A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

Zsupszkulccsal utazni olyan volt, mintha valaki egy olyan testrészednél fogva rángatott volna, ami nem való rángatásra. Sőt, nem is gondolnád, hogy meg lehet fogni, és azáltal ráncigálva lenni. És nem volt valami jó érzés, de legalább hozzá lehetett szokni, illetve egy idő után a szélre és a sebességre koncentrálni inkább, ami szédítő volt, az első pár esetben még szó szerint, később akár élvezhető módon is.
Az esernyő épp oda vitte kis csoportunkat, ahova kellett, és még csak ki se kellett nyitnunk, mint Mary Poppinsnak. Amikor idő volt, jeleztem a diákságnak, hogy engedjék el a zsupszkulcsot, és aztán ki-ki, ahogy tudott, földet is ért. Bár nem tűnhettek el útközben, azért egy biztonsági gyors létszámellenőrzést végeztem fejben. Mindenki megvolt.
Egy domboldalon álltunk, a távolban egy település fényei látszottak. Itt még sötét volt (elvégre korábban volt, mint ahonnan elindultunk), így a domb tetején álló régi, kissé roskatagnak tűnő épület már látványra is kísértetiesnek hatott, ahogy tornya a sötétbe veszett, de a vöröses hajnali fény már ott derengett törött ablakain.
- Íme, a Velasquez ház - mutattam felfelé fordított tenyérrel az épület felé.
Végignéztem az utazás okozta sokkon túlesett diákságon, és úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha nem támadom le őket azonnal a feladatokkal.
- Ha mindenki egyben van, együtt felcaplatunk a dombon, és a háztól nem messze álló kisebb, régen szolgálóknak fenntartott épületben fogunk berendezkedni.
Kicsit tárgyilagos beszámolóm alatt végigsétáltam köztük, akinek kellett, adtam vizet, cukorkát, csokim is volt dugiba. És ha mind készen állt, előre mentem, mutatni az utat, miközben belekóstoltam az italba, amit Kimi hozott.
A kis házikó, ahol majd az éjszakát is töltjük, ellentétben a nagy házzal, ami miatt valóban jöttünk, szépen karban volt tartva, látszott, hogy van állandó lakója, aki mellesleg nagyon kedves volt, hogy átadta nekünk mára. Egy közös helysigéből - melyben asztal és székek voltak, tehát az étkező szerepét is betöltötte -, nyílt három szoba, ahol ágyak, matracok vártak ránk, illetve egy konyha és fürdő, mellékhelyiség. Kicsit szűkös volt ennyi embernek, de nem is azért utaztunk idáig, hogy itt töltsük az időnket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815213#post815213][b]Vivien Poulain - 2020.08.06. 20:49[/b][/url]

Zsupszkulccsal utazni olyan volt, mintha valaki egy olyan testrészednél fogva rángatott volna, ami nem való rángatásra. Sőt, nem is gondolnád, hogy meg lehet fogni, és azáltal ráncigálva lenni. És nem volt valami jó érzés, de legalább hozzá lehetett szokni, illetve egy idő után a szélre és a sebességre koncentrálni inkább, ami szédítő volt, az első pár esetben még szó szerint, később akár élvezhető módon is.
Az esernyő épp oda vitte kis csoportunkat, ahova kellett, és még csak ki se kellett nyitnunk, mint Mary Poppinsnak. Amikor idő volt, jeleztem a diákságnak, hogy engedjék el a zsupszkulcsot, és aztán ki-ki, ahogy tudott, földet is ért. Bár nem tűnhettek el útközben, azért egy biztonsági gyors létszámellenőrzést végeztem fejben. Mindenki megvolt.
Egy domboldalon álltunk, a távolban egy település fényei látszottak. Itt még sötét volt (elvégre korábban volt, mint ahonnan elindultunk), így a domb tetején álló régi, kissé roskatagnak tűnő épület már látványra is kísértetiesnek hatott, ahogy tornya a sötétbe veszett, de a vöröses hajnali fény már ott derengett törött ablakain.
- Íme, a Velasquez ház - mutattam felfelé fordított tenyérrel az épület felé.
Végignéztem az utazás okozta sokkon túlesett diákságon, és úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha nem támadom le őket azonnal a feladatokkal.
- Ha mindenki egyben van, együtt felcaplatunk a dombon, és a háztól nem messze álló kisebb, régen szolgálóknak fenntartott épületben fogunk berendezkedni.
Kicsit tárgyilagos beszámolóm alatt végigsétáltam köztük, akinek kellett, adtam vizet, cukorkát, csokim is volt dugiba. És ha mind készen állt, előre mentem, mutatni az utat, miközben belekóstoltam az italba, amit Kimi hozott.
A kis házikó, ahol majd az éjszakát is töltjük, ellentétben a nagy házzal, ami miatt valóban jöttünk, szépen karban volt tartva, látszott, hogy van állandó lakója, aki mellesleg nagyon kedves volt, hogy átadta nekünk mára. Egy közös helysigéből - melyben asztal és székek voltak, tehát az étkező szerepét is betöltötte -, nyílt három szoba, ahol ágyak, matracok vártak ránk, illetve egy konyha és fürdő, mellékhelyiség. Kicsit szűkös volt ennyi embernek, de nem is azért utaztunk idáig, hogy itt töltsük az időnket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815275#post815275][b]Harmat Betti - 2020.08.07. 13:24[/b][/url]

A gyomromat mintha kitépnék a helyéről, és azzal rángatnának. A szememet szorosan behunyom, és míg egyik kezemmel a táskám pántját szorítom, addig másik kezem az esernyőbe kapaszkodva fehérednek ki. Fogaimat is szorosan összezárom, nehogy sikítsak. Majd a professzor jelzésére lefejtem ujjaimat a zsupszkulcsról, és próbálok előzetes utasításának eleget tenni, taposni a levegőt. Most már a szememet is kinyitom, hogy lássam hová érkezem. A taposás viszont nem sikerül a tökéletesen, inkább kétségbeesett kalimpálásnak hat, ahogy ereszkedem a föld felé. Az izgalmam nem múlt el, talán ennek hatása az, hogy lentről olyan látványt nyújthatok, mint aki éppen repülni tanul. Hiába próbálkozom tehát, nem sikerül a két lábamra érkeznem. Helyette térdeim és tenyereim csapódnak a talajba.
Rögtön a hátamra fordulok, és elfekszem a földön. Pár pillanatig ott is maradok, majd lassan feltápászkodom. Összeszedem a holmimat, amit eséskor sikerül elejtenem, majd körbe nézek. Idősebb diákoknak sikerült talpra érkezniük, és egészen jól vannak látszólag, ám vannak többen, akik hasukat fogva, vagy a földön fekve próbálják kiheverni az utazást. Én sem vagyok még jól, a gyomrom mintha fel-le ugrálna odabent. Előhalászom a kulacsomat, és beleiszom a szörpbe, amit még a Levita konyhájában raktam el. Próbálom kitalálni, vajon hol lehetünk. Itt még sötét van, ami azt jelenti, hogy az esernyőnk jó messzire röpített minket a Bagolykőtől.
A tanárnő kezét követve felnézek a dombra. Ha eddig nem is a szellemektől féltem, most már azoktól is tartok egy csöppet. A ház lepukkant külseje teljes mértékben tükrözte, vajon mi lehet belül. Nem is tudom mire számítottam egy szellemtan kiránduláson. Ám a kiváncsiságom most is győz, és ahelyett, hogy földbegyökerezett lábbal állnék, lassan elindulok Poulain professzor után. Szememmel közben Hunort keresem, hiszen mégis csak kellemesebb a kirándulás, ha nem egyedül kell rettegnie az embernek.
A kis házba belépve nem egy komfortos szállásra találunk. Kénytelen leszek viszont megbarátkozni a helyzettel, nem lesz más választásom. Kényelemhez szokott városi gyerek vagyok, és míg a szüleim velünk voltak, a testvéreim még kicsik voltak, így nem nagyon jártunk kempingezni.
Kicsit félre húzódom az ajtóból, és meg is látom Hunort, aki nem sokkal utánam lép be.
- Most már én is kezdek félni - suttogom neki halkan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815507#post815507][b]Vivien Poulain - 2020.08.11. 18:50[/b][/url]

Mialatt a diákság elrendezte ügyes-bajos dolgait, és ki-ki hova kipakolt, az egyik ágyra én is lerakodtam a holmimat, ügyelve rá, hogy lehetőleg ne legyek feszélyezően közel senkihez se, elvégre ugye csak a tanár voltam, a felnőtt, aki "úgyse érti". Hiába emlékeztettem magam, hogy alig pár évvel vagyok csak idősebb náluk, valahogy így éreztem helyesnek.
Élelmiszerekről gondoskodott a tulaj, nem volt más tennivaló, mint megfőzni azt ebédre. Kimit el is rángattam segítségül, de szívesen vettem, ha bárki más beszállt, bár túl sok tennivalót nem hagytam, elvégre egy-két kés pálcám intésére már javában aprított magától is.
Közben egy másik intésemre a varázsvesszővel kirajzolódott a levegőbe pár szó, és a végén lévő írásjelnek hála kérdéssé is formálódtak:

Mivel természetesen tudtam, hogy nem minden jelenlévő tanulja a tárgyamat, így nem is feltétlen tudja a választ, amint elkaptam egy-két pillantást, megköszörültem a torkom.
- Időnként váratlanul fogok ezt-azt kérdezni, és akinek van ötlete, nyugodtan jöjjön bármikor oda hozzám, és válaszoljon. De akár írásban is megteheti, ha úgy szívesebben tenné. Ó! És tippelni is ér, ha esetleg valaki nem tanult róla még egy mukkot sem. Rossz válasz nincs!
Adtam egy kis gondolkodnivalót, közben készült az ebéd is, és amint az elfogyasztásán is túlvagyunk, felkerekedünk és megnézzük magunknak azt az öreg házat a szomszédban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815855#post815855][b]Demeter Hunor - 2020.08.17. 20:57[/b][/url]

Most először van egy kis időnk beszélgetni Bettivel. Indulás előtt körülbelül annyira futotta, hogy "Mi vett rá, hogy mégis elgyere?" - "Te.", aztán már pörögtek is az események. Meg kellett fogni a zsupszkulcsot, egy rozzant esernyőt. Én is odafértem még mutatóujjal.
Nem először utaztam így, a családban ez a bevett módszer, mivel nincs kandallónk. Ismerős volt az érzés, ahogy az az egy ujj is olyan kíméletlenül tapad hozzá az esernyőhöz, mintha Eternifix ragasztóbűbájjal rögzítették volna. Számítottam az émelyítő pörgés-forgásra is, és régi barátként üdvözöltem az érkezés után rám törő hányingert. Lábaim keményen a földhöz csapódtak, de nem estem el, épp csak meginogtam. Azonban a szemeimmel csak későn tudtam fókuszálni, így hiába kaptam a zuhanó Betti felé, nem sikerült elkapnom.
Nem segítettem neki feltápászkodni, de azt hiszem, nem is igényelte. A hátára gördült, és pont úgy nézett ki, ahogy én szoktam érezni magam, amikor nem akarom, hogy hozzám szóljanak vagy hozzám nyúljanak, csak azt szeretném, hogy hagyjanak békében, amíg összeszedem magam. Vagy meghalok.
Ami engem illet, savanyú gombócba gyűrődött hasamra tettem az egyik kezemet, és tompán magam elé meredve próbáltam rendbe jönni. A diós búrkifli még vacillált, merre tovább.
A tanárnő által felajánlott vizet elfogadtam, és tudtam, hogy ennem is kéne valamit, de egyelőre nem vitt rá a lélek. Egy ujjamat felmutattam Bettinek, ezzel jelezve, hogy még nem vagyok társalgóképes. Csendben baktattam a többiekkel fel a dombon, és csak a felénél fogtam fel, hogy sötétebb van, mint amikor elindultunk, pedig a zsupszkulccsal való utazás tényleg annyi ideig tart, mint ameddig érzed. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, de nagyon messze lehettünk Magyarországtól.

Szóval most, a takaros, de szűkös házikóban, a friss levegőn tett sétától megnyugodott gyomrommal már újra jobban érzem magam. Betti viszont egyre idegesebbnek tűnik. "Majd én megvédelek" - mondhatnám neki, de ennek kevés valóságalapja van. Alapvetően a romos házakat lenyűgözőnek tartom, és a bátyáimmal nem egybe lógtunk be már a környékünkön, vagy utazásaink során, de ezek mind-mind mugli épületek voltak, tökéletesen szellemtelenek. Én, a tizenöt éves gólya nem sok támaszt nyújthatok egy elátkozott (?) kúriában. Viszont reálisan nézve a tanáraink nem hoztak, nem is hozhattak volna minket életveszélyes helyre. Így, eme hosszas eszmefuttatás után őszintén állíthatom:
- Nem lesz semmi baj.
Ugyanolyan halkan suttogom vissza, ahogy ő nekem, nehogy felfedjem titkát. Aztán normál hangerőre váltva csacsogok neki, míg kipakolok pár dolgot a hozzá közelebbi ágyra, és benyomom a kakaós csigát, amit a reggeliből mentettem. Megnyugtatónak szánt sztorit mesélek a tabi ősöreg laktanyáról, az egyik ilyen helyről, ahol semmi félelmetes nem történt, csak jókat szórakoztunk és érdekes tárgyakat találtunk a testvéreimmel.

Még bele sem kezdek a ferencvárosi elhagyatott gyárépület ecsetelésébe, amikor Poulain tanárnő szólít minket. Igazából nem sok dolgunk van az ebédkészítésben, de udvariasságból mindenki - vagy majdnem mindenki - a konyhába sereglik. Már itt megkezdődik az oktatás. Több könyvet is kivettem a könyvtárból, hogy felkészüljek erre a kirándulásra, ha már a tantárgyat nem tanulom, de sajnos nem volt rájuk időm. Így rögtön az első kérdésre sem tudom a választ, és inkább nem égetném magam.
A legegyértelműbbnek tűnő gondolatom a kérdésre, hogy milyen jelei lehetnek a szellem-jelenlétnek az az, hogy mindenki nagy ívben kerüli a helyet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=816399#post816399][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.08.30. 22:57[/b][/url]

ruha
Ha emlékeim nem csalnak utaztam már zsupsz-kulccsal, és - talán ez meglepő lesz - de kimondottan élvezem is ezt az utazási formát! Mármint oké, igazából mindegyiket, a kandallózáson kívül, mert olyankor mindig tiszta hamu leszek és egész nap tüsszögök mint aki lefejelt egy liszteszsákot, de na. Izgatottan, fél kézzel még egy pogácsát majszolva csatlakozom a körhöz, hogy aztán kivigyorogva magamból a lábamba költöző bugit a gyomrom is felfordulhasson a világgal együtt. Naa, még az utolsó falatom sem engedik lenyelni!
Nincs időm morcogni, helyette inkább fejemet már-már bagolymód tekerem ki, hogy minél több mindent lássak, s amikor érkezést kiáltunk, végül bátran engedhessem el a kulcsot. Ne mint a versenybiciklisták, ne mint a versenybiciklisták, emlékeztetem magam újra és újra, és egy szép, egyenletes tempót másolok le Vivi néniről, amit igyekszek tartani is. Ah föld, közeledsz már! Igazából meglepően simán fogok talajt, egészen gyakorlott módon, bár a végén a dobbantásnál a kviddics során szerzett reflexeim segítenek csak igazán a talpon maradásban. No meg persze a tény, hogy kicsiként sokat szórakoztunk azzal, hogy hintából ugráltunk ki... ez is valami hasonló érzés. Rugózok párat a talpamon még, körbenézelődök, egy mellettem kicsit durvábban megérkezett lányt óvatosan fel is segítek. Nincs baja, a térde bepirosodott ugyan de le nem horzsolta, így már tér is vissza a mező végében vergődő barátnőihez, én meg csak vigyorogva somfordálok körbe felfedezve a helyszínt.
- Adooom - sóhajtok fel a ház láttán, elvégre természetesen jó levitásként érdeklődően előre jövök, hogy halljam a tanárnő szavait. Régi ablakok, elkanászodott kert, pontosan olyan hangulata van a helynek amitől kedvem támadna belopózni és feltérképezni kicsit jobban. Esetleg este? Hihi.
Elfoglaljuk a szállást, és ebédkészítésbe kezdünk, bár ott sok hasznomat nem veszik - azt hiszem ki is borulnának, ha én kezdeném el a mindenféléket beleszórni a lábosba. Azért van már egy hírnevem, na. Segítség helyett tehát vicceket mesélek pár negyedévesnek, akik még bírják és nem rohannak el, sőt, be is szállnak a poénkodásba. Csak akkor csendesedünk el, amikor megjelenik a kérdés, és elhangzik a feladat is, így a többiektől pillanyalatot kérve közelítem meg Vivi nénit, hogy válaszolhassak. Egy régi blokkot szedek elő a nadrágomból, annak hátoldalára firkantom fel a zsebméretűnyire összehajtható ananász-illatú golyóstollal, hogy: "huhogás (nem a bagolyfajta), elmozduló tárgyak, no meg maga a szellem". A papírt átadom somolyogva, s visszaszökdécselek bandázni...
Ugye milyen... Ugye milyen szellemes vagyok?