Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Falnak vetett háttal hunyom be a szemem, és magamban fohászkodom az égiekhez, hogy vége legyen. A sípoló hang, mely oly gyakran a kilélegzéseim kísérője, most is jelen van, én már megszoktam, de társaságban nyilván zavaró lenne. A táskám tompa puffanással éri el a földet, ahogy a mellkasomat szorítom.
~ Élek, lélegzem, fáj. Élek, lélegzem, fáj. Élek, lélegzem, fáj. Egy kicsit még pumpálj, kérlek. ~
Tudom, hogy vigyáznom kell, hogy nem szabad túlerőltettem, és bár dombról lefelé jöttem, mégis siettem. Nem szabad sietnem, de nincs időm. Mostanra anya nem csak azt fedezhette fel, hogy elvettem a sminkjeit - nyilván az ember nem akar úgy kinézni a nagy találkozásnál, mint aki haldoklik -, de azt is, hogy már nem vagyok a szobámban. Nem talál majd a kertben, és nem talál a konyhában sem. Nyelek egy mélyebbet, ahogy ráveszem magam, hogy az összeszorított szemeimet újra kinyissam. Az emberek érdekes lények, mert nem számít semmit, hogy becsukod-e a szemed, vagy sem. A fájdalom ott lesz. A fájdalom jelen van. Érzem, ahogy még most is remegek, de nincs időm. Emma, a lány, aki azért van, hogy beszélgessen velem, már biztos anya villogó szemeinek kereszttüzében van. Nem szóltam neki, nem szólhattam neki, mert nekem látnom kell őt. Látnom kell a bátyám.
Kitekintek a hatalmas, robosztus épület árnyékából, figyelem az embereket, akik az utcán élik a mindennapi életüket. Nekik nem jelent semmit ami körülveszi őket. Gyerekzsivaly, és számos illat a levegőben. Ma valahol túlfűszerezett csirkét kínálnak. Ő még nincs itt. Remélem a lány, akit megkérdeztem, nem hazudott arról, hogy ma ide jön. Nem vett számításba, nem gondolt potenciális ellenfélnek, és ez látszott is az arcán, de azért persze szóban is a tudtomra adta: A gülüszemű lányoknak nincs esélye Brightmore-nál.
Gülüszemű… beteg. Sosem tekintettem kifogásként a betegségeimre, sosem mondtam azt, hogy bezzeg, ha nem lennék beteg, akkor modell is lehetnék. Vagy, hogy bezzeg, ha nem lennék beteg, akkor hegymászással tölteném a szabadidőmet. Egyrészt, ez nem igaz, másrészt az én helyzetemben az ember annak örülne a leginkább, ha egészséges lenne, vagy, ha egyáltalán csak lenne ideje. Az orvosok a múltkor a leleteim felett túl sok időt töltöttek, és a végén anya egy új ruhát vett nekem. Gondolom, tudni akarta a méretemet a temetéshez, és azt, hogy mi állna a jobban, ha rövidebb vagy hosszabb ruhában küld a túlvilágra. Nem járok emberek közé, nem engedték soha, de azért az ilyen összefüggéseket felismerem. Ezért is vagyok most itt. Ezért leselkedem egy fiú után, akinek nem jönnek be a “gülüszemű lányok”. Mi van, ha én sem tetszem neki? Mi van, ha azt mondja, egy ilyen testvérre neki nincs szüksége? Fogalmam sincs, hogy milyen a testvérem, hiszen egész életemben egy elsötétített üvegen át néztem őt a kertben. Vágytam rá, hogy labdázzunk, hogy sikítva szaladjak előle, miközben kerget. Látni akartam, ahogy iskolába indul, hogy irigykedve azt mondhassam, én is akarom.
A tekintete egy pillanat alatt fúródik az enyémbe, észre se veszem, hogy megérkezett, csak, amikor rám néz. A szívem amúgy sem éli a fénykorát, most mégis, olyan hevesen kezd el verni, hogy érzem, ez az utolsó kör kezdete. Egyetlen, hosszú pillanat, és én tudom, hogy ő az. Testvérek vagyunk, hozzá tartozom. Riadtan húzódom vissza a fal biztos árnyékába, és az ajkaimat összepréselve várom az enyhülését. Hányingerem van, érzem, hogy ver a víz, remegnek a lábaim. Eljöttem idáig, nem szaladtam, nem siettem, pedig rohanni akartam. Szaladni. Mire észbe kapok, a lábaim gyors egymásutánban érintik a földet, de csak pillanatokra, és most kivételesen valóban nem számít semmi, csak az, hogy megérinthessem őt. Hátulról ölelem át, nem zavar, hogy sípolok, ahogy egyszerre próbálom szabályozni a szívem és megjegyezni minden új benyomást, ami ér. Emlékezni akarok. Emlékezni az illatára, a kölnire, a dohányszagra. Emlékezni arra, hogy a kabátja mennyire puha, hogy átéri a kezem a derekát, hogy magas és magabiztos. Minden, ami én nem vagyok. Csak egy pillanatot akarok vele, mielőtt vége.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Az illata nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Citrusosabbat gondoltam, ehhez képest nagyon hasonlít apáéra. Keserédes az élmény, hiszen egyszerre érzek bűntudatot azért, mert megszöktem otthonról - mostanra már biztos riadóztattak mindenkit, hogy kapjanak el -, és érzek földöntúli boldogságot, amiért fizikai kapcsolatot alakíthatok ki a testvéremmel. Fizikaibbat, mint akkor, régen. Nem zavar az sem, ha itt és most vége van, mert megtörtént, megérinthettem őt. A fejem felemelve nézek rá zöldjeimmel, és szeretnék valami értelmeset is mondani, de nem tudok. Nekem kell egy kis idő az után, hogy ilyen nagyon megerőltettem magam, ahhoz, hogy szólni tudjak. Meg akarom érinteni az arcát, hidat képezni a csendbe. A karomat felemelem, ő viszont ellép addigra, csak nézem, ahogy elindul, és hirtelen mérges leszek rá, amiért megpróbál lerázni. Ennyi volna? Hogy ő nem a megfelelő fiú?
- Denis Albert Brightmore, április hatodikán születtél, Londonban. A szüleid Lionel és Daisy Brightmore.
Hirtelen elmondok olyan információkat, amiket igazából bárki tudhat, aki mondjuk egy idős vele, vagy hallotta már. Gondolom az ilyenek nem titkosak, csak nem tudom, hogy mi mással állíthatnám meg. Azt nem tartom jó válasznak, hogy én tudom, hogy a jó embert ölelgetem.
- Ha nem te vagy, akkor vagy csak a rossz fiú.
De tudom, hogy nem ő. Egy ablakon át láttam, ahogy felnő, ahogy ott él tőlem karnyújtásnyira, és egyszer még arra is volt lehetőségem, hogy egyszerre legyünk az udvaron, sőt!
- Egyszer visszarúgtam a labdádat. Egy piros, pöttyös labda, amit összefirkáltál egy fekete tollal.
Ahogy kimondom, zavarba jövök, mert ezt biztos nagyon nagy butaságnak gondolja tőlem ő nem volt lekorlátozva, biztos számos intenzív élmény érte, és olyanok, hogy egy labda visszagurult hozzá, nem számítanak. Valószínűleg nekem sem számítana. Kicsit lehorgasztom a fejem, ostobának érzem magam, fogalmam sincs, hogy miként is lehetne ezt. Nem terveztem el, csak volt egy kínálkozó alkalom, és én eljöttem, és hiába utaztam sokat, fogalmam sincs, hogy mondhatnám el neki. Ez nem olyan dolog, amit az ember csak így kijelent hirtelen. Csak nézem őt kétségbeesetten, és nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, így kicsúszik a számon az, amire a leginkább vágyom:
- Nagyon szeretnélek megismerni és egy kis időt eltölteni veled, mert hamarosan el kell mennem. Szeretném, ha adnál nekem egy kis időt.
Csak abban reménykedek, hogy nem nevet majd ki emiatt, hogy nem néz majd ostobának és hagy itt tényleg. Nagyon fáj a szívem, össze-vissza ver, és érzem, hogy izzadok. Eddig csak a felmelegedett bőrömet éreztem, de most már biztos, hogy a homlokom is gyönygyözik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Nézem őt, miközben beszélek, és kattog az agyam, azon, hogyan is mondhatnám ki neki. Itt vagyok. Most még itt. Szilárdan állok a földön, lélegzem, élek. Még élek. De egy nap majd - előbb, mint ahogy annak lennie kellene - egy utolsó lélegzetvétel jön, és vége. Elengedek mindent, ami bennem van. Ő pedig, tovább éli az életét. Kérdés, hogy hogyan.
Van-e jogom megbolygatni azt a törékeny egyensúlyt, amit a szüleink felépítettek. Védték őt, védtek engem. Tudom, hogy az védelem volt. De sosem adtak esélyt, sosem volt lehetőségünk kipróbálni, hogy milyen testvérek lehetnénk. Ő kint játszott, én néztem őt, és ha egyszer-egyszer fel is pillantott az ablakomba, nem látott. Nem láthatott. Szellem voltam. Szellem vagyok. Van-e joga valakinek, megváltoztatni a másik életét, tudva, hogy csak káoszt hagy maga után? Nem. Nincs jogom. Zavartan lehorgasztom a fejem, próbálok okot találni arra, hogy miért kéne megismernie.
Mert elválasztottak minket. Valóban, de melyik gyermek érdemli meg, hogy rettegjen attól, hogy ha fogócskáznak, abba a másik belehal? Egyetlen labda visszarúgása miatt megállt a szívem, és mégis, ez a legkedvesebb emlékem. Ezért vagyok itt, hogy ne egy pillanatnyi vég legyen az, amit majd látok a végén.
Mi lesz, ha én elmegyek és ő itt marad? Az egész családomat a feje tetejére állítom azzal, hogy egyszer azt akartam tenni, amit csak akarok, csak mert tudom, hogy az eredményeim nem a legjobbak? Hiszen, tizenhárom éve vége kellett volna hogy legyen. Aztán nyolc éve. Valahogy folyton elkerült a dolog. Már tudom, hogy miért. Azért küzdöttem, ellentmondva a törvényeknek, hogy emlék legyek. Egy kellemes emlék. Egy olyan emlék, ami nem fáj, hanem mosolyt csal a másik arcára. És egy nap, amikor észreveszi a nevem a márványon, emlékezzen egy hasonló nevű lányra, akinek adott egy esélyt.
- Kérlek, adj egy percet. Utána eldöntheted, hogy felkeltettem-e az érdeklődésedet vagy sem, és inkább továbbsétálsz.
Miközben beszélek, a kezeimet magam előtt összeteszem könyörgőn, és remélem, hogy tényleg megadja nekem azt az egyetlen percet. Próbálok nem nevetségessé válni előtte, és remélem, hogy ha mégis megmosolyogja ezt, nem gúnyosan. Egyetlen percem van.
- A nevem Annie, a szüleim nagyon szeretnek úgy második neveket adni, hogy az különleges legyen. Én is áprilisban születtem, mint te. Egy kis kastélyban élek, ezért gyerekként mindig hercegnőnek képzeltem magam, de én nem a hercegeknek, hanem a sárkányoknak drukkoltam. Az a hobbim, hogy meséket írok, jó lenne, ha egyszer valaki megtalálná és kiadná őket. Nem használhatok kettőnél több bonyolult varázslatot, mert elájulok. Komolyan. Egyszer állal előre estem le egy lépcsőn, azóta van egy hegem az államon. Imádom a zöldborsót és a gránátalmát, szerintem nagyon mókás ételek. A kedvenc virágom a cseresznyevirág, ha bármi lehetnék, gésa lennék, mert ők gyönyörűek. Fülbevalómániás vagyok. Képes vagyok egy nap alatt három könyvet kiolvasni, ha azok hossza nem haladja meg az ezernyolcszáz oldalt. Nem is vagyok annyira izgalmas és még maradt hat másodpercem.
Hülyeség volt mindezt egy levegővétellel elmondani, sosem beszéltem szerintem még ennyit és ilyen gyorsan, de még maradt annyira időm, hogy egy mosolyt is beszuszakoljak. Most viszont rajta áll, hogy mit dönt, és meg fogom érteni azt is, ha inkább elsétál. Nem sok mindennel tudtam előállni, de hát ez is több, mint amit hittem magamról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A kérdése váratlanul ér, mert nem hittem volna, hogy éppen ez fogja érdekelni. Logikus, persze, hiszen csak ezt nem fejetettem ki neki. Nem véletlenül. Az utolsó pillanatban meghátráltam, és most sem vagyok benne biztos, hogy el kellene mondanom.
- Annie.
Felelek csendesen, érzem, ahogy a hangom megremeg. Ez nem hazugság, hiszen Annie vagyok. Ez a nevem. Csak ő éppen nem erre kíváncsi. Ő azt akartja tudni, hogy miért ő és miért most, miért itt. Mert egy orvos szájáról leolvastam, hogy rosszabbodott az állapotom, szóval összepakoltam egy táskába, elszöktem otthonról, hogy elmondjam, élek, és, hogy elmondjam, azért mondtam el, hogy élek, mert meg fogok halni. Annyira önző vagyok! Erre eddig rá sem jöttem, csak most, ahogy nézem őt, csak most tudatosul benne, hogy ezt nem szabad tennem. Nem tehetem tönkre az életét.
- Nagyon fontos volt, hogy találkozzak veled. Én nem akarok rosszat neked, csak egy kis időt veled tölteni, mielőtt továbbindulok.
Próbálok nyugodtan beszélni, a szemkontaktust egy pillanatra se megszakítani. Az igazat mondom. Nem azért jöttem, hogy ártsak neki, és valóban tovább fogok menni, csak nem éppen úgy, ahogy az ember ebben a pillanatban a továbbot gondolja. Nem elutazom, hanem eltávozom. Olyan halvány a különbség, gyakorlatilag nüansznyi.
- Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik, az is igazából. Én nem vagyok perverz, és nincsenek furcsa szándékaim, nem vagyok furcsa... na jó, egy picit, de kérlek, hidd el nekem, hogy sosem tudnálak bántani.
Egyre hülyébben érzem magam ebben a helyzetben, és, igazából én megbíznék magamban, de leginkább azért, mert én vele ellentétben nem nagyon tapasztaltam meg a világot, én csak ott éltem mindig, azok között a falak között, és már azt is sikerként éltem meg, hogy semmimet sem lopták el. Egyszer láttam, hogy egy fiú dolgait elvették tőle mások, akik erősebbek voltak.
- Ha van esetleg kedved beszélgetni velem, néhány napig még itt leszek. Minden nap ötkor eljövök ide, és leülök arra a padra. Ha nem jössz, azt is megértem, nem mindenki tenné meg.
Jobbat nem tudok kitalálni, még azt sem tudom, hogy hol töltöm az éjszakát, nem azt, hogy hogy miként maradok egyben. Elméletileg nem tesz jót nekem semmi, hogy túl gyenge a szervezetem, mivel sosem voltam igazán levegőn, de most bírni fogom, miatta.
- Ha kérdezik, ne mond meg kérlek, hogy találkoztunk. Nem akarom, hogy tudják, hogy itt vagyok. Ismered a szüleimet, és nem rossz emberek, kedveled őket. Csak ők ezt nem értik meg, azt, hogy miért jöttem el. De egy nap majd meg fogják. Rendben?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Pilláim megrebbennek az erőteljes véleményformálás és az ismeretlen szó miatt. Azt sejtem, hogy nem kedves szó, a környezete és a hangneme is erről árulkodik, azonban fogalmam sincs, hogy mit jelent. Ez talán másnak furcsa lehet, de én a négy fal között éltem mindig, ott pedig az a kevés ember, aki találkozott velem, nem használt szitokszavakat, kivéve egyetlen esetet. Egyszer anyu nagyon rosszul kelt fel az ágyamról, félrelépett, és beverte a lábujját, akkor mondta azt, hogy: "Csókolna meg egy dementor!" Az annyira vicces volt, hogy elmondani nem tudom, vagyis de, mert olyan nagyon nevettem, hogy még az orrom vére is eleredt, aztán meg azon nevettem, hogy vérzik az orrom, mert anya csúnyát mondott, aztán meg már annyira nem volt vicces. Nem jó az, amikor az embert a saját teste korlátozza a nevetésben, mert hát mindig, minden azt mondja, hogy a nevetés a legjobb orvosság. Lehet, hogy én is egészséges lennék, ha tudnék hosszan nevetni. Egészségesre nevetném magam, és akkor visszamennék a múltba, és már az anyukám pocakjában egészségesre nevetnék. Igaz, hogy anyu akkor mindig csuklana, de legalább egészséges lehetnék. Azt hiszem, ebbe ő is belement volna.
A kellemes emlékből a válasza ránt ki, hidegzuhanyként ér az, amit mond, de nem horgasztom e a fejem, elszántan nézem a hátát, nézem azt, ahogy elfordul tőlem, és érzem, ahogy a körmöm belevág a tenyerembe, ökölbe szorul a kezem.
- Akkor is várni fogok rád.
Mondom csendesen, és nem tudom, hogy hallja-e, de így fogok tenni. Indulnék én is, azonban épp csak hátra lépek egyet, amikor megáll. Nézem, ahogy megáll, és érzem, ahogy elnyílnak az ajkaim a csodálkozástól. Hinni szeretném, hogy az elszántságom győzi meg a maradásban, de ha amit eddig mondtam, nem motiválta a maradásra, akkor most sem fog maradni. Visszalép hozzám, és félek, hogy megint valami csúnyát fog nekem mondani, érzem, ahogy az ajkaim megremegnek, de a tekintetemmel állom a tekintetét.
- Most?
Nézek rá csodálkozva, ahogy azt mondja, most ad nekem egy órát. Oké, erre annyira nem voltam felkészülve, de tudom, hogy ha most nemet mondok neki, akkor vége, akkor el fog menni, és soha többet nem jön vissza. Mielőtt azonban leülnék mellé, ellépek, és a földre ejtett szálhoz lépek, amit talán egy kicsit erélyesebben, mint kellene, eltaposok, és csak utána pillantok rá.
- Anyu...kád szomorú lenne, ha meghalnál.
Hirtelen nem akarom kimondani, hogy az övé, egy leheletnyi, észrevétlen szünet keletkezik a szó két része között, de igyekszem korrigálni. Ő a mi anyukánk, az enyém is, de nem szeretnék úgy beszélni róla, mintha az enyém is lenne. Nem szabad megnehezítenem az életét. Utána követem csak a padhoz, leülés közben magam alá simítom a kabátom, a lábaimat a bokámnál keresztezve, finoman felé döntöm - úrilány nem teszi keresztbe a lábát -, kezeimet pedig az ölemben pihentetem. A hátam egyenes, az állam felfelé szegem, miközben rá pillantok.
- Kérlek, engedd meg nekem, hogy csak Annie legyek. Ez a te érdekedben történik. Kicsi korom óta ismerlek, egymás szomszédai voltunk, én azonban sajnos nem játszhattam veled a kertben, mert a szervezetem túl gyenge volt hozzá.
Még most is túl gyenge, és magamban fohászkodom is, hogy ne vegye észre, hogy még mindig egy beteg emberrel beszélget. Tudom, világos a bőröm a szemeim hatalmasnak tűnnek a beesett arcomon, de hiheti azt is, hogy meggyógyultam, hogy ezért jöttem most el, mert már kint szabad lennem. Pedig nem.
Fogalmam sincs, hogy miután megismertük egymást, miután álmomban is pontosan fel tudom majd idézni a hangját, mi motivál majd az életre. Ha átgondoljuk a helyzetet, a szüleim megkönnyebbülnének, hiszen nem lenne a titok a falon túl. Nincs sok személyes tárgyam, nem alakítottam ki kötődést semmivel egyetlen plüssnyúlon kívül, nincsenek rólam képek, és idővel az emlékek, ha akarjuk, ha nem, megkopnak. Az a pár írás maradt csak otthon, amiket az elmúlt években írtam, a mesék, amikben a hős rejtélyes betegségét egy ölelés és a szeretet meggyógyítja. Minden történet alapja valós, az ablakon túli világ történéseit ötvöztem a képzeletemmel. Mesés egymásra találások. Az egyikben például a hazaérkező fiú felpillant az ablakra, meglátja a lányt, akit korábban sosem látott, de tudja, hogy a testvére. A torony nagyon magasan van, előtte csapdák és őrök gátolják, hogy feljusson, így a fiú sárkánnyá változik, kiszabadítja a lányt, és együtt elrepülnek a naplementébe.
Egy másikban a lány megszökik, menekülés közben pedig felfedezi, hogy van egy különleges képessége, képes madárrá változni, így mielőtt elkapnák, egy szakadékba ugrik, azonban sosem ér földet, mert csodálatos madárrá válva a nap felé indul. Azt hiszem, ez utóbbi inkább arról szól, hogy a kínzó fájdalmak eljövetel előtt akarok megpihenni. A magamfajta csak a békés elalvásban reménykedhet.
- Az ablakból láttam, ahogy játszol, és nagyon szerettem volna csatlakozni. Apukám azt mondta, egy nap majd eljön az az idő, amikor én is játszhatok veled. Tudom, hogy már idősek vagyunk a labdázáshoz, vagy a fogócskához, és biztos nagyon kevés időd van a tanulás és a barátaid mellett, de arra gondoltam, hogy egy kicsi én is lehetek a barátod. Sajnos, a családom nem engedi, hogy sokáig távol maradjak, de egy kicsit talán elnézik nekem ezt, csak egy pár hétig. Utána tovább kell indulnom.
Úgy terveztem, hogy nem megyek már haza. Nem akarom látni a szüleim arcát, azt, ahogy csalódtak bennem, mert rossz és szófogadatlan voltam, és hogy nem értettem meg azt, hogy nem mindent kaphatunk meg, amit akarunk. Sosem kértem semmit, minden évben könyörögtem, hogy Denisszel lehessek. Egy idő után már meg se kérdezték, hogy mit kérek karácsonyra vagy a születésnapomra, mindig csak vettek valamit, aminek úgy vélték, hogy örülni fogok. Megértem őket, és azt, hogy inkább nem beszéltünk a dologról, mert nálam beakadt az, hogy a testvére legyek. Vettem idefelé olyan könyveket, amelyek a betegségeimmel foglalkoznak, és úgy tippelem, hogy a tünetek jelzik majd, hogy mikor kell továbbállnom. Utána csak elindulok valamerre, mint az elefántok. Elvándorolok, hogy a halálommal ne nehezítsem majd a családom életét. Csak félek, hogy mi történik akkor, ha előbb rám találnak. Én elbúcsúztam tőlük, és még csak észre se vették az utolsó beszélgetésünkkor. Már csak a testvéremnek kell búcsút mondanom, amit csak úgy tudok megtenni, ha előbb megismerem.
- A szüleid nem hiszem, hogy örülnek annak, hogy itt vagyok, ezért kértem, hogy ne mondd el senkinek, hogy idejöttem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

A napjain nagy része mások számára nyilván unalmasan telt volna, de én éppen azt csináltam, ami számomra eddig tiltott volt, mások viszont unták. Nagyokat sétáltam, minden nap, és elmentem beiratkozni a könyvtárba. Aztán elhatároztam, hogy mindenhol meg fogom kóstolni az ételeket, mert nagyon finom illatokat érzek mindig. Persze a szállásért cserébe segítek Ms. Stone-nak, de a napom legnagyobb rész szabad. Az első éttermi választásom a pizzéria volt, még soha életemben nem ettem pizzát. Anya mindig azt a diétát követte nálam, amit az orvosok előírtak.
A másik érdekes változást, vagyis azt, hogy a hajam rövid lett és szőkés még mindig szokom, tényleg megváltoztatja az egész külsőmet, ha kinézetet váltok, de ez kell, leginkább azért, hogy senki se jöjjön rá, én is egy vagyok az elszökött gyerekekből. Reggel láttam két gyerek arcát a tejesdobozon, és összeszorult a szívem, szegény anyu és apu, biztos nagyon csalódottak, amiért megcsaltam a bizalmukat.
A titomat, vagyis, hogy én egy Brightmore vagyok, három ember tudja. Az egyik Will, aki az egészségügyi ellátásomért is felel, a másik a felesége, Norina, a harmadik pedig Ms. Green, akié a könyvtár, és akinek a sok könyv láttán azonnal bevallottam a nevem, majd kérleltem, hogy ne ezt a nevet írja fel. Így lettem Annie Relinquo, ami távozót jelent latinul. Ha már múlik az időm legalább legyek kreatív. Egyébként a szellem volt volt az első gondolatom, de az se angolul, se latinul nem illett volna. Éppen lapozom a könyvben, az üvöltő szelekben, amikor valaki megszólít. Felpillantok rá, és halványan elmosolyodok.
- Persze, csak nyugodtan.
Mondanám, hogy ismerős a lány, de nem, viszont mivel egész életemben meséket és történeteket találtam ki, nyilván most is az az első, hogy kíváncsi vagyok, hogy köré mit találok ki. Kicsit arrébb húzom a tányérom, azon egy nagy szelet pizza van, amit már megkóstoltam, de nem lesz a kedvencem, viszont az extra nagy pohár kólát csak úgy döntöm magamba.
- Annie vagyok.
Nyújtom felé a kezem üdvözlésként, és becsukva a könyvet, halvány mosollyal pillantok rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

- Pásztorpitét, de nem igazán ízlik, csak letörtem az első falatot, szóval, ha szeretnéd, szívesen neked adom.
Dina. Megjegyzem a nevét, és hozzá is párosítom a vörös hajához és a porcelánszín bőréhez. Szép lány, lelkes, feltételezem, hogy ő olyan házba jár, ahol ezt a lelkesedést preferálják. Nem abba, amibe Denis. Ő csendes.
- Nem járok a suliba. Csak átutazóban vagyok, és közben meglátogattam az egyik ismerősömet, Denis Brightmore-t. Te ezek szerint oda jársz. Milyen az iskola?
Érdeklődve figyelem, és valóban érdekel is a válasz. Én csak anyával tanultam, és mindig csak napi pár órát, ami annyira sokat kivett belőlem, hogy utána képes voltam tizenkét órákat is aludni. Kimerültem. A pálcámat ugyan elhoztam magammal, de csak pihen a táskámban, a dobozában. A tudat jó, hogy vész esetén tudok üzenni Ms. Stone-nak, de ezen kívül mást nem mernék tenni vele. Félek, hogy nagyon visszaütne a dolog.
- Nem rossz. Igazából olvastam már párszor, de csak két könyvet hoztam magammal, és rájöttem, hogy már nem emlékszem, miről szól.
Denisen, Ms. Stone-on és Ms. Green-en kívül ő az első ember, akivel beszélgetek. Vagyis, anyán, apán meg az orvosokon kívül. Olyan furcsa, de jó érzés, hogy valakit érdeklek, hogy kérdez tőlem, és hogy a jelenlétével számos új kérdést is felvet. Nagyon sokat kérdeznék, például, hogy milyen iskolába járni, milyen egy közösséghez tartozni, nem furcsa-e, hogy nem otthon él az ember, hanem hónapokon át itt. Denis is mindig nagyon hosszan elment, egy idő után megtanultam, hogy mikor jöhet, és mindig, mikor várható volt, órákon át csak ültem az ablakban, szépen felöltözve, a hajamat befonva, és vártam őt. A húga vagyok, illendően vártam vissza. Ő ugyan sosem láthatta. Aztán, néztem őt, nyaranta, néztem, ahogy elvan, ahogy néha elmegy valahova, majd visszajön. Néztem, hogyan beszélget emberekkel, és tudtam, milyen az, amikor kilépne már az interakcióból. Aztán, mikor véget ért a szünet, mindig sötét ruhát húztam, és szomorúan néztem, ahogy ismét elmegy, hónapokra.
- Jó étvágyat!
Mondom utána én is, ám vele ellentétben én a kólámból iszok megint. A cukor átjárja a szervezetem, és egyszerűen olyan, mintha tűzijátékot robbantanának a hasamban.
- Nem furcsa, ilyen hosszan távol lenni az otthonodtól?
Végül, csak kibukik belőlem a kérdés, ami már foglalkoztat azóta, hogy megkérdezte, diák vagyok-e.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Fázósan húzom feljebb a hatalmas sárlat. Nem körsál, de a végén vannak rojtok, így összekötöttem őket, és most jó. A füleim fáznak picit, azokat takargatom be. Tegnap este voltam itt tartózkodásom néhány napja alatt először rosszul. Általában nem vagyok jól, de nem szeretem mutatni, tegnap azonban sikerült túlerőltetnem magam, és a padlón közöttem ki, még szerencse, hogy olyan nagyot koppantam, hogy Will azonnal ott termett. Még nem lehet vége.
Eddig aludtam, most viszont már nem érzem, hogy kellene, így amikor Norináék sétálni indultak, megkérdeztem, hogy elkísérhetem-e, aztán itt maradtam. Kicsit egyedül akartam lenni, kicsit kitisztítani a fejem. Van itt minden, amire szükségem van. Kényelmes, ringós fotelszerűség, meleg takarók, forró tea. Kaptam egy pénzérmét is, amit akkor kell a tenyerembe zárnom, ha úgy érzem, baj van.
Most minden nyugodt, és békés, négy felé jár, az idő fokozatosan hűl, én azonban még nem érzek késztetést arra, hogy elinduljak. Sok mindent át kell gondolnom, sok minden történik most velem. Kiléptem egy olyan világba, amiről hallottam már, de még sosem jártam benne. A négy fal között másabbnak tűnt, sokkal vidámabbnak, gondtalanabbnak. Nekem egész életemben csak a betegségem volt és a kitalált történeteim, és bár megérte kiszakadni onnan, megérte eljönni, de csakis Denis miatt. Beszélni akarok vele, érezni akarom őt, az illatát, hallani a szavait, elképzelni a történeteit. Tudom, hogy a bizalmát ki kell érdemelnem, hogy hosszú az út addig, de nem érdekel. A többi dolog miatt nem tenném meg még egyszer. Az idevezető út, a bámulók, a nő a patikában, mind nagyon negatív emlékek. Nem akarok rájuk gondolni, de újra és újra felötlenek bennem a mozzanatok.
A gőzölgő teámba kortyolva, lehunyom picit a szemem, és engedem a széknek, hogy ringasson egy kicsit. A világ ezen pontja békés és csendes, élvezem a nyugalmat és a madarak csivitelését.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Sok mindent mondok neki. Szívem szerint mindent elmondanák, mindent, ami ennyi éven át bennem volt, de nem akarom leterhelni, és nem akarom elszólni se magam. Helyette csak annyit mondok, amennyit előre végig tudok gondolni, csak annyit, amennyiben hiszem, hogy nem teszek kár a jövőjében. Nem akartam, amikor utaztam ide, akkor sem gondoltam bele, de ahogy megláttam őt, az egész lényem visszakozni kezdett. Nem akarok az lenni, akit elveszít, nem akarok az lenni, akiről azt hitte, nem létezik, majd beállít, és utána újra elhagyja. Egy nyom akarok lenni, de ennyi. Egy kis emlék, egy mosoly, talán egy ölelés kósza emléke. Nem akarom, hogy kötelességből majd rólam nevezze el a lányát, sem azt, hogy keserűen érezze magát azért, mert az ő húga elment.
- El kell utaznom Dzsannába, várnak rám már egy ideje.
Határozottan, és zavartalanul mondom ki végső úticélom egyik megnevezését. Az iszlámban jelenik meg a Paradicsom elnevezése, persze aztán lehet, hogy a pokolba kerülök, vagyis a Dzsahannamba, de ha csak nem keserítem meg Denis életét is, nem hiszem. Talán azért, mert anyáéknak csalódást okoztam. Igazából ezen sosem gondolkoztam. Ahogy itt ülünk, ezen a padon elképzelek egy jövőképet számára - ez gyakran megesik velem, hiszen az ablakból mindig ezt csináltam -, látom, ahogy izgalmasan él, vad dolgokat csinál, hajszálon múlik az élete, de van egy nagyszerű őrangyala, aki az utolsó pillanatban megfeszíti a kötelét, vagy húzza hátra a kőtörmelékek elől. Úgy képzelem el, hogy ő csak akkor él igazán, ha abban kihívást talál, csak akkor boldog. Sokszor ápolatlan. Nem tudom, hogy miért, hiszen most is, ahogy itt ül mellettem, rendezett. Mégis, valahogy ez van előttem. Ahogy végigsétál egy utcán, egy hozzá rendellenesen nyugodt környéken, és két gyerekfej mosolygós - vajas szájjal pillant fel rá. Talán így lesz, talán másként, de most ez él előttem, és tetszik is a kép. Elkezdett beszélni hozzám, zöldjeimmel figyelem őt, hallgatom, amit mond.
- Szerintem, most is eléggé eleven vagy.
Jegyzem meg mosollyal az arcomon. Tudom, hogy van közöttünk kontraszt, ha ismeretlen megy el mellettünk, talán látja is a lényeget, hiszen a padon egy életerős fiú és egy életből lassanként kilépő lány ül. Ketten együtt talán kiteszünk két átlagos egészséggel megáldott embert.
- Tűzmágia?
Tör fel belőlem a kérdés, amikor az ujjából felcsap egy lángocska. Nem volt ott öngyújtó, biztos vagyok benne. A figyelmességére, hogy arrébb lép, elmosolyodom, valóban nem segítene a helyzetemen, ha füstöt fújnának rám.
- Nem gondolkoztál még azon, hogy bejárod a világot?
Kérdezem érdeklődve, miközben a táskám csatját kibontom. Kicsit nehezen nyílik, ennek következtében sikerül a pénztárcámnak a földön landolnia, és szét is nyílnia. Riadtan nyúlok érte, hogy felvegyem, de tudom, hogy így is megláthatta azt, hogy a kártya arra utal, fontos, hogy orvost hívjanak hozzám. Csak a nevemet ne lássa, azt nem szeretném. Gyorsan vissza is tuszkolom a helyére, és helyette egy bőrkötéses könyvecskét veszek elő. Igazából egy vastagabb füzet, amit a bele pakolt dolgok még jobban megvastagítanak. Ezt nyújtom felé.
- Egy ideje már van egy útvonal, amit nagyon szívesen bejárnék, tele van a világ legérdekesebb helyeivel, nem Párizzsal meg Rómával, inkább a világ rejtett szépségeivel. Elég sokat foglalkoztam vele, igyekeztem logikusan felépíteni, szeretném neked adni, aztán, ha úgy alakul, hogy nem tudod, mihez kezdj, hátha akad benne pár ötlet. A vége pedig üres, ki is egészítheted akár.
Remélem, hogy elfogadja, mert tényleg sokat dolgoztam vele. Nincs benne semmi olyan, amivel közlöm, hogy ki vagyok, a végén, egyetlen bejegyzés árulkodik, a lap alján, amiben közlöm azzal, aki kinyitja, hogy ez a napló L.A.B. tulajdona, majd ezt áthúzva annyi csak, hogy "Annie voltam. Ha megtalálod ezt a könyvet, indulj el a helyekre, hogy lásd, amit én is szerettem volna, és élvezd. Csak élvezd." Viszont ezt láthatatlan tintával írtam, olyannal, ami csak hő hatására tűnik elő, és nem virítanak ott piros felkiáltójelek, hogy az áthúzott szövegen túl is van mit nézni.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Most már nem ijedek meg a köszönésektől, néha rám köszönnek. Igazából ezen a helyen mindenki köszön. Will szerint ez nincs mindenhol így, és valóban, amíg ide utaztam, nem mindenki volt velem kedves, itt azonban egészen más a helyzet. Tegnap például elkísértem Norináékat sétálni, nagyon kedves, hogy engedi, hogy abban az intim időszakban, amikor csak ketten vannak Codyval én is jelen legyek, és bár sétálni mentünk, nem jutottunk messzire, mert egy néni, aki "Manci"-ként mutatkozott be, megállított minket, és csak beszélt és beszélt. A végén már egészen megfájdult a fejem a sok szótól, ami elhagyta a száját. Szinte hihetetlen, hogy emberek ilyen sok szóval képesek egyszerű mondatokat leírni. Ez elején egyre igyekezett kiszedni azt, hogy én ki vagyok, talán egy újabb Payne, mert, hogy Willnek sok testvére van, az egyik náluk is lakik, vagy éppen Norina rokona. Az utóbbiról nem tudtuk lebeszélni se, mert szerinte nagyon hasonlítunk egymásra. Végül az hiszem valahol félúton maradtunk a nem említett testvér és az unokatestvér között, mert egyszerűen szerintem mindannyian elfáradtunk. De vissza a köszönéshez, köszöntek nekem. A fejem a fiú felé fordítva elmosolyodom.
- Szia, Annie vagyok.
Sosem mutatkoztam be még ennyiszer, mint itt, de nem bánom, mert nagyon szeretem azt hangoztatni, hogy vagyok. Igaz nem azt mondom, hogy maradok, mert ez nem igaz. Mindig, mikor kérdeznek, elmesélem, hogy csak látogatóba jöttem, és hamarosan elutazom, csak még én sem tudom pontosan, hogy mikor. A szüleim egyelőre nem akadtak a nyomomra, nem is szeretném, ha így volna, nem akarom látni az arcukon a csalódottságot, és persze azt se kívánom, hogy a végén Will és a családja szenvedjen azért, ami velem fog történni.
- Persze, foglalj csak helyet.
Mutatok a székre, és igyekszem pozitív kisugárzást küldeni felé, mintha minden teljesen rendben lenne velem. Viszont nem szeretném, hogy csend legyen körülöttünk, ha már így összesodort minket a sors, így inkább kérdezek is:
- Te is az iskolába jársz, vagy a faluban laksz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

- Tudja, hogy itt vagyok, csak első az iskola, nem akarom, hogy miattam rossz jegyeket szerezzen, mert az kihat az életére.
Én viszont nem szeretnék annyira kihatni rá, hogy egy negatív emlékkép legyek. Ezért is nem mondtam el, hogy a húga vagyok, nem tehetem meg, mert akkor összetörik, ha eltűnök, már pedig el akarok, még mielőtt vége lesz, el kell mennem innen, hogy még egyben lásson. Amit sosem akarok az az, hogy azt lássa, ahogy az elmúlt éveim teltek.
- Hogyhogy a Rellonban laktál?
Ez olyan furcsán hangzik, mert nem tűnik olyannak, mint Denis, nem hiszem, hogy káromkodna vagy dohányozna. Nem tudom, annyira nem ismerem ezt a házakba sorolást, de még mindig hiszem, hogy én a nyugodtabbak - és nem káromkodósok - közé tartoznék. Igen, megkérdeztem, hogy mit jelent az a k betűs szó.
- Rendben, ez jó ötlet.
Azt nem akarom elmesélni, hogy a pénz igazából a szüleimé, és hogy fogalmam sincs, hogy mennyit ér, amit elhoztam. Odaadtam Willnek, ő segít nekem elmagyarázni, hogy mennyit érdemes magamnál tartanom, hogy nagyjából mi mennyibe kerül. Biztos furcsa lehet nekik, mert ezt mások egy hat és nem egy tizenhat éves gyereknek szoktak tanítani, de igyekszem mindenre nagyon odafigyelni, hogy ne kelljen sokszor egymásután elmondaniuk, hogy mit is jelentenek az egyes dolgok. Bőven elég megrökönyödést váltott ki szerintem az tőlük, amikor a k-sra rákérdeztem.
- Nagyon rossz a barátaidnál, hogy nem mondhatsz semmit? Ők mit hisznek, hogy hol vagy?
Mert hát azért tényleg hosszú idő, amit itt töltenek, majdnem minden évszak lemegy, csak a nyár egy kis részét töltik otthon. Én mindig azt az időszakot vártam a leginkább, mert akkor újra megpillanthattam az ablakon át Denist.
- Egyszer szívesen megnézném, innen nagyon nagy épületnek néz ki, szerintem még sosem jártam ilyen nagy helyen. Nem is gondoltam még erre eddig, mit kell tennem hozzá?
Tényleg nem gondoltam még rá, de nagyon érdekel, hogy valóban kipróbálhatom-e milyen egy iskola falai között lenni, szívesen beülnék tanórákra, tanulnék együtt másokkal. Csak egy kicsit. És az biztos, hogy elmennék a könyvtárba.
- A könyvtár, nagyon kedves a vezetője, és nagyon szép a hely, szívesen töltök ott időt. Meg a csónakház, olyan szép a táj. Az iskolában neked mi a kedvenced?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Örülök, hogy nyugodt, és hogy mosolyog, most minden olyan tökéletes, mesél nekem, én pedig figyelmesen hallgatom. Valószínűleg, ha engedték volna, akkor ilyen testvérek lehettünk volna. Biztos vagyok benne, hogy mindig nagyon figyeltem volna arra, miket mesél a testvérem. Olyan jó ezt a gondolatot a közelében, úgy, hogy érzem a fanyar ízt a leheletében, gondolni. Itt ül mellettem, és ennél több nem is kell. Csodálatosan vagyok, szinte rakéta módban lövellnek ki a boldogság pillangói a gyomromban. Annyira jó végre nem csak egy üvegen át nézni őt. Szeretném megint megölelni, szeretném érezni hosszabban az érintését, szeretném, ha visszaölelne, de ez túl nagy kívánság, hiszen én csak Annie vagyok, az a lány, aki kapott tőle egy órát.
- Mit örököltél még a nagyitól?
Olyan boldog vagyok, hogy nem figyelek, és hibázok, méghozzá hatalmasat, és nem vagyok elég gyors, nagyon nem. Pedig életemben nem mozdultam még ennyire hirtelen, mint a tárcámért, és esküszöm, próbálom terelni a témát, de ő egyre csak arra fókuszál, amit látott.
- Meg tudom magyarázni!
A két kezem védekezőn felemelve - nem emlékszem a mozdulatra, hogy az útinaplót mikor tettem le - felkelek a padról. Ezt nem akartam, ezt nagyon nem. El sem akartam hozni a tárcámat, de féltem attól, hogy mi történik velem, ha rosszul leszek, és semmilyen instrukció nincs hozzá. Viszont nem, nem tudom megmagyarázni, fogalmam sincs, hogy hogyan mondhatnám el neki azt, hogy ki vagyok.
- Denis, kérlek!
Érzem, ahogy a könnyek egy pillanat alatt folyni kezdenek az arcomon. Az előbb még nevettem, mosolyogtam és boldog voltam, most pedig elzavar, mintha rontás volnék. Nem vagyok az, nem akarok neki rosszat. Mégis, ahogy ott állok, hirtelen fázni kezdek, remegek és zokogva kérem, hogy ne küldjön el, ám ez nem biztos, hogy érthetően ki is jön a torkomon, leginkább csak a kérlelés. De nem merek közelebb lépni, mert a szüleim ezt hozták fel indokként, hogy akaratlanul is kárt tehet bennem. Mi mást léphetnék még, mint amit kért? Hátra lépek, majd hirtelen hátat fordítva neki futásnak eredek, és csak szaladok, szaladok, nem foglalkozva semmivel, sem azzal, hogy ennek milyen következményei lesznek, sem azzal, hogy ez mennyire megviseli a szervezetemet. A ház közelében, ahol most lakom van egy nagy fa, annak a tövéig jutok első körben, itt a törzsnek dőlve próbálom összeszedni magam, és igyekszem normalizálni a megjelenésem is, mielőtt még belépek. Nem akarok aggodalom tárgya lenni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

- Ó, váó, gondolom, eléggé kiborultak akkor rád. De a tiltott erdő, az nem tiltott?
Gondolom legalábbis, hogy nem csak úgy viccből aggatták rá azt a jelzőt, hanem mert mondjuk veszélyes. Olvastam egy csomó mindent az iskoláról, mert Willnek van egy könyve az iskoláról, és abban le van írva, hogy kentaurok is laknak ott, akik nem a kedvességükről híresek.
- Szerintem benned is, ha ki mertél oda menni egy teszt miatt, én biztos, hogy nem tenném meg.
Biztos, hogy nem? Hiszen én is az életemet kockáztatom azzal, hogy itt vagyok. Mondjuk én már beletörődtem abba, hogy el fogok menni, hamarosan, de akkor is, ez más szerintem. Biztos, hogy nem abba a házba kerülnék, amelyikbe ő van, ha iskolás lennék.
- Te is abba a házba jársz, amelyikbe Catherine Payne.
Kérdezni akartam, de inkább kijelentem, mert biztos vagyok benne, hogy Cath is oda tertozik, ahova Edina. Mind a ketten egy kicsit őrültek, a szó jó értelmében, és mind a ketten merészek, és elmennek a végletekig. Innentől biztos vagyok benne, hogy ők egy helyre lettek beosztva.
- Elvágnád magad a mugli világtól?
Kérdezem, mert nekem eléggé logikus lépésnek tűnik. Nem érzi ott jól magát, nem szereti titkolózni. Az a leglogikusabb, ha az ember búcsút mond annak, amit nem élvez. Én is léptem egy nagyot, és nem bánom, egy kicsit sem. Abba az egybe nem szeretek belegondolni, hogy a szüleim mekkora árulónak gondolhatnak, amiért az elmúlt évek áldozatát semmibe véve elszöktem, de megérthetnék, hogy miután az orvos azt mondta nekik, rosszabbodott az állapotom, nekem csak az volt a célom, hogy megismerjem Denist.
- Miért mondtad azt, hogy megvetnek?
Ismerem a szót, tudom a jelentését, de olyan merésznek hangzik az, hogy valakit csak úgy megvetnek. Ahhoz szerintem nagyon nagy bűnt kell elkövetni, például megölni egy embert, vagy ilyesmit. Ő pedig nem néz ki olyannak, mint aki kismacskákat vagy kisgyerekeket kínoz szabadidejében.
- Ezt szerintem később meglátjuk. Nem akarom Denist zavarni, amikor iskolában van. De a tanulás nem hangzik rosszul.
Nem tudom, hogy ő hol tart, vagy, hogy hányadikos, és azt sem, hogy azt, amit nekem anya tanított, mikor veszik az iskolában. Kicsit merész igent mondani, mert félek attól, hogy igazából egészen már tudással rendelkezem, mint, amivel rendelkeznem kellene ennyi idősen.
- Ez a hely csodálatos lehet!
Felelem őszinte csodálattal, hiszen máris fel tudnék sorolni vagy húsz könyvet, aminek egy-egy szereplőjének képzeltem magam, miközben olvastam.
- Az enyémen? Semmi izgalmas nincs.
Élni. Leginkább élni.
- Talán, hogy valami nyomot hagyjak a világban. Mondjuk kiadni egy jó könyvet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

- Nem megterhelő bejárni, Thomas? Úgy tudom, hogy az iskola bentlakásos. Kimaradsz a legjobb bulikból, nem?
Valahogy úgy tudom elképzelni ezeket az iskolai alkalmakat, hogy a tanórák után mindenki átöltözik a hétköznapi ruhájába, az egyenruhát van, aki csak ledobja az ágyára, más precízen összehajtogatja, aztán a délután hátralevő részét, egészen a vacsoráig közös tanulással vagy éppen a társalgóban játékkal, beszélgetéssel töltik, vacsora után pedig már csak a klubhelyiségükben tartózkodva, beszélgetnek és mondjuk társasoznak. Ilyenkor megbeszélik, hogy ki kivel csókolózott, vagy kinek ki tetszik, esetleg azt, hogy mit csináljanak a hétvégén.
- Nem, én, magántanuló vagyok.
Be vagyok íratva, ez szinte biztos, hiszen diákigazolványom is van, de például nem tudom, hogy melyik házba járok. Sosem kellett bejönnöm vizsgázni, és csak annyit tanultam, amennyit anya tanított. A mágiahasználatom korlátozott, mivel nagyon hamar kimerülök tőle.
- Most vagyok itt először, véletlenül találtam rá a helyre, miközben sétáltunk. Rokonokhoz jöttem.
~ Vagyis csak egyhez, de ő ezt még nem tudja.~
- Szívesen kipróbálnám én is nyáron, hogy milyen.
~ Nem hiszem, hogy akkor még itt leszek. ~
- Csak nem tudom, hogy a szüleim megengedik-e, hogy nyáron is eljöjjek.
~ A szüleim, akiktől elszöktem, és akikkel soha többet nem akarok találkozni, mert félek a szemükbe nézni. ~
- De ha igen, akkor mindenképpen kipróbálnám.
Zárom végül a dolgot egy halvány mosollyal. Nem hazudtam, legalábbis nem akkorát. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nagyon nehéz lesz majd ez a része. Mindig elmondani, hogy nem idevalósi és nem bagolyköves vagyok, és csak rokonokhoz jöttem, és nem tudom, meddig maradok, eléggé fárasztó. Talán tényleg egyszerűbb lenne az igazság: Szia, Annie vagyok, haldoklom, a bátyám, Denis Brightmore, aki nem is tudja, hogy élek, mert a szüleink azt mondták neki, meghaltam magzatként, így megszöktem otthonról, ahol együtt laktunk, de sosem találkozott velem, hogy megismerjem. Igen... nos, nem ok nélkül színesítem ki a történetet.
- Nagyon sok szép hely van a faluban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

- Erre szokták azt mondani, hogy minden összejött.
Kuncogok egy kicsit, de azért őszinte csodálattal rápillantok a velem szembe ülőre.
- Szerintem nagyon bátor vagy, hogy ezt megtetted. Én biztos, hogy nem mertem volna megcsinálni, hogy bemegyek egy veszélyes erdőbe.
Nem, én annyira nem vagyok bátor. Bár azt hiszem, miután megszöktem otthonról, sőt, pénzt loptam a szüleimtől, hogy ide jöhessek, ez már egy másik történet. Az is bátorság, csak sajnos nem jellemépítő. Én egy olyan lépést tettem meg, amivel szétzúzhatok egy családot, és amikor megtehettem volna, amikor kimondhattam volna a bűvös mondatot, akkor meghátráltam, és nem tettem meg. Akkor csak álltam bambán, és visszakoztam. Nem mondhattam meg Denisnek az igazságot, hiszen én tovább megyek, de ő itt marad, és a szüleink szintén. Csak azért ne beszéljünk egymással, mert én önző módon meg akartam mondani, hogy ki vagyok. Amúgy is, mit érek el vele? Vagy tönkreteszem a családom, azt a családot, aminek én csak szellemként voltam része, vagy nem hisz nekem, és ez a tény, valahogy jobban fájt. De nem akarom feladni, nem akarom, hogy csak ennyi legyen. Egyetlen sikertelen találkozó. Én többet akarok belőle. Csak még arra nem jöttem rá, hogyan.
- Végzős, azt mondta, hogy most lesz majd a varázslatos alapvizsgája.
Nem egészen jegyeztem meg, mi a neve, de azt tudom, hogy eléggé aggódik miatta, bár nem kell oda, ahol tanulni szeretne a későbbiekben. Sokat beszélgettünk, ő is kérdezte, hogy nem érdekel-e az iskola, de sajnos neki is nemleges választ kellett adnom. Érdekel, csak nekem nem lehet.
- Ezt megértem. Én sem szeretem a titkokat. Ha egyszer az ember elkezdni, sosem lesz vége, és nagyon belebonyolódik egy idő után.
Amióta itt vagyok, én is ezt tapasztalom. Nem szeretnék hazudni arról, hogy ki vagyok, de az igazságot meg nem mondhatom el. Ördögi kör ez, mert akaratlanul is elkezdek mást mondani, mint ami a valóság, és tudom, hogy a végén minden nagyon bonyolult lesz.
- A testvéreid örülnek, hogy itt lehetnek?
Ha már felhozta őket, remélem, nem bánja, hogy rákérdeztem, mit szólnak hozzá. Jó dolog, ha az embernek van testvére, ezt én is tudom, csak egy kicsit bonyolult a helyzetünk. Nálunk csak én tudom, hogy ilyen közeli rokonok vagyunk, Denis csak annyit, hogy egyezik a vezetéknevünk.
- Biztos, hogy jó a pálcád? Olvastam már olyanról, hogy a pálcaválasztás csak másodszorra sikerült, mert az első körben hamis kapcsolat alakult ki a pálca és a birtokos között.
Nem tudom, hogy ennek mennyi értelme van, de tényleg ezt olvastam. Voltak beszámolók is, amik azt mondták, hogy minél később jön rá az ember, hogy nem a megfelelő eszköz van a kezei között, annál nehezebb átszokni, és jól csinálni a bűbájokat.
- Nagyon szép lehet onnan a kilátás.
Állapítom meg, mivel annak idején engem is ez tartott életben. A táj, a folyton változó látvány, ami elém tárult, és a remény, hogy Denis hazatér, és nézhetem őt.
- Tényleg? Pedig jó dolog olvasni. Elképzelni a szereplőket, a mozdulatokat.
Nekem mindig a könyvek segítettek. Az, hogy kiszakadhattam a négy fal közül, hogy élhettem. Élni akartam, úgy, hogy nem a saját bőrömben vagyok. Mindig fontosnak tartom, hogy legyen nálam egy könyv, amivel átszellemülhetek kissé.
- Magántanuló vagyok, ezért nem járok iskolába. Nincs házam, és vizsgázni is mindig otthon vizsgáztam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Cole
Először találkozunk
Ez a mostani kinézetem

Azt hiszem, egy kicsit merész a fehér kabát, de Cath stílusa, nos eléggé egyedi. Hozott nekem jó pár ruhát, amiket persze kicsit át kellett alakítani, hogy jók legyenek rám, mert különben mindegyik oversize lett volna, ahogy ő fogalmazott. Ez a kabát viszont annyira gyönyörű, hogy nem tudom nem viselni. Kint eléggé hideg van, az éjjel friss hó is esett, így egy nagy, fekete sálat magam köré csavarva indultam el, esti sétámra. Ez ma egy különleges séta, itt tartózkodásom óta harmadszor vagyok itt. Azt hiszem, ha Cole ezt tudná, eléggé furcsán reagálna.
Cole, a fiú, akivel több, mint egy éve gyakran beszélgetek az, akinek köszönhetem, hogy ma itt vagyok. Az ő szavai és az ő bátorítása adott elég erőt ahhoz, hogy megtegyem az első lépéseket. Kitörtem a ketrecemből. Elmosolyodom, ahogy felvillan előttem az, hogy miatta készítettem magamról egy olyan képet, amit el is küldtem valakinek. Miatta vártam azt, hogy ne csak azért pittyegjen a telefonom, hogy jelezze, lemerült. Most is, mikor rá gondolok, hallom, hogy valaki keres. Most már több valaki is lehet, de megérzem, ha ő az.
"Mit csinálsz?" jelenik meg a lila alapú üzenet, én pedig kicsit megigazítva a szatyrot a bal kezemben gyorsan válaszolok neki. "Eljöttem a temetőbe." Még nem meséltem neki erről, így valószínűleg megdöbbenti majd a válasz. Viszont hűvös van, így határozottabb léptekkel indulok meg a korábban is meglátogatott sírok felé. Vannak olyanok, akik itt vannak eltemetve, de rokonaik vagy nincsenek már, vagy messze élnek, a sírokat az önkormányzat igazgatja, de személytelen az egész. Utánuk olvastam, a három gazdátlan sírban fekvő hét embernek, így most már kötődöm hozzájuk. Amikor kijövök ide, mindig hozok friss virágot a sírjukra, és beszélgetek is velük kicsit, elmesélem nekik, milyen szép dolgokat tapasztaltam a héten. Különösen Eugénia nénit kedvelem, aki gyermektelenül halt meg, de az egyik falualapító leszármazottja volt. A feljegyzések szerint nagyon sokat tett ő is a faluért, így biztos érdekli, milyen változások vannak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

- Ó, valóban, ez így könnyebb.
Mosolyodok el biztatóan. Végül is, ha valaki ezt bírja, akkor könnyű. Én mugli módszerekkel jutottam el ide, az első varázslatos pont a Nyugati pályaudvar fala volt, mely felfedte előttem a mágikus peront. Will szerint helyesen cselekedtem, mert bár hosszabban jöttem, nagyon kifárasztottam magam, mégsem ártottam magamnak annyit, mintha a mágiát hívtam volna segítségül. Mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy még egy kicsit életben maradjak, hiszen csak akkor van esélyem Denis mellett lenni. Tudom, ő ezt most nem akarja. De remélem, egy nap ez megváltozik majd.
- Prefektus?
Kérdezek vissza, mert ezt a szót még nem hallottam. Valószínűleg tudnom kellene, hogy mit jelent, de elég sok mindent tanultam az elmúlt időszakban. Mondjuk úgy, hogy amióta Cole-t megismertem egy félreírt üzenetnek köszönhetően, kitárult előttem a világ. Addig nem voltam más, mint egy álomvilágban élő gyermek, aki egy üvegen át nézte a világot. De akkor, valami megváltozott. Annak a valaminek köszönhetően vagyok most itt. Annak a valaminek köszönhetően tudom azt mondani, hogy élek. És ez, nem csak fizikai értelemben véve fontos.
- Azt hiszem, az a legjobb, ha egy hely megragad, őszintén. Ha van egy kis szelete, amit máshol nem tudsz felfedezni. Ez a hely mesés, a tó, az erdő, a természet, ami körülöleli, olyan, mint egy csoda, mintha egy hógömbbe zárva élnénk itt.
Én még ugyan új lakó vagyok ebben a "gömbben", de attól még nagyon élvezem az itteni létezést. Sajnálom, hogy csak most kezdtem el, mert mindent akarok egyszerre, és emiatt is nagyon leterhelem magam. Sokszor vagyok beteg, főleg mivel a szervezetem nem szokott hozzá a külső világ által gerjesztett interakciókhoz, így nem is képes védekezni ellenük. Ha pedig beteg vagyok, felélénkülnek a betegségeim is. Mérlegelnem kellene, hogy mit is akarok igazán, de félek, ha Denisszel nem jön össze, minden mástól is megfosztom magam, és akkor a végén, nem lesz meg az a bizonyos film, csak úgy véget ér.
- Ezt? Ó! Willtől kaptam egy önkészítő termoszt.
Felemelve a türkizkék csodát felé nyújtom, egy kedves mosoly kíséretében.
- A kupakjából tudsz inni, én nem ittam még belőle, mert ez a bögre hőtartós, így mindig magammal cipelem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Sokkhatás. Azt hiszem ennek lehet mondani azt, amiben jelenleg vagyok, még akkor is, ha voltam bent a kórházban, és láttam, hogy Cath ébren van. Beszéltem is vele. Szörnyen érzem magam, annyira rosszul vagyok a történtek miatt, hogy azt nem tudom elmondani. Főleg azért, mert mindenki, tényleg mindenki kedves velem. Pedig Brightmore vagyok. Annak a testvére, aki majdnem megölte a húgukat. Egy lány, betört fejjel fekszik a kórházban, pedig mindig segített nekem. Megtanított rengeteg dologra, meghallgatott, és amikor lázasan, rémálmoktól szenvedtem, átölelve vigyázott rám, melegített.
Ahogy a cukrászda felé sétálok, eszembe jut egy friss emlék. Erik, aki megmentett az egyik este, finom puszit nyomott a szám szegletébe, én viszont telibe a száját pusziltam, és nem tudom sem azt, hogy miért voltam ilyen bátor, sem azt, hogy jól csináltam-e. Nagyon sokat beszéltem róla, és kérdeztem, hogy hogyan kell jól csinálni, hogy ha egyszer egy fiú meg akar csókolni, akkor ne ijedjek meg, hanem jó legyen. Nem tudtam hallgatni, csak dőltek belőlem a szavak, egészen addig, amíg Cath ajkait nem éreztem a sajátjaimon, egyik kezét a derekamon, a másikat a tarkómon, és nem tudom, milyen hosszan csókolóztunk ott a szoba homályában, de végül azt mondta, hogy nem állítaná, hogy Denis csókol jobban kettőnk közül. A lányok szoktak ilyet csinálni, szóval semmi furcsa nincs benne, és nem is éreztem magam furcsán azóta se tőle. Örülök, hogy megtörtént. Kicsit olyan magabiztos lettem tőle.
A mai ruhámat, hogy miben jövök el forrócsokizni, magamnak kellett kiválasztanom, és nagyon nem tudtam, hogy mit is szeretnék. Szerintem az összes létező ruhát felpróbáltam, amit kaptam, és egyszerűen nem találtam megfelelőt. Én vetettem fel a forrócsokizást, de vajon Thomas minek érzékelte? Lehet, hogy ez egy randi? Nem! Semmiképpen sem. Thomas csak egy kedves fiú, aki nem szeretné megtudni, hogy mennyire jól csókolok, szóval ez nem randi lesz. De mi van, ha mégis igen? Tanácstalan vagyok!
Végül egy fehér felsőt, és rózsaszín, virágmintás szoknyát választottam, mert tudom, hogy a cukrászdában nagyon meleg van. Mint mindig, most is a fehér kabátomat húztam fel, és szinte megkönnyebbülés volt kilépni a friss levegőre. A ház azon részén mostanában úgy jövök el, mint, akit kilőttek. Nem akarok emlékezni. Ma boldognak kell lennem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

A navinés sálról már messziről tudom, hogy ő az, és amint közelebb ér, az arcán ülő mosoly miatt az én arcomra is mosoly ül ki. Szeretem a vidám embereket, és olyan jó Thomast amúgy is újralátni. Nézem őt, kedves mosolyát, és nagyon remélem, hogy a mai forrócsokizásunk tényleg vidám lesz.
- Szia! Boldog Újévet!
Ez a köszöngetés olyan vidám dolog. Itt mindenki köszön, akár ismer, akár nem, akár csak éppen egyszer utánad állt sorba a boltban. Bár az a legritkább, hogy a sorban állás során nem ismerkedsz meg a mögötted állóval. Ezt már észrevettem, hogy minden mögöttünk álló, szeret beszélgetni. Néha már én is azon kapom magam, hogy én vagyok a valaki mögött álló, aki óhatatlanul elejt egy mondatot, amiből beszélgetés lesz.
- Azt nem szeretném!
Én is színészkedem kicsit, csodálkozva és kissé rémülten tekintve rá. Amúgy ez nincs is annyira kizárva. A legtöbb ember most tér vissza, sokan eljöttek ide is, ami be is bizonyosodik, ahogy belépünk. Sokan intenek, Thomasnak persze, de mivel vele vagyok, én is udvariasan biccentek. Szeretem a kortársaimat is, olyan ez a hely, mint egy nagyon, hangos család, és egyre többször érzem azt, hogy én is a részese szeretnék lenni.
- Mindenképpen az ablak mellé, nagyon szeretem nézni a kinti világot.
Nem azért, mert unatkozom, én így tudok koncentrálni. Követem Thomast, kiválasztja a legmegfelelőbb helyet, én pedig fehér kabátomat levéve, lopva lesimítom a szoknyámat. Remélem jó, és tetszik neki, próbáltam olyat keresni, amiben tetszettem magamnak a tükörben.
- Megkóstolhatom majd?
Nevetek egy aprót, ahogy lelkesen felkiált, én is néztem, de nekem túl masszív ízkombinációnak tűnt, inkább tovább böngésztem az itallapot.
- Étcsokis almáspités. Azt hiszem, én őt választom. Nagyon szeretem az almáspitét.
Igazából bármire rá tudnak venni, ha ehetek egy kis almáspitét, így amikor idelép hozzánk egy lány, ezt is kérem, majd, ahogy kettesben maradunk, széles mosollyal Thomasra pillantok.
- Mesélj el mindent az első karácsonyodról, kérlek! Mindenre kíváncsi vagyok.
Tényleg nagyon szeretnék jó híreket hallani, kicsit örülni valami nagyon jónak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Csendes magányomban sétálok hazafelé. Az egész napom ilyen volt, átjárta a csendes magány. A teaházban szeretem, hogy emberek között vagyok, és mégis egyedül. Mostanában sokszor vágyom erre, sokszor megfordulok ott, már szinte kívülről tudják, hogy mit innék. Mindig ugyanazt, pedig megfogadtam, hogy ha már egyszer van lehetőségem, akkor mindent végigkóstolok. Nem érzem most a késztetést rá. Az elmúlt hónapokban az otthonról hozott pénz jelentősen megcsappant. Amikor Will befogadott, neki akartam adni, de nem fogadta el, azt mondta, ez a pénz az enyém, én döntöm el, hogy mihez kezdek vele, segít megtanítani beosztani. Van még, nagyjából a fele, de sok mindent megkóstoltam a faluban, és vettem pár relikviát. Nem is tudom, hogy azokat miért. Hógömböket például. Semmi értelme nem volt, most is ott vannak az éjjeliszekrényemen.
Fázósan húzom össze magamon a kabátot, miközben meglátom a padon ülő alakot. Voltak már rossz tapasztalataim olyan emberekkel, akikkel nem kellett volna találkoznom, és Erik se lehet mindig szuperhős szolgálatban, hogy megmentsen. Talán, ha egy kicsit gyorsabban sétálok, nem akar majd követni. Vagy éppen azért tenné? Mert tudja, hogy félek?
Minél inkább haladok felé, annál inkább kivehetővé válik az arca, felismerem, ahogy a vonásait is, és látom a monoklit is. Dönthetek. Most még választhatom azt, hogy elfordulok, és kicsit hosszabb úton megyek, vagy elsétálok előtte. Egyik sem. Helyette érzem, ahogy a fehér kabátra ülve, elfoglalom a helyem a pad másik végén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Nem tudom, hogy mit várok ettől az egésztől, hogy mi lesz most itt a csendes, kihalt semmiben. Most már nem csak, mint egy cserfes kislány, beszélgethetek vele nagy álmokról, már tudja. És én nem bánom. Várok, ha kell, hajnalig várok, csak, hogy mondjon valamit, még káromkodhat is, csak legyen valami eredménye.
Ám semmi. Ül, vár, majd érzem, ahogy feláll, a szememben hirtelen jelennek meg a könnyek, mert ha ő most elmegy, akkor az egésznek nem volt semmi értelme. Amikor kiléptem az ajtón, megcsúsztam, a vérén, vagy talán Cath vérén, nem tudom, talán mindkettejükén. A fapadló mohón szívta be a fémes szagú, vöröslő patakot. Elhalad mellettem, majd megtorpan, reménykedek, de reményeim egy pillanat alatt fordulnak át kétségbeesésbe, ahogy tovább indulok. Nem képes semmit sem mondani. Ha nem mondok semmit, el fog menni. De mit mondhatnék? Mi érdekelheti?  
- Életben maradt.
Mondom végül érthetően, de mégis csendesen. Ugyan nem kérdezte. Valahogy azt hittem, ha egyszer viszont látom, kevesebb seb lesz rajta, és sokkal több kérdést fog feltenni. De nem. Csalódottságot érzek és fájdalmat, amiért nem szólalt meg. Ennyit talán azért akarna tudni, hogy nem gyilkos. Mivel felkelt és elindult, én is felkelek, és elindulok, az ellenkező irányba, onnan, ahonnan jöttem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Titkon azt hittem, hogy utánam jön majd, hogy mégis kérdez, és kérdez, én meg annyira megilletődök majd, hogy mindenre őszintén válaszolok. Tényleg azt hittem, hogy ez lesz majd, azonban helyette? Totális csőd. Olyan ostobának érzem magam, hogy azt elmondani nem tudom. Eddig azt hittem, hogy a bátyám egy hős, egy csodálatos ember, és még akkor is azt hittem, amikor Willel beszéltünk róla, pontosabban nem is én hittem azt, hanem Will. Nagyon hosszan mesélt arról, hogy miért örült Denisnek, miközben a kórházból vártuk a híreket. Azt hiszem, azért mesélt akkor, mert ő lemondott Cathről, és nem akarta, hogy én is lemondjak Denisről. El akarta terelni a gondolatait, de, amit mondott, azok megnyugtattak.
Ostobának érzem magam, ahogy haladok, abban se vagyok biztos, hogy rendesen tudok járni. Kínos az egész szituáció, amibe belekevertem magam. Aztán megtorpanásra késztet a tény, hogy ott van előttem, és belül hihetetlen nyugalom száll meg, ami ádáz csatát vív a félelemmel. Félek, hogy kiabál majd velem, de azt mondták, a kockáztatók nem csak nagyot bukhatnak, hanem nagyot nyernek is. Kinyújtva a kezem, finoman letörlöm a könnyeit, remélve, hogy engedi, és ha igen, akkor finoman megölelem. Ő a testvérem, és mindig is szerettem őt, mostanra se szűntem meg szeretni, nem szűnt meg az érzés, egyetlen pillanatra sem.
- Kérlek, ne fuss el, mert én nem tudok futni.
Suttogom, hiszen ez az igazság, és remélem, hogy tényleg nem tervez ilyesmit, most, hogy végre újra itt van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Denis!
Ijedten kapok utána, de nem esik baja, ahogy közelebb von magához, óvatosan lépek egyet, majd ahogy a hasamban érzem a fejét, ahogy átölel, nekem is elkezdenek folyni a könnyeim. Érzem a vére illatát, amit tudom, hogy hivatalosan nem is különböztethetnék meg, de a Payne házban látottak és szagoltak után, nem vagyok benne biztos. Láttam, ahogy a két vég keveredik, ahogy az ajtó is véres. Láttam mindent, csak éppen őt nem. Óvatosan ereszkedek én is térdre, hogy újra egy magasságba legyek Denissel. Nem érdekel, hogy sír, hiszen én is azt teszem, zöld szemeimből csak úgy patakzanak a könnyek, miközben finoman megpuszilom az arcát.
- Nagyon sok sebed van, meg kéne, hogy gyógyítsanak.
Vagyis kérlek, hogy gyere velem haza, de mondhatom-e neki ezt, hiszen tudom, hogy az nem lenne könnyű neki, ott lenni, abban a házban, de nem akarom, hogy szenvedjen, hogy az emberek kérdezősködjenek róla, miért ilyen sebes az arca, a teste. Azt szeretném, hogy velem maradjon, hogy ne szökjön meg újra. Viszont nem maradhatok itt kint hosszan, mert nem akarom éppen most rombolni az egészségemet, most, amikor Denis itt van végre.
- Kérlek.
Suttogom neki, szinte könyörögve, hogy jöjjön velem, és ne tűnjön el. Az sem érdekel, ha holnap visszajönne, én ma nem akarom őt elengedni, ma nem akarom, hogy elmenjen, mert ha ma velem marad, akkor talán örökre megteszi, ki tudja, hogy az meddig tart nálam, de legyen csak egy nap, csak egy hét vagy akár egy teljes év is, boldog leszek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Tudom, de nem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni, hogy ma éjjel nem lesz ott velem, hogy amikor álomra hajtom a fejem, nem látom az ő arcát utoljára. Nem mehet el, nem lehetek nélküle, nem hagyhat el. Ha most elmegy, nem tudok majd aludni, míg újra nem látom, és amikor látom őt, nem akarok aludni.
- Eljöhetsz, Will nem bánná.
Őszintén mondom neki, mélyen a szemébe nézve. Willel nagyon sokat beszélgettünk erről, ő tényleg nem bánná. Kérdeztem, hogy mi történne, ha Denis újra felbukkanna, azt mondta, örülne neki, hiszen az tudja, hogy engem is megnyugtatna. Nagyon kedvesen beszélt róla mindig, úgy is, hogy Cath meghalhatott volna. Amikor a kanapén vártuk a választ az ispotályból, akkor sem beszélt a testvéremről csúnyán.
- Ő nincs ott.
Fogalmam sincs, hogy kimondhatom-e a nevét előtte, hogy akarja-e még hallani az életben. Cath nem beszél róla, nem beszél semmiről sem. Alvást színlel, állandóan, akárki is van nála, tudom, hogy hazudik a világnak, ha valaki, én tudom, hogy milyen a tettetés. Elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy szereti, hogy az élők között vagyok, lehajtom a fejem.
- Én is.
Legalább mi ketten örüljünk most ennek, hiszen ezzel együtt mindenki más életét megnehezítettem. A szüleink napokat és heteket töltöttek egy haldokló gyerek mellett, majd hónapokat és éveket úgy, hogy bármikor bekövetkezhet az, aminek már akkor, azon az estén be kellett volna. Én pedig hálám jeléül megszöktem, és akárki akármit is mond, megérte, hiszen Denis örül nekem, és ennél több nem kell.
- Ne hagyj el.
Kérlelem, hiszen nem tudom még, hogy mennyi ideig lehetek itt, de azt mind vele akarom tölteni, mosolyogva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Életemben először nincs az a vágyam, hogy kijavítsam a "Lorin"-t használó embert "Annie"-re. Anya hívott még így, amíg még engedtem neki, amíg még volt lehetősége, amíg még nem szöktem el. Senki másnak nem engedem, hogy így tegyen, nem akarom, hogy bárki így hívjon. De Denis más, ő bárhogy hívhat, a testvére leszek. Az az ember, aki a legjobban szerette őt, akkor is, amikor csak egy ablakon át nézhette. A kínzó távolság végre megszűnt, ott vagyunk egymásnak.
A szememben egyszerre csillan meg az öröm és a fájdalom, a fájdalom, mert a mondat egy töredékét nemrég hallottam Cath-től. Ő azt mondta nekem, hogy már "senki más nem érdekel", ő is rólam beszélt. Amit tett, az áldozat volt. Ismerte, hogy mivel jár az, ha Denis megtudja, hogy a testvére vagyok, és belefáradt abba, hogy elméleteket hallgasson, lehetőségeket. Amikor odament, mindennel számolt. Megígértette velem, hogy ezt sosem mondom el, így most a fejemet lehorgasztva, próbálom elhessegetni ezt a gondolatot.
A hóvirágra elmosolyodom, olyan csodálatosan hangzik, annyira különlegesnek érzem magam ettől, annyira másnak, annyira értékelhetőnek. Denis szeret engem, Denis meg akar ismerni, és nem akar elhagyni, nem akar többet elmenni, nem fogom elveszíteni, és most mégis azt mondja, hogy el kell mennie. A nyakába vetem magam, és olyan erősen ölelem, hogy félő, megfojtom.
- Nem engedhetlek el. Soha többet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Gyere! Kérlek!
Tudom, hogy miért hagyta abba a mondatot, hogy ez mit jelent. Hogy ő nem akar odajönni, ahol élek. Én is el akartam jönni onnan, nem azért, mert nem szeretek ott lenni, imádok ott élni, de az után, ami Denis és Cath között történt, el akartam jönni. Szégyelltem magam, azonban Will nem engedett el. Azt mondta, hogy ehhez nekünk nincs közünk, hogy nem a mi dolgunk, hogy ők ketten hogyan ölik egymást, amikor az energiájukat másra is fordíthatnák. Will és én sok mindent tudunk, de nem beszélünk róluk, csak ilyen megjegyzések szintjén. "Különben is, most már Payne vagy, fura lenne, ha nem lennél itt.", ez a mondat volt az, ami meggyőzött. Mindenki úgy tudja, hogy egy újabb testvér vagyok, már meg sem lep senkit a dolog. Először azt hittem, hogy elkezdenek számolni, de nem történt meg. Mindenki elfogadta a dolgot. Denisen múlik a dolog. Én megpróbáltam.
- Ne aggódj, már bemehetek a kastélyba.
Azt nem mondom meg neki, hogy azért, mert Will nem hagyhatott egyedül, meg, hogy ott csinált meg pár vizsgálatot, például az előtt is, hogy megmentett minket a hógolyósoktól. Éppen mondanám neki, de a homlokomon érzem az ajkait, lehunyom a szemem, és elmosolyodom. Az ajkai forróak a hűvös homlokomon, jól esik a melegsége, és tudom, hogy igaza van, meg fogok fázni. De nem akarom elengedni. Érzem, ahogy eltávolodik mégis, egyszerre lesz hideg körülöttem. Szomorúan lehajtom a fejem, és csak hallgatom, ahogy elsétál.
Annyi mindenről kellene beszélnünk. Annyi kérdésem van, annyi választ szeretnék tudni, annyira sok kimondatlan dolog van. Mi lesz most velünk? Haragudna-e, ha tényleg Willékkel laknék továbbra is? Meglátogatjuk-e a szüleinket? Ugye nem haragszik rájuk? Kibékül Cath-tel? Tényleg meg akar ismerni? Hisz nekem?
A kérdések a fejemben kavarognak, és kimondatlanok maradnak. Csak elindulok én is, ahogy elhalnak a léptei. El akarom mesélni Willnek, hogy mi történt, hogy Denis újra itt van. Olyan boldog vagyok, hogy nem gyűlöl engem. Pillangók szállnak a szívem környékén, és csak mosolyogni tudok. Alig várom, hogy legyen legközelebb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

- Köszönöm!
Olyan lelkesen felelek, hogy félő, a lelkesedésem kiugrik a bőröm alól, önálló életre kel, és elkezd örömtáncot lejteni itt mellettünk. Nagyon sokat készültem erre a mai alkalomra, pedig csak egy forrócsokizást beszéltünk meg. A legtöbb ember legalább három emberrel beszélt már meg ilyesmit, én azonban még nem, szóval az izgatottságom extra méreteket öltött.
- Igen, főleg most, de azt mesélték, hogy amikor már jó idő van, akkor ülhetünk kint is. Nagyon várom már a tavaszt.
Eddig sosem terveztem. Egy ideje azonban igen. Olyan, mintha az életem egy szakasza valóban lezárult volna azzal, hogy a bátyám tud a létezésemről. Nagyon nem szépen zárult le az új tudás megszerzése nála, de én akkor is bizakodó vagyok. Bízom benne, hogy visszajön, abban is, hogy Cath tényleg jobban lesz, és abban is, hogy az életek, amik körülöttem vannak, felveszik újra a normál ritmusukat, de már úgy, hogy Denis tudja, ki vagyok. Nem akarom, hogy más is megtudja, hogy elkezdjenek erről beszélni. Szívesen megmaradok annak, aki eddig voltam a faluban, egy újabb Payne gyereknek. Már nem is ér senkit meglepetésként, hogy vagyok, maximum annyira, hogy sokan először Norina rokonának tippeltek, csak a magyar vezetéknévhez nem illik a külföldi keresztnév.
A lényeg, hogy már nem úgy tekintek a világra, hogy mások majd megélik az álmaimat, hanem, hogy nekem is vannak már álmaim. Figyelmesen hallgatom Thomast, neki is olyan szépen csillog a szeme, mint az embereknek szokott, ha egy nagyon szép emléket idéznek fel. A rendelésünk megjelenésére elmosolyodok, és izgatottan pillantok az előttem lévő italokra és ételekre.
- Nem bánod, ha lefotózom? Karácsonyra kaptam egy fényképező gépet. Még csak most tanulom a használatát, de már van rajta rengeteg kép.
Mondjuk falakról, ablakok leginkább, ilyen próbaképek. A legújabbak már karácsonyiak, ahogy Cody játszik a gömbökkel, vagy, ahogy Mia lelkesen csomagolja ki a neki szánt jutalomfalatokat. A gépet elő is veszem, megmutatom Thomasnak, és ha engedi, akkor lefotózom, ami előttünk van. Ez is egy új szokásom, elkapom a pillanatokat, de azért figyelek, és vissza is kérdezek, mert a történet félbemaradt, és nagyon érdekel.
- Korábban? Nem aznap szokás?
Kérdezem, és nem tudom megállni azt se, hogy ne kapjam le Thomast, amint elmélyül a forrócsokijában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

- Köszönöm!
Lelkesen el is készítem a képeket, hármat, mert valahogy az első képem mindig homályos lesz, a második a legjobb, de adok egy esélyt még, a következő kattintásnak is. Thomast azonban csak egyszer fotózom le, de tudom, hogy az tökéletesen sikerül.
- Megmutatom!
Lelkesen felkelve áthúztam a székem mellé, nem zavart, hogy olyan közel kell ülnöm hozzá, Thomas jó illatú fiú, és szűk itt a hely, nem akarok senkinek útba lenni. Nem kell az, hogy még egyszer megdobáljanak minket hógolyóval.
- Főleg a karácsonyi dolgokat. Ezek itt azok, amiket ettünk, Willék magukkal vittek az apukája házába, hogy az milyen hatalmas! Úgy indul az egész, hogy van bent egy kis patakszerű, nézd.
Mutatom neki a képet, amit a bejáratból csináltam. Aztán visszalapozok gyorsan párat, és megmutatom a nagy épületet is, tényleg hatalmas, pedig az én családom se lakik kis helyen. Mutatok még pár képet a ház belső részéből, de főleg az udvarról.
- Ez a legromantikusabb hely. Tavasszal tele van virágokkal és nagyon romantikus. Helena azt mondta, hogy kiskorukban azt játszották, hogy majd ott kérik meg a kezüket a fiúk.
A vacsora szomorú és veszekedős részét nem akarom ecsetelni neki, hiszen nem azért jöttünk. Gyorsan tovább is lapozok, keresem az otthon készült képeket.
- Ő itt Mia, Willék kutyusa. Nagyon okos. Kapott ő is ajándékot. Cody pedig itt játszik a gömbökkel.
Odaadom neki, hogy ha szeretne, még nyugodtan nézegesse a képeket. Rólam nincs benne kép, én nem tudok úgy pózolni, mint a lányok többsége. Inkább minden mást fotózok. A fényeket, ételeket, embereket, akiket szeretek. Van benne kép Norináról is, ahogy Cody-val játszik, és Arianaról munka közben.
- Nem tudom.
Vallom be csendesen, majd, hogy megértse, miért nem, a jobb kezemet a szívem fölé helyezem. Már egyszer mondtam neki, hogy beteg vagyok, de nem részleteztem akkor sem, és most sem fogom.
- Nekem ez volt az első karácsonyom, és bár Will angol, mégis magyar hagyományok szerint aznap díszítettünk fát. De a karácsonyi fények már nagyon régóta kint vannak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

- Ebben kutyanasik voltak. De kapott egy új fekhelyet és rágójátékokat is.
Elmosolyodom arra, hogy mennyire tetszik neki Mia. Csodálatos kutya, sokszor, amikor a nappali szőnyegén fekszik, odabújok hozzá. Norinára párszor már ráhoztam így a frászt, de most, hogy megint babát vár, szóltam neki előre, hogy ne ijedjen meg.
- Egyszer elvihetnénk sétálni.
Egyedül sosem voltam Miával, mert aggódnak, hogy mi van akkor, ha elkezd szaladni, én futok vele, és baj történik. Megértem az aggodalmat és el is fogadom, de talán, ha Thomasszal mennék, akkor megengednék. Vele bátran el is mernék menni.
- Will azt mondta, hogy minden héten leszedi majd a képeket, és rárakja a gépére, aztán kiválogatjuk, megnézzük őket, és a legjobbakat előhívatja, és akkor kitehetem a falra meg képkeretbe, meg mindenhova. Nem fognak mozogni, úgy, mint a festmények az iskolában, de nem is kell, mert ha rájuk nézek, akkor úgyis eszembe fognak jutni az emlékek.
A mai forrócsokizás mindenképpen, és a Thomasról készült képet akkor is szeretném előhívatni, ha nem lesz olyan nagyszerű minőségű. Hihetetlenül jól érzem magam, és boldog vagyok, pedig az elmúlt napokban folyton a szomorúság járt át. Már nem akarok csak szomorú lenni, és talán ez önző kérés, tudva, hogy mi történt miattam, az én titkom miatt, de az utóbbi napok szomorúsága már nagyon megvisel lelkileg. Mindig szorít a mellkasom. Most viszont, hogy itt ülhetek Thomas mellett, boldognak és felszabadultnak érzem magam. Kinyúlva előre, az asztalon áthúzom a bögrém. Nem akarom, hogy az asztal közöttünk legyen.
- A szüleim nagyon elfoglaltak ebben az időszakban, úgyhogy...
Elharapom a mondat végét, mert nem tudom ezt csinálni, Thomasszal nem. Egy pillanat alatt nagyon fontos lett az életemben. Picit lehajtom a fejem, majd közelebb csúszok hozzá, és zöldjeimet a szemébe fúrom.
- Elmondhatom neked az igazságot? Szupertitkos, de szeretném, ha tudnád.
Remélem, hogy igent mond, mert nagyon szeretném, ha ő tudna rólam mindent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

- Akkor ez lesz a következő programunk! Ha meg beválik, csinálhatjuk rendszeresen is.
Nem lenne szabad terveznem, mégis megteszem. Szeretném hinni, hogy örökké élhetek. Mostanában mindig minden jó, az a tipikus vihar előtti csend van a szervezetemben. Most még. Aztán ki tudja, mi lesz egy nap vagy egy hét múlva. Bárcsak minden ilyen lenne... vagy legyek mindig náthás mondjuk, de erős szívű. Mondjuk a nátha eléggé undi, mégsem olyan jó ötlet. Viszont szeretnék terveket, és szeretnél lehetőségeket. Szeretnék egy kicsit tényleg csak az életre koncentrálni. Amit mindig meg is teszek, ha olyan emberrel vagyok, akivel jó lenni. Thomas pedig az egyik legjobb ebben.
- Engem?
Kérdezem őszinte csodálkozással, pedig valószínűleg igen, hiszen csak mi ketten vagyunk itt, ebben a beszélgetésben. Elpirulok, a zavar kiül az arcomra, de ugyanakkor nagyon örülök a lehetőségnek. Egy kép rólam. Talán el kellene küldenem egyet anyáéknak is. Üzentek, Cath-tel, de még nem tudtam rávenni magam a velük való találkozóra. Nem szép dolog tudom, de félek, ha meglátogatom őket, nem leszek már képes visszajönni, pedig szeretnék itt lenni. Hoztam egy döntést, ami nagyon sok áldozattal járt, és félek, ha átlépem a küszöböt, hiábavaló volt minden.
- Rendben.
Lopva lelapítom a hajam, bár fogalmam sincs, hogy éppen hogyan néz ki. Remélem a sapka miatt nem lett borzalmasan rossz, és hogy a sminkem sem folyt el, és, hogy nem vagyok túl fehér vagy túl beteg arcú.
- Utána csinálunk közöset is?
Szeretnék olyat, amin együtt vagyok. Biztos nagyon vidám képet tudnánk együtt csinálni. Vicces arcot vágva, nevetve. Próbálok szépen nézni a kamerába, és nem arra gondolni, hogy most tényleg le fognak fotózni. Ha pedig megtörténik, közelebb csúszok, Thomas is közelebb csúszik. A tekintetét keresem.
- Én igazából nem vagyok Payne.
Mivel mindenki úgy tudja, hogy Will a bátyám, így mindenki úgy tudja, hogy Payne vagyok. Pedig egyáltalán nem.
- Brightmore vagyok. Denis húga. Csak ez egy nagy titok, mert eddig ő sem tudott rólam, most meg elment, és ki tudja, merre jár. Eléggé rosszul fogadta a dolgokat. De remélem, azért majd összebarátkozunk. Viszont, nem szeretném, ha más is megtudná, de téged nagyon kedvellek, Thomas.