Egyértelmű, hogy bronz volt az érem, és ez még csak fel sem tűnt nekem. Egy bronz érem volt a nyakamban! Alapvetően ez a maximalista Lewynek egy hatalmas érvágás, de engem jelen pillanatban csak az érdekel, hogy kb 4000 évvel ezelőtt csinálhattam volna belőle kapát. Kit érdekel az arany, ha azzal nem művelheted meg a veteményest? Leave it, inkább a táncra hangolódtam, mert mindenki jobban jár, ha nem kezdek el fejben kertészkedni.
Persze a gondolataim jönnek és mennek mint a vákuum-vasút a svédeknél, majd a távoli jövőben és nem sokkal később már szemben álltam vele, reklamálva a gyógypuszikért, mert nekem azokra szükségem van.
Kaptam is belőlük, bőven, még oda is, ahova nem kértem, amire halkan, szinte dorombolósan hümmögtem egy sort. Máskor egészen biztos, hogy már húztam volna ki ezért a teremből, de ma valahogy fáziskésésben voltam.
- De most miért cssssss? - kérdeztem nyünnyögve kicsit, a kezem még mindig a derekán nyugtatva, hogy aztán apró csókokat nyomjak a nyakára, aztán tök ártatlan-értetlen kiskutya fejjel pillogtam rá. Még hogy én nem vagyok jól! Milyen feltételezés ez? Kicsit közelebb húztam, majd bebandzsítva vettem szemügyre az orra hegyét, mielőtt puszit nyomtam volna rá. - Azért szeretsz, ugye? Nem direkt vagyok ám retardált...
Mindezt meglehetősen elkeseredett fejjel adtam elő, amit Volt kunyizásából loptam, már a mesebeliéből, mikor ott lesunyja a füleit
szépen néz.
- Csak talán egy egészen kicsit, de ígérem jó leszek...

Az, hogy ő szeretett susogni, nem volt kifogás. Legalábbis, nekem egész biztosan nem. Ha annyira szeret, akkor az ajkaimra csiccsegjen, ne csak így bele a vakvilágba! Azért most már megpróbált miatta kárpótolni, és oh, hát nagyon jó volt benne, el kell keserítsem a drámára vágyó lelkeket. Szóval már-már elégedett dorombolást szerettem volna kiadni, de ugye Satan nem csinál ilyeneket, szóval elengedtem a dolgot.
A karjaim közt is tovább riszált, igazából meg sem lepett a dolog, de lehet, hogy tehette volna egy fél lépéssel hátrébb.
- Hát reméltem - pislogtam rá nagyon szépen, hogy aztán apró puszikat nyomjak még a vállára, majd a nyakára. Igazából tényleg csak reméltem, mert mit tehet az ember, ha nem szeretik? Leülhet a sarokba hüppögni egy tálca puncskockával. - Én is téged...
Ezután azért megvillantottam a rajzfilmekből szerzett tudásom prémium részleteit, amire szinte azonnal közelebb húzott és ölelgetett, én meg a nyakának nyomtam a homlokom és széles mosollyal karoltam át. Azért erre mindig szüksége van az embernek, főleg, ha a kegyetlen szoba egyre csak forog és forog.
- Még szerencse, én nem hazudok neked, cica, tudod, hogy nem... - ráztam a fejem hevesen, de aztán gyorsan abba is hagytam, mert kicsit megszédültem tőle és attól meg nevetnem kellett. Meg bukfencezett a gyomrom, de az külön történet. - Ettél abból a furi cupcakeből? Lila selyem volt asszem? Vagy zöld... szatén? Nem... várjál. Jaaaaaiiiigen. Vörös bársony.
Az egy nagyon finom süti volt és ezt tudatnom kellett vele is, mielőtt Manu megeszi az összeset vagy hazamegyünk.
- Álmos vagyok. Nem vagy álmos? - kérdeztem végül elnyomva egy ásítást.

Egyetérthetünk abban, hogy teljesen felesleges volt az iménti párbeszéd, de attól még jól esik, ha hangoztatja, hogy szeret. Hasznos, nem az egómnak, de azért néha szükségem van rá, hogy tényleg tudjam. Még ha Maja többnyire ki is mutatja. Ittas-Lewy nem jó a jelek kiolvasásában, mindig elveszik a részletekben, mint hogy Maja szeme olyan színű, mint az olvadt csoki.
- Szóval azt mondod, hogy ne beszéljek? De mriért, hát ez most? Hát én jól vagyok! - Igaz, hogy a miértnél teljesen beakadt a lemez és úgy éreztem magamat, mint a láma, aki belenyalt a nutellás üvegbe és most próbál megszabadulni a ragacstól. Maja ennek ellenére nem hátrált el vagy vonult haza, hanem itt maradt ölelgetni, ami azért jól esett, pláne, hogy néha kicsit elfogott a szédülés és olyankor nem árt, ha van melletted valaki, akire - ráeshetsz? - támaszkodhatsz mentálisan.
Hatalmas harcban álltam önmagammal, ameddig azt a bizonyos álnok süteményt igyekeztem megnevezni. De végül diadalt arattam felette és elárultam a kilétét, akár akarta, akár nem.
- UUuuuu igen, szerezzünk olyat. Vaníliás vajkrém volt rajta és nagyon finom. Akarok egy olyat - bólogattam a szemébe nézve, majd az ujjaim esetlenül az övéi közé fűztem és egy őzgida magabiztosságával indultam vissza a sütispulthoz. Azért azt még fel kellett vetnem, hogy amúgy fáradt vagyok. Ez egyáltalán nem volt meglepő, hiszen korábban nekem még meccsem is volt.
- Nem sokára mehetünk, aha. Persze csak ha nem baj, ha akarod még maradhatunk. Én szívesen letámasztom magam a falnak - nevettem fel hangosan, hogy aztán az asztalhoz lépve rámutassak a tálcára. - Ez az.
Aztán fogtam egy kést és kettévágtam a papírtalanított sütit, majd a krémre nyomtam, így meg lehetett enni különösebb mocsok nélkül. Kérdő pillantással tartottam Maja felé, elvégre nem nyaltam közbe.

