A tiltakozás már ott elkezdődött, hogy befordultunk a folyosóra, mert érezte, hogy ha az udvarra vagy a konyhába mennénk, nem cipelném, csak kopognék az ajtón vagy a tányérján. Helyette cipeltem és beálltam vele a zuhany alá, eláztatva saját magamat, meg a ruháimat is.
Amint teljesen fehérre suvickoltam a kisfiút, megszabadultam az ólomsúlyú pulóvertől és a zuhanytálcába dobtam, majd a gatyám is kb ugyanott kötött ki, aztán az egyik felakasztott törcsit lerántva a hajamat kezdtem törölgetni nagy lelkesen. Körülbelül a szélrózsa minden irányába állt, épp mint a gyereké, miután Maja szárítgatni kezdte.
- Te is tudod, hogy csak olyan, mint az apja. Túldramatizál mindent... - sóhajtottam fel, aztán a törölközőt a derekam köré csavartam, letolva az alsógatyám is. Maja persze nem értette a költői megszólalásom lényegét, szóval közelebb lépve nagy puszit nyomtam az arcára. Aztán nem sokkal később kaptam egy csókot, amire aztán széles vigyort villantottam és kissé bedöntöttem, a derekát átkarolva, olyan drámaian, mint a filmekben.
- Tudhatnád, hogy hozzád sosem vagyok túl fáradt. És a gyerek is kíméletes volt velem - közöltem pajkos vigyorral, majd finoman talpra állítottam, mielőtt a szekrényből kivettem volna a tubust és a szoba felé indultam volna. - Akkor most bekened a hátam, vagy mi lesz?

Nem különösebben szerettem a későket, de azért én is megpróbálkozhattam azzal, hogy normálisan viselkedjek vele. Ha már egyszer prefektus, gondolom valami igen meggyőző érve van, hogy miért nem volt itt időben. De azért nem kellene rögtön a torkának ugranom, hogy mesélje már el, ugyan mi volt olyan fontos, hogy csak úgy kirepült a fejéből, hogy most órája lenne.
- Elkésett, én csak biztosra megyek, hogy tudja ezt az anyagrészt, mert fontos lesz a vizsgán. Szóval igen. Majd kérje el a jegyzeteket valakitől!
Tehát, mivel jó passzomban kapott el, leejtettem elé a dolgozatot, majd felajánlottam, hogy ha akar, javíthat rajta egy másik dolgozattal, esetleg szorgalmival, vagy ilyesmi, mert amúgy nem valami fényesen teljesített. Nem ő volt az egyetlen ezen a téren, persze.
- Jól hangzik - biccentettem aprót, holott szinte biztos voltam benne, hogy ebből bizony nem lesz semmiféle beadandó, tehát így maradnak a dolgok. Ha mást nem, majd elbeszélgetek Ádival, hogy próbálja meg motiválni a lányt, mert ennek így nem lesz jó vége. A kérdésre csak nemet intettem a fejemmel és a padra mutattam hanyagul.
- Üljön le! És legyen szíves az óra után még maradni, beszélni szeretnék magával - közöltem, hogy aztán az utolsó lapot is kiosszam egy stresszelő diáknak, aztán mintha mi sem történt volna, folytattam ott az előadást, ahol abbahagytam. Természetesen közben szemmel tartva a diákságot, hogy ma már ne jusson eszükbe színezni, olvasni vagy rajzolnia  padra, esetleg aludni, mert a mai keretet már ellőtték.

