Anna

A lány kedvesen fogadta. Ennek igazán örült, mivel nem volt kedve feszengeni... Nagyon kipihent volt, és ez a feltöltött érzés egészen jól esett neki. Nem akarta, hogy bárki kizökkentse belőle. Ez, mint említettem nem így történt, sőt meg is kínálta Tollandot egy süteménnyel. Majd feltett egy sorsdöntő kérdést, amire a válasz hamar érkezett:
-Tolland Clotan vagyok, levitás, elsős. -a formaságok megtörténtek, most egy izgalmasabb kérdés következett, ami a fiút meglepte.- Nem tudtam sem ebédelni, sem vacsorázni. Úgy döntöttem tanulok... de elaludtam. Tudom nem szép, de őszintén szólva ez volt a legjobb dolog amit tehettem -hazudtolta meg saját magát, de őszintén így érzett, ami furcsa volt számára. -Nem tudtam mikor van takarodó, bár sejtettem, hogy már túlléptük. És te, hogy hívnak? Mi szél hozott ide, ezen a késői órán? -ugyan a lány látszólag idősebb volt Tollandnál, mégsem félt ilyen hangnemben beszélni vele, hiszen az elejétől fogva nagyon barátságos volt. Úgy érezte nem kell különösen koncentrálnia a beszédstílusára. A lány még tejjel is megkínálta. Micsoda bűntárs...-állapította meg magában viccesen, és ezen el is mosolyodott. Nem hitte volna mikor lefeküdt az ágyba tanulni, hogy az egész napja csak szabályszegésből és semmittevésből fog összeállni. A legfélelmetesebb az volt ebben a helyzetben, hogy egy percig sem bánta, hogy ott van, és nem akart visszatérni hálókörzetébe.
A lány javaslatára megkóstolta a linzert, ami tényleg nagyon finom volt. Nehezen tudta elképzelni, hogy ezt a finom süteményt a háta mögött ténykedő manók készítették, koszos kis ujjaikkal...
-Nem, nem szoktam cukrászdába járni. Itt az iskolán belül is sok az édesség.- mondta. Bár ez félig meddig rossz válasz volt, hiszen az iskolai édesség nyilván eltér egy cukrászdaitól. Leginkább ideje nem engedte meg neki, hogy eljárjon kényeztetni magát. Bogolyfalván is csak egyszer járt még.
-Te gyakran jársz az iskolán kívülre? -kérdezte a fiú, majd felhörpintett egy nagy pohár sütőtök levet.

TESÓ

Samantha


Szerencsére nem kellett sokat várnom, hamar kihozták egy bögrében a rendelésemet, majd letették elém az asztalra. Egy apró mosollyal az arcomon bólintottam, mire a manó elviharzott. Köhécseltem egyet, majd beleittam a kávémba. Miután lenyeltem, felnéztem és csak akkor vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül, sőt, egy lány le is ült velem szembe, ugyanahhoz az asztalhoz. Mostanában lelankadt a figyelmem, szinte semmit se veszek észre, semmire se tudok tökéletesen összpontosítani. Kezd idegesíteni, de azért remélem hamarosan visszatér a már jól megszokott Alex.
- Helló. Visszaköszöntem, azért egy kis udvariasság még maradt bennem. Újra beleittam a kávémba, most valahogy nem éreztem magamat beszélgetős kedvemben, de majd ahogy alakul. Alig telt egy pár másodperc, az egyik manó ismét megjelent az asztalunknál, kezében két tányérral, rajta pedig az egyik legfinomabb sütivel, a tiramisuval. Hirtelen nem értettem miért is kaptuk a sütit, de mikor a lányra pillantottam, rögtön gyanítottam, hogy ő lehet a ludas a dologban. Letettem a bögrét az asztalra, és szinte már mohón nekiestem a sütinek. Egyik falat után jött a másik, majd egy kicsit leálltam. Ismét a velem szemben ülőre pillantottam, aki már szinte kacérkodóan vigyorgott rám, majd megszólalt. Meglepődtem kérdésén, de úgy döntöttem ideje egy kicsit megváltozni. Itt még senki se ismer, nem tudják milyen vagyok. Lehet, hogyha egy picit máshogy viselkedem mint ahogyan azt megszoktam magamtól, jobb életem lesz itt. Egy kicsit elgondolkoztam ezen, majd mikor visszatértem a jelenbe, ismét köhécseltem egyet, és szóra bírtam magam.
- Attól függ, mire is gondoltál. Mondtam, majd a lányra kacsintottam, és újra bekaptam egy falat sütit. Ha már kaptam, ki kell használnom az alkalmat. Nem biztos, hogy máskor is lesz még ilyen.

Pöttöm

Talán az apró új-zélandi isi miatt várta azt Farkas, hogy nagyobb lesz a sürgés a kastélyban. Bár csak tizedannyi diák lakott ott, mint ebben az iskolában, kisebb is volt az épület, így mindig mindenhol láttál kósza diákokat. Kívülről, ránézésről persze nem lepődött meg, hogy a Bagolykő ilyen sötét és elhagyatott, de azért mégis remélte, hogy valami családias meleg fényű dologba csöppen majd bele, mint otthon.
- Úristen, Félix! Mi van, ha itt akkora a szigor, hogy a gyerekek minden idejüket a szobájukban kell töltsék, ha nincsenek óráik?
Amiket eddig hallottak a Bagolykőről, abból nem gondolta volna ezt, de a mellékelt ábra mégis mást mutatott. Farkas aggódni kezdett egy kicsit.
- Hová hoztak minket?
Ő maga észre sem vette a huzatot és az ajtón betoluló havat, de amikor ikre riasztotta, máris megragadta a másik kapuszárnyat, és taszított rajta egyet, hogy kicsukják a telet. Most aztán rájuk zárult a sötét, hideg kastélycsarnok.
Félix itt is talált lelkesedni valót, és éhezve valami kellemesre a zord helyiségben Farkas érdeklődve ment oda a serleghez, amire Félix mutatott. Tényleg nem tűntek nagyon biztonságban lévőknek.
- Ki tudja, lehet, hogy ide csak rendes kölykök járnak, akik nem rongálnak kupákat.
A következő kérdés épp Farkas következő gondolatához idomult.
- Dehogy vagyunk jó helyen, mondom, ide csak jó gyerekek járnak - kacsintott testvérére cinkosul.
- Azért csak nézzünk körül.
Ekkor kordult meg a gyomra.
- Te, nem lehet, hogy mindenki vacsorázik, azért feledkeztek meg rólunk?