Sajnos, nem feltétlenül kell nekem ahhoz inni, hogy beleakadjak a  mondanivalómba, éppen elég, ha valami miatt izgatott vagyok. Mint annak idején az, hogy összejöttem Majával. Két riporter kellett hozzá, hogy összerakják a mondanivalóm lényegét. Az emlékre kicsit felnevettem, ami most megint indokolatlannak tűnhetett, pedig annyira nem volt az.
- De csak mert te is szeretnéd - közöltem lemondóan sóhajtva és elégedetten surrantam el vele az asztal felé. Időközben kénytelen voltam átlépni ismét Sebbyt, aki azt hiszem, hogy bekómált. Azért kicsit megrugdaltam, mire valamit nyünnyögött. - Jó, még él.
Legalább háromszor hordoztam végig a pillantásomat az asztalon, mire sikerült felfedezni a sütit, de végül sikert arattunk, bizony! Megtaláltam és egészen közel emeltem a pofimhoz, hogy lefosztorgassam róla a papírt. Kicsit lassabban ment, mint általában, de ezután meggyilkoltam a sütit, nem volt már menekvés a számára!
- Neked? De te kicsi vagy és puha és úgy nem lehet partyzni - néztem értetlenül kicsit, majd megráztam a fejemet, hogy hát ez így nem lesz jó. De azért nekem már nagyon tetszett az ötlet, hogy nézzük meg az ágyikót közelebbről.
Felé nyújtottam a sütit, ő pedig megerősített benne, hogy hát igen, ez elég jó cucc, mire elégedetten bólogattam és én is haraptam belőle. Ez az utóbbi húsz percben nem romlott el.
- Hmmmm... igen. Ezt a tálcát, meg egy párat ebből - közöltem, összepakolva egy rakás különböző cupcaket ugyanarra a tálcára, majd elővettem a telefonom és odaadtam neki. - Felhívod nekem a taxit? Folyamatosan a star wars játékot nyitja meg nekem és én most nem akarok jedi lenni!  
Őszintén el voltam keseredve azon, hogy a mobilom már nem szeret engem, de mit van mit tenni ilyenkor?

Rám lett szólva, hogy ne bántsam a földön fekvő pandát, pedig isten lássa lelkemet, csak ellenőriztem, hogy él-e még. Másra úgysem reagál, vagy ha mégis, ahhoz le kellett volna hajolnom, vagy megrándulna a derekam, vagy kiterülnék, mint egy tengericsillag, aztán nem kelnék fel reggelig. Vagyis, inkább délig, azt hiszem.
- Deénnembántom - tiltakoztam, de aztán inkább csak átkeltem a problémán, továbbhajózva az eredeti célom felé. Szükségem volt arra a sütire a további létezéshez, ehhez kétség sem fért.
Persze a rövid kóstolás után ésszerűen úgy döntöttem, ezeknek a sütiknek jó helye lesz, nem kell, hogy szegény tutira koleszterines Gilberta asszony tömje be az arcocskájába reggel, mondván, hogy feláldozza magát. Az áruló, csipogó ketyere közben biztosabb kezekbe került, mielőtt megsemmisítem az edzőt a lézerkarddal.
- Piros. Rot. Hát milyen lenne? Vásárlósizé? Megint rámentem a butikra, ahol az olcsó wookie prém van? Aaaaazok biztos telefonszámok. Ne hívd fel őket, mindig mérgesek, ha ilyenkor vannak zavarva... - biggyesztettem le az ajkam, mert hát igazából én máskor sem akartam rosszat. Csak telefonálni, hogy nekem kell az a piros műhód. A meséje hallatán felcsillant a szemem, majd a tálcával a kijárat felé indultam, de utam végcélját nem értem el. Szomorúan pislogtam le az erkély korlátján át, a cupcakes tálca fölött.
- Maja... ellopták a lépcsőt - közöltem végül teljes letargiába esve, még az ajkam is remegett a hirtelen felismerés okozta sokktól.

Én már indultam is, hogy elfogjam az egyik mit sem sejtő taxist, hogy vigyen haza, de technikai problémák adódtak. Azaz, hogy egy, de az nagyon nagy, mert nem volt már lépcső. A mai rohanó világban kinek lehet szüksége otthon többre belőlük? Nekem így is rossz a térdemnek, ha tehetném, mindenhova seprűvel mennék, de akkor meg a lábam nézne ki retekül. Ki érti ezt? Jobb, ha elengedjük.
Szóval nyünnyögve pillantottam a mélybe, majd visszanéztem Majára, aki időközben utánam eredt. Pár pillanatig a haját bámultam, ami indokolatlanul gyönyörű volt, de aztán összekaptam magamat.
- Ellopták. Nem látod? Eltűnt - néztem először le, majd ismét vissza rá, meglehetősen elkeseredett fejjel. Értettem én, hogy illik maradni egy bizonyos időpontig, de senki nem mondta, hogy addig a lépcsőt elrakják, míg haza nem mehetsz. A karomnál fogva fordított másfelé, mire még mindig elszontyolodva mentem inkább arra, a padlót bámulva a sütistál előtt.
- Ja, nem tudom, de nekem kell reggelire legalább tizenkettő - közöltem határozottan, mert hát ki az, aki nem ezt reggelizik? Bizonytalanul végigmértem a nőt, mikor a tálcát kérte. Biztosan tud ő járni? A magassarkú nem akadályozza túlzottan? - Jó... jó, vidd te, de vigyázz rá, jó?
Átadtam neki a csomagot, hogy aztán bizonytalanul vizsgáljam a lépcsőt, az első fok előtt sétálva fel-alá. Egyáltalán nem látszott biztonságosnak, nem akartam lemenni rajta, olyan ingatag volt.
- Menj előre, én... majd mindjárt megyek... - közöltem Maja pillantását keresve. - Vidd le szerintem a sütit...
Természetesen nem voltam hajlandó befogni, míg a feleségem bele nem egyezett. Aztán amint eltűnt a lépcsőfordulóban, elszakítottam a pillantásom a hátsójától és nyüsszögve tettem még két-három kört. Végül kénytelen voltam  tenni egy lépést lefelé, de annyira ingatag volt, hogy azonnal le is ültem. Akkor támadt a szenzációs ötletem, hogy a lábam három fokkal lejjebb lógatva húztam lejjebb magam, széépen lassan. Minden egyes fokon huppantam egyet, de már nem mozogtak a dolgok annyira. Kivéve a gyomrom, az eléggé liftezett, de arra kinek van ideje?

Valami furcsa volt neki abban, hogy nekem pontosan egy tucat süti kellett reggelire, de nem sokáig foglalkoztam az üggyel. Majd csak belenyugszik szerencsétlen. A tálcáért kaptam váltságdíjként egy apró puszit és jóformán már tova is lebbent, mint egy tündér, szinte lebegve a veszélyes lépcsők fölött. Nem jelentettek rá veszélyt.
- Meg... Jó... vigyázz azért - biggyesztettem le az ajkam és egy darabig még fel-alá cirkáltam csendesen aggódva a tepsi épségéért. Aztán végül a szükség és veszélyérzet győzedelmeskedett, én pedig leraktam a popómat a lépcsőre, hogy aztán lassan és döcögősen szánkázzak lefelé. A lépcsőfordulóban már térden kúsztam, mert felállni egész biztosan csak idő és energiapazarlás lett volna. A percek ólomlábon kúsztak, miközben én egyre csak döcögtem lefelé és már két pincér is megkérdezte, hogy amúgy szeretnék-e még pezsgőt, vagy macaront. Szabályosan szünetre kényszerítettek.
Három vaníliás macaronnal a kicsi arcomban csücsültem a lépcső közepe felé, mikor Maja megérkezett, én pedig integettem neki hevesen, hogy jöjjön oda, csak hogy aztán a fejem a combjának döntve öleljem meg.
- Visszajöttél értem! - nyünnyögtem nagy boldogan, el sem engedve szerencsétlent, míg a kérdés nem jött a részéről. - Fájni fog a hátsód, ha csuszizol... Nem hiszem, hogy jó ötlet. Amúgy is kilátszana a bokád...
Néztem fel rá végül, de csak vontam egyet a vállamon, majd elengedve őt, csúsztam egy fokot lejjebb, majd még egyet.
- Ahogy érzed... a taxisbácsinál vannak a sütik? És ha elrohan?