Von kisasszony

Széles mosolyt villantott és megpróbált elbűvölő lenni, de ezzel csak nőtt a gyanakvásom, hogy bizony, ha tudta volna a szabályzatot, akkor is ugyanígy kint értem volna a folyosón. Nem viszonoztam a gesztust, tartottam ahhoz magamat, hogy a diákok közelében nem kell az érzelmeinket villogtatni.
- Ez a Vonból jön? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mert e becézgetés megint egy olyan szintű személyeskedés, amit nem engedhetek meg magamnak tanárként. Nem is akarok, hogy őszinte legyek, nem azért lettem tanár, hogy a diákokkal jó viszonyt alakítsak ki, hanem hogy tanítsam őket.
- Látszik, igen - biccentettem egyet, mert ugye a tapasztalt diákok pontosan tudják, hogy velem összefutni szabályszegés esetén vagy nagyon jó ómen, mert éppen nem érdekel az egész, vagy nagyon rosszul, mert olyan napom van, hogy figyelek. Ez esetben nem voltam a legjobb passzomban.
Azzal érvelt, hogy neki nem volt ideje elolvasni a szabályzatot, mire felvontam a szemöldökömet, de aztán csak megráztam a fejemet.
- Nem rám tartozik, mi lehetett olyan fontos, hogy amiatt ne legyen ideje elolvasni a szabályzatot. De akkor adok önnek még egy kis feladatot. Szeretném, ha készítene a házirendből legalább nyolc másolatot, kézzel írva, pergamenre, mához egy hétre az utolsó óra után lesz vége a megszabott határidőnek. És remélem, hogy tudja, ez most nem kérés volt - firkantottam fel egy darab papírra neki a nevem, az időpontot, a feladatot és a helyszínt, magamnak pedig szintén. - Mi a teljes neve?

Anyu végre rászólt valamiért a gyerekre, majdnem tapsolni is kezdtem, de akkor meg Volt azt hitte volna, hogy valami nagyon ügyit csinált, az pedig most nem hiányzott. Aztán pár pillanatig még én is figyeltem, ahogyan a kis fehér szőrmók útnak indul és a körmei halkan kopognak a padlón, egészen a konyháig, ahol halk koppanással és súrlódó acélhanggal tudatta velünk, hogy ő bizony inkább eszik.
Aztán nagy színpadias mozdulattal döntöttem be Maját, hogy megcsókoljam, ő meg a kutya törcsijét leejtve ölelte át a nyakam és viszonozta a csókot. A kijelentése viszont, hogy ezért nem akart Volt fürdeni, vigyorgásra késztetett.
- Persze, ilyen önzetlen gyereket neveltünk... - nevettem, miközben pár flakont odébb toltam a szekrényben, mert azokra éppen nem volt szükség, nekem az az egy, narancs illatú kellett. El is indultam a szobába, de hátrapillantottam rá a vállam felett, mikor megálltam az ajtóban, hogy akkor ugyan már, most jön? Aztán mikor nyünnyögött, hogy várjam meg, a kezem nyújtottam neki, ő meg megfogta és halvány mosollyal sandítottam rá. Nem elég, hogy én vizes voltam, még ő is össze akarta magát vizezni egy kicsit jobban, mert Volt nem végzett elég jó munkát.
- Persze, hogy rendben van, nyuszi. Ha nem lenne, szóltam volna - közöltem lepillantva rá, majd puszit nyomtam a hajába. A hálószoba ajtaját kitárva pár pillanatig a csillagok halvány derengését néztem, majd intettem gálánsan befelé. - Csak ön után, hölgyem!

//köszönöm a játékot, te kis nyünny *-* //

A karamellát csendesen rágcsálva figyeltem a medvéket, mikor a kishölgy elkezdett zörögni ismét a kavicsaival. Azokkal a kis kövekkel, amik miatt találkoztam vele, szóval csak követtem a pillantásommal, hogy most mit is csinál velük. Lassan átmerte őket a táskába, majd felém hajolt, mire kissé értetlenül vontam fel a szemöldökömet, de hagytam, hogy felfelé fordítsa a tenyerem. Aztán az ujjaim a kis kavicsok köré zártam és gondosan a zsebembe csúsztattam őket, hogy el ne tűnjenek.
- Köszönöm, hercegnő - mosolyogtam rá, majd kérdő pillantással a papájára, hogy mik nem történnek! Kavicsokat kaptam egy lánytól, aki aranyosnak tart. Elkezdődik az élet?
Az eltűnésem nem véletlen volt, még csak nem is kértem engedélyt, hanem míg eltűntek a mosdó feneketlen bugyraiban, szépen szedtem a sátorfámat és felszívódtam a tömegben. Nem akartam megnézni a madárházat, épp eleget láttuk a kabalákat kviddicsen, nem kell több madár!
- Neeem, én tudom hol vagyok, azt is tudtam, a többiek hol vannak és nem akartam oda menni. Öm... régebben nem akartak elengedni edzésre, de rájöttek, hogy ez nálam nem megy semmire, ezért általában nincs süti, ha elkallódom. Szilvás süti van otthon. Utálom a szilvát és így a nagyi sem bántódik meg - vezettem le a dolgokat, viszonylag gyorsan és tömören. Mert ugye ki akar balhét, ha akár meg is úszhatja? Win-win.
Figyeltem a kis eszmecserét, majd vettem egyet a vaníliás karikából és elgondolkozva kezdtem rágcsálni.
- Hm, tényleg nem rossz... Vonattal mentek? Az vicces, de a mama nem szereti, ha vonatozunk. Szerinte túl lassú... - biggyesztettem le az ajkamat kicsit.

