Megijedtem, mert az egyik pillanatban megkérdezte bízom-e benne, a másikban fuldokoltam és a végén ott ültem, hogy a bennem lévő kételyeket az egész helyzet hatalmassá nagyítsa. Miközben ő előttem a szeplőivel, meg a kék szemeivel csalódott. Szeretem, ha igazam van. Igazam is szokott lenni, ez nem is vita tárgya a legtöbb esetben - most csúfosan elbuktam. Tudtam, hogy kell valaminek a háttérben lennie, de sokkal jobban kellett volna a véleményembe kapaszkodnom ezúttal is, csak már sokakat félreismertem. Ezek szerint őt nem. Most már annyira össze lehet tenni, hogy miért reagált akkor úgy, ahogy! Nyilván, mert elmondta, de amúgy is... Haragszom magamra, amiért ez eszembe sem jutott, amikor annyira logikus! Móric ilyen. Nem is tudom mikor aggódtak értem mások. Azt hittem haragszik, ami sodorta a gondolataimat, így most bár rápillantok felém mozduló kezére csak látóteremből sandítok. - És mert ahelyett, hogy elmondanád mi bajod személyeskedésbe kezdesz, mint egy barom - közlöm egyszerűen, amíg fürkészem. Tényleg megcsapkodnám, nem is tudom mi tart vissza. Talán a gondolat, hogy ezek után szinte csak kérdezni fogok. - Viszont, tőlem indult - vagyok olyan intelligens, hogy beismerjem. Még ha idióta is volt, hogy beugrott velem a vízbe, teljesen másba vágtam át. Jutnak is eszembe a kérdései, de a lényeg… valahogy sokkal fontosabbnak érzem a válaszadás helyett, ha tisztázzuk mégis min ment el az egész helyzet. Ijesztő, ha megismerik az embert.
Hallom, hogy helyesel így picit megakadok a mozdulatban, végül hátára simulnak kezeim, ahogy lehunyt szemekkel fejem fordul oldalasan és megölelem. - Tudtam - halkan mondom, aligha érthető. Ha nem lett volna még bennem az egész, hogy valójában megsértettem, ma nem sétáltam volna oda hozzá és mondtam volna, hogy olvassa el. Készülnék elengedni, de visszaölel és hirtelen úgy maradok. Aztán megszólal én meg a szememet forgatom, mert elég lesz mostmár. Lehet, hogy hülye voltam, elismerem. Ő is. - Mégis hiányoztam neked, akárcsak a hosszú hajad, ahogy elnézem - fel is pillantok a rövidebb tincsekre, majd szemeibe, ahogy folytatja. Van egy pár tanulság, de ahogy megszólal emelem rá szemöldökömet és bökök a mellkasára. - Jaj, Móric! Meg sem vagyok lepve. Komolyan - le is pillantok a kezemre, rajta a csillaggal, ahogy eszembe jut a bakancslistám többi része. - Idefigyelj, megérdemelnéd, hogy kiindegeljelek még egy kicsit, mert egy ilyen csillagot öt vonás megrajzolni, azért az nem egy nagy művészet - vonok vállat, visszanézek rá, ahogy hátrébb lépek tőle. A táskához nyúlva veszem ki a bőrkötésű naplót, amiből rendezetten kandikálnak ki lapok szélei. Pálcámmal nyitom ki, majd az elejébe ragasztott egyvonalas kolibri elől veszem ki az apró négyzetre vágott rajzlapot, lefelé fordítva -tehát a Tökfej jelenleg a béna kis vázlatomat pillanthatja meg-, két ujjam között tartva nyújtom felé. - Ez még a tiéd - bólintok egyet, inkább magamnak. Mert bizonytalan vagyok a rajzzal kapcsolatban és mert próbáltam azt is a lehető legmaximálisabban kivitelezni. Nem tudom, hogyan sikerült és az ő tudásával... jó, legrosszabb esetben is közli, hogy pocsék a kézügyességem és ennyit a motiválásról. Aprót nyelve teszem le a padra a naplót és lépek vissza elé. - Fordítsd meg - bal felkarom köré kulcsolom másik kezem ujjait.

Sokkal nagyobb megkönnyebbülésnek élem meg a hónapokig tartó mosolyszünet lezárását, mint az először gondoltam volna. Természetesen a Tökfej egyértelmű jeleit adja, hogy mennyire nem értékeli, ha nem csak én vagyok elkönyvelve hibásnak, hanem ő is. Fújtat, csípője mozdul és a karjait fonja össze. Ez a “durcás Móric” póz, amit összerakva inkább még kiegészítem mondandómat. Az első soromhoz visszakanyarodva történhet meg, hogy megölelem. Remélem ezt most egy életre megjegyzi mindenki, mert nem fog egyhamar megtörténni ismét. Azonban, ahogy visszaölel, nem is olyan rossz ez. Elhúzódva figyelek a reakciójára, magamon igencsak jót szórakozom közben. Bár nem csoda ha nem tudja megszokni a rövid tincseit. Szememet forgatom, majd mosolyodom el ismét. Micsoda határozottság! - Összekeversz valakivel - csóválom a fejemet. - Nincs az az isten, hogy én ezt mindennap felhozzam - értetlen is nézek rá.
Hallgatom, ahogy csacsog a halakról, meg Kendéről, mert gondolom a becenév ismét a legjobb barátját takarja. Ez lehet neki az ötvenedik. Ha a sporttal kapcsolom össze egyértelmű, na meg abból, ahogy a fiúról beszél. Hamar túlléppek a témán, mert jobban foglalkoztat, hogy átadjam a rajzot. Sóhajtok egyet, mert rögtön gondoltam, hogy megjegyzést tesz a szerencsétlenebbik darabra, de halk nevetésbe fullad, mert megdicséri. Jogos, úgy rajzolnék koncepció nélkül. - Hogyne. Ha elforgatod - körözök mutatóujjammal. - Olyan, mint egy orka, csak kicsit csálé, mert előrébb csúsztak az uszonyai - mutatom neki, majd a másik irányba mozdul az ujjam. - Ha meg így, akkor egy nyúl is lehet. Bárhogy máshogy pedig egy motorcsónak ventilátora - dől is a fejem. Nincs kézügyességem, még mindig tehetségtelen vagyok, és ezt pontosan tudom - és mostmár ő is. Inkább mondom, hogy fordítsa meg, mert ott a lényeg. Aprót nyelek, tényleg izgulok. Írtam, nem segített rájönnöm. Poe-t olvastam, nem sikerült elvonatkoztatnom, végül kézbe vettem egy alkoholos filcet és egy vonalzót. Rajzoltam és pontosan tudom mennyit görnyedtem a két kolibri felett. Hosszú órákon keresztül, más formát öltöttek a bennem lévő dolgok, miközben egyik pontot kötöttem össze a másikkal. Eközben nem gondolkodtam, hogyan jutott eddig a veszekedés. Kérdésére kurtán bólintok. - Van benne hiba. Megremegett a kezem - eszembe jutott, hogy akkor a tónál konkrétan végig fogdosta a testemet, és nem meglepő módon zavarba jöttem, de ezt biztos el nem mondom neki, már hessegetem is el a gondolatot. - De ez már tényleg egész jó. Sőt, tőlem egy műremek - értékelem a képességeimet, ahogy bólintok határozottan, mert akkor a mennyire tudok rajzolni témát le is zárhatjuk. A mondat feléig se jutok el gondolatba, amikor megérzem ajkait az arcomon. Ó. Sandítok arra, majd meghökkenve emelem arcára pillantásomat. Megpuszilt? Dobban a szívem, miközben már pakolászik. - Szívesen - préselem ki magamból, majd elfordulok, hogy a cuccaimat rendezzem a rózsaszín pírrel az arcomon. Fülelek arra, amit mond, mikor hirtelen megállok és fordulok felé. Most hova megy? Órára! Atayég, már rég megy az óra! Nyúlok is a táskáért, de az sokkal nagyobb elánnal kerül a vállamra, mint akartam. Már megbocsásson, de odamentem, elolvashatta a levelet, elismerem a hibám, bocsánatot kértem, megöleltem, rajzoltam neki, kaptam tőle puszit és még mindig… Elnyílnak ajkaim, csak pislákolok. Kérlek, csak ne játszd el. Pár rövid pillanatig csendben vagyok, majd elindulok felé, hátra lesek nem-e ott hagytunk valamit, de minden tiszta. - Ha most a bagolyházba viszel és ismét találkoznom kell azzal a fura szerzettel, lehet inkább bemegyek Bájitaltanra, Tökfej - simítom kósza tincsemet fülem mögé. - Hova megyünk? - nem mellékesen ez egy fontos kérdés, amit fel is teszek mikor somolyogva megállok mellette.

Volt egy kellemetlen találkozásom az egyik bagollyal a bagolyházban és igazán nem volt célom megismételni. Ráadásul A Tökfej végig is nézte az egészet, így aztán valamiért az első gondolatom a kastély azon tornyára esik. Nem tudom merre szeretne menni, de amikor lereagálja a megszólalásomat hirtelen másra figyelek egy pillanatig. Említettem ezt a vigyort, amit régen nem címzett nekem. Most megteszi és akaratlan rándul ajkam széle hasonlóra, amíg nem folytatja és fagy oda. Lógás? Egész nap? Hogy tessék? Kikerekedett szemeim merednek rá, mint akinek elment az esze. Dobpergés ad nekem, fürkészem értetlen, majd suhintok rá a vállára. - Komolyan? A tóhoz? Azért legyek renitens, hogy elsüllyedjek? - Ez az idióta tényleg ezt vonta le tanulságnak? Sűrűn pislogok, ajkaimat csukom össze. Szépen lassan átgondolom. Tulajdonképpen most jöttem vissza otthonról, a mai napra el tudom intézni még az igazolást, de csak ha egy-egy óráról csúszok le, akkor az inkább tükrözné a renitens viselkedést, amin most egyeltalán gondolkodom. És... még tovább is fűzi. Ahogy elnézem Móricot, mégis inkább mennék vele. Régen töltöttünk együtt időt. Nem hiszem, hogy sűrűn hívna még így és azt hiszem ő is szeretné, mert ha nem így lenne nem vigyorogna így. Egyetlen napról van szó. Nekem is jár egy nap szünet, minden alól. Úristen. Mégsem jó ötlet ez. Majd tekintetem kapja el a kékjeit, amíg esküdözik nekem, és azt mondja vigyáz rám. Szeretné, hogy menjek. Akkor is velem akarta jól érezni magát és lássuk be, rólam van szó előre dolgozom, minden teljesen rendben lenne, mert pótolnám hibátlanul. Ez nem is lehet kérdés.  - Jól van. Menjünk, de ebből nem lesz rendszer. Egyetlen napról van szó - mutatom az ujjammal mielőtt még megfognám a kezét. - Megnézem, hogyan tanítasz te meg engem úszni két-három óra alatt - teszem hozzá, és kezdem el én húzni magam után. - És Budanekeresd annyira nem is hangzik rosszul, örülnék ha túlélném addig - közlöm, fejben már tervezgetek, mert ha már csináljuk, csináljuk rendesen.