Az utóbbi évtizedekben nálunk is elterjedt a muglik kedvenc étele, a pizza. A Félszemű Kukorica a Közép- és Kelet-Európában legnépszerűbb pizzázó-lánc, eredetileg cseh. Varázstalan szomszédaink valószínűleg megdöbbennének azon a tényen, hogy a legjobb pizzákat ők készítik. Nem az olaszok, még véletlenül sem. Az olasz varázslók kifejezetten utálják ezt a találmányt.

Ahogy belépsz a pizzázóba, rögtön szembetűnik, hogy minden sárga. De nem olyan kellemes okker, hanem élénk, napsütötte réteket idéző, amibe belefárad az ember szeme, ha sokat nézi. A székek, a polcok, a szalvéta. Ami nem sárga, az meg krém és fehér. Adnak itt a dekorációra, de ez szerencsére nem látszik meg az árban.

A konyhából semmiféle zaj nem szűrődik ki és belépni is szigorúan tilos illetéktelenek számára. Vannak olyan elvetemültek, akik mégis megpróbáltak bejutni, de rögtön utána azon kapták magukat, hogy odakint állnak és egy hónapra száműzve lettek minden Félszemű Kukoricából. Második kihágásnál fél év, harmadiknál pedig örökre. Szóval nem éri meg kíváncsiskodni.

A rendelésed leadása után kapsz egy kicsi Félszemű Kukorica-lényt, aki a kajád elkészültekor hangos kiabálásba kezd, de addig is kitartóan motyorog, megpróbálhatsz vele beszélgetni, ha olyan kedve van. Azonban vigyázz rá jól, mert ha nem vagy résen, lelécel és lehet, hogy többet soha nem kapod meg a kajádat. A rendelést ugyanott tudod felvenni, ahol leadtad, a pultnál.

- pásztorpite pizza (sok borsó, répa, darálthús, paradicsomszósz, cheddar)
- félszemű kukorica pizza - jogvédett (sok-sok kukorica, mozzarella, fokhagymaszósz, és miközben eszed, popcornná pattan a szádban)
- lángnyelv pizza (sonka, mozzarella, paradicsomszósz, de ezekből körülbelül semmit se érzékelsz a borzalmasan csípős habanero miatt. Lángolva tálalják, de nem éget a tűz)
- meglepetés pizza (teljesen normálisan néz ki, sonka-sajt-gomba-kukorica, de van rajta valami meglepő íz, amit nem mondanak meg előre - frissen nyírt fű, sárga hó, mentolos csokoládé, kutyakaja, hánytató cukorka stb.)
- vajsör pizza (a nevéhez hűen pont úgy néz ki, mint egy vajsör, csak lapos és egy pizzalapon fekszik. A többi pizzától eltérően ennek a lapja is édes, amit egy zselatinos fűszeres karamelles sörréteg borít, s az egész tetején ott rezeg az édeskés, fodros hab)

Emlékszem, a sarokban ültem, egy félreeső asztalnál. Tudom, hisz akárhányszor betévedtem, mindig ott foglaltam helyet. Már-már fel tudtam idézni magamban az asztal erezetének kusza, egymásba fonódó, majd szétváló vonalait, a sebhelyként éktelenkedő karcolásokat a tetején. A rikító sárga szék halk nyögéseit, mikor mocorogni kezdtem ültömben. Egyszer olyan erővel hasított panasza a levegőbe, hogy zavaromban inkább a kissé csálén sorakozó szalvétákat kezdtem számolni magam előtt, nehogy véletlenül tudomást vegyek a felém forduló tekintetekről. Tizenkettő volt ott.
Mégis szerettem azt a helyet. Ott nem figyeltek engem, de én figyelhettem a betévedő embereket, a szájuk szegletében feltűnő kis mosolygödröcskéket, az apró, de jelentős gesztusokat. Szerettem színeket rendelni hozzájuk, kitalálni az érzések és érzelmek gordiuszi csomóként tekeredő fonalát, hogy később ecsetet ragadva örökítsem meg a kigobozott megfejtést.
Akkor is ezt tettem, s közben próbáltam szemmel tartani a csicsergő kukoricaszememet is. Figyeltem, a pennám végét az ajkaim között tartva, jobbommal a vázlatfüzetem oldalát morzsolgatva. Figyeltem, majd gyors mozdulatokkal elevenítettem meg a lapon az elkapott apróságokat és óvatosan hessegettem odébb a szemecskét, mikor a pennám útjába került. Ha rám tévedt egy szempár pillantása, pirulva bámultam az asztal túlsó csücskén árválkodó poharat. A teám addigra már félig kihűlt, oldalán kiütköztek a pára cseppjei és úgy gördültek alá, mintha csak könnyezett volna. Kényszeredetten kortyoltam bele, ujjaimmal eldörzsölve az oldalára tapadt nedvességet.
Egy meghitt kis szertartás volt ez számomra, egy kellemes körforgás, amibe könnyű belesüppedni. Talán ezért sem vettem észre, hogy a motyorgó, tébláboló szemecske továbbállt és azt sem, hogy a pohár nyirkos alja újabb foltot ejtett az asztal lakkján. Sóhajtva hajoltam le, tekintetem végigpásztázta a padlót. A laza kontyom szétcsúszott, ahogy én leszálltam a székről és guggolva a másik asztalhoz araszoltam, ahol épp láttam még elbújni a kis szemtelent. Nem mertem felnézni, biztos voltam benne, hogy a szeplőim mögött lángvörössé vált az orcám. Végül mégis erőt vettem magamon.
- Ne-ne haragudj... - hangom alig volt hallható. Épp csak az arcom egy része bukkant elő az asztal mögül. Nem láthatott mást, mint a kissé zabolátlan tincseim, a nagyra tárt kékjeimet és az arcom bal oldalán maradt pirosas-lilás festékfoltot, amiről akkor még nem tudtam, hogy ott tündököl. - A... kukoricám leugrott és... ott van a lábad között. Visz-visszakaphatom? - Zavaromban az ajkamba haraptam és mutattam a kis rakoncátlanra, amit a férfi amúgy sem láthatott. Tekintetem elszakítottam az arcáról, inkább a szalvétatartót bámultam meredten. Tizenkettő volt benne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=799857#post799857][b]Emma Renae Weißling - 2020.03.22. 18:21[/b][/url]

Emlékszem, a sarokban ültem, egy félreeső asztalnál. Tudom, hisz akárhányszor betévedtem, mindig ott foglaltam helyet. Már-már fel tudtam idézni magamban az asztal erezetének kusza, egymásba fonódó, majd szétváló vonalait, a sebhelyként éktelenkedő karcolásokat a tetején. A rikító sárga szék halk nyögéseit, mikor mocorogni kezdtem ültömben. Egyszer olyan erővel hasított panasza a levegőbe, hogy zavaromban inkább a kissé csálén sorakozó szalvétákat kezdtem számolni magam előtt, nehogy véletlenül tudomást vegyek a felém forduló tekintetekről. Tizenkettő volt ott.
Mégis szerettem azt a helyet. Ott nem figyeltek engem, de én figyelhettem a betévedő embereket, a szájuk szegletében feltűnő kis mosolygödröcskéket, az apró, de jelentős gesztusokat. Szerettem színeket rendelni hozzájuk, kitalálni az érzések és érzelmek gordiuszi csomóként tekeredő fonalát, hogy később ecsetet ragadva örökítsem meg a kigobozott megfejtést.
Akkor is ezt tettem, s közben próbáltam szemmel tartani a csicsergő kukoricaszememet is. Figyeltem, a pennám végét az ajkaim között tartva, jobbommal a vázlatfüzetem oldalát morzsolgatva. Figyeltem, majd gyors mozdulatokkal elevenítettem meg a lapon az elkapott apróságokat és óvatosan hessegettem odébb a szemecskét, mikor a pennám útjába került. Ha rám tévedt egy szempár pillantása, pirulva bámultam az asztal túlsó csücskén árválkodó poharat. A teám addigra már félig kihűlt, oldalán kiütköztek a pára cseppjei és úgy gördültek alá, mintha csak könnyezett volna. Kényszeredetten kortyoltam bele, ujjaimmal eldörzsölve az oldalára tapadt nedvességet.
Egy meghitt kis szertartás volt ez számomra, egy kellemes körforgás, amibe könnyű belesüppedni. Talán ezért sem vettem észre, hogy a motyorgó, tébláboló szemecske továbbállt és azt sem, hogy a pohár nyirkos alja újabb foltot ejtett az asztal lakkján. Sóhajtva hajoltam le, tekintetem végigpásztázta a padlót. A laza kontyom szétcsúszott, ahogy én leszálltam a székről és guggolva a másik asztalhoz araszoltam, ahol épp láttam még elbújni a kis szemtelent. Nem mertem felnézni, biztos voltam benne, hogy a szeplőim mögött lángvörössé vált az orcám. Végül mégis erőt vettem magamon.
- Ne-ne haragudj... - hangom alig volt hallható. Épp csak az arcom egy része bukkant elő az asztal mögül. Nem láthatott mást, mint a kissé zabolátlan tincseim, a nagyra tárt kékjeimet és az arcom bal oldalán maradt pirosas-lilás festékfoltot, amiről akkor még nem tudtam, hogy ott tündököl. - A... kukoricám leugrott és... ott van a lábad között. Visz-visszakaphatom? - Zavaromban az ajkamba haraptam és mutattam a kis rakoncátlanra, amit a férfi amúgy sem láthatott. Tekintetem elszakítottam az arcáról, inkább a szalvétatartót bámultam meredten. Tizenkettő volt benne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=799974#post799974][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.22. 22:19[/b][/url]

Átlagos nap. Már ha lehet neki olyanja, ebben már nem olyan biztos, mint általában. És mégis, egyelőre nem kell órára sietnie, így csak a munka terheli, nem siet, nem pörög az agya. Átlagos. Egy kicsit a maga fejébe költözni, miközben korzózik az asztalok között és lesi, kinek mi a kívánsága. Itt mindig könnyű volt mozogni és hallgatni a többet, beszélni és kérdezni, pedig, nem is tudná megmondani igazán miért. Elhivatottság? Annyira nem, talán inkább az, hogy a sivár egyformaságból először ez húzta ki és zökkentette egy másik állásba. Mert igazából ami rémhíreket hallott, hogy sose fogják szívesen látni, nem alkalmazzák nagy örömmel, az itt totál bedőlt, mert tolerálva van minden és türelmesek. Hogy akkor igazak-e a hírek, vagy sem, nem tudja, de működik, elég régóta, az ő idejét tekintve és elég könnyedén fogadja a tényt, hogy az idő múlik. Pedig ha belegondol, sokat pazarol és már túl van, szívesen visszavenne párat. De már mindegy. A vele szemben hagyott mindenségért cserébe pedig azt és úgy teszi, amennyire a legjobban tudja.
Átlagos nap, és nem is vette észre, hogy már nyugodtan tarthatna szünetet. Épp bement leadni a rendelést, amit a hármas asztalnál adtak le, amikor a bentiek szóltak, hogy tegye le magát valahova, mielőtt azt veszi észre, hogy vége a napnak és mehet haza. Nem is figyelte, de amikor ebéd gyanánt – vagy reggeli? olyan rég volt – pakol magának pár szeletet a tányérra, már igencsak korgó gyomra jelzi, hogy jó, hogy hallgatott a többiekre. Ez ő, aki nem figyel, aki néha elkalandozik és néha szólni kell, hogy figyeljen másra is, legalább az órára. Itt máshogy telik az idő, sosem volt sztahanovista, de az se, aki bezárva egy pici kartonba, billentyűket nyomkodjon és monitort bámuljon. Nem tudja mi lenne a tökéletes, csak sejti, de egyelőre megbékél ezzel is.
Épp emeli a második szeletet, közben magához híven olvas valami a telefon képernyőjén, amikor mozgásra lesz figyelmes. Mivel szüneten van, így nem figyel, ujjával pöccintve lapoz és rágcsál, bár eredetileg ki akart ülni a levegőre, mégis ideáig ért el csak. Lábát valamiért épp ösztönösen behúzza a szék alá, aztán halk, de mégis hallható hangot hall. Fejét felemelve néz körbe, de senki nem áll mellette, mögötte sem, homlokár ráncolva fordul épp vissza és emeli az asztallapra a tekintetét, amikor megleli. Épphogy látni, az asztal alól és ennek hirtelenségére ugrik aprót ültében. Baszki.
- Én nem haragszom, csak kicsit a szívem gyenge – teszi le a szeletet és megtörli az ujját a szalvétában. Közben a foltos arc felé figyel, azonban mire szólhatna róla, úgy meglepi, hogy elsőre csak pillog nagyokat. Kukorica. Menten lefele pillant.
- A... a micsodád? Ha kaja, akkor hagyd, felsöpröm majd – legyint, mert tényleg, ha ilyen történik, megoldják ők, de mást nem tud elképzelni jelenleg. Lejjebb csusszan a széken, lábait felhúzza és keres, végül, ahogy előrehajol és nem jól számol, feje koppan az asztalba. Sziszegve fog oda, és keresi meg a nő arcát.
- Én nem látok semmit. Mit kell keresnem? Akkor visszaadom, persze – a kis sajgó pont mellé azonban enged egy mosolyt is, nem morcos ő, kezét leeresztve kémlel le megint, de lehet inkább le kéne másznia a székről és úgy okosabb lesz.