BK Fórum - Európa

Szellemtan kirándulás

Most először van egy kis időnk beszélgetni Bettivel. Indulás előtt körülbelül annyira futotta, hogy "Mi vett rá, hogy mégis elgyere?" - "Te.", aztán már pörögtek is az események. Meg kellett fogni a zsupszkulcsot, egy rozzant esernyőt. Én is odafértem még mutatóujjal.
Nem először utaztam így, a családban ez a bevett módszer, mivel nincs kandallónk. Ismerős volt az érzés, ahogy az az egy ujj is olyan kíméletlenül tapad hozzá az esernyőhöz, mintha Eternifix ragasztóbűbájjal rögzítették volna. Számítottam az émelyítő pörgés-forgásra is, és régi barátként üdvözöltem az érkezés után rám törő hányingert. Lábaim keményen a földhöz csapódtak, de nem estem el, épp csak meginogtam. Azonban a szemeimmel csak későn tudtam fókuszálni, így hiába kaptam a zuhanó Betti felé, nem sikerült elkapnom.
Nem segítettem neki feltápászkodni, de azt hiszem, nem is igényelte. A hátára gördült, és pont úgy nézett ki, ahogy én szoktam érezni magam, amikor nem akarom, hogy hozzám szóljanak vagy hozzám nyúljanak, csak azt szeretném, hogy hagyjanak békében, amíg összeszedem magam. Vagy meghalok.
Ami engem illet, savanyú gombócba gyűrődött hasamra tettem az egyik kezemet, és tompán magam elé meredve próbáltam rendbe jönni. A diós búrkifli még vacillált, merre tovább.
A tanárnő által felajánlott vizet elfogadtam, és tudtam, hogy ennem is kéne valamit, de egyelőre nem vitt rá a lélek. Egy ujjamat felmutattam Bettinek, ezzel jelezve, hogy még nem vagyok társalgóképes. Csendben baktattam a többiekkel fel a dombon, és csak a felénél fogtam fel, hogy sötétebb van, mint amikor elindultunk, pedig a zsupszkulccsal való utazás tényleg annyi ideig tart, mint ameddig érzed. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, de nagyon messze lehettünk Magyarországtól.

Szóval most, a takaros, de szűkös házikóban, a friss levegőn tett sétától megnyugodott gyomrommal már újra jobban érzem magam. Betti viszont egyre idegesebbnek tűnik. "Majd én megvédelek" - mondhatnám neki, de ennek kevés valóságalapja van. Alapvetően a romos házakat lenyűgözőnek tartom, és a bátyáimmal nem egybe lógtunk be már a környékünkön, vagy utazásaink során, de ezek mind-mind mugli épületek voltak, tökéletesen szellemtelenek. Én, a tizenöt éves gólya nem sok támaszt nyújthatok egy elátkozott (?) kúriában. Viszont reálisan nézve a tanáraink nem hoztak, nem is hozhattak volna minket életveszélyes helyre. Így, eme hosszas eszmefuttatás után őszintén állíthatom:
- Nem lesz semmi baj.
Ugyanolyan halkan suttogom vissza, ahogy ő nekem, nehogy felfedjem titkát. Aztán normál hangerőre váltva csacsogok neki, míg kipakolok pár dolgot a hozzá közelebbi ágyra, és benyomom a kakaós csigát, amit a reggeliből mentettem. Megnyugtatónak szánt sztorit mesélek a tabi ősöreg laktanyáról, az egyik ilyen helyről, ahol semmi félelmetes nem történt, csak jókat szórakoztunk és érdekes tárgyakat találtunk a testvéreimmel.

Még bele sem kezdek a ferencvárosi elhagyatott gyárépület ecsetelésébe, amikor Poulain tanárnő szólít minket. Igazából nem sok dolgunk van az ebédkészítésben, de udvariasságból mindenki - vagy majdnem mindenki - a konyhába sereglik. Már itt megkezdődik az oktatás. Több könyvet is kivettem a könyvtárból, hogy felkészüljek erre a kirándulásra, ha már a tantárgyat nem tanulom, de sajnos nem volt rájuk időm. Így rögtön az első kérdésre sem tudom a választ, és inkább nem égetném magam.
A legegyértelműbbnek tűnő gondolatom a kérdésre, hogy milyen jelei lehetnek a szellem-jelenlétnek az az, hogy mindenki nagy ívben kerüli a helyet.