TESÓ

Pöttöm

- Ja, képzeld el! Útnakindulunk, de jön a bagolyköves kommandó, és lekapcsol még a határ előtt. Ha egyszer a hatalmukba kerítenek, nem fognak elengedni. Már megtudtuk, hogy itt láncra verik a diákokat, most már az övék vagyunk.
A fantázia ilyen őrült elszabadulása inkább Félix specialitása volt, de néha Farkas is megengedhette magának a képtelenségek összehordásának eme luxusát.
- Ó, bocsánat. Jártak - felhúzta képzeletbeli kesztyűjét... - Szerinted kirúghatnak minket? Vagy kimoshatják az agyunkat? Lehetséges, hogy itt fogunk megjavulni?
A gondolat elborzasztó volt. Ők ketten olyan jónak tűntek együtt. Így lettek teremtve, ilyenre, és ennek így is kellett lennie. A szüleik szerették őket még akkor is, ha sok bosszúságot okoztak nekik, ebben Farkas sosem kételkedett, hát akkor meg mi a probléma? Nem kell megváltozniuk.
A báty lelombozva kapargatta a házkupát védő üvegbura szegélyét. Biztosan a komor kastélyhangulat nyomta így el. A gyomra megint megkordult.
- Ja, a vacsora. Ömm - szétnézett, de csak köveket, nagy zárt ajtókat, és egy széles lépcsősort látott felfelé. Odafent zászlók csüngtek súlyosan. A terem kongott, semmi féle emberi hangot nem hallottak, amely nyomán elindulhattak volna. Az hétszáz, hogy depresszióba fog esni ezen a nyomasztó helyen. Hiányoztak neki a régi iskola nagy ablakai a sok beáradó fénnyel, a vidám arcok, a barátok, a melegség. Főleg a melegség, mert az átázott ruhája még mindig túlságosan hűtötte és a haja is csöpögött. Ja, a vacsora.
- Ha lenne morzsám, megenném, öcsi - horkantottam tesóm Jancsi és Józsikás ötletére.
- Szerintem a kastélyokban a pincében van a konyha, vagy nem? - vont vállat végül. - Kereshetünk egy lejáratot. Vagy menjünk éppenhogy felfelé, ott legalább van egy vörös szőnyeg.
Az első szín ezen a komor helyen - gondolta.
- Talán egyéb kellemes dolgokban végződik az a folyosó.

TESÓ

TESÓ

Bátyóka <3

A gumicukorkészletemet, ha egyszer is megtalálná Olika, akkor tuti, hogy nem maradna belőle csak egy kis csomaggal, mert azért gondolna rám annyira, de a többit tuti mind betermelné, pont ahogyan azt is, amit én hoztam most neki. Na igen, tudom, hogy mivel lehet őt megfogni. Ha netán valami nőszemély el akarná őt hódítani, akkor tőlem kellene tanácsot kérnie, én értek hozzá nagyon. Csak hát előtte annak a bizonyos nőszemélynek át kell mennie a Hella vizsgán, ami egy szörnyen bonyolult vizsga. Eddig még senki sem ment rajta át. Vagyis talán egy valaki. Még Olika régi barátnője, akinek már nem tudom a nevét. Mindegy is. Annyira azért nem szerettem. Mindenkivel nagyon-nagyon kritikus vagyok. Fordítva ilyesmire még nincs gond. Nem foglalkoztatnak a kisfiúk sem és a nagyfiúk sem. Nem, nem.
 - Á, nem menne az nekem. Tudod azok a nagy Eridonosok nem szeretik a Navinéseket, úgy vettem én ezt észre. Most mond meg, engem nem szeretni?! Na, mindegy, nincs mit tenni, én oda a piros zászlóaljba sose jutok be. - Sóhajtok egy nagyot beletörődötten és még egy kicsit meg is görbítem a hátamat, aztán vissza felegyenesedek, mert a bátyus bizony engem kinevet. Szokás szerint, amit nem hagyhatok csak úgy annyiban. Még a végén fejemre nő ez a gyerek! Ezt anyu mondja mindig. Aztán apa megmondja neki, hogy már a fejére nőtt, mert ez a nagy kópét megzabolázni nem lehet.
 - Olyan csúnya vagy, hogy mindig kinevetsz! - Még össze is ráncolom a homlokomat és a nyelvemet is kinyújtom rá, aztán pedig jöhet is az, amikor is én be akarok bokszolni annak, aki a bátyust be meri feketíteni. De ő az eridonos szuperhősöm szépen lenyugtat. Megrántom a vállamat. Sokáig nem tart ez engem lázban. Elég könnyen váltogatok hangulatot és dolgokat is. Persze amit és akit szeretek azt nem cserélem le. Így van még mindig vele Tyutyu is. Na, meg a bátyust se cserélnem le semmiért és senkiért sem. Nem, nem. Ő az én bátyusom. Nem adom! Csak esetleg kölcsönbe. Arról lehet szó.
 - Igen, igen. Hallottam. Ne tagadd, te csibész! Amúgy meg már nem tudom ki mondta. Elfelejtettem. Tudod, ami nem fontos, azt nem mindig jegyzem meg, mert nem érdekes. Na, jól van, ha azt mondod, hogy nem vagy szerelmes, akkor elhiszem. De aztán meg ne lássalak valahol valakivel, mert megharagszom. Amúgy te nem akarsz kimenni valamelyik kviddicsmeccsre majd. Azt hiszem legközelebb a ti csapatotok játszik majd. De lehet keverek valamit. Na mindegy. Szóval nem akarsz kijönni velem rá? Naaaa, bátyuuuuuuus! - Jöhet a kiskutya szem, meg a vuki kérlelés. Ha ez nem használ, akkor pedig jöhetnek a könnyes szemek. Érzelmi zsarolás csúnya dolog, ezt már anyu is megmondta, de én ki akarok menni egy meccsre. Punktum. Meg sok minden mást is akarok azért. Például egy kis nyuszit.
 - Karácsonyra már megvetted az ajándékokat? Tudom, még messze van, de ha még nem vetted meg, akkor elmegyünk együtt venni anyuéknak? Semmi ötletem sincs apunak. De anyunak tudom, hogy mit kell venni. Parfümöt. - Nagyon tudálékos fejjel jelentem mi, hogy én bizony pontosan tudom, hogy mire is van anyunak szüksége. A kedvenc parfümje nálam van, ami meg maradt neki abból már kevés van. Szóval itt a remek alkalom a parfüm ajándékozásra.

Pöttöm

Farkas hagyta, hogy öccse válasszon útirányt. Neki mindig is jobb volt a szimata az ilyenekben. Félix rátalált a célra vagy problémára, Farkas pedig szépen kidolgozta a kivitelezés tervét. Illetve ez nem pont az a helyzet, mert a probléma itt rögtön adott volt: egy éhes ikerpár épp most érkezett az iskolába, a gyomruk korgott, és fogalmuk sem volt, mi merre van a kastélyban, ugyanis ahogy a welcome drink, úgy a fogadóbizottság is elmaradt a bejáratnál. Inkább Félix másik nagy erősségét használhatták itt ki, mégpedig a komoly intuíciós képességét. Már kb 18 éve együtt léteztek (ha beleszámítjuk a magzati hónapokat is, márpedig miért ne számítanánk bele, hiszen már ott jól kiismerték egymást), és a statisztikák alapján Félixnek nem egyszerűen szerencséje, hanem jó megérzései voltak.
- Szerintem itt se működnek az elektronikus cuccok. A telefonjaink is bekrepáltak már a faluban. Persze leskelődő manók még mindig lehetnek a páncélokban - közölte "megnyugtatóan" a báty.
Míg Félix nagyon belemerült valami tájkép alapos fixírozásába, ő jobban körbenézett. Ha a páncélok alkalmasak lettek volna a kikérdezésre, akkor ikre inzultálását biztos nem hagyta volna szónélkül a kibeszélt és megfogdosott szobor. Ezért hát a festmények során futtatta végig tekintetét, hátha egyikben épp egy közlékeny felfedező bújik meg, aki már felfedezte a konyhát, és ezt a tudást meg is osztaná velük. Nem látott első blikkre embert ábrázoló képet, de Félix találhatott valamit, mert szüksége volt konzultánsra a dologban. Farkas odaballagott az említett festményhez. Nagyon közel hajolt hozzá, hogy kideríthesse, mi az a folt. Aztán megnézte távolról is az összképet, hátha megérti.
- Hát nem vagyok valami nagy művész... de szerintem ezt elrontották.

Ágota <3

TESÓ

Szeréna

Hamar túlteszi magát a sokkon, hogy most aztán nem lesz itt német csevegés, bármennyire is szeretné. Vagyis… lehetne, de az igen egyoldalúvá sikeredne, ha elkezdené anyanyelvén osztani újdonsült ismerősének az észt. Oké, tényleg nem tragédia, hiszen fél perc múlva már nem is emlékszik rá, hogy ma elhangzott volna akár egyetlen német szó a közelében. Sokkal jobban el van foglalva azzal, hogy nekik itt és most karácsonyozniuk kell, meg ajándékot csomagolni és minden mást, amit egy ilyen csodás ünnep megkíván. Még az sem tűnik fel neki, hogy Szeréna ódzkodik az érintéstől. Számára annyira természetes a fizikai kontaktus, eszébe sem jut, hogy másoknak kifogásuk lehet ellene. Elvégre nem leprás ő, és egyéb betegségei sincsenek, amiért üvegfal mögé kéne zárni.
-Te már kész vagy vele? – Hüledezik egy sort, mintha legalábbis most jelentették volna be, hogy feltalálták a soha el nem fogyó táblacsokit.
-Nekem valamiért mindig az utolsó pillanatra marad minden – Túljátszott méltatlankodással forgatja szemeit. Persze, ez abszolút nem az ő hibája, hiszen annyira zsúfolt egy vörös törpe élete, ugyan hol lenne ideje ilyesmikre?
-Volt? – Kerekednek el a szemei, de egy pillanat alatt rájön, hogy egy boldog ünnep közeledtével talán nem kéne olyan témát feszegetni, ami a másiknak fájó pontja lehet. Egy pillanattal később tehát, ha Szeréna nem hajlandó kifejteni a miérteket, inkább maga kezd könnyed fecsegésbe.
-Bátyám az nekem is van. Tudod, ők ikrek Nadine-nal. De kicsit sem hasonlítanak egymásra. Nyilván… - Ingatja a fejét vigyorogva – Az egyik fiú, a másik meg lány… de a jellemük is teljesen különböző ám. – Látható imádattal beszél a családjáról. Bár jó kérdés volna, kit nem szeret ez a kishölgy, de a rokonság különösen piedesztálra van emelve a szívében.
-Hűű, apukád versenyzett? – Derül fel még inkább az arca, és közelebb mászik beszélgető partneréhez. Valószínűleg nem azért, hogy jobban halljon, csak nem bír megülni a hátsóján túl sokáig.
-Hol? Kikkel? – Sosem hitte, hogy valaha hatalmas rajongója lesz a repülésnek, de ez az iskola már az elején belerángatta a sűrűjébe. Bár nem is tiltakozott ellene igazán. A lényeg, hogy folyjanak az események, ő pedig pont benne legyen a sodrásban.
-Nálunk anya grafikus. De inkább amolyan mugli módra. Azt mondja, hogy jobban szereti mágia nélkül a képzőművészetet. Egy kép álljon úgy, ahogy megfestik, és ne mászkáljon arrébb. – Idézi, anyuci méltatlankodó hanghordozását utánozva.
-Apa pedig játékgyárban dolgozik. – Jelenti ki büszkén. Ránézésre ez lehet Leonie álmainak netovábbja is. Volt honnan örökölni…
-Szeretnéd látni, mit küldött? – Kérdezi izgatottan. Felguggol, és összecsapja tenyereit.
-Még én sem bontottam ki, mert a bátyám ajándékának szántam. De olyan kíváncsi vagyok, hogy jó lesz-e! – Megfogja a legnagyobb dobozt, és maguk közé húzza. Ha Szeréna figyel, hallhatja, hogy odabent bizony mocorog valami. Vagy inkább valamik? Sok-sok valami…

Joggal mondhatom magara, hogy ügyetlen vagyok. Vagy inkább béna? Mentségemre szolgáljon, hogy a sajgó fejem minden számításomat keresztül húzta, így már az az egyszerű művelet, hogy megmossam a fogaimat sem ment túl egyszerűen. Kabaré lett az egészből és persze egy adag szennyes. Amikor az ember nagyon másnapos legszívesebben mindent félretenne és lemondana aznapra, aztán pedig a semmittevés mocsarában dagonyázna egész nap egy kancsó víz mellett. Ezt tenném én is. Csak fetrengenék ha már aludni nem tudok. Hányingerrel küszködve és most már helyesebbnek látva, pucér felsőtesttel sikálom a fogaimat már körülbelül egy fél órája, mindig újabb és újabb adaggal, mert a kinyomott adagok nagyobb része a pólómon landolt nem egy alkalommal és egy folytonosan megismétlődött, vagy leköptem habbal magam. Bénázások egész sora teszi ki a reggelemet. Miközben a fogamat súrolom hasam nagyot korranva jelzi, hogy ideje harapni valamit. Lelki szemeim előtt látok is egy szép adag tükör tojást pirítóssal és erőt ígérő narancslével, de szemeim pillanatok alatt összefutnak és egész felsőtestem libabőrös lesz. Most talán nem kéne reggelizni. Fintorogva lemosom a fogkrémet fogkefémről és a helyére rakom, majd öblögetek vigyázva, hogy ez az adag most ne a nadrágomon landoljon, mert elég félreérthető lenne. Szám tartalmát sikeresen a mosdónak postázom, majd egy gyors arcmosás után elzárom a csapot és hangosan felsóhajtok, hogy egy zaj forrással kevesebb akarja szétrobbantani a fejemet. Kócos hajamat hátratűrve, magabiztos léptekkel és kissé imbolygó világképpel hagyom el a fürdőszobát, hogy újra felsőt találjak magamnak, vagy kitúrjak egy régebbit a szennyestartóból. Az idő nagy részében egyedül vagyok a szobában most, hogy Benjamin eltűnt a cuccaival együtt, így nem tudok senkitől sem felsőket kölcsön venni. Ásítva megállok a nyitott szekrény előtt és megcsappant létszámú felsőim között kezdek nézelődni, majd egy zöld - fekete hosszú ujjú mellett  döntök. Kihúzom a kupac aljáról és sietősen belebújok. Zsebeimet megtapogatva nyugtatom meg magam, hogy mindenem megvan, ami szükségeltetik a mai napra. Egy doboz cigaretta, az öngyújtóm és egy levél gyógyszer, amit a gyengélkedőről hoztam el, még amikor a karom eltört. Nem feküdtem bent sokáig, sőt csak 5 percet. Egy varázslatnak köszönhetően a javasasszony tökéletesen helyre tette a karomat, majd bekötözte, hogy  hagyjam lógatva egy ideig ne erőltessem meg. Nem értettem, hogy egy gyógyult kart miért nem szabad megerőltetni, de ráhagytam.
A szobából kilépve felkészülök a klub helységben uralkodó káoszra és nyöszörgések hangjára, de ehelyett a teljes csend fogad. Úgy látszik az újévet mindenki az ágyban indítja egy vödör mellett, fejfájósan. Persze a rendetlenség nem maradhatott el itt sem, olyan az egész mintha egy nagyobb vihar felforgatott volna mindent. Törött üvegcserepek roppannak szét a talpam alatt, ahogy próbálom magamat átlavírozni a retek tengeren. Halk nyöszörgések zaja üti meg minden irány felől, ahogy lassan elérkezem a Rellon bejáratához. Ébredezik a jó nép. Apropó nép, mutatóujjamat a számba téve ellenőrzöm, hogy minden fogam épségben van-e, mert valami verekedés rémlik az egész éjszakából, csak a hely kétséges még. Ujjamat hamar kihúzom a számból, miután ellenőriztem, hogy az összes fogam meg van-e és elhagyom a Rellont lassan. A klub helységen kívüli élet már valamivel zajosabb, mint a benti. Fejüket fogó, jajgató diákok mindenfelé amerre a szem ellát, akik tolonganak. Ha lassított felvételben nézném az egészet olyan lenne mint sok nagyon lelassult flipper golyó, amik nem tudják hova guruljanak, mert sehol sem találják a helyüket. Én valamivel gyorsabb tempót diktálva, menekülve a tömeg elől indulok el az egyik lépcső felé és a társalgó felé veszem az irányt. Belül legalább ötvenszer figyelmeztetem magam, hogy figyeljek oda és próbáljak meg ne pofára vágódni, majd nemsokára leülhetek. Fejem lüktet a kiszáradástól és minden zajtól, ami körbevesz. Ajkaim szárazak, nyelvem pedig olyan mint egy szanaszét száradt szivacs, amit nem akarnak kidobni. Hajamat ismét hátratűröm ahogy veszem sorra a lépcsőket, bár van az a gyanús sejtésem, hogy csak körbe-körbe kóborolok, azt sem tudom hol vagyok. Ennyire béna huszár már csak nem vagyok és Laurával ellentétben a tájékozódási készségem egész jó. A rohamléptű lépcsőzés elején lábaimban több erő volt, mint egy Duracell elemben, de úgy látszik ez az elem hamar lemerült, ugyanis most már ólomsúlyú lábakkal vonszolom magamat, de célomhoz legalább elértem. Hangosat szusszanva lépek be a társalgóba, ahol a beszélgetés nem ordibálva zajlik, hanem csendesen. Becsukom magam mögött az ajtót és a többieken végig sem nézve sietek oda egy üres fotelhez és rogyok le rá. Kezeimet a térdeimre támasztom, fejemet pedig a tenyerembe hajtom és úgy meredek a szőnyegen egy pontra, mintha az lenne a világon a legérdekesebb dolog. Lehet, hogy az csak én nem tudom értékelni?

-Tényleg. - bólintok egyet és miután a cigarettát beletettem a hamutartóba, majd hajamat odébb tűrve a fülemtől bányászok ki alulról egy apró karikát, ezzel megbontva, vagy inkább megrövidítve a sort. Az apró ékszert a kisasszony elé teszem az asztalra, majd cigarettámat újra magamhoz veszem. Erre mondják, hogy az élet apró örömei, nem de bár? Leonie figyelme ismét a cigarettámra terelődik. Nyakamat megvakarva gondolok vissza arra, hogy mikor fulladtam én utoljára ettől a vacaktól. Mindenki akkor fulladozik tőle a legjobban, amikor először kipróbálja, ez velem sem volt másképp. 16 évesen szívtam először belőle és azóta is aktívan tevékenykedik az életemben, sőt meghatározó szerepet játszik benne. Igaz nem értem hogyan, hiszen én nem kapok idegrohamot, ha nem szívhatom el reggel az indító szálamat, nem lesz balszerencsés napom, ha ne szívok el egész nap egy szálat sem és a világ sem dőlne össze ha abbahagynám, vagy nem szívnám egy napig. Megszokásból csinálom már inkább, na meg azért, hogy legyen mire elszórni a pénzt, bár azt inkább tartogatni kéne. Miközben belehamuzok a tálkába megrázom a fejemet, jelezve Leonienak, hogy nem fenyeget fulladásos halál veszélye ha dohányzom.
-Nem. Csak amikor nem figyelek oda és félre megy a füst. - sosem tudtam megérteni, hogy hogyan tudom néha félre nyelni a füstöt, de ez valószínűleg egy egyedül álló képességem. A családban a nagyapámon kívül én élek egyedül ezzel a szenvedéllyel. Apám legalább ötvenszer a lelkünkre kötötte Laurával, hogy ne hódoljunk a káros szenvedélyeknek, mert ez meg ez lesz és az összes lehetséges lehetőséges felsorolta ami létezik. Laurának majd kiestek a szemei miközben hallgatta, én meg csak ültem és néztem ki a fejemből. Amikor Laura megtudta, hogy dohányzom iszonyatosan nagy patáliát csapott, hogy hogy lehetek ilyen idióta, de azóta már eltelt négy év. Azon lepődne meg most már, ha nem ezzel a kis tartozékkal a kezemben látna. A szálból egy utolsót szívok, majd elnyomom a tálban a többi között és fél szemmel Leoniera sandítok, amikor egy újabb remek ötlettel, vagyis inkább kérdéssel áll elő. Ritkán tudok aludni, akkor is keveset. Valószínűleg orvoshoz kellene járnom, hogy vizsgálják ki szervezetemnek ezt a furcsa szokását, de nem teszem. Minek, hogyha ébren hasznosabban el tudom ütni az időt, mintha aludnék? Mielőtt válaszolhatnék bármit is, a vörös kislány egyből eláraszt az ő alvási szokásainak információival és a legutóbbi rémálmával, mindezt olyan arckifejezéssel, mintha megálmodta volna a világ vége történéseinek teljes lefolyását az extrákkal együtt, majd vörös bozontját megrázza az arcom előtt. Próbálok arcomra némi érzelmet csempészni azáltal, hogy belegondolok milyen rossz is lehet, ha valakinek ezt a szép haját egy nyisszantással el lehetne tüntetni. Nem hatott meg kellőképp így csak egy elhúzott száj a rémálom jutalma.
-Szegény. - felelem végül és visszadőlök a falhoz, mintha alváshoz készülődnék és Leonie igyekezetét aziránt, hogy elaltasson egy halovány mosollyal jutalmazom. Hallgatom kis altató versikét, amitől nem hogy elaludni nem tudnék, de józanul gondolkozni sem. Sosem értettem a gyerek dalokat, még kicsinek sem. Valószínűleg ha a verset elmondanám Leonienak rögtön álomra hajtaná a fejét és föl sem kelne vacsoráig.
-Nem alszom. Ez sajnos kudarcot vallott. Meg nem is vagyok álmos. Én sosem tudok evés után aludni. - teszem hozzá sietve, mielőtt egy újabb káprázatos verssel próbálna meg átvarázsolni engem álomföldre. Az arcom, illetve a szemeim alatti karikák pont arról árulkodhatnak, hogy Balázs roppantul álmos és majd leragadnak a szemei, de nem így van.

-Dúdol a szél, suttog a lomb,
koppan egy kő, az éj hangokat zsong.
Tél szava közelít hűvös lehelettel,
s a fák szivárvány hajukat hullatják el.

Avar takar földillatú álmot,
harmatos pára szitálja a világot.
Csitító dallam ringat édes nyugalomba,
beleszendereg az Élet a hófehér álomba. - mondom el az egyetlen altatóverset, ami most az eszembe jut, majd fejemben elkezdem számolni a másodperceket, hogy milyen gyorsan alszik el ettől a rövidke verstől a leányzó. Az is lehet, hogy lelkesedésében szavaló versenybe kezd, aminek ő az  egyetlen indulója és biztos győztese, hiszen temérdek verset és történetet ismerhet, míg én ezt az egyet. Ezzel az eggyel próbált meg a nagyanyám mindig elaltatni amikor még gyerek voltam. Laurát azonnal álomba ringatta, míg velem órákat kellett szórakozni, hogy ásítsak legalább egyet. A végére csak lehunytam a szemeimet és úgy tettem mint aki alszik. Életem végéig elhallgattam volna az összes mesét, de nagyanyámon már láttam a  szenvedést, hogy ő alszik el ezektől a meséktől és versektől, úgyhogy hagytam menni aludni. Előrehajolva gyorsan veszek még egy utolsó szem krumplit a tálból és nekiállok a majszolgatásnak, miközben feszült figyelemmel várom a kis vörös lányka reakcióját a versre.

Egyre halkulnak körülöttem a hangok, sőt néha már el is hallgatnak. Elbóbiskolok úgy gondolom, de még a tudatomnál vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de most jót fog tenni egy alvás. Egyre kevésbé érzem, hogy egyensúly központom éppen felborulni készülne, melynek hatására csökkenő félben van a szédülésem. Hála az égnek! Nyelvem továbbra is olyan mint egy régen használt, száraz szivacs, de nem foglalkoztat a szomjúság. Ha fölébredtem elmegyek valamit inni, aminek az alkohol tartalma igen csekély. Lábaimat kinyújtom és kezeimet magam mellé eresztem, melynek következtében már semmi nem tartja a kába fejemet, ami így egyenesen lóg lefelé. Érdekes látványt nyújthatok a többiek számára, pláne, hogy csak félig ülök a fotelben. Gondolataim újra egy pohár víz felé kalandoznak és félálomban meg is valósul a kívánságom. Ülök a fotelben, fölemelem a fejemet és a mellettem lévő kis asztalkán ott egy pohár jéghideg víz, ami után annyira vágyakozom. Kinyújtom a kezemet és már érzem a pohár hűvös tapintását, torkomban pedig a víz ízét, ami igazából nincs neki, mert hogy ugye íztelen. Bóbiskolásomból egy újabb adag folyadék ébreszt fel, ami nem éppen a számban landol, ahogy lennie kéne, hanem a fejemen. Szemeim kipattannak, de nem mozdulok, csak hagyom, hogy a meleg, sőt inkább forró folyadék égesse a fejbőrömet, folyjon le a nyakamhoz, be a felsőmbe, elöl pedig a nadrágomat árassza el. Lusta jobb kezemet fölemelve nyúlok hátra  a tarkómhoz és túrok bele elázott hajamba, hogy megtudjam mi is az amivel nyakon öntöttek. Ragacsos lötty. Elfintorodva húzom ki a kezemet a hajamból és emelem az orrom elé. Kávé. Valaki a tőle telhető legnagyobb kedvességgel kávéval nyakon öntött. Zavarta, hogy itt akarok elaludni? Kiegyenesedek, miközben visszahúzom a lábaimat és fölnézek az ébresztgetőre. Gúnyosan mosolygó hölgyemény lóbálja a kiürült bögréjét, miközben finom utalást tesz arra, hogy a mértani képességei nem a legjobbak. Orromat megtörölve nézek fel rá továbbra is, majd nem is zavartatva magamat hámozom le magamról a kávé áztatta felsőt.
-Tudod vakegér, ha hordanál szemüveget, valószínűleg nem lett volna megerőltető feladat észrevenni a lábamat. Ha legközelebb erre jársz szerzek neked egy fehér botot és sötét napszemüveget, és felolvasom neked, hogy mértanilag mi van az út közepén. - ajánlom fel számára ezt a kihagyhatatlan ajánlatot, miközben felsőmmel igyekszem a hajamból a legtöbb kávét felitatni egy erős dörzsöléssel, miközben halkan aprókat szisszenek. Sajog a megégett fejbőröm, a nyakam pedig gondolom piroslik. Majd elmúlik és a kávét is kilehet mosni mindenhonnan. Lehet, hogy ez tényleg nem az én napom, mert most már nem csak fogkrémes lett a felsőm, hanem kávés is. A fejem újult erővel akar szétrobbanni és talán most sikerülni is fog neki. Koszos felsőmet az ölembe téve dőlök hátra a fotelben és bányászom elő zsebemből a gyógyszeres levelemet, ami már félig üres. Ennyiszer fájna a fejem? gondolkodás nélkül nyomok ki két pirulát a kezembe, majd a zörgő levelet visszasüllyesztem a zsebembe és a két fehér pirulát bekapom. Ahelyett, hogy lenyelném elkezdem őket rágcsálni és arcom undorodó grimaszba torzul a maróan keserű íztől. Minek rágod Balázskám ha nem bírod? Néha még egy elsősnek is több esze van, mint nekem, főleg amikor túlvállalom magam. Minimális mennyiségű nyállal igyekszem kimosni a számból a gyógyszer ízét, miközben fejemet újra lehajtom és alváshoz készülök. Talán sikerül is elaludnom, hacsak Barbie egy újabb csodás szónoklattal nem tesz keresztbe nekem az Álomország felé vezető úton.

Kis Balázs

Ujjongva veszi át az ékszert. Ő pont az a fajta gyerek, akinek azzal lehet a legjobban feldobni a napját, ha kap valamit. Persze azt hihetnénk, hogy az ajándékkal legalább egy öt percig eljátszadozik, de akkor Balázsnak túl könnyű volna az élete. Így miután átvette a kis karikát, egy pillanat alatt kicseréli saját fülbevalóját.
-Nézd, most már fülbevaló-pajtik vagyunk! – Hajol egészen közel a sráchoz, hogy belenyomhassa arcába a fülét. Tessék megnézni, milyen jól áll a kishölgynek ez a visszafogott stílus is. Talán ezt kéne gyakorolnia neki is, de nem csak külső megjelenésében, hanem viselkedésében is. Még szerencse, hogy újdonsült ismerőse éppen füstölgésre váltott mellette, így visszamászik pár centit, hogy ne az arcába kapja a friss hegyi levegőt.
-Hát ha Neked ez tetszik – Megvonogatja a vállát, de arckifejezése azért elég árulkodó. Még mindig nem fogta fel, mi olyan jó ebben a dohányzás dologban, de majd ennek is eljön egyszer az ideje. Ilyen fiatalon ne is akarjon még egy kislány rágyújtani.
-A bátyám is rá szokott néha gyújtani. – Valójában fogalma sincs, milyen rendszerességgel, mert Kevin remekül tudja kezelni húgát, és szemrebbenés nélkül képes vele bármit elhitetni. Leonie-nak eszébe sem jutna, hogy drága testvére esetleg nem mond igazat valamiben.
-Megígértette velem, hogy én sosem próbálom ki. – És amilyen kis lelkiismeretes, ezt jó ideig be is fogja tartani. – Cserében pedig ő sem szív el heti egy szálnál többet. – Jelenti be büszkén vigyorogva. A kis naiv. Meg a kis hiperaktív. Képtelen megülni egy helyben anélkül, hogy csinálna valamit, így a következő pillanatban már fel is kapta az öngyújtót az asztalról, hogy azzal kezdjen játszadozni, miközben beszélgetnek. Ha lenne vészjelző az iskolában, minden bizonnyal sikítva menekülne ki az is az épületből, egy ilyen akció láttán. Bazsi meg kezdhet aggódni amiatt, hogy ilyen felelőtlenül elől hagyta a kellékeit.
-Pedig fáradtnak tűnsz – …mintha nem a régi volnál. Hol van a tűz? Kezdené el énekelni, de mégsem teszi, mert most legújabb barátja kezd éppen szavalásba. Tátott szájjal fogadja a produkciót, és egészen felderül az arca, hogy olyan hosszú idő óta (vagyis nagyjából ideérkezése napjától számolva) most először mondanak neki altatót. Ha jó gyerek lenne, már rég az asztalon koppant volna a feje, de sosem volt az, és mindig rengeteget meséltetett magának elalvás előtt, úgyhogy ez most nem jött be. Balázsnak fel kell kötnie a gatyáját, ha ilyen módon akarja lerázni a kishölgyet.
-Hűű, ez de szép volt! Tudsz még? Mondj egyeeeet – Kezd el nyavalyogni. Végül is már eléggé benne járnak az estében, pont itt az ideje a versikéknek.
-Légysziii! – Kezdi el rángatni a srác ruhaujját, és ismét közelebb csusszan hozzá a padon.
-Na jó, előbb én, és aztán megint Te, mert úgy igazságos – Vigyorog bele az arcába, majd kattint egyet az öngyújtóval, és ismét kis lángocska jelenik meg. Így próbál gondolkodni, egészen addig, amíg fel nem jajdul, mert megégette magát.
-Áucs. – Szájába veszi sérült hüvelykujját, és úgy kezd bele egy versikébe.
- Mosolyog a Hold neked,
hunyd be szépen kis szemed!
Tente baba, lazulj el,
aludj, mint az aludttej!

Álmodj kicsim, szépeket,
tarka rétet, kék eget.
Nagymamát és kalácsot,
boldog legyen az álmod!

Aludjál csak édesem,
mosolyogjál édesen!
Én fogom a kis kezed,
látod, meg sem pisszenek!
Most ennyi jut eszembe belőle hiiiiirtelen – Hatalmasat ásít. Csak megteszik a hatásukat ezek a versikék. Lehet, hogy ez már valamiféle reflex, hogy amint meghall egy altatót aludnia kell, elvégre sok-sok éven át ez volt a rend otthon.
-Most Te jössz! De mesét kérek! Légysziiii! – Neki az teljesen mindegy, hogy most fogja kitalálni a srác, vagy már régebben hallottat ad elő, de addig fogja piszkálni, amíg neki nem áll mesélni. Bár most komolyan… ennek a vöröskének vajon az a terve, hogy itt fognak aludni? Mert akkor jól haladnak, az biztos.

Leon

Sharlotte

Szeretem a csípős hideget. Sőt, kifejezetten rajongok azért, amikor arra teper, hogy alaposan megfagyasszon, és amikor a jégfogak kitörnek rajtam, nevetve mászok öles léptekkel arrébb. Nanuq mellettem hatalmas ugrásokkal ficánkol a hóban, örül neki, hiszen tudja, hogy a föld ezen részén igen kevés ideig van lehetősége kiélvezni, így ameddig lehet, addig bolondozik. egy szál pólóban cammogok fel a kis utacskán, amiről vagy eltakarították a havat, vagy csak simán letaposták, rejtély, de hogy könnyen járható a kis bakancsommal, az biztos.
egy kézzel egy nagy... nem, egy óriási táskát cipelek átvetve a vállamon, akár egy Lapföldi télapóka, már csak a szakáll kellene, meg a rajtam lévő latyakbarna szín ruhánál kissé élénkebb szín. na jó, talán koboldnak vagy manónak elmennék a felsőm fűzöld színéből ítélve, feltéve, ha nincs magassági vagy szélességi limit a Mikulás álláskereső hirdetésében.
Kivételesen azonban nem teperek új lakhelyre. Épp most érkezek meg az új otthonomba. Magyarország. Állítólag medvék is vannak valahol, ha ügyes vagyok, még láthatok is párat. De igazából a sárkány miatt vagyok itt.
Őszintén szólva, az előttem tornyosuló épület baromi nagy. Nem is, inkább a Gigamisztikus lenne rá jó szó. Egy pillanatig elfog a kétely, hogy itt ma megtalálom a sötétben az engem megillető vagy netán váró helyiséget, elvégre voltam már kastélyban, ahol eltévedtem bámészkodás közben, de ez egy iskola is, meg mágikus is... Kegyelem fejemnek, mit vétettem? És a tetejébe meg amit kaptam szótárt igen elnyűtt volt, ráadásul lyukas is, így majd mutogathatok mint egy aberrált, vagy activitit is játszhatok ily késői órán, mindenki nagy örömére. Leon a majom. Hé, ez rímelt!
A nagy ajtót csuklómozdulattal csukom be, mit nekem nagy méret, és megvárom, amíg a mellettem lévő igen nagy hógombóc vizes szőrgombóccá rázza magát, hogy utána én is leporoljam magamról a havat. Két toppantás, és a nagy csarnokban a hang ágyúlövésnek hangzik. Hoppá. És mennyi átjáró, lépcső, boltív, ajtó, és zeg-zug! Ha még ma meg akarom találni a klubizémet... És ráadásul nem is akárhol, hanem a pincebelit! Mert itt még négy is van ezekből, meg másnevűek/színűek... Néha ezért nem jó új helyre menni, mert a sok újdonság túlságosan megkavaró. De a félhomályban megmoccanó alak úgy tűnik reménysugarat jelenthet nekem! Ha nem ijesztem halálra szegényt, akkor lehet még egy órán belül vízszintesbe rakhatom korpuszomat.
-Hello!
Ez egy nemzetközi köszöntés, remélhetőleg nem túl laposak vagy gurulósak a magánhangzóim se, habár ilyen farkashidegben egy szál pólóban flangálok, így ember legyen a lyukból, aki nem jön rá, hogy valahonnan Északról jöttem. Nekiállok előkotorni a kis szótáramat, és egy szines papírkánál felcsapom.
-Az én nevem Leon. - olvasom fel szépen a bejelölt sort, majd felnézek. - Pince?
Lényegretörő, és mindenképpen tömör. Nem kell megijeszteni senkit, elég ha elmutogat egy irányba, onnan már könnyebb. Egyébként is a pince volt az első szó amit megtanultam ezen a nyelven is. Mérhetetlenül megkönnyíti az életemet.

Leon

Sharlotte

Néha szeretem megfigyelni a dülledő szemeket, amiket felém meresztenek, ha hirtelen valaki elé toppanok. Nem mondom, feltűnő vagy inkább látványos egy alak vagyok, és ezt ki is használom néha, nem tagadom. Elvégre amim van, azt kell használni, és ha már szórakoztató lehet, minek prüntyögjek rajta...
A jelekből ítélve megértettek, sőt mi több, egy nevet is kapok vissza. Felderülök, elvégre ez egy teljesen kimondható és érthető név, pedig riogattak azzal, hogy ez is olyan ország ahol a Lupenstiklimoklum kaliberű kimondhatatlan és megjegyezhetetlen kacifántokkal látják el a szülők szegény csemetéiket. Én sem panaszkodhatom, nevem mint a pelyva, igaz az utóbbi saját választás, de akkor is... És úgy vélem hogy a hozzám képest aprócska termetű leányzóhoz tényleg illik a neve. Nanuq, a nem kevésbé nagy és bundás is nagy érdeklődést mutat a lány felé, habár lecövekel a lábam mellett, leülve a popójára, hogy ne essen kísértésbe, azért az orra immár hallható szimatba fog. Táskám egy nagy zuttyanással teszem le a földre, hogy ne kelljen tartani, a hosszú cipelés ugyan nem nehéz számomra, súlya nem igazán van, csak hát méretre is nagy, hogy finoman fogalmazzak, így a mobilizálása kissé problémás, és kényelmetlen. Szabaddá vált kezemmel meglapogatom a tutyi fejét, majd a lányhoz fordulok, amikor az angolul szólal meg.
-Oh, yes! - villantok egy féloldalas vigyort, hisz világnyelv, és sokszor csak ez ment meg. - I'm looking for my room.
Ezzel azonban megáll a társalgás, mert neveket kezd fel sorolni. Lehet elsiettem a következtetést, miszerint könnyű neveket is találhatok erre? Vagy ez a sok harakiri ezekről a Rebelláról, meg miről...
-Leviathan? - meresztem a szemeim, és körbenézek, hogy vajon mögöttem áll-e ilyesmi. - Nem. Pince.
Nos, nem valami szörnyeket vagy ilyesmit keresek. Én csak simán a szobámat akarom. És úgy tűnik, hogy az előttem álló igenis tud segíteni, csak valami hiba van a rendszerben, így a kommunikációnk kissé akadályozott. Na jó, nem szépítek. marhára hülyén érzem magam. Legalább egy IQ hiányos trollnak nézhet szegény. Hol egy fal, hogy a fejem beleverjem?

Leon

Sharlotte

Sharlotte feláll, majd enyhe kényelmetlenség villan át arcán. Sajnálom, de se a vállamra nem ültetek senkit, le sem szándékozom ülni az ágyamig, és rogyasztani sem fogok, így inkább csak közömbösen állok, elvégre nem ittam nyurgító löttyöt... Ilyen lettem. És ez a vizslató pillantás, ami a kutató szempár felől érkezik! Azt hiszem ha önértékelési zavarom lenne és bújkálni akarnék, elvetélt ötlet lenne méreteim miatt. Vigyorogni támad kedvem néha az ilyen helyzetektől.
Nos, legalább annyival közelebb vagyok a célomhoz, hogy ez a sok harakiri nem valami szörny, amiken át kell magam küzdeni az ágyamig. Nem mintha probléma lenne az ilyesmi, de lássuk be, nem kajáltam hosszú ideje, utazok két napja, és lassanként tényleg fogfüzért csinálnék magamnak egy saját szobáért. Vagy Noelért. esetleg így a kettő jöhetne egybe. Forró nyelv nyalint végig a tenyeremen, és egy oldalpillantást vetek a fenekelő dögre mellettem, és szépen a bundájába törölgetem a kezem. Vagy törölgetném, de az olvadt hó miatt azt hiszem inkább kézmosás lett belőle. Sebaj. Legalább az előttem állóval szót értek.
-Don'no.
Vonok vállat, figyelve a másik arcát, nem mintha annyira nagy szakértője lennék az emberi mimikának. Akármelyik szörny hangulatát leszűröm egy pillantásból, de az emberek... Úgy vagyok vele, hogy minnél többet ismerek meg a saját fajomból, annál jobban szeretem a kutyámat. Sajnos. Vannak kivételek, deeeeee... És egyébként sem túlzottan érdekel a nagy lélekvájkálás vagy a fürkészés, vagy a mások élete úgy cakpakk.
-My room is in basement.
Jelentem ki magabiztosan. Közben klimatizálódok, és úgy vélem, hogy ez a kissé langyos melegség idebent a szélcsendnek tudható be. Zsebre vágom a szótáramat, és szabad kezemmel meglengetem az egyetlen felsőtestem fedő ruhadarabot, hűsítő célzattal.

Leon

Sharlotte

Biccentek, és amíg a lány elindul előttem, én a táskám újra felkapom, mint egy dolga végezte Mikulás, csak épp most a kandalló helyett egy lépcsősor felé indulunk. Azt hiszem jó hírnek élhetem, hogy az lefelé irányul, tehát nem valami grillsütőbe vezet. A huzatos hely kissé hűvös, tehát kellemesem lehűti a melegedő engem, és szórakozottan pillogok magam mögé, ahol egy túlságosan aktív négylábú cikázik ide-oda minden kis csempekockát megszaglászva. Ugyan a lépcsőket sosem szerette, de ez is amolyan edzés féle, tehát nem probléma.
könnyedén veszem a lány tempóját, nem is nagyon veszem fel a csendet, sokszor nem nagyon tudnak mellettem megszólalni, elvégre elismerem, inkább tűnök olyannak, aki napi 32 órát az edzőteremben tölt, és a tankönyveivel súlyzózik, semmint olyannak, aki tanul. Ezért düllednek még jobban a szemgolyók, ha kiderül, hogy nem csak káposztalé van a hajam alatt. furcsállva túrok a fejem tetején lévő kócba, elismerem, hogy most túl rövidre vágták. Nem mintha zavarna, csak... Nem ilyenkor hordanak hosszút, és nyáron rövidet? Igaz én nem vagyok malamut, mint a mögöttem szimatoló.
A csendet, mely inkább megnyugtatott, semmint zavart volna, Lotte zavarja meg újra, így újra előre fókuszálok. De hát muszáj néha hátrafelé pillognom, mert ugyan jó memóriám van, de visszafelé mégiscsak más az út. Egyébként is fura alak vagyok, nem lenne jó, ha holnap letarolnék valakit hátrafelé menet, mert nem emlékszem az útra. Szórakozottan ütöm tenyerem a combomnak, a csatangoló ebet közelebb hívva, nehogy egy erre járó szívgörcsöt kapjon vagy erős szívdobogást tőle, majd válaszolok.
-From Northern Canada. 'n you?
Visszakérdezek, hiszen tudom, hogy sokan szeretnek beszélni, vagy csak a csendet elodázni. Tény, hogy mellettem nem túl jó csendben lenni, kissé hasonlíthat arra, amikor először merészkedtem sárkánybarlangba. Jobb ha a mögötted lévő melák hangokkal jelzi hollétét, így nem kell rettegned hogy a nyakadba esik és matrica lesz belőled. Időközben előhalászom inkább a kis szótáram, hiszen nem mindig leszek oly szerencsés, hogy találok egy angolul beszélő alakot.
-Mi Levita, Rellon az?
Dörmögöm fintorogva, habár lényegesen könnyebbnek tűnik ezt a nyelvet megtanulni, mint a kínait, ahol még a betűket is elsősként kellett újravenni.  

Leon



// Köszi a játékot //

Tolland

- Nos, Tolland- mosolygott gúnyosan Ancsa- Hidd el, jól tetted, hogy tanulás helyett aludtál. Hiszen amíg a Levita tököl, a Rellon egyre jobb és jobb lesz- csillogott a szeme. Na igen, most igazán előtört a lányból a rellonimádó énje, ami néha-néha előjön, hogy megijessze  az embereket. Már öt éve isteníti saját házát, elmondása szerint mindig is a "Rellon a tuti".
Messzebb sétált a fiútól, végighúzta ujjait a süteményes pulton, szemügyre vette a jobbnál jobb édességeket, és bekapott egy apró méretű muffint. Hirtelen szembefordult Tollanddal, ami ismét elég ijesztően hatott, s magyarázni kezdett:
- Tudod, tíz órakor takarodó van. Most kérlek szépen bőven elmúlt tíz. És ha jól látom, nem a hálókörletedben vagy. Köszönöm a kérdést, Anna vagyok, vérbeli rellonos. Én csak unatkoztam, és semmi kedvem tanulni. Mint mindig- Na igen, most pedig a szóhányásával rukkolt elő, ami ismét megrémisztheti a fiút. Cseppet sem zavarta a nem megfelelő hangnem, talán majd később Tollandot  fogja rosszul érintetni. Hiszen ki az, aki így beszélne Ancsával?
Jobba-balra sétált, szemezett pár sütivel, de egyiket sem ette meg. Néha belenézett Tolland szemébe, olyankor elmosolyodott, majd megint tovább járkált.
- Büntetett már meg prefektus?- mosolygott kedvesen- Találkoztál már prefivel? Hidd el, nem egy nagy élmény. Bár látom, eléggé szabályáthágós kedvedben vagy, nem csodálnám, ha lett volna alkalmad közelebbről megismerni egy prefektust. Bár ki tudja...
Társa következő kérdésére eleinte csak nevetéssel válaszolt. Felevelenítette, amikor Rileykával a Kis tavacskánál járt, vaagy amikor megismerkedtek a Játszótéren. Emlékezett Leeila Shine-ra, aki teljesen átvarázsolta a mászókát modernebbre. Eszébe jutott Lau, akire mindig is számíthat.
- Igen. Sokat járok az iskolán kívülre. A francba, nem akarok elmenni a Bagolykőből!- sóhajtott egy mélyet, majd megrázta a fejét. Annyi minden köti őt ide, annyi emléke tódult be egy pillanat alatt az agyába. Ez az iskola az élete.

Verocska<3

Verocs, nagyon tetszik ez a név. Igazán illett a kislányos arcú lányhoz, persze jó értelemben találtam kislányosnak. Nagyon emlékeztetett egy kiskori jó barátomra, ha belegondolok, rá is nagyon illett volna ez a név. Ha egyszer felnövök, és lányom lesz, hasonló nevet fogok neki adni. Amitől az embereknek jó érzése lesz.
- Ágonak nyugodtan hívhatsz – mosolyogtam, és tovább hallgattam, mit mond. Illúziómágiát tanult, mint kiderült, számomra ez még nem mondott sokat. Úgy tűnik, ő nem önszántából van itt, mint én, de hátha a beszélgetésünk végén hálás lesz Flaviu professzorasszonynak, hogy büntetésre ítélte. Sejtésem, miszerint nem elsős, szintén beigazolódott, sőt, legalább 4 évfolyammal előttem jár. Örültem egy felsőbb éves barátnak, hisz tapasztalata jóval több, mint az enyém. Talán nem fogok többet eltévedni a kastélyban sem… ez bizony még olykor előfordult, nem ismertem még ki magam teljesen a folyosókon. Habár a festmények illedelmesen kisegítettek olykor. Szerettem a festményeket, azt éreztem, hogy sosem vagyok egyedül a hatalmas épületben.  Nagyon mókás odaköszönni nekik, és némelyik még süveget is emelt a tiszteletemre.
- A Levitába lettem beosztva, aminek nagyon örülök. Úgy érzem, megtaláltam a helyem ebben a házban. – meséltem a lánynak vidáman, s azt is megtudtam, hogy ő Navinés. Kíváncsi vagyok, a Levitába illőnek talál-e majd. Az ismerkedésünk jól haladt. Varró Danit én is szerettem, ha lazább, mókásabb dolgot vágytam olvasni. Különben kislány koromban is sokat olvasott nekem apukám tőle. Nagyon szerettem ezeket az estéket – azt hiszem, itt gyökeredzik a könyvekhez, irodalomhoz való ragaszkodásom. Apukám mindig tudta, mit kell olvasni nekem, mire vágyom, s később, amikor önállóan is olvasni kezdtem, szintén tőle kértem tanácsot. Nagyon művelt ember ő, de a munkájához is elengedhetetlen az olvasottság. Nem volt szűk látókörű, minden műfajban járatos volt. Egyedül az orvostudományhoz kapcsolódó könyvek nem érdekelték, ezt azonban nem bántam, hiszen engem sem vonzottak.
- Fodor Ákos a kedvenc költőm. Ő az, akinek a kötetét bármikor előkapom, és akár csak egy 3 soros versikén akad meg a tekintetem, mindig aktuális. Picit elvont, és valakinek csak üres szavak egymás után pakolgatva. Sok alkalommal többször is el kell olvasni, mire megérti őket az ember. Ezért is szeretem. – magyaráztam Verocsnak, és a gondolatmenetet nem fejeztem be magamban, rájöttem, hogy milyen érdekes, hogy az ember számára mit jelentenek egy költő írásai. Lehet, hogy teljesen más életszituációban íródott, és még csak a hangulata sem stimmelt azzal, amit én éreztem a vers vagy haiku olvastán. A mugliknál például nem szeretném az irodalom órákat. Amikor unokatestvérem tanult nálunk, sokszor odaültem mellé, hogy lássam, mit tanul. Nem tetszett, hogy a verseket közösen elemzik, és van egy bevett magyarázat a vers megfejtésére. Nem hagyják az embert szabadon gondolkodni. Mindenki mást lát bele, ezt nem korlátolhatjuk. De hát mindegy, örültem, hogy nekem nem gátolta semmi és senki a gondolataimat.
- Coelho írásait is nagyon szeretem, bár az is filozofikus, de regényszerű. – mondtam a lánynak, kíváncsi lettem, ismeri-e ezeket.