Igazából ahogy figyeltem a színes babát, csak sokadjára merült fel a fejemben, hogy amúgy nem biztos, hogy ez egészen jót tesz neki. Biztosan nem káros, de  egy idő után le kéne mosni a kicsi bundáját. Ha annyira színes akar lenni, azt majd eldönti ő maga és megkéri a kozmetikus nénit, hogy színezze át. Meg amúgy is Lewlew... varázslat, tudod.
- Szerintem nem lesz baja tőle, de azért lassan nem ártana tőle megszabadítani. Majd ha mást nem, lemosom kint a slaggal, azt úgysem utálja annyira... - sóhajtottam fel, miközben vizualizáltam magam előtt a jelenetet. Azt biztos, hogy nem fogom megúszni színek nélkül, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nem oldja meg az összekenésemet valami retardált módon. Ha mást nem, majd odaszáguld hozzám és megszeretget.  
A helyzet úgy tűnt, hogy lassan kialakul egy holtpont, ahol Maja egészen boldognak tűnt, legalábbis az a bizonyos mosoly ezt sugallta.
- De szívem, ne izgulj ilyenen, én pont így szeretlek. Még akkor is, ha néha egy egészen kicsit nehezen is boldogulok az érzelmivilágoddal - húztam el a számat, de aztán a fanyalgás helyett inkább puszikat nyomtam a homlokára.
A nagy szeretgetést követően felajánlottam, hogy ha szeretné, én hozok neki fagyit, de azt mondta, hogy nem szabad, így lemondóan sóhajtottam és inkább csak öleltem helyette. Nem könnyíti meg a dolgomat, de cserébe legalább a tökéletes nő a számomra.
- Azért ha meggondolod magad, Kochanie, csak szólj...  - simogattam meg finoman a haját, kicsit közelebb húzva. Majd csak minden a helyére zökken. A magam kilenc hónapját napról napra rakom össze, minden hónap elején.

Nincs egészen három napja, hogy hazajöttem az edzőtáborból és már vissza is tértem az iskolába. Nem linkelhettem sokáig, elvégre kötött a szerződés, meg a szavam, úgy összességében nem terveztem, hogy majd ismét új elfoglaltság után nézek. A hétvégére már megvoltak a tervek, ha minden igaz, majd Tihanyba megyünk, hogy ne maradjunk otthon túl sokáig.
Most azonban csak rántottam egyet a pulcsim szélén, meggyorsítva kissé a lépteimet a folyosón, mielőtt a reptan terembe léptem volna. Az ajtót szélesre tárva hagytam, hogy azok, akik esetleg úgy döntenek, hogy megtisztelnek a jelenlétükkel, beszállingózhassanak. Én letettem a seggem a tanári asztalhoz és a táskámból szedtem elő pár dolgozatot, amit még nem javítottam ki. Írtak benne elég orbitális hülyeségeket, tehát egy-kettőre reflex-szerűen került rá a troll minősítése. A többi viszont egész jól sikerült.
Amikor végre mindenki megérkezett, szép kényelmesen feltápászkodtam és egy pálcaintéssel kiosztottam a leosztályozott műveket. Vetettem egy kérdő pillantást Maja felé, hogy vajon most is színez-e, de aztán csak összefontam a karjaimat a mellkasomon.
- Szép jó napot, hölgyek-urak! Mindenki befejezte a zizgést? Helyes. Akkor ma ismét a nemzetek csapatairól fogunk beszélni - a hangom meglehetősen tiszta volt és határozott, a lépteim pedig az ajtóhoz vezettek, hogy becsukjam azt.

Ez is egy olyan infó volt, amit gyorsan elraktároztam a kicsi buksim egyik szegletébe, hasznos címszó alatt. Néha úgy tűnhet, mintha nem figyelnék, pedig ilyenkor is legtöbbször a koncentrációm kényszerít rá, hogy elraktározzam az infót, még akkor is, ha az teljesen fölösleges. Ez leginkább csak Maja esetében szokott bekapcsolni, vagy a csapatnál.
A doboz tartalma igazából lényegtelen lett volna, mivel a kiscsillagról beszéltünk, ha egy döglött bogár van benne is örült volna neki, értéktől függetlenül. Szerettem nézni, ahogyan boncolja a papírokat, ezért is volt szomorú, hogy a szülinapi maratonról is lemaradtam, mert ő a gyengélkedőn volt, én meg itthon vakargattam Volt fülét, hogy semmi baj, kicsi fülesbagoly.
- Igen, csini pizsire gondoltam. Abból úgysincs túl sok. Ééééés igen, úgy gondoltam, hogy együtt kéne menni. - gondoltam bele, hogy körülbelül három  ilyenje van, mindegyik különböző ünnepnapokhoz volt köthető utólag. Még nyomtam egy puszit a nyakába, mielőtt lelépett volna, aztán csak igyekeztem Voltot nyugtatni, azaz, hogy megelőzni a lebukást. Mert ugye valaki nem szereti, ha fürdeni kell, ha pedig ugrál, ez olyasmi lesz, amit nem lehet megúszni. Igazán szomorú. Szóval tovább vakargattam a füle tövét, míg Maja a bundát turkálta egy kicsit.
- Igen, mindenképpen, csak diszkréten, mert különben megint rohanhatok - ráztam meg a fejemet rosszallóan. Volt amúgy is egyre nagyobb, gyorsabb és okosabb. Nem mintha ez baj lett volna, mert úgyis hamarosan ismét edzőtábor, de azért van egy határ, amit nem kéne feszegetni.
- Engem is összefesthetsz, de kezdjük Volttal, rajta jobban látszik - bólogattam meggyőzötten, miközben betájoltam, hogy körülbelül hol is kéne legyen az a villám.

Azt hiszem egyértelmű volt, hogy nem kivitelezhető Volt megfürdetése áldozathozatal nélkül, de annyi már biztos, hogy a fehér felsőmnek annyi volt. Mára, legalábbis. Szóval az már nem igazán állíthatott meg abban, hogy a gyerekről lemossam a színeket. Remélhetőleg a fülei ezúttal a helyükön maradnak...
- Jó, az azért jól fog jönni. A segítség az majdnem mindig - közöltem viszonylag csendesen, mert amúgy köszönöm szépen, rendben vagyok magam is. Nagyfiú, aki sokszor boldogul egyedül és sokáig nem is igényelte a társaságot. Aztán jött Maja... így született a chokapic. Nem, az egy másik sztori.
A kezét figyeltem, nézve, ahogyan a felsőmet piszkálja és elfojtottam a kikívánkozó vigyort, mikor közölte, hogy igazából ő akarja azt a fagyit, csak mégsem.
- Hozzak? Van vaníliás meg madártejes is... - pislogtam rá a szemem sarkából kissé, mert nem nagyon akartam megmozdulni. Akkor megint időre lesz szükség, hogy eltaláljam azt a bizonyos pózt. Szóval még vártam a választ, de már szólt is, hogy még szeretné, ha maradnék, az úgy jobb lenne, szóval az izmaim ismét ellazultak és a hátsómon maradtam.
- Igenis, értem főnök, maradok - közöltem szórakozott mosollyal, miközben tovább cirógattam a kisasszonyt. - Itt maradjunk ma estére, vagy szeretnél hazamenni?
Mert ugye ez egy elég fontos, eldöntendő kérdés, amire egyáltalán nem mindegy a válasz. Ha haza szeretne menni, akkor még hoppanálni is kell, de akkor lesznek éjszaka csillagok, meg esetleg kert is a kutyi fürdetéshez. Így van zuhany a fürdetésre és befőttes cikesz a szobában.
- Ha maradunk, megnézheted, hogy szenvedem be a gyereket a zuhany alá - ajánlottam fel.

Tizenkét teljes perce bámultam a folyamatosan csobbanó, majd partra mászó fókákat. Azt hiszem, hogy ez rekordidőnek számít, amit egy kifutónál töltöttem, anélkül, hogy ingerem támadt volna hazamenni. Anyámék úgy döntöttek, hogy egy serdülőkorú sportolónak nincs jobb közös családi program, mint a fővárosi állatkert. Ha nem vesszük, hogy ez nem az én fővárosom és amúgy is elég állat vesz körbe. Végül is mindegy, mert ha egyszer itt végzünk, kivehetem a táskámat a megőrzőből és elmehetek végre az edzőtáborba. Ezt vártam az egész nyárban, mert hiába az edzések, attól még nem csiszolódik össze a társaság. Azért pedig kibírható a tömeg.
Azután sikerült meglógnom a csigatempóban közlekedő idősebb generáció mellől, mikor csoportosan elvonultak a mosdóba. Ez ilyen tréning lehet a nőknél. Azóta viszonylag csend és béka van. Én pedig bámulom a fura vizikutyákat, mintha muszáj lenne. Vajon nagyon szúr, ha puszit adnak?

Ha tudnék biztosabb helyet, ahova anya nem követ, mindenképpen az lett volna a következő úticél. Így is idegesítően sokat lógtak a nyakamon, képtelenek voltak megérteni, hogy nekem nincs szükségem rá, hogy babusgassanak. Az edzésemet így is le kellett mondani miattuk és utána még azt sem értették, miért vagyok dühös. A felnőttek hülyék.
A kis térképet gombóccá gyűrtem mérgemben, és éppen eldobtam volna, vissza se nézve, mikor apró koppanások hallatszottak és valami a perifériás látásom területén alkotóira zuhant. Mint a karrierem fog, ha anya továbbra sem enged el az edzéseimre.
- Te mit csinálsz? - kérdeztem talán kicsit értetlenebbül a szükségesnél, miközben a barna hajú kislányt figyeltem. Valami kavicsokat szedegetett, legalábbis olyasminek tűntek. Szóval mély sóhajjal guggoltam le és kapkodtam össze a vékony, sápadt ujjaim közé a színes mütyüröket. - Na, tartsd a kezed...
Sosem értettem, hogy ilyenkor a szülők - akik még mindig értetlenek és hülyék -, miért nem segítenek a kislánynak. Igazán összeszedhetnék maguk.

Bármennyire is akartam megszabadulni a lányoktól, nagyon úgy tűnt, hogy ez egyhamar nem fog bekövetkezni. Mindenhol ott vannak és kínosan sok figyelmet igényelnek.
Mint ez a pöttömpanna, aki csak így szétszórta a kavicsait, miután nekinyomódott a fókás üvegnek. Mivel más nem segített neki és ugye illik jól neveltnek lenni, vagy mi, összekapkodtam a kavicsokat, majd a kicsi kezébe adagoltam őket.
- Én... csak... vigyázz rájuk! - horkantam fel, mert hát ő is kicsit figyelhetett volna. Ha már a buta szülők nem tették. A másik kezemben továbbra is ott pihent a gyűrött galacsin és ezt ő is észrevette, mert a kicsi kacsó felém nyújtotta a saját térképét. Nem mintha szükségem lett volna rá, de pár másodperc hezitálás után elvettem a kezéből. Talán még hasznos lesz, ha nem akarom folyton a táblákat figyelni, mint azok a fura nénik. Nem mindig értem őket.
- Köszönöm - mondtam halkan és már éppen indultam volna az utamra, hogy esetleg vegyek egy üveg vizet, de a gyomrom gubanccá ugrott össze az idegességtől. - Te egyedül vagy?

A kislány meglehetősen érdekesen viselkedett, de ki vagyok én, hogy elítéljem? Ha a fókák teszik boldoggá, felőlem végig is nyalhatja az üveget s alakban, csak ne engem! Halk szusszanással vettem ismét szemügyre a térképet és éppen az utamra indultam volna, mikor az a bizonyos rossz érzés tudatosította velem, hogy Bojarski, marad! Még azt is megkérdeztem a magát karoló kisasszonytól, hogy egyedül van-e. Valószínűleg ez a vörös haj mellékhatása, vagy azé, hogy túl sok időt töltöttem a napon. Ez már egészen kérdéses, de nem most kell rá választ keresnem.
- De... de várj! Ez nem jó. - Morális válság futott végig a kicsi lelkemen, mert ha most hátat fordítok és elmegyek, ehetek egy fagyit és láthatom a tigriseket a mamáék nélkül. DE! Akkor itt hagyom a pöttömöt egyedül és ki tudja, meglesz-e a papa. Szóval mély sóhajjal emelkedtem kicsit feljebb a guggolásból, a térdemen támaszkodva hajoltam le hozzá.
- Hogy hívnak, kiscsillag? - sóhajtottam fel, majd kis szünetet követően a hajamba túrtam, egy tincset eltűrve a homlokomból. - Segítek megkeresni, na.

Lehetett látni az arcán, hogy valahogy úgy vívódik magában valamin. Vagy megzavarodott azt illetően, hogy akar-e a fókák mellett maradni, nem tudom, nem egészen egyértelmű. A lányok furák. Ezt nekem senki nem magyarázza meg!
A kislány képes volt megkérdezni, hogy én nem vagyok-e rossz ember, mire elgondolkoztam egy kis időre. Mert hát ezt az ember nem tudja meghatározni magáról, főleg nem, ha olyan kevés ideje él a földön, mint a korosztályom.
- Ha rossz is vagyok, még senki nem mondta... - mosolyodtam el szélesen, majd a fókák felé pillantottam. - Lewy vagyok.
Szóval figyeltem, ahogyan tépelődik azon, hogy szeretné-e, ha segítenék, de végül csak elhangzott a kérdés. Kis szusszanással nyújtottam felé a kezemet végül. Még csak az hiányozna, hogy egy második ember mellől is elkeveredjen! Majd ha megnéztem vele a jegesmacikat, elkísérem az információhoz, hogy kerítsék elő a családot.
- Igen. Igen, pontosan - bólogattam aprókat.

Azt hiszem, eldőlt, hogy nem vagyok rossz embert, mert csak elárulta, hogyan is hívják. Azért ez rendes volt tőle. Vagyis hát nem tudom, van olyan, hogy egy lány rendes? Néha erősen kételkedem benne.
A kezem felé nyújtottam, mire kissé rémülten bámult rám, én pedig azonnal felvontam a szemöldököm. Nem akartam én senkit megijeszteni, pláne nem egy kislányt, de ezt neki kellett éreznie. Szóval már azon voltam, hogy visszaejtem a kezem magam mellé, mert úgyis mindegy ez nekem, mikor a tenyere az enyémnek simult. Arról a piros arcról meg már szót sem ejtek.
- Persze, hogy szeretem - közöltem, finoman megszorítva a kacsóját és a vidrák felé indultam vele, mert azok voltak közelebb. Ha már minden áron látni szeretné őket... - Ne aggódj, biztosan megtaláljátok egymást! Csak a papáddal vagy?
Hozzátehettem volna, hogy itt, de még most is akadtak gondjaim a nyelvvel és ha egy mondat nem akart úgy alakulni, ahogyan azt én akartam, sokszor inkább csak legyintettem, hogy hagyjuk. Most viszont elég értelmes volt. Asszem.

Lehet, hogy inkább a papáját kéne megkérdezni a kutya kérdésről, de bármennyire is tűnik ez most jó ötletnek, nincs kéznél a bácsi. Ez elég szomorú, inkább elengedtem a dolgot. Lehet, hogy úgy gondolják, még túl kicsi egy kutyához.
- Majd ha nagyobb leszel egy kicsit, biztos beleegyezik, na. Nekem is azt mondták anno, hogy nem kéne... sportolni, mégis fontos része lett az életemnek - vontam meg a vállamat kicsit, miután gyorsan korrigáltam a majdnem vétett hibát. Anya és a minisztérium is hisztiztek volna, ha egy varázstalan kislány előtt elszólom magam róla, hogy különlegesebb vagyok a nagy átlagnál.
- Igen, a felnőttek buták. Mindig csak a munka, meg a pénz. És utána meg sírnak, mikor a gyerekük el akar költözni. - Bizony, ez megtörtént. Már az elköltözés, nem a sírás. Egyelőre a nagypapáékkal lakom Varsó szélén, de ha betöltöm a tizenhatot, veszek majd egy sajátot és akkor tényleg azt csinálok, amit akarok. Kezdhetem majd a desszerttel az ebédet és ha akarok, három lányt is áthívok pizsamapartira. Persze csak akkor, ha addigra már nem lesznek ilyen buták és csökönyösek.
De ez az egy aranyos volt, szóval mikor jelezte, hogy nem igen lát, apró sóhajt követően kaptam fel a földről, hogy jobban szemügyre vehesse a vidrákat.
- Nem tudom, biztos félősek. Vagy túl nagy lenne a tömeg - gondolkoztam el pár pillanatig, továbbra is tartva. Igazából nem okozott gondot, nem volt különösebben nehéz. - Ugye te nem leszel olyan buta, ha nagy leszel, mint a többi lány?

A nevetés jó dolog, így már írható egy jó pont a számlámra, a kamuzás mellé is. Egy időben anya azt mondta, olyankor, mikor hazudok, puha az orrom. Aztán rájöttem, hogy ő is hazudik, mert mindig puha az nózi.
- Szerintem biztos, hogy van ilyen, csak lehet, hogy nem itt - közöltem bizonytalanul visszasandítva a fókák ketrece felé, majd ismét Majára. Aztán persze figyeltem, mert nem csak őszintének, de udvariasnak is kell lenni, ezt a nagyi mondta mindig. Rá jobban hajlamos vagyok hallgatni.  - Megígéred nekem, hogy nem leszel undi, buta lány? Akkor én is megígérhetek valamit...

Mert ugye az undi kiscsajokat megcsókolják, a jókat meg feleségül veszik. Legalábbis a papa ezt mondta. Meg hogy tigris lesz belőlük, de ezt nem igazán értettem. Akkor a mama nem volt jó lány, mert még mindig nem csíkos.  
Még éppen feleszméltem a kérdésre, majd heves fejrázásba kezdtem, miközben leraktam őt a tappancsaira. Ő még kicsi volt és aranyos, az teljesen más, ilyenkor még nem bántják a kicsi lelkem.
- Nem, te most néztél velem vidrákat és nem hajoltál furin az arcomba. De te amúgy is kicsi vagy - állapítottam meg, mintha egyértelmű lenne, hogy ha kicsi, akkor nem lehet undi. Pedig vannak olyan lányok is, és olyankor sírnak a bébinyuszik.
A lelkesedés szinte már önmagában válasz volt, szóval intettem a fejemmel, majd az első padhoz sétáltam vele és letérdeltem, hogy a padról a nyakamba tudjon ülni. A mama nem fog megdícsérni a koszos térdemért, de addig még lesz egy edzőtábor, sosem kell megtudnia, hogy lett a fehér nadrág sötétszürke.
- Persze, szabad, csüccs fel, aztán menjünk! Nem akarlak bajba keverni.
Amúgy meg én nem vagyok olyan hátfájós - közöltem, ha kellett, segítettem neki feltápászkodni, majd elmosolyodva lassan felkeltem. - Kapaszkoodj!

Ahhoz képest, hogy anno mennyire nem akaródzott neki az az egy, most közölte, hogy szereti őket, mire halványan elmosolyodtam. Szeretem, mikor ki tudom szélesíteni egy lány világképét. Elég elfogadó lett hirtelen a ruhákkal szemben.
- Hm, mondjuk a jövő héten? Persze, csak ha nincs fontosabb dolgod, türelmes vagyok, tudod... - közöltem szórakozottan piszkálgatva a karomon fityegő bilétás kis láncot. Most már nem mindig volt rajtam, hiszen azóta kaptam egy egyszerűbb darabot, ami ugyanúgy Majához kötött, csak kevésbé volt veszélyes a pályán. Mert ugye vagyok elég csökönyös, hogy ne legyek hajlandó semmi ilyesmit levenni, ha nem világbajnokságról van szó.
Éppen eleget futottam már Volt után, ma nem volt hozzá semmi affinitásom, főleg nem színesen.
Aztán magamat is elképzeltem, ahogyan egy pillangó díszeleg rajtam és grimaszoltam egy nagyot. Nem, ez még mindig nem pálya, bármennyire nem szeretem sérteni az alkotói szabadságot Maja részéről. Szóval még gondolkoztam pár pillanatig, mielőtt bólintottam volna.
- Aha, egy cikeszt. Piros szárnyú cikeszt - közöltem elégedett bólogatással. Ki nem szereti a cikeszeket? A varsói lakásban nekem volt egy, ami a befőttesüvegben csücsült, noha nem én fogtam meg. Nekem fogták, részletkérdés. Közben tovább simogattam Voltot, hogy nehogy bepánikoljon, mikor Maja festeni kezd rá. Eddig elég jól ment, nyugalom volt. Csak egyszer nézett fel, akkor is csak így "anyuka mit csinálsz?" érzés sugárzott a tekintetéből.
- Ha minden igaz, az első vagy második fürdésig. Szóval Voltnál akár hetekig is, ha nem tesped bele megint a sárba - grimaszoltam kicsit, majd felnevettem halkan.

Azt hittem teljesen egyértelmű, hogy nem ígérek bele a vakvilágba. Magamnak szoktam, de azt halkan teszem és általában négy fal között, nem pedig egy rakás vidrának. Szóval rántottam egyet a vállamon.
- Persze, hogy neked. Miért, minek tűnik, kivel beszélgetek? - kérdeztem enyhén értetlen fejjel. Figyeltem, ahogyan a bal kezét ünnepélyesen felemeli és halványan elmosolyodtam, mikor megígérte, hogy nem lesz undi lány. Helyeslően bólintottam, hogy hát igen, az elég fúj, majd elvigyorodva a jobb kezem a szívemre tettem. - Cserébe megígérem, ha nem leszek buta, bunkó fiú, majd esetleg térden csúszva kérem meg a kezed.
Még egy kicsit fel is nevettem az elképzelésre, mert ugye én nem olyan fiú vagyok. Egész biztos, hogy én soha nem fogok megházasodni. De persze, ha ő nem lesz buta lány, én is lehetek okos fiú, aki nem bántja lelkileg.
Nem egészen egy dologról beszéltünk, de oda se neki. Előbb-utóbb ő is nagyobb lesz, még elég pöti egy kislány.
- Nem, tényleg nem láttam, de mondom, megkeressük, ha ráuntál a macikra. Én még ráérek. - Mert ugye úgy szólt a megállapodás, hogy délután kettőig kell mézelődni és még nem volt annyi idő, dél felé járhatott talán. Akkor meg kimaxolom a jegyem, körbemászkálok egy kislánnyal a nyakamban.
Szóval hagytam, hogy  nyakamba másszon, majd feltápászkodtam a földről és már indultam is, hogy közelebbről megnézzem magamnak a jegessmacit.
- Örülök, sok munkám van benne - bólogattam egyetértően, majd hagytam, hogy kapaszkodjon és figyeltem a jegesmacikat. - Azt tudod, milyen ruhája volt a nagypapa kinézetű nagypapádnak?

Megegyeztünk, hogy én is jó leszek, meg ő is, sőt, hogy ha tényleg betartja, akkor esetleg majd meg is kérem a kezét. Mert hát ha ő egy édes lány és a többiek meg nem, akkor miért kéne másikat keresnem? Majd visszajövök, jól megkérem a kezét és élünk boldogan. Gondolom?
- Nem tudom, nem szoktam meséket nézni, nem igen van időm rá. De majd a következő találkozás előtt bepótolom a dolgot, amennyire lehet - bólogattam aprókat és komolyan is gondoltam. Majd nézem a furi disney bigyókat, anya még úgysem ábrándult ki belőlem eléggé.
Érzékeltem azt a bizonyos csalódottságot szóval az ajkamba harapva sunytam le kicsit a fejemet, majd gyorsan korrigáltam is, mielőtt még komolyabban bedurcázik.
- Öm... hát, ha nem zavarok... persze - biccentettem aprókat ismét, kis sóhajjal, majd inkább az állatkákat figyeltem. Aztán csak észrevettem, hogy itt a bácsi, akire illik a leírás és halványan elvigyorodva hívtam fel rá a kishercegnő figyelmét is, hátha kapásunk van. A jegesmacikat úgyis túl sokan nézegetik. Nekem is elegem lenne, ha minden nap így bámulnának rám.
Leraktam Majust a nyakamból, de nem szándékoztam eltűnni a tömegben, helyette lassan utána baktattam és bemutatkoztam a bácsinak is, nehogy nekem udvariatlannak nézzen. Én jó fiú vagyok.
- Csókolom...

Persze nem akartam én nyíltan elutasítani a segítséget, meg megbántani sem, csak boldogultam egymagamban is. Jó volt ez így, ha ő úgy érezhette, hogy segít, én meg nem szúrok el semmit éppen.
A fagyiról már majdnem sikerült meggyőznöm, mert hát mégiscsak egy madártejes csodáról volt szó, amit előző este szereztem be, arra az esetre, ha a menyasszonyom hazacsászkálna hozzám.
- Bizony. Jó hideg és édes, pont kellemesen. Tudom, hogy szeretnéd... - közöltem sokatmondó pillantással. Még a hangom is egészen dorombolós volt, igyekeztem meggyőzni róla, hogy neki bizony kell az a fagyi. Utána mindig jobb kedve van és amúgy is édes és szexi, akkor meg mi a baj a fagyival? Semmi. Na ugye!
Ha volt is ilyen beszélgetés, annyi egészen biztos, hogy nem emlékszem rá. Megígértem volna, hogy nem hívom főnöknek? Lehetséges, hogy gyenge pillanatomban kapott el hozzá, vagy éppen máshol járt az eszem, de ez éppen nem rémlett.
- Arról volt szó? Hopsz... - vakargattam az állam pár pillanatig elgondolkozva, majd rántottam egyet a vállamon lazán, mintha mi sem történt volna, mert ugye az jó így is, miért ne? A puszira csak elmosolyodtam, a csókot azonban már viszonoztam, finoman közelebb vonva. Nem igen akartam megszorongatni, csórinak így is volt elég baja.
Igazából igaza volt, tényleg jobban örültem volna, ha ma már nem kell sehova utaznom, de hát ő Maja. Ha azt kérte volna, hogy menjünk haza, maximum lezuhanyoztam volna előtte, hogy fejben kicsit jobban egybe legyek.
- Igen, egyértelműen... Nagylány vagy és megtalálod a törölközőt, vagy fürdessem le a gyereket és hozzak narancsot is? - kérdeztem mindezt pókerarccal, lágyan simogatva az arcát, azért közben szentelve egy pillantást a bundásnak is.

Von kisasszony

Vannak azok a kínos esték, mikor az ember csak szeretne hazamenni, de egyszerűen nem jön neki össze a dolog. Óravázlatokat írtam, dolgozatokat javítottam, ha már egyszer Maja úgyis éppen anyukával lógott. Mert ugye néha ilyen napokat is kellett beilleszteni a képbe, mikor vele van. A lényeg az, hogy sikerült elaludnom, aztán hogyan, hogy nem a dolgaim összeszedve indultam az utamra, hogy hm, akkor most ideje lenne hazamenni.
Az utam a vigadófreskó folyosóján át vezetett, mert ha már egyszer úgyis itt voltam, egy portya azért belefért, ez a hely pedig szinte mindig vidám. Arról nem is beszélve, mennyire térhatásuk volt az illatok miatt, csak egy grimaszra futotta a folyosóra érve.
Már majdnem a végén jártam, mikor megtorpantam kissé figyelni, ahogyan két magyar főnemesi boszorkány koccint, még egy halk "na zdrowie" is elhangzott a részemről, mikor egy pillanatra mindenki megtorpant a keretében és a folyosó másik fele felé sandítottak. Aztán mintha mi sem történt volna, mindenki tovább mulatott.
Én viszont elindultam az ellenkező irányba, a lehető leghalkabban, hogy megnézzem, ki is császkál erre.
- Segíthetek valamiben, kisasszony? - érdeklődtem meg a lánykát, aki láthatóan nem prefektus volt.

Von kisasszony


A folyosó egy pillanat alatt elcsendesedett, minden szempár kelet felé fordult, aztán, mintha mi sem történt volna, kitört a boogie és újra csápolni kezdtek, azaz, hogy inni kezdtek lelkesen és tovább folytatták a pletykálást. Én az ismét kitört káoszt használtam fel arra, hogy a lehető legcsendesebben az újonnan érkezett látogató felé induljak. A szemöldökömet kérdőn felvonva álltam meg, a karomat összefonva a mellkasomon. Ő is legalább olyan kíváncsi pillantással méregetett engem, mint ahogyan én őt.
- Nem, valóban nem - közöltem rezzenéstelen arccal, kissé megingatva a fejemet. Nem voltam manó és ha lettem volna, akkor valószínűleg nem lenne hozzá önállóságom, hogy megszólítsam.
A lány láthatóan meg sem rezzent, ez vagy azt jelenti, hogy gyakorlott rellonos és szeme sem rebben, ha tilosban kapják, vagy nem tudja, hogy bajban van. A mosolyból ítélhetően sokkal inkább az utóbbi.
- Én szívesen megmondanám, de azt is mellékelnem kell mellé, hogy most épp a hálókörletében kéne tartózkodjon, Ms... hogy is hívják?- érdeklődtem arra az esetre, ha a lányra büntetőmunkát kellene kiszabnom. Igazából jobban örültem volna neki, ha nem kell most piszkálnom semmi miatt. Szóval apró sóhajjal pillantottam egy csalafinta arcú banya portréjára, majd vissza a lányra.
- Ön új itt?

- Hát, nem tudom, ez nem csak rajtam múlik, én messze lakom innen - közöltem kissé a hajamba túrva, mert hát Varsó akárhogy is nézzük, nem a szomszéd falu. Én pedig még nem vagyok elég nagyfiú ahhoz, hogy egyedül hoppolgassak. Pedig én próbáltam megértetni a szüleimmel, hogy ez bizony fontos a részemről.
Közben meginvitált, hogy igazán piknikezhetnék vele, szóval kénytelen voltam belemenni, még ha ez azt is jelentette, hogy este extra felülésekkel kell majd búcsúztatnom a napot. Mert hátha egy lány szépen néz rád, akkor be kell adnod a derekadat, nincsen mese.
- Nincs más dolgom, majd táborozni indulok, de még maradunk egy darabig az állatkertben, szóval végül is ráérek... - közöltem kissé vonakodva, de attól még én akartam a dolgot. Aztán megjelent a papa, aki nem igazán volt elragadtatva tőle, hogy a hölgy elkalandozott. A kéznyújtásra halványan elmosolyodtam, mert csak nagyon ritkán szoktak privát emberek nem gyerekként kezelni.
- Lewy vagyok. Vigyáztam a hercegnőre, míg körbefutotta az állatkertet - jegyeztem meg elbűvölő mosollyal, hátha kicsit megenyhül az amúgy sem túl harapós bácsi. - Ne mesélje? Szerintem se. Azt mondta huszonnegyvenhat éves koráig ne házasodjon, én pedig megígértem neki, hogy majd térden csúszva kérem meg a kezét, ha nem lezs buta lány.
Közöltem a leendő családtaggal széles mosollyal, majd ledobtam magamat a fűre.

Csak sikerült rátukmálnom a fagyit, ezt pedig személyes sikernek könyveltem el a részemről. Nem mintha annyira nehéz lett volna, de mégis kis siker volt. Szóval mire kimondta, hogy ő csak kóstolót szeretne, lepakoltam magamról finoman és kisétáltam a konyha irányába, hogy két kanállal és egy fél doboz fagyival térjek vissza. Vagy mondjuk kétharmad, nem teljesen világos, mekkora volt a mennyiség. Tegnap egy egészen kicsit megdézsmáltam a doboz tartalmát.
Szóval a főnökös megbeszélés urán átnyújtottam neki egy kanalat, hogy tessen kajálni.
- Undi? Most miért? Ez a természet rendje, nagylány vagy. Tuuuuudod, ezt lehet kilenc hónap nonstop "pisilnem kell" érzésre és éhességre cserélni, meg nagy pocira - közöltem kissé elgondolkozva cirógatva a derekát. Mert ugye ez rendben volt így.
Eléggé furcsi volt életem, mert részben akarta azt a bizonyos gyümit. Megint hárított egy kicsit, hogy persze, ha én akarom, akkor lehet róla szó. Elgondolkozva az ajkamba haraptam, majd rántottam egyet a vállamon.
- Azt bízd rám, én tudom, hogyan - nevettem fel halkan, majd arcon csókoltam, mielőtt ismét lepakoltam volna az ölemből. - Neked már csak azt illene eldöntened, hogy kiwi, narancs vagy eper.
Azzal a lednülettel elfogtam a gyanútlan szőrcsomót.

Pár pillanatra eltöprengtem, hogy a Balatont vajon eszik-e vagy isszák, de aztán felrémlett, hogy a nagyiék mellette laktak és ezért összepréseltem az ajkaim, mielőtt megráztam volna a fejemet.
- Nem, annál egy kicsit messzebb. Varsóban, Polska...ban - gondolkoztam el egy kicsit, hogyan is kéne mondani, de aztán elengedtem a dolgot, mert rájöttem, hogy már mindegy neki. Ritkán kavarodok bele a mondatokba, de akkor nagyon durván.
A kérdésre aprókat bólintottam, mert én viszont ott szoktam aludni. Elég nagy voltam hozzá, már hét éves korom óta mindig ott aludtam és hát, évi többször is mentem oda.
- Vidra és jegessmaci -   ingattam meg egy kicsit a fejemet, hogy nem, nem a teve volt a mai nap sztárja. Aztán sikerült egy egészen kicsit kiakasztanom azzal, hogy közöltem, hogy márpedig én elveszem a kicsilányt, de összességében támogatta a projektet... Azt hiszem.
Én is ledobtam magam a lány mellé és szép mosollyal figyeltem, ahogyan elkezdett kipakolni és a szemem felcsillant a karaizé hallatán. Szóval türelmesen vártam, amíg kipakolta a táskát és az adott tasira böktem.
- Az karamella? - kérdeztem és amennyiben felajánlotta, hajlandó voltam kettőt kivenni és elrágcsálni. Bocsánatos bűn, mert rettenetesen szerelmes voltam bele. - De ne tessen a lelkére venni. Sokat edzek, hogy ne fájjon.

Legalább ő, ha már más nem tette. Mert az edzői biztosan nagyon utáltak azért, hogy megtámogattam a vidám pillanatait kis nasival, hogy még jobbak legyenek. Mert ugye én vagyok az álompasi, aki itthon tartja a fagyit, csak hogy a nőjének legyen mit enni. Szóval csak adtam neki egy nagy puszit, hogy érzékelje, mennyire nagyra értékelem. Nagylányostól fagyistól.
- Nem tudom, sosem volt ilyenem, de el tudom képzelni, mennyire fúj. Mint mikor anno vért köhögtem fel még hetekkel a meccs után is. Le akartam zuhanyozni belülről - grimaszoltam belegondolva. A kérdésére nem igen kellett választ adnom, sportoló vagyok, persze, hogy szeretnék gyümölcsös estés, ez egyáltalán nem is kérdéses. Szóval mikor kissé meglepett őzike fejjel érdeklődött, hogy ez biztos-e, aprókat bólogattam, fapofival. Aztán előszedtem a paintball során gyűjtött kommandós tapasztalataimat és begyűjtöttem a gyereket. Amint a fürdő felé értünk, elkezdte dobálni magát és tiltakozott is, de nem engedtem el. Helyette úgy, ahogy voltam, ruhástól bemásztam a zuhany alá és megnyitottam a vizet. Voltot kénytelen voltam lerakni, de a lábammal még épp vissza tudtam tartani, hogy meglépjen. Csak egy két percig tartott, hogy feladja a harcot, aztán csak mély levegőket véve próbáltam lecsutakolni róla a színes porokat.
- Hiszed, vagy tudod? Ezek után az is lehet, hogy csak meghalni lesz erőm - nevettem el magam, megszabadulva a csuromvizes, ólomsúlyú pulóvertől.

Szinte biztos voltam benne, hogy nekem szól a kérdés, szóval kis hezitálást követően lassú bólogatásba kezdtem. Igazából nem volt baj vele, aranyos volt, nem kért szinte semmit, csak hogy mutassam meg neki, hol vannak a vidrák. A többi már grátisz volt hozzá, nem ő kérte.
- Aha, persze, hercegnős volt - jelentettem ki magabiztosan, párat biccentve, majd rántottam egyet a vállamon. Arra a látványra, hogy a karamellát kissé bénázva kibontja, nagyon akartam nevetni, de helyette inkább köhögtem egyet és úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Igazából aranyos volt tőle.
- Ühüm,  szeretem. Igazából az egyik kedvencem - közöltem elégedetten kibontva egyet és már rágcsáltam is, a pillantásomat én is a jegesmedvékre szegezve, mert legalább a kilátás jó volt. Innen én is jobban láttam őket, mert nem akart egy kisnyugdíjas sem megölni és megetetni a macikkal. - Köfönöm nem.
A szám tele volt a ragacsos édességgel, de kénytelen voltam megelőzni a bajt, azaz a még több felülést. Halkan felvihogtam, ahogy elképzeltem, hogy a bácsi mondjuk a lámpafelengedős partyn egy lánykával a nyakában csápol és jön az agresszív mama és lecsapja.
- Azt hittem egyértelmű. Ha már nagyobbak leszünk és én kevésbé elfoglalt,
megkérem a kezét! - és még csak a szemem sem rebbent, ahogy ezt előadtam nekik, mert én így gondoltam. Még ha a kishercegnő úgy is tartotta, hogy nem találkozunk többet. - Azért Varsó nincs olyan messze... vagyis hát... meg tudom oldani.

Nem is értettem, mi olyan fura a hercinőben, mert az unokahúgomat is ugyanúgy le szoktam hercegnőzi, amikor nem viselkedik úgy, mint az anyai nagyi, aki egyszer csak furcsa hobbikat vett fel és a családdal is érdekesen kezdett viselkedni. Mert ugye ő fiatal. Nem értettem Rózi nénit, de ő kellett érezze a szánsájnt.
- Tak. Aham - bólogattam kis mosollyal, mert igen, én az előbb tényleg azt mondtam. Talán titkolnom kellene?  Szóval én csak nyammogtam ott a vajkaramellán nagy boldogan, hallgatva, ahogyan hupog a zacskó és a papa fogai alatt hangos sercegéssel pusztul a nápolyi. Nem tudom, lehet, hogy talán túlságosan is figyeltem, de hajlamos voltam rá, hogy csak a hangokra figyeljek. Goromba gurkók!
A karamellástej olyan luxus volt már reggelire, amit nem szívesen engedtem meg magamnak, a cikóriakávé is csak akkor fért bele, ha éppen nem volt más, de akkor is inkább vízzel. Bizony.  Nincs rosszabb a vizes macis kávénál, pedig elvileg a háborúban is ilyet ittak. Nem akarok háborút. Nincs cukor, tehát nincs karamella. A nő bámulását inkább ignoráltam látványosan, még a szemöldököm is felvontam, hogy most mégis mi baja, aztán inkább Maját figyeltem.
- Nem azért csináltam, amúgy sem volt semmi dolgom, nem okozott gondot. És mi az, hogy vár rám? Az is kész csoda lesz, ha pár hét múlva emlékszik rá, hogy nem magával volt. Az unokahúgom is ilyen. Persze, nem azt jelenti, hogy nem tartom be a szavam, csak... megjegyzés - sunytam le a fejemet, majd a hajamba túrtam és egy tincset kezdtem piszkálni kissé zavartan. Legalább addig sem történik semmi katasztrofális.
A nem tudsz repülni más esetben szíven ütött volna, most is éreztem a mellkasomban azt a rossz csomót, de visszanyeltem, mert hát, végül is nem tudhatta, hogy nekem ez az életcélom.
- Hát, ha addig ki nem megy a kicsi fejedből, én várok... - vontam egy aprót a vállamon, miközben pár szál füvet tépkedtem apróbb cafatjaira. Nem vártam, hogy bármit megígérjen, csak... igyekeztem reálisnak lenni, mert a papa  mindig azt sulykolta.

Azért az biztató volt, hogy a papa közölte, hogy szerinte a kislány próbálkozni fog, mert megígérte. Sok embernek még ez sem jelent túl sok mindent, ez meg elég szomorú.  Legalább a családon belül, ha valaki megígér valamit, akkor azt betartja.
- Örülök, hogy jól érezted magad - mondtam halkan, mert hát nem kell világgá kiabálni, hogy tudok normális is lenni. Az nagyon ijesztő lenne, főleg anyám számára, mert ugye ő évekkel ezelőtt elvesztette a fonalat a nevelésemben.
Szóval ő is ott bizonygatta, hogy majd emlékezni fog, semmi baj, én meg csak mosolyogtam magam elé, hogy remélhetőleg tényleg így lesz és nem készít ki teljesen. A néni lassan tovább settenkedett, én meg kis mosollyal ingattam meg a fejemet, hogy hát nem, nem kell vele foglalkozni, akármilyen csúnyán néz is.
A jó nagy feje lesz dologban nem igen hittem, mert hát kinek van akkora feje, hogy nem tetszik az embernek? Leginkább fiúknál fordul elő, akkor is csak azért, mert kövérek.
Szóval ahogy ott csücsültünk, elég békés volt minden és lehetett látni a macikat és nyugi volt. A kérdése meg teljesen abszurd.
- Hát, igazából már azelőtt kerestek, hogy veled találkoztam... de még nem találtak meg, szóval nincs gond. Tudod, én már nagyfiú vagyok.
Azzal bocsánatkérő pillantást vetettem a papára, amiért ilyet tanítok az unokájának.