34. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek:
Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyElső emelet

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 437
Összes hsz: 5033
Írta: 2020. március 7. 22:15 | Link

Beni

Rendezgetem a könyveket a könyvtárban. Sikerült beszereztetni egy gurulós létrát, így én a szerencsétlen, alacsony, varázsolni nem képes könyvtáros is elő tudok keríteni könyveket, amiket magas polcokra raktak fel. Amúgy meg nagyon jó móka, ha épp nincs senki a könyvtárban, akkor rengeteget szórakozom vele, csak így szimplán, a polcsor egyik végétől a másikig gurulva. Máskor meg denevért játszom és fejjel lefelé lógva róla pakolom a könyveket vissza a helyükre. Szóval rettentően élvezem. Most is éppen ennek a szenvedélynek élek, rakosgatom a könyveket, fejjel lefelé lógva, amikor is érzékelem, hogy jön valaki. Rögtön fel is húzom magam s vissza bújok a fokok között, hogy aztán lemászhassak, s megleshessem ki jött. Az arcom mosolyra húzódik, ahogy megpillantom a kedvenc levitásom.
Tudom nem illik kedvencezni, de Beni annyira édes, és a könyvek iránti rajongása egyszerűen mesés. Majdnem azt mondanám, hogy olyan mint én kicsiben, csak én sosem voltam olyan visszahúzódó, mint ő. Mondjuk itt a könyvtárban nem annyira az, de amit eddig megtudtam róla, az alapján nem is ő a levita mókamestere.
- Szia Benett! -köszönök neki mosolyogva és már megyek is a kis könyvkupacért, amit félre raktam neki. Mert valamiért úgy gondoltam, hogy ez majd neki mind tetszeni fog. Máskor is csináltam már ilyet, elvégre sokat beszéltünk könyvekről, regényekről, a tananyagról, meg mindenféléről.
- Ezek hasznosak lehetnek a vizsgákhoz - teszem le az első hármat az asztalra, - ezek meg a köztes kikapcsolódáshoz - rakok melléjük még kettőt. Aztán a fiúra pillantok, nem tudom miért de valahogy furcsának tűnik - Minden oké? - érdeklődöm és kihúzok széket. Az egyiket neki, a másikra meg én ülök le. Hátha akar beszélgetni.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Ivanich R. Benett
Tanár, Egyetemi hallgató, Gyakorlótanár, Színjátszó vezető


still alive
offline
RPG hsz: 362
Összes hsz: 516
Írta: 2020. március 8. 19:15 | Link


Gondterhelt arccal battyogok el a könyvtárig. Részben a vizsgaidőszak, részben viszont valami egészen más nyomja a lelkem, amiről ha nem terelem el a figyelmem a tananyaggal, akkor olyan érzés, mintha szépen lassan megőrjítene. Így viszont alig maradnak használható agysejtjeim a nap végére, olyannyira leterhelem magam az állandó gondolkodással. Csak ne jutnának újra és újra eszembe a csónakházban történtek. Egyre gyengébbnek és elveszettebbnek érzem magam, kívülállóként azt is megállapítanám, hogy fogytam néhány kilót az elmúlt hetekben, s a bőröm is sápadtabb lett kissé. Érezhetően bezárkóztam, amióta elárult és megalázott egy olyan ember, akit közel éreztem magamhoz. Nincs kedvem semmihez és senkihez ezek után, még élni se nagyon, hisz mi értelme van így bárminek is? Talán a könyvtárba járás mondható egy olyan tevékenységnek, ami valamelyest ki tud rángatni ebből az állapotból. Elég ideje számítok visszatérő vendégnek ott ahhoz, hogy tudjam, mikor nincs tumultus a diákság részéről. Amióta Kazanov került a Navine élére, szinte mindig a kedvenc könyvtárosom tartja a frontot, akivel a kezdetektől fogva elég jó kapcsolatba kerültem. Mielőtt belépek az ajtón, megtörölgetem az idő közben könnyessé vált szemem, majd bejutva próbálok valami mosolyt erőltetni az arcomra.
- Szia! - köszönök suttogva a polcok mögül elém sétáló barátomnak, mert itt így illik, de egyébként se szoktam sokkal hangosabb lenni. Legalább valaki a gondomat viseli és törődik velem... Ez azért nagyon rendes tőle. Rutinosan felakasztom a táskám az egyik fogasra, aztán sietek is megcsodálni a kikészített könyveket. Gyakran teszi félre nekem őket, mert úgyis tudja rólam, hogy gyorsan olvasok. - Úúú! Köszi! - markolom meg őket a mancsommal, majd fellapozom a legfelsőt. Akármennyire is próbálom, a hangom nem valami lelkes, ami hamar elárulja rólam, hogy gáz van.
- M-miért? Csak fáradt vagyok - hazudom, ahogy szomorúan felsóhajtok, de azért lecsüccsenek mellé. - Nem lesz baj, hogy nem a pultban ülsz? - láthatóan feszélyez, hogy kicsit közel vagyunk a bejárathoz, na meg el akarom terelni magamról a figyelmet, ami tudom, hogy nem lesz könnyű.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 437
Összes hsz: 5033
Írta: 2020. március 8. 19:52 | Link

Beni

Nem vagyok pszichológus, de hamar rájövök, hogy nem stimmel valami a sráccal. A köszönése is máshogy cseng, hiába halk mindig. Aztán a könyveknek sem örül úgy, mint máskor. Persze próbálja rejtegetni, és igazán lehetnék jó fej, hogy elfogadom a válaszát, de ahogy jobban szemügyre veszem, meg kell állapítanom, hogy sápadtabb, a szemei alatt nagy karikák árulkodnak, hogy nem alszik és egész biztos, hogy fogyott is. Ez pedig nem jó, ha így halad tovább, összeesik valahol, vagy nem tudom. Alapból sem volt egy nagy darab, de így kifejezetten soványnak tűnik. Szóval nem hagyom annyiban. Ezt elhatározom szinte rögtön. Csak egy jó módot kell találnom, hogy megnyíljon és elmondja mi bántja a lelkét.
- Akkor aludj - s azzal vissza is húzom a könyveket magamhoz, s csak az egyik vaskosabbat tolom oda neki, - Ez például tökéletes párnának - toldom hozzá, egy kedves mosollyal. Nincs bennem semmi gúny, teljesen komolyan gondolom, hogyha fáradt akkor itt és most, csukja be a szemét és pihenjen. Természetesen nem ennyiről van szó, de talán egy kis pihenés segít, hogy utána jobban érezze magát.
A kérdésére, szétnézek, aztán megvonom a vállam.
- Nem hiszem. Nincs itt senki akinek kellenék. Ha meg még is kellek, majd odamegyek két percre - felelem még mindig mosolyogva. - Nem mondom, hogy segítek, bármi is legyen a baj, de ha akarsz róla beszélni, meghallgatom - ajánlom fel a lehetőséget. Elvégre azt mondják, az ember lelke könnyebb lesz, ha kiönti a szívét. Nekem is szokott segíteni. Sőt. A helyzet az, hogy minél több embernek mondom el őszintén mi bajom, annál kevésbé tűnik elviselhetetlennek utána. Persze sosem lesz minden tökéletes már. De ez most nem számít. Ő még fiatal, buliznia kell és élvezni az életet.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Ivanich R. Benett
Tanár, Egyetemi hallgató, Gyakorlótanár, Színjátszó vezető


still alive
offline
RPG hsz: 362
Összes hsz: 516
Írta: 2020. március 9. 03:47 | Link


Tudhatnám már, hogy Jonginak fel fog tűnni, ha valami nincs rendben velem. Utálom, hogy mások számára ennyire kiismerhető vagyok, ha viszont nekem kellene megfejtenem valakiről, hogy milyen ember, akkor előbb-utóbb hatalmasat csalódok. Egy kis emberismeretre igazán szert tehettem volna már az évek alatt, vagy legalább megtanulhattam volna elrejteni az érzelmeimet mások előtt, hogy ne egy nyitott könyv legyek a kíváncsi érdeklődőknek. Többek között emiatt lehetek könnyű préda azok számára, akik ki szeretnének használni. De őszintén fogalmam sincs már, hogy mi történik velem, a túlélésre hajtok. Még pár vizsga, aztán kiszellőztetem a fejem otthon, remélve hogy a tesóm nem készít ki teljesen. Mondjuk ő most a legkevesebb problémám. Jó lenne, ha a szüleimmel is rendeződhetne majd a viszonyom.
- Mármint itt és most? Áh... - ráncolom össze a homlokomat értetlenkedve, ahogy mancsommal egy legyintés után a könyvkupacért kapok. Az már olyan, mintha az enyém lenne, nem engedem, hogy csak úgy elhúzza előlem, mint a mézesmadzagot, hiába ő a könyvtáros. - Nem aludni jöttem - húzom ki magam előtte, aztán szemügyre veszem a párnának szánt fedelet, és a kíváncsiságtól hajtva azért ráhelyezem az arcomat. Valóban nem az a keménykötésű fajta, és ha tényleg fáradt volnék, még el is tudom képzelni, hogy jót szundítanék rajta.
- Hmm, hát, jól van... - kezdek bele hebegve. A széken kuporogva összegörnyedek és az ujjaimat kezdem el tördelni. Mit ne mondjak, nem valami kellemes érzés erről beszélni, de azt hiszem muszáj lesz. Jongi talán megért majd engem.
- Mondd csak, olvastál mostanában Edictumot? - fúrom tekintetem az övébe puhatolózóan, hátha ezzel megkönnyítem a dolgomat a magyarázkodást tekintve.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 437
Összes hsz: 5033
Írta: 2020. március 9. 18:28 | Link