A mai nap nem akart véget érni. Egy köcsög szerda volt, gyakorlatilag. Nem elég, hogy tegnap elaludtam a suliban és későn estem haza, mert valami rellonos nőcit tereltem vissza az ágyába, ma sem sikerült este hét előtt hazakeveredni.
Szóval edzés után lezuhanyoztam és viszonylag hamar, talán tíz-tizenöt perc alatt már az utca végén ácsorogtam. Összességében ez az utazás nem hosszú idő, de mindig kimerít, legalább annyira, hogy öt percig csak tespedjek a kanapén és arra se vegyem a fáradtságot, hogy pislogjak. Csendes léptekkel vágtam végig az utcán, igaz még világos volt, voltak akik a kertben bütyköltek, de a szomszédok nagy része már nem foglalkozott azzal, mi történik az úton. Pókerpofival intettem a szomszéd néninek, aki visszaintegetett, majd belöktem a kaput és átvágtam az előkerten. A kis festett virágok láttán majdnem elmosolyodtam, de helyette inkább a kulcsommal kezdtem babrálni, míg meg nem találtam azt az egyet, ami nyitja az ajtót. Viszonylag halkan sétáltam be, mert nem tudtam, a család melyik része van ébren és melyik alszik.
- Hahó? - pillantottam körbe érdeklődve, miután megszabadultam a cipőmtől és a táskámmal befelé indultam. A megszólítás nem volt túl hangos, de épp eléggé ahhoz, hogy nem sokkal később a körmös tappancsok hangos karistolással szántsák a folyosót. Volt szinte ledöntött a lábamról, én meg a fejét dörgölve mosolyodtam el kicsit. - Hol hagytad anyádat, kölyök?
Aztán pár másodperc dögönyözés után sétáltam is tovább, hogy lepakoljam a cuccomat a szobában. Volt inkább valami kis fehér cuccot rágcsálva foglalta el magát. Elég ismerősen nézett ki, de egyelőre csak le akartam tenni a cuccaim.

A nem olyan kicsi, szőrös baba körülbelül három másodperc alatt gyorsul százra, ha arról van szó, így nem csoda, hogy majdnem kiugratta a térdemet a helyéről. Annyi volt a szerencsém, hogy tettem oldalra egy fél lépést, mielőtt tényleg meggyilkolhatott volna. Épp hogy csak elengedtem a kölyköt, aztán jött is a zaj a konyha felől, mintha valaki egy edényt hajított volna neki valaminek, szóval kis grimasszal pillantottam arra, majd letettem a táskám, mielőtt komolyan útban lenne.
Jól is tettem, mert nem sokkal később Maja is becsapódott, én meg zavart mosollyal  az arcomon nyertem vissza az egyensúlyom. A karom a dereka köré fonva nevettem fel halkan és megingattam a fejemet.
- Mérges? Te? Voltra? - kérdeztem, mert egyre kevesebb realitást érzékeltem a mondatban, ahogy kibuktak a szavak a formás kis száján. De igazából nem is volt akkora marhaság, mert ahogy Volt meglátta, tüntetőleg hátat fordított és a fehér kis vacakkal együtt az útjára indult. - Persze, hogy az vagyok. Edzés volt. Mindig az vagyok, ismersz.... Iiiiiigen? És ez... baj?
Eddig nem érkezett tőle panasz a tusfürdőmre, amit nem is váltottam ezért és nem is igazán értettem a kijelentés lényegét, ahogyan azt sem, hogyan jutott ez az eszébe a vacsoráról. Viszont közben el is veszett, szóval kissé értetlenül bámultam utána, de aztán elengedtem a dolgot és inkább bevittem a cuccomat a szobába. Már éppen Volthoz indultam volna, hogy kicsit megdögönyözzem mégjobban és elvegyem a fehér bigyót tőle, mikor ismét hallottam a drága nejem hangját.
- Nekem? Édes vagy. De várjunk... te vásároltál? Öm... nem volt rossz, sokkal jobb, mint a tegnapi. Neked? - kérdeztem, miközben a konyha felé indultam a fehérkével a nyomomban és a hűtőt kinyitva láttam meg a kék csodát. Nem sokat hezitáltam, mire komolyabban átgondolhattam volna, hogy ez most kell-e nekem, már ittam is.

