.
Már csak fel kellet szállnunk. Elindultunk a kisméretű repülőhöz és beszálltunk ugyanazon az ajtón, amin majd ki is kell lépnünk. Elfoglaltam az egyik hátsó helyet és reménykedtem, hogy Grace mellém ül, mert egyedül szerintem összeroppannék. Hasam görcsölt, úgy éreztem, hamarosan elhányom magam.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. december 7. 10:24 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Assassin | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. december 7. 21:07 | Link



Rémesen be voltam tojva, azt hiszem. Elsőre nem is fogtam fel, hogy ott álltunk a gép mellett, amiből nem is olyan sokára ki kell majd ugranunk. A vérem a fülemben dobolt én pedig nagyot nyeltem, próbálva legyűrni a hirtelen jött felismerést: Zuhanni fogok. Most tényleg zuhanni fogok és nem lesz rá lehetőségem, hogy majd elkapjam a seprűmet és visszamásszak rá. Felkaptam a fejem, mikor a férfi közölte, hogy tegezzük és bólintottam aprót, szinte alig mozdítva a fejemet. Dasha is bemutatkozott, mire kissé furán néztem rá. Nem is tudtam, hogy ez az igazi neve... Végül csak vállat vontam, elvégre nem ismertem olyan régen, hogy ilyeneket is tudnom kelljen róla. Nem sokáig gondolkozhattam azon, hogy micsoda furi neve van a barátnőmnek, ugyanis Dávid elkezdte magyarázni, hogy hogyan fog az egész lezajlani, illetve azt is, hogy milyen pozíciókban érdemes zuhanni, én meg asszem egyre fehérebb lettem, ahogy ezt ecsetelte nekünk. De tényleg, nem volt bajom a magassággal, viszont amint belegondoltam, hogy én több ezer méterről fogok majd lezuhanni, egyszerűen tombolt a túlélőösztön, hogy fussak és bújjak el. Kicsit azért megnyugodtam, mikor mondta a pasi, hogy lesz azért mögöttünk szakképzett ember is. Legalább majd lesz, aki kirugdal a gépből, mikor pánikrohamot kapok és elkezdek nyüszíteni, hogy én nem akarok leesni és meghalni. Dashára sandítottam, remélve, hogy majd belőle erőt meríthetek, mert ő bizony bátor lesz és rettenthetetlen, de sajna ez nem jött össze, mert ő is pont úgy be volt ijedve az egésztől, mint én. Megeresztett egy elég ócska poént, de nekem ez is elég volt, hogy remegő hangon nevetni kezdjek, belegondolva, milyen jó is lenne tényleg elfutni most.
- Áh, már elment a busz... Fussunk utána? - igyekeztem valamennyi szilárdságot csepegtetni a reszkető hangomba, így még rosszabb összehatást érve el. Ez most nem jött össze, Grace... Kicsit el is kalandoztam, így mire felkaptam a fejemet, Dasháék már félúton voltak a gép felé, én pedig a homlokomra csapva sprinteltem utánuk, nehogy itt hagyjanak egyedül.
- Dasha, drága, ne hagyj itt, vááárj meg! - sikkantottam eldramatizált hangon, majd szorosan felzárkóztam melléjük. Ha valami, hát a magány most nem segített volna a félsz leküzdésében. A repcsi mellett már várt a kivégző-osztag... akarom mondani barátságos társaság. Ők is bemutatkoztak, míg én kábán visszaválaszolgattam a nevemet párszor. Talán négyszer... a lényeg az, hogy bőven többször, mint amúgy kellett volna. Igazából ezen röhögtek is egy sort, meg a srác, aki kb ugyanannyi volt, mint én, átkarolta a vállamat és közölte, hogy ne majrézzak, nem hagy meghalni, mert ahhoz túlságosan is szereti magát. Ezen azért muszáj volt felnevetnem... hogy is hívták? Richárd, asszem... Öltözni is segített, miután megállapította, hogy teljesen hülye vagyok hozzá, hogy magamtól kitaláljam, mi merre, illetve hogyan kerül. A ruci egész helyes volt, fekete-sötétkék. Szerettem ezt a színt, volt hasonló báli-ruhám is, ezért örültem a fejemnek. Aztán utána Ricsi a fejembe nyomta a bukósisakot, aztán intett, hogy szálljunk be. Dasha már bekepesztett, én pedig látva, hogy mennyire elfehéredett - vagy inkább zöldült? - mellé csücsültem és megfogtam a kezét, finoman megszorítva azt és rámosolyogtam.
- Nyugi, nem halunk meg. - simogattam meg a vállát, majd hagytam, hogy bekössenek, aztán figyeltem, ahogy a srácok is bemásztak. Az ajkamba haraptam, mikor meghallottam a motor hangját feldörömbölni. Pár perccel később már száguldottunk is, bennem pedig kihagyott pár ütemet a szívem, mikor a gép elemelkedett a földtől. Ahogy repültünk felfelé, az erő belepréselt az ülésbe, a szívem pedig veszettül dübörgött. A fülem is bedugult, rémesen éreztem magam, de rápillantottam Dashára, csekkolva, hogy ő vajon hogyan is érzi magát.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 11. 22:05 | Link



Féltem, persze hogy féltem, még jó hogy féltem, nagyon is féltem, túlságosan is féltem. Szóval féltem. Mondtam már, hogy féltem? A félelmünket kicsit csillapítani akartuk, ezért elkezdtünk viccelődni. Tipikusan béna poén volt, de abban a szituációban ez is megfelelt. Barátnőm válaszát elképzeltem, vagyis azt, hogy futunk a busz után, mintha őrültek lennénk. Én még ki is néztem volna magamból, hogy megcsinálnom, de úgy éreztem, az előttem lévő lehetőséget nem szalaszthatom el. Végre itt az alkalom, hogy ejtőernyőzzünk, ezt vártuk hetek óta. Csak nevettem, jelezve neki, hogy hallottam, felelni már nem volt időm. A bemutatkozások után elindultunk készülődni. A gép felé tartva hiányérzetem támadt, hátranéztem és láttam, hogy Grace mintha kicsit elgondolkozott volna. Elmosolyodtam, húzott szemeim smileyt formáltak, mire Grace is elkezdett szaladni. Kicsit megtorpantam, hogy bevárjam, így egyszerre értünk a többiekhez. Sok bénázással és nem kevés segítséggel sikerült felvennünk a védőfelszerelést és megtudtam, hogy ki lesz a partnerem, akivel ugrani fogok. Én Dáviddal fogok ugrani, Grace pedig elvileg egy Richárd nevű sráccal.
Beültem a gépbe az egyik hátsó helyre, az ablak mellé. Barátnőm mellém ült és valószínűleg nagyon látszott rajtam az idegesség, de hát hogy a viharba ne látszott volna. Szavai nem igazán nyugtattak meg, de jól estek. Tudtam én is, hogy nem lesz semmi baj, de mégis. Vizsgák előtt is izgul az ember, pedig ott sem nyírják ki.
Mikor a szakemberek is felszálltak, a kép is elindult. A füves mezőn eléggé döcögött a gép, kicsit kényelmetlen volt a fenekemnek és a hátamnak, de ki lehetett bírni. A száguldás és a repülés íze rögtön elvarázsolt, a félelmem el is múlt. Olyan gyorsan száguldottunk a füvön, annyira jó volt és amikor hirtelen felemelkedett a gép orra, olyan érzés volt, mint amikor én rántom fel a seprűmet, persze ez most sokkal finomabb volt. Kedvem lett volna ilyen gyorsan röpülnöm egy száll seprűvel, de erre most nem volt lehetőségem. Viszont levontam a következtetés, hogy fogok én nagyon gyorsan száguldani, csak függőlegesen lefelé. A földfelszínt néztem, ami egyre távolodott el tőlünk. Miskolcot is megcsodálhattam felülről, de a Bükköt is teljesen beláttam, annyira magasra szálltunk.
Mikor már a város egy foltnak látszott, Dávid szólt nekem, hogy jöjjek oda mellé. Ijedten Grace-re néztem, de nem akartam megváratni a fiatal férfit, magamhoz méltóan rögtön felálltam és mellé léptem.
- Szerettelek Grace! - Mondtam még gyorsan nevetve a lánynak, mintha a kivégzésemre készülnék, de a feszültség már feloldódott bennem. Egészen magabiztos lettem a repüléstől. Dávid és Richárd már magára vették az ernyőt tartalmazó „hátizsákot”. Az én uram kérte, hogy forduljak meg, hogy neki háttal legyek, én így is tettem, mire ő közelebb lépett hozzám és rám csatolta a hátzsák engem illető részét. Kicsit zavart, hogy ennyire közel volt hozzám, nem szoktam meg az emberek közelségét, de tudtam, hogy ez ezzel jár. Megtudtam Dávidtól, hogy mi kezdjük az ugrást, mégpedig hamarosan, mire összeszorítottam a fogam és próbáltam nyugtatni magam. Minden bátorságom cserbenhagyott viszont, amikor kinyitották a repülő ajtaját és én ott álltam mellette. A szél durván belekapott hajamba, de az volt számomra a legkisebb baj. Több mint ezer méterről néztem le. Dávid nyugtatott, hogy élvezni fogom, amit én el is hittem neki, csak a hirtelen jött sokk után ez most nem annyira hatott meg. Egyszerre – mivel egymáshoz voltunk kötve - leültünk, lábunkat kilógatva az éterbe. Éreztem, hogy pár perc és én már repülni fogok, de azt nem gondoltam volna, hogy rögön. Mire felfogtam, hogy kilógatom a lábam a repülőből, Dávid már lökött is egyet kezével.
- Áááááááááááááá – Sikítottam, mint egy őrült. Azonnal megéreztem az m*g hatalmas erejét, amivel mint egy mágnes a földhöz szív. Szívem összeszorult a hirtelen rám támadt adrenalintól. Azt sem tudtam, hogy mi történik, pedig jól felkészültem rá szellemileg, most mégis. Olyan volt, mint álmaimban, mikor zuhanok, vártam is, hogy felébredjek, de ezúttal nem, ez a valóság. Alig tudtam felfogni, hogy szabadon esek és egyre gyorsabban. Pánikba estem, tudtam, azt súgta, vagyis ordította az ösztönöm, hogy azonnal csinálnom kell valamit, különben végem lesz, de a hátamhoz csatolt Dávid miatt nem tudtam, még szerencse. Mondta, hogy tartsam szét a kezeimet.
