Szeretem a kihívásokat, így szemem azonnal felcsillan, mikor a lány lenyűgözést említ. Felkapom hegedűm, hogy akkor most én olyan műsort fogok iderittyenteni, amitől rögtön maga alá csinál, hisz csak tizennégy évnyi gyakorlat van az ujjaimban, mikor valami ricsaj csapja meg a fülem. Pislogok jobbra-balra, próbálom beazonosítani a hang forrását, majd igazán gyorsan meg is állapodok a nő nyakában pihenő fejhallgatón. Hangos, ütemes zaj árad a kis készülékből. El kell telnie néhány másodpercnek, mire felismerem a műfajt; punk rock. Elmosolyodom, majd meg is jegyzem, milyen kemény leánynak tetszik lenni. Elnevetem magam megjegyzésén. Tényleg nem tűnik valami díjbirkózónak, de ki tudja, lehet valami másban jeleskedik nagyon. Mondjuk megeshet, hogy ő jobban ért az átkokhoz és mindenféle bűbájokhoz, mint én. Bár ez kicsit sem nagy elismerés, hisz nálam mindenki jobb. Komolyan, szerintem még a kviblik is.
Fel sem tűnik, hogy valószínűleg valami rosszat léptem, mivel számomra olyan, mint személyes tér nem nagyon létezik. Csak akkor csap arcon a felismerés, mikor a nő kábé ugyanazokat a tüneteket kezdi el produkálni, mint amelyeket én is szoktam apám emlékére.
- Jól van… - nyújtom ki karomat elé, miután kicsit visszább léptem, hangomban érezni lehet egyfajta szelídséget, mely’ igazán ritkán csatlakozik kislányos baritonomhoz. Nem szeretném sehogy sem bántani, ezt próbálom testtartásommal is tudtára adni. Olyan ez, mint mikor egy tigrist próbálsz megszelídíteni. Óvatosnak kell lenni.
- Akkor ezt figyeld – csapom állam alá a hangszert, majd kezdek bele a dalba, mely lehetőleg elnyeri a másik tetszését. Szép nyugodtan indítom, majd fokozatosan kezdek begyorsulni, már-már úgy, hogy a kezem is alig látszik, ahogy a vonót húzom. Régen még hallottam ezt a számot, s bár az enyém nem elektronikus hangszer, talán sikerül megfognom és visszaadnom ugyanazt az eszenciát, mint amit akkor hallottam. Bár kíséret nélkül kicsit nehéz, de azért megpróbálom, hisz csak én vagyok Theon Delacroix és olyat, hogy kudarc, még hírül sem ismerek.

 

A vonó szinte siklik a húrokon, kezem olyan gyorsan jár a dal ritmusára. Élvezem a dolgot, nagyon is, szinte már melegséggel tölt el. Furcsa ezt így még gondolatban is megfogalmazni, hisz mostanság semmi sem tudta felhevíteni testemet a hancúrozáson kívül. Sőt, egyáltalán rég éreztem a zenéhez köthetően bármit is, kivéve persze az undort. Most viszont nyugodtan kijelenthetem, hogy boldog vagyok, mert végre nem kényszerből, hanem saját akaratomból csinálom azt, amit. A dal tán nem pontosan az ő zsánerének tökéletes másolata, de valami azt megközelítőt biztos vagyok, hogy sikerül a helyszínre varázsolnom. Green Day. Otthon ilyeneket sosem hallgathattam, nem volt elég Delacroix-os a felhozatal, ahogy anyám mindig mondta, így kénytelen voltam a klasszikusokon felnőni. Egészen odáig, míg nem találkoztam Louissal és kis bandájával. Ők azt csináltak, amit akartak és akkor, amikor akarták, semmi sem állíthatta meg őket. Náluk hallottam először a rock zene létezéséről, mint ahogy sok máséról is egyben.  Megtanultam más műfajokat is, s bár még sosem játszottam őket a tradicionális úton, talán mégsem olyan rossz, amit most a közönség hall. Ugyan már, miket beszélek? Minden, amit én csinálok, az csak jó lehet, még szép, hogy ez is az! Meg sem lepődöm, mikor a hölgy beáll hozzám énekelni. Be kell, hogy valljam, egyáltalán nem rossz, amit hallok és had mondjam el, hogy nálam kritikusabb emberrel ritkán találkozik az ember, ha zenéről van szó. Nem tehetek róla, belém diktálták a tanáraim. Viszont Gerda hangja tökéletes ehhez a feldolgozáshoz, meg úgy magában sem lehet nagyon rossz. Így viszont kettecskén sikerül valami csodálatosat alkotnunk, melyre az utca embere is felfigyel. Lassan, de biztosan gyülekeznek az emberek, némelyikük csak bámészkodik, mások felismerik a dalt és a lánnyal együtt kezdenek el danolni. Percek múlva a varázslat elillan, mikor a vonót befejezésképpen elhúzom, majd gyorsan leveszem a hegedűről.
- Köszönöm, köszönöm! Virágokat az öltözőmbe kérném – hajolok meg jó mélyen, közben kezemmel színpadias mutogatásba kezdek. –Ja, és tapsolják meg kedves énekesnőmet is! – Mondom, miközben szememmel számolom a pénzérméket, melyek szépen gyűlnek a kalapomban. Szinte látni lehet a pillantásomban a dollárjeleket, mikor tekintetemet végül Gerdára emelem.
- Kifejezetten nem rossz – húzom el számat, hogy azért csak ne én legyek a saját kis ego buste-je, meg mert egy átkozott makacs ember vagyok, aki hangosan sosem mondana komolyan semmi szépet sem a másiknak. A fejemben azt gondolok, amit, de nem kell azt mindenkinek tudnia. Persze a buta legilimentorok ez alól kivételek. Kösz ismét, Denis.
- Mit szólnál esetleg még egyhez? – Kapom fel ismét a célszerszámot, hisz még közel sem gyűlt össze annyi galleon, mint amennyi nekem kéne. Igen, elég nagy bajban és sok-sok adósságban vagyok. Talán nem kellett volna boltokat felvásárolnom…?