A Czettner Levente ügy hála az égnek már nem ütött akkorát a válogatottban, mint amekkorát vártam -  vagy mint amekkorát adtam a múltkor Drazkowskinak - így hamar elengedték a dolgot. Nie, nem felejtették el, csak nem az egész edzés abból állt, hogy magukban motyogtak az orruk alá. Helyes döntés, elvégre már csak alig egy hét volt az esküvőmig, és nem toleráltam jól most már a baromságokat.
A lényeg az, hogy a belünket is kidolgoztuk, miután múltkor képes voltam tizenhárom cupcaket bedobni reggelire. Azt hiszem, ez olyasmi, amit most egy évig megint nem engedhetek meg magamnak, mert úgy fogok kinézni, mint egy vemhes rozmár. Szóval az edzés után lezuhanyoztam, de még így is rémesen éreztem magam, folyamatosan a hajamat turkálva. Viszonylag hamar a lakáshoz is keveredtem, egy kis ideig szerencsétlenkedve a bejutással, mert táska is volt nálam, meg minden, de végül azt csak ledobtam az előtérben. Nem sokkal később hallottam a hangos körömkopogást a parkettán és kissé összevont szemöldökkel figyeltem a közeledő, szivárvány színű bolyhos állatot. Na, gyönyörű!
- Na, veled meg mi történt, synuś? - kérdeztem halkan felnevetve, leülve a padlóra és megszabadultam a cipőmtől, de aztán a szőrcsomó az ölembe feküdt, én meg kis szusszanással hagytam magam ott tartani. Legalább három percig, a szőrét turkálva szórakozottan. - Hol hagytad anyád?
Szóval felnyaláboltam a kis dögöt, hagyva, hogy összeporozza a fehér pulcsim és Maja keresésére indultam. Mert hát csak nem jött el Varsóba az állat, egyedül és színesen. Végül a kanapén nyünnyögve találtam a hölgyre.
- Téged meg mi lelt, aniele? - érdeklődtem, az államat a kis tappancsos fején támasztva. Szerettem, mikor hagyta magát nyünyörgetni, Maja meg láthatóan nem állt a helyzet magaslatán.

Miután átkaroltam, úgy éreztem, hogy jó, most már minden rendben lesz, nem fut el, sőt még meg is simizte a karomat! Biztos jó voltam és kiérdemeltem, más ésszerű magyarázatot nem találtam rá hirtelen. Az ajkam lebiggyesztve pillantottam fel rá ismét, azon gondolkozva, hogy vajon mindig vissza fog-e jönni, vagy lesz, mikor csak ülök az utolsó lépcsőfokon és várom az örökkévalóságig.
- Jó... jó... - nyünnyögtem a csók után, kicsit odébb csúszva, hogy ő is ledobhassa a popóját. Persze nem hagytam, hogy más is lássa a bokáját, az egyáltalán nem illendő egy korabeli hölgynek. Éppen lejjebb csusszantam egy lépcsőfokkal, mire megkérdezte, hogy nincs-e szükségem semmire, én pedig egy pillanatig bután pilláztam rá. Hogy lehet ennyire rossz az időzítése? Már két fok előnyöm volt, ő meg itt össze vissza csal!
- Nie, le akarok érni innen, de a lépcsők mindig egyre többen lesznek! - ráztam meg a fejem, jelezve, hogy abban a pillanatban jobban leszek, amint leérek innen és újra egyenes talajra tévedek, ehelyett a rémálom helyett, ami örökké forog és örvénylik. A bácsi megint külön kalap alá tartozik, hát nem is ismerte és mégis rá merte bízni a sütit. Lehet, hogy mire odaérünk, a bajuszán ott fog csillogni a vajkrém.
- Mert megismered a kocsiját. Azt hittem, hogy ez teljesen egyértelmű. Ha fut, akkor elvegyülhet az utcán. A te lépcsőd is mozog? - érdeklődtem megragadva egy fokon, hogy szemügyre vegyem, ahogy Maja még egy fokkal lejjebb szánkázik. Már csak pár darab volt hátra, de az utolsó után is, még ültem egy darabig a földön, mielőtt ingatag mozgással felkeltem volna. Hajaj!

Véget nem érő nap után egészen kellemes, idilli családkép az, mikor a fiad kirohan eléd az előtérbe és rád veti magát, hogy kimutassa a szeretetét. Szóval fáradtság ide vagy oda, hajlandó voltam ölelgetni, meg babusgatni kicsit a valamikoron fehéren pompázó szörnyeteget. Aztán kisebb nyünyögéssel talpra vergődtem és besétáltam a nappaliba, hogy előkerítsem gyermekem édesanyját, mert hát mi az már, hogy a kölök kijött elém, neki meg a hangját se hallani?
Ott terpeszkedett a kanapén, a párnát ölelgetve és szemmel láthatóan nagyon el volt foglalva azzal, hogy szenvedjen valamin. Vagyis hát, a dátumba jobban belegondolva elég nyilvánvaló volt, hogy épp min is szenved.
- Hát ez pont úgy néz ki, mint mikor nicość sincs! - horkantam fel, nem én leszek az az ember, akinek majd beadja, hogy semmi nincsen. Pláne, hogy még csak egy félmosolyt sem kaptam, ölelésről nem is beszélve. Szóval álltam ott, lefagyva, Voltot szinte már öntudatlanul is babusgatva. Legalább addig is lefoglaltuk magunkat és minden rendben volt.
A szavait követően a kuporgó leányzóról a pillantásom a kis szőrösre vándorolt, aki már rég pride-pulcsit varázsolt a fehér melegítőmből. Végülis annak már mindegy volt.
- Nem igazán zavar, majd kiszedi a mosás. Azt akarta, hogy öleljem meg, hát megtettem - közöltem közelebb vonulva a szokásosnál kicsit nehezebb babával a karomban. Láttam rajta, hogy pikkel valamiért, amiről fogalmam sincs, mi lehet. Ez bizony szomorú.
- Na, mesélj, Zajaczek, mit csináltam már megint... - ültem le karnyújtásnyi távolságra tőle. A háborús övezet legeslegszélére száműztem magamat.