To be continued~
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Assassin | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. december 19. 14:09 | Link



Nekem sem sok választásom volt, ahogy bemásztam a gépbe, Ricsi ránk csukta az ajtót, persze csak az után, hogy szólt, hogy kössük be az övet. Dasha is rettenetesen izgult, szóval jól esett, hogy nem egyedül voltam, meg ilyesmik. Elmosolyodtam halványan, majd kinéztem az ablakon, míg a fiúk is bemásztak. Ricsi persze hátranézett azonnal, kaján vigyorral, és elkezdett cukkolni, hogy hogyan fogok már innen kikeveredni. Elnevettem magam, majd felé legyintettem a sisakommal, mire lehúzta a fejét.
- Ne piszkálj már! - grimaszoltam őt nézve. Felszálltunk, nekem pedig kihagyott pár ütemet a szívem, de attól függetlenül isteni érzés volt, talán csak seprűvel lehetett volna ennél is jobb. Erre azonban nem volt lehetőségem, ezért inkább Richárdot piszkáltam, néha rápillantva Dashára, hogy ő hogyan érzi magát. Ő valahogy higgadtabbnak tűnik, mint amilyen én vagyok... A kis mázlista! A kilátás csak növelte volna bennem a félszet, így nem nagyon pislogtam kifelé. Mikor a többiek szerint elég magasan voltunk, Dávid szólt Dashának, hogy show time van. Dasha kissé riadtan pillantott rám, mire csak megveregettem a vállát, biztatva, hogy menjen csak oda.
- Én is szerettelek, Dasha! Elmondom a világnak, hogy mennyire jó ember voltál! - nevettem, majd megfogtam Ricsi kezét, aki már felvette az ejtőernyős hátizsákot. Ő kifejezetten izgatottnak tűnt, ami azért engem is feldobott három méterrel a felhők felé. Még jó, hogy nincsenek felhők, te szent isten! Még csak az kellene! Dasháékra néztem, miközben a srác rám csatolta a hozzám tartozó részét az ejtőernyőnek. Az ajkamba haraptam, majd hátranéztem, aztán vissza Dávidékra, akik éppen most ugrottak ki a repcsiből. Már épp vinnyogni kezdtem, mikor Ricsi elkezdett visszaszámolni, az ajtó felé tolva engem. Azért fura volt, hogy ilyen közel voltam valakihez, ennek ellenére nem volt rossz, mármint legalább biztos volt, hogy nem tojok be és maradok a gépen, mint egy gyáva nyúl. Még nem halhatok meg, még túl fiatal vagyok! Bár... ha most halok meg, nem emlékeznek rám öregen! Az ajtóhoz érve a szél az arcomba vágta a hajamat, mire kaptam egy csípős megjegyzést, meg egy hajgumit. Összekötöttem a hajam, aztán pedig lepillantottam, ismét felnyüszítve. Épp azon voltam, hogy visszafordulok, mikor Ricsi lenyomott maga elé, felszólítva, hogy lógassam ki a lábamat. A torkomban éreztem a szívemet, el akartam futni, mármint vissza az ülés felé. Nagyon váratlanul ért a lökés a vállamon, én pedig kiestem. A hátam mögül hallatszott az oktatóm röhögése, azon, hogy én felsikkantottam, miután a levegőbe kerültünk. A levegő két oldalt az arcomba süvített, a hajamba kapott, az erő a föld felé vonzott, én pedig vonyítottam, mint valami elmebeteg farkas. Ricsi is megengedett magának egy kis ordibálást, szerintem ő is kapott egy nagy adag adrenalint, akárcsak én. Vajon ilyen érzés lenne, ha leesnék a seprűmről? Több, mint valószínű... Azon voltam, hogy én szeretnék azonnal valami varázslatot, ami megfékez a levegőben, de ha akartam sem tudtam volna a pálcámért nyúlni, mert Ricsi az ujjaim közé fűzte a sajátjait, annyi időre, hogy széttárjam a karjaimat. Mámorító volt a sebesség, az esés érzése.
To be continued~
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 22. 14:54 | Link


Már épp elfelejtettem félni, mikor szóltak, hogy készülődjünk. Elköszöntem barátnőmtől, kicsit olyan érzésem volt, mintha kivégezni vittek volna. Pulzusom megint az égig szaladt, de ezúttal koncentráltam is, hogy jól vegyem fel a védőfelszereléseket és jól kössem magam a hátam mögött álló férfihoz. Olyan volt a kötés, mintha hátizsákot cipelnék.
Fel sem tudtam fogni, hogy kinyitották a repülő ajtaját, az idő rohamosan felgyorsult és már arra eszméltem fel, hogy zuhanok. Sikítottam is, bár nem amolyan lányos, magas hangú kiáltás volt, inkább őrültnek nézhettek. A kezdeti sokk után kezdtem megszokni a zuhanás ízét. Az álmaimmal és a kisgyermekkori esésekkel ellentétben ez nem ért véget néhány másodperc után. Csak zuhantam és zuhantam. Egy idő után az ijedtség eltűnt arcomról és helyére mosoly került. Hihetetlen érzés volt a levegőburokban lenni és csak szállni, a madárral ellentétben nem vízszintesen, hanem függőlegesen, de az most mindegy. Élveztem, hogy nem volt semmi, ami visszafogna vagy a kezeim között lett volna, ahogy az esetek többségében a seprű, most csak én voltam.
Láttam, hogy a földfelszín egyre jobban közeledik és minél kevesebb méter választott el tőle, én annál jobban kezdtem kicsit pánikba esni megint. Ismét villogott a belső piros lámpám, az ösztönöm azt súgta, hogy csináljak valamit, mert fájdalmas élményben lesz részem. Hátrapillantottam a mögöttem velem együtt zuhanó férfira, aki nagy valószínűséggel megérezte aggodalmam, mert kezével felfelé nyúlt. Nem bírtam levenni tekintetemet a mezőkről és Miskolc városáról. Meg is ijedtem, amikor egy hatalmas lökést éreztem felfelé. Az eddigi óriási sebességünk egy másodperc alatt a töredékére változott, az ejtőernyő kinyílt. Arcom vörös volt, veszettül dobogott a szívem, úgy éreztem magam, mintha egy kilencvenperces focimeccset játszottam volna végig. És persze nyertük, hiszen olyan boldog voltam, mint kevésszer eddig életemben. Felpillantottam és megláttam a citromsárga és kék színekben pompázó hatalmas ernyőt. Csodálatos és megnyugtató látvány volt ez eddigi őrület után. Lassan ereszkedve volt időm körülnézni. Imádom Kelet-Magyarországot, annyira szép. Miskolc egyik szomszédsága erdős és hegyes, a másik alföld. Eddig még nem volt alkalmam a magasból is megismerni Magyarországot, szerintem magyarként sem lett volna eddig alkalmam, nem hogy koreaiként. Nem is annyira messze megpillantottam Gracet is. Integettem neki, majd szólt Dávid, hogy készüljek fel a landolásra. Elmagyarázták még odalent, hogy mit hogyan kell csinálni leszálláskor. Dávid manőverezett, hogy a megfelelő helyre szálljunk le, oda, ahonnan indultunk. Lábamat előre nyújtottam, de fölösleges volt az aggodalom. Dávid olyan könnyedén és finoman közeledett a földhöz, hogy nekem elég volt csak talpra állnom. Lábfejemmel megérintettem a talajt és elkezdtem futni egy kicsit a lendület miatt, de csak pár lépést. A férfi rögtön kapott is az ernyő után és engem is hátrahúzva lefektette az ernyőt elénk, hogy ne lepjen be a leszállás után. Következő mozdulata az volt, hogy elválasszon engem tőle. Meglepődtem, bár nem tudom miért, amikor elővetette a pálcáját és egy suhintással semmivé tette a kettőnket összekötő védőfelszerelést. Első mozdulatom az volt, hogy megöleltem a földet. Hihetetlenül boldog voltam, sikerült megvalósítanom egy álmom. A suliban még nem gondoltam volna, hogy az elején ennyire félni fogok, azt meg végképp nem, hogy a futáson gondolkozok majd, de szerencsére sikeresen legyőztem a hirtelen jött félelmem.
Megláttam, hogy Grace is leszállt és mint egy kutya, aki észreveszi hazaérkező gazdáját, úgy futottam én is a lány felé. Sikítva közeledtem barátnőmhöz, majd mikor odaértem hozzá rögtön megöleltem.
- Jesszusom, megcsináltuk! – Mondtam, miközben pacsira nyújtottam kezem. – Menjünk még egyszer, egyedül is! – Nekem nagyon megtetszett ez a sport is, bár a mondat utóbbi részét magam is megkérdőjeleztem. Kétségtelen, hogy akartam egyedül ugrani, de akkor rám van bízva minden, ha elrontom, akkor meghalok. Még szerencse, hogy varázslók vagyunk, és a kezdőknek van olyan lehetőségük, hogy egy varázsigével is ki tudjuk nyitni az ernyőt, valamint irányítani azt.