Beni

- Ühüm - mosolygok rá kedvesen, látva a hitetlenkedést. - Ez a legjobb hely az alvásra... Csendes, félhomály, a világ legjobb történeteivel körülvéve... - magyarázom - egyedül egy pihe-puha ágy lehet jobb... De azzal sajnos nem szolgálhatok. Bár szerintem fel fogom vetni, hogy szerezzenek be pár babzsákot a kényelmesebb tanulás-olvasás érdekében - vázolom az elképzeléseimet, hogyan lehetne modernizálni, és barátibbá tenni a könyvtárat, hogy több diák dugja be ide az orrát. Közben meg figyelem ahogy Benett, felméri a könyvet.
- Te tudod - vonok vállat, ha nem akar aludni akkor ne aludjon. Viszont akkor elmesélhetné, hogy mi bántja, és akkor legalább éjjel talán alszik majd picit többet. Persze nem erőszakoskodom, csak javaslatot teszek. S megvallom őszintén, meglep, hogy milyen könnyedén belemegy, miután megnyugtatom, hogy nem kell semmi mást sem csinálnom.
Ahogy belekezd, felé fordulok, szemeim arcát fürkészik, ezzel is mutatva, hogy minden figyelmem az övé, s próbálva őt biztatni, hogy ne aggódjon. Azonban nem igazán kezd bele, helyette egy kérdést tesz fel.
- Edictumot? - pislogok kettőt. Ami azt illeti, nem olvasom, mert sosem írnak benne semmi használhatót, legalábbis nem olyasmit, ami engem érdekelne, ettől függetlenül minden szám meg van a könyvtárban, bármikor bele tudok lapozni ha szükséges. - Nnnnem... - mondom végül elnyújtva az n-t. - Nem olvasok pletykákat - magyarázom a fiúnak, és kicsit bűnbánó arcot vágok, mert hát úgy látszik, hogy kellett volna. Már nyitnám a számat, hogy biztosítsam, bármit is írtak az hülyeség, de rájövök, hogy ha az lenne és nem számítana a velem szemben ülőnek semmit, akkor nem nézne ki úgy ahogy.
- Miért? Mit írtak benne? - kérdezek vissza, aztán jobb ötletem támad - Melyik szám? Megkereshetem - javaslom, hogy ha kell együtt rágjuk át magunkat a cikken, amitől ilyen állapotba került, de azért remélem arra nem lesz szükség.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Ivanich R. Benett
Tanár, Egyetemi hallgató, Gyakorlótanár, Színjátszó vezető


still alive
offline
RPG hsz: 362
Összes hsz: 516
Írta: 2020. március 13. 00:35 | Link


Azt hinném, hogy viccel, pedig a mosolya nem erről árulkodik. Sőt, kimerítő magyarázkodásba kezd, hogy miért hajtsam álomra a fejem a suli könyvtárában. Miközben hallgatom, úgy szalad fel a szemöldököm egy-egy mondatára, míg máskor a homlokom ráncolom szájtátva. Nagyokat bólintok a javaslata előtt, noha nem értem, hogy miért kéne aludnunk a könyvtárban, amikor ide tanulni jövünk, én pedig azért is, hogy a kedvenc iskolai alkalmazottammal is válthassak néhány szót, ha éppen ő van benn. A kastélyban nincs nagyon számítógép, se telefon, hogy lekössem a figyelmem, ha nyomja valami a lelkem. Egyedül a könyvek terelik el a gondolataimat a negatív dolgokról valamennyire. Ha olvasok, akkor teljesen kikapcsol az agyam és belemélyedek a fantáziabirodalmamba. Csend van, nyugalom, kedves emberek. Erre van most szükségem.
- Te szoktál itt aludni? - érdeklődöm kedvesen, kissé kétkedve fogadva az elbeszélését. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta volna, amit az előbb fecserészett. - Olvasni akarok, meg persze veled beszélgetni! - emelem fel a fejem büszkén, és mintha egy kissé még a rossz kedvem is enyhülni látszana. Mókás egy figura tud ő lenni, ha arról van szó. Mivel szinte mindig mosolyog, ezért lehetetlenség sokáig lógatni az orromat a társaságában.
Félrerakva a könyveket, egészen zavartan nyöszörgök neki, mert nem tudom, honnan is kezdjem ezt a hosszú sztorit. Meg persze azt sem, hogy mennyire szabadna ezekről beszélnem. Nem utolsó sorban az sem mindegy, hogy őt milyen szinten érdekli, hiszen untatni se akarom. Kissé megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, mikor legalább megtudom, hogy nem olvassa a pletykákat, mégis nehezebb dolgom lesz azzal, hogy elő kell kotorjam neki a bizonyítékot. Egyetértően bólintva odasétálok az újságokkal teli polchoz, hogy a hírhedt számot felnyitva az orra elé toljam a rovatot.
- Látod? Róla van szó... Azóta a nyomomban van. Vagyis volt... És teljesen összezavart - bökök arra a pár soros szösszenetre, amit a matrac alatt is őrizgetek, és a karácsonyi bálon történteket foglalja össze röviden.
- Minden miatta van! - csattanok fel bosszankodva, aztán visszaülök a székembe anélkül, hogy kifejteném.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 437
Összes hsz: 5033
Írta: 2020. március 13. 22:07 | Link

