Amanda

Egy kicsit megigazítottam a taláromat, pár laza mozdulattal lesöpörtem némi ismeretlen eredetű morzsát a válláról. Miközben figyeltem magamat, szigorú lófarokba kötöttem a hajamat és megigazgattam kicsit a prefektusi jelvényemet. Igazából semmi kedvem nem volt a mai ügyelethez. Odakint hűvös volt, az idő egyre inkább hajazott a télire, mintsem kellemes őszre. Bár igazából szeretem a telet, a kedvenc évszakom. Olyan egyszerű, tiszta, hófehér minden. Senki nem lázad ellene, a természet elfogadja a hó börtönét. Minden nyugodt, minden csendes. Jobban belegondolva a tél az, ami valóban a legjobban illik hozzám, nemcsoda, hiszen születésem után nem sokkal egyből télre vált az idő, a legelső élményeim az angliai hideggel voltak. Bár ott inkább az esős, nedves időjárás jellemző, de a tél azért mégis hidegebb, mint a többé évszak, evidens.
Tíz óra múlott - állapítottam meg, miután az órára pillantottam és elindultam, hogy a kedves kint tartózkodó delikvenseket szankciókban részesítsem. Bár jelenleg sokkal szívesebben bújtam volna be a meleg ágyamba, sóhajtva kezdtem bele a végeláthatatlan, unalmas baktatásba. Ki mondta, hogy a prefektusság egy leányálom? Bitóra azonnal, akkora ökörséget mondott. Egy kicsit megsimogattam a halántékom és a konyha felé indultam. Úgy éreztem nem élem túl ezt az éjszakát, ha nem kapok valamit a manóktól, ami kicsit feldob.
Esküszöm, a manó nyakába tudtam volna ugrani, amikor a kezembe nyomta a termoszt. Először kíváncsian tekintettem bele, de azonnal megcsapta az orrom az isteni, édes, vaníliás-fahéjas tej illata. Forró volt, még gőzölgött. Hálás köszönetet adtam a kis manócskának, majdnem egy puszit is nyomtam a fejére. Amúgy is imádom a tejet, de ez az egyik kedvencem, jobbat ki sem lehetett volna találni. Boldogan ölelgettem a kis termoszomat, miközben a Labirintus felé vettem az irányt.
Nem gondoltam volna, hogy valaki ilyenkor még erre járkál. Mármint, senki nem akar már órákra menni, passzióból pedig ki bolyongana ezek között a falak között? Senki. Tökéletes hely, hogy én nyugodtan, kellemesen megiszogassam a tejemet és átsétálgassam az éjszaka nagy részét. Éppen lecsüccsentem valahova, amikor valami zajt hallottam. Felkaptam a fejem és a drága termoszkámat faképnél hagyva, pálcámat előrántva indultam a hang irányába. Az egyik kanyar előtt mintha egy alakot pillantottam volna meg. Mérgesen sóhajtva váltottam gyorsabb tempóra, a talárom csak úgy suhogott.
- Állj csak meg! - Kicsit megemeltem a hangomat, amikor mondtam, hátha meghallja és engedelmeskedik. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most szórakozni velem, nagyon nem vagyok abban a hangulatban. Ki tudja, lehet, hogy egy-két átok után már nem lesz olyan szaladgálós kedvében.

Lorelai

Az egész napos tanulás, pakolászás és gondolkodás után idejét érezte Bonnie, hogy túlessen a szokásos edzőgyakorlatán illetve az esti futásán a kastély körüli részen. Igazából imád ilyenkor kicsit kimozdulni és csak futni, futni, és futni. Van ideje elmerengeni, összeszedni gondolatait, és kicsit lelket önteni saját magába. ~10 éves korom óta elképzeléseim voltak milyen lesz egyszer teljesen egyedül önállóan rendezni az életem, most, hogy tényleg nem tudtam senkire támaszkodni, úgy isten igazából, rájöttem, hogy sokkal többet tudok segíteni magamon, mint azt valaha gondoltam. Mondjuk, igaza van, Angelinának abban, hogy ennek nem kellene így lennie. De amíg ez a bizalmatlankodás, a megfelelési kényszer és az óvatosság dolgozik bennem, úgy sem valószínű, hogy olyan partnerem lelem, akire támaszkodhatok.~ Itt egy picit elmosolyodik, megáll, kifújja magát és az utolsó etapnak is nekilendül. Határozottan, nem lazsálva, teljes elszántsággal. ~Persze nem biztos, hogy nem ismerem már esetleg, azt, aki ebben segíthet. Nehéz lesz újra bízni, de azért én már látom a fényt az alagút végén.~
Még akkor is élvezi az egészet, mikor tudja, és érzékeli, hogy igen is közeli már nagyon az a hideg és zord tél, hiszen egyre csípősebb szél fúj, és a levegő nagyon lehűlt, ennek ellenére szokásos edzőruhájában fut, csak egy kabátkával van rajta több. Eléggé magába feledkezve ismétli a köröket egymás után, és indul el lassabb kocogással a kastély felé, kissé elkésett, ugyanis általában időben vissza szokott érni, de ma kicsit úgy érezte, hogy faraghat a lefaragnivalón ezért elmerte nyújtani az esti programot. Ha már késik legalább ne sokat, általában ez a felállás az, aminek érvényesülnie kellene, de szinte sose történik így. Be kell vallani, azért nem az a pontos fajta. Pontosan ezért is történik meg az, aminek nem szabadott volna, minél gyorsabb és rövidebb utat keres magának, ezért gondolkodás nélkül indul neki egy régi folyosónak kinéző úton, természetesen jó kedvel, bár már inkább csak sétálva. Feltűnően sok energiája van, amit le kéne még vezetnie valamin, kivételesen nem is fáradt el úgy ahogy szokott, szüksége volt a plusz órákra, majd beszél Yarral, hátha szívesen csatlakozna, akkor legalább nem kellene egyedül mászkálnia ilyenkor. Sorra látja a falon a portrékat, az egyiken el is mereng egy pillanatig, eléggé érdekes ábrázolása, annak, ahogy éppen egy gyümölcsösben bújócskázik egy kislány. Kedvet is kap tőle, bár nincs társasága. Ideje sincs ezen gondolkodni, hiszen mire belekezdene, mintha lépteket hallana valahonnan a közelből. folyosó kezdeteket vesz maga előtt észre, és döntés előtt áll, elindul jobbra, majd balra kanyarodik, ekkor halja meg amint valaki vélhetően felé kiáltott. Elmosolyodik, majd egy kisebbet mormog, nem kiált, de kissé nevetős hangon, aranyosan és azért halhatóan.
-A bújócska elkezdődött.
Ezzel megszaporázva lépteit, ám próbálkozik minél halkabban tenni ezt, egy két kanyaron túl egy kis résnél bújik, elvárva merre indul keresője, épp úgy helyezkedik, hogy észrevenni elsőre ne lehessen, arról nem beszélve, hogy talán akkora szerencséje sincs a bújónak ( ), hogy eltalálja, melyik úton jöjjön felé.

Amanda

Az alak nemhogy nem állt meg, még továbbszaladt előlem, hirtelen kanyarokat véve. Egy idő után már meg kellett torpannom, hogy füleljek egy kicsit, hátha megtalálom a nyomát. Összeszorítottam a fogaimat. Biztos voltam benne, hogy egy diákkal van dolgom, ha magasabb rangú nálam, tuti nem tűrte volna a hangnemem. Azonnal felment bennem a pumpa, hacsak rágondoltam. Erélyesen, egyértelműen felszólítottam, hogy álljon meg. Ő pedig eltűnt előlem. Ezt biztosan nem hagyhatom annyiban.
Nem sokkal később jön a felkiáltás a bújócskáról. Bújócska... ez minek néz engem? Valami kedves kislánynak, aki leáll éjszaka bújócskázni vele egy ilyen helyen? Éppen visszakiabáltam volna valami nagy fenyegetést, amikor éreztem, hogy elindul bennem valami. Sajnos nagyon ismerős érzés. A fejemből indult, villámként cikázott át a testemen. Lassan hosszú, legkevésbé sem boldog vigyort húzott az arcomra. A számban éreztem a mámoros ízét. A tudat, hogy ki van szolgáltatva nekem, hogy az én kis űzött vadammá változtatta magát önszántából... egyszerűen imádom. Szeretni fogom ezt a játékot, bár nem hiszem, hogy olyan gyermeki lesz, mint ahogy ő gondolta.
A vigyor már alapvetően bizarr volt az én arcomon. Megszorítottam a pálcámat és a mámort félretéve hideg fejjel kezdtem el gondolkodni. Itt van, a közelben. Nem nagy a labirintus, nem is hiszem, hogy olyan messzire ment volna el. De ez így nem jó, túl biztonságban érzi magát. Érdekesebbé akartam tenni a játékot, ha már játszani szeretett volna a kis "barátom".
- Fumos. - Mondtam a varázsigét, majd a pálcámból előtört a fekete füst, amit irányíthatok. Belélegezni nem káros, figyelemelterelésre van. Szétárasztottam az egész labirintusban, hogy a gyertyák fényét prímán elfogja, homályba borítson mindent. Egy kis részen megnyaltam az egyik ajkam. Egy egyszerű Lumos-szal fényt varázsoltam, hogy lássak a füstben. Ez a varázsige tetszik, a fekete füst olyan hangulatossá teszi a vadászatot... akarom mondani bújócskát. A világító pálcámmal elkezdtem alaposan körbevizsgálni az egész Labirintust, minden zegzugba hirtelen bevilágítva.
- Aki bújt, aki nem, megyek. - Egy biztos: ha nem változtat helyet, viszonylag hamar megtalálom. Úgyis meg fogom találni.

Lorelai

Kellően halkan, és óvatosan mozog mindig. Azért ez most kicsit más mint a gyerekkori játszadozások, ez sokkal kiélezettebb, és sokkal kiszámíthatatlanabb. Nem tudni ki az ellenfél, és nem tudni mit fog tenni, de így is egy lépéssel előtte kell járni, az a gonoszkodós vigyor megjelenik és már végig is gondolja mik a lehetőségei. Ekkor hallja elhangzani a varázslatot. Fekete füst kezd terjengeni, erre elvigyorodik, és eszébe jutnak régi mesterei Németországból, akik sok dolgot tanítottak neki. Leguggol, ugyanis a füst felfelé száll, lent sokkal jobbak a látási viszonyok, így próbál tájékozódni, hamar kifigyel egy balra is és jobbra is kanyarodó részt. Óvatosan, hangtalanul, törpejárásban elindul arra. Figyel minden irányba. Egyszer csak egy fénypontot pillant meg, itt már tudja, hogy közel az ellenfél. Nagy mosollyal megszaporázza mozgását, szép áramvonalasan csusszan előrefelé figyelve, hogy észre ne vegyék, még nem hibázott eddig, de semmi sem kizárt. Mondjuk a füst inkább előnyére vált, hiszen a másik fél se lát sokat. 2-3 jobb-bal kanyar után máris egy még kevésbé füstös szakaszon találja magát, kissé bolyongva, de hosszabb távot megtéve elér egy körforgalom szerűséghez, kicsit ismerős neki, nem nagy ez a hely így lehet már előbb is látta, csak akkor gyorsan haladt. Ekkor a fényt távolodni látja, tudja mögé került, nem fog hátulról támadni, de így figyelheti az illető mozgását, egy félreeső sarokból, nem látható ismét, és nem is támadható igazán, mert elég távol van.
~Azért most már nem sürgős annyira felérni, ha már itt van egy kis izgalom. Minden napra egy mese című könyvet úgy is kinőttem, így muszáj valami új esti altató után nézni, vegyük pluszedzésnek.~
Még gondolkodik, szemeit egy pillanatra se veszi le az üldözőről, talán ha kicsit jobban megnézi kivehető, hogy egy lányról van szó, abból a hangnemből ítélve prefektus féle lehet, nem ismerős neki, így valószínűleg nem a rellonosok közül való, idősebb is lehet. De ez mind nem olyan fontos, nem egy bátortalan lélek, és ha egyszer valakivel incselkedik, akkor azt végig viszi. Nem feldühíteni akarja inkább csak egy kis „játékra bírni a bújót, de láthatóan belement. Kicsit olyan érzése van Bonnienak, hogy nincs is ez annyira ellenére, mint az mutatkozott első mondatából.

Amanda

Lorelai
//Zárás//

Türelmetlen lélek, aki szereti elsietni a dolgokat, de amikor előtör a kalandvágya és az akarata erősebb ennél, akkor indul a móka. Most is ez a helyzet, jobban akarja ezt „játszani”, mint amennyire türelmetlen szokott lenni. Pont ebből fakad óvatossága és az, hogy a hibákat kerüli. Minden megmozdulása, már túl tudatosnak is mondható. Nem nagyon tesz hirtelen cselekvési formát, nem dől be hamar a trükköknek, jó megesik, hogy nem vesz észre valamit, de mikor pörög benne az adrenalin is, akkor azért, majdnem tökéletesek az érzékszervei. Hall, tapint és lát egyszerre.
Észreveszi, hogy az éppen megfigyelt személy körül sötétség lesz úrrá, és elhasal, majd egy koppanást is hall, ami lehetett a pálcája. De nem kockáztatva semmit, most még nem csap le a lehetőségre.
Ekkor küldi szét a fénycsóvákat a lány. A régi időket felidézve, nosztalgia szintjére, végi gondolja merre és hogyan tud úgy mozogni, hogy abból csak neki származzon előnye, a másiknak ne, hátránya meg semmiképpen sem. Egyelőre, mivel a lány mögött van, mozgásával ellentétes irányba, kivehető, még az első fénycsóva után a mozgása, ám aztán jön a következő kettő.
Mielőtt még bármi történne, mögé kerülne vagy hasonlok, elővesz pálcáját, majd nagyon halkan elsuttog egy varázslatot.
-Capillux! – Figyelemelterelésnek tökéletes lesz, - nem is okozhat veszélyt, nem tud égetni,- egy olyan folyosóra irányítja, amely felé a lány tart, majd visszatér az előbbi körforgalomhoz, és az egyik kellemesebbnek tűnő úton elindul, két balra kanyar után. A szemben lévő mindkét folyosón elindít még ilyen figyelemelterelő lángot.
-Capillux!Capillux! –
Majd jobbra elindul, és egy alacsony, de használható átjárón keresztül, egy addig egészen bejáratlan, fénycsóva által megközelítetlen, helyen lyukad ki, ahol a fal mellett óvatosan araszol előre, majd egy beugró részbe beáll, és próbálja lekövetni magában az eseményeket, a figyelemelterelőivel egy ideig, legalábbis minimum az elsővel, ha olyan okos legalább, mint Bonnie, el lesz. Addig van idő a következő lépésen gondolkodni, kicsit a bújócska a fogócska, és a vadászat keveréke ez az egész. Vicces kis kaland, de minden esetre tetszik a szereplőnek.
Amolyan zsákutca félében kötött ki elsőre, de hamar kikászálódott onnan, és visszafelé indult, bízott a vakszerencsében, de azért nem próbálkozna egyik fénnyel sem, ki tudja, nem fog ilyen pitiáner hibába esni. Óvatosan, halkan, lábujjhegyen egy búvóhelyre kerül, ahonnan, ha közeledik valaki, könnyen észreveszi. Nem kizárt, hogy most már lassan, valamilyen úton, módon elég közel lesznek egymáshoz, de a kellő óvatosság miatt, még nem fogja Amandát senki észrevenni.
~Eddig szép és jó. Élvezem én ezt, még akár a nyúl is viheti a puskát.~
Vigyorodik el, majd belegondolva abba, milyen kondícióba van, főleg így edzések mellett, a futó tehetsége vitathatatlan, így ha közeli fogócskaharcra kerülne a sor, verhetetlen.

Nem is kell sokat várni erre, kiszúrja őt a lány, mivel sikerült szerencsétlenül leejtenie a pálcáját és zajongania. Elkezdődik a tényleges fogócska. Amanda előnyt élvez, közelebb van egy kijárathoz. Megszaporázza, majd a Labirintust elhagyva rohamozni kezd a körlete felé. Klubhelyiségük portréja előtt kifújja magát, majd mikor belép, nevetni kezd. ~Igen, ez az én formám.~

Alex, Kishölgy

A vizsgákra való tanulásba beleunva kóborlásba kezdtem a kastélyban. Az északi toronyban - ahová egyébként még sosem tettem be a lábam - találtam valami érdekeset így Alex keresésére indultam, mivel valahogy mindenképp meg akartam hálálni a fiúnak, hogy annak idején elhívott magával az álomfejtős jóslástan órára, ami felejthetetlen élménynek bizonyult számomra. Ezért mentem megkérni, hogy jöjjön velem felfedezni ezt a számomra még ismeretlen területet. Reméltem, hogy a kaland lehetősége felcsigázza az érdeklődését, és nem mond nemet a közös programra.
Emilyvel való beszélgetésem óta sokkal könnyebbnek és felszabadultnak éreztem magam és ez még ekkor is erősen éreztette a hatását. Valósággal szökdécselve érkeztem Alex elé, majd úgy, ahogy ebben az iskolában – sőt talán ebben az életben - még sosem, teljesen őszintén, megjátszás nélkül rámosolyogtam és elé tártam a tervemet.
Mivel különösebb ellenérveket nem támasztott a dolog ellen, elindultunk a labirintus felé és közben megpróbáltam szóval tartani. Igazából csak fecsegtem mindenféléről, ami kicsit sem volt jellemző rám, de épp aznap érkezett egy levél édesapámtól, amiben tudatta, hogy már sokkal jobban van, ez pedig igazán feldobta a hangulatomat.
- A vizsgákkal hogy állsz? Mit fogsz csinálni a szünetben? Te jártál már erre? – tettem fel az utolsó pár kérdésemet, majd megtorpantam az „építmény” kezdete előtt. Ez a tétovázás azonban csak pár pillanatig tartott, magabiztosan folytattam a megkezdett utat. Egy darabig csendben haladtunk a folyosókon zsákutcától zsákutcáig, míg végül rádöbbentem, hogy eltévedtünk. Próbáltam nem kétségbe esni vagy legalábbis nem kimutatni az ijedtségemet, így aztán álhatározottan siettem tovább. Hiába kerestem azonban a kiutat, semmi sem tűnt ismerősnek. Ezért is lehetett, hogy benyitottam az első ajtón, ami elém került, hátha van ott valaki, aki segíthet kijutni anélkül, hogy Alexnek feltűnne, hogy a tájékozódó képességem egyenlő a nullával.
A szobában azonban nem volt senki, ezért fordultam is vissza, de az ajtó becsapódott mögöttünk és hiába rángattam a zárat sehogy sem sikerült kinyitnom. Tanácstalanul néztem a fiúra és úgy éreztem ideje bevallanom neki a dolgot:
- Bocsi, azt hiszem eltévedtünk.

Aileen és Hanna

Aileen és Alex

A kishölgy ezúttal a megszokottnál durcásabb képpel szálldos erre-arra a kastélyon belül, de sehol nem lát senkit, emiatt csöppnyi szája is lefelé hajlik, s ha tudna talán pityeregne is egy kicsit, hogy kiadja magából a szomorúságot, és azt a kis dühöt ami mardossa.
Hiszen mindenki levegőnek nézi őt mostanában, senkivel nem tud rendesen beszélgetni, vagy játszani. Persze ezt már megszokta az eddig eltelt több mint 400 évben, de most a szokásosnál is több gonoszság éri, amit talán csak ő lát gonosznak.
Szellem létére mindenhova be tud röppenni, és mindenen át tud menni, ezért volt szerencséje a két levitás diáknak akik épp most lopakodtak be a cicás néni mögött.
Hanna még épp látta, amint becsukódik az ajtó mögöttük. Végig követte őket, ugyanis kíváncsi volt, hogy ugyan mi dolguk erre, most a vizsgaidőszak alatt, hiszen ilyenkor nincsenek erre tanórák, és ezt a kis vörös lányka is pontosan tudta.
Amikor meghallotta az első varázsigét, amit az egyik diák mondott ki az ajtón túl, már akkor tudta, hogy beszorultak, és velük ellentétben ő pontosan tudta, hogy hol van annak az ajtónak a kulcsa amit hiábavalóan próbálnak varázsigével, vagy fizikai erővel kinyitni.
Ekkor gondolta, kicsit ráijeszt a diákokra, és átdugta a fejét az ajtón, remélte, hogy sikerült megijesztenie kicsit valakit.
- Víííííííí. - magas hangot hallatott, ami akár még rettentően ijesztő is lehetett volna, ha nem vág közben olyan irtóan aranyos arcot.Mikor már volt egy kis ideje körbe is nézett.
-Nahát, sziasztok. Aleeex! - csillant fel a szeme amikor felismerte a Levita egyik népszerű diákját, akit mellesleg kedvelt is.
- Mégis mit csináltok ti itt? Ez nem való embereknek. - lobogtatja meg hosszú, vörös haját, ezzel is mutatva, hogy neki szabad, mert ő szellemlány. - Hát úgy látom bajban vagytok, ha gondoljátok segíthetek nektek, de csak ha hajlandóak vagytok játszani velem egy kicsit, mert ha nem akkor akár el is mehetek. - bár magában tudta a lány, hogy úgyse lenne szíve itt hagyni őket egyedül.
Ha igent mondanak a segítségére, akkor ismerteti a szabályokat.
- Nos, a helyzet az, hogy szöööörnyen nehéz innen egyedül kijutni, de ha válaszoltok néhány találós kérdésemre, akkor elmondom nektek, hogy merre menjetek, és hogy merre találjátok ennek az ajtónak a kulcsát. - ha mindketten megértették, akkor Hanna elő is szedi kicsi fejéból, valamelyik régen hallott találós kérdését.
- Szóval, íme itt az első:

Mi az, aminek van lába,de nem tud járni vele, van gerince, de nem használja semmire, és van gyomra,de éhes sose lehet, fej nélküli dolog ő, mégis messzire ellát?
Ha kitalálják a feladványt, akkor elmondja nekik, hogy merre találják a kulcsot., és már mehetnek is tovább a következő kanyarig.
Hanna már most élvezi a játékot, bár kimutatni még nem meri, és alig várja, hogy folytassák.

Alex, Kishölgy

- Ebben a félévben nem vettem fel valami sok tantárgyat, úgyhogy remélhetőleg megleszek – vontam meg a vállam, mikor Alex viszonozta az érdeklődésemet a vizsgái iránt. Nem tudtam olyan lelkesedéssel viszonyulni a kaland iránt, mint mikor elindultunk, főleg, hogy az a bizonyos dolog, amit mutatni akartam neki egyik sarkon sem akart felbukkanni.
- Mivel édesapám magyar ezért nem igazán kötődünk Angliához – vontam meg újra a vállam aztán hirtelen eszembe jutott, hogy Alex nem is tudja azt. Egy pillanatra eltűnődtem, hogy elmondjam-e neki, de nem sokáig kellett gondolkodnom rajta. Az Emilyvel töltött idő tényleg nagyon jót tett nekem, Alexet pedig a barátomnak tartottam, így hát megmagyaráztam neki a dolgot – Édesanyám révén vagyok félig angol, de ő már nagyon régen meghalt. Valójában Magyarországon magyar rokonok között nőttem fel, nem is tudok valami jól angolul. Szünetekben általában otthon szoktunk maradni, esetleg meglátogatjuk a nagymamámat vagy csak bekötött szemmel rábökünk a térkép egy pontjára és elmegyünk oda néhány napra. Mondjuk volt már olyan, hogy csak negyedik próbálkozásra sikerült olyan helyre mutatnom, ami valóban megfelelő úti célnak – az emléktől felnevettem bár a helyzetünk nem tűnt túl rózsásnak. Ennek bizonyításaként sikerült bezárnom magunkat egy kisméretű terembe.
Kicsit félve néztem Alexre, de ő nem tűnt dühösnek, inkább megpróbált kijuttatni minket, ha már nekem sikerült ilyen ügyesen elrontanom a dolgot. Sajnos azonban a próbálkozásának nem lett látható eredménye, hacsak az nem, hogy megjelent a Kishölgy, nem is akárhogy. Aprót sikkantottam talán még ugrottam is egyet ijedtemben, de aztán próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Reméltem, hogy a fiúnak nem tűnt fel az ijedelmem, de ezt már akkor is önáltatásnak véltem.
A Kishölgy szerencsére segíteni jött, de a találós kérdéses játéktól kicsit féltem. Bár főleg attól, hogy Alex mindenre tud majd válaszolni, én meg majd csak állok ott kukán és végül ő fog minket kijuttatni a labirintusból. Félelmem beigazolódni látszott, mikor a szellemlány feltette első kérdését és nekem fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet a megfejtés. Persze nem adtam fel, törtem a fejem a lehetségesen, sőt később már a lehetetlenen is, de a megvilágosodás nem akart jönni. Próbáltam rendszert vinni a gondolataimba, elkezdtem darabjaiban vizsgálni a mondatot.
~Van lába, de nem tud járni vele? Ez akár egy bútor is lehet, vagy valami természeti képződmény, mondjuk egy hegy. Hogy is volt tovább? Van gerince, de nem használja. Hmm… A hegyre ez is igaz lehet, akárcsak az éhnélküli gyomor. De vajon lehet-e értelmezni a hegynél a látást? Vagy csak én bonyolítom túl? Merjek rákérdezni vagy csak lejáratom magam vele? Egyáltalán mi lesz akkor, ha rosszat mondunk? Erre nem tért ki a szabályok ismertetésénél. Viszont, ha csak állok itt szótlanul, azzal még inkább ostobának tűnök. Elvégre épp az előbb állapítottam meg, hogy megbízom Alexben, csak nem fog kiröhögni.~
Az előbbi gondolatmenetemen kicsit felbátorodva, de csak amolyan félhangosan megpróbálkoztam a válasszal:
- Lehet, hogy a megoldás a hegy?