A halk dúdolást nem különösebben vettem figyelembe, mármint ez olyan lány dolog volt, vagy csak úgy érezte, szívesebben élne egy filmben, ahol mindig van háttérzenéje. Azt mondjuk megértettem volna, mert nekem is lehettek volna olyan menő edzéses jeleneteim, ami alatt ACDC szól. Így meg? Hát, legfeljebb, ha magammal vittem a kis elemes cd-lejátszóm.
- Nem, nem szeretem. Olyan fura mellékíze van és karácsonykor is mindig azt erőltetik. Öregnek érzem magam tőle - közöltem felhúzva az egyik térdemet és átkaroltam azt, az államat rátámasztva. A gesztenyével nem volt bajom, azt szerettem, főleg sülten vagy főve. Az volt az egyetlen dolog, amit szerettem a karácsonyi vásárokon a... jó, ez hazugság, elég sok dolgot szerettem, de leginkább akkor, ha nem anyámékkal mentem, hanem egyedül. Vagy a papával.
- Busz? Sosem buszoztam, furin hangzik. Ha a csapattal megyünk, akkor mi mindig... öm... gyalogolunk. - Mert ugye hogy is hangzana, ha azt mondanám, hogy beállunk a kandallóba és hopp-porral utazunk? Nem hiszem, hogy hinne nekem, ráadásul a minisztériumiak nem is dicsérnének meg. A bácsi közben fotózgatott, az egyiken még épp időben vettem észre, hogy a kezem diszkréten felemelve túrjak a hajamba, így a kezem kitakarta az arcom abban a pillanatban, mikor kattant a gép.
- Nem, nincsen, csak ő ilyen furcsi. Gondolom... autóval gyorsabb és azért akarja minden áron elkerülni a vonatozást.- És még csak nem is hazudtam olyan nagyot. Anya autóval jött, csak én, meg a mama jöttünk hopp-porral és ha megyek a táborba, engem is autóval visz. - Kísérleti lények?

A komor pofi és az, hogy ő mérges a gyerekre, nem igazán vallott Majusra, szóval nem is tudtam hirtelen hová tenni, így inkább elengedtem a dolgot, mielőtt kérdezősködni kezdenék. Azért láttam ám a szúrós pillantást, amit  vetettek egymásra!
- Kezdhetem a sütivel, ugye? - kérdeztem felcsillanó pillantással, mert hát... ismert, ez így volt rendjén. A nemre is ugyanolyan higgadtan reagáltam volna, de azért reménykedtem a pozitív válaszban. Megszokta már a szervezetem, ha azt a cukor adagot utólag viszem be, felpörög, vagy összeomlik, süteménye válogatja. A kis kijelentésén azonban felvontam az egyik szemöldököm, majd halkan elnevettem magam. - De cica! Csak nem hiányoztam? Te is nekem, de tudod, mennyire gázul érzem magam, mikor latyak víz vagyok és megölelsz. Nem miattad, csak ez a "eh, miért nem zuhanyoztam?". De ne rajtam múljon... legközelebb majd hazajövök edzőcuccban.
Ő eltűnt és valamit pakolászott, meg talán még a fehéret is begyűjtötte, míg én a konyhában fosztottam ki a hűtőt. Azaz, hogy megszereztem a kék lötyit és legalább a negyedét megittam egy körben. Imádtam, főleg, mikor hideg és nem kell vele arcot mosnom. A döbbenetem viszont afölött, hogy Maja vásárolni volt, egyszerűen nem akart elülni.
Közben harcba keveredett a gyerekkel, aki morcos nyüszítéssel intett búcsút a kis műanyagnak, én meg vártam, hogy Maja lepakolja magát az asztalhoz. Mert hogy közben én is leültem és figyeltem elégedetten. Az imént leegyeztetettek szerint jártam el a süti ügyében, de közben persze aktív hallgatóságnak bizonyultam.
- Ühüm... az nem túl sok. Nálunk sem történt túl sok minden, a gurkó, amivel gyakoroltak, kicsit elszabadult és most van egy zúzódás a bordáimon, itt valahol hátul... de már nem érzem! Szóval minden rendben van - ilyenkor szerencse, hogy nem élesben nyomjuk, tehát a lasztik nem olyan vérmesek. Most éppen rakhatnának össze. - Finom a süti.

Végül inkább fegyverszünetet kötöttek a gyerekkel, hogy nagyobb nyugalom legyen. Sőt, még abba is beleegyezett, hogy előbb egyem meg a sütimet, bár ez nem volt meglepő, Maja nem szokott problémázni a dolgaimon. Főleg nem azokon, amik régebb óta voltak az életem részei, mint ő maga. Mondjuk az fura is lenne, de sok nő próbálta már, szóval közben meg mégis érdekes.
Nem is vettem leszúrásnak a kis nyönnyögését, csak észrevettem, hogy jobban örülne, ha mondjuk korábban itthon lennék, ez pedig megint csak tipikusan Maja dolog volt.
- Nem, igazából nem gond, csak megszoktam. Volt olyan barátnőm, aki behisztizett miatta, mert minek van takarítónő, ha én edzőcuccban jövök haza! - horkantam fel, majd értetlen fejjel rántottam egyet a vállamon. Valahogy nem értettem az összefüggést a dolgok közt. Attól a tudattól, hogy én nem zuhanyoztam, nem fog rögtön megkoszosodni a ház is.
Közben eleveztem a konyha felé és enni kezdtem, mellékesen megemlítve a gurkós incidenst, majd a kérdésre megdermedtem. Feltartottam a bal kezem, a mutatóujjam kinyújtva, majd kihúzva magam köröztem egyet mind a két vállammal hátrafelé, szinte pontosan egy időben. Elég nagyot recsegtek a csontjaim, hatalmas összhangban, nem volt egészséges hangja.
- Egyiket sem. Tudom, hogy tudod, csak megállapítottam - mosolyodtam el. Az igazság az, hogy telenyomtak fájdalomcsillapítóval, mert vinnyogtam miatta egy sort, leginkább azért nem éreztem a dolgot. Aztán utána, mikor végeztem az evéssel, várakozva pillantottam rá, hogy mégis miről maradtam le a napokban.
- Jó... baj van? - kérdeztem felvonva a szemöldökömet kissé. Nem szokott ő ilyen vásárlós, dolgokat mutatós lenni, bár nem tudom, nem olyan rég óta feleség. - Deee persze. Itt vagyok.

Sok undi és buta lánnyal jártam az idők során, mert hát lássuk be, a nagy részüket nem az eszük miatt "szerettem". Ezt pedig ők is tudták, csak azt hitték, hogy majd pont az aktuális lesz a kivétel, akibe belebolondulok és soha többé nem hagyom el. S aztán Lewy a 13. napon megfutamodá...
- Igen, volt rá példa, de ugye nagyfiú lettem, aki az ilyesmit meg tudja beszélni a lányokkal. Nem viselkedtem jól egy csomó de csomó ideig - biggyesztgettem le az ajkam, de igazából nem bántam a dolgot. Elvégre most itt voltam, vele, ahogy megígértem.
Én közben kis békésen megkajáltam, amennyire tudtam, ügyeltem arra is, hogy ne egyek túl gyorsan, de ugye ez nem mindig jön be. Pech. Volt továbbra is csak lelkesen figyelte a történéseket, mert hát  ő rá mérges az anyu és ez mi gonoszság már, mikor ő csak egy bánatos kisgyerek.
A recsegés még nekem sem volt szimpatikus, vagy valamit kiszedtem a helyéről csak nem érzem, vagy valamit visszatettem, ami addig nem ott volt...
- Hát, remélem, hogy belőlem nem esik ki többet semmi, mert nekem nincs kedvem még egyszer bumm bedőlni... Persze elképzelhető bármi - sandítottam a hátam felé, de ugye nincs teleszkópos szemem, mint egy csigának, így kénytelen voltam csak sandítgatni. Közben ő egyre inkább feszültnek tűnt, nekem ez pedig nem volt túl szimpatikus.
- Jó, majd nem nézek... így. - az utolsó szót már halványan elmosolyodva tettem hozzá és figyeltem, hogyan pakolgatja a békákat előttem az asztalon. - Nem...? Azt hiszem, nem tudom. Mi ez?

Szerencsés pasinak mondhatom magamat, mert nem szólt bele a dolgaimba a nő. Talán nem is kellett volna előle annyira rejtegetnem a múltamat, mert amit lehetett, annak a nagy részét már tudta, felnagyítva az újságokból. Amit meg megtartottam magamnak, az mindig a legcsekélyebb része.
Legjobb tudomásom szerint csak az empátiám egy részét sikerült elhagynom az egyik meccs során, meg pár bordaszilánkot, de végül is nem volt gond belőle. Nekem növesztettek újat, a régi szétszóródott törmelékét meg összeszedte a morbid állat fogónk, hogy ő abból ékszerkollekciót csinál. Habár minket eddig nem lepett meg vele.
- Szerintem minden rendben van itt - jelentettem ki, szinte ellentmondást nem tűrően, de aztán elmosolyodtam halványan és az ajkamba haraptam. Egészen a békád előadásig nem is igen szólaltam meg, akkor is csak azt óhajtottam jelezni, hogy bizony én ezt most nem értem. Pedig nem voltam buta fiú. A buksiját az enyémnek döntötte, én meg mélyen beszívtam az illatát, lehetséges, hogy ez sem volt segítségemre a koncentrációban.
- Ühm... - spóroltam ki a második ü-t a szóból, miközben figyeltem a kis brekiket és vártam, hogy folytassa azt a bizonyos mesét, amit éppen megálmodott.
Viszont bekövetkezett az a filmes pillanat, mikor a szereplő körül minden lassítva játszódik le, én pedig nagyokat pislogva meredtem a kis cukorlényekre. Első gyerkőc. Első. Mármint. Pierwszy. Nagyot nyelve bámultam a kis zöld pacákat, egészen addig, míg Maja elém nem helyezte a papírtasit. Volt egy olyan érzésem, hogy nem kell megnéznem, így is pontosan tudom, hogy mi is van benne.
- Nem vagyok biztos benne, de van egy sejtésem - biccentettem aprót, majd az ölembe vettem a kis táskát és kivettem belőle azt a bizonyos műanyagdarabot. És semmi. Csak bámultam rá, lefagyva, mielőtt kivettem volna a másikat is, hogy ez most biztosan nem téves-e. Aztán a kezem visszaejtettem az ölembe és bámultam magam elé pár másodpercig, mielőtt Majára néztem volna. - Te... mármint te... most... tényleg?
Nehezemre esett bármit is kinyögni, egészen kiszáradt a torkom.

Pár pillanatig elgondolkoztam, de annyira, hogy végül az ujjaimon számoltam, egyenként, mert az istennek nem jutott eszembe, magyarul hogy is kell mondani. Ha pedig ezt anya megtudná, lehet, hogy még táborba sem engedne el...
Végül felderült az arcom és széles mosolyt villantottam rá.
- Tiszenhárom - jelentettem ki elégedett mosollyal. Mert ugye én okos vagyok már, meg nagy, de a magyar nyelv sokszor megzavar és néha nem is találom a keresett szót.
Nem tudtam elképzelni, hogy miért nyalta fel a padlót, mikor csak fékezett a busz. Nem hiszem, hogy túlzottan okos ötlet az. Nem is finom, meg még egészségtelen is mellé sokszor! Mindenki a mocskos cipőiben összetapicskolja...
- Jaj, nem, nem az a baj. Minden képen nagyon hülyén nézek ki... De ha akarod... - sóhajtottam, majd halványan elmosolyodva közelebb hajoltam hozzá, míg a papi csinált egy képet. Azután pedig csendesen figyeltem, ahogyan lapozgat az albumban és elkezdett mesélni róla, hogy ki micsoda. Szerintem kb a fele ragadt csak meg a fejemben, de már ez is nagyon jó eredménynek látszott a szememben úgy, hogy nem láttam a mesét soha.
- Jó, majd megnézem és akkor megbeszéljük - bólogattam aprókat, beleegyezőn, hogy majd ha egyszer lesz elég életem hozzá, akkor megnézem.

***

Talán ha előzőleg nem gyógyszereznek agyon és kicsit jobb passzomban ér a dolog, akkor hamarabb és vidámabban raktam volna össze a kis színdarab mondanivalóját részletről részletre. Most azonban kellett egy kis idő, meg üresjárat ahhoz, hogy összelegózzam a dolgokat.
Az ő arcáról elillant a mosoly, ami viszont lényegében az én számlámra volt írható és egy kicsit bántotta is a lelkemet, olyan, mint mikor gombócot érzel a gyomrodban, csak még egy kicsit kellemetlenebb.
- Ez... váratlan. Egyértelműen váratlan - kerestem a megfelelő szót, ami nem hordoz semmilyen kellemetlen érzést melléktartalomként, amit csak úgy éreztet, hogy háh, nem is biztos, hogy örül! Figyeltem, ahogyan a haját csavargatja, finoman a keze után nyúltam, hogy megakadályozzam benne, de most már kiült az arcomra az a bizonyos mosoly.
- Várunk - helyesbítettem ismét, mert ez olyasmi volt, amit nem kellett egyedül végigcsinálnia. Eleve, ha nem akarom mindezt, akkor nem ajánlottam volna fel, hogy közösen keressünk egy új otthont a tablettáinak. A karom a dereka köré fonva döntöttem kicsit a fejemet a hasának és elmosolyodtam szélesen. Igen, ez egyértelműen valami olyasmi volt, ami boldoggá tett. És most nem az ölelésre gondolok első sorban.
- Milyen kérdés ez, Bojarska? Életem nője épp az előbb közölte, hogy babánk lesz... El nem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok - a hangom talán egy kicsit erőtlenebb volt, mint máskor, nem is hangzottam annyira határozottnak, de ott volt az érzés. Kicsit még a szemem is kénytelen voltam megtörölni. A mocsok allergia!

Nem voltam túl érett, ahogyan számolgattam a kezemen, de egyszerűen nem jutott eszembe tíz fölött semmi magyarul. Ez a hátránya, ha az ember két nyelven is tanul egy időben, mert hát anyu ragaszkodott hozzá, hogy "tiszteljem a magyar gyökereim is". Sőt, még azt is felvetette, ha egyszer viszem valamire a kviddicsben, akkor majd szépen igazoljak Magyarországra. Persze, ez nem volt tervben.
- Nem baj, csak nem különösebben szeretem - vontam meg a vállamat ismét zavart mosollyal. Nem szerettem, mikor fotóztak, de apu egyik kedvenc hobbija volt, rengeteg képe volt rólam, ahol aludtam. Leginkább azért, mert az iskola és az edzések mellett néha már alig volt szabadidőm. Megírtam a házimat, majd gyakran elaludtam a kanapén a nappaliban.
Persze, amennyi szabad idegszálam volt, azzal  mind a mesés leírásra koncentráltam, csak néha az már nem elég.
- A hercegnőkkel sincsen baj, csak a legtöbb fiú nem elég magabiztos hozzá, hogy bevallja, hogy tetszik neki - vontam meg a vállamat, mert az unokatesóm is ilyen volt. Folyton fujjogott, de volt, mikor azon kaptam rajta, hogy dünnyögi maga elé a szépség és a szörnyeteg főcímdalát. És akkor azt hitte, hogy ezt nem veszem észre!
- Lehetséges, hogy az jó lenne... innen már úgysem látni semmit - keltem fel, majd a kezemet a kishölgynek nyújtottam, hogy felsegítsem, ha szeretné.

Ő elég hamar megvilágosodott, hogy miért nem szeretem a fotózást, de nem hiszem, hogy különösebben meghatotta volna. Az emberek nagy részét nem szokta érdekelni. Mint most engem sem, így elég hamar lapoztunk és inkább a mesék kerültek szóba.  Én nem nyünnyögtem, mocorogtam vagy bámultam másfelé, csak figyeltem és igyekeztem minél több infót elraktározni arról, hogy ki kicsoda és mit csinált, meg miért. Nem hiszem, hogy túl jól sikerült, de esküszöm, hogy én megpróbáltam!
- Jaj, az én uncsijaimmal is vannak bajok. Mindig morognak, közben meg soha nem is látták... Nem elég nyitottak - csóváltam meg a fejemet enyhén rosszallóan. Bár én így voltam a mugli vízilabdával. Hiába mondják, hogy jó, meg izgi... nem az. Vízben dobálják a labdát és még úszni is tudnak. Cápa sincs. Akkor minek?
Én közben feltápászkodtam, majd bólogattam aprókat, hogy felőlem mehetünk együtt egy darabig, majd gyors leporoltam magam, mielőtt a kezem a pöttömnek nyújtottam volna.
- Felőlem lehet róla szó. A kijáratig biztos elkísérlek, aztán majd még meglátjuk - szívtam be az alsó ajkam pár másodpercre, majd halványan elmosolyodtam. Nagyon kis szépen nézett rám, sőt, még meg is köszönte, mire csak vontam egyet a vállamon.
- Nagyon szívesen, kicsilány - közöltem, majd a kezem nyújtottam neki, hogy ha már egyszer kikísérem, ne tébláboljak mellette tök esetlenül. Úgyse biztos, hogy látom még valaha.  

Arra azért nem próbáltam meg rávenni, hogy nézzen rám a mondandója közben, mert arra már rájöttem, hogy valahogy nem működik a dolog. Hiába próbálom meg rávenni, szinte mindig benneragad a szó, aztán várhatok, ameddig megint eljut odáig, hogy akad mesélni valója a számomra. Természetesen csakis másfelé nézve.
A buksim az övének döntöttem pár pillanatra és lehunyt szemmel elmosolyodtam kicsit, hogy persze, azért nincs baj, nem kell rögtön pánikba esni, azért mert nem ugrálok örömömben. Sosem voltam az a fajta.
- Hát, majd kérünk neked egy időpontot, aztán a doki megmondja... de három teszt nem szokott hazudni. Volton meg már meg sem lepődöm. Mondtam neked, hogy a sátán fattya, nem bírja ki, hogy ne rágjon szét dolgokat - nevettem fel kissé zavartan. Végülis igazam volt, az én gyerekem, akkor meg mit várunk tőle? Ezen a fejen az sem segített, hogy Maja elém guggolva a fejét a lábamra döntötte, de ha már egyszer ennyire kézenfekvő a dolog, a haját kezdtem cirógatni óvatosan. Közben néha-néha megdörgöltem a szemem sarkát egy apró hüpp keretében, de azért többnyire csak igyekeztem feldolgozni a tényeket. Mármint. Apa leszek.
A puszira kissé elmosolyodtam, majd az ajkamba haraptam, mielőtt válaszoltam volna.
- Én is téged, kicsim... de nem lenne kényelmesebb mondjuk a kanapén? Ha felfázol, rohangálhatsz egész este pisilni. Mondjuk... tréning - próbáltam végül visszafojtani a nevetésemet.

A zavara nem igazán mondhatnám, hogy gondot okozott, az a kis pír bőven jól állt neki, más lány ezért percekig keresi a vonalat, ahova a púdert fel kell kenni. Ő meg csak egyszerűen zavarban van. Miattam. Még szép, hogy vonzónak találom. A nagy barna bambi szemekbe pillantva elmosolyