Zalán

Armand

Zalán

Armand

Zalán

Armand

Balassa Zombor

Sokszor van mostanában, hogy nem tudok aludni, úgyhogy előtte fennmaradok hajnal egyig és dalszöveg írásba temetkezem. Legalább három irány közt oszlik meg a figyelmem folyamat: az apám, a tanulmányi utam, a költözés. Fel kell nőnöm egyszer. El kell hagynom a Bagolykövet. De hogy legyek rá képes, ha alig ismerem az otthon fogalmát? Hajnal egykor fekszek. Alszok négy órát... aztán kelek fel. Előző napom rutinja nagyon hasonlóan alakul., azonban ma annyi változatosság van, hogy reggeli után napomat a mosdón kezdem térdelőállásban. Nő rajtam a stressz és nem vagyok hajlandó még magamnak se beismerni. Mit gondolnának rólam, ha beadnám a derekam? Szépen kezdem az évet, igaz? Túlhajtással. Agyalással. Gondolataim pontosan olyan iramban cikáznak bennem, mint a mosogatótálba ömlő víz amivel arcot mosok. Ki kell néznem valahogy és nem eshetek szét rögtön a legelején. Valahogy elvergődöm Kállay átoktörésére. Aztán LLG Haladó. Egész nap olyan sápadtnak titulálnak, mint akit féltenek, hogy mindjárt összerogy. Ott azért nem tartunk, én igyekszem ezt a tanerők tudtára adni, de nem hiszem, hogy különösen bevennék. Ebben a hangulatban slattyogok a Rúnatan terem felé, magam mellett fáradtan lógatott lapát kezeimmel. Fekete hátizsákom hanyagul egy vállra. Beletemetkezem a saját kis világomba és fel se tűnik, hogy elmegyek mellette. Csak az émelyítő morajt hallom, a kellemetlenül hangossá váló  sugdolózást amivel a portrék rólam beszélnek. Várjunk csak... Hirtelen megállok. Perifériámból egy magát legyező hölgyemény tűnik fel. Ösztönösen hátizsákom pántjára fogok jobb kézzel. Elkapom tekintetét és farkasszemet nézünk. Rám pislog néhányszor, majd undorodva elfordul, megszakítva a kontaktust.
Remélem fennakad egyszer valamelyik fán azzal az ötven kiló gyönggyel a nyakában!
Ha ez nem lenne elég, még nekem is jönnek. Arra sincs különösebb energiám, hogy felháborodjak, inkább csak meglepődötten felhördülök amikor a vállaink összeérnek. Lepuffan a táskája is és akkor már ijedtebben nézek oda, mert attól félek, hogy esetleg figyelmetlenségből én mentem neki annak a valakinek, teljesen felborítva.
- Ne haragudj! - hebegem kórusban az ő bocsánatkérésével. Nézzük egymást egy darabig. Iskolai egyenruha van rajtam, meg olyan acélbetétes bakancs, hogy szerintem minden lépésemtől berezonál szerencsétlen folyosó. Még a jelvényt is viselem, mivel hát ugye kötelező. Remélem azért nem hiszi azt a srác, hogy megbüntetem. Emberevő se vagyok tudtommal. Megkönnyebbülten fellélegzem - Zombor!
Tudom, hogy neki most egész biztos nem fog beleférni, de attól még barátságosan megszólítom, mert én nagyon is örülök annak, hogy láthatom. A soproni koncert másnapján találkoztunk. Ott volt és nézett minket. Aztán leálltunk beszélgetni. Nagyon röhögtem, amikor kiderült, hogy a Bagolykőbe járunk mindketten, de tudod, ott vájkált bennem az egészséges szkeptikusság, egészen a jelenünkig, hogy mi van, ha nem? Van nálam valami, amit adni szeretnék neki, egy lap, de esélyt se hagy, hogy ebbe belekezdjek. Máris fura kéréssel rukkol elő. Némán mérlegelek egy darabig. Jogos a kérése,, és megerősíti előbbi felvetésemet, hogy én lehettem a hibás, szóval arra a logikus következtetésre jutok, hogy a kérése jogos és eleget is teszek neki.
- Tudtam, hogy valamit hallottam - lehajolok félig térdelő állásba. Megvizsgálom közelebbről a táskát. Áttapintom ott, ahonnan a fura üvegcse törés jött. A táska elején, viszonylag az alja felé érzek nedvességet. Fintorogva el is veszem onnan a kezem - Hát valami tényleg eltört, de ez nem tinta. Fura szaga van, nézd csak meg!
Odatartom elő a kezemet, győződjön meg róla ő. Az ujjaim színtelenek. Ha ez tinta lenne, akkor már feketére vagy kékre színezné. Netalán piros, de ki az, aki a tanárokon kívül azzal ír?