Táskám tompán puffan az udvar padján, mielőtt még fel-alá sétálgatnék. Mert igen, tényleg ráírtam a nevét jól láthatóan, arra a levélre, neki címeztem benne túl sok dologgal magamról. Idegesen túrok a hajamba azzal némileg lehet össze is kócolom, de szívem még mindig nem áll meg, csak dobog hevesen. Halkan fújom ki a levegőt, hosszasan. Olvassa csak el, legalább tisztázom, az én lelkiismeretem megnyugodhat, hogy nem mindent félbe csapva távolodunk el egymástól. Részemről pontot teszek az i-re. Nem fogok emiatt forgolódni éjszaka, hogy megtudjam mit szólt volna, ha elárulom ezeket a dolgokat. Majd most talán megtudom, ha pedig nem, azzal éppen eleget elmond. Hirtelen ülök le a padra, az udvar vöröses téglafalát ezek után fejből vissza tudnám rajzolni, addig meredek rá, és az idő csak telik. Nem jön. Becsengettek, én itt ülök próbálva felkészíteni magam a legrosszabbra. Szívverésem azt hiszem csillapodik, de csak kihagy egy ütemet amikor a mozgás felé sandítok és találkozik tekintetünk. Észre sem vettem, hogy ujjaimat tördeltem és az ezzel abba is marad, ahogy kékjeim riadtan esnek a levélre, amit nyújt felém és közben elhangzik a kérdés. Elpillantok róla, magam előtt összefonva karomat kelek fel és fordulok vele szembe. - A kirohanásom - szólalok meg határozottan, mert olyan mintha megerősítésre várna. Mert tényleg az, gondoljon bármit attól mert olvasta nem fog változni a tartalma. Kérdez tovább, rezzenéstelen arccal nézek rá, majd meglebegteti azt az istenverte papírlapot és olyan aprónak érzem magam tőle, mint még soha. A folytatásra emelem vissza arcára pillantásomat, fürkészem távolról. Mégis hová akar kilyukadni? Ilyen vagyok. Összeszalad a szemöldököm, amint hevesebben szól, de nem arra számítok amit mondd. Cseppet sem. - Mi? - szalad ki a számon az apró kérdés közbeszólva. Idegesen túrok ismét a hajamba, majd teszem azonnal csípőre a kezem. Persze, hogy annyi mindenből komolyan ezt szűrte le lényegként! Az eszem megáll! Nyugtalan tekintetem szaladgál rajta, ahogy olvas a levélből, de egyszerűen nem tudok megszólalni mert félek, hogy a feketeleves bármikor a nyakamba borulhat. Azonban teljesen ledöbbenek, fokozza minden szavával, kezeim engedem le, mellkasom egyre gyorsabban jár. Aggódott értem. Nem mérges volt. Istenem! Fejem billen oldalra, nem foglalkozom azzal hogyan rángatja a pulóverét. Moccan szemöldököm, majd megfagyok. Kikerekedett szemem mered az arcára, amibe most nem lógnak bele a szőke tincsek és észre sem veszem az apró sóhajt, ami elhagy. Alig értem mit mond, pedig hallani akarom. Tekintetem és arcvonásaim lágyulnak el, idétlen araszolok egy lépést közelebb hozzá. Megijesztettem. Félreértettem és megbántottam. És már tudom miért, így még inkább bűntudat hasít belém, főleg ahogy lesüti tekintetét. Reagálnék, majd mozdul a fejem, hogy felnézhessek az arcára, csak az megakad és nagyon lassan folytatom. Hogy micsoda? A lepkék csapkodnak ezúttal helyettem. Én is hiányzom neki. Tényleg kimondta. Hitetlen mosolyra húzódik ajkam széle, majd harapok az alsóba, ahogy csak szélesedne. Igaza van. Szusszanva csóválok a fejemen. - Tudom, én írtam oda - mosolyodom el. - Mostanában olyasmiket írok, amiket inkább el kellene mondanom - pillantok fel rá ismét. - De már értem. Istenem. Csoda, hogy így összevitatkoztunk? - szemöldököm ráncolom. A kérdéseit próbálom felidézni, mert megannyi volt és még egy. De van, ami most fontosabb. - Tudod, Móric, úgy gondoltam az egész kastélyban te ismersz a legjobban, aztán rájöttem, hogy azon kívül is. Abban a helyzetben mégis az ellenkezőjét mondtam ki hangosan, mert megijedtem - pillantok mellkasára, majd vissza a szemeibe. - Sajnálom, hogy megbántottalak - bólogatok aprókat. - Azt is, hogy mindent félreértettem, amit csak lehetett - Mert azt mondta aggódott. Én értem. Tényleg ilyen vagyok és nem néz le érte. Hogy ezek szerint szeretne ismerni. Hiányoztam neki. Kezem megremeg, végül hezitálás nélkül csak mozdulok és ölelem magamhoz.