Büszkén kihúztam magamat ültömben, miközben hevesen bólogattam, de ez nem tartott soká, mert még egy lépcsővel lejjebb huppantam. Itt el is engedtem a dolgot, mert nem volt jó érzés a befeszült izmoknak zuhanni. Szomorú, de ez már így marad. Ez persze nem tántorított el tőle, hogy továbbra is váltig állítsam: én vagyok a csempjön.
- Persze, hogy legyőzöm őket, hát milyen kérdés ez? Ezek csak lépcsők. Lúzer lépcsők - közöltem a kőfokra pillantva sokatmondóan a szemem sarkából. Ha túl sok figyelmet szentelek neki, még a végén képes és erőt merít belőle! Azt meg mégsem hagyhattam...
Végül leküzdöttük az akadályokat, Maja pedig a kezét nyújtotta. Pár pillanatig hezitáltam, de aztán hajlandó voltam megfogni, hátha ő jobban eligazodik ebben a zavaros világban, ami minden csupa ijesztő bokor és ugráló lépcső. Bele sem merek gondolni, a panda innen hogy jut ki egyedül, élve a mai este folyamán. Lehet, hogy itt kéne maradnia.
- Ühüm. De mi lesz a pandával? Mi lesz, ha legurul a lépcsőn, mint a tipikus bambuszevők? - kérdeztem Majára nézve teljesen elkámpicsorodva. Nem elég, hogy az agyas kirakatta a csapatból, most még fel is dobja a talpát! Ki fog nekem dollárjeleket küldeni a csoportba?
Végül megpillantottam a kocsit és a bácsit, aki lelkesen integetett, de a sütikrémnek nyoma sem volt. Kis hümmögéssel ültem be végül hátra és elgondolkozva néztem a sütiket.
- Ennek a kapcsolatnak holnap reggel véget vetünk, nem vagytok rám jó hatással - közöltem, mielőtt a fejem a háttámlának döntve félálomba nem szenderültem.

Az a bizonyos név teljes rendszerzárlatot okozott nálam, mert bizony legalább öt másodpercig kellett pislognom, mielőtt rájöttem volna, hogy iiiigen, a David megnevezés Sebbyt takarja. A csapat pandáját. Hirtelen nem tudtam felidézni, hogy honnan is jött ez a név, de annyira nem is volt fontos, hogy most percekig ezen gondolkozzak.
- Mindenképpen, a bosszú fontos. Remélem hazahozzák, nincs kedvem megint kávét rakni az infúziójába - ráztam meg a fejemet, tiltakozva az ötlet ellen. Egyszer már majdnem rávett, de aztán még épp időben mentem haza inkább aludni. Mindenki sokkal jobban járt.
Ami azt illeti, elég hamar sikerült megtalálni a bácsit, de a számomra még így is szinte ezer évnek hatott a dolog. Végül csak bekepesztettem hátra, a sütik mellé, pár pillanatig bámulva őket. Még egy rosszalló mondatot is intéztem hozzájuk. Aztán nem sokkal később hátracsuklott a kicsi, okos buksim és már szundiztam is, mintha muszáj lenne.
Nem tartott soká, már éreztem is a simit és rögtön felkaptam a fejem, értetlenül pillázva balra, majd jobbra. Ott ült életem párja és engem piszkált, én meg csak próbáltam magamhoz térni.
- Nyhümm? - érdeklődtem kissé felvonva a szemöldökömet. Bár lehet, hogy az arcom többi része vándorolt lejjebb és az maradt a helyén. - Hovámész?
Magamhoz kellett térnem, mielőtt még a hercegnő úgy dönt, jobb lesz, ha itt csücsülök. Kissé rácsodálkozva állapítottam meg, hogy amúgy leparkoltunk és nyünnyögve vánszorogtam ki a kocsiból is.
- Itthonvagyunk? - kérdeztem nagyot nyújtózkodva.

Azt hiszem, ez az olyan napok egyike, mikor jobban jártam volna, ha kiveszek egy szobát egy motelban, vagy egész egyszerűen csak összegömbölyödök a szekrényem előtt és átvészelem ott az éjszakát. Been there, done that.
Azért a kijelentésre muszáj volt egy kicsit elmosolyodnom és lazán vontam egyet a vállamon, mintha ez olyan kis természetes lenne.
- Tudod, ilyen cukisággal nem nehéz, átlagot von az ember és mindkettőnknek jut épp elég. Nem az én érdemem... - meredtem a gyerekre a kezemben, aki olyan cukin nyünnyögött, hogy tényleg nem érdekelt, mi lesz a sorsa a pulóvernek.
Szóval leültünk, nem közvetlenül mellé, csak a közelébe, Volt érdeklődve figyelte őt, miközben a pulcsim zsinórját rágta, én meg az egykoron fehér bundát turkáltam elgondolkozva azon, mit csináltam megint.
- Mérges? Nem... az kéne legyek? Szomorú, inkább, azt hiszem - köszörültem meg a torkomat kissé és hát be kell látni, hogy tényleg nem voltam jó passzomban. Persze, érthető, rossz időszaka van, de attól még nem csináltam semmit. Kivételesen. - Akarsz róla beszélni?
Persze, ha nem, én nem erőltettem, van, amikor jobb az embernek, ha békén hagyják. Attól még, hogy azt mondja, nem érdekes, nem biztos, hogy tényleg így is van. Nem állhattam, ha olyasmi miatt rosszkedvű, aminek semmi kézzelfogható alapja nincsen.
Egy egészen kicsit még duzzogtam, mielőtt apró duzzogással átkaroltam volna, de aztán győzött a szokás hatalma. Volt szinte méltatlankodva köpte ki a madzagot és kezdte Maját bökdösni az orrával, mire csúnyán néztem rá.
- Áh, nem érdemes beszélni róla, csak a szokásos. Stressz, hajtás, fáradtság - daráltam le viszonylag hamar. Ha nem jó a kedv, nem jó a kedv.

A puszi azért enyhítő körülmény volt, már éppen eléggé magamnál voltam ahhoz, hogy felfogjam, hogy kaptam, sőt, még olyan okos vagyok, hogy azt is tudom, kitől kaptam. Jippí?
Azt hiszem, javulófélben volt a helyzet, mert ahogyan kiszálltam a kocsiból, viszonylag könnyen megálltam a magam lábán. Még a bokrok sem akartak nekem rontani, sőt, az aszfalt is meglepően keménynek tűnt, hát nem akartam megnézni közelebbről, hátha megpuhul.  
- Percek? Mit kérdeznek? - kérdeztem még mindig meglehetősen kómásan, csendesen nyunnyugva a dolgon. Így is elég komplikált volt velem, nem akartam még inkább gondot okozni, szóval próbáltam minél kevesebbet beszélni és vagy cselekedni.
Behúzott a lakásba én meg legalább három percig azzal voltam elfoglalva, hogy levegyem az egyik cipőmet. A másik ugyanennyi időt igényelt és majdnem sírva is fakadtam. Egyszerűen ilyen nincs, hogy nem boldogulok egy cipővel! Nagy küzdelmek árán, de sikerült megoldani a dolgot.
- Voltot. Meg téged. Nem lehet így aludni... - közöltem totál elkeseredetten, csak bámulva rá a naaaagy kék szemeimmel. Rendesen meredtem rá, mint mikor Volt kunyerálni szokott reggeli közben.
Közben ő ott hagyott, nekem meg még az ajkam is megremegett és kis híja volt megint, hogy eltörjön a mécses. Szóval megsimiztem Volt fejét, majd beszerencsétlenkedtem magam a szobába. A nyakkendőmtől még pont sikerült megszabadulni, mielőtt az ágyba dőltem volna, hogy kb 2-3 perc nyünnyögés után elnyomjon az álom.

Jó, ez tény, Maja, ha lehetett, kerülte a matekos dolgokat és ezt valahogy megértettem. Sebby sem vágyott rájuk, mikor elkezdtünk röppályát számolni, mindig elkezdett a tetőre labdát dobálni magának, hátha akkor kevésbé fog unatkozni. Sosem volt normális a srác.
- De mások szoktak - vontam meg a vállamat, miután lecsüccsentünk a fiúcskával. Már nem volt egy csöpp valami, de még épp kényelmesen fel tudtam kapni. Azért volt egy olyan érzésem, hogy majd teljesen kifejlett méretében is megpróbálom ölben cipelni. Ez olyan, mint mikor apuka a 16 éves lányát cipeli a nyakában.
Megkérdezte, mérges vagyok-e, mire én is elgondolkoztam pár pillanatig, de aztán meg kellett állapítanom, hogy hát inkább szomorú, mint mérges. Az utóbbit a többi ember hamarabb elérte nálam, ez utóbbi inkább neki volt tartogatva.
- Nem tudom. Asszem. De amúgy sem voltam rózsás passzomban, szóval végül is nem baj - ingattam meg kicsit a fejemet. Nem volt mit mondani erre, ha azt mondom, nem, akkor kamuznék, mert leginkább ő volt. De ha meg azt mondom, igen, még a végén elsírj magát. Ördögi kör.
Aztán persze elmesélte, hogy neki rossz álma volt, amiben megint otthagytam, meg mérgelődés volt, mire felsóhajtottam. Jó, várható volt, de felfoghatta volna már, hogy jobban szeretem annál, hogy csak úgy gondoljak egyet és világgá menjek. Egy időben örültem volna, ha ilyen egyszerűen ott hagyom. Sose ment.
- Igen, elég valószínű. Vagy csak rossz passzodban aludtál el. Nálam is meg szokott esni - közöltem elgondolkozva, elbámulva a válla felett a szoba másik felébe. Sokkal egyszerűbb volt így. Nem szerettem, mikor ennyire rossz passzában van, elkeserített.
A többiekről kérdezve ismét elnosztalgiáztam, végiggondoltam miket is mondtak ma, de nem igazán rémlett már a cseszegetés. A legdurvább talán Nowak volt, aki Czettnerként szólított meg. Válaszoltam a kérdésére, majd gyomorszájon térdeltem. Ezek után elég nagy volt a kuss. Kezdtek napirendre térni Maja fölött.
- Mondhatjuk, hogy viselkednek, aha - nem voltam meggyőző, de nem is fektettem bele túl sok energiát. Hagytam, hogy közelebb húzza a buksim, sőt, még a mosolyt is. Egy futó, halvány mosollyal honoráltam, meg finoman megsimítottam a buksiját. - Gondoltam ám rád napközben...

Ez a nő gyakorlatilag minden egyes percben az érzelmi apályok  és dagályok változását élte meg. Az egyik pillanatban még mosolyog maga elé, a másikban meg már majdnem sír. Mit lehet ilyenkor kezdeni vele? Mármint... ahj, azon kívül, persze. Az most épp nincs napirenden, zuhanyozni is kéne, kajáltatni a gyereket és utána potenciálisan arccal beborulni az ágyba, dünnyögve magam elé.
- Mondtam, hogy nem haragszom, hagyd már... megesik, rossz passzodban vagy. Nem ettelek meg érte, nem? - sóhajtottam fel, kissé az orrnyergemet masszírozva. Ezért nem éri meg nekem érzelmileg kötődni valakihez. Rettenetesen könnyen billentett ki a lelki egyensúlyomból. Mint az előbb Maja, mert hát előtte is labilis voltam, most meg azon nyünnyögünk, hogy nekem miért lett rossz kedvem.
Azért arra nem számítottam, hogy ő így gondolja. Én csak gondolok valamit és akkor öt teljes percig nem szeretem, aztán amint bocsánatot kért, megint minden a régi? Jaj, ugyan már. Elégedetlenül felsóhajtva karoltam át és húztam kicsit közelebb.
- Szerettelek eddig is, zlotko, nem kell rögtön pánikolni... - ráztam meg a fejemet és finoman megcirógattam az oldalát egy kicsit, nyomva pár puszit a homlokára. Attól még az én babygirlöm volt, hogy éppen nagylányos problémái voltak.
A csapat mostanság olyan téma volt, amiről ha nem volt muszáj, inkább nem beszéltem Maja előtt. Eléggé kiakasztottak, meg hát Czettner Levente, magyar állampolgársági ajánlat, behívó a magyar válogatottól... Csak. Nem. Maradhatunk annyiban, hogy ha eddig nem kaptam agyvérzést, akkor bizony tényleg valakinek nagyon a kegyeit élvezhetem.
- Előbb-utóbb, így vagy úgy, de rendeződni fog - nem tettem hozzá, hogy esetlegesen a kilépésemmel, a válogatottság visszamondásával. Még a végén a lelkére vette volna, hogy ez is az ő hibája. Pedig tényleg gondolkoztam ezen, egyre többet az első balhé óta. Szóval csak csendben maradtam és szótlanul simogattam a pociját, hátha legalább egy kicsit jobb kedve lesz tőle. Nem szerettem, mikor nyüglődött a csillagom. Pláne, hogy ez olyasmi volt, amivel nem igen tudtam mit kezdeni.
- Persze, hogy tudom, csillagom - nevettem fel kissé fáradtan, hogy aztán a puszikat követően lágyan megcirógassam az arcát, a pillantásába feledkezve egy kis időre. Aztán csak egy kacsintás keretében hajoltam előrébb és tapasztottam az ajkaim az övéire. Azért ez hiányzott...

Nem sokra mentem az iménti kijelentéssel, de azt hiszem, ez várható volt, elvégre mégiscsak Majáról beszélünk. Neki muszáj mindent a csöpp lelkére venni és ameddig helyre nem jön - az ő közreműködésével -, addig bizony ott is tartja a dolgot. Azért most már igyekezett kicsit jobb fejet vágni a dolgokhoz, gondolom részben miattam. Az a mosoly azért jót tett a kis érzékeny lelkivilágomnak.
- Most kóstoljalak meg? De mi van, ha nem vagy finom? - kérdeztem elhúzva a számat, a régebben oly sokszor használt alpakka-arcot vágva. Volt már, hogy nem volt finom, mert hát, a testápoló nem jó, fújfúj, azóta csak ritkán vettem rá magam, hogy megrágcsáljam.
Szóval inkább csak hagytam, hogy hozzám bújjon, lassan simogatva a pociját, hogy kicsit jobban érezze magát, ha már egyszer ennyire szenved szerencsétlenem.
- Az fontos, arra mindenképpen szükség van - nyomtam apró puszit a nyakába, halvány mosollyal az arcomon, ellenállva a késztetésnek, hogy hozzátegyem, lehet, hogy legközelebb együtt szurkolhatunk. Nem kellett még több stresszfaktor és biztos voltam benne, hogy ez olyasmi, amit ő nem igazán értene meg. Jobb a békesség és az, ha nem szólok semmit. Sokkal könnyebb így mindenkinek.
- Majd igyekszem észben tartani, jó? - kérdeztem megcirógatva az arcát. Nem ígérgettem meg, elvégre van, amikor egyszerűen nem jut eszembe, vagy csak nem tudom felfogni, hogy ő tényleg engem akar. Szívás, nem? Már az a része, hogy néha ennyire elbizonytalanodom. Volt időközben elaludt, erre a mozgás hiánya és a halk hortyogás szolgáltattak egyértelmű bizonyítékot. Maja közelebb hajolt, az ajkai pedig megtalálták az enyéimet. Szóval kissé közelebb hajoltam hozzá és viszonoztam a csókot, a kezem továbbra is a hasán nyugtatva. Szegény kicsilány.
- Fel a fejjel, jó? Tudod, hogy nem szeretem, ha szomorú vagy... - sóhajtottam, majd Voltot odébb pakoltam az ölemből és finoman a hölgyet pakoltam a helyére. Jobb lesz az úgy.

Végül meggondolta magát és csak megrázta a kicsi buksiját, hogy neki bizony nem kell a csócsálás. Pedig, alapvetően meglehetősen szórakoztató volt, szóval kicsit lebiggyesztettem az ajkamat is, hogy hát, igen, ez felettébb szomorú döntés a részéről.
- Szóval akkor te vagy a desszert? De akkor most kezdem az étkezést, és muszáj lesz még ennem, mert éhes leszek tőled. Ez jó ötlet? Vagy te most mi vagy? - préseltem össze az ajkaim tanácstalanul, majd a levegőt ízlelgettem pár pillanatig. Végül csak rántottam egyet a vállamon, mert nem akartam most összerágni Ms. Czettnert. Bár lehet, hogy tényleg jót tett volna a kis zizinek. Szóval mélyet sóhajtottam, mielőtt még közelebb hajolva végignyaltam volna a nyakát, hogy aztán elnevessem magamat. - Még mindig borzalmas a testápolód.
Az iménti kozmetikum ipari cikket ejtve a témák közül, inkább hagytam, hogy hozzám bújjon. Ő szóban jelezte, hogy támogat, én pedig jó voltam magamhoz képest és simiztem a fájós pociját. Az utóbbi kijelentésében nem is különösebben kételkedtem, simán elképzeltem, hogy ugrál még kint a pálya mellett öt év múlva is. Elvégre, akkor még simán a pályán lehetek, van olyan a csapatban, aki már most idősebb. Lehet, hogy még negyven évesen is játszani fogok a Lukácsháza sc-ben.
Végül az ölembe húztam a kisasszonyt és átkarolva a hajába fúrtam az arcom egy pár pillanatra. Igen, a samponnak maradnia kellett, ezt anno megszavaztuk és én azóta tartom is magam hozzá, még mindig imádtam. Közben kaptam egy mosolyt, meg egy puszit, mire én is halványan elmosolyodtam.
- Látod, nem szaladtatok, rendesen el is szontyolodtam. Deeeee niiincs baj, mert most már jobb a helyzet, az előbbi mosoly igazinak tűnt... Szóval asszem rendeződik a szitu - nyomtam pár apró puszit a vállára, majd megcirógattam az arcát finoman. - Nagyon szeretlek ám, te zizi.

Abszurdumnak tűnt, hogy felfaljam Voltot. Egyrészt, mert nem egy görög drámában élünk, ahol a családi vacsora nem egészen egyértelmű. Másrészt meg most gondoljunk csak bele, mennyire szőrös és harapós és nyűgös egy vacsora lenne az....
- Nem akarlak bántani, te nagyon okos... a saját gyerekünk pedig tappancsos, de attól még nem degradálódik vacsora sorba! - ráztam meg a fejemet rosszalló pillantással, mielőtt megint a számban éreztem volna azt a bizonyos enyhén vegyszeres, levendulás ízt. Fúj? Igen, elég fúj. De már megérte, mert felhangzott az a bizonyos nevetés. Miért is voltam itt, ha nem ezért? Már, ha azt nem vesszük, hogy ez az én lakásom, természetesen, de ez egy apró részletkérdés.
Mindig akadnak az ember életében kisebb bökenők és azt hiszem, hogy mi boldogok lehetünk, ha csak egy-egy edzőtábor, meg havi pár nap az, ami miatt stresszfaktor van a kapcsolatunkban.
- Na várjunk, ez azt jelenti, hogy az úriember már tegnap óta nem volt hajlandó megfürödni? - mutattam a színes kölyökre meglehetősen felháborodott pillantással. Ő erre oldalra biccentette a fejét, még az egyik füle is lekonyult. Szerintem már tudja, mit jelent a fürödni szó. Ez megmagyarázná, miért rohan a lakás legtávolabbi pontjába, mikor ilyesmi kerül szóba.
Közben ugye Maját áthelyeztem kicsit, ő meg rövid fészkalódás után döntötte a fejét a vállamnak. Finoman átkaroltam a derekát és a hátát cirógattam csendesen, mielőtt a kérdésre elmosolyodtam volna ismét. Persze, ostobaság volt ilyesmi után érdeklődni. Leginkább nehezen tudtam bármi másra gondolni, ha szabadidőm akadt.
- Nem. Jó, hogy mondod! Most megkérted a kezemet? - kérdeztem már-már szégyellős mosollyal az arcomon, a jobb kezem felemelve és nézegetve a nemlétező gyűrűmet. Vagyishogy, ez nem teljesen igaz, volt gyűrűm, csak még nem hordtam. Egy hétnyi távolságra volt tőlem.

Persze, voltak dolgok, amikben kimondatlanul is megegyeztünk, legalábbis én azt hittem. Aztán úgy tűnik, hogy annyira mégsem, ez pedig elég szomorú. Már. ha én bántom a gyereket, akkor ki lesz az, aki majd megvédi?  
- Még szerencse, hogy tudod. - ingattam a fejemet kissé elégedetlenül. Na, nem azért, mert baj van Majával, csak így, a hónap elején elég hülyeségeket tud összehordani, még akaratlanul is. Ő meg közben csak nyünnyögött tovább csendesen, mintha mi sem történt volna.
Aztán nagyjából felvázolta nekem, hogy miért is nem sikerült a kis szőrösnek a kádban kikötnie. Érthető volt, mert ahogy egyre nagyobb lett, nyúltak a lábai és egyre gyorsabban tudott futni.
- Igazából nem baj, néha még nekem is komoly kihívást jelent, szóval nem lep meg a dolog. Nem is zavar, csak nem hiszem, hogy jó neki, ha sokáig színes marad... - húztam el a szám, miközben a hajamba túrtam. Vannak az életnek kemény pillanatai és a színes szőrmók az pont ilyen.
Azért én örültem, hogy itt van, még akkor is, ha ilyen kis használhatatlan, mert hónap eleje van. Mert ugye mi mással is lehetne az ilyesmit magyarázni, ha nem ezzel?
A hatalmas boci szemek láttán arra jutottam, hogy egy kis időre komolyabban vette a kézkéréses megjegyzésemet, mint amennyire komolynak szántam azt, ez pedig nem annyira vicces. Szed sztori. Nem ellenkeztem, hogy az ujjait az enyéim közé fűzze, helyette inkább az ajkaimhoz húztam és nyomtam rá egy puszit, mielőtt az ajkai az enyémet súrolták.
- De nincs rossz hétvégém, hagyd már el, asszony! Itt vagy, persze, szar időszakod van, de attól még én örülök neked... - az elején kissé élesebb hangnemet ütöttem meg, mint ahogyan azt terveztem, pedig isten lássa lelkem, nem akartam bántani szerencsétlent! De azért a végére azért ellágyult a hangom és csak az övének döntöttem kicsit az arcom, miközben a haját piszkáltam.
- Hozzak neked fagyit...? - kérdeztem halkan, amolyan utolsó mentsvárként.

Igazából ahogy figyeltem a színes babát, csak sokadjára merült fel a fejemben, hogy amúgy nem biztos, hogy ez egészen jót tesz neki. Biztosan nem káros, de  egy idő után le kéne mosni a kicsi bundáját. Ha annyira színes akar lenni, azt majd eldönti ő maga és megkéri a kozmetikus nénit, hogy színezze át. Meg amúgy is Lewlew... varázslat, tudod.
- Szerintem nem lesz baja tőle, de azért lassan nem ártana tőle megszabadítani. Majd ha mást nem, lemosom kint a slaggal, azt úgysem utálja annyira... - sóhajtottam fel, miközben vizualizáltam magam előtt a jelenetet. Azt biztos, hogy nem fogom megúszni színek nélkül, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nem oldja meg az összekenésemet valami retardált módon. Ha mást nem, majd odaszáguld hozzám és megszeretget.  
A helyzet úgy tűnt, hogy lassan kialakul egy holtpont, ahol Maja egészen boldognak tűnt, legalábbis az a bizonyos mosoly ezt sugallta.
- De szívem, ne izgulj ilyenen, én pont így szeretlek. Még akkor is, ha néha egy egészen kicsit nehezen is boldogulok az érzelmivilágoddal - húztam el a számat, de aztán a fanyalgás helyett inkább puszikat nyomtam a homlokára.
A nagy szeretgetést követően felajánlottam, hogy ha szeretné, én hozok neki fagyit, de azt mondta, hogy nem szabad, így lemondóan sóhajtottam és inkább csak öleltem helyette. Nem könnyíti meg a dolgomat, de cserébe legalább a tökéletes nő a számomra.
- Azért ha meggondolod magad, Kochanie, csak szólj...  - simogattam meg finoman a haját, kicsit közelebb húzva. Majd csak minden a helyére zökken. A magam kilenc hónapját napról napra rakom össze, minden hónap elején.

Azt hiszem egyértelmű volt, hogy nem kivitelezhető Volt megfürdetése áldozathozatal nélkül, de annyi már biztos, hogy a fehér felsőmnek annyi volt. Mára, legalábbis. Szóval az már nem igazán állíthatott meg abban, hogy a gyerekről lemossam a színeket. Remélhetőleg a fülei ezúttal a helyükön maradnak...
- Jó, az azért jól fog jönni. A segítség az majdnem mindig - közöltem viszonylag csendesen, mert amúgy köszönöm szépen, rendben vagyok magam is. Nagyfiú, aki sokszor boldogul egyedül és sokáig nem is igényelte a társaságot. Aztán jött Maja... így született a chokapic. Nem, az egy másik sztori.
A kezét figyeltem, nézve, ahogyan a felsőmet piszkálja és elfojtottam a kikívánkozó vigyort, mikor közölte, hogy igazából ő akarja azt a fagyit, csak mégsem.
- Hozzak? Van vaníliás meg madártejes is... - pislogtam rá a szemem sarkából kissé, mert nem nagyon akartam megmozdulni. Akkor megint időre lesz szükség, hogy eltaláljam azt a bizonyos pózt. Szóval még vártam a választ, de már szólt is, hogy még szeretné, ha maradnék, az úgy jobb lenne, szóval az izmaim ismét ellazultak és a hátsómon maradtam.
- Igenis, értem főnök, maradok - közöltem szórakozott mosollyal, miközben tovább cirógattam a kisasszonyt. - Itt maradjunk ma estére, vagy szeretnél hazamenni?
Mert ugye ez egy elég fontos, eldöntendő kérdés, amire egyáltalán nem mindegy a válasz. Ha haza szeretne menni, akkor még hoppanálni is kell, de akkor lesznek éjszaka csillagok, meg esetleg kert is a kutyi fürdetéshez. Így van zuhany a fürdetésre és befőttes cikesz a szobában.
- Ha maradunk, megnézheted, hogy szenvedem be a gyereket a zuhany alá - ajánlottam fel.

Persze nem akartam én nyíltan elutasítani a segítséget, meg megbántani sem, csak boldogultam egymagamban is. Jó volt ez így, ha ő úgy érezhette, hogy segít, én meg nem szúrok el semmit éppen.
A fagyiról már majdnem sikerült meggyőznöm, mert hát mégiscsak egy madártejes csodáról volt szó, amit előző este szereztem be, arra az esetre, ha a menyasszonyom hazacsászkálna hozzám.
- Bizony. Jó hideg és édes, pont kellemesen. Tudom, hogy szeretnéd... - közöltem sokatmondó pillantással. Még a hangom is egészen dorombolós volt, igyekeztem meggyőzni róla, hogy neki bizony kell az a fagyi. Utána mindig jobb kedve van és amúgy is édes és szexi, akkor meg mi a baj a fagyival? Semmi. Na ugye!
Ha volt is ilyen beszélgetés, annyi egészen biztos, hogy nem emlékszem rá. Megígértem volna, hogy nem hívom főnöknek? Lehetséges, hogy gyenge pillanatomban kapott el hozzá, vagy éppen máshol járt az eszem, de ez éppen nem rémlett.
- Arról volt szó? Hopsz... - vakargattam az állam pár pillanatig elgondolkozva, majd rántottam egyet a vállamon lazán, mintha mi sem történt volna, mert ugye az jó így is, miért ne? A puszira csak elmosolyodtam, a csókot azonban már viszonoztam, finoman közelebb vonva. Nem igen akartam megszorongatni, csórinak így is volt elég baja.
Igazából igaza volt, tényleg jobban örültem volna, ha ma már nem kell sehova utaznom, de hát ő Maja. Ha azt kérte volna, hogy menjünk haza, maximum lezuhanyoztam volna előtte, hogy fejben kicsit jobban egybe legyek.
- Igen, egyértelműen... Nagylány vagy és megtalálod a törölközőt, vagy fürdessem le a gyereket és hozzak narancsot is? - kérdeztem mindezt pókerarccal, lágyan simogatva az arcát, azért közben szentelve egy pillantást a bundásnak is.

Csak sikerült rátukmálnom a fagyit, ezt pedig személyes sikernek könyveltem el a részemről. Nem mintha annyira nehéz lett volna, de mégis kis siker volt. Szóval mire kimondta, hogy ő csak kóstolót szeretne, lepakoltam magamról finoman és kisétáltam a konyha irányába, hogy két kanállal és egy fél doboz fagyival térjek vissza. Vagy mondjuk kétharmad, nem teljesen világos, mekkora volt a mennyiség. Tegnap egy egészen kicsit megdézsmáltam a doboz tartalmát.
Szóval a főnökös megbeszélés urán átnyújtottam neki egy kanalat, hogy tessen kajálni.
- Undi? Most miért? Ez a természet rendje, nagylány vagy. Tuuuuudod, ezt lehet kilenc hónap nonstop "pisilnem kell" érzésre és éhességre cserélni, meg nagy pocira - közöltem kissé elgondolkozva cirógatva a derekát. Mert ugye ez rendben volt így.
Eléggé furcsi volt életem, mert részben akarta azt a bizonyos gyümit. Megint hárított egy kicsit, hogy persze, ha én akarom, akkor lehet róla szó. Elgondolkozva az ajkamba haraptam, majd rántottam egyet a vállamon.
- Azt bízd rám, én tudom, hogyan - nevettem fel halkan, majd arcon csókoltam, mielőtt ismét lepakoltam volna az ölemből. - Neked már csak azt illene eldöntened, hogy kiwi, narancs vagy eper.
Azzal a lednülettel elfogtam a gyanútlan szőrcsomót.

Legalább ő, ha már más nem tette. Mert az edzői biztosan nagyon utáltak azért, hogy megtámogattam a vidám pillanatait kis nasival, hogy még jobbak legyenek. Mert ugye én vagyok az álompasi, aki itthon tartja a fagyit, csak hogy a nőjének legyen mit enni. Szóval csak adtam neki egy nagy puszit, hogy érzékelje, mennyire nagyra értékelem. Nagylányostól fagyistól.
- Nem tudom, sosem volt ilyenem, de el tudom képzelni, mennyire fúj. Mint mikor anno vért köhögtem fel még hetekkel a meccs után is. Le akartam zuhanyozni belülről - grimaszoltam belegondolva. A kérdésére nem igen kellett választ adnom, sportoló vagyok, persze, hogy szeretnék gyümölcsös estés, ez egyáltalán nem is kérdéses. Szóval mikor kissé meglepett őzike fejjel érdeklődött, hogy ez biztos-e, aprókat bólogattam, fapofival. Aztán előszedtem a paintball során gyűjtött kommandós tapasztalataimat és begyűjtöttem a gyereket. Amint a fürdő felé értünk, elkezdte dobálni magát és tiltakozott is, de nem engedtem el. Helyette úgy, ahogy voltam, ruhástól bemásztam a zuhany alá és megnyitottam a vizet. Voltot kénytelen voltam lerakni, de a lábammal még épp vissza tudtam tartani, hogy meglépjen. Csak egy két percig tartott, hogy feladja a harcot, aztán csak mély levegőket véve próbáltam lecsutakolni róla a színes porokat.
- Hiszed, vagy tudod? Ezek után az is lehet, hogy csak meghalni lesz erőm - nevettem el magam, megszabadulva a csuromvizes, ólomsúlyú pulóvertől.

A tiltakozás már ott elkezdődött, hogy befordultunk a folyosóra, mert érezte, hogy ha az udvarra vagy a konyhába mennénk, nem cipelném, csak kopognék az ajtón vagy a tányérján. Helyette cipeltem és beálltam vele a zuhany alá, eláztatva saját magamat, meg a ruháimat is.
Amint teljesen fehérre suvickoltam a kisfiút, megszabadultam az ólomsúlyú pulóvertől és a zuhanytálcába dobtam, majd a gatyám is kb ugyanott kötött ki, aztán az egyik felakasztott törcsit lerántva a hajamat kezdtem törölgetni nagy lelkesen. Körülbelül a szélrózsa minden irányába állt, épp mint a gyereké, miután Maja szárítgatni kezdte.
- Te is tudod, hogy csak olyan, mint az apja. Túldramatizál mindent... - sóhajtottam fel, aztán a törölközőt a derekam köré csavartam, letolva az alsógatyám is. Maja persze nem értette a költői megszólalásom lényegét, szóval közelebb lépve nagy puszit nyomtam az arcára. Aztán nem sokkal később kaptam egy csókot, amire aztán széles vigyort villantottam és kissé bedöntöttem, a derekát átkarolva, olyan drámaian, mint a filmekben.
- Tudhatnád, hogy hozzád sosem vagyok túl fáradt. És a gyerek is kíméletes volt velem - közöltem pajkos vigyorral, majd finoman talpra állítottam, mielőtt a szekrényből kivettem volna a tubust és a szoba felé indultam volna. - Akkor most bekened a hátam, vagy mi lesz?

Anyu végre rászólt valamiért a gyerekre, majdnem tapsolni is kezdtem, de akkor meg Volt azt hitte volna, hogy valami nagyon ügyit csinált, az pedig most nem hiányzott. Aztán pár pillanatig még én is figyeltem, ahogyan a kis fehér szőrmók útnak indul és a körmei halkan kopognak a padlón, egészen a konyháig, ahol halk koppanással és súrlódó acélhanggal tudatta velünk, hogy ő bizony inkább eszik.
Aztán nagy színpadias mozdulattal döntöttem be Maját, hogy megcsókoljam, ő meg a kutya törcsijét leejtve ölelte át a nyakam és viszonozta a csókot. A kijelentése viszont, hogy ezért nem akart Volt fürdeni, vigyorgásra késztetett.
- Persze, ilyen önzetlen gyereket neveltünk... - nevettem, miközben pár flakont odébb toltam a szekrényben, mert azokra éppen nem volt szükség, nekem az az egy, narancs illatú kellett. El is indultam a szobába, de hátrapillantottam rá a vállam felett, mikor megálltam az ajtóban, hogy akkor ugyan már, most jön? Aztán mikor nyünnyögött, hogy várjam meg, a kezem nyújtottam neki, ő meg megfogta és halvány mosollyal sandítottam rá. Nem elég, hogy én vizes voltam, még ő is össze akarta magát vizezni egy kicsit jobban, mert Volt nem végzett elég jó munkát.
- Persze, hogy rendben van, nyuszi. Ha nem lenne, szóltam volna - közöltem lepillantva rá, majd puszit nyomtam a hajába. A hálószoba ajtaját kitárva pár pillanatig a csillagok halvány derengését néztem, majd intettem gálánsan befelé. - Csak ön után, hölgyem!

//köszönöm a játékot, te kis nyünny *-* //

.