Beni

Látom rajta, hogy nem ezt a választ várta, de komolyan hiszem, hogy jót lehetne itt aludni. S az érveim is teljesen helyénvalóak, ha jobban belegondol. De még kételkedik.
- Nem - megrázom a fejem, aztán sóhajtok egyet - de... a családomnak könyvesboltja volt... és kiskoromban szerettem ott elbújni a polcok között egy-egy érdekes könyvel, és volt hogy elaludtam - magyarázom neki, s biztos vagyok benne, hogy tudja, nem azért aludtam el, mert a könyv volt unalmas, hanem mert éjszakába nyúlóan faltam a betűket. - Meg egyébként is. Olyan megnyugtató, és csendes - megvonom a vállam. Ha tudnék rendesen aludni, lehet most is aludnék itt. De túl régóta küzdök insomniával ahhoz, hogy egyáltalán próbálkozzak.
- Jól van, jól van. Beszélgetünk - hagyom rá, mosolyogva és valóban leülök vele beszélgetni, főleg mert látom rajta, hogy valami nyomja a lelkét. S lassan, de meg is nyílik. Az edictumot említi, s rögtön fel is ajánlom, hogy megkeresem a megfelelő számot. Így mondjuk fel kell állnunk és egy kicsit odébb menni, no de annyi gond legyen. Ő hamar megtalálja, hogy miről is beszél, én pedig először értetlenül bámulok az elém tolt cikkre, de aztán meglátom az ő arcát, és egy másik, túlságosan is ismerőset, és felszalad a szemöldököm. Egy pillanatra le is sápadok, mert mindenféle gondolatok futnak át a fejemen, de ezeket gyorsan száműzöm és a vonásaimat is rendezem.
- Hmm. Theon - mondom végül, s nem tűnik fel, de beharapom a számat. - Mivel zavart össze? - kérdezem lerakva az újságot, miután elolvasom a róluk szóló részt és közben intek neki, hogy menjünk vissza a korábbi helyünkre. - Mit csinált? - kérdezem komolyan lenézve a levitás fiúra, ahogy bosszankodva ledobja magát a székre. Nem hiszem, hogy egy csók, meg hogy követi ilyen gond lenne. Habár... De közben eszembe jutnak az én találkáim Theonnal és enyhe bűntudatom is lesz. Így csak leülök és várakozóan pillantok Benettre, belül őrlődve, nem is tudom miért. De rosszat sejtek.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. március 18. 10:27
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Ivanich R. Benett
Tanár, Egyetemi hallgató, Gyakorlótanár, Színjátszó vezető


still alive
offline
RPG hsz: 362
Összes hsz: 516
Írta: 2020. március 18. 01:56 | Link


- Hát ez nagyon aranyosan hangzik - vallom be őszintén, kicsit talán nagymamás hangon, ahogy halványan mosolyogva egy kissé oldalra döntöm a fejem. Megnyugtató, csendes. Igen, valóban az, ahogy ő mondja. Nagyokat bólogatok, hogy kifejezzem egyetértésem. Egyúttal nagyon irigykedem rá a gyerekkora miatt, ami az eddigiek alapján konkrétan meseszerűen hangzott. Mintha ő maga is egy könyvből lépett volna ki, s kelt volna életre. Olyan hihetetlen, hogy most ő az egyik könyvtárosunk. Ráadásul valahonnan Ázsiából fújta őt el idáig a szél. Na, ezt se kérdeztem még meg tőle, hogy végül hogyan kötött ki kishazánkban. Talán majd egyszer. - És miket szerettél olvasni akkoriban? - teszem fel neki az ártatlan kérdést.
Remélem tényleg szívesen beszélget velem, és nem csak az idejét rabolom. Kedvesen és készségesen hallgat végig, de sosem tudom, hogy vajon mindenkivel ilyen-e, vagy van valami különleges kapcsolat köztünk. Szeretek hinni az ilyenekben. Mármint jólesne, ha úgymond elismerné a tudásomat, meg a könyvek iránti rajongásomat, ilyenek. Szeretem lenyűgözni a nálam idősebbeket, és mindig jólesik, ha hallok tőlük valami tanácsot, vagy épp dicséretet. Fogalmam sincs, hogy Jongi hány éves lehet, mert még sosem mertem őt megkérdezni. De ha annyi, mint a tesóim, akkor őt is a fogadott családtagomnak tekinteném. Olyan jó lenne...
- Ismered? Honnan? - kapom fel a fejem idegesen a cikkről, amint kiejti az átkozott nevét. Nem gondoltam volna, hogy megfordult körülötte, főleg mert a könyvtár az egyik utolsó olyan hely, amit meglátogatna az a féleszű. Mondjuk tudom róla, hogy titokban állítólag romantikus ponyvaregényeket olvas, azért is adta oda a kedvencét, de ki tudja, hogy milyen hazugságokat hordott még nekem össze csak azért, hogy megkapjon. Viszont mi van, ha itt is a nyomomban van, ha őt is bántani akarta? - Hát... nem hagy békén - harapom el a számat, majd zavartan kezdek totyogni mellette. Nem szeretném a szaftos részleteket is az orra alá dörgölni, de valószínűleg bővebb kifejtésre szorul a téma, ha már felhoztam, mert ennyiből nem érti meg. Visszarogyok a helyemre, ugyanakkor látom rajta, hogy gondterheltté válik, amitől magam is kellemetlenül kezdem érezni.
- Mindenfélét - suttogom reszketve, falfehéren. - De nem akarom őt beárulni. Jaj, Jongi... Ez olyan nehéz - sóhajtok egy hatalmasat, immár könnyes szemmel.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 437
Összes hsz: 5033
Írta: 2020. március 18. 12:16 | Link

Beni

Elmosolyodom, ahogy aranyosnak titulál. Régebben zavartak az ilyen megjegyzések, de rájöttem, hogy nem gáz, ha valaki aranyos, vagy cuki. Ezek pozitív jelzők, és valóban, egész biztos, hogy aranyos kis srác voltam.
- Mindent - felelem könnyedén, mert tényleg nem voltam válogatós, ha azt is mondták, hogy valami nem nekem való, akkor is elolvastam. Muszáj volt, ha már festeni nem engedtek, legalább a könyvekhez menekülhettem. Azt pedig sosem tiltották, bár furcsállták, hogy ennyire szeretem, de könyvesbolt tulajként nem mondhattak nemet az olvasásra. Talán ez a kis beszélgetés segít neki hogy egy kicsit megnyíljon, és el is kezd beszélni, még ha nem is úgy, mint várnám.
Kikeressük az edictumot, és a rövid kis cikket elolvasva rossz érzésem támad. A karácsonyi bált említi az meg nem volt most... én már többször találkoztam azóta Theonnal. A kérdésére elhúzom a számat. Mit kéne erre válaszolnom?
- Ühüm... - bólintok végül, aztán arra jutok, hogy jobb ha nem titkolózom túl sokat, mert előbb utóbb úgyis megtudná, akkor pedig biztos, hogy megharagudna.
- Futólag ismerem... elvittem pizzázni Valentin-napon - a többit meg inkább nem mesélem el. Bár ha ismeri Theont könnyedén összerakhatja a képet. Nekem is van sejtésem, hogy mit akarhat tőle a szőke rellonos, de azt nem értem, hogy miért próbálkozik, ha Beni, nem akarja. Az pedig, hogy ez a fiú most itt reszket, minden csak jó nem.
- Ne áruld be. Vedd úgy, hogy nem dolgozom itt. Csak... vagyok valaki, aki meghallgat - próbálom megnyugtatni, mert úgy látszik, attól is tart, hogy bajba keveri Theont. Na de... én biztos nem fogok a nyakára járni, és megbüntetni, elvégre nem vagyok hülye, simán ki is rakhatnak a suliból, ha Theon úgy dönt... Ahogy pedig könnyek jelennek meg Beni szemében már nem is tudom, hogy mi lenne a helyes. Legszívesebben megölelném, hogy megnyugtassam, nincs semmi baj, de vajon elhiszi-e nekem.
- Elmondhatod, de ha nem az se baj. Viszont ha valami olyat csinál, ami neked rossz, az nem oké. Ugye tudod? - mondom végül, némi gondolkodás után a jobb vállára téve a bal kezem. Vigasztalásnak szánom a gyengéd szorítást, remélem ezt ő is érzi.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Ivanich R. Benett
Tanár, Egyetemi hallgató, Gyakorlótanár, Színjátszó vezető


still alive
offline
RPG hsz: 362
Összes hsz: 516
Írta: 2020. március 20. 23:51 | Link


Amilyen könnyedén felel, olyan értetlen és kissé csalódott fejet vágok rá. Mindent, hm... Sokáig ízlelgetem magamban ezt a szót, belegondolva, hogy vajon mit is jelenthet pontosan. Mert tényleg annyi mindent takarhat, pláne ha Jongi a kiskorára értette. Lehetséges, hogy csodagyereknek számított, mondjuk nehezen hinném el róla, hogy pont a mi iskolánk könyvtárosának állt volna azzal a tudással, ami az ő fejében halmozódott fel az évek alatt. Egyáltalán, miért nem vitte többre, ha ennyire szereti a könyveket? Na jó, ezt minden könyvtárostól megkérdezhetném. Addig viszont nem merem, amíg én feleannyinál se tartok a tanulmányaimban, mint amit ő elért. Szóval megvakarom az orrom, felsorolom magamban az összes műfajt, és már épphogy lenyelném a válaszát, amikor csak nem hagyom annyiban, s már-már kekeckedően, de odaszúrok egy félmondatot.
- Azért csak volt kedvenced... - műfaj, könyv, bármi, de ha konkrétumot mond, jobban ki leszek segítve. Enyhén elmosolyodom a rejtelmességén, aztán a továbbiakban a lelki sérelmem taglalása köt le. Rég volt már a bál, de még mindig tisztán emlékszem, ahogyan a többi vele való találkozásomra is. Összeszorul a szívem, akárhányszor ez történik. Nagyon érdekel, hogy mit fog ehhez szólni a kedvenc könyvtárosom.
- Hogy... mi? - nevetek fel zavaromban, s ahogy elönti az arcomat a pír, ösztönösen a számhoz kapok. - Te? Őt? De hogyhogy? - nem akarok belegondolni, nem. Az agyam most valami láthatatlan, de masszív falat von maga köré, hogy képtelen legyen megtalálni az összefüggéseket. Mégis zaklatottnak érzem magam, ahogy egyre kényelmetlenebbül mocorgok a helyemen, amit az ujjaimmal való ideges dobolással is kifejezek.
- Szóval mintha a pszichológusom lennél? Oké - könnyebbülök meg, hiszen már voltam pszichológusnál az általánosban, hogy kezeljék a szorongásaimat, mondjuk nem nagyon sikerült. Amikor sokat bántottak, kiborultam és tombolásba kezdtem, azért is kellett, hogy valaki a szárnyai alá vegyen. Azóta ilyen dühroham nem nagyon fordult elő szerencsére. - Azt hittem, hogy akar tőlem valamit... De csak megjátszotta magát. Én pedig hittem neki. De ez titok - foglalom neki össze szaggatottan, nagy erőt véve magamon ahhoz, hogy viszonylagos érzelemmentességgel tudjam neki tálalni. Vállamra tett kezétől egy pillanatra lehunyom a szemem, s egy nagyot sóhajtok.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 437
Összes hsz: 5033
Írta: 2020. március 21. 14:54 | Link

Beni

Nem ezt a választ várta? Nem tudom mit mondhatnék. Tényleg annyi mindent olvastam... Azt lehetett, mást nem nagyon. Szóval ami könyv a kezembe akadt azt elolvastam.
- Mark Twain: Egy jenki Arthur király udvarában - felelem a kedvencre, mert ez a könyv az örök kedvencem, hiába olvastam már ezerszer is. Mindig újra nevetek és sírok a karakterekkel, és ezt még be is merem vallani férfiasan. Gyermekkorom legszebb pillanatait hozta ez a könyv. Ennek köszönhetően tudok nap mint nap tovább élni ebben a világban, úgy hogy én nem tudok varázsolni. - Most is ez a kedvencem, hiába tudom fejből - nevetem el magam, mert azért nem árt tisztázni, hogy nem múlt idős a dolog. Valószínűleg ma este is bele fogok olvasni, ha hazamegyek, ahogy minden este. De ez most lényegtelen. Főleg mert túlságosan is bűntudatom támad, hogy Beninek tetszik Theon én meg... áh nem gondolok rá.
- Mert más nem tette volna meg - válaszolom és ezt legalább őszintén ki tudom mondani. Mert bármennyire is szeretné a szőke azt hinni, hogy mindenki őt akarja, az igazság az, hogy senki sem vágyik rá. Vagyis... mint a mellékelt ábra mutatja Beni szeretné őt. Szegény fiú, nagyon nem a megfelelő emberbe esett bele. Nem mintha nekem posztom lenne ebbe beleszólni, de megesik rajta a szívem - Legalábbis azt gondoltam - toldom hozzá, mert lehet Beni mégis elvitte volna. De nem emlékszem, hogy láttam volna őt arra. És amúgy is nevetségesen alacsony áron kaptam meg Theont, az én licitem volt a legalacsonyabb mind közül. De Beni miatt jobban aggódom. Tényleg zaklatottnak tűnik, és hiába tudom felnőttként bölcsen felmérni, hogy rossz emberre bízta magát Theonban, ettől neki nem lesz jobb. Régebben én is elkövettem volna ugyanezt a hibát, így megértem, és szeretnék neki segíteni is.
- Úgy - hagyom rá, bár nem vagyok pszichológus, nem fogok semmit sem tenni, ami neki vagy Theonnak rosszul végződne. Max elbeszélgetni tudok a rellonossal, hogy próbáljon kevesebb szívet összetörni a viselkedésével. Úgysem hallgat majd rám.
Figyelmesen hallgatom Benit, vele szemben ülve, bár nem beszél túl sokat. DE bólintok. Titok. Értem. Nem beszélünk róla. Alapból sem terveztem.
- És miért játszotta meg magát? - kérdezem végül, mert bár sok mindent hallottam már Theonról, de nem hallottam még olyat, hogy valakinek sokáig tette volna a szépet, ha visszautasították. Így ez kicsit kilóg a könyvtárban hallott történetekből. Én meg ugye más történet vagyok. Mert köztünk kimondatlanul is ott volt, hogy csak szex és más semmi. - Neked tetszik? - teszek fel egy újabb kérdést, próbálva nyugalmat és megértést sugározni Beni felé, de azt is érzem, hogy a válasza miatt csak erősebb lesz majd bennem a bűntudat.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Ivanich R. Benett
Tanár, Egyetemi hallgató, Gyakorlótanár, Színjátszó vezető


still alive
offline
RPG hsz: 362
Összes hsz: 516
Írta: 2020. március 22. 03:25 | Link


A könyv címéről az a DVD jut eszembe, amit még egészen fiatalon kaptam a dédnagymamámtól karácsonyra. Mindig kedves emlék marad ez számomra, hiszen régóta nincs már köztünk, és ez az egyik olyan ajándéka, amit kifejezetten nekem szánt, noha természetesen a nagymamámmal közösen adták, de mégis ő választotta. Egy amerikai srác baseball meccsén, mialatt a kispadon ücsörgött, egy óriási földrengés által létrejött kráter nyelte őt el, s repítette vissza a középkori Angliába, azon belül is Arthur király várába. Szívbemarkoló belegondolni, hogy a számtalan megnézésekor még nem is sejtettem, hogy egyszer hasonlóan belezuhanok egy teljesen idegen világba, csak ezúttal egy kastélyról van szó, a fekete lovag pedig szerencsére kimaradt a történetből. Meglep, hogy ezek szerint egy Mark Twain feldolgozással örvendeztetett meg annak idején, hiszen a szerző neve nem ismeretlen számomra.
- Azt hiszem van erről egy film a tévében - esem gondolkodóba, még az állam is megtámasztom közben a kezemmel. Felidézem a gyerekkoromat, ezzel együtt elönt a mugli eszközök hiánya miatti ingerültség, de csak addig, amíg Jongi újabb megjegyzése ki nem zökkent. Nevetésén elmosolyodom, egyúttal különösnek találom, hogy mindkettőnknek meghatározó valamilyen formában ez a témakör.
- És az téged miért zavart volna? - vágom oda zaklatottan, csalódottsággal a hangomban. Egyre átláthatatlanabbá kezd válni számomra ez a helyzet, hiszen borzasztóan fáj belül, hogy Theon boldogan Valentin napozott az egyik közeli barátommal, amíg én a szobámban sírdogáltam a hiánya és a szemétsége miatt. Nem érzem fairnek, hogy egyesek könnyedén túllépnek valakin, míg másokban mély sebet ejt egy ismertség. Miért állok mindig ilyen szempontból a rossz oldalon? Kezeimmel lehorgasztott fejemet fogom, némán dühöngve egy sort a székemben ülve. Az utólag hozzátett mondatát el is engedem a fülem mellett, az agyamban túl hangosan harsognak a saját gondolataim.
Jelentőségteljesen a szemébe nézek. Tudom, hogy mit akarok tőle kérdezni, és talán érezhető is rajtam, de mégsem merem. Az igazságra nem vagyok felkészülve. Helyette nyelek egy nagyot, összeszorítom remegő ujjaim, s a továbbiakban másra koncentrálok. Megnyílok előtte ennek ellenére, mert valami azt súgja, hogy megbízhatok benne. Kezdettől fogva nagyon barátságos velem, és mivel felnézek rá, adok a szavára.
- Mert pszichopata. Hogy megkapjon, gondolom... Növelhette volna az egóját - úgy tűnhet, hogy már túltettem magam ezen, ha ennyire átlátom a szándékait, pedig ez koránt sincs így. Még mindig borzasztóan nehéz erről beszélnem, maximum okos vagyok. Kérdésére viszont leblokkolok, s egy ideig pirosló arccal ülök szoborként. Nehéz ez, ha még magamnak se tudtam megfogalmazni. -  Háááát... - süllyedek el a székben, de nem merek, és nem is tudok erre mit mondani neki. Haragszom rá, és nem akarom, hogy tetsszen. Ki akarom őt törölni az életemből, amiért ezt tette.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 437
Összes hsz: 5033
Írta: 2020. március 23. 21:13 | Link

Beni

- Oh több is van. Elég sok, különböző feldolgozást készítettek, van amelyik el is rugaszkodik nagyon a könyvtől, de még amik követik hűen azok sem adják vissza az élményt, amit olvasva nyújt - nekem legalábbis. De ebből talán ő is érzi, hogy tényleg ez a legkedvencebb könyvem. Amióta csak emlékszem. Hogy előtte volt-e más kedvencem azt nem tudom. De ez a könyv magával ragadott, az biztos.
Theon pedig... nos ő egy másik téma. Az pedig, hogy miért zavart volna, ha ő egyedül marad, megint csak egy jó kérdés. De erre legalább tudom a választ.
- Mert úgy gondolom, hogy valójában nagyon érzékeny és csak megjátssza magát - felelem Benettnek, mert bár nem sokat beszéltem Theonnal és nagyon szereti magát egy bizonyos stílusban feltüntetni, érzem hogy ez csak a felszín, ami alatt nagyon sok bizonytalanság lapul. - Nem tudom miért, de biztos vagyok benne, hogy szomorú lett volna - megvonom a vállam. Azt is tudom, hogy Theon nem akarná, hogy ezt mondjam róla. Nem illik bele az imidzsébe és biztos tagadna is. Ennél többet viszont nem mondok és Beni pillantását is kerülöm, mert nem tudnék hazudni, hogy csak ennyiről szólt a dolog. Még ha az alapvető motivációm ez is volt, mégis csak hagytam magam és engedtem bizonyos vágyaknak, ami valószínűleg elítélendő, még akkor is ha Theon maga ajánlotta fel.
Helyette inkább Benit kérdezem, hogy miért hiszi, hogy Theon őt zaklatja, de a válasz még engem is meglep. El is gondolkozom raja.
- Érdekes elmélet. De Theonnak nincs szüksége rá, hogy növelje az egóját. Nem így - megrázom a fejem. Nem vagyok pszichológus, se legilimentor. Előbbi mondjuk még lehetnék, de van elég gondom mások búja nélkül is. Viszont van tapasztalatom. Meg egy kevéske emberismeretem. S hiába gondolnak naivnak és hiszékenynek, csak mert szeretek jót feltételezni másokról, van amikor szimplán biztos az ember valamiben. Ez is ilyen.
- Nincs azzal baj, ha tetszik. Néha... hogy is mondjam? - nézek rá Benettre és azon gondolkozom, hogyan kéne jól megfogalmaznom ezt. - Lehet, hogy most kellemetlennek tartod... de hidd el, hogy ez meg fog változni. Nem szabad sürgetni, inkább fogadd el, hogy így van - nem tudom ez mennyire követhető. De nekem is könnyebb, amikor megpróbálom elfogadni az életem, úgy ahogy van. Olyankor lesz rossz, amikor elemezni próbálom, meg a miértekre találni a választ. Olyankor jönnek a kételyek és a rossz érzések. Míg a hétköznapokon csak van. S amíg nem ezzel foglalkozom, addig annyira nem is zavar.
- Tudom, hogy könnyű mondani. De elfogadni is könnyebb, mint küzdeni ellene. Ha egyszer elfogadod, hogy tetszik, akkor aludni is fogsz tudni. De tényleg - mosolygok rá, mert gondolom, hogy ez is közre játszik az álmatlanságában. Éjszakákon át agyal és rágódik valamin, amit úgysem tud megmagyarázni. Mert ki akarna valakire gondolni, aki bánt? Miért tetszik valaki, aki fájdalmat okozott? De ezekre nincs válasz, a szív néha fura.
- De, ha szeretnéd, tanítok neked pár trükköt, amivel fél pillanat alatt hatástalanítod. Például ha beszól, eltüntetheted a száját. Vagy ha hozzád akar érni eltörheted a kezét - kacsintok rá és felállok, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat. - Neked mi a kedvenc könyved? - kérdezem, mert az enyémet már kibeszéltük, neki meg szerintem jól jön egy másik téma.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Ivanich R. Benett
Tanár, Egyetemi hallgató, Gyakorlótanár, Színjátszó vezető


still alive
offline
RPG hsz: 362
Összes hsz: 516
Írta: 2020. május 2. 02:51 | Link


Nagyon ritkán fordul elő, hogy előbb nézem meg a filmet, és csak utána veszem kézbe az alapjául szolgáló könyvet. Általában, ha tudom, hogy érdekesnek ígérkezik, előbb mindig az olvasást választom, kivéve ha a vásznon csak egy szeletét láthatom annak, ami rám várna, vagy utóbb nagyon felkeltette az érdeklődésem. Az viszont különösen szokatlan, s talán még sosem fordult elő, hogy egy bizonyos történetnek többféle átiratát láttam, vagy lapoztam volna. Oldalra döntött fejjel hallgatom Jongi meséjét az igazi élményről, amit az ő kedvencnek mondott műve szerez számára, bőszen tanakodva arról, hogy vajon megéri-e a jövőben elolvasnom. Talán egyszer úgyis a kezembe nyomja. Furcsa lenne, ha ne lenne a mi könyvtárunkban is példány belőle, főleg amióta ő tölti be itt ezt a tisztséget.
- Túl jószívű vagy - húzom el a szám, sajnálkozóan nézve végig rajta, de még mindig nem értem, hogy erre miért volt szüksége. Harag, vagy féltékenység dúlna bennem? Mindenesetre kellemetlenül érzem magam, mert Jongit a barátomnak tartom, ettől viszont mintha gyengülne a bizalmam. - És a szarságairól nem hallottál? Ne mondd már, hogy még ezek után is sajnálnád... Bőven megérdemelné, hogy rájöjjön, mekkora barom - kelek ki magamból ingerülten, ahogy végiggondolom azokat a sérelmeket, amiket nekem vagy az iskolatársaimnak okozott. Mert valljuk be, szinte alig van itt olyan tanuló, aki ne találkozott volna az ő árnyoldalával. És pont az ilyenek miatt érzik úgy, hogy még fontosak, amiért Jongi se fenékbe billenti őt, hanem még pátyolgatja. Ezek után felemás érzéssel ülök le vele, hiszen...
- Most akkor épp én lettem az aktuális, akinek segítesz? - kérdezem tőle gyanakodva. Nem nagyon láttam még őket együtt, és nagyjából elképzelhetetlen, hogy az ő kapcsolatuk jobb lenne, de valahol nagyon vágyom arra, hogy jónak gondoljanak, és valakinek egy különleges személy legyek. Még akkor is, ha Jongi idősebb, és ezek alapján azt mondják, túlságosan közvetlen és igazi barátságunk sosem lehet. Talán mégis a könyvek szeretete az, ami összeköt minket, és nem több. De mégis jókat tud mesélni, és olyan pozitív figura... Inkább csak hülye. Nem lát jól. Nem érte annyi fos, mint engem.
- Az ilyen embereknek folyamatosan fenn kell tartania azt, hogy ők vonzóak, azért szekál mindenkit, és azért forog az agya csak a szex körül - vágok közbe hevesen, mielőtt befejezhetné. Kicsit kioktatónak tűnök, de van tapasztalatom. Különös, hogy azt gondolja, nem így növelné az egóját. Egy sor őrlődés, habogás és kellemetlen körbepillantás után aztán folytatja azzal, hogy szerinte el kellene fogadnom így magam, és társai. Lehorgasztom a fejem, mélyeket sóhajtok, és elhúzva a számat, de végighallgatom a hegyi beszédet. Tetszik, amit mond, de ahogy ízlelgetem a szavakat, nem akarom teljesen elfogadni. - Ha el is fogadom, ez semmin nem változtat. Hülye voltam. Ki akart használni... Legalábbis azt hiszem. Te könnyen beszélsz, nem tudod mennyire szar érzés volt. Az mikor fog elmúlni? - fonom össze a karom nyűgösen. Kezdek bepörögni a témán, pedig az előbb még a szégyentől égett az arcom. Mintha nem is én lennék, felzaklat ez a téma. Jongi nyugalma és mosola viszont megakadályoz abban, hogy látványosan felcsattanjak, inkább kordában tartja a dühömet. Ajánlata végül felvillanyoz, és eloszlatja a pesszimizmusom.
- Értesz az önvédelemhez is? Taníts, persze. Inkább egy kis határozottság kéne, hoooogy vissza tudjak szólni. És akkor megaláznám valahogy... - álmodozom, és mivel azt hiszem, hogy készül valamire, zavartan én is felpattanok a székemből. - Nem jut eszembe konkrét - vonok vállat a könyvre.
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyElső emelet