- Megyünk? – Kérdezem még izgatottabban, amikor leszállt a gép is.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Assassin | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. december 22. 17:18 | Link


Én figyelemmel kísértem, ahogy a barátnőm és Dávid kifelé indulnak, nagyot nyeltem és próbáltam kiverni a fejemből, hogy mindjárt kiugrok egy repcsiből. Persze Ricsi egy csomó mindenen parádézott, mint pl azon, hogy kössem össze a hajamat, mert már harmadszor vágja arcon és idegesíti. Én ezen azért vigyorogtam egy sort, de elköszöntem közben Dashától és amennyire tudtam, néztem utánuk. Nyugtalanítóan néztek ki, ahogy zuhantak, de nem sokat volt időm gondolkozni ezen, mert ugye Ricsi lenyomott és ki kellett lógatnom a lábamat a gépből. Mire észbe kaphattam volna, hogy ja bocsika, nem akarok ma meghalni, már a levegőben voltam és zuhantam, sikítva, mint egy őrült. És akkor szerintem még enyhén is fogalmaztam. Pont ilyen érzés lett volna az is, ha a Navine elleni meccsen nem kaptam volna el a seprűmet, ha akkor leesek. Bár remélhetőleg, ennek kevésbé fájdalmas végkimenetele lesz, mint annak lett volna. Álmaimban érdekes módon sosem álmodtam zuhanásról, az nem rémített meg, szóval a  rémálmaim nem kezdtek el kísérteni. A kezdeti sokk persze hamar elpárolgott, mert már attól röhögnöm kellet, hogy Ricsi mennyire élvezi és visong, mint valami kislány, közben az ujjait az enyémek közé fűzi és kitárja a kezemet két oldalra. Asszem bírtam a srácot, annak ellenére, hogy egy zakkant állat volt, akit alig ismertem. Meg kell hagyni neki, hogy szórakoztató zakkant állat volt. Volt alkalmam megcsodálni a csodaszép kilátást, mikor már eleget zuhantunk, ami az őszintét megvallva rabul ejtett. Seprűről soha nem nézelődtem még, de akkor nem is voltam ilyen magasan, egyszerűen csak muszáj volt vigyorognom, meg néha-néha sikkantanom egyet, kifejezve, hogy mennyire fel vagyok pörögve. De komolyan, tök olyan volt, mintha egy hatalmas domborzati-térképet néznék, felülről, nagyon bulis volt, tetszett. Aztán jött egy kisebb sokk, mikor realizálódott bennem, hogy cseszki, közeledik a talaj, én pedig belefúródok, mint valami groteszk meteor. Már csak az hiányzik! Persze a sokkomat megérezve Ricsi még inkább röhögni kezdett, aztán megrántotta azt a bizonyos kallantyút, én pedig erős rántást éreztem felfelé. Elsőre azt hiszem, nem teljesen jutott el az agyamig, hogy mi is történt, csupán akkor, mikor felnézve megláttam a hatalmas, kék-fehér ernyőt. A szívem majd kiugrott a helyéről, szívem szerint ugráltam volna, ha tehetem, de ez most fizikai képtelenségnek bizonyult, le kellett mondanom az ugrálásról. Fájt a szívem érte. Még egész sokáig ereszkedtünk lefelé, mint a gyermekláncfű kis fehér vitorlái, mikor elfújod őket, miközben Ricsi navigálta az esésünk irányát.  Nem messze megláttam Dashát, aki úgy tűnt, hasonlóan pezsgő hangulatban van, így mikor integetett nekem, visszaintegettem, akár egy eszelős, hogy hahhóóóó! Amikor közelebb érkezett a föld, kicsit tartottam tőle, hogy eltöröm a bokámat, vagy hasra esek, esetleg más elmebeteg dolgot teszek, amivel leégetem magamat, de végül nem így történt. Kinyújtottam a lábamat és kecsesen landoltam, állva maradva. Ezzel az az egy baj volt, hogy mikor az első lépést akartam tenni, kicsit megszédültem, így a mögöttem álló fiú kapta el a derekamat, nehogy elessek. Erre elpirultam kicsit, ő meg csak vigyorgott, majd elkezdte leszedni rólam a felszerelést. Ő nem akart sietni sehova, azt hiszem, mert pálcával egy másodpercbe tellett volna, ő viszont inkább csatolgatta a szíjakat. Pedig nála volt a pálcája! Miután kibogozott, térdre borulva szeretgettem meg a füvet, hálát adva, hogy túléltem, de igazából repültem a boldogságtól. A szeretet-rohamból a sikítás térített magamhoz, ami Dasha felől érkezett, aki már sprintelt is hozzám. Több sem kellett, én is futásnak eredtem a barátnőm felé, nevetve, majd mikor találkoztunk, szorosan megöleltem.
- Túléltük, Dasha - nevettem, majd mikor elengedett és emelte a kezét, lepacsiztam vele, már kicsiket ugrálva, szinte repülve a boldogságtól. A kijelentésére egy pillanatra elbizonytalanodtam, majd sikongatva ugráltam ismét, csapkodva, mint egy retardált fóka. - Oké!
Nem féltem annyira, mert eszembe jutott, hogy mondták, hogy akár a pálcával is irányíthatjuk az ernyőt, így nem kellett három másodperc, hogy belemenjek, majd Dashába karolva ismét a gép felé húzzam, ami időközben leszállt.
- Menjünk, gyere már, Dash, menjüünk!
A fiúk persze röhögve jöttek utánunk, amire csak a szememet forgattam. Jellemző...férfiak. Ha Ricsi így folytatja, valahogy meg kell leckéztetnem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 23. 12:17 | Link


Hát ez valami szuper volt. Mától imádom az extrém sportokat! Mindketten könnyedén és biztonságosan leértünk, nem is tudom, hogy miért aggódtam ennyit, mert tényleg semmi gond nem volt. Amikor Grace is megszabadult a kötésektől, ő is elindult felém. Lepacsiztunk és sikítozgattunk, jó volt látni, hogy ő is élvezte, kétségtelen, hogy a legjobb személlyel volt lehetőségem kipróbálni az ejtőernyőzést.
Megkérdeztem tőle, hogy menjünk-e még egyszer csak egyedül, mire ő beleegyezett. Mindkettőnkön ismét látszott az idegesség, de ezúttal megfogadtam magamnak, hogy nem hagyom eluralkodni. Szeretném, és ez a lényeg. Úgy éreztem, hogy barátnőmmel egymást bátorítjuk, amire egyedül nem lennénk képesek, azt ketten megvalósítjuk. Milyen jó csapattársak lennénk. Ja, várj, hisz csapattársak vagyunk.
Elindultunk egymásba karolva a repülőhöz. Odaérve elmondták a srácok, hogy mit és hogyan kell csinálni egyedül, mikor kell a pálcával suhintani és milyen varázslatot kell elordítani odafent, ahhoz, hogy kinyíljon az ernyő. Egyszerűnek hangzott és meg is értettem a lényegét, de mégis valamiért aggódtam. Sosem volt gond a magabiztosságommal, mégis most egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi lesz, ha elejtem a pálcám, mi lesz, ha kétségbeesek odafent. Abban bíztam, hogy ez előző ugrásom előtt is minden butaságtól tartottam, most is fölösleges lesz aggódnom. A kedvem viszont megkérdőjelezhetetlen volt, irtózatosan vártam, hogy megint repülhessek.
Ezúttal másfajta védőfelszerelést adtak ránk. A bukósisakom maradt, viszont most hála istennek nem cipeltem a hátamon egy egész embert. Az ernyőt egyszerűen, mint egy túrahátizsákot rám adták és a hasamnál is bekötötték, hogy még véletlenül se tudtak kibújni esés közben belőle. Az ugrásom előtti érzésemmel ellentétben, most könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam, pedig nem volt mögöttem hozzám kacsolva egy szakember. Miután megvagyunk mindennel átkaroltam Gracet, hogy együtt lépjünk be a repülőbe. Természetesen a fiúk is jöttek velünk, miután ők is beszálltak, a gép ismét elindult.
- Áááá, ez hihetetlen. Annyira jó! – Most volt hosszabb időm beszélgetni a mellettem lévő lánnyal. Mosolyogtam és arcomon is látszódott a boldogság. – Imádom az adrenalint!
A gép a magasba emelkedett, mire én jobban szétnéztem, minden kis apróságot észrevéve. Szerencsére az ég ugyanolyan tiszta maradt, egy felhőt sem láttam, a nap viszont belesütött a szemembe, de nem engedtem, hogy zavarjon.
- Melyikőnk ugorjon most előbb? Szeretnél kezdeni, vagy legyek én az első? - Kérdeztem meg, mert most gondolom nem fogják megszabni a fiúk. Az előbb nem mi választhattunk, valószínűleg azért, mert akkor még mindig nem lennénk túl az első ugrásunkon sem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Assassin | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. december 23. 15:54 | Link



Úgy voltam vele, hogy mától bizony az új hobbim az extrém sportok űzése, az életveszélyes helyzetek keresése lesz. Majd elrepültem csak a gondolatától az előbb érzett adrenalin-löketnek. Az aggodalomnak már nyoma sem volt a szívemben, főleg akkor nem, mikor lepacsiztunk Dasha drágámmal. Legalább annyira boldoggá tette ez a mai program, mint engem, ez pedig még jobban feldobott. Grace, tessék felírni jegyzetbe: ha hülyeséget akarsz csinálni, mindenképpen kérdezd meg Dashát, van-e kedve hozzá! Egymásba karoltunk, olyan csapat voltunk, mint az óramű, pontosan tudtuk, mit is szeretne a másik éppen csinálni. Dávidék persze már a gépnél vártak ránk, tudták, hogy most már nem fogjuk a segítségüket kérni, akkor sem, ha ők szeretnének velünk ugrani. Szóval nem kérdezősködtek, egyből elkezdték magyarázni, hogy milyen varázslattal lehet kioldani, majd irányítani az ejtőernyőt, meg is mutatták, hogy milyen mozdulatot kell leírni a pálcával. Remélhetőleg pont olyan könnyű lesz odafent, mint amilyennek idelent tűnt. Ha nem, legfeljebb kicsit gyorsabban találkozom a földdel, mint az előbb. Na de ez most kit érdekel? Nem görcsöltem ezen különösebben, azzal nem lettem volna előrébb, de még egy fél fokkal sem. Már reszkettem a jól eső izgalomtól, menni akartam, beülni a repülőbe és indulni. Persze ez még egyelőre nem volt esedékes, mivel le kellett cserélnünk a felszerelést egy sokkal kisebbre. Megvolt a maga súlya, de biztos voltam benne, hogy kevésbé ránt majd meg hátulról, mint amennyire Ricsi súlya tette... Na meg ezzel nem kell összesimulnom, ellentétben a sráccal. A farkas-mosollyal vigyorgó srác megrángatta a szíjaimat, ezért rázkódtam, mint valami rongybaba. Voltam is szíves felpofozni érte, nem erősen, meg nem direkt, reflex volt. Ha valaki egy fiú tesóval nő fel, annak az ilyesmi túlélési kérdés. Szóval felpofoztam, ő meg elkezdett röhögni rajta, de abbahagyta a rázogatásomat, tehát a célomat elértem. Ricsi még az arcát pátyolgatta, mi meg Dashával karöltve bemásztunk a repcsibe. Már most muszáj volt mosolyognom, mint valami fakutyának. Bemásztak a fiúk is, aztán bezáródtak az ajtók, a gép pedig ismét nekilendült.
