Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=684642#post684642][b]Szofia Elena Chenkova - 2017.06.08. 20:07[/b][/url]

A szőkeség már napok óta szenved a gondolattól, mit élhet át a levitás. Talán ott és azonnal el kellett volna mondani neki mindent, csakhogy az érem másik oldalán ott áll a tény; Hunter nem akarta az ikreket. A kör bezárult, Szofinak fogalma sincsen róla, mi lenne a helyes, de biztos benne, hogy már nem halogathatja sokáig a döntést. A kicsik nem élhetnek örökké az anyjánál.
A szíve hangosan, erőszakosan zakatolt a mellkasában, miközben a rét és a férfi alakja felé igyekezett. Fogalma sem volt róla, miért vannak ma itt, de azt tudta, hogy ma eljött az a nap.
A megszólításra a lány mellkasára ránehezedett valami megfoghatatlan, jeges kéz markolta meg a szívét és a torkában gombóc nőtt. Gonosz dolgot tett. Megbocsáthatatlant.
- Én... -kétségbeesetten pillantott valahová Hunter háta mögé, amíg a szavakat kereste. A két lufi közöttük lebegett, ő pedig rájuk sem bírt nézni. - Hunter ez egy nagyon szép gesztus a részedről.
Végül kissé nehézkesen ugyan, de sikerült kiböknie a mondanivalóját. Óvatosan az egyik lufiért nyúlt, de még nem vette el. Hibát hibára halmozott az utóbbi időben, nem folytathatta tovább ezt a kegyetlen játékot.
Miért kínozná mindkettejüket?
- Nekem ez nem megy -bukott ki belőle és hátrált egy lépést.
Jobb kezét a szája elé kapta és kitartóan nyelte a könnyeit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=684645#post684645][b]Szofia Elena Chenkova - 2017.06.08. 20:31[/b][/url]

A férfi minden egyes szavát félreértette, ezzel már azelőtt tisztában volt, hogy megszólalt volna. Védelmező ölelésbe vonta a szőkét, aki mozdulatlanná dermedt az érintése alatt. Nem szabadott volna hagynia, hogy a helyzet idáig fajuljon, de mégis mit tehetett volna?
Esetleg illett volna elmondani az igazat.
Esetleg...
Az ígéret csak még ijesztőbbé és fájdalmasabbá tette az egész helyzetet. Mert mostantól minden valódi és igaz volt. Innentől kezdve nem takarózhatott azzal, hogy Hunter nem akarta a kicsiket, elvégre éppen most mondta ki, hogy sohasem hagyja magára.
Sohasem.
- Fogadjunk? -Bukott ki Szofiból kissé élesen a kérdés, miközben elhúzódott a férfitől, akinek az érintésére most mindennél jobban vágyott, hogy kegyetlenül a szemébe mondhassa az őszinte valót.
Nem volt több mentsvár, több kapaszkodó. Semmi esélye sem volt menekülni... és talán már nem is akart, mert mindazzal, amit a levitás az előbb mondott bebizonyította a szőkeség számára, hogy igenis jó apja lenne a csöppségeknek.
- Nem vetettem el őket. Ezért voltam olyan sokáig távol, Chris és Natasha miatt.
Végig Hunter tekintetét kutatta és védekezően összefonta a karjait a mellkasa előtt. Mégis miért ő védekezik?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=684659#post684659][b]Szofia Elena Chenkova - 2017.06.08. 21:05[/b][/url]

A szőkeség összeszedte minden lelkierejét, mielőtt kimondta azokat a bizonyos végzetes szavakat, így aztán szinte meg sem rezzent a hangsúlyra, amit Hunter megüt. Tökéletes érthető a reakciója és Szofi nem mondhatja, hogy nem érdemli meg. A levitás kérése világos volt, nem akarta a babákat, de azt nem szabhatta meg, az orosz mit tegyen. Elvégre ő az anyjuk! Nyilvánvalóan nem fogja eldobni olyan könnyedé őket magától, ahogyan azt Hunter tette.
- Nem hibáztathatsz! -Vágott közbe ingerülten a lány, amikor egy pillanatnyi szünetet tartott a levitás. - Nem ölhettem meg őket, én vagyok az édesanyjuk -hátrált egy lépést, amikor a rózsaszín lufi megindult felé. - Pontosan tudtam, hogy így fogsz reagálni, ezért nem mondtam el! Veled egyszerűen nem lehet beszélni, akkor sem lehetett!
A másik szavába vágva beszélt és tökéletesen hidegen hagyta, hogy a férfihoz eljutnak-e a szavai. Ki akarta mondani. Ki kellett mondania, mert ezek voltak a hideg tények. Hunter hajthatatlannak bizonyult, amikor kiderült, hogy Szofi terhes, akkor most miért is lett volna másként?
A szőkeségnek összecsattant a fogsora az utolsó szavakra, és amíg a levitás hátat fordított neki vett egy mély levegőt. Ebben a formában lehetetlen volt kezelni a helyzetet, valamelyiküknek le kellett higgadnia és jelenleg ő tűnt kiegyensúlyozottabbnak.
Hunter után mozdult és keze a felkarjára kulcsolódott, hogy megállásra próbálja bírni.
- Most nem hagyhatsz itt így -szisszent összeszorított fogai között. -  Gyűlölhetsz, elmenekülhetsz, de ők akkor is élnek és ezen a tényen nem változtathatsz.
Lett volna még mondanivalója, de mivel élt a gyanúval, hogy Hunter megpattan, amint lehetőséget lát rá, inkább visszafogta magát.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=684664#post684664][b]Szofia Elena Chenkova - 2017.06.08. 21:38[/b][/url]

Szofi is érzékelte, hogy valószínűleg nem a legfelnőttesebb és a leginkább elvárható viselkedést produkálják ők ketten a rét közepén állva, miközben olyan decibelt igyekeznek elérni, amivel túllicitálhatják a másikat. El kellene menniük egy tanácsadásra. Határozottan.
- Ennek roppant egyszerű oka van, édesem. Nem akartad őket. -Mutatott rá a lány a nyilvánvaló tényre.
Mégis miért kellett volna azonnal Hunterhöz rohannia és megosztani vele a nagy hírt, amikor éppen ő volt az, aki elküldte Londonba, hogy szabaduljon meg a csöppségektől?
Szofi szándékosan használt múltidőt, miközben megállt a szőke mellett és továbbra sem szándékozott elengedni a karját, mintha az élete függött volna a férfitől. Valljuk be, valahol ez igaz is volt. Az ikrek kettejükhöz tartoztak, szükségük volt az édesapjukra, ahogyan Szofinak is. De ezt soha, semmi pénzért nem vallotta volna be.
Figyelte Huntert és szépen, lassan egyenletessé vált a légzése, amikor ő is visszafogta magát. A rellonos szinte észre sem vette, milyen hihetetlenül gyorsan alkalmazkodni kezdett a férfi érzelmi instabilitásához.
A lány elfojtott egy mosolyt, mert nem akarta felhívni rá a figyelmet, hogy technikailag már majdnem két hónapja apa lett. Ebben a pillanatban hálás volt, hogy a levitás nem próbálja meg leszerelni a csinos buksiját a nyakáról, nem hogy még majd nekiáll akadékoskodni.
- Ha gondolod -Szofi egy röpke pillanatra elakadt, keze lecsusszant a fiú karjáról és hátrébb lépett, hogy teret adjon neki.-, szívesen elhozom őket.
Hogy mikor és hogyan találkoznak, az már egy másik nap problémája volt. A lány egyelőre örült, hogy mindenki élve megúszta a mai akciót.