Aileen és Hanna

Leonie
Március 4., 18:07

Yar

Eljutott végre addig, hogy akad egy kis bűntudatmentes szabadideje. No, nem mintha amúgy egy önmarcangoló típus volna, inkább minden mindegy fajtából szedték a kislányt, aki most éppen azon van, hogy újabb felfedezőtúrát tegyen a Kastélyban. Lassan egy egész tanévet eltöltött már itt, de még mindig sokszor eltéved, és egy csomó helyen nem nézett még rendesen körül. Ma pedig ez a program, meg egy kis ereklyevadászat. Természetesen szokásához híven, játékos formában.
A batyujából előhúzott térképet nézegetve sétál előre, de hiába forgatja ide-oda, valahogy kicsit sem hasonlít az útvonal arra a folyosóra, amin éppen áthalad.
-Itt elfordulok jobbra, és továbbmegyek a … - Fel sem néz, úgy kanyarodik be, aminek köszönhetően hatalmasat koppan, mint légy az üvegen. És legalább olyan okosan is reagál, mint a rovar szokott.
-Aúúcs! – Méltatlankodva, homlokát ráncolva kezdi nézegetni az akadályt. Nézi közelről, távolról, jobbról, balról… ez bizony tényleg egy fal, nincs kétség. – De akkor, mi a fene? Biztos titkos átjáró! – Magában motyogva tapogatja a tömör a falat, hátha talál valami gombot, amitől átfordul. A mamájánál látta azt a sorozatot, valami fosztogatókat, azok is mindig elfordítottak egy kart, és tádámm! Kinyílt az ajtó előttük.
-Vagy jelszó… mondjuuuk… Szezám tárulj! – Még karjait is kitárja, hátha attól jobb lesz. – Akkor keresek egy faltörő kost. – Morfondírozva maga elé tartja a térképet, forgat rajta kettőt, megnézegeti, majd összetekeri, és elindul tovább a folyosón osonó üzemmódban, ahogy az az igazi kincskeresőkhöz illik.
Nem is kell sokáig mennie, amíg rátalál… hát a kincs az túlzás lenne, de faltörő kosnak pont megteszi majd... Szóval épp egy sötét sarok mellett halad el, mikor Yar rátör szerencsétlen törpikére. Az meg akkorát ugrik ijedtében, hogy nekivágódik a szemközti falnak, és szemei elé kapja kezeit. Remek védekezési módszer, ha ő nem látja az ellenséget, bizonyára az sem őt.
-Ne bááánts! Esküszöm, hogy nem én raktam csalánt az ágyadba! – Komolyan szívritmuszavarokkal küzd, miközben leereszti kezeit, hogy szemrevételezhesse támadóját.
-Óóó! – Hiszen ez nem is valami gonosz szörnyeteg, csak volt csapattársa.
-Azt hiszem, összepisiltem magam… - Nyavalyogja, miközben lenéz a nadrágjára, és láss csodát, az tényleg vizes. De a következő pillanatban óvatosan belenyúl az oldalán fityegő batyuba, és elővesz néhány üvegszilánkot.
-Ennyit a túlélő készletemről! Most aztán szomjan fogunk halni miattad, mert összetört a befőttes üvegem! – Igen, ő abba rakott vizet magának. Nem mellesleg az volt a hátsó szándéka vele, hogy lop magának egy halat, ha talál valahol a kastélyban. Most aztán minden terve kútba esett.

Linn
Március 4., 18:07

Yar

-Csalánt? Miről beszélsz? Sosem tennék olyat… - Előveszi legártatlanabb fejét, amit akkor szokott használni, ha rajtakapják valamin. Elvégre tényleg nem tenne csalánt más ágyába, csak akkor, ha valaki megérdemli, természetesen. Teljes bosszú! Ez a jelmondat, ha valaki packázni mer a vörös törpével. Meg aztán, látszik is rajta, hogy milyen kis vérmes dög, nemde?
-Én nagyszerű terelő? – Óóó, ez azért csak meglegyezgeti kissé az egóját. Ha valaminek, hát nagyszerű terelőnek sosem mondaná magát. Valahol a szörnyen szerencsétlen és a brutálisan béna között vacillálna, ha rákérdeznének, éppen ezért most örül a fejének.
-Tuti, apukám lefizetett, hogy ilyeneket mondj nekem. – Állapítja meg, és mivel nagyon is egyetért saját szavaival, még bólogat is mellé hevesen.
-Honnan ismered apukámat? – Ha lenne egy lámpája, most biztosan belevilágítana Yarista arcába, mint azok a profi kihallgatók a filmekben. Még közelebb is hajol hozzá, hogy a hazugság minden jelét leolvashassa arcáról. Személyes tér? Olyat ő nem ismer, de ezt a srác már tapasztalhatta.
-Mit adott Neked ezért? Hmhmhm? Elaltatod a figyelmem, aztán egy sötét sarokban elteszel láb alól? – Nem mintha nem lenne tök üres a folyosó, szóval az úriember egy pillanat alatt kiiktathatná.
-A szobám biztos kell játékteremnek otthon… - Hogy miért beszél már megint össze-vissza, az rejtély, de amilyen gyorsan jött az előbbi zagyvaság, olyan gyorsan kapcsolódik rá a következő témára is. Neki nem okoz gondot, hogy összefüggéstelenül beszéljen.
-Még nem, de tele van szilánkokkal a táskám, úgyhogy ne próbálj meg kirabolni, mert megvágod az ujjad – Ezer wattos vigyort villant a rellonos felé. Nem is érti, miért mondják, hogy a zöldek gonoszak, mikor ő maga még egy olyannal sem találkozott. Még Amirát is egészen megkedvelte, elvégre mindenkinek lehet rossz napja.
-Nincs nálam pálcaaaa… - Megvakarja feje búbját, és megvonogatja mellé a vállát. Szinte sosincs nála, mert mindig elfelejti. Vagy direkt nem viszi, nehogy elhagyja, ez a két variáció létezik nála. Bár talán nem kellett volna elárulnia magát, nehogy megjárja a végén.
-Különben is, pálcával túl egyszerű lenne a túlélés, így sokkal izgalmasabb. Van térképem, az elég hozzá, hogy megleljem a kincset! – Lelkesen a srác orra alá nyomja a kezében szorongatott lapot, hogy ugyan nézze már meg micsoda fontos kelléke van a felfedező túrához. Azt viszont hozzátenném, hogy a térképet maga Leonie rajzolta, és kicsit sem hasonlít az iskolához. Van rajta egy szaggatott vonal meg egy nagy „X”, és ennyi.
-Ki az a Do… Dolll… mit is mondtál? – Le van maradva – Mutass be neki! – Mármint nem a csúnya módon, hanem igazán megismertethetné a két leányt egymással, ha már így felhozta a témát. Leonie roppant lelkes minden új barátért.
-Nem tudom, mi lesz! De gyere! – Megfogja a srác csuklóját, és elkezdi húzni előrefelé. Igen ám, de ekkor zöldre váltanak a fények. Kis vörösünk annyira azért nem ijedős fajta, de inkább beugrik Yar mögé.
-Ha jobban meggondolom, Neked kéne előremenni – Elkezdi tolni maga előtt. Egy igazi férfi ne féljen golyófogónak beállni. Meg azok a vérnyenyenye.. mik?
-Miféle nyenye.. ömm.. nyékről beszélsz? Én nem vagyok finom. Már teljesen besavanyodtam, a vérem is biztos savanyú már. Téged egyenek meg! – Még mindig maga előtt tessékeli a srácot, hogy a fedezékében haladva jusson előre. Hacsak Yarista meg nem unja, és be nem suvasztja valami lyukba, ahol aztán ott is hagyja…

Linn
Március 4., 18:11

Yarista

Ahelyett, hogy megsértődne, mint egy valamire való gyerek, inkább együtt nevet Yar-ral. A szőke srác amúgy is olyan kis mókás figurának tűnik számára, nem úgy, mint amiket hallott róla. Biztos a sok összetört szív mondatta azokkal a szegény lányokkal a negatív kritikát.
-Semmi baj, ne fogd vissza magad! – Lapogatja meg a szőke fejet, amihez még lábujjhegyre is kell állnia, szóval elég mókás hatást kelthet. Mintha legalábbis Trilliant bíztatná, hogy milyen kis ügyes, ugyan hozza már vissza azt a labdát.
-Persze, hogy jó a szemem! Ha a cikesz mögötted lenne, még azt is látnám! – Nyilván röntgenpillantása van, átlát mindenen, szóval lehet pályát tévesztett, és inkább fogónak kéne állnia. Vagy elmehetne fedett pályás távolba nézésre is, egészen bizonyos, hogy mindenkit lepipálna.
-Milyen kondíció? Mimimi? Miről beszélsz? – Méltatlankodik, miközben megböködi Yar mellkasát, mintha egyetlen ujjával képes volna feldönteni őt. Kicsi a bors, de még kisebb, ha leőröljük!
-Simán lepipállak ám! Mit szeretnél látni, fekvő támaszt? – Ezzel a lendülettel már le is veti magát a földre, mint egy jó katona. „Euro edzés, euro edzés!” Hölgyünk ám komoly munkával érte el, hogy végig bírjon egy egész meccset csinálni anélkül, hogy leszakadjanak a karjai, és ezt be is mutatja: hirtelenjében lenyom vagy három fekvőt, aztán felpattan, már csak azért is, mert a negyediknél már bizonyosan a földön hasalva kötött volna ki.
-Látod ezt a kondit? Hmhm? – Kétszer körbefutja a srácot, majd vigyorogva lefékez az orra előtt.
-Na, ezért sem érdemes kirabolnod! Lenyomlak, mint muglik a villanykapcsolót! – Hangyányit bepörgött a kis törpe, jobb lesz leállítani, mielőtt még lefüstöl nála a rendszer. De persze mindezt olyan gyermeki örömmel az arcán adja elő, mintha Yar éppen csokit osztogatna.
-Én nem vagyok pálca – Fintorodik el, legyen a srác a pálca, ha nagyon akarja, és védje meg. Éppen ezért tolja maga előtt, bár elég nagy lesz a probléma, ha a túravezető még térképet sem tud olvasni.
-Te tényleg nem látod át? – Méltatlankodva odahajol a lap fölé, és elkezd mutogatni – Innen jöttem, itt találkoztunk, és erre indultunk most el – Lényegében nem is a vonalakon viszi az ujját, úgyhogy ebből a magyarázatból Yar nem lesz okosabb. Leonie meg attól nem lesz okosabb, amit a szőkétől hall a nyenyékről.
-Ez nem hangzik túl jól – Suttogja vissza. – Nem akarok elemésztődni, mert az biztos fáj. – Állapítja meg tökéletes meggyőződéssel. Nem győz ott loholni az úriember sarkában, hátha egy kis esély is van rá, hogy jön egy csúnya amorf ördög, és elénekli a Fapados űrutazást. Azt tuti nem élné túl.
-Ááá – Belevisít a rellonos fülébe, mikor bezáródik a fal mögöttük. – Mind meg fogunk halni! – És a helyzethez egy cseppet sem méltó módon hozzáteszi – De izgiii! – Odasomfordál a szökőkúthoz, és szemrevételezi a feliratot.
-Csukjuk be? Mit? A szemünket? – Fordul vissza pajtásához. – Én be nem csukom! Mi van, ha valaki előugrik a halból, miközben nem nézek oda?

Linn
Március 4., 18:14

Yar

-Áhh, semmi baj! A lényeg, hogy most már Te is tudod, kivel szabad kezdeni, meg kivel nem – Legyint egyet, mintha az imént kisebb szülői megrovásban részesítette volna az uraságot, most pedig kegyesen elnézné a bűnét. De az idilli nyugodalmas pillanat nem tart sokáig, mert hamarjában Yarista vállán lógva találja magát. Csak nehogy aztán kiderüljön, a szőkeség megunta, és így próbálja legyilkolni. Szépen is néznénk ki, bevágná a fejét a falba, Yar meg mintha mi sem történt volna, begyömöszöli a hal gyomrába, és otthagyja. Új látványosság a kastélyban: A vérző kút.
-Ne tegyél leee! – Visítja boldogan, de már úgyis mindegy, mert ismét két lábbal áll a földön. Ez így persze elég erős kijelentés, egyrészt szédeleg egy sort, miután függőlegesbe kerül, de ha átvitt értelemben tekintjük, akkor meg pláne roppantul nem igaz rá ez a mondat.
-Te sírsz? – Kérdezi meglepve, miután végre kitalálta, merre van az előre. – Megrúgtalak talán? Vagy túl nehéz voltam, és megroppant a gerinced? – Ijedten mászik bele a másik aurájába. Bizonyára sokkal rosszabbul nézne ki az uraság, ha valami baja történt volna, de azért Leonie a biztonság kedvéért körbejárja még egyszer, és szemrevételezi minden darabkáját. Majdnem mindet. És semmi bajt nem talál. Akkor viszont…?
-Ez a térkép vadonatúj! Most csináltam… izéé… vettem… szereztem… Biztos nem jól tartoood! – Kikapja a kezéből, megforgatja, majd visszatuszkolja a markába. – Így már teljeseeen… - Kitágult szemekkel mered rá a szőkére, abbahagyva a fecsegést, mintha az valami oltári ijesztő dolgot mondott volna. Valójában tényleg.  Még hogy itt kísérleti labor? Aztán majd menten kilibeg a falon át egy kétfejű ember vagy valami hasonló… Mily’ kegyetlen ez a srác! Hát hogy a nyuszifülbe fog ezek után aludni?
-Te meg idehoztál engem? Kísérleti alanynak akarsz eladni? – Kérdezi nagyokat rémüldözve, amit fele annyira sem gondol komolyan, mint ahogy megjátssza. – Az én agyammal nem mentek sokra! – Próbálja kimenteni magát az amúgy nem is valós veszélyből. – Nem nagyobb annál, mint amekkorára a Te szemed nő attól a mérges akármitől – Rávigyorog a srácra, majd heves fejrázásba kezd, amitől olyan hatást kelt, mintha lángra lobbant volna a kobakja.
-Én neem! – Azért vonakodva lehunyja a szemeit, de mintha csupán pislogott volna, azonnal kinyitja, és beáll Yarista orra elé, hogy mire amaz újra ráeszmél a külvilágra, pont vele találja szemben magát.  
-Szerintem, ez nem jött be! – Állapítja meg roppant bölcsen, és még annál is tanácstalanabb arckifejezéssel. Yarista itt a férfiember nem? Oldja meg ő a problémát!
-Mit lehet lecsukniiii? – Morfondírozva tekint le kezeire. – Mondjuk a bűnözőket vagy a WC ülőkét…? – Körbe is néz gyorsan – De itt egyikből sincs, ha jól látom. Ami mondjuk nagy baj, mert lassan be fogok pisilni. – Áhh, talán át kéne gondolnia néha, miket beszél össze-vissza.
-Én nem tudom, mire gondolhat még – Megvonogatja a vállát, és inkább témát vált. Ha rajta múlik, itt bizony nem lesz víz.
-Ahham – Lelkesen tapsikolva, hatalmas telifogas vigyorral pillog fel újdonsült pajtijára. – Legalább a társaság jó! Van nálad kakaó? Vagy nasi? Mert akkor már utolsó vacsora meg minden!

Linn
Március 4., 18:23

- Na, igen, de remélem, nem kell bebizonyítanod, hogy milyen harcias és erős vagy.  – kacsint vidáman a kis törpére. Nagyon fura, hogy bármi ilyet kihozzanak belőle, de nyilvánvalóan hatással van a rellonosra. Sosem volt szívtelen, tehát a tipikus rellonostól eléggé eltérően viselkedik, egy „normál” sárkány már rég leátkozta, de minimum elküldte volna melegebb éghajlatra a hosszú vörös loboncú leányzót. A pörgetést legalább annyira élvezi, mint Leonie, de egyszer minden jónak vége szakad, és visszahelyezi a földre a lányt, bár szerinte ez csak fizikailag van így, Leonie kicsit máshogy van összerakva.
- Nos, igen, bevallom. – törli ki az utolsó sós cseppeket is a szemeiből, továbbra is vigyorogva. – Nem, nem erről van szó, jól vagyok. Csiklandozott a hajad.  – füllenti gondolkodás nélkül, és tovább kuncog még egy picit, főleg, amikor Leonie kicsit értetlenül néz rá, hogy ő nem érti ezt a fantasztikus térképet. Nos, rúnaismeretből sosem volt jó, és a kriksz-kraksz órát sem vette fel, így továbbra azt gondolja, hogy ennek a rajznak nincs értelme. Azért néha körbeforgatja a szemeit, amikor nem látja a kis vörös, de összességében élvezi Leonie fárasztó életmódját.
- Várj csak, fordulj meg! Mintha lenne ott valami… - mondja tűnődve, és a lány háta mögé mutat. Ha megeszi az ugratást, akkor egy hosszabb csiklandozást szenved el a vörös, amíg odaérnek a kúthoz.
- Nyugi, csak ugrattalak egy picit. Nincs itt semmi ilyen és sokat ér a te agyad. Szóval vigyázz rá. Na, de most lássuk ezt az izét… - ennél jobban nem tudta megfogalmazni a feladvány szót, mert jelenleg azon kívül, hogy becsukja a szemeit, nem jön más ötlet. A „segítőtársa” sem egy rejtvénybajnok, erre elég gyorsan rájön, majd körbenéz a „helyiségben”. Aztán felmászik a kút kávájára, és benyomja a hal szemeit, amik után vészjósló hangok indulnak meg a falakban, a fiú gyorsan visszahátrál, elszánt arccal és kivont pálcával. Kis idő múlva – a mi Leoninenak és Yarnak egyaránt többnek tűnik-, a hal szájából víz szökken fel. Majd, miután megtelt vízzel a kút, a hal felugrik, megpördül és eltűnik a vízben, a szökőkút pedig belesüllyed a padlóba, szabaddá téve az utat.
- Hölgyem, szabad az út. – mutat utat előre a kezével a törpicseknek. Aztán valahogy muszáj úgyis elindulniuk, a labirintus háromfelé ágazik rövid időn belül, plusz az, amelyiken jöttek.
- Remélem értékes lesz a kincs, Linci… - kicsit unja már a dolgot, de a lány társasága nagyon is jól esik neki, ezért is kezdte el becézni. Az, hogy ez rendben van-e nem nagyon érdekli, szerinte aranyos, és ez pont elég. Legközelebb majd Amirától kér tippeket, ő úgyis nagy becéző művész. A három járat semmiben sem különbözik egymástól, azon kívül, hogy valószínűleg máshova vezetnek.

Yar

Bezony Leonie fárasztóbb tud lenni, mint egy spinning edzés közben megírt nyelvvizsga. Test és lélek egyszerre. Jin és Jang. Éjszaka és nappal, Asterix és Obelix... Vagy valami ilyesmi.
-Mi van ott? - Kérdezi ijedten, és már pördül is a tengelye körül száznyolcvanhét fokban, merthogy kicsit túlmegy a kívánt szögön. Húú, Prince Charming most roppantul szívbajt hozott a kicsi lányra, mert az már kezdte azt hinni, hogy egy életnagyságú vakond túrta át magát a falon. Ki tudja? Itt kutak tűnnek elő a semmiből meg falak záródnak össze a hátuk mögött, igazán semmi sem lenne már olyan meglepő. Bár a csikizés azért... legutoljára a bátyjával játszott ilyet.
-Neeee! - Visítja, mert roppant csikis a hölgyemény. Óóó, nagy hátránya származhat még abból, hogy ez kiderült. A végén még megírják az Edictumban, és akkor már soha többé nem lesz biztonságban.
-Könyörüüülj! - A nevetéstől fulladozva görnyedezik, és próbál szabadulni, de még akkor sem hagyja l a görcs, mikor Yarista végre elengedi. - Ne gyere a közelembee - Vonyítja, de még mindig röhög a csikizés utóhatásaként. Nyilván a srác sem gondolhatja, hogy ez megtorlás nélkül marad. Leonie éppen csak kivárja majd a megfelelő pillanatot, mikor az úriember figyelme lankad egy cseppet.
-Aztahhaha.. - Még mindig nagyokat kuncog, de azért meglepődik, ahogy a szöszke hatalmas agyi kapacitásáról tanúbizonyságot téve, lenyomja a hal szemeit. Ez komoly? És mi az, hogy ő nem egy rejtvénybajnok? Még jó, hogy ez nem lett hangosan megemlítve, különben két nap múlva a rellon előtt állna lesben, hogy elkapja Yart, és az orra előtt lengetné a tömérdek megfejtett keresztrejtvényt és sudokut. Különben is... honnan a tulipánhagymából kellett volna rájönnie, hogy ennek a kőhalnak kell kinyomni a szemét? Mégis ki akarna halszemet böködni? Roppant beteg egy hely ez...
-Te milyen ügyes vaaagy! - Örömködik egy sort az úriember nyomában ugrándozva. Idegesítően közel hozzá, mintha csak rá akarna mászni. Hát ha egyszer olyan kis lelkes.
-Ezt hogyan találtad ki? Neked mindig így pörög az agyad? Biztos nagyon jó tanuló lehetsz! Jövőre igazán korrepetálhatnál, mert nekem azért szükségem lenne rá, de senki nem vállalja. - Elég egyértelmű, hogy miért nem. Nagyjából két percig képes figyelni bármire is.
-Húúú, ezt nézzük meg újra! - Visítja boldogan, mikor a hal ugrik egyet, és eltűnik. Egészen elszontyolodik, hogy csak ennyi volt a műsor. No, mindegy is, inkább elindul előre, kivételesen ő vezeti a sort.
-Értékes? Itt nem az érték a fontos, hanem a kaland, amit együtt élünk át! - Okítja ki a fiúcskát megrovó hangon, miközben elérnek az elágazáshoz.
-Merre szeretnél? - Kérdezi tőle, de igazából már húzza is a jobb szélső út felé.

Linn
Március 4., 18:31

Yarista

-Miért, szerinted milyenek az eridonosok? – Komolyan kíváncsi rá, miféle jellemzést tudna adni a srác róluk, és így lényegében a kis vörös törpéről is. Egyszer már hallotta, hogy dilisnek titulálják, de az illető nem tudott jóformán semmit magyarul, szóval ezt az egy szót is Leonie adta a szájába.
-Soroljam, miből kérem? – Ugrándozik Yarista körül, mintha muszáj lenne. Simán berakhatnák egy Duracell reklámba, a muglik le lennének nyűgözve, hogy micsoda hatást lehet elérni vele. Vagy energiaital reklám? Tuti betiltanák a löttyöt, amiért ilyen káros agyi elváltozások történnek a fogyasztókkal, mint hölgyünkkel…
-Kezdjük a jóslástannal! Aztán bájitaltan meg az a sötét varázslós! Védekezős… mi is a neve? Mindig elfelejtem… - Reménytelen eset. – Kezdjük ma! Párbajozzunk! – Bepattan az uraság elé, hogy lefékezze őt, bár amilyen hirtelen a mozdulat, ha a szőkeség nem figyel, könnyedén elkaszálja.
-En garde! – Nyújtja ki kezét, mire rájön, hogy abból bizony nagyon hiányzik egy alapvető elem. Ez nem ér, az úrnál kettő is van belőle, Leonie meg teljesen fegyvertelen. Gyorsan beletúr táskájába, hogy keressen valamit, de sikerül elvágnia az ujját ahelyett, hogy bármi hasznosat találna.
-Áu! – Szisszen fel, miközben kirántja a kezét. – Jajj ne! El fogok vérezni! – Nyavalyog, miközben Yar orra alá tolja sérült mutatóujját. – Úúúú, Istenkém, segíts meg! Legalább csatában halok meg, mint hősi harcos! A nevem örökre fennmarad, hogy kiálltam a naaaagy… - Mindig elfelejti Yarista fura nevét. - … a nagy Járjun ellen! – A kelleténél eggyel többször látta a Kelet Zsoldosa című filmet, és valószínű, hogy a srác nem rajongana érte, ha tudná, kinek a nevét helyettesítette be a leányzó.
-Áááá! – Hős harcoshoz cseppet sem méltón visít fel, mikor a háta mögött (merthogy arra van a menetirány) bezáródik a fal. Ijedtében szinte a társa nyakába mászik.
-Hah.. haha… - Vigyorodik el, miután rájött, mi történt. – Nem rettentem ám meg! Csaaak… - Megrángatja a vállát, de közben azért remekül mulat saját magán. – Mindegy is… ne aggódj, nem árulom el senkinek, hogy Te mennyire megrémültél! – Végül figyelmét nagy nehezen az újabb feliratra koncentrálja.
-Olyan népművészeti agyagedényekre gondol, mint azok a tejes kancsók? A mamámnak van, és nagyon szép! – Mondja nagy komolyan. – De abból hogyan jön ki valami szárnyas izé? Pillangó? És minek kell neki a lehunyt szem már megint? Én be nem csukom még egyszer, hátha előjön az a valami, és vacsora lesz belőlünk… estebéd… - Ekkor már hallatszik is az a bizonyos hang. – Te jó ééég! Már itt is van! Te hunytad le a szemed? Te voltál? Meg fog enni! – Pánikol be kissé, de ettől függetlenül láthatóan még mindig remekül érzi magát. Pont ilyen izgalomra vágyott, bár kevésbé lesz boldog, ha fél perc múlva már gyomorsavban lubickolhat.
-Jójó! Igyekszem! – Elkezdi törni a kis vörös buksikját, és mert jön valahonnan a háttérből az isteni sugallat, megvilágosodik, és felkiált. – Köcsög! Emlékszem, mikor a testvérem egyik barátja így árnyalta a csúnya gondolatait! – Teljesen jó, hogy eddig legalább eljutott. Most aztán mi az, ami szárnyas, és majdnem úgy hangzik, mint a köcsög?
-Kócsag? De hol ebben az, hogy nem túl nagy? Apró kócsag? Törpe kócsag? – A végső megoldásra csak nem tud rájönni, bármennyire kézenfekvő is az.

Linn
Március 4., 18:40

Yar

Ha csokoládégyárba engednék be, biztosan leharapná az összes figura fejét, mert az a legfinomabb részük. De sajnos szó sincs ilyesmiről, itt maximum a téglákat próbálhatná meg kirágni a helyükről, de az meg káros a fogaknak, így inkább hanyagolja ezt. Meg az ugrálást is, mert Yarista hallhatóan kezdi elérni a tűréshatára csúcsát. Ó, szegény feje, most aztán miként adja le a felgyülemlett energiát? A végén még lefüstöl a túlterheltségtől.
-Jóóó, abbahagyom. – Vág szenvedő arcot, de ígérete úgysem tart ki sokáig. Mikor már a tantárgyakról beszélgetnek, újból pattogó bolha üzemmódba kapcsol.
-Akkor jóslástan kilőve, sebaj! – Vonogatja meg a vállát. Azt a tárgyat ő is csak kíváncsiságból vette fel, mondván, semmi rossznak nem akar elrontója lenni, ad neki egy esélyt.
-Azt hittem, majd elhitetik velem, hogy elhiszem, hogy egy marék szottyadt fűből ki lehet olvasni a jövőt. – Fűzi hozzá a magyarázatát, majd elvigyorodik, és vállon veregeti a szőkeséget.
-Aaaaz! Pont arra gondoltam én is! De ki az a Weaver professzor? – Őszinte kíváncsiság tükröződik tekintetében. Igen, halál komoly, hogy képtelen észrevenni az összefüggést a srác két egymás utáni mondatában. Talán magából indul ki, hiszen törpillánk simán képes ilyen hirtelen témát váltani. Ha nem is magától, attól biztosan, hogy egy fél pillanat összekötözik, mint valami sonkát.
-Hééé, ez nem ééér! – Méltatlankodik nagyban, miközben azért nem állhatja meg, hogy el ne vigyorodjon, sőt mi több, inkább nevetésnek lehetne mondani, amit produkál. Ez sem túl meglepő, ugyebár.
-Te milyen vagy! Megtámadtál egy védtelen gyereket! – El tudja képzelni, hogy Yarista kialakított a Rellonban egy füstölő helyiséget, ahova szerencsétlen összekötözött áldozatait lógatja fel nap mint nap. Kész kis gyűjteménye lehet már. A zöld lányoknál tuti jobban tarol egy ilyen, mintha bélyegek nézegetésére invitálná őket.
-Tudtad, hogy az ehhez hasonló gonosz cselekedeteket mindig visszaadja az élet? Majd egyszer jól a fejedre esik egy tehén, és akkor… - Összecsapja a tenyereit – Kampec! Ugye nem akarsz egy tehén által meghalni? Hogy mutatna az az Edictum címlapján? – És ha már így belelendült a lelkes magyarázásba, tovább is folytatja, miután a srác elkapja gyógyítani való kezét. Ő aztán nem hagyhatja, hogy Yarista lelke elkárhozzon a csúnya viselkedés miatt.
-Ha még nem indult volna terápiás csoport az erőszakos viselkedésű diákoknak, én szívesen alapítok Veled egyet. Tudod, Yarista! – Vigyorogva kihangsúlyozza a nevet, mert tanulékony kislány ő – Ha már fiatal korodban ilyen jellemvonások mutatkoznak nálad, még időben el kéne kezdenünk kezelni, nehogy később Te legyél az elhíresült Bagolyköves Hentes. – Ha már úgyis szeret sonkát kötözni. Az pedig a nap legnagyobb rejtélye marad, hogy a sok sületlenséget vajon komolyan gondolja-e a kishölgy. Bár a jelleméből fakadóan… igen. Árad belőle a szeretet és béke. Csak egy pillanatig próbáljuk elképzelni azt a terápiát, amit tartana….
-Jééé… - Miután végre abbahagyta a locsogást, feltűnik neki, hogy immár kutya baja az ujjának. – Jééé! Te meggyógyítottad az ujjam! Köszönöööm! – Ezzel a harci visítással veti magát az úriember nyakába. Csak semmi hátsó szándék, természetesen.
-Animágia? – Meglepetten mászik le, vagy lett lerúgva a srác nyakából. – Te tanulsz animágiát? Komolyaaan? És mivé változol? Krokodil? Vagy kakas? – Sosem gondolkodik, mielőtt kinyitja a száját. Bezzeg mielőtt a fal nyílik! Amilyen könnyen jött az ijedtség követőjük miatt, olyan gyorsan el is feledte az egészet, ahogy tovább sétál, mintha csak délutáni levegőzésen volnának.
-A hajaaam? – Kérdezi elborzadva. Valójában nem lételeme a rivaldafény, vagy legalábbis nem direkt produkálja magát, hogy középpontba kerüljön, ezt csak úgy hozza a jelleme ezek szerint. Felőle aztán bármikor helyet cserélhetnek Yaristával. Mókás is lenne a srácot látni, ahogy egyfolytában pattog…
-Én szeretem a színét is, meg a hosszát is… és nem elég hullámos talán? – Előrerázza fürtjeit, hogy megvizsgálja, de semmi kivetnivalót nem lát bennük.
-De vissza tudod csinálni utána? – Mint már egyszer említve lett, semmi jónak nem elrontója. Nem úgy, mint a Banya csúnya képe.
-Csókolom néni! – Köszön derűsen neki. – Én még úgysem beszéltem személyesen az igazgatóval! Te igen? – Fordul izgatottan a mellette ácsorgó úriember felé, aki még a haját is összeborzolja, mint egy aranyos kiskutyánál szokás. Egyszer elterjedt a híre, hogy szerelmes a bácsiba, szóval legalább némi alapot is kéne szolgáltatni ehhez utólag. Efféle gondolataiból a kincs említése ragadja ki.
-Óóó, aaaz…. – Ezer wattos vigyorral a képén vakarja meg a feje búbját. – Szerintem, ellopta az, akitől a hang származott – Állapítja meg komolykodva – Vissza kéne mennünk… - Int a hátuk mögé.
-Hogy mi van? – Pislog nagyokat a felirat láttán. – Azt hiszem, tényleg az igazgató bácsival fogunk vacsorázni. De oda biztos szépen fel kéne öltöznünk, nem? Olyan szedett-vedettnek érezném magam. Hogy festek szerinted? Kéne egy tükör… - Kicsit eltért a tárgytól. Vagy nem is annyira?

Linn
Március 4., 18:52

Aileen és Alex

Hanna vidám tapsikolásal jelzi, hogy nagyon boldog, amiért a két Levitás hajlandó játszani vele. Még az sem rontja el a kedvét, hogy legalább tízszer el kell ismételnie a feladványt, lassan, érthetően, szótagonként, mire Alex végre megérti, miről is van szó. De mire a Levita alfahímje gondolkodni kezdhetne, Aileen már löki is a megoldást.
- Bizony, pontosan! A hegy!
Bukfencezik egyet a levegőben, aztán visszatér a diákok elé.
- Na jó, szóval azt ígértem, hogy megmutatom, hol van a kulcs, igaz? Hát ott. A legfelső fiókban.
Mutat a szemben lévő falra, melyet teljes magasságban egy fiókos szekrény foglal el. Vagy húsz fiók lehet ott egymás fölött. Szerencsére létra is akad, úgyhogy ha nem törik ki nyakukat mászás vagy lebegés közben, akkor néhány régi colstok között megtalálhatják a kis, bronzszínű kulcsot.
- Próbáljuk megtalálni az utat kifelé! Útközben pedig szórakoztassatok, mert nagyon unatkozom! Mi a helyzet a Levitában mostanság?
Kezd el vidáman csevegni, miközben elhagyják a termet. Azonban nem sokáig lehet meg az öröme, és Aileen és Alex sem sokáig élvezheti a szabadság nyújtotta boldogságot. Az egyik sarkon ugyanis, teljesen váratlanul, elébük toppan egy páncél, és nem enged utat.
- Állj! Egy tapodtat se tovább!
Dörgi egy hang, mely mintha nem is a páncélból, hanem a falakból érkezne.
- Én vagyok a félelmetes labirintus őre! Nem engedlek tovább, míg meg nem adjátok a nekem járó áldozatot!
A hang egyre erősebb és félelmetesebb lesz, mintha a fáklyák fénye is kisebb lenne tőle. Hanna reszket egy kicsit, de aztán gyanakodva felhúzza az orrát, és felkiált:
- Samu! Tudom, hogy csak te vagy az!
- A fenébe, Hanna, miért árultál el?
Morogja a fiatal suhanc szelleme, aki előröppen a páncél mögül. Így, hogy nem trükközik, olyan a hangja, mint egy átlagos fiúé; termete magas, langaléta, látszik, hogy hirtelen nőtt meg; haja kócos, arca az igazi csínytevőké, mindig pimasz vigyorba torzul. Tizenhét éves lehetett a halálakor.
- Na, de ha már így alakult, se higgyétek, hogy jobban jártatok, pupákok! Ugyanis unatkozom, és akárcsak Hannának, nekem is jogom van kérni, hogy feleljetek egy találós kérdésemre, mielőtt áthaladtok. Mi is legyen az...
Töri a fejét, de ravasz arca nem sejtet sok jót. Még húzza az időt, hogy pattanásig feszítse az idegeket, aztán kiböki:
- Megvan! A kérdésem a következő: Ha IV. Béla öt év alatt tizenkét törvényt hozott, hanyadik Béla hozott nyolc év alatt ötvenkét törvényt? Hahahahaha! Ezt feleljétek meg, szfinxecskék!

Yar

-Tényleg van ilyen csoport? – Esik le az álla. Azért ezt nem gondolta volna. El is mélázik egy darabig rajta, ahogy próbálja elképzelni, miként fest egy ilyen terápiás esemény. Lehet, neki is jelentkeznie kéne, hiszen egyre több agressziót mutat a kicsike a kviddicsmeccseken. De hogyan is mehet mindez élőben? „Sziasztok! XY vagyok, három hete nem törtem be egy elsős orrát sem…” És mindenki tapsol. Aztán közösen elénekelnek egy számot szeretetről és békétől…
-Zója? – Kapja fel a fejét hirtelen. – Mármint úgy érted, Zóra… ? – Eddig észre sem vette, hogy Yaristának beszédhibája van. Persze együtt érez vele, hiszen hölgyünk német, rengeteg időbe telt, mire megtanulta, honnan kell indítani az ’r’ hangot. Választ azonban nem kap, mert máris témaváltás következik, mégpedig azzal, hogy megoldották a rejtvényt. Ugyan ki? Ő biztosan nem…
-Tényleg tükör a megfejtés? – Elneveti magát, és megböködi Yaristát. – Látod, milyen okos vagyok? Okosabb, mint eeegy… hányadikos is vagy Te? – Kár lenne elrontani a kedvét azzal, hogy valójában csak egészen véletlenül ejtette ki a száján ezt a szót. Cserébe ő sem rontja el a szőke uraság kedvét, és hevesen bólogat a szavaira.
-Egy hős vagy! Te vagy Yarman, a szüzek megmentője! – Hopp, már megint olyasmit mondott ki hangosan, amit épeszű ember csak gondolatban említ meg. Vagyis inkább ott sem. Persze nem akad fent saját szavain, azon már jóval inkább, hogy pálcát szegeznek rá.
-Héhé, visszavonom, ha nem tetszik! – Hunyorít rá hatalmas vigyorral, de így is a nyakába kap egy varázslatot. Vagy inkább hajába? Először fel sem tűnik neki a változás, és értetlenül pislog a srácra.
-Ezt még gyakorolnod kéne – Jegyzi meg kedvesen, de ahogy előrebillenti fejét, furcsamód szőke tincsek tódulnak a látókörébe. Óóó, miféle ördögi mágia ez, ami megfosztotta legdrágább kincsétől? Kitágulnak a pupillái, mint egy valamire való drogosnak, és eltátja a száját.
-Te… te átváltoztattad a hajam! – Ilyenkor az lenne a leghatásosabb jelenet, ha térdre vetné magát, kezeit az égnek emelné, és felfelé tekintve azt ordítaná, hogy „Neeeee!”. Ehelyett azonban elneveti magát.
-Hát ez csúcs! Még sosem láttam magam aranyhajjal! – Mikor azonban rájön, hogy Yar így is szándékozza hagyni, felvisít. – De ugye visszacsinálod!? Ne hagyj ííígy! – A srác azonban láthatóan tényleg ott szándékszik hagyni, mint aki jól végzi dolgát. Az ő baja, így a vöröske… vagyis inkább szöszike majd jól megmolesztálja, és egyfolytában utána fog kajtatni, amíg helyre nem rakja, amit tönkretett.

Alex és Hanna

Nagyon örültem, hogy tényleg sikerült megfejtenem a feladványt, legszívesebben ugráltam is volna örömömben, de az nagyon nem vallott volna rám, illetve arra, aki általában az iskolában lenni szoktam, így ezen késztetésemet inkább elfojtottam. Miután a lánytól megtudtuk, hol rejtőzik a kulcs el is indultam megszerezni, hiszen a létramászás egyértelműen rám maradt. Bár Alex a lépcsőkkel is boldogulni szokott, de azért a létra sokkal extrémebb helyzet. Viszont a tériszonyom jelentkezésére is elég nagy sansz volt, ezért megkértem a fiút, hogy legyen kedves és fogja meg a létrát, hogy legalább ne billegjen. Persze némi hátsó szándékom is volt: ha netán leesnék, tökéletes pozícióban lesz, hogy elkapjon. Szerencsére nem történt semmi tragikus, megszereztem a kulcsot és épségben vissza is jutottam a padlóra, így hát elindultunk kifelé a labirintusból.
A Kishölgy csevegni próbált, de a beszédet inkább Alexre hagytam, úgy láttam, hogy ő jobban ismeri a lányt, így semmi sem akadályozott meg abban, hogy önsajnálatba temetkezzek. Sikerült is elmélyülnöm azon rögeszmében, miszerint szerencsétlen és ostoba vagyok, ezért tévedtünk el, de ezt nem csinálhattam sokáig, mert egy páncél állta utunkat. Megpróbált megállítani minket és eléggé félelmetes is volt, így kicsit hátrébb húzódtam félig-meddig Alex mögé, ezért kicsit szégyelltem magam, mikor kiderült, hogy a Kishölgy ismeri a titokzatos lovagot. Ezzel azonban nem jártunk egyértelműen jobban, mert az újonnan érkezett szellem is választ követelt egy kérdésére.
Miután elmondta, nekem csak egy szó jutott eszembe, bár arról lehetne vitatkozni, hogy szónak minősül-e egyáltalán, az azonban bizonyos, hogy nem keltettem volna túl értelmes benyomást, ezért inkább magamban tartottam. Kérdőn és kissé kétségbeesetten néztem Alexre, hátha neki akad valamiféle ötlete, netán a megoldást is tudja.
Persze azért én is megpróbáltam gondolkodni, de igazából a feladat típusát sem tudtam eldönteni. Logikai? Matematikai? Történelmi? Az ötletek egyáltalán nem jöttek, így végül szóban is a fiú segítségét kértem:
- Te tudod, hogy mire kíváncsi, mert én valahogy nem igazán értem? - reméltem, hogy ez nem valami evidens dolog, hogy ne nézzenek ostobának, és persze azt is, hogy mégis az és gyorsan kijutunk a labirintusból.