Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Aranyos a lelkesedése, holott, igazából sosem volt tervben az, hogy ennyire fog gyerekekkel foglalkozni, mert oké, hogy már korábban is a tanítás mezejére lépett, de akkor még az volt tervben, hogy gimnazistákat fog majd oktatni. Aztán, az élet úgy hozta, hogy az itteni, általános iskolának megfelelő helyen dolgozik és még azon kívül sem utasítja el a társaságot és, hogy kérjenek tőle segítséget. Fogalma sincs, hogy az életében lesz-e valaha saját gyerek, vagy, hogy mikor jött rá, hogy is érti, előtte miért sütötte mindre, hogy idegőrlők. Nyilván, mert akkor ő is más volt, türelmetlenebb, szétszórtabb, most meg, tele minden olyan érzéssel, amivel sosem, ebbe pedig, úgy néz ki, beleillik, hogy törődő, még a kisebbekkel is. Amúgy is, nem akarna olyan tanár lenni, aki nem bírja a közeget és morcos, örökké ellenséges valaki. Akkor el se kezdi, mert amikor leadta a papírokat jelentkezni, akkor azt érezte, nem lesz az. És tessék.
- Azta, akkor kész állatfarmod van. Ahol én élek, itt a faluban, ott egy macska, egy elemi állat és egy hárpia is él – hogy sorolja, náluk is megvan a változatosság, még ha ebből csak a macska tartozik hozzá. – Pár napig volt egy sünöm is, de aztán, elment. Az kicsit fura eset – mert azóta is tele kérdésekkel, hogy mi volt igaz és mi nem, nem is érdemes ezen megint rágódnia. Elmosolyodik hát, amint ismét lepillant rá. – A szüleid is tudják, hogy fontosak neked az állataid, nem csak dísznek vannak, ha meg otthon vagy, tudsz rájuk ügyelni – bólint, hogy érti ő, akkor miért engednek neki egyet itt is. Mert megtanulta, hogy felelős legyen, ne csak, mint ahogy azt sokszor hangoztatta a média régen is, most is, csak megkapja, majd pár hét múlva rá is unjon, vagy ki legyenek dobva.
- Bent meg fogod találni, aki neked megfelel. Meg ami alap kell hozzá – bátorítja, hogy nem kell aggódni, ha csak egy hörcsög is, de valami biztosan megfogja és nem lesz hiánya többé. Haza is tudja majd vinni a szünetben, így aztán, az sem fog egyedül maradni. Kicsit fura még neki ez a szerep, de szokott ő segíteni másoknak is, más dologban, ez most csak szerepkörben változott, meg abban, hogy amúgy nagyon izgul, mennyire sikerül felelősségteljes felnőttnek mutatkoznia egy kicsi mellett. Az első „megmérettetés”, úgymond.
- Akkor, hajrá – amint besétál, követi ő is. Az eladó felé köszönve lépked beljebb és néz szét a „kínálaton”. Nem egy átlagos, mert vannak azért úgymond mágikus lények is a terepen, de ettől függetlenül, még az illat is olyan, amit ismert, kicsit pontosan olyan orrfacsaró módon, ahogy annak lennie kell. – Ha úgy nézem, itt elől vannak az apróságot, hátrébb a nagyobb állatok. Ó, és még halak is vannak! – mint egy gyerek – ennyit a felnőttlétről – úgy lép az akváriumhoz és követi tekintetével a benne úszkáló lényeket. Aztán kapcsol és köhintve lépked vissza a lánykához.
- Ne haragudj. Te vezess, én figyelek – mert nem magának jött választani, nem örülne neki a lakótársa. Pedig, lát macskákat is. Ajaj, nehéz lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Jaj, hagyd el – legyint egy nagyot, bár még mindig kicsit hevesebben ver a szíve, de végtére is, mivel nem fordult le a padról, fennakadt szemekkel, így további probléma sincs, minden idegszála szépen kisimul és mehet az élet tovább. Annak azért örül, hogy nem lát nála semmi olyat, amivel szúrni lehet és nem is tűnik olyannak, aki ilyenre képes lenne, azért az lenne az igazán szerencsétlen helyzet, ha még küzdenie is kellene, nem csak azzal, hogy nincs hozzászokva ahhoz, hogy őt éjjel, a sötétben csak úgy meglepjék hirtelen. Bár, semmit sem tud a fazonról, hogy erőszakos-e, a hangjából nem ezt hallani, van benne valami olyan csengés, amelyből nem hallani ki azt, hogy olyan rossz arc lenne. Érdekes, kicsit meglepő is.
- Mióta élsz te az utcán? – oké, hogy a szagból kiindulva régen, de attól még, az a rég lehet egy hónap, vagy egy év is, valahogy mégis olyannak tűnik kicsit, aki még bizonytalan ebben a „szerepben”. Nem mintha csöves-szakértő lenne, de akiket Pesten látott, azok másabbak voltak, koszosabbak persze, de máshogy álltak hozzá a dolgokhoz, máshogy volt reszelős a hangjuk. Fogalma sincs, mit érez ebben furának, de frusztrálja, annyi szent.
- Persze, persze – na ez legalább már hasonlít a tapasztalatokhoz, ahol addig nem tágít a fazon, míg valamit nem kap, más nem egy akkora fülest, hogy elered az orra vére. Mert érti ő, hogy nem akar adni, de agyonverni se kell a másikat, mert kicsit jobban tapad. Eldobja a másikat, mire nyúlna a dobozért, a tag pedig úgy kap utána, mintha aranyból lenne. Pislog egy sort, majd szusszan, hova is gondolt, elég lett volna, ha odaadja neki, simán, nem még simán el is tapossa.
- De nem kell felvenni, adtam volna még egyet ám – magyarázza olyan embernek a higiéniát, aki nem tud tisztálkodni, bizonyára simán eszik a kukából és nem, neki ez a csikk nem koszos. Ettől független, hogy csikkje ott pihen már ujjai között, ad neki, nem rest meg is toldani azt, legalább akkor nem szedi fel a többit, ami jól megszokott módon, szanaszét hever a pad és a kukák körül. Nem szid senkit, ő is a földre dobta, suttyó módon.
- Aha. Oda is adom, hogy később is jó legyen – mert nála mindig alapból kettő van, ha egy kifogyna, akkor ne kelljen agyérgörcsöt kapnia, így hát, elővéve a kezébe nyomja, hogy ezzel akár tüzet is tud majd csinálni, ha nagyon fázik, bár nem kellene, de a szükség… Visszadőlve szusszan fel és hát, jobb ha majd megy, amikor eszébe jut valami. Beletúr a zsebébe, és bár most nincs nála sok, előszedi az apróját is, nem számolva, mennyi az.
- Dehogy erős az – mert még a pirosig sosem jutott el, de megmosolyogtatja a dolog. Vagy, lehet, hogy meg van fázva, amire már inkább a száját húzza el. Kezében az apróval áll fel és lép közelebb hozzá.
- Áhh, csak nem hittem, hogy erre megesik, hogy van aki az utcán él. Meg sötét van, mindenki alszik – néz körbe, nehogy aztán valami csapat is legyen a közelben, majd végül vissza rá. – Figyi, ezt is odaadom, enni tudsz belőle, ha nem is örökké. Tedd el – nem törődve a szaggal, mert amúgy se finnyás, a kezébe nyomja a csikk mellé az aprót, ügyelve, hogy ne essen a földre. – Nem kell megköszönni. Tényleg – nem azért adja, hogy hálálkodjon egy életig. Csak mert, ezt érzi helyesnek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A bögre. Jelenleg azt szorongatva igyekszik nem betoji alaknak tűnni, hiszen aki magát nem féltve cselekszik meg hasonlót, mint ami nemrég történt vele, annak egy másik ember, egy segítség jelenléte nem kellene, hogy ilyen „ijesztő” legyen. Az a baj, hogy talán az elején lett minden elrontva, hiszen kórházban ébredt, ispotályban folytatta, ott és akkor kapott meg minden infót egyben, amikor épp sebláz és más problémák kínozták. Akkor is volt valaki, akit mentális épségének megóvására jelöltek ki, de végül beleroppant és egy időre fel is adta. Azt szereti mondani, hogy önerőből húzta fel magát, nem holmi segítséggel, amit kapott, csendben megfogadott, de úgy adta elő, hogy tagadja. Aztán, hamar meg is szűnt az a kapocs, elmaradt minden, miután egyszerűen csak állapota miatti kedélyromlást és „mindenki megérti, mint mész keresztül és miért vagy depresszív” vonulattal békén is hagyták. De most már sok volt és ezzel nem tudja már azokat terhelni, akiket szeret. Mert egy idő után ők sem tudnak többet, jobban, elfáradnak és aztán vége. Ezt pedig, nem érheti el. Nem.
- Ajánlom ezt egy fogorvosi rendelőbe is, biztos kevésbé lenne ijesztő – mert az igaz, a sok fehér eltűnt, olyan, mintha kisétált volna vele az egyik kedvenc helyére és leülne vele kávézni és beszélni. Mintha csak Odettel tette volna meg ezt a sétát, csak úgy, mert mind a ketten erre vágytak és közben témába jönne minden. De ő nem Odett, nem is akarná, hogy Odett arcát viselje, mert azzal megint magát csapná be és annak semmi értelme, ha később megint nem bízik senkiben, mert idegen az arca.
- Én tényleg nem akarok ilyet megszabni, sőt… maradhatunk így, nem a külső miatt nehéz ez – aprót nevet, hogy lehet férfi, nő, szőke, vörös, a lényeg – nem rosszból – de nem rajta van, hanem saját magán és gátlásain. Sokat beszél már egy ideje, sokat társalog, mégis vannak tabuk, olyanok, amelyeket senki sem tud. Nem nagy dolgok, csak saját magának.
- Ühm, rendben, nem fogom vissza magam – bár nem tervez, így is kicsit szégyelli magát, hogy rögtön alpári volt. Kezében megremeg kicsit a bögre, ahogy hosszasan kortyol egyet, a kérdést emésztve. Egy pontra fókuszálja tekintetét, csak ül és ajkai pihennek a bögre porcelánján. Talán pár perc is beletelik, ha közben a másik nem szólal meg, mire leereszti és rá pillant. Óvatos, kissé riadt tekintet.
- Van pár… de elsőnek, talán a legfrissebb. Én… tettem valamit, ami miatt sokan „hősként” kezelnek akár, de mi van, ha tévedtem? Mi van akkor, ha… Emlékszem, a vérre, nem kéne, de emlékszem. Az íze, a Hold hogy sütött oda, képek. Nem alszom… jól. Mi van akkor, ha… ha a bestia fog győzni? – bukik fel benne az első, amióta csak kinyitotta a szemét, amin már annyiszor átrágta magát. Nem ezzel akarta kezdeni, de, egyelőre, ez a legnagyobb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Mi? – ráncolja a homlokát arra, amit hall. Jól hall? – Megütöttek, mert valakinek szóltál és megijedt? – oké, hogy nem mindenki kedves és jólelkű a világon, de egy ütéshez azért kellene egy erősebb ok annál, hogy mert megszólalt. Ráncolódó homloka, értetlen tekintete elárulja, hogy ez neki abszolút nonszensz, a fejét rázva dörmög valamit, ami hangzik „hihetetlennek” vagy épp káromkodásnak, a kettő elegyének. Ez neki valahogy magas. Nem akar sajnálkozni, valahogy érzi, hogy a férfinek az az utolsó, hogy sajnálkozó tekinteteket kapjon, azzal nem megy semmire. Sóhajt végül és reméli, nem hitte róla a férfi, hogy ilyenre képes. Inkább tovább lapozva érdeklődik, ezzel is meg lehetne saccolni, mennyien bántak el vele hasonlóképp, de szemöldöke emelkedik ismét a magasba, ahogy megsaccolni sem tudja a másik, mióta.
- Magadhoz tértél és az utcán. Amnéziád van? – mint a filmekben, komolyan. Olvasott vagy látott egy sztorit, ahol a pasas felkelt, nem tudott semmit magáról, még a nevét sem, csak élt ahogy tudott. Aztán egy szép nap lettek emlékei, de nem úgy tűnik, hogy a pasas ebben jár. – Hogy a francba? Semmi, egy igazolvány se? Kicseszett krimi ez az egész, te meg csak élsz. Senki sem keresett? – hirtelen megszaporodó kérdései árulják el, hogy kíváncsi, kissé zaklatott. Miért nem kereste a másik önmagát, az emlékeit? Nem olyan nagyszerű a hajléktalan élet, hogy ne keressen semmit, ha egy luxusházban élne, megérteni, hogy a fenét se érdekli, hogy ügyvéd, utcaseprő vagy akármi más volt előtte. Ez neki nem áll össze.
- Éééértem, szóval dekkezel. Jó mondjuk, a helyzet… - szusszan egyet, mert nem hiszi, hogy ha van pár knútja, akkor azt bagóra fogja költeni. Bár piaszagot nem érez, már ha be tudja határolni, milyen a bukéja, talán abból eszik. – Ugyan már, dehogy vagyok megmentő. Inkább le kéne szoktassalak, akkor talán, de magamat sem tudom. Ez csak apróság – kicsit talán megilletődik ennyi és ilyen hálálkodástól, mert nem a banki aranyletétjeit – amik nincsenek – adja át éppen, hogy vegye meg a legszebb házat és éljen boldogan. Csak pár szál cigi és öngyújtó. Bólint hát, hogy neki erős, majd egyszeriben gyújt rá ő is, amolyan kényszermozdulatként.
- Hát én sem láttam, pedig sok éjjel, hajnal járok kint, de te vagy az első. A lakók is alszanak nagyrészt, de nap közben sem láttalak, így nem olyan rég lehetsz erre – saccolja, majd arra is bólint, hogy éhen halhat. – Azt egy házban is lehet, de nem hiszem, hogy ez megtörténik – mert valaki, ha nem ő, talán ugyan úgy segít. Egy tál étel is elég lehet, most egy maréknyi érme is azzá válhat. Nem sok, de nem is ellenkezik, így aztán, csak könnyebb.
- Nem is fogadok el nemet, akkor beleraktam volna a zsebedbe – mert akármilyen rongyos, zsebe az van. Visszaül végül, onnan pillant fel rá, a füstöt fújva hallgatja és gondolkodik végül el. – Hmmm… van egy elhagyott, romos ház a falu végén. Azt hiszem, te nem félnél a kísértettől, ha nem esik rád az eső, nem? – mert lehet, hogy ótvar, de az a kísértetház üres és az alsó szint talán be se ázik. – Sok mindenből. Felszolgálás, eladó, én tanítok az előkészítőben miközben tanulok, öhm… sok féle munka van. Senki… nem akar alkalmazni, gondolom. Te tudsz… varázsolni? – bukik ki belőle a kérdés végül. Mert az, lehet sokat segítene.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Nem ismerik egymást, de az ilyen apró mondatok, dolgok azok, amelyek könnyítik majd a helyzetet, az egész légkört. Könnyebb, ha lesznek olyan dolgok, amiket mind a ketten értenek és akár átéltek, legyen csak az most a tetszetős bögre, vagy épp a fogorvos kellemetlen emléke. Figyeli, ahogy állához ér, mint aki épp most emlékezne, milyen rossz az, amikor kiszednek onnan valamit. Saját maga is átélte, amikor a nyála csordult ki az érzéstelenítő miatt, amikor az egyik lyukas őrlőt kellett kikapni onnan, hogy mennyire érzékeny volt és érezte mégis néha, hogy ott van még.
- Biztos arra is van valami mágia. Vagy… fogalmam sincs, hogy erre milyen egy fogorvos – mert nem volt még szerencséje hozzá, amikor sajgott, nem volt vészes, az ember akár mugli, akár nem, mindig addig húzza a fog dolgot, amíg elviselhetetlen. Ez örök, íratlan szabály, de jó, az emberek nagy részénél csupán. Bár nem azért jött, hogy fogorvosi tanácsokat kérjen és osszon meg a másikkal, nagyon nem. Sokkalta mélyebben van a gond, mint egy fog, ebben mind a ketten biztosak, mégis, akaratlan tolja nyelvét abba a mélyedésbe, ahol a fog helye pihen. Nem tudja, miket jegyzetel, ír, csak a kézmozdulatot látja. Ez is kissé feszélyezi, az ember ösztönösen kíváncsi arra, hogy valaki mit lát rajta és ez le is kerül jegyzésre, de nem épp olyasmi ez, hogy odahajoljon és belepillantson. Próbál elvonatkoztatni, úgy, mint a rendelő az eredeti képétől, attól, hogy miért is ücsörög itt. Nem a legkönnyebb, mert egy része annyi mindent mondana, a többi pedig csak azt, hogy hallgasson, ahogy eddig. De amikor valaki nem bír aludni, érzi, hogy egyre fáradtabb, kevesebb és álmai már nem agyatlan butaságok, hanem olykor vérvörös művek, nincs mese, valami kell. Használhatna rá főzetet, de ha arra kap rá és egyszer nélküle kellene, minden rosszabb lenne. Leás hát a halomba, beletúr és a legutóbbi, a legfrissebb sebről kaparja le a vart. Mire a végére ér, hangja erőssége kicsit elgyengül, ujjait kaparássza a megszokott módon, frusztrált. Mert lehet ebből, ebben is sok mindent lát már.
- Nem mindenre, nem mindig, de ez jobban… - szusszan egyet, örül, hogy foglalkoznak vele, ámbár feldolgozni valamelyest megtette, de lehet, hogy mégsem. – Általában nincs sok meg, apró képek, de ez éles. Mint mikor, mint amikor megtámadtak, sok éve, ott láttam vért, a sajátom – meghatározhatatlan állapot, ahogy kibuknak belőle a szavak, riadtan kapja felé a tekintetét, mint aki nincs tisztában azzal, hogy beszél. Hogy tényleg ezeket mondta. Jó jel, hogy őszinte és józan jelzőket kap és hogy esélye van, időben. Mégis, ahogy ássa bele magát, egyre nehezebb.
- Van… gyakorlat. Bírom a fájdalmat, tudom mikor kell menni, mit hogyan. Megtanultam. A lelki? Arra, annak idején azt mondták, nem készültem fel, nem… nem sikerült. Én csak nem szeretnék bajt, senkinek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Bal szemére hunyorog még, ahogy nem olyan régen, a nemrég eloltott cigarettájának hamuját fújta bele egy kósza szellő. Talpa alatt ugyan már nem ropog a hó, hiszen szinte simára taposták, de igen kellemetlen a hűvösben a könnyező szemet dörzsölve tájékozódni. A házban nem volt maradása, saját gondolatai őrölik fel éjjelente, így az egész előtt húzta fel a bakancsot és kabátot, majd indult meg, csak előre, az orra után. Kezét leengedve pislog sűrűn, amikor először nem is hisz szemeinek, majd végül, mikor az alak a padhoz ér, fáradtan nyög fel. Jobb szeret mostanság csendben, egyedül lenni - még ha tudja, káros az saját magára -, de a látvány, ami kitárulkozik előtte, felébreszti lelkiismeretét. Közelebb lépkedve vágja zsebre a kezeit és teszi azt, amihez már akkor is jól értett, mikor ideérkezett; ott van, ahol nem kéne.
- Remélem, hogy rosszul látok és az Ági szörp és Süsü pezsgő - semmi köze hozzá, igen, de addig sem magával törődik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Semmi köze hozzá, megint ezt szajkózza magának és mégis. De ez nem az iskola területe, itt csak éppen öregembert játszik, ahogy szemöldökét ráncolva nézi a hihetetlen fiatal arcocskát, amin már látszanak az alkohol hatásainak első jelei. Tudja, mert magán már elégszer látta annak idején, a baráti körén. Furcsán csillanó szempár, vállvonás, tipikus tinédzser, aki vagy lázad, vagy épp szakításon esett túl és most bánatát éli. Fogalma sincs, mi van a háttérben, de nagyot sóhajt erre az egészre. Nem jó ez így.
- Aztán benne leszek a lapokban, hogy kiskorú diákokkal vedelek a faluban - horkan fel. Az a lap már írt mindent, a legutóbbin még nevetni is tudott. Ő és a fogda. - De addig sem te iszod. Kérem. És inkább mesélj, mi a probléma - nem ül le mellé, csak kezét nyújtja az üvegekért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Érti ő a vállvonást, bár így csinál már maga is, csak nem épp kedvence az, ha ilyen miatt kerülne bele. Lehet vannak, akik komolyan vennék, hiszen mikor nyár végén kiderült róla az, amit bugyuta módon rejtegetett, máshogy néztek rá. De az, amivel nem tud kezdeni, igencsak más, mint a jelenlegi helyzet.
- Jó, iszok. Tényleg - kitartóan tartja karját, bár már érzi, hogy elsüllyed szégyenében előre, hogy ilyesmire vetemedik. Sőt. De az igaz, addig sem a másik teszi meg, így akár, menti is a helyzetet. Nem, a logikája hasztalan. - Van szemem hozzá. A legidősebb diák vagyok talán valaha, te pedig idekint ücsörögsz a hidegben, nem a pub-ban mondjuk, ahol kényelmesebb, sokkal. Tippeltem? Ja - mert tény, vannak szebb körülmények is erre, ha már valaki ebbe fojtja az érzelmeit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

- Jaj tervezőm - pedig azt hitte, a bús fenébe küldi inkább, hogy menjen máshova és tartson ott szent beszédet, ehelyett pedig előre lép és leül mellé, mint aki parancsra bármit, bármikor. Végül el is kobozza az üveget, jobban mondva elkéri, hogy leült, itt van, nem is mond semmit és egy ideig mégiscsak nézi. Mindig van lejjebb, mostanság nem is nézi, mennyire, mert mindegy hogy hol van, mindenhol ugyanolyan. Ennek az elkeseredett részének a rúgására emeli ajkaihoz az üveget és kortyol egy nagyot.
- Ennyire látszik? Fene - törli meg a száját kézfejével, mintha eleve annak tartaná magát, csak elrejti. - Te meg okos lánynak, de még mindig nem mondtad, miért vagy itt. És ha valami szatír jön? - mert hajléktalan is van erre, lehet valami aberrált fazon is, akit még a rendőrök is ütnének, miután letennék a jelvényt. Újabb korty, forralva már melege is lenne, de így csak torkán csusszan le a kellemes, kesernyés aroma.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Már csak komolyan papír kellene és dohány, aztán úgy érezné magát, mint húszévesen, amikor még menő volt parkokban üvegből inni és bagózni, miközben valaki telefonjáról szólt a zene. Azt mondják, az idő mindent megszépít, de az olcsó bor és vodka ízét sosem fogja. Nem adja az üveget, helyette kortyol, ámbár a lány is, mert ott van még a pezsgő is. Sóhajt, így nehéz lesz megmenteni őt az alkoholtól.
- Ó - engedi le az üveget és fordítja arcát felé. Súlyos szavak, gondolatok, ismerősek. Kapargatja az üvegen pihenő címkét és megcsóválja a fejét. - Miért utálod magad? - kérdez arra, amely a legfontosabb talán, minden más abból fakad. Itt lenni. Emlékszik, az elején ő is így érzett, visszavágyott a kis faházba, az erdőbe, ez megesik ha valaki éles váltásban kerül máshova. De a franc, átérzi az egészet. - Akkor nem aggódok feleslegesen, és mégis. Nem jó amit mondasz, bár én csak idegen vagyok, tudom, minek jár a szám. Akarsz... mesélni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

- Lassabban, vagy add azt is ide. Nekem nem árt - bár még a borral sem végzett, kell a józanság mindenképp, hogy immáron figyelhessen. Az biztos, hogy haza fogja kísérni, ha nem egyenesen cipelni. Pedig ő csak sétálni akart.
- Jaj ugyan, ezt elég könnyen mondják magukról az emberek - rázza meg a fejét, hogy biztos nincs így, nem tudhatja azonban. Beleszövődik egy érdekes él a szavaiba, ahogy formája, de látott, hallott már ilyet, úgyhogy, gond nélkül érti ki a dolgokat. - Vörös, hullámos, persze. Azokat sokan szeretik és szép - bár annyit ért ehhez, mint tyúk az algebrához, a haj az haj. Persze, más, ha valakinek rosszul áll, ótvar, de az se az ő gondja. Amit hall, az inkább hangzik rosszabbnak és szinte már-már keserű.
- Akkor mesélj, miért írnának rólad, miért vagy ilyen magaddal? - mert könnyebb ugye, mással, másra figyelni. Inkább azt nem is jegyzi meg, hogy róla is lehetne, egy kövér korttyal fojtja el a gondjait és adja neki a figyelmét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Megkönnyebbült szusszanás, ahogy végre eléri a szava és nem a vállát húzza rá. Hamar el is veszi, de abból nem kíván inni, maga mellé teszi a padra, jó az ott, annyira nem is pezsgős alkat.
- Elnézést. Ehhez nincs szemem - annyit tud, hogy az övé mindig kócos, kivéve, amikor normálisan elrendezi, de az ritka. Meglepve pillant le rá, amint megérzi, hogy fejét dönti a vállának, azonban nem moccan, jó támasz, ha erre van szüksége. Ujjai akaratlan szorítanak az üvegre, mert erre mondaná azt az ember, hogy egyrészt érti, hogy miért ezzel próbál ellazulni, másrészt nem. De tudja azt is, hogy mit nem szeretnek; a szánakozást. Ha pedig ő megnyílt, még ha az alkohol miatt is, az egy jó jel.
- Ne haragudj, nem tudom mit takar a mutista - süti le tekintetét, mert ennyire nem ásta bele magát a dolgokba. Egy utolsó, apró korty után teszi le a bort is, majd pillant vissza rá.
- Most nem féltél beszélni, ez már jó - ejt meg felé végül egy mosolyt. Halovány, nem az igazi, de őszinte. - A tragédiákon azonban a szesz nem segít, és bár erre nincs jó válasz, mert a sajnálom nem elég. Így értem, miért nehéz. Hol szeretsz jobban lenni? Mi nyugtat meg? Amikor nekem rossz, azt keresem meg, hogy kapcsoljon ki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Nem tudja, meddig akar itt ücsörögni a másik. Most lenne jó a mágia, egy pokróc erejéig csupán, ne fagyjon át addig sem. Az alkohol csak elhiteti, hogy nincs hideg.
- Áhh! Én se beszéltem sokáig, de mert egy erdő közepén éltem egyedül sokáig - ezt már könnyen, könnyedén közli, mint tényt, hogy mi van mögötte, honnan jött. Ezt akkor, rosszul, de választotta, azt, hogy idekerült, nem, de nem is maradt néma. - De máskor nem mondanád, értelek - bólint, hogy a lényeg meg van. Nem jó, ha ez kellett hozzá, de talán hasznos? Fogalma sincs, arról se, mit csinál.
- Az idő minden sebet begyógyít és társai - az örök közhely, hol igaz, hol nem. Van, amit sosem lehet, a gyász haloványul, de örök bír lenni. - Még nem. Talán ezzel a hellyel megbékélsz, meg magaddal is. Lesznek barátok, akik majd, mint most én, meghallgatnak, ha újra beszélni szeretnél - biztatja, de ezt is közhelynek érzi. Nem teljes most önmaga sem, hogyan tudna jobbat? - Jég. Műkorcsolya? Van egy pálya most a faluban. Holnap elmehetsz oda.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

- Nem tudtam akkor, mi rossz és mi nem - rossz, mert más segítség kellett, jó, mert közben megismerte magát, a határait, emésztett. Sehogy sem jut olyan válaszra, amely kellemesebb lenne.
- Hé, ne mondj ilyet. Azért mert nem beszélsz annyit. Nézd, én öreg vagyok deee... ha gondolod, simán leszek a barátod. Bár, vannak gondok, de, nem terhellek vele - legyint, de komolyan gondolja. Lehet, az a pár korty bor kicsit rajta is engedett, kicsit elvett abból a kupacból, ami rossz. Nem tudja ezt most megítélni, de azt igen, hogy ez a lány itt egyedül van és mégse szeretne.
- Nem, tényleg nem olyan. A jégkorongot ismerem, klassz dolog. Hobbi volt vagy... - nem folytatja, mert ásítozik. Kifáradt, kiüti az alkohol és ez valahol várható volt. Bólogat végül csak, elcsendesedve, hogy annak is itt az ideje.
- Elkísérhetlek, vagy abszolút nem mersz haza? - mert az biztos, hogy nem engedi innen el egyedül. Valamire csak jó ez az este, emlékezteti arra, milyen is valójában. Mindenkinek ad, mindent és semmit sem vár vissza. Mert bolond.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Nem nevet vele, mert nem is viccnek szánta, amit, de majd maximum elmondja neki újra, amikor nem mozgatja az alkohol. Abban biztos, hogy barátnak jó alap, még ha tagadta is, hogy neki szükség van akár egyre is, végül, úgy örült, mélyen, csendesen, amikor nyitni mert. Tagadás volt az egész, mert szükség van rájuk, most mégis, kicsit talán úgy érzi, egyedül maradt, mert, ahogy jó szokása tartja, nem kér segítséget.
- Értelek - bár ő sosem sportolt, űzött ilyesmit, azt tudja, itt nemigen van pálya, sem csapat, innen mind messze és ha az nyugtatta meg a másikat, akkor igencsak nagy űr tombol benne. - Más sosem kapcsolt ki? - mert talán egy új hobbi, akármi, de így nemigen tud majd nyugodt maradni. Neki lettek a növények és a főzés, azzal elpepecsel, amikor minden mást darabokra törne.
- Vagy, mivel meg tudod védeni magad, ha mégis szatír lennék, eljössz hozzám, kapsz egy erős kávét, szusszansz a kanapén és onnan haza. Na? A lakótársam ha szól, lerendezem - mert már szinte lassan hobbija lesz az, hogy másokat szállásol el, ittasan, de most ő maga nem az, így nem lesz balhé. - Amúgy a nevem Belián. Tessék, nem is vagyok már idegen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Persze, hogy nem olyan, ahogy semmi sem, ha valamit nagyon szeret az ember és vége. Nem ajánlja, hogy menjen seprűt venni és azon repkedni, mert az meg végképp a világ másik fele.
- Nos, hátha akad erre valami, ami érdekes lehet - ő sem hitte, nyilatkozataiban szapulta a falut, hogy unalmas, üres, semmi sincs benne és nem találja fel magát majd sosem, végül mégis. Igaz, volt segítsége, de az más.
- Nem, dehogy. Haza se bírnék menni, hogy itt hagynálak - mert valóban, lelkiismerete el se engedné indulni, de megoldás mindig van. Le is zuhanyozhat, minden, ami kirántja a mámorból és nem, nem fogja arra kényszeríteni, hogy beszéljen.
- Dehogy. Fürdesz, eszel, nézed a tévét vagy alszol. Van egy macskám, lehet, hogy az öledben akar majd aludni - teszi hozzá, de a többivel nem sokkolja, hogy hárpia a hátsó kertben, elemi állat, meg még ő maga is. - Rendben, Róka. Menjünk? - pillant rá, hogy ha kész, akkor segít.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

- Na tessék, akkor már jó ember lehetsz csak - nevet aprót, saját közhelyén, mert akkor megint vegyék elő, de ha egyszer van, ami valóban igaz. Lehet, hogy okkal nem bírt megmaradni a négy fal között, ahol magára, a saját gondjára, hangjára figyelt csak. Mert ismét. Nem csak az ő életében van szar. És mennyire igaz, mert vannak, akik úgy, mint ő annak idején, némán várják a segítséget. Most lehet, ez az ő pillanata, tisztán, csak mert adni jó.
- Nem lakom messze, ne aggódj - bár az jó kérdés, kinek mi az, főleg így. Az üvegeket magához veszi, a bor utolsó kortyait valóban kiissza, hogy az első kukában landoljon az üveg, a másikat a kezében cipelve, kissé ellépve a lánytól, megenged magának egy cigarettát, de végig figyel, ahogy meginogna, úgy tudna utána kapni.
Az út talán kissé hosszadalmasabb, de az ígéret annál valóságosabb. Hazaérve, pár falatot tukmál bele, szabad teret enged neki, hogy végül, a konyhapultnál ülve figyelje, ahogy elalszik. Biztonságban, nem valami padon. Eszébe juttatja, hogy a világban valahol van egy húga, aki mellett ugyan úgy ott ült, mikor a vihar tombolt és nem bírt aludni, vagy mert megnéztek titokban egy horrorfilmet és félt. Hogy nem csak a rossz létezik, akármennyire is érzi, hogy belül üres és vágyakozik. A halk szuszogásra kel fel végül, a macska valóban a kanapé körül lófrál, szemléli az idegent, de végül elvonul a szobájába, de talán nem is alszik, résnyire nyitott ajtóval őrzi az álmot, addig is, elbújik az emlékekben és magához öleli azokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Mindjárt vége. Fáradtan dörzsöli meg a szemeit, ahogy épp elsétál egy csoki-békás kártyákat cserélgető diákcsoport mellett, majd megigazgatja vállán a táskáját. Leadott mindent, most egy ideig szusszanhat, de érezhető, hogy ez az utolsó féléve. Furcsa belegondolni, hogy nem fog ide jönni jövőre, megszokta már az utat, a diáksereget, mindent. Eljátszott a gondolattal, hogy bukik, bár amennyire van manapság kedve mindenhez, még az is sikerülhet, vagy felvesz valami új tárgyat, elvégre nem kell aggódnia a nyugdíj miatt, olyan magas az a szám, hogy ő az nem éli meg, így eltengődhet az iskolapadban évekig. Kicsit nyomasztó, de persze, ez nem így lesz, végez, dolgozni fog, elvégre ott az Előkészítő, ahol megannyi feladat várja, amint teljes időben csak azzal kell majd foglalkoznia. Ha nem fut ki a világból. Vannak gondolatai, amik ijesztőek és olyanok, amik egyre erősebbek benne. Lili szavai, tanácsa egy fekete borítójú naplóban testesültek meg, amibe manapság mindent beömleszt és jól eldugja, mintha lelkét mostanság kívül hordaná, nem magában. Most viszont csak levegőre vágyik, mielőtt belevágna a következő órájába.
Átvág a bejárati csarnokon, kilökve az ajtót pedig, hamar a hűvös levegőn találja magát. A benti fények után akaratlanul hunyorog kicsit, nem csoda, hogy az udvar a kastélyhoz közeli részén hógolyózó diákokkal van tele, vagy épp kissé csálé hóemberekkel, akik itt-ott, különböző méretekben fordulnak elő. Egy jó horror alapja is lehetne éjjel, de ő élesen balra kanyarodva másfelé veszi az irányt. Nemigen kíván most beszélgetni, egyszeriben ugyan távol van még az időpont, amikor idegei nem hagyják, azonban most nem is érzi magát teljesnek, sőt, csak egy darabka valami, ami most a vadőrlak felé tart, ahol reméli, nincs senki, senki olyan, aki nem arra készül, amire ő. Nem illik, vagyis valahol lehet, de nem emlékszik, hogy a nagykorúak hol, így most ez lesz. Felszusszan, ahogy megállva az erdő felé sandít, ahol megint egyre több időt tölt, mint illene és a szájába biggyesztett cigarettával áll meg, ujjai között egyelőre csak pihen az öngyújtó.
- Idióta – szól magára, hogy hagyja abba, most nem olyan helyen van, majd kattan a gyújtó és egy nagyobb füstfelhőt kifújva dől a ház falának. Lehet, hogy mindjárt vége, csak neki már nincs ereje hozzá. Feje koccan a falnak, tekintetét pedig az égre szegezve, csendben elfoglalja magát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Valaki épp kiabál, nem épp szép szavakkal és ebből szinte ki is találja, hogy olyan helyen találta el a hógolyó, amely nem éppen kellemes. Vagy éppen belelökték egy kupacba. Emlékszik ő még a teli árkokra, amikor abba ugráltak és derékig, vagy annál magasabban nyelte el őket a hó, hogy csatak vizesen ment haza és néha anyja szidalmai mellett lázasan feküdt a takarók alatt, mégis vigyorgott, mert alig várta, hogy mehessen. Most lehajolni nincs kedve, és nem azért, mert őrli az, ami, hanem mert már túl hideg, túl vizes, de aztán mégis elkapta otthon a hév és a terasz lépcsője mellé alkotott egy hóembert. Nem tudja, ott áll még, vagy már elolvadt, valaki áldozata lett, kalapja egy tejfölös doboz volt, szemei két kavics, igencsak nyomorult, itt van, amelyiknek rendes kötött sitykája van, sállal, komoly kollekció. Komolyan vették egyesek. Valahogy mégsem tud most azonosulni ezzel, mert nem éppen van itt fejben, sőt, nagyon nincs, messze jár, vagy épp mélyen, mert fogalma sincs, hogy mi várja majd ennek az egésznek a végén, hogy mikor lesz vége, mikor lesz az, mi fogja várni. Gyomrába ilyenkor görcs költözik, szíve hevesebben kalapál, ahogy most is kissé érzi, pedig csak elmélkedik a dologról, pedig most nem akar, nem itt van az ideje, majd este, mit mindig, amikor álmatlan forgolódik és keresi a magyarázatokat, vagy csak a megoldásokat, akármire. Mélyet lélegzik, hosszan fújja ki a levegőt, ameddig ismét minden megnyugszik benne, mert tüdejét már nem a pánik levegője, hanem hamarost a nikotin tölti ki.
Éppen lehunyná hozzá a szemeit is, amikor az eddig csendes és mondhatni félreeső kis sarka már tova is illan. Egy éles hang, erre pattannak ki a szemei és fordul a hang irányába, így, pontosan rálát arra a jelenségre, amely másoknak valami burleszk komédiában jutna csak eszébe. Egy furcsa, igencsak színes és amorf-szerű szánkó kerül szemei elé, annyira hihetetlen, bár már csak a végén látja, mégis, kénytelen megdörzsölni a szemeit, mert lehet, de csak lehet, hogy rosszul lát.
- A franc… - mormog maga elé, mert nem lett volna elég a szán, a hozzá tartozó fiatal alak is közelebb reppen. Lényegében, tényleg repül és ezzel letarolja a közeli, nem olyan rég dicsért sityakos hóembert. De nem azt a kis építményt sajnálja, hanem a gondolatra szisszen fel, hogy ez azért nem lehetett olyannyira kényelmes landolás.
- Egyben vagy? – érdeklődik, ahogy lepillant rá, a kérdés már csak meglepi és megint szisszen. Na igen, ezt nem itt kéne és nem előtte. – Ó, hát az nem lenne a legjobb dolog, tudod – azzal bök a jelvénye felé, de magát a félig elszívott dekket a hóba ejti, hogy oké, bort iszik és vizet prédikál. Azért na, nem akar ő kiskorúakat elrontani, bár ezek szerint, már mindegy. – Inkább azt mond meg, hol fáj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Elmosolyodik az apró lányka lelkesedésén, szeretetén, amit az állatok felé irányít. Olyan dolog ez, amelyet talán tanítani sem kell, mert ott van és létező dolog benne, mégis, amikor kiteljesedik, akkor szinte kész öröm. Persze, nem kötelező ez, nem köteles mindenki kedvelni és tartani bármit, az egyensúly csak akkor jó, ha mindenből akad, mindegyik oldalból.
- Akkor bőven jó lesz, hogy ma szerzünk egyet. Neked is, neki is – bólint, hogy ez mind a kettejüknek igencsak kifizetődő lesz. Akaratlan nevet fel a hasonlatra, amely elhangzik tőle, de saját nyelvére harapva moderálja magát, egy köhintéssel elzárva a dolgot.
- Nem, ez… nem olyan hárpia, hanem madár. De nem szép dolog így hívni őt, sem más lányokat – persze, aztán a vita hevében jön minden, amit nem akarnak, azt is. Szóval, érti ő, de azért adjuk meg a módját a modornak és minden egyébnek.
- Hmm? – pillant lefelé, ahogy megérzi a lágy húzást a karjánál, kabátrészen. – Jaj először is, itt, az iskolán kívül nem kell magázni ám. Se bácsizni, nyugodtan hívj Beliánnak – mosolyog rá, mert először is, most nagyon öregnek és ráncosnak érzi magát hirtelen, de olyannyira, hogy menten ülőhelyet kér, másrészt, tudja, igen, hogy tanár, hogy ott más, de ez a közeg szabad, kötetlen. – Másodszor, cuki, pufók lények… ühm, a puffskein-re gondolsz? – bár az nem macskaszerű, de pufi. Több ötlete is akad, mivel bizonyára, mágikus lények is lesznek itt, nem csak az alapkollekció, ami az állatkereskedéseket jellemzi. Amúgy meg biztos kiderül, ha látja és rá is mutat.
- Persze, hogy lesz. Kicsi idő kell hozzá – bólogat, mert ő nem is akart nyitni, mégis megtette és sokan lettek az életében, még annál is többen, mint amit el tudott valaha képzelni. Köszön ő maga is, ahogy a lányka, ám egyelőre senkit nem lát, így magától navigálva, apró bólintással jelezte – miután megbámulta a macska TV-nek elmenő akváriumot -, hogy akkor arra. A ketrecek felé lépkedve nézelődik, kutatja tekintetével az apró állatok neszelését, akik épp esznek vagy épp csak bámulnak kifelé apró szemeikkel. Ahogy felcsattan a vékonyka hang, úgy fordul arra és követve az ugráló figyelmet, sorban megnézi mindegyik apró lakót.
- Nekem is volt hörcsögöm, gimis koromban. De megharapott és nem mertem nagyon játszani vele. A kis kereke meg nyikorgott és még most is emlékszem, éjjel milyen buli volt hallani – csóválja meg a fejét, hogy megvolt a kötelező ketreces állatka tartása, ami a gyerekek életében amolyan mérföldkő, mert ha azzal elbírnak, jöhet valami nagyobb. Neki végül sosem lett más a ketrecbe, akkoriban nem volt olyan, amilyen most. – Nem félek én semmitől, bár a soklábú bogarakat annyira nem kedvelem. Felőlem minden jöhet, kígyó, béka, egyre megy – legyint, hogy nem fog sikítani, ha olyat lát. – Menjünk tovább, hogy előbb mindent lássunk?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Csendesen figyeli a másik ténykedését, az apró „show-t”, amit alakít a zuhanás mellé, mert neki tény, hogy mindjárt jönnek az infarktus jelei, de úgy tűnik, jobban viselte meg, mint azt, akivel megtörtént az eset. Nagyot sóhajt, megpróbál nem majrés lenni, de olyan hirtelen történt, hogy nem lepi meg, hogy így reagált.
- Ő már egy szebb helyen van, ahol… hát nem olvad el. Béke poraira – tart egy apró „gyászbeszédet”, ha már elnézést kértek az áldozattól és a bűnös felmentésre került. Szavait apró vigyor kíséri, halovány, de legalább ott van, majd tovább figyelve őt, végül valóban megnyugszik, amikor humorosan körítik azt, hogy nincs semmi komoly. Amúgy sem tudna sok mindent kezdeni azon kívül, hogy felkapja és ordítva rohan a gyengélkedőig, mert neki a leukoplast és társai jutottak csak, mint gyógyító „mágia”, bár az is hatásos, de törésre nemigen hatásos, csak lélektanilag lehetne, de… mindegy.
- Ennek örülök, tudok varrni gombot, szóval, akkor csak azt mondhatom, szedd össze magad? – elmélkedik szinte hangosan, majd végül, bujkáló mosollyal bólint és fogadja el a tényt, hogy nincs itt semmi gond. Repült, borult, esett ő már rosszabbakat is, szóval ez igazán kevéske is volt hozzájuk képest. Az eldobott dekkre nem is gondol, csak amikor utána kapkod és felszisszen a látványra.
- De, de, de, de… hát ne szedd össze – még mutogat is, hogy ne, de annyit is ér a dolog. A harsány színekben pihenő alak mit sem törődve kap az alkalmon, ő pedig a homlokára csap, hogy tessék, így rontja meg az alsóbb évfolyamosokat. – Most meg kellene büntesselek, de miattam csinálod – mormog pár sort, hogy mi a francot tegyen, körbe is néz, mintha figyelő szemektől tartana. Igen, ő hibázott, hát majd nem ide jár akkor. Majd bebújik valamelyik wc-be, ott úgyis annyian bagóznak, hogy fel se fog tűnni.
- Nem örülök, hogy bagózol. Nem olyan jó dolog. Meg nem is adhatnék, meg ilyenek – kedve lenne újat gyújtani, de azzal köpné szembe saját magát. Inkább csak ácsorog, rágja a nyelvét és inkább próbálja elengedni az egészet, mert valahol annyira szürreális. Normál esetben már röhögne, a hóban ülne talán és füstölne ő is. De nincs normál eset és ahogy a hangja üti meg a füleit, az megint látványos. Franc.
- Hogy nekem? Miből gondolod? Dehogy fáj – könnyebb tagadni, ugyebár. Ösztönszerűen kaparja ujjain a bőrt, rág nyelvére, ahogy megpróbálja elhessegetni a dolgot. – Az egy klumpa? – pillant el a lábai felé, és ezzel tökéletesen témát terelve. De átlátszó vagy, Helvey.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Megvan az, amikor valaki céltalanul létezik? Amikor mennek a napok, az órák és már nem számolja, nem tudja, szinte lehetetlennek veszi. Nappalok és éjjelek váltják egymást, égő szemekkel figyeli csak, ahogy a függöny mögött fény törekszik be, hiszen megint csak próbált, akart, de az álom nem jött. Nehéz a légzés, mert már mindene kezd jelezni, üvölteni, hogy valamit tenni kell. Vagy vége.
A születésnapja jött, a pultnál ült és bámulta, hogy a viasz arra a tortaszeletre csepeg, amit ajándékba kapott ünnepelni. De nem volt ott senki, csak Chewie, ő pedig csak bámulta, eloltotta a lángot és a hűtőbe tette, talán majd lakótársa megeszi. Ennyi volt az ünnep, egymaga, és nem bánta, senkitől sem várja el, hogy mindig vele legyenek, de egyedül érzi magát. Magány. Hiszen ez volt az alap, ő választotta, most pedig fuldoklik tőle, szorongatja a torkát. De az a nap már szinte évekkel ezelőtt is lehetett volna, lassan új hónap jön és mindjárt az év vége, de ahogy a könyveire nézett, becsukta az ajtót és elindult. Az erdőn át kerülve a faluban kötött ki, szombat van, nem tanít, nincs dolga az iskolában, nincs dolga sehol. Jobban akar lenni, jókedvű, vidám, mert egyszerűen elege van az apátiából, abból, ami benne van, de az üresség falja és falja, nem tudja, meddig és hogyan, meddig fog elérni, meddig terjeszkedik. Agya tudja a válaszokat, a jó válaszokat, ő mégsem azt akarja. Mert most akar, önzően akarja, vissza, maga mellé és nem, hiába ébred és fekszik úgy, hogy majd ma, majd holnap. És elege van. Vár, várni fog, de jobban akar lenni. Pár napja leitta magát, csúnyán, azóta állán egy seb ücsörög, tenyere horzsolt és bal térde sem a legjobb. Ilyen az, ha valaki pofával esik előre a lépcsőn, mert mulatni akart, de az alkohol sem válasz semmire. Szánalmat érez maga iránt, gúnyt, gyűlöletet. Most egyre jobban.
Ez nem én vagyok. Ez nem én vagyok. Nem lehetek.
Ő Belián, mindig mosolyog, mindig vicces, mindenki kedveli. Most egy árnyék sétál céltalanul, nem is nézi, merre és meddig. Talán a hegyekbe, egy másik faluba, világba. Alsóajkát szívja be, ami sebes, érzi a fémes ízt, amint végül lábfeje egy tornácba koccan, felnéz, hogy most akkora kört tett-e, hogy hazasétált. De nem. Más ajtó, más ismerős ajtó, ami mögött olyan alak létezik, akit régóta, elsők között ismert meg és váltak pajtásokká, pedig évek vannak közöttük, teljesen más világ és nem akadály. És erre most jön rá, most jön arra rá, hogy milyen régen nem látta. És hogy...
Észre sem veszi, de már kopog. Kopog, be szeretne menni, egy másik világban lenni. Csak ne itt. Csak ne a saját fejében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Szinte azonnal megbánja, hogy erre jött. Nem azért, mert bármivel okolná a férfit, olyannal, hogy nem néz felé, vagy akármi, hanem, mert tudja, van elég dolga, mint bárki másnak. Boldogulni kell egyedül, megoldani a dolgokat, nem valami koloncként kéregetni, és marja magát, hogy ilyesmire vetemedik, pedig, nem egyszer hallotta már: nem szégyen segítséget kérni. De a kérdés adott, tud-e valaki ezen segíteni? Hiszen gond nincs, van, de más kérdés, inkább az, hogy a hiánnyal és a benne élő szeretettel nem tud mit kezdeni, hogy amikor a hold ciklusa kínozza, mert elismeri, már el, olyankor, lehet bármekkora macsó – nem, nem az -, kell neki a támasz. Mert ilyenkor mindig a fájdalom, az elmúlás, vagy csak a fáradtság győz és kitölteni ezeket a perceket. Most nem ez kínozza, saját maga. Ismeri a papírokat, a hajlamait, amiket megállapítottak, amiket a trauma hozott felszínre, talán mindig vele voltak, de olyan központi élete volt és embertömeg, ami körbevette, hogy folyamatosan fenntartották a jót. És most csattan. Tudja, hogy vannak gondok és hogy nem szabad mindenkinek ezt mutogatnia. Szégyelli magát. Most nagyon, majdnem elfut, amikor hallja a motoszkálást az ajtó mögül.
Szinte a kilincs mozdulásával együtt mozdulnak ajkait és az állán pihenő sebe ellenére, amely azonnal húzódik, mosolyt húz magára. Az övé nem megy el, mint a férfinek, akinek azonnal leesik, mivel áll szemben. De tartja magát, ahhoz is, hogy nem lép oda egy ölelésre, csak sután int egyet.
- Szia, Dim – vágja zsebre a kezét és besétál, mintha idegen lenne és most tenné először. Mintha most fedezne fel mindent elsőre. Felé sandítva csóválja meg végül a fejét, mert bár lehet a gyerekek közege kihúzná az egészből, legalább látszatra, most neki ez is megfelel.
- Vizet. Nem jó nekem az alkohol – mutat saját álla felé, hogy ha nem akarja gyakorolni a gyógyító bűbájokat, akkor nem ad neki nagyon semmit, mert hajlamos lenne minden újabb pohárra igent mondani.
- Értem, nem gond. Jó a levegő – áll meg, kicsit megrágcsálva ajkát. – Én csak erre jártam és… és gondoltam benézek, mi van veletek. Rég volt – szabadkozik, az ellen, ami a valóság. Fogalma sincs, hogy került ide. – Minden rendben? Elevenek?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Talán az álmatlanság is rájátszik arra, hogy egyszerűen most kezd kiborulni, elveszíteni a kontrollt és a padlóra zuhanni. Egyszer már felállt, nem szabad esnie, nem szabad visszamennie a sötétbe.
- Azt elfogadom, köszönöm. Két cukorral – áll meg és figyeli, ahogy vizet tölt. Elveszi a poharat és mohó kortyokkal ki is üríti, mert sokat sétált, ment, keresett, úgy néz ki, észre sem vette, hogy mennyire kiszáradt. A pohár alja koccan a pulton, ahogy szégyellős mosolyt enged magának. Bármikor jöhet, bármikor. Tehette volna eddig is, lelkiismeret furdalása szúr belé, hiszen tényleg rég volt és tényleg eltelt sok idő, de bármikor. Neki most kellett, tudat alatt, talán azért, mert a téren, az utcákon sétálva, valaki hasonlított rá és beugrott. Vagy agya már mindent bevet, hogy gyógyulhasson.
- Tudom, csak… nem akarok zavarogni – mert most is úgy érzi, úgy hisz, hogy a nyugalmából csíp le, az idejét eszi és a mindenét. A kávéért nyúl, megkeverve próbál eltűnni szinte a bögrében, mintha a kanálra férne rá, mert olyan kicsinek érzi magát. Az a baj a segítségkéréssel, hogy meg kell tanulni. Riley más, neki mesél, beszél, de erről még neki sem, csak annyit, ami történt és a hiány, ami teljesen átlagos. De hogy ennyire marja, még nem jutott oda. Ide-oda mászkál emberek között, a barátai között és akaratlan kap mindenki arra, hogy hogyan van. Mit látnak. Egyrészt, a sötét fele unja és hagyják békén a feketeségben, másrészt az, aki itt teljesedett ki, azt akarja, húzzák ki. Csak a szavak nem jönnek.
Kevergeti a kávét, lassan, majd megáll kezében a kanál. Meg, ahogy tekintete nagyra nyílik és a másikra mered, amint meghallja a hangját. Nem attól kezdi rázni a hideg, hanem amit mond, érzi a szorítást, a szorongatást, ahogy szemei égni kezdenek. Szinte megbabonázva hallgatja azt, amit elképzelni sem mert sosem. Halkan csilingel a kanál, ahogy a porcelánnak ütődik, remegő kezében. Tekintetét süti le, kellemetlennek érzi, hogy feltépett valamit akaratlanul, de érti. Érti mit mond, mert a logikája működik, csak minden más megy ellene. Esetlenül teszi le a bögrét, hogy arcát temesse tenyerébe és átdörzsölje azt. Egyedül, elég lenni. Nos, tudja, hogy ez egyszer már nem sikerült. De a mondandója végére akaratlanul nevet egy aprót, ahogy kezeit ejti le, szemei sarkában könnyek ülnek, amit próbál egy ideges törléssel eltüntetni. Kerüli a másik tekintetét, amikor belekezd.
- Én… huh... azt hiszem, most nem tudok mit mondani. Csináljunk tesztet – nevet fel keserűen, majd végül felé pillant. Nem tudja, szabad-e, nem tud semmit, szinte saját magával viaskodik odabent, miközben végre leül hozzá, meg meri tenni ezt a pár lépést.
- Mielőtt idejöttem, nem volt jó. Nem voltam jól – kezd bele, nagyon halkan, erőtlen hanggal. Ismeri azt, akkor találkoztak először. – Most csak ő nincs a közelben, de nem vagyok jól. Messze van, hiányzik és én felfújom, megfullasztom magam benne. Csendben kéne várni, élni közben, de csak kattog az agyam, újra és újra és újra. Mert… mert félek, elvesztem és nem tudom, bírom-e. Olyan sok mindenki veszett el, és… egy idióta vagyok, aki nem képes nem belevinni magát a verembe. Tehetetlen és idióta – nagyokat nyel szavai közben, arcát elfordítva törli le arcáról a kicsordult könnycseppet. – Egy idióta picsogó tini, nem férfi – miért dőlnek belőle a szavak? Még jönne és jönne, de csak nyel és nyel, miközben reszketeg ujjaival a bögrére fog inkább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Annyira tehetetlennek érzi magát hirtelen, hogy szinte megrémül saját magától, a helyzettől. Mindentől, csak épp jelét nem adja, érzi azonban mellkasában, hogy szíve nagyobbakat dobban, szinte bordáiba rúg, ahogy szusszanva érzi az apró fájdalmat és szorítást gyomrában. Úgy érzi, tehetetlen, hiszen nem tudja, nem látja a gondolatokat, csak sejti, a közelmúlt és a közösen eltöltött idő, beszélgetések alapján sejteni, mik okozhatják, de közel sem az a valóság, ami a másikban jár, mert nem tudhatja, ha nincsenek szavak. Egyszerre kíváncsi és megértő is, hiszen sosem kényszerítette arra, hogy olyanról beszéljen, amiről nem akar, azok nélkül, ösztönös bizalmat adott neki, amennyit csak tudott, amennyi csak lehet, létezhet. Az idő mocskos módon és gyorsan pereg, nem csak most, alapvetően is, mintha sok-sok év telt volna el azóta, hogy ajkai először érintették az övéit, hogy ami akkor még csak játék volt, semmi több. Halovány emlék az egész, csak a bizalmatlanság az, ami élénken és fájdalmasan élénk, mert minden nap valahogy, valamely formában visszaköszön. Mert mi van, ha ő nem elég ahhoz, hogy bármit jobbá tegyen. Mi van, ha sosem elég? És ahogy fel-felvési ezt elméjébe, annál kínzóbb. Mert ki másnak tehetné jobbá a napjait, mindent? Magának? Nem. A legnagyobb naiv, a legönzetlenebb, aki magának alig hagy időt, tekintete, figyelme mindig más felé. Őfelé. Most is, minden porcikája kész bármire. Ha az előbbi hevességet folytatni, arra, ha nem, csak csendben létezni, akkor arra. De nem engedi, nem ereszti, annak ellenére sem, hogy nem viszonozza csókjait, érintését, közeledését. Mert sosem vár el semmit, csak lehessen a közelében. Talán ez sem a legegészségesebb, de senkinek sem fájdalmas. Eddig. Talán most kissé.
Csendben létezik, csak pár, apró szó hagyja el ajkait, semmi több. Nem tudja, hogy mondania kellene-e valamit, hisz az előbbiek ismeretében nem jött be, csak idegessé vált, megölte a pillanatot. Szólni szeretne, de csak nyelvét rágja, ujjbegye cirógatja kezének bőrét és hallgatja a másik lélegzetvételét. Itt vagyok, segíteni akarok. Engedd, hogy megtegyem. Engedj közel, közelebb. Mintha azt várná, hogy olvassa ki ezt fejéből, tudja mozdulataiból, tekintetéből. Talán így is történik, ahogy megérzi, hogy mozdul. Saját helyéről nem lép el, engedi, hogy Mihail változtasson helyzetet, helyet, majd végül megérezze a súlyát, amely talán lelkének terhe is egyben. Nem nyikkan meg, átöleli, ahogy vállára hajtja a fejét, úgy tartja meg, ujjai a világos tincsei közé szántanak, fejbőrét becézik, majd futnak le tarkójára, majd vissza, oda és vissza, lassan, szeretettel telítve. Tekintete amennyire lehet, rajta jár, majd a falon, végül lehunyja szemeit és vállára nyomja újabb csókját. Csak pihenj. Csak legyen könnyebb. Tartja, el nem engedi és mintha a csend megtelne mindennel, mintha a csend élne és őket ölelné körbe. Itt van, ameddig csak kell, de a másik füleit csak nyugodt szuszogása éri el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Köszönöm – szerénykedik, szokásos módon, és azt, még ebben a feles, kétes állapotban is eldönti, hogy sűrűbben fogja látogatni ezt a házat és lakóit. Ugyan előbb szeretne jobban lenni, nem panaszkönyvként kezelni őt, a helyzetet. Mert azt lelkiismerete se engedné, sőt, most is, most sem meri, ezért is lép talán előbb a férfi, adja ki azt, amit talán sosem, amely mélyen pihenhetett és titokban, mert valóban, néha sejteni se sejtik, mi folyik a háttérben.. Nem akarta, hogy kimondja, ezzel mégis akaratlanul érzi magát közelebb, nem úgy közelebb, hanem amikor valakit tényleg megismer és semmi sem változik, csak az, ami eddig volt, még jobban elmélyül. Nagyot sóhajt, mert talán egy teher gördült le a másikról, a sajátja azonban épp agyonnyomja. Egyszerre akarja és nem is, és miközben ezen vitázik odabent, úgy cselekszik helyette a gépezet, önmaga, ahogy leül, ahogy tekintete ide-oda zizeg hol a másikra, hol a bútorokra, hol céltalan kóborolva. Kicsusszannak az első szavak, majd szinte kidőlnek, mint a roskadásig rakott szekrényajtó mögül, amit csak éppen résnyire nyitottak, de elég volt ahhoz, hogy minden kidőljön onnan, vagy legalább meginduljon. Érzi, hogy pulzusa emelkedik, mintha pánik törne rá vagy csak épp rohannak. Lába kissé idegesen kezd járni, miután befejezte, csendben hallgatja őt, a szája belsejét harapva.
- Nem felelek, nem, én csak… hiányzik – miért is felelne? Magáért, igen, ez tény, csak épp ez a lényeg, hogy annak épp nem jó. Aprót mosolyok arra, hogy lüke, a hasonlatra, bár most igen nagy marhának érzi magát, nagyobbnak, mint valaha. Pedig tehetetlen, most is csak sorolja, mondja, de nem enged fel, nem engedi el, hogy könnyebb legyen, szebb és az idő ne kínozza óráról órára.
- Hogy… - zavartan pillant felé, ahogy végigméri, kissé idegesen fészkelődik a széken. Nagyot kortyol, próbál nem félrenyelni, miközben hallgatja őt, a bögre ismét a pultra kerül, mert félő, hogy nem bírja megtartani. Kissé nyirkosnak érzi tenyerét, miközben a szavait emészti, szemeit hunyja le, hogy megpróbálja normalizálni légzését, szívverését. Talán kissé tényleg kibukott, feleslegesen, jobban, mint hitte.
- Bocsánat, nem akartam… csak panaszkodni – mert érdekli mi van vele, velük, tudni szeretné, de most önzően csak magáról beszélt. Szemhéja nyílik fel, érti ő, nem először mondták neki, nincs azzal gond, ha ő többet és máshogy érez. Semmivel sincs, de annak érzi. Hirtelen érzi meg azt, ahogy átkarolja és szinte ösztönösen dől felé. Észre sem veszi, hogy szinte azonnal kapaszkodik belé, csusszan ő is előre, hogy arcát vállába temethesse, hogy lényébe kapaszkodhasson. Hogy megint egyre jobban zihál és végül nem bírja tovább.
- Annyira idióta vagyok – mert magát okolja azért is, hogy ilyen állapotban van. Arca eltűnik, hangja nem akad sok, csak vállai rázkódnak meg, ahogy végül leomlik az a sok minden, a fal és kiengedi fájdalmát, könnyeit, mindent. És közben kapaszkodik belé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Talán most fel sem fogja, sőt, biztosan nem, mert ha nem is magát rágja, elméje zavaros, kavargó, de minden egyes szó elérte és értette. Értette és érti, hogy olyan dolog ez, amelyet nem kellett volna hallania, látnia, a bizonyos színfalak mögött, a sorok között bújt meg és sosem mutatkozott. Azt pedig nagyon is tudja, hogy nem azért hangzottak el ezek a dolgok, hogy sajnáltassa magát, - bár neki az sem gond, eleve most aktívan teszi az önmarcangolást -, hanem megismerje, hogy nincs egyedül, nem volt, megint az a mondat, hogy másnak is van kínja, de közben találják meg egymást, tudják, hogy a világ bár nagy, sosem marad egyedül a gonddal, örömmel. Nem tudja hirtelen, mennyit és mikor beszélt arról, ki az, akit ennyire hiányol, vagy azt sem, ki az, aki miatt a férfi szenvedett. Tudni szeretné, de a tapintat és a helyzet sem engedi megszólalni, csak némán adózik annak az egésznek, ami történt. A ragaszkodás néha fájdalmas dolog, most azonban csak erősebb lett és fájdalommentes. Kapaszkodó. Jönni fog, csak jobban szeretne lenni, segítséget abban, hogyan tegye. Hallgatja csak, aprót bólintva szusszan fel végül, mert igen. Mert, mer, de ennek ára van. A lelke morzsolódik bele éppen.
- Elmondom majd neki, így vagy úgy. El – ezt ígéri meg magának, más, hogy hogyan fog sikerülni. Hogy mit vár tőle? Itt hirtelen már nem is tudná megmondani, nem tudhatja, mi vár rá. Lehet a legnagyobb félelme, lehet jó, lehet semmi. Nem számít, mert amit most csinál, az a lassú öngyilkosság, a halál felé menetelés és élnie kell. Még élni szeretne, csak annyi minden torlódott fel benne, hogy lehet, ez már csak az utolsó csepp volt. Az utolsó mindenből. Majd lesz valahogy; bukkan fel benne a gondolat és megrémiszti, hogy végletekben gondolkodik. De muszáj.
Fogadja el.
Majd lesz valami.
Talán a csapok erre nyíltak meg igazán.
Az ég tudja, hogy percek vagy órák telnek el közben, ahogy ő újra és újra kiengedi, megengedi magának, hogy felszakadjon, fájjon és lüktessen. Hogy kín legyen és ne némán nyeljen, halmozza, hanem a sós könnyek csípjék arcát, marja fel azt az álarcot, amit magára erőltetett, és amely még így is fájdalmas volt. Marja, tépje, szaggassa apró darabokra; mikor majd bármi lesz, ebből építkezik, ebből lesz újra önmaga.
- S... Sose voltam így... Nem tudom – szomorú, ez biztos. Arcát törli meg, mely kissé puffadt, szemei vörössége, de könnyei még nem apadnak. Kibuggyan egy újabb, némán csordogál, ahogy közben észre sem vette, hogy szorongatta a másik felsőjének anyagát. Enged a fogáson, nyikkan a szék, ahogy közelebb csusszan és visszahajtja a fejét. – Szomorú... nehéz. Semmit sem... tudok. Félek – suttogja, miközben ha újabb hullám nem is, de egy nagy sóhaj kitör belőle. De mellkasa valahogy könnyebb, mintha legördült volna egy súly. A legnagyobb. A sötétség lassan visszább húzódik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Elégedett szusszanással egyenesedik ki, ahogy végre a kanapét visszatolta a helyére. A macska rossz szokása, hogy mindent alápofoz, elrejt, mintha sose kapna semmit sem, néha muszáj leltárt tartani, főleg, ha a kulccsomóról van szó. Rosszallóan szisszen felé, majd az órára, hiszen ma be kell mennie estére, hogy a vizsgák előtti, utolsók közötti járőrözését megejtse, de bőven van még ideje. A kávéfőzőhöz libben, sehangon dünnyögve valami dalt, de ahogy a bögrét a gép alá löki, kopognak.
- Megyek! - kiáltja, majd egy kissé már hosszúra nőtt tincseit tűri hátra, hogy ajtót nyisson, de a szokásos "Tessék" és hasonló köszönések helyett, szemei nagyra nyílnak, szíve kihagy egy ütemet és érzi, hogy ujjai megremegnek a kilincsen. Bámulja, mintha kísértet látna, talán azt is, de végül az ajtó csattan a falnak, ahogy ellöki, hogy szinte kironthasson.
- Te... - nem érteni, hogy most az úrhoz vagy máshoz adózik szavakban, mert már a nyakában is terem, hevesen kapáló szívvel, amely régóta, most dobban kellemesen, ajkait tapasztja a másikéira. Hogy érezze, hogy érezhesse, hiszen erre várt, és most... Talán el sem akarja engedni, és észre sem veszi, hogy felettük mégis milyen sötétbe vált az ég. Vihar készül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Nem akarja elengedni, nem és nem, úgy kapaszkodik belé, mintha attól félne, hogy csak képzelödik és ujjai közül, mint a por, egyszer csak kicsordulna, elillanna. Mintha első csókjuk lenne, forró, hosszú és mindennel teli, most ő suvaszt bele mindent is, mert mellkasa akkorára dagad a boldogságtól, hogy félő, nem bír moccanni. Ajkait ízleli, boldog mosollyal festett csillogó íriszei tapadnak rá, ahogy végül eltávolodik tőle. Reszket, de csak izgatottság, a várakozás heve, minden, mert mindent el akar mondani, egyszerre.
- Hiányoztál, nagyon - csusszan ki ajkai közül, ahogy figyeli, ahogy arcát fürkészi, mintha sosem látta volna. Van. Valami talán akad, de olyan vak most, hogy akkor se venné észre, ha a homlokára lenne vésve. Bólogat, ahogy végül enged, engednek lábai és bent találják magukat. Hanyag lökés, ahogy az ajtót zárja be maguk mögött, a csattanás szinte távoli, mert úgy dübörög saját szíve hevessége fülében. A viharfelhők...
- Istenem, én nem is hiszem el, annyira... Örülök - kap utána ismét, ujjait elkapva húzza közelebb és közelebb, ostoba, szertelen módon kívánja ölelésébe, csókba folytatni a másikat. Mert ez az a pillanat, amikor újjászületik.