Nóra

Abszolút nem az én napom volt, mert hiába akartam egy  kis nyugalmat, csak megtalált egy diák. Lehet, hogy ezért nem akartam tanár lenni. Indokolatlanul sok kiskorúnak ad okot rá, hogy felismerjen és segítséget kérjen tőlem. Már mindegy volt, végül is megfőztem magamnak ezt. Most már élnem kellett a döntésemmel.
Szóval nagyjából betájoltam magamnak fejben a falu képét és csak utána kezdtem el útbaigazítást tartani, aprót biccentve a lány felé, mikor közölte, hogy megjegyezte. Ő tett egy lépést felé, én pedig egy lépést távolabb. A rajongóim esetén még megerőltettem magam, de alapvetően nem szerettem az embereket z aurámban,
- Nincs mit. Jó hétvégét. Csak óvatosan a lepkékkel! - csóváltam meg a fejemet, mert nem sok ember szereti, ha a csokiban vagy teában egy szárnyas pajtás hal hősi halált.
Ő elindult a teaház felé, én pedig a cukorkabolt felé, hogy kielégítsem a korábban felmerült igényeimet. Már nem ácsorogtam egy helyben, még a végén valaki betuszkol egy bőröndbe!

// köszönöm a játékot!//

A tánctehetségem szerencsére nem került pontosabb elemzés alá. Azt hiszem, hogy ez igen fontos momentum volt az estében, mert a lelkem enyhén józanabb fele még a levegőbe bokszolva örült ennek. Nem teljesen értettem az örömét, de ha ő mondja, egészen biztosan jól jártunk. Kis nevetéssel simítottam meg a karját, ami a derekamra tévedt, de aztán hagytam, hogy elengedjen.
- Iiiiigen, bronz volt? Azt előbb használták a történelemben, mint az aranyat. Hasznosabb - közöltem kissé elrévedve a terem másik felébe, ahol furcsa kis pöttyök táncoltak, de aztán persze összekaptam magamat. Már amennyire ez lehetséges volt az adott helyzetben.
Nem kell feltétlenül azt állítani, hogy én eluntam a táncot, elég ha azt mondjuk, hogy Maja sokkal érdekesebb volt a fehér ruccában. Igazából nem is értem, hogy nem öntöttem le még semmivel véletlenül, de józan Lewy ezt az ötletet sem pártolta. Rettenetesen ünneprontó tudott lenni a csávó, ha olyan passzában volt.
Én azonban nagy okosan kitrükköztem, jelezve a nejemnek, hogy iiiiigen ez itt elég fájós, jól jönne a szakértelme. Minden egyes apró puszival egyre szélesebb lett a vigyorom, a végére már egészen Chesire Cat jelleget öltött, szóval csak egy grimasszal rendeztem a vonásaim, mielőtt az ajkai az enyémekre tapadtak volna. A tenyerem a derekán nyugtattam, majd kissé feljebb csúsztattam, kissé közelebb húzódva a lányhoz. Csak azután gondoltam bele a kérdésbe, hogy elhajolt a levegő végett.
- Soooookkal. Mondtam... Már, hogy gyönyörű vagy? - kérdeztem a haját kissé odébb söpörve és az ajkam épp hogy csak súrolta a nyakát. - Mert ha nem, akkor ma nem vagyok magamnál.

Egyértelmű, hogy bronz volt az érem, és ez még csak fel sem tűnt nekem. Egy bronz érem volt a nyakamban! Alapvetően ez a maximalista Lewynek egy hatalmas érvágás, de engem jelen pillanatban csak az érdekel, hogy kb 4000 évvel ezelőtt csinálhattam volna belőle kapát. Kit érdekel az arany, ha azzal nem művelheted meg a veteményest? Leave it, inkább a táncra hangolódtam, mert mindenki jobban jár, ha nem kezdek el fejben kertészkedni.
Persze a gondolataim jönnek és mennek mint a vákuum-vasút a svédeknél, majd a távoli jövőben és nem sokkal később már szemben álltam vele, reklamálva a gyógypuszikért, mert nekem azokra szükségem van.
Kaptam is belőlük, bőven, még oda is, ahova nem kértem, amire halkan, szinte dorombolósan hümmögtem egy sort. Máskor egészen biztos, hogy már húztam volna ki ezért a teremből, de ma valahogy fáziskésésben voltam.
- De most miért cssssss? - kérdeztem nyünnyögve kicsit, a kezem még mindig a derekán nyugtatva, hogy aztán apró csókokat nyomjak a nyakára, aztán tök ártatlan-értetlen kiskutya fejjel pillogtam rá. Még hogy én nem vagyok jól! Milyen feltételezés ez? Kicsit közelebb húztam, majd bebandzsítva vettem szemügyre az orra hegyét, mielőtt puszit nyomtam volna rá. - Azért szeretsz, ugye? Nem direkt vagyok ám retardált...
Mindezt meglehetősen elkeseredett fejjel adtam elő, amit Volt kunyizásából loptam, már a mesebeliéből, mikor ott lesunyja a füleit
szépen néz.
- Csak talán egy egészen kicsit, de ígérem jó leszek...

Az, hogy ő szeretett susogni, nem volt kifogás. Legalábbis, nekem egész biztosan nem. Ha annyira szeret, akkor az ajkaimra csiccsegjen, ne csak így bele a vakvilágba! Azért most már megpróbált miatta kárpótolni, és oh, hát nagyon jó volt benne, el kell keserítsem a drámára vágyó lelkeket. Szóval már-már elégedett dorombolást szerettem volna kiadni, de ugye Satan nem csinál ilyeneket, szóval elengedtem a dolgot.
A karjaim közt is tovább riszált, igazából meg sem lepett a dolog, de lehet, hogy tehette volna egy fél lépéssel hátrébb.
- Hát reméltem - pislogtam rá nagyon szépen, hogy aztán apró puszikat nyomjak még a vállára, majd a nyakára. Igazából tényleg csak reméltem, mert mit tehet az ember, ha nem szeretik? Leülhet a sarokba hüppögni egy tálca puncskockával. - Én is téged...
Ezután azért megvillantottam a rajzfilmekből szerzett tudásom prémium részleteit, amire szinte azonnal közelebb húzott és ölelgetett, én meg a nyakának nyomtam a homlokom és széles mosollyal karoltam át. Azért erre mindig szüksége van az embernek, főleg, ha a kegyetlen szoba egyre csak forog és forog.
- Még szerencse, én nem hazudok neked, cica, tudod, hogy nem... - ráztam a fejem hevesen, de aztán gyorsan abba is hagytam, mert kicsit megszédültem tőle és attól meg nevetnem kellett. Meg bukfencezett a gyomrom, de az külön történet. - Ettél abból a furi cupcakeből? Lila selyem volt asszem? Vagy zöld... szatén? Nem... várjál. Jaaaaaiiiigen. Vörös bársony.
Az egy nagyon finom süti volt és ezt tudatnom kellett vele is, mielőtt Manu megeszi az összeset vagy hazamegyünk.
- Álmos vagyok. Nem vagy álmos? - kérdeztem végül elnyomva egy ásítást.

Jellemző volt rá, valahogy a mágiatörténet dolog nem ért váratlanul. Szinte már vártam is, hogy valami hasonló szöveget benyom, mert hát miért ne? Ez is csak olyan Maja dolog volt, mint az, hogy a gyerek előbb tudott két lábon ugrálva forogni, mint hogy szobatiszta lett volna. Nem is értem, ki töltött vele itthon több időt. Nem gyanús, áááá...
Csak a szemem sarkából láttam, ahogy volt mancsaival doboltak, de aztán csak megingattam kis mosollyal a fejemet.
- Ejj de határozott valaki... - jegyeztem meg enyhe csipkelődéssel a hangomban, miután a harmadik vagy is elhangzott, de közben leszedtem a nutellát a polcról, mert hát ugye én pontosan tudom, hogy mi kell a nőnek. Jött is szinte azonnal a reakció, hogy neki ez kell, én meg csak leraktam az asztalra elé, mielőtt meggondolja magát. - Ez egészen gyors volt. Kevés az édesség a gyengélkedőn?
Közben megjegyeztem, hogy esetleg eldönthetnék, mit is csinálunk ma, lévén, hogy nem apák napja van, hanem gyereknap és akkor már mégis illene valamit, mire felvetette Voltnak, hogy engem is össze kéne nyálazni. Csúnya pillantást vívott ki ezzel, de nem tartott tovább 2 másodpercnél, mert ki kellett szednem a palacsintát, majd egy újabbat szétegyengetni.
- Igen? Körbenyaltok? Többesszám? - nevettem el magam kissé a gondolatra, miközben ismét feléjük pillantottam, Volt pedig lelkesen csóvált egy kicsit.
Végül csak ötletelésbe kezdett és ameddig az eszmefuttatás végére ért, sikerül még két palacsintát kisütni, ezzel nagyjából be is fejeztem, a többi medzsik módon oldja meg magának. Nagyi hasznos tudott lenni varázslat ügyben, legalább addig is letehettem a fenekem.
- Ha akarod, Jengázhatunk, deeee még vettem nektek valamit. Ha megreggeliztetek, majd odaadom, de először nyomás kezet mosni, hercegnő! Egy-kettő - keltem fel, majd intettem a buksimmal. Én is leöblítettem a kezem a mosogatóban. Biztos, ami biztos, csak ezek után ültem le az asztalhoz, hogy azért egy vagy két nutellás palacsintának én is hagyjam magam elcsábítani.

Egyetérthetünk abban, hogy teljesen felesleges volt az iménti párbeszéd, de attól még jól esik, ha hangoztatja, hogy szeret. Hasznos, nem az egómnak, de azért néha szükségem van rá, hogy tényleg tudjam. Még ha Maja többnyire ki is mutatja. Ittas-Lewy nem jó a jelek kiolvasásában, mindig elveszik a részletekben, mint hogy Maja szeme olyan színű, mint az olvadt csoki.
- Szóval azt mondod, hogy ne beszéljek? De mriért, hát ez most? Hát én jól vagyok! - Igaz, hogy a miértnél teljesen beakadt a lemez és úgy éreztem magamat, mint a láma, aki belenyalt a nutellás üvegbe és most próbál megszabadulni a ragacstól. Maja ennek ellenére nem hátrált el vagy vonult haza, hanem itt maradt ölelgetni, ami azért jól esett, pláne, hogy néha kicsit elfogott a szédülés és olyankor nem árt, ha van melletted valaki, akire - ráeshetsz? - támaszkodhatsz mentálisan.
Hatalmas harcban álltam önmagammal, ameddig azt a bizonyos álnok süteményt igyekeztem megnevezni. De végül diadalt arattam felette és elárultam a kilétét, akár akarta, akár nem.
- UUuuuu igen, szerezzünk olyat. Vaníliás vajkrém volt rajta és nagyon finom. Akarok egy olyat - bólogattam a szemébe nézve, majd az ujjaim esetlenül az övéi közé fűztem és egy őzgida magabiztosságával indultam vissza a sütispulthoz. Azért azt még fel kellett vetnem, hogy amúgy fáradt vagyok. Ez egyáltalán nem volt meglepő, hiszen korábban nekem még meccsem is volt.
- Nem sokára mehetünk, aha. Persze csak ha nem baj, ha akarod még maradhatunk. Én szívesen letámasztom magam a falnak - nevettem fel hangosan, hogy aztán az asztalhoz lépve rámutassak a tálcára. - Ez az.
Aztán fogtam egy kést és kettévágtam a papírtalanított sütit, majd a krémre nyomtam, így meg lehetett enni különösebb mocsok nélkül. Kérdő pillantással tartottam Maja felé, elvégre nem nyaltam közbe.

Valahogy meg tudtam érteni, mikor én a gyengélkedőn voltam, volt, hogy napokat skippeltem ki az evésből, egyszerűen nem bírtam rávenni magamat. A hangulat nyomasztó volt és még az sem segített, hogy azon a rossz fajta módon méregettek. Mintha azt akarták volna tudni, hogy a tüdőmben vannak-e még szilánkok, vagy hogy mikor kezdek megint vért köhögni. Mint azt az öreget, akinek már megírták a végrendeletét, mert másnap nem kel fel. Hat kilót felejtettem ott abban az ágyban. Ilyen ez, nem mindenki lehet panda, aki feltartott hüvelykujjal szelfizik, teletömött pofazacsival, mert lepaktált a szobatárssal.
- Akkor pláne egyél most... - grimaszoltam kicsit, megrázva a fejem, hogy azt az igazán "kellemes" emléket kirázzam a fejemből. Mondjuk Maja látogatásai sem kerültek a pozitív emlék dobozba, hiába is szeretem a kis lököttet annyira. Szomorú.
Elképzeltem, hogy összenyalnak Volttal és megint kitört belőlem a nevetés a képre. Az a baj, hogy ők ezt teljesen komolyan gondolták, szóval végül csak széttártam a karomat, intve a kezemmel, hogy na jöjjön.
- Majd legfeljebb arcot is mosok reggeli előtt - közöltem szórakozottan, majd kicsit a hajamba túrva vártam, hogyan is dönt a kis duó.
Végül figyeltem, ahogy lerakja a gyereket, ő pedig elrohant a dolgára, nem sokkal később hallottam is a kutyaajtót, majd a sípolást a kert felől.
A lelkesedése egyszerűen imádnivaló volt, a legtöbb nő nincs is képben, az ilyesmi mennyire jól áll nekik. Kissé nyugodtabban szusszantam egyet, majd elvonultam én is kimosakodni a kutyanyálból. Mondjuk nem mentem olyan messzire, mint a kisasszony, így előbb vissza is helyezkedtem a székemre. A kezem a karjára tettem arra a pár pillanatra, kissé elmosolyodva.
- Már ha egyáltalán ehető - nevettem el magam végül, mert hát, az, hogy én megeszem, nem jelent semmit, az időm nagy részét egy falka pasival töltöm. Ha nem lennék élelmes, nem is jutnék néha kajához. - Bár agyonvághatod a nutellával, az sose árt semminek.
Megvártam, ameddig elkészíti a saját kis adagját, azután nyúltam csak be egy részét a mogyorókrémnek. Mivel én vagyok Lewy-f.ckin-Bojarski, megengedtem magamnak három palacsintát. Utána visszatoltam középre az üveget.
- Hm? Ja, nie, ma semmi dolgom, szabit vettem ki, majd edzenek Nowakkal - rándítottam egyet a vállamon. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha valakinek nem tetszik, jöjjön oda és megbeszélhetjük az öltözőn kívül is. Utálom, mikor jattot kell hagyni a takarítónőnek a vér miatt. - Szóóóóval, igen, a tiéd vagyok.

Sajnos, nem feltétlenül kell nekem ahhoz inni, hogy beleakadjak a  mondanivalómba, éppen elég, ha valami miatt izgatott vagyok. Mint annak idején az, hogy összejöttem Majával. Két riporter kellett hozzá, hogy összerakják a mondanivalóm lényegét. Az emlékre kicsit felnevettem, ami most megint indokolatlannak tűnhetett, pedig annyira nem volt az.
- De csak mert te is szeretnéd - közöltem lemondóan sóhajtva és elégedetten surrantam el vele az asztal felé. Időközben kénytelen voltam átlépni ismét Sebbyt, aki azt hiszem, hogy bekómált. Azért kicsit megrugdaltam, mire valamit nyünnyögött. - Jó, még él.
Legalább háromszor hordoztam végig a pillantásomat az asztalon, mire sikerült felfedezni a sütit, de végül sikert arattunk, bizony! Megtaláltam és egészen közel emeltem a pofimhoz, hogy lefosztorgassam róla a papírt. Kicsit lassabban ment, mint általában, de ezután meggyilkoltam a sütit, nem volt már menekvés a számára!
- Neked? De te kicsi vagy és puha és úgy nem lehet partyzni - néztem értetlenül kicsit, majd megráztam a fejemet, hogy hát ez így nem lesz jó. De azért nekem már nagyon tetszett az ötlet, hogy nézzük meg az ágyikót közelebbről.
Felé nyújtottam a sütit, ő pedig megerősített benne, hogy hát igen, ez elég jó cucc, mire elégedetten bólogattam és én is haraptam belőle. Ez az utóbbi húsz percben nem romlott el.
- Hmmmm... igen. Ezt a tálcát, meg egy párat ebből - közöltem, összepakolva egy rakás különböző cupcaket ugyanarra a tálcára, majd elővettem a telefonom és odaadtam neki. - Felhívod nekem a taxit? Folyamatosan a star wars játékot nyitja meg nekem és én most nem akarok jedi lenni!  
Őszintén el voltam keseredve azon, hogy a mobilom már nem szeret engem, de mit van mit tenni ilyenkor?

Rám lett szólva, hogy ne bántsam a földön fekvő pandát, pedig isten lássa lelkemet, csak ellenőriztem, hogy él-e még. Másra úgysem reagál, vagy ha mégis, ahhoz le kellett volna hajolnom, vagy megrándulna a derekam, vagy kiterülnék, mint egy tengericsillag, aztán nem kelnék fel reggelig. Vagyis, inkább délig, azt hiszem.
- Deénnembántom - tiltakoztam, de aztán inkább csak átkeltem a problémán, továbbhajózva az eredeti célom felé. Szükségem volt arra a sütire a további létezéshez, ehhez kétség sem fért.
Persze a rövid kóstolás után ésszerűen úgy döntöttem, ezeknek a sütiknek jó helye lesz, nem kell, hogy szegény tutira koleszterines Gilberta asszony tömje be az arcocskájába reggel, mondván, hogy feláldozza magát. Az áruló, csipogó ketyere közben biztosabb kezekbe került, mielőtt megsemmisítem az edzőt a lézerkarddal.
- Piros. Rot. Hát milyen lenne? Vásárlósizé? Megint rámentem a butikra, ahol az olcsó wookie prém van? Aaaaazok biztos telefonszámok. Ne hívd fel őket, mindig mérgesek, ha ilyenkor vannak zavarva... - biggyesztettem le az ajkam, mert hát igazából én máskor sem akartam rosszat. Csak telefonálni, hogy nekem kell az a piros műhód. A meséje hallatán felcsillant a szemem, majd a tálcával a kijárat felé indultam, de utam végcélját nem értem el. Szomorúan pislogtam le az erkély korlátján át, a cupcakes tálca fölött.
- Maja... ellopták a lépcsőt - közöltem végül teljes letargiába esve, még az ajkam is remegett a hirtelen felismerés okozta sokktól.

Én már indultam is, hogy elfogjam az egyik mit sem sejtő taxist, hogy vigyen haza, de technikai problémák adódtak. Azaz, hogy egy, de az nagyon nagy, mert nem volt már lépcső. A mai rohanó világban kinek lehet szüksége otthon többre belőlük? Nekem így is rossz a térdemnek, ha tehetném, mindenhova seprűvel mennék, de akkor meg a lábam nézne ki retekül. Ki érti ezt? Jobb, ha elengedjük.
Szóval nyünnyögve pillantottam a mélybe, majd visszanéztem Majára, aki időközben utánam eredt. Pár pillanatig a haját bámultam, ami indokolatlanul gyönyörű volt, de aztán összekaptam magamat.
- Ellopták. Nem látod? Eltűnt - néztem először le, majd ismét vissza rá, meglehetősen elkeseredett fejjel. Értettem én, hogy illik maradni egy bizonyos időpontig, de senki nem mondta, hogy addig a lépcsőt elrakják, míg haza nem mehetsz. A karomnál fogva fordított másfelé, mire még mindig elszontyolodva mentem inkább arra, a padlót bámulva a sütistál előtt.
- Ja, nem tudom, de nekem kell reggelire legalább tizenkettő - közöltem határozottan, mert hát ki az, aki nem ezt reggelizik? Bizonytalanul végigmértem a nőt, mikor a tálcát kérte. Biztosan tud ő járni? A magassarkú nem akadályozza túlzottan? - Jó... jó, vidd te, de vigyázz rá, jó?
Átadtam neki a csomagot, hogy aztán bizonytalanul vizsgáljam a lépcsőt, az első fok előtt sétálva fel-alá. Egyáltalán nem látszott biztonságosnak, nem akartam lemenni rajta, olyan ingatag volt.
- Menj előre, én... majd mindjárt megyek... - közöltem Maja pillantását keresve. - Vidd le szerintem a sütit...
Természetesen nem voltam hajlandó befogni, míg a feleségem bele nem egyezett. Aztán amint eltűnt a lépcsőfordulóban, elszakítottam a pillantásom a hátsójától és nyüsszögve tettem még két-három kört. Végül kénytelen voltam  tenni egy lépést lefelé, de annyira ingatag volt, hogy azonnal le is ültem. Akkor támadt a szenzációs ötletem, hogy a lábam három fokkal lejjebb lógatva húztam lejjebb magam, széépen lassan. Minden egyes fokon huppantam egyet, de már nem mozogtak a dolgok annyira. Kivéve a gyomrom, az eléggé liftezett, de arra kinek van ideje?

Valami furcsa volt neki abban, hogy nekem pontosan egy tucat süti kellett reggelire, de nem sokáig foglalkoztam az üggyel. Majd csak belenyugszik szerencsétlen. A tálcáért kaptam váltságdíjként egy apró puszit és jóformán már tova is lebbent, mint egy tündér, szinte lebegve a veszélyes lépcsők fölött. Nem jelentettek rá veszélyt.
- Meg... Jó... vigyázz azért - biggyesztettem le az ajkam és egy darabig még fel-alá cirkáltam csendesen aggódva a tepsi épségéért. Aztán végül a szükség és veszélyérzet győzedelmeskedett, én pedig leraktam a popómat a lépcsőre, hogy aztán lassan és döcögősen szánkázzak lefelé. A lépcsőfordulóban már térden kúsztam, mert felállni egész biztosan csak idő és energiapazarlás lett volna. A percek ólomlábon kúsztak, miközben én egyre csak döcögtem lefelé és már két pincér is megkérdezte, hogy amúgy szeretnék-e még pezsgőt, vagy macaront. Szabályosan szünetre kényszerítettek.
Három vaníliás macaronnal a kicsi arcomban csücsültem a lépcső közepe felé, mikor Maja megérkezett, én pedig integettem neki hevesen, hogy jöjjön oda, csak hogy aztán a fejem a combjának döntve öleljem meg.
- Visszajöttél értem! - nyünnyögtem nagy boldogan, el sem engedve szerencsétlent, míg a kérdés nem jött a részéről. - Fájni fog a hátsód, ha csuszizol... Nem hiszem, hogy jó ötlet. Amúgy is kilátszana a bokád...
Néztem fel rá végül, de csak vontam egyet a vállamon, majd elengedve őt, csúsztam egy fokot lejjebb, majd még egyet.
- Ahogy érzed... a taxisbácsinál vannak a sütik? És ha elrohan?

A Czettner Levente ügy hála az égnek már nem ütött akkorát a válogatottban, mint amekkorát vártam -  vagy mint amekkorát adtam a múltkor Drazkowskinak - így hamar elengedték a dolgot. Nie, nem felejtették el, csak nem az egész edzés abból állt, hogy magukban motyogtak az orruk alá. Helyes döntés, elvégre már csak alig egy hét volt az esküvőmig, és nem toleráltam jól most már a baromságokat.
A lényeg az, hogy a belünket is kidolgoztuk, miután múltkor képes voltam tizenhárom cupcaket bedobni reggelire. Azt hiszem, ez olyasmi, amit most egy évig megint nem engedhetek meg magamnak, mert úgy fogok kinézni, mint egy vemhes rozmár. Szóval az edzés után lezuhanyoztam, de még így is rémesen éreztem magam, folyamatosan a hajamat turkálva. Viszonylag hamar a lakáshoz is keveredtem, egy kis ideig szerencsétlenkedve a bejutással, mert táska is volt nálam, meg minden, de végül azt csak ledobtam az előtérben. Nem sokkal később hallottam a hangos körömkopogást a parkettán és kissé összevont szemöldökkel figyeltem a közeledő, szivárvány színű bolyhos állatot. Na, gyönyörű!
- Na, veled meg mi történt, synuś? - kérdeztem halkan felnevetve, leülve a padlóra és megszabadultam a cipőmtől, de aztán a szőrcsomó az ölembe feküdt, én meg kis szusszanással hagytam magam ott tartani. Legalább három percig, a szőrét turkálva szórakozottan. - Hol hagytad anyád?
Szóval felnyaláboltam a kis dögöt, hagyva, hogy összeporozza a fehér pulcsim és Maja keresésére indultam. Mert hát csak nem jött el Varsóba az állat, egyedül és színesen. Végül a kanapén nyünnyögve találtam a hölgyre.
- Téged meg mi lelt, aniele? - érdeklődtem, az államat a kis tappancsos fején támasztva. Szerettem, mikor hagyta magát nyünyörgetni, Maja meg láthatóan nem állt a helyzet magaslatán.

Miután átkaroltam, úgy éreztem, hogy jó, most már minden rendben lesz, nem fut el, sőt még meg is simizte a karomat! Biztos jó voltam és kiérdemeltem, más ésszerű magyarázatot nem találtam rá hirtelen. Az ajkam lebiggyesztve pillantottam fel rá ismét, azon gondolkozva, hogy vajon mindig vissza fog-e jönni, vagy lesz, mikor csak ülök az utolsó lépcsőfokon és várom az örökkévalóságig.
- Jó... jó... - nyünnyögtem a csók után, kicsit odébb csúszva, hogy ő is ledobhassa a popóját. Persze nem hagytam, hogy más is lássa a bokáját, az egyáltalán nem illendő egy korabeli hölgynek. Éppen lejjebb csusszantam egy lépcsőfokkal, mire megkérdezte, hogy nincs-e szükségem semmire, én pedig egy pillanatig bután pilláztam rá. Hogy lehet ennyire rossz az időzítése? Már két fok előnyöm volt, ő meg itt össze vissza csal!
- Nie, le akarok érni innen, de a lépcsők mindig egyre többen lesznek! - ráztam meg a fejem, jelezve, hogy abban a pillanatban jobban leszek, amint leérek innen és újra egyenes talajra tévedek, ehelyett a rémálom helyett, ami örökké forog és örvénylik. A bácsi megint külön kalap alá tartozik, hát nem is ismerte és mégis rá merte bízni a sütit. Lehet, hogy mire odaérünk, a bajuszán ott fog csillogni a vajkrém.
- Mert megismered a kocsiját. Azt hittem, hogy ez teljesen egyértelmű. Ha fut, akkor elvegyülhet az utcán. A te lépcsőd is mozog? - érdeklődtem megragadva egy fokon, hogy szemügyre vegyem, ahogy Maja még egy fokkal lejjebb szánkázik. Már csak pár darab volt hátra, de az utolsó után is, még ültem egy darabig a földön, mielőtt ingatag mozgással felkeltem volna. Hajaj!

Véget nem érő nap után egészen kellemes, idilli családkép az, mikor a fiad kirohan eléd az előtérbe és rád veti magát, hogy kimutassa a szeretetét. Szóval fáradtság ide vagy oda, hajlandó voltam ölelgetni, meg babusgatni kicsit a valamikoron fehéren pompázó szörnyeteget. Aztán kisebb nyünyögéssel talpra vergődtem és besétáltam a nappaliba, hogy előkerítsem gyermekem édesanyját, mert hát mi az már, hogy a kölök kijött elém, neki meg a hangját se hallani?
Ott terpeszkedett a kanapén, a párnát ölelgetve és szemmel láthatóan nagyon el volt foglalva azzal, hogy szenvedjen valamin. Vagyis hát, a dátumba jobban belegondolva elég nyilvánvaló volt, hogy épp min is szenved.
- Hát ez pont úgy néz ki, mint mikor nicość sincs! - horkantam fel, nem én leszek az az ember, akinek majd beadja, hogy semmi nincsen. Pláne, hogy még csak egy félmosolyt sem kaptam, ölelésről nem is beszélve. Szóval álltam ott, lefagyva, Voltot szinte már öntudatlanul is babusgatva. Legalább addig is lefoglaltuk magunkat és minden rendben volt.
A szavait követően a kuporgó leányzóról a pillantásom a kis szőrösre vándorolt, aki már rég pride-pulcsit varázsolt a fehér melegítőmből. Végülis annak már mindegy volt.
- Nem igazán zavar, majd kiszedi a mosás. Azt akarta, hogy öleljem meg, hát megtettem - közöltem közelebb vonulva a szokásosnál kicsit nehezebb babával a karomban. Láttam rajta, hogy pikkel valamiért, amiről fogalmam sincs, mi lehet. Ez bizony szomorú.
- Na, mesélj, Zajaczek, mit csináltam már megint... - ültem le karnyújtásnyi távolságra tőle. A háborús övezet legeslegszélére száműztem magamat.

Büszkén kihúztam magamat ültömben, miközben hevesen bólogattam, de ez nem tartott soká, mert még egy lépcsővel lejjebb huppantam. Itt el is engedtem a dolgot, mert nem volt jó érzés a befeszült izmoknak zuhanni. Szomorú, de ez már így marad. Ez persze nem tántorított el tőle, hogy továbbra is váltig állítsam: én vagyok a csempjön.
- Persze, hogy legyőzöm őket, hát milyen kérdés ez? Ezek csak lépcsők. Lúzer lépcsők - közöltem a kőfokra pillantva sokatmondóan a szemem sarkából. Ha túl sok figyelmet szentelek neki, még a végén képes és erőt merít belőle! Azt meg mégsem hagyhattam...
Végül leküzdöttük az akadályokat, Maja pedig a kezét nyújtotta. Pár pillanatig hezitáltam, de aztán hajlandó voltam megfogni, hátha ő jobban eligazodik ebben a zavaros világban, ami minden csupa ijesztő bokor és ugráló lépcső. Bele sem merek gondolni, a panda innen hogy jut ki egyedül, élve a mai este folyamán. Lehet, hogy itt kéne maradnia.
- Ühüm. De mi lesz a pandával? Mi lesz, ha legurul a lépcsőn, mint a tipikus bambuszevők? - kérdeztem Majára nézve teljesen elkámpicsorodva. Nem elég, hogy az agyas kirakatta a csapatból, most még fel is dobja a talpát! Ki fog nekem dollárjeleket küldeni a csoportba?
Végül megpillantottam a kocsit és a bácsit, aki lelkesen integetett, de a sütikrémnek nyoma sem volt. Kis hümmögéssel ültem be végül hátra és elgondolkozva néztem a sütiket.
- Ennek a kapcsolatnak holnap reggel véget vetünk, nem vagytok rám jó hatással - közöltem, mielőtt a fejem a háttámlának döntve félálomba nem szenderültem.

Az a bizonyos név teljes rendszerzárlatot okozott nálam, mert bizony legalább öt másodpercig kellett pislognom, mielőtt rájöttem volna, hogy iiiigen, a David megnevezés Sebbyt takarja. A csapat pandáját. Hirtelen nem tudtam felidézni, hogy honnan is jött ez a név, de annyira nem is volt fontos, hogy most percekig ezen gondolkozzak.
- Mindenképpen, a bosszú fontos. Remélem hazahozzák, nincs kedvem megint kávét rakni az infúziójába - ráztam meg a fejemet, tiltakozva az ötlet ellen. Egyszer már majdnem rávett, de aztán még épp időben mentem haza inkább aludni. Mindenki sokkal jobban járt.
Ami azt illeti, elég hamar sikerült megtalálni a bácsit, de a számomra még így is szinte ezer évnek hatott a dolog. Végül csak bekepesztettem hátra, a sütik mellé, pár pillanatig bámulva őket. Még egy rosszalló mondatot is intéztem hozzájuk. Aztán nem sokkal később hátracsuklott a kicsi, okos buksim és már szundiztam is, mintha muszáj lenne.
Nem tartott soká, már éreztem is a simit és rögtön felkaptam a fejem, értetlenül pillázva balra, majd jobbra. Ott ült életem párja és engem piszkált, én meg csak próbáltam magamhoz térni.
- Nyhümm? - érdeklődtem kissé felvonva a szemöldökömet. Bár lehet, hogy az arcom többi része vándorolt lejjebb és az maradt a helyén. - Hovámész?
Magamhoz kellett térnem, mielőtt még a hercegnő úgy dönt, jobb lesz, ha itt csücsülök. Kissé rácsodálkozva állapítottam meg, hogy amúgy leparkoltunk és nyünnyögve vánszorogtam ki a kocsiból is.
- Itthonvagyunk? - kérdeztem nagyot nyújtózkodva.

Azt hiszem, ez az olyan napok egyike, mikor jobban jártam volna, ha kiveszek egy szobát egy motelban, vagy egész egyszerűen csak összegömbölyödök a szekrényem előtt és átvészelem ott az éjszakát. Been there, done that.
Azért a kijelentésre muszáj volt egy kicsit elmosolyodnom és lazán vontam egyet a vállamon, mintha ez olyan kis természetes lenne.
- Tudod, ilyen cukisággal nem nehéz, átlagot von az ember és mindkettőnknek jut épp elég. Nem az én érdemem... - meredtem a gyerekre a kezemben, aki olyan cukin nyünnyögött, hogy tényleg nem érdekelt, mi lesz a sorsa a pulóvernek.
Szóval leültünk, nem közvetlenül mellé, csak a közelébe, Volt érdeklődve figyelte őt, miközben a pulcsim zsinórját rágta, én meg az egykoron fehér bundát turkáltam elgondolkozva azon, mit csináltam megint.
- Mérges? Nem... az kéne legyek? Szomorú, inkább, azt hiszem - köszörültem meg a torkomat kissé és hát be kell látni, hogy tényleg nem voltam jó passzomban. Persze, érthető, rossz időszaka van, de attól még nem csináltam semmit. Kivételesen. - Akarsz róla beszélni?
Persze, ha nem, én nem erőltettem, van, amikor jobb az embernek, ha békén hagyják. Attól még, hogy azt mondja, nem érdekes, nem biztos, hogy tényleg így is van. Nem állhattam, ha olyasmi miatt rosszkedvű, aminek semmi kézzelfogható alapja nincsen.
Egy egészen kicsit még duzzogtam, mielőtt apró duzzogással átkaroltam volna, de aztán győzött a szokás hatalma. Volt szinte méltatlankodva köpte ki a madzagot és kezdte Maját bökdösni az orrával, mire csúnyán néztem rá.
- Áh, nem érdemes beszélni róla, csak a szokásos. Stressz, hajtás, fáradtság - daráltam le viszonylag hamar. Ha nem jó a kedv, nem jó a kedv.

A puszi azért enyhítő körülmény volt, már éppen eléggé magamnál voltam ahhoz, hogy felfogjam, hogy kaptam, sőt, még olyan okos vagyok, hogy azt is tudom, kitől kaptam. Jippí?
Azt hiszem, javulófélben volt a helyzet, mert ahogyan kiszálltam a kocsiból, viszonylag könnyen megálltam a magam lábán. Még a bokrok sem akartak nekem rontani, sőt, az aszfalt is meglepően keménynek tűnt, hát nem akartam megnézni közelebbről, hátha megpuhul.  
- Percek? Mit kérdeznek? - kérdeztem még mindig meglehetősen kómásan, csendesen nyunnyugva a dolgon. Így is elég komplikált volt velem, nem akartam még inkább gondot okozni, szóval próbáltam minél kevesebbet beszélni és vagy cselekedni.
Behúzott a lakásba én meg legalább három percig azzal voltam elfoglalva, hogy levegyem az egyik cipőmet. A másik ugyanennyi időt igényelt és majdnem sírva is fakadtam. Egyszerűen ilyen nincs, hogy nem boldogulok egy cipővel! Nagy küzdelmek árán, de sikerült megoldani a dolgot.
- Voltot. Meg téged. Nem lehet így aludni... - közöltem totál elkeseredetten, csak bámulva rá a naaaagy kék szemeimmel. Rendesen meredtem rá, mint mikor Volt kunyerálni szokott reggeli közben.
Közben ő ott hagyott, nekem meg még az ajkam is megremegett és kis híja volt megint, hogy eltörjön a mécses. Szóval megsimiztem Volt fejét, majd beszerencsétlenkedtem magam a szobába. A nyakkendőmtől még pont sikerült megszabadulni, mielőtt az ágyba dőltem volna, hogy kb 2-3 perc nyünnyögés után elnyomjon az álom.

Jó, ez tény, Maja, ha lehetett, kerülte a matekos dolgokat és ezt valahogy megértettem. Sebby sem vágyott rájuk, mikor elkezdtünk röppályát számolni, mindig elkezdett a tetőre labdát dobálni magának, hátha akkor kevésbé fog unatkozni. Sosem volt normális a srác.
- De mások szoktak - vontam meg a vállamat, miután lecsüccsentünk a fiúcskával. Már nem volt egy csöpp valami, de még épp kényelmesen fel tudtam kapni. Azért volt egy olyan érzésem, hogy majd teljesen kifejlett méretében is megpróbálom ölben cipelni. Ez olyan, mint mikor apuka a 16 éves lányát cipeli a nyakában.
Megkérdezte, mérges vagyok-e, mire én is elgondolkoztam pár pillanatig, de aztán meg kellett állapítanom, hogy hát inkább szomorú, mint mérges. Az utóbbit a többi ember hamarabb elérte nálam, ez utóbbi inkább neki volt tartogatva.
- Nem tudom. Asszem. De amúgy sem voltam rózsás passzomban, szóval végül is nem baj - ingattam meg kicsit a fejemet. Nem volt mit mondani erre, ha azt mondom, nem, akkor kamuznék, mert leginkább ő volt. De ha meg azt mondom, igen, még a végén elsírj magát. Ördögi kör.
Aztán persze elmesélte, hogy neki rossz álma volt, amiben megint otthagytam, meg mérgelődés volt, mire felsóhajtottam. Jó, várható volt, de felfoghatta volna már, hogy jobban szeretem annál, hogy csak úgy gondoljak egyet és világgá menjek. Egy időben örültem volna, ha ilyen egyszerűen ott hagyom. Sose ment.
- Igen, elég valószínű. Vagy csak rossz passzodban aludtál el. Nálam is meg szokott esni - közöltem elgondolkozva, elbámulva a válla felett a szoba másik felébe. Sokkal egyszerűbb volt így. Nem szerettem, mikor ennyire rossz passzában van, elkeserített.
A többiekről kérdezve ismét elnosztalgiáztam, végiggondoltam miket is mondtak ma, de nem igazán rémlett már a cseszegetés. A legdurvább talán Nowak volt, aki Czettnerként szólított meg. Válaszoltam a kérdésére, majd gyomorszájon térdeltem. Ezek után elég nagy volt a kuss. Kezdtek napirendre térni Maja fölött.
- Mondhatjuk, hogy viselkednek, aha - nem voltam meggyőző, de nem is fektettem bele túl sok energiát. Hagytam, hogy közelebb húzza a buksim, sőt, még a mosolyt is. Egy futó, halvány mosollyal honoráltam, meg finoman megsimítottam a buksiját. - Gondoltam ám rád napközben...

Volt csak akkor volt arconnyalásos kedvében, mikor senki nem vágyott rá, de akkor megállás nélkül sóvárgott utána. Most pedig megbökdösött az orrával és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Na, nem így a menyasszonyom!
Aztán a  puszit követően jött is a nyálcsík, belőlem meg kitört a röhögés, miközben a csuklómmal törölgettem az arcomat.
- Igazán köszönöm, nem is tudom mihez kezdtem volna enélkül - nevetgéltem, de aztán elügettem a mosogató felé, hogy megmossam a kezemet, sőt, ha már egyszer itt vagyunk, akkor esetleg az arcomat is. Mégiscsak reggeli, illene tisztán asztalhoz ülni, vagy legalábbis megpróbálni valami ahhoz nagyon hasonlót.
Bírtam a lelkesedést, amivel Maja a kajálásokhoz viszonyult. Sokkal jobban élveztük mindketten, ha elviszem mondjuk egy grillkajáldába, ahol az ember teletömheti magát nem normális módon, finom kajákkal, mint azt, mikor beülünk valahova, ahol az étlaphoz külön szótár is szükséges. Az ilyesmi pedig ritka, szóval, gyorsan kellett az a gyűrű.
- Imádlak, tudod? -  nevettem el magam, amint ő befejezte a mondatot és nem sokkal később kattant is a mobilom fényképezője. Az ilyen pillanatokkal egyszerűen nem bírtam betelni, annyira zizi volt, hogy nem tudtam nem odalenni érte.
Én is enni kezdtem, de ez csak addig tartott, míg meg nem kérdezte, hogy milyen aji. A szemem forgattam, mert ugye képtelen lenne három palacsintányi időintervallumot kibírni, neki most kellett tudni. Szóval a legtitkosabb rejtekhelyemhez sétáltam és kis nyújtózkodással levettem a szekrény tetejéről a csomagot.
- Tessék, piszkáld, rázogasd, csinálj vele, amit akarsz, de csak evés után bonthatod ki - közöltem az asztalra rakva az ezüst papíros kis csodát. Aztán teljes lelki nyugalommal ismét enni kezdtem, mintha mi sem történt volna.

Ez a nő gyakorlatilag minden egyes percben az érzelmi apályok  és dagályok változását élte meg. Az egyik pillanatban még mosolyog maga elé, a másikban meg már majdnem sír. Mit lehet ilyenkor kezdeni vele? Mármint... ahj, azon kívül, persze. Az most épp nincs napirenden, zuhanyozni is kéne, kajáltatni a gyereket és utána potenciálisan arccal beborulni az ágyba, dünnyögve magam elé.
- Mondtam, hogy nem haragszom, hagyd már... megesik, rossz passzodban vagy. Nem ettelek meg érte, nem? - sóhajtottam fel, kissé az orrnyergemet masszírozva. Ezért nem éri meg nekem érzelmileg kötődni valakihez. Rettenetesen könnyen billentett ki a lelki egyensúlyomból. Mint az előbb Maja, mert hát előtte is labilis voltam, most meg azon nyünnyögünk, hogy nekem miért lett rossz kedvem.
Azért arra nem számítottam, hogy ő így gondolja. Én csak gondolok valamit és akkor öt teljes percig nem szeretem, aztán amint bocsánatot kért, megint minden a régi? Jaj, ugyan már. Elégedetlenül felsóhajtva karoltam át és húztam kicsit közelebb.
- Szerettelek eddig is, zlotko, nem kell rögtön pánikolni... - ráztam meg a fejemet és finoman megcirógattam az oldalát egy kicsit, nyomva pár puszit a homlokára. Attól még az én babygirlöm volt, hogy éppen nagylányos problémái voltak.
A csapat mostanság olyan téma volt, amiről ha nem volt muszáj, inkább nem beszéltem Maja előtt. Eléggé kiakasztottak, meg hát Czettner Levente, magyar állampolgársági ajánlat, behívó a magyar válogatottól... Csak. Nem. Maradhatunk annyiban, hogy ha eddig nem kaptam agyvérzést, akkor bizony tényleg valakinek nagyon a kegyeit élvezhetem.
- Előbb-utóbb, így vagy úgy, de rendeződni fog - nem tettem hozzá, hogy esetlegesen a kilépésemmel, a válogatottság visszamondásával. Még a végén a lelkére vette volna, hogy ez is az ő hibája. Pedig tényleg gondolkoztam ezen, egyre többet az első balhé óta. Szóval csak csendben maradtam és szótlanul simogattam a pociját, hátha legalább egy kicsit jobb kedve lesz tőle. Nem szerettem, mikor nyüglődött a csillagom. Pláne, hogy ez olyasmi volt, amivel nem igen tudtam mit kezdeni.
- Persze, hogy tudom, csillagom - nevettem fel kissé fáradtan, hogy aztán a puszikat követően lágyan megcirógassam az arcát, a pillantásába feledkezve egy kis időre. Aztán csak egy kacsintás keretében hajoltam előrébb és tapasztottam az ajkaim az övéire. Azért ez hiányzott...

Ugye Maja mindig kedves és önfeláldozó, ezért is volt hajlandó körbenyáladzani az arcomat. Azt hiszem, egyre több olyan dolog volt a kapcsolatunkban, amit az átlag ember nem értett volna meg, vagy azt mondta volna rá, hogy "undi". Őszintén? Még meg is értettem volna, de rohadtul nem tudott érdekelni, én nagyon jól szórakoztam és élveztem az efféle kirohanásait.
Éppen ezért miért is ne örökítettem volna meg fotón, ahogy épp kétpofára tömi a palacsintát, nyakig nutellásan? Elégedett vigyorral posztolnám ezt a képet is instára, a #feleségem taggel. Persze, ha hagyná és nem kezdene mindig reklamálásba.
- Persze, mindenképpen, szeretném lenyalni, de hogy jön ez ide? - forgattam a szemem, mert hát vannak tények, amiket ki kell mondani, de nem kell mindenképpen valamihez csatolni. Ugyan már... - Jó, egye fene, kiposztolhatod őket, de csak mert ott az a csillogó vacak az ujjadon.
Mert hát nem szoktam csak úgy gyűrűket osztogatni és ha már egyszer neki van, miért ne rakhatna ki rólam, meg a pocokról alvós képeket? Jogában áll...
Aztán előszedtem a szóban forgó dobozt, amire már vetette volna is magát életem nője, ha nem szabom meg feltételként, hogy csakis a reggeli befejeztével bonthatja ki. Néha igen kegyetlen tudok lenni, még az én kis acélszívem is megremegett attól a pofitól, amit vágott, de aztán inkább a nutellás palacsintát toltam az arcomba. Az apuci megszólításra azért megkapta azt a tipikus pillantást.
- Direkt csinálod, igaz, babygirl? - kérdeztem dorombolós hangon, de ismét csak más vágányra tereltem a gondolataim, mielőtt kisajátítom szerencsétlent.
- Azt hittem ez egyértelmű. Ha te. Ez a te ajándékod, én csak reggelizem - néztem végül a palacsintára csalódottan és felsóhajtottam. - Bár lennének rá jobb ötleteim. Na, bontsd azt a dobozt!

Nem sokra mentem az iménti kijelentéssel, de azt hiszem, ez várható volt, elvégre mégiscsak Majáról beszélünk. Neki muszáj mindent a csöpp lelkére venni és ameddig helyre nem jön - az ő közreműködésével -, addig bizony ott is tartja a dolgot. Azért most már igyekezett kicsit jobb fejet vágni a dolgokhoz, gondolom részben miattam. Az a mosoly azért jót tett a kis érzékeny lelkivilágomnak.
- Most kóstoljalak meg? De mi van, ha nem vagy finom? - kérdeztem elhúzva a számat, a régebben oly sokszor használt alpakka-arcot vágva. Volt már, hogy nem volt finom, mert hát, a testápoló nem jó, fújfúj, azóta csak ritkán vettem rá magam, hogy megrágcsáljam.
Szóval inkább csak hagytam, hogy hozzám bújjon, lassan simogatva a pociját, hogy kicsit jobban érezze magát, ha már egyszer ennyire szenved szerencsétlenem.
- Az fontos, arra mindenképpen szükség van - nyomtam apró puszit a nyakába, halvány mosollyal az arcomon, ellenállva a késztetésnek, hogy hozzátegyem, lehet, hogy legközelebb együtt szurkolhatunk. Nem kellett még több stresszfaktor és biztos voltam benne, hogy ez olyasmi, amit ő nem igazán értene meg. Jobb a békesség és az, ha nem szólok semmit. Sokkal könnyebb így mindenkinek.
- Majd igyekszem észben tartani, jó? - kérdeztem megcirógatva az arcát. Nem ígérgettem meg, elvégre van, amikor egyszerűen nem jut eszembe, vagy csak nem tudom felfogni, hogy ő tényleg engem akar. Szívás, nem? Már az a része, hogy néha ennyire elbizonytalanodom. Volt időközben elaludt, erre a mozgás hiánya és a halk hortyogás szolgáltattak egyértelmű bizonyítékot. Maja közelebb hajolt, az ajkai pedig megtalálták az enyéimet. Szóval kissé közelebb hajoltam hozzá és viszonoztam a csókot, a kezem továbbra is a hasán nyugtatva. Szegény kicsilány.
- Fel a fejjel, jó? Tudod, hogy nem szeretem, ha szomorú vagy... - sóhajtottam, majd Voltot odébb pakoltam az ölemből és finoman a hölgyet pakoltam a helyére. Jobb lesz az úgy.

Feldob egy ilyen egészen élvezetesnek hangzó programalternatívát, aztán közli velem, hogy lekéstem róla. Ez olyan, mintha az utazási iroda egy last-minute utat ajánlana, kifizetném és kiderült volna, hogy tegnapra szólt a repülőjegyem, amit most vettem. Szomorú, egészen kétségbeejtő, szóval csak figyeltem, ahogy a kezeit az asztal alá süllyeszti.
- Egyszer nem figyelek és már posztolsz is? Annyira nehéz eset vagy, hercegnő, tudod? - forgattam a szemeim egy apró sóhajjal öblítve le, de igazából egy ideje nem zavartattam magam az ilyesmiken. Túl sok paparazzi-fotó keringett már a világhálón rólam, ahhoz, hogy ezt a lelkemre vegyem komolyabban.  Inkább azt figyeltem, ahogy Maja megszabadult a maradék mogyorókrémtől, ami árulkodó jelként még a kezét tarkította.
- Á nem, te soha nem tudod, mire gondolok, mert jó lány vagy... - nevettem el magamat. Persze, korábban ez még teljesen igaz is volt rá, de mostanság már egészen hamar leesett neki, hogy mikor és miről tépem a kicsi számat. Vagy éppen miről nem. Azzal el is tüntette az utolsó kicsi darabot a palacsintájából, mintha legalábbis napok óta nem evett volna. Én se ettem lassan, de nekem még mindig volt. Bár ehhez hozzá tartozik, hogy én közben ajándékot szereztem meg mondtam a magamét. Tehát azt hiszem, mondhatjuk, hogy egálban vagyunk.
Meglepő módon nem esett neki azonnal a doboznak, hanem megvárta, míg én is végzek, aztán jött, olyan kis ragacsosan, de édesen és megcsókolt. Én persze viszonoztam, kissé elmosolyodva, de a kezem távol tartottam tőle, mert szintén úsztam a csokis truttyban.
- Nem, magamnak vettem. Persze, hogy kinyithatod, te zizi - forgattam a szemeim kissé, majd én is felkeltem, hogy leöblítsem magam.

Végül meggondolta magát és csak megrázta a kicsi buksiját, hogy neki bizony nem kell a csócsálás. Pedig, alapvetően meglehetősen szórakoztató volt, szóval kicsit lebiggyesztettem az ajkamat is, hogy hát, igen, ez felettébb szomorú döntés a részéről.
- Szóval akkor te vagy a desszert? De akkor most kezdem az étkezést, és muszáj lesz még ennem, mert éhes leszek tőled. Ez jó ötlet? Vagy te most mi vagy? - préseltem össze az ajkaim tanácstalanul, majd a levegőt ízlelgettem pár pillanatig. Végül csak rántottam egyet a vállamon, mert nem akartam most összerágni Ms. Czettnert. Bár lehet, hogy tényleg jót tett volna a kis zizinek. Szóval mélyet sóhajtottam, mielőtt még közelebb hajolva végignyaltam volna a nyakát, hogy aztán elnevessem magamat. - Még mindig borzalmas a testápolód.
Az iménti kozmetikum ipari cikket ejtve a témák közül, inkább hagytam, hogy hozzám bújjon. Ő szóban jelezte, hogy támogat, én pedig jó voltam magamhoz képest és simiztem a fájós pociját. Az utóbbi kijelentésében nem is különösebben kételkedtem, simán elképzeltem, hogy ugrál még kint a pálya mellett öt év múlva is. Elvégre, akkor még simán a pályán lehetek, van olyan a csapatban, aki már most idősebb. Lehet, hogy még negyven évesen is játszani fogok a Lukácsháza sc-ben.
Végül az ölembe húztam a kisasszonyt és átkarolva a hajába fúrtam az arcom egy pár pillanatra. Igen, a samponnak maradnia kellett, ezt anno megszavaztuk és én azóta tartom is magam hozzá, még mindig imádtam. Közben kaptam egy mosolyt, meg egy puszit, mire én is halványan elmosolyodtam.
- Látod, nem szaladtatok, rendesen el is szontyolodtam. Deeeee niiincs baj, mert most már jobb a helyzet, az előbbi mosoly igazinak tűnt... Szóval asszem rendeződik a szitu - nyomtam pár apró puszit a vállára, majd megcirógattam az arcát finoman. - Nagyon szeretlek ám, te zizi.

Az egészséges mennyiségű dráma mindig belefér a keretbe, csak van, hogy az ember túllő ezen a kereten. Na, nem én, én csak mindig egy kicsit tovább fokozom, az nem ugyanaz.
- Alighanem. De szerintem már észrevetted, mennyire rajongok a kihívásokért - kuncogtam fel halkan, majd a hajamba túrtam lazán. Mostanság már nem csináltam olyan gyakran, de akkor is nagyon jól esett, hiába akarnám ezt tagadni. Amolyan megszokás volt, beidegződés, semmint spontán mozdulatsor. Most például a nutella eltakarítása váltotta ki belőlem, nincs mese, ez a nő nem alkalmazható közösségben.
- Persze, persze, Csipkerózsika, legfeljebb álmodban! - nevettem tovább, mert egy ilyen fenyegetést hogy is vesz komolyan az ember? Szóval egy pillanatra beharaptam az ajkam belülről és igyekeztem nem mosolyogni, de aztán rásandítottam a szemem sarkából. Nem megy, nem tudtam visszatartani. - Hát jó... de utána legalább le is nyalod?
Végül is sikerült, bár nem igényeltem tisztítást, de megkaptam. Szóval utána kis nyugisan elbattyogtam a csaphoz, hogy megmossam az arcomat, meg a kezemet is. Mert ugye vége az étkezésnek, akkor már így illik a dolog.
Az asztalhoz visszacsücsülve sok dologra számítottam, de arra nem, hogy majd kitör a pánik, amiért nekem nincs ajándék. Én már tizenöt éve nem kaptam semmit, így nem mondhatnám, hogy különösebben földhöz vágott volna az eset. De végül csak felemeltem a karjaim megadóan, jelezve, hogy én aztán nem fogok ezen vitába szállni vele.
- Jó, majd még visszatérünk erre. Most bontsd! - böktem az állammal a doboz felé. Ő pedig másodpercekkel később már módszeresen tépte le a csomagolást, nekem pedig a szemem sem rebbent. Amúgy is csak fölös máz az a papír.
- Tetszik? - érdeklődtem enyhén felvont szemöldökkel pillantva a hölgyeményre.

Abszurdumnak tűnt, hogy felfaljam Voltot. Egyrészt, mert nem egy görög drámában élünk, ahol a családi vacsora nem egészen egyértelmű. Másrészt meg most gondoljunk csak bele, mennyire szőrös és harapós és nyűgös egy vacsora lenne az....
- Nem akarlak bántani, te nagyon okos... a saját gyerekünk pedig tappancsos, de attól még nem degradálódik vacsora sorba! - ráztam meg a fejemet rosszalló pillantással, mielőtt megint a számban éreztem volna azt a bizonyos enyhén vegyszeres, levendulás ízt. Fúj? Igen, elég fúj. De már megérte, mert felhangzott az a bizonyos nevetés. Miért is voltam itt, ha nem ezért? Már, ha azt nem vesszük, hogy ez az én lakásom, természetesen, de ez egy apró részletkérdés.
Mindig akadnak az ember életében kisebb bökenők és azt hiszem, hogy mi boldogok lehetünk, ha csak egy-egy edzőtábor, meg havi pár nap az, ami miatt stresszfaktor van a kapcsolatunkban.
- Na várjunk, ez azt jelenti, hogy az úriember már tegnap óta nem volt hajlandó megfürödni? - mutattam a színes kölyökre meglehetősen felháborodott pillantással. Ő erre oldalra biccentette a fejét, még az egyik füle is lekonyult. Szerintem már tudja, mit jelent a fürödni szó. Ez megmagyarázná, miért rohan a lakás legtávolabbi pontjába, mikor ilyesmi kerül szóba.
Közben ugye Maját áthelyeztem kicsit, ő meg rövid fészkalódás után döntötte a fejét a vállamnak. Finoman átkaroltam a derekát és a hátát cirógattam csendesen, mielőtt a kérdésre elmosolyodtam volna ismét. Persze, ostobaság volt ilyesmi után érdeklődni. Leginkább nehezen tudtam bármi másra gondolni, ha szabadidőm akadt.
- Nem. Jó, hogy mondod! Most megkérted a kezemet? - kérdeztem már-már szégyellős mosollyal az arcomon, a jobb kezem felemelve és nézegetve a nemlétező gyűrűmet. Vagyishogy, ez nem teljesen igaz, volt gyűrűm, csak még nem hordtam. Egy hétnyi távolságra volt tőlem.

- Lehetséges. Ki tudja... - vontam egyet a vállamon halvány mosollyal. Bár van egy olyan érzésem, hogy ha nem szeretném ennyire a kihívásokat, akkor is az életem része lenne. Persze, ez megint a mi lett volna, ha határa, azt pedig egyáltalán nem éri meg feszegetni. A mogyorókrém téma viszont kicsúszott a kezeim közül és már késő is volt utána kapni, el kellett engednem, ha nem akarok végérvényesen belegubancolódni.
- Édes egy ötlet, nekem nagyon tetszik - közöltem szórakozott vigyorral, kissé ismét elkalandozva fejben. Majától annyira idegennek hatott volna ez a megszólalás pár hónappal korábban. Erre tessék!
A lemosakodás feltétlenül szükségessé vált, a hidegvíz egy kicsit a gondolataimat is lenyugtatta, nem kellett azon kattognom, hogyan is tovább. Egyértelmű volt: Maja visszasasszézott a lobogó barna hajtengerrel az asztalhoz és rituálisan meggyilkolta a csomagolópapír-tengerem. A várt örömöt láttam visszatükröződni a pofijáról, így már megérte a dolog, nem volt drága sem és sok keresést sem igényelt. A kérdő pillantást egy hasonlóval viszonoztam, majd a térdem felhúzva karoltam azt át.
- Mi értelme lenne, ha nem olyat veszek? Persze, hogy az. És persze... ha szeretnéd. - Nem állt szándékomban ellentmondani neki, ha egyszer próbálni akar, szóval csak figyelemmel kísértem, ahogyan összekapkodta a tányérokat, aztán felkaptam a közeledő, nem is olyan kicsi, szőrös, fehér kölköt. A kondizás, ha másra nem is, arra biztosan jó, hogy akármilyen kutyát ölben tudok vinni. Maja karjai körém fonódtak, ahogyan hátulról átkarolt, én meg kis vigyorral sandítottam át a vállam fölött. Volt a lábait a vállamra pakolva dugta hátra a fejét, hogy szemügyre vegye, mi történik.
- Azt majd még megálmodom, most fessük ki a kuszit! - tudtam le ennyivel a mondanivalóm és amennyiben elengedett, a nappali felé indultam a remekmű alapjával az ölemben.  - Hozol törcsit?

Persze, voltak dolgok, amikben kimondatlanul is megegyeztünk, legalábbis én azt hittem. Aztán úgy tűnik, hogy annyira mégsem, ez pedig elég szomorú. Már. ha én bántom a gyereket, akkor ki lesz az, aki majd megvédi?  
- Még szerencse, hogy tudod. - ingattam a fejemet kissé elégedetlenül. Na, nem azért, mert baj van Majával, csak így, a hónap elején elég hülyeségeket tud összehordani, még akaratlanul is. Ő meg közben csak nyünnyögött tovább csendesen, mintha mi sem történt volna.
Aztán nagyjából felvázolta nekem, hogy miért is nem sikerült a kis szőrösnek a kádban kikötnie. Érthető volt, mert ahogy egyre nagyobb lett, nyúltak a lábai és egyre gyorsabban tudott futni.
- Igazából nem baj, néha még nekem is komoly kihívást jelent, szóval nem lep meg a dolog. Nem is zavar, csak nem hiszem, hogy jó neki, ha sokáig színes marad... - húztam el a szám, miközben a hajamba túrtam. Vannak az életnek kemény pillanatai és a színes szőrmók az pont ilyen.
Azért én örültem, hogy itt van, még akkor is, ha ilyen kis használhatatlan, mert hónap eleje van. Mert ugye mi mással is lehetne az ilyesmit magyarázni, ha nem ezzel?
A hatalmas boci szemek láttán arra jutottam, hogy egy kis időre komolyabban vette a kézkéréses megjegyzésemet, mint amennyire komolynak szántam azt, ez pedig nem annyira vicces. Szed sztori. Nem ellenkeztem, hogy az ujjait az enyéim közé fűzze, helyette inkább az ajkaimhoz húztam és nyomtam rá egy puszit, mielőtt az ajkai az enyémet súrolták.
- De nincs rossz hétvégém, hagyd már el, asszony! Itt vagy, persze, szar időszakod van, de attól még én örülök neked... - az elején kissé élesebb hangnemet ütöttem meg, mint ahogyan azt terveztem, pedig isten lássa lelkem, nem akartam bántani szerencsétlent! De azért a végére azért ellágyult a hangom és csak az övének döntöttem kicsit az arcom, miközben a haját piszkáltam.
- Hozzak neked fagyit...? - kérdeztem halkan, amolyan utolsó mentsvárként.

Már tényleg elérkezett az a pont, ahonnan ezt a témát nem akartam tovább húzni, mert akkor borul az "azt csinálunk, amit szeretnél" nevezetű terv. Azt meg asszem nem pont ma kéne elhanyagolni. Legalábbis, ha más lelkes rendezőket megkérdeznék, biztosan más merülne fel a fejükben lehetséges programként, mint amit én éppen elnyomni kényszerültem.
- Pedig látod, nagyon úgy tűnik... persze csak akkor, mikor velem vagy, hogy segíts - közöltem enyhén pimasz mosollyal az arcomon. Korábban talán valami még valami kissé arcpirítóbb választ adtam volna, de az utóbbi egy évben mondhatjuk, hogy megtanultam bizonyos szintig moderálni magam. Legalábbis az esetek nagy részében.
Imádtam, ahogyan megnyúzta a kis dobozt, az arcán tisztán látszott, mennyire lelkes a kibontását illetően. Egy olyan nő, mint amilyenekkel korábban kezdtem, sokkal inkább a tartalmat várta volna. Hogy vajon megkapja-e azt a gyémánt nyakláncot, amit a kívánságlistára rakott az amazonon, "finoman" hintelve, mit is vegyek neki a szülinapjára. Általában csalódást okoztam ilyen téren, de csak, hogy éreztessem, nem birtokolnak. Maja ebben más volt és részben ezért is szerettem annyira. Mert nem kapni akart, ha pedig mégis így történt, őszinte volt a felcsillanó izgalom a barna kiskutya szemekben.
- Tudja. És mit szólnál mondjuk egy új pizsihez? Együtt kiválasztjuk, én meg megveszem és odaleszek, milyen jól áll - adtam végül elő a világmegváltó tervemet féloldalas mosollyal.
Maja összeszedte a dolgokat, amik kellhetnek, én meg a fiúcskát, törökülésbe ülve a kanapén és a szőrmók fülét vakargatva kicsit. Már egészen ellazult, lomhán csóvált kicsit, de ezen kívül csak félálomban nyugtatta a fejét a combomon.
- Neeeeem, nem, neeeem, nem jó ötlet. Még csak ne is gondolj arra a szóra! Hátha megérzi - kuncogtam fel halkan, miközben kivettem a kezéből a tubust és egy egyszerű mozdulattal kibontottam. Csak ezek után nyújtottam vissza neki. - Még a végén magadat is kidekoráltad volna... Nem, mintha nem férne bele...