- Nekem mondod, Dasha? Egész nap tudnám ezt csinálni, annyira jó! - lelkendeztem a barátnőm felé fordulva félig, hogy jobban láthassam, meg ő is láthassa az arcomon szétterülő boldogságot. Ez olyan volt nekem, mint valami terápia, rosszkedv ellen. Egyszer még biztosan el kell jönni ide... Mikor felszálltunk, körbenéztem, megcsodálva az időt, a tájat, annak ellenére is, hogy a nap hét ágra tűzött, szóval verőfény volt.
- Tessék? Jaaa... ugorhatok én először? Lehet, hogy berezelnék, ha látnálak zuhanni. - nevettem fel zavartan, de azért reméltem, hogy nem haragszik meg érte. Dávid "alig észrevehetően" hallgatózott, ha lett volna nálam valami, egész biztos, hogy hozzávágom, de most csak pálcám volt, azt pedig nem akartam, mert még kellett. Aztán szóltak, hogy az ugrózónában vagyunk, készüljünk, én pedig nagyot nyelve Dashára pillantottam. Ha beleegyezett, hogy én menjek először, akkor pár lépéssel átszeltem az ajtóig vezető távolságot, amit Ricsi volt szíves kinyitni, aztán lecsüccsentem és kilógattam a lábamat, majd hallgattam, ahogy a fiú háromig számol. Vagyis csak kettőig, mert tudtam, hogy háromnál kilök, ezért inkább magamtól ugrottam. És emberek, azt kell mondjam, hogy ez az ugrás ezerszer jobb érzés volt, mint az előző. Muszáj volt sikítanom.

~to be continued~
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 23. 20:56 | Link


Igazság szerint gondoltam én, hogy ez így lesz. Valószínű volt, hogy az elején be fogok izélni, igaz ez kicsit jobban sikerült, mint vártam, de az első ugrás után már minden tökéletes volt, alig vártam, hogy megint ugorhassak. Felfegyverkezve beültünk a repülőgépbe, majd felszálltunk. Grace is egész nap tudná ezt csinálni, én akár maradtam volna is estig, csak hát ugye pénzről van itt szó, kérem szépen.
Egy kis szétnézés és időjárás felmérés után visszafordultam barátnőhöz és megkérdeztem tőle, hogy melyikünk ugorjon előbb. Ha nem vele lettem volna, akkor lemertem volna fogadni, hogy azt válaszolja, inkább én kezdjek, de Grace mégis csak Grace, ő pedig bevállalta az első ugrást.
- Menj csak, de aztán ígérd meg, hogy lent találkozunk! – Mondtam és elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy én követem Gracet és nem fordítva, mint az előbb. Nem tudom, hogy melyikhez kell nagyobb bátorság, elsőnek lenni, vagy soron következőnek. A repülőben tartózkodás ideje sokkal gyorsabban eltelt, míg múltkor egy évezrednek tűnt, most sitty-sutty elröppen és arra eszméltünk fel, hogy szólnak Dávidék, hogy ugorhatunk. Összenéztük, aztán Grace felállt és elindult az éppen kinyitódó ajtó felé.
- Aztán csak őrülten! Üvöltsd közben, hogy „Geráppá”.  –  Poénkodtam vele, de nem hittem, hogy megcsinálja. Megfogadtam magamnak, hogy ha ő megteszi, akkor én is. Közben felálltam és kapaszkodva, nehogy kiessek még idő előtt, elindultam a leülő társam felé. Ricsi elkezdett háromig számolni, én meg csak néztem, hogy mi sül ki ebből, de végül Grace magától ugrott ki a repülőből. Így kell ezt csinálni, nem gondolkodni csak ugrani. Ahogy Grace eltűnt a fedélzetről, máris minden szempár rám szegeződött. Kértem őket, hogy engem hagyjanak nyugodtan leesni és ne kezdjenek el visszaszámolni vagy provokálni. Az ajtóhoz mentem és leültem pontosan oda, ahol az imént Grace is ült. Lenéztem magam alá és megláttam végtelen magasságból az földfelszínt. Kicsit meg is rezzentem, egy pillanatra elment a bátorságom, de megláttam azt az egy pici pontot, vagyis barátnőmet, aki ismét beindította bennem a motort. A boldogság felemésztette a félelmet, beugrott a zuhanás öröme. Ennek hatására pálcámat a jobb kezemben szorítva, erőteljesen és magabiztosan löktem el magam a gép aljától és bocsátottam magam a levegő karjai közé. Abban a pillanatban zuhanni kezdtem. Ezúttal is megijedtem az elején, de pár másodperc után el is múlt a félelem. Sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, hisz egyedül voltam, nem volt a hátamhoz kötözve egy férfi, most már tényleg olyan volt, mintha repültem volna. Lábaimat, karjaimat széttárva hagytam magam a föld gravitációfának. Kiélveztem minden percet. Eszembe jutott, hogy mit mondtam Grace-nek, mielőtt leugrott volna, viszont most jöttem rá, hogy esélyem sem lett volna meghallani, csak ha a leugrás után közvetlenül kiáltja. Na mindegy, majd a következő ugrásnál elüvöltöm, ha netán megtette volna.
Az esés felénél elkezdtem kicsit trükközni is. Nem akartam mozdulatlan lenni egész idő alatt, ezért kinyit előre dőltem. Meglepetten és kis ijedséggel tapasztaltam, hogy rögtön előreszaltóztam egyet, csak arra eszméltem fel, hogy háttal voltam a földnek. Kis sokk kapott el, de sikerült megőriznem hidegvérem és ismét a kellő pozícióba helyezkednem. Woow, állati! Nagyon megtetszett, de nem akartam egy újabb szaltót csinálni, mert a föld közeledett. Igaz, még nem tartottam ott, ahol a múltkor kiengedtük az ernyőt, de elérkezettnek láttam az időt a landolás gondolatának ismerkedésével. Láttam, hogy Grace-nek már sikerült ernyőt bontania. Még szerencse, hogy az iménti bukfencem közben nem ejtettem el a pálcám, különben most bajban, nagyon nagy bajban lettem volna. A megbeszélt mozdulatot végezve pálcámmal elkántáltam a varázsigét. Az utolsó hangot benyeltem a felrántás következtében, ugyanis az ernyőm kinyílt. Lassan közeledtem a talaj felé, miközben próbáltam felfogni, ismét megcsináltam.
- Yeeeeeeeeeaaaah! – Üvöltöttem örömömben, bár magam sem tudtam, hogy Grace-nek, vagy csak magamnak az éterbe. Lefelé szálldosva azon gondolkodtam, hogy bevállalhatnánk a harmadik ugrásunkat is, elvégre három volt megbeszélve és csak tőlünk függ, hogy fizetjük-e vagy sem.
Barátnőm már landolt, már csak rajtam volt a sor. Elkezdtem irányítani a pálcámmal, becéloztam a mezőt, ami nem volt egyébként sem túl messze.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Assassin | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. december 28. 22:24 | Link



Mielőtt kiugrottam volna, Ricsi poénból azt mondta, háromra kilök. Ezért én már kettőnél ugrottam, de még pont elért a fülemhez, mikor Dasha megkért, röhögve persze, hogy kiáltsam, hogy "Geráppá!" Igazából kénytelen voltam a levegőben röhögni, mert olyan szintem abszurdul hangzott, hogy az valami elképesztő. Mármint... miért kéne azt kiabálnom, hogy Geráppá? Mindegy, ennek ellenére megtettem, miközben a kezem a pálcámért nyújtottam. Jobbnak láttam előre kiszedni, hogy majd ne halálfélelmemben kezdjek el kajtatni utána. Ma nem akarok meghalni, még élnem kell, nem is keveset, hanem kifejezetten sokat! Na jó, azért még fiatalon akarok meghalni, de nem most. Mindezek utána  pálcámat szorosan markolva előre dőltem, így egy darabig széttárt karokkal, fekve zuhantam, úgy éreztem magamat, mint egy repülő mókus. Mikor viszont hátradőltem, hogy egyenesbe hozzam magam és túl nagy lett a lendület, én pedig bukfenceztem egyet a levegőben. Kicsit sokkos érzés volt, de aztán hangos ujjongással ünnepeltem az iménti, véletlen trükkömet. Az idő és a kilátás továbbra is csodálatosnak bizonyult, nekem nagyon tetszett. Még egy kicsit billegtem ide-oda a levegőben, kiélvezve a repülés, vagyis inkább a zuhanás örömét, aztán visszagondoltam a földön tartott kiselőadásra, hogy hogyan is éljem túl az esést. Erősen gondolkoztam, nehogy hibát vétsek, aztán persze suhintottam a pálcámmal, elüvöltve a varázsigét. A varázslás nehéz volt, mert a szél húzta felfelé a pálcám, meg a karom is, de végül sikeresen kinyílt az ernyő, én pedig éreztem egy hatalmas rántást felfelé. A levegő kiszánkázott a tüdőmből egy pillanatra, de aztán mély levegőt vettem ismét, feltöltve a tüdőmet, az egész testemet az éltető oxigénnel. Szépen lassan a föld felé közeledtem, felpillantva, hogy lássam, Dasha egyben van-e de sajnos nem sikerült megsasolnom, mert az ernyőm mindent eltakart... nyomi ernyő! Aztán a földre érkeztem, a lendülettől még futottam  pár lépést, majd fenékre ültem, hogy le tudjam szedni magamról az ernyőt. Nagy nehezen, de lekotortam magamról, hallgatva Dasha örömkiáltását. Igazából már azon gondolkoztam, hogy menjünk-e még harmadikat, de nekem nagyon volt hozzá kedvem, szóval nem rajtam múlt, csakis a barátnőmön. Bár egyelőre kétségem sem volt afelől, hogy neki is lesz majd hozzá kedve. A kezemet a szemem elé tartottam, mintegy ernyőként, hogy jobban figyelhessem, ahogyan a repülő megfordulva ereszkedni kezd, Dasha pedig végre landol. Amint földet ért, futni kezdtem felé, nevetve és megölelgettem, már azelőtt, hogy leszedhette volna magáról az ejtőernyőt.
- Ugye megyünk még egy utolsót, ugye megyünk? - ugráltam csillogó szemmel, leginkább olyan lehettem, mint valami túlpörgött gyerek.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 ... 13 ... 61 62 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek