Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

RapunzelMájus 6. kora este

Esteledik.
A Nap már lemenőben, narancsvörös színei vaskos csíkokat húznak a felhőtlen, nyári égboltra. Hunter magas alakja végtelen lassúsággal közeledik a rét közepe felé.
Ideges.
Nem a felszínen. Annál sokkal, sokkal lejjebb, sokkal, sokkal mélyebben. A zsigereiben érzi a feszültséget. A nevén soha nem nevezett szomorúság egészen a csontjaiba hatol, a csalódottság marja a húsát. Ujjai között egy rózsaszín és egy kék lufi hosszú madzagjának végét tartja.
Búcsúzni jöttek.
- Hercegnőm - erőltet mosolyt arcára, mely a szőke borosta alatt is soványabbnak tűnik, és szüntelen csillogó tekintetéből is mintha hiányozna a rá úgy jellemző vidámság. Mintha a gyerekekkel együtt az ő életkedvét is elvették volna. - Talán nem tudod, miért szerettem volna idejönni. Hát... - a lufikat maguk közé emeli, és arcát felemelve pillant fel rájuk. - Értük. Szerintem jót tenne nekünk, ha elbúcsúznánk Tőlük.
Fogalma sincs róla - nem is lehet -, hogy Szofi mit érezhet, de abban biztos, hogy ki kell mondaniuk: itt a vége. Hiszi, hogy vannak dolgok, amik nem maradhatnak kimondatlanul, mert ha úgy maradnak, odalent a csendben, akkor sohasem zárhatják le őket igazán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=684641#post684641][b]Hunter Bailey - 2017.06.08. 19:58[/b][/url]

RapunzelMájus 6. kora este

Esteledik.
A Nap már lemenőben, narancsvörös színei vaskos csíkokat húznak a felhőtlen, nyári égboltra. Hunter magas alakja végtelen lassúsággal közeledik a rét közepe felé.
Ideges.
Nem a felszínen. Annál sokkal, sokkal lejjebb, sokkal, sokkal mélyebben. A zsigereiben érzi a feszültséget. A nevén soha nem nevezett szomorúság egészen a csontjaiba hatol, a csalódottság marja a húsát. Ujjai között egy rózsaszín és egy kék lufi hosszú madzagjának végét tartja.
Búcsúzni jöttek.
- Hercegnőm - erőltet mosolyt arcára, mely a szőke borosta alatt is soványabbnak tűnik, és szüntelen csillogó tekintetéből is mintha hiányozna a rá úgy jellemző vidámság. Mintha a gyerekekkel együtt az ő életkedvét is elvették volna. - Talán nem tudod, miért szerettem volna idejönni. Hát... - a lufikat maguk közé emeli, és arcát felemelve pillant fel rájuk. - Értük. Szerintem jót tenne nekünk, ha elbúcsúznánk Tőlük.
Fogalma sincs róla - nem is lehet -, hogy Szofi mit érezhet, de abban biztos, hogy ki kell mondaniuk: itt a vége. Hiszi, hogy vannak dolgok, amik nem maradhatnak kimondatlanul, mert ha úgy maradnak, odalent a csendben, akkor sohasem zárhatják le őket igazán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=684642#post684642][b]Szofia Elena Chenkova - 2017.06.08. 20:07[/b][/url]

A szőkeség már napok óta szenved a gondolattól, mit élhet át a levitás. Talán ott és azonnal el kellett volna mondani neki mindent, csakhogy az érem másik oldalán ott áll a tény; Hunter nem akarta az ikreket. A kör bezárult, Szofinak fogalma sincsen róla, mi lenne a helyes, de biztos benne, hogy már nem halogathatja sokáig a döntést. A kicsik nem élhetnek örökké az anyjánál.
A szíve hangosan, erőszakosan zakatolt a mellkasában, miközben a rét és a férfi alakja felé igyekezett. Fogalma sem volt róla, miért vannak ma itt, de azt tudta, hogy ma eljött az a nap.
A megszólításra a lány mellkasára ránehezedett valami megfoghatatlan, jeges kéz markolta meg a szívét és a torkában gombóc nőtt. Gonosz dolgot tett. Megbocsáthatatlant.
- Én... -kétségbeesetten pillantott valahová Hunter háta mögé, amíg a szavakat kereste. A két lufi közöttük lebegett, ő pedig rájuk sem bírt nézni. - Hunter ez egy nagyon szép gesztus a részedről.
Végül kissé nehézkesen ugyan, de sikerült kiböknie a mondanivalóját. Óvatosan az egyik lufiért nyúlt, de még nem vette el. Hibát hibára halmozott az utóbbi időben, nem folytathatta tovább ezt a kegyetlen játékot.
Miért kínozná mindkettejüket?
- Nekem ez nem megy -bukott ki belőle és hátrált egy lépést.
Jobb kezét a szája elé kapta és kitartóan nyelte a könnyeit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=684644#post684644][b]Hunter Bailey - 2017.06.08. 20:22[/b][/url]

Rapunzel
Május 6. kora este

Visszaengedi a színes lufikat a magasba, hogy tisztán, takarás nélkül láthassa az előtte álló nőt. Csendben hallgatja, türelmesen kivárja, hogy rátalálhasson a megfelelő szavakra, ám amikor azok helyett könnyek szöknek a szemébe, sajátjait udvariasan lesüti. És mert nem bírja látni, ha valaki sír. És mert hiába, neki is elhomályosodik a tekintete - ám útját állja a kikívánkozó könnyeknek. Férfiatlan. Pocsék. És egyébként is, kettejük közül az ő felelőssége támasznak lenni.
- Tudom - feleli halkan, hogy - bár rajtuk kívül egy lélek sincs a réten -, senki se hallja. - Túl sokat vársz el magadtól. Ehhez idő kell... iszonyú sok.
Először hátrébb, majd meggondolva magát, közelebb lép a szőke mestertanonchoz, és amilyen gyengédséggel csak tudja, öleli őt magához. Azt reméli, hogy ha a szavai nem is elegendők, a teste melege biztonságot adhat Szofinak.
- Soha többé nem hagylak magadra - ígéri, miközben arcát a szőke fejre dönti, és szabad ujjaival védelmezőn simogatja a nő törékeny hátát. - Elkéstem vele, de még egyszer nem követem el ezt a hibát. Komolyan.
Lehunyt szemekkel, meg-megreszkető hangon beszél. Szeretne bocsánatot kérni még egyszer, még százszor, élete végéig minden egyes nap, de a szót magát egyszerűen képtelen kimondani. Azzal bevallaná a bűnét. Helyette egy másik úton indul el, és önmagát ígéri oda, az utolsó lélegzetvételéig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=684645#post684645][b]Szofia Elena Chenkova - 2017.06.08. 20:31[/b][/url]

A férfi minden egyes szavát félreértette, ezzel már azelőtt tisztában volt, hogy megszólalt volna. Védelmező ölelésbe vonta a szőkét, aki mozdulatlanná dermedt az érintése alatt. Nem szabadott volna hagynia, hogy a helyzet idáig fajuljon, de mégis mit tehetett volna?
Esetleg illett volna elmondani az igazat.
Esetleg...
Az ígéret csak még ijesztőbbé és fájdalmasabbá tette az egész helyzetet. Mert mostantól minden valódi és igaz volt. Innentől kezdve nem takarózhatott azzal, hogy Hunter nem akarta a kicsiket, elvégre éppen most mondta ki, hogy sohasem hagyja magára.
Sohasem.
- Fogadjunk? -Bukott ki Szofiból kissé élesen a kérdés, miközben elhúzódott a férfitől, akinek az érintésére most mindennél jobban vágyott, hogy kegyetlenül a szemébe mondhassa az őszinte valót.
Nem volt több mentsvár, több kapaszkodó. Semmi esélye sem volt menekülni... és talán már nem is akart, mert mindazzal, amit a levitás az előbb mondott bebizonyította a szőkeség számára, hogy igenis jó apja lenne a csöppségeknek.
- Nem vetettem el őket. Ezért voltam olyan sokáig távol, Chris és Natasha miatt.
Végig Hunter tekintetét kutatta és védekezően összefonta a karjait a mellkasa előtt. Mégis miért ő védekezik?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=684657#post684657][b]Hunter Bailey - 2017.06.08. 20:54[/b][/url]

Rapunzel
Május 6. kora este

A kérdésre összehúzza világos szemöldökeit, s míg hagyja eltávolodni Szofit, karjait maga mellé engedi, így két lufi is lejjebb süllyed. A gyomra azonnal görcsbe rándul. Hallja a nő szavait, a szél neszezését, és a csendet.
Azután megáll az idő. Nem peregnek tovább a percek, vele együtt torpan meg a világ. Még csak nem is szédül. Nem homályosodik el Szofi alakja, nem történik semmi, ami ilyenkor a szerelmes történetekben meg a kötelező olvasmányokban szokott.
Épp mint egy pillanattal ezelőtt, tisztán látja a várakozón őt néző, a szemeit kutató nőt.
- What the f*ck?! - anyanyelvén tör ki belőle a rétet bezengő kiáltás, és vádlón összeszűkülő szemekkel, kissé hitetlen, ám nagyon mogorva szájtartással figyeli tovább gyermekei édesanyját. - Chenkova, te most szórakozol velem?! - a lufikat maguk közé rángatja - Ezt a két sz*rt csak miattad vettem meg... - egyre növekvő hangerővel rángatja őket ide-oda - ...hogy méltó módon búcsúzzunk el Tőlük... - a kék lufit a tenyerébe véve durrantja ki - ...hogy elengedhessük őket, hogy ne álmodjunk minden éjszaka velük, hogy... - a kidurrant lufi madzagát próbálja eldobni, de az rácsavarodott az ujjára - ...az anyádba! - sikerül - ...és erre kiderül, hogy... ők ketten most is... valahol... éppen vidáman sz*rják tele a pelenkájukat!
Huh. Nagy levegőt vesz, és fel-lejáró mellkasa fölött, feldühödött dúvadként pislog le Szofira.
- Bammeg, Chenkova, jó'va' - mondja végszó gyanánt, és a rózsaszín lufit ingerülten a nő felé üti, ám azt köti a madzag, és hamarosan visszapattan hozzá. - Sh*t! - szitkozódva tépi le magáról a kötegelőt, és ezzel a mozdulattal a rózsaszín lufit is szabadon engedve, szikrázó kékjeivel még egyszer visszapillant a szőkére, majd elfordul, és az orra alatt érthetetlen szitokszavakat kántálva indul el a réten vissza, a kastély irányába.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=684659#post684659][b]Szofia Elena Chenkova - 2017.06.08. 21:05[/b][/url]

A szőkeség összeszedte minden lelkierejét, mielőtt kimondta azokat a bizonyos végzetes szavakat, így aztán szinte meg sem rezzent a hangsúlyra, amit Hunter megüt. Tökéletes érthető a reakciója és Szofi nem mondhatja, hogy nem érdemli meg. A levitás kérése világos volt, nem akarta a babákat, de azt nem szabhatta meg, az orosz mit tegyen. Elvégre ő az anyjuk! Nyilvánvalóan nem fogja eldobni olyan könnyedé őket magától, ahogyan azt Hunter tette.
- Nem hibáztathatsz! -Vágott közbe ingerülten a lány, amikor egy pillanatnyi szünetet tartott a levitás. - Nem ölhettem meg őket, én vagyok az édesanyjuk -hátrált egy lépést, amikor a rózsaszín lufi megindult felé. - Pontosan tudtam, hogy így fogsz reagálni, ezért nem mondtam el! Veled egyszerűen nem lehet beszélni, akkor sem lehetett!
A másik szavába vágva beszélt és tökéletesen hidegen hagyta, hogy a férfihoz eljutnak-e a szavai. Ki akarta mondani. Ki kellett mondania, mert ezek voltak a hideg tények. Hunter hajthatatlannak bizonyult, amikor kiderült, hogy Szofi terhes, akkor most miért is lett volna másként?
A szőkeségnek összecsattant a fogsora az utolsó szavakra, és amíg a levitás hátat fordított neki vett egy mély levegőt. Ebben a formában lehetetlen volt kezelni a helyzetet, valamelyiküknek le kellett higgadnia és jelenleg ő tűnt kiegyensúlyozottabbnak.
Hunter után mozdult és keze a felkarjára kulcsolódott, hogy megállásra próbálja bírni.
- Most nem hagyhatsz itt így -szisszent összeszorított fogai között. -  Gyűlölhetsz, elmenekülhetsz, de ők akkor is élnek és ezen a tényen nem változtathatsz.
Lett volna még mondanivalója, de mivel élt a gyanúval, hogy Hunter megpattan, amint lehetőséget lát rá, inkább visszafogta magát.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=684660#post684660][b]Hunter Bailey - 2017.06.08. 21:23[/b][/url]

Rapunzel
Május 6. kora este

Ha valaki a kastély ablakából épp szemtanúja a gyönyörű jelenetnek, amint a két szőke mestertanonc, színes lufikkal a kezükben, egymás szavába vágva, istenesen ordít, valószínűleg jót röhög. A két fiatal talán nem is hallja egymást, úgy üvölti a saját igazát - így hát, valljuk be, van még mit tanulnia a kedves - és nagyon-nagyon friss - szülőknek egymás iránti szeretetről, tiszteletről, érveken alapuló vitaformáról és egyéb hasznos szülői attitűdről, ami talán, de csak talán, fontos része a gyereknevelésnek. Már, ha az ember jól akarja csinálni. De hát... lehet ezt másképp?
- Nekem - áll meg a férfi, és a tüdejébe szoruló levegőt dühösen kifújva szegi le a fejét. Igyekszik visszafogni a hangját, és a lehető legnyugodtabb stílusban felelni a nőnek. - Az a problémám, Chenkova, hogy egészen mostanáig éppen az ellenkezőjét hittem!
Arcát a szőke felé fordítja, szemei még mindig szikrákat szórnak, de legalább már az élet köszön vissza belőlük.
- Nem menekülök el - jelenti ki már jóval halkabban, látszólag megenyhülvén. - Mondtam. De... ez... most mondd meg, van két... én most... apa lettem.
Kérdőn pillant Szofiára, mintha megerősítést várna, és elcsendesülve nyel egy nagyot. A szíve a torkában dobog, a mellkasa egyszerre felszabadul a hetek óta egyre csak halmozódó teher alól, és a levegőnek, amit beszív, újra illata és íze van.
A színek visszatértek a kifakult világba.
Az életnek ismét... nem, ez tévedés. Az életnek mostantól van csak igazán értelme!
Az idő újra elindul, a percek tovább peregnek, ő pedig csak abban biztos, hogy...
- Látnom kell őket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=684664#post684664][b]Szofia Elena Chenkova - 2017.06.08. 21:38[/b][/url]

Szofi is érzékelte, hogy valószínűleg nem a legfelnőttesebb és a leginkább elvárható viselkedést produkálják ők ketten a rét közepén állva, miközben olyan decibelt igyekeznek elérni, amivel túllicitálhatják a másikat. El kellene menniük egy tanácsadásra. Határozottan.
- Ennek roppant egyszerű oka van, édesem. Nem akartad őket. -Mutatott rá a lány a nyilvánvaló tényre.
Mégis miért kellett volna azonnal Hunterhöz rohannia és megosztani vele a nagy hírt, amikor éppen ő volt az, aki elküldte Londonba, hogy szabaduljon meg a csöppségektől?
Szofi szándékosan használt múltidőt, miközben megállt a szőke mellett és továbbra sem szándékozott elengedni a karját, mintha az élete függött volna a férfitől. Valljuk be, valahol ez igaz is volt. Az ikrek kettejükhöz tartoztak, szükségük volt az édesapjukra, ahogyan Szofinak is. De ezt soha, semmi pénzért nem vallotta volna be.
Figyelte Huntert és szépen, lassan egyenletessé vált a légzése, amikor ő is visszafogta magát. A rellonos szinte észre sem vette, milyen hihetetlenül gyorsan alkalmazkodni kezdett a férfi érzelmi instabilitásához.
A lány elfojtott egy mosolyt, mert nem akarta felhívni rá a figyelmet, hogy technikailag már majdnem két hónapja apa lett. Ebben a pillanatban hálás volt, hogy a levitás nem próbálja meg leszerelni a csinos buksiját a nyakáról, nem hogy még majd nekiáll akadékoskodni.
- Ha gondolod -Szofi egy röpke pillanatra elakadt, keze lecsusszant a fiú karjáról és hátrébb lépett, hogy teret adjon neki.-, szívesen elhozom őket.
Hogy mikor és hogyan találkoznak, az már egy másik nap problémája volt. A lány egyelőre örült, hogy mindenki élve megúszta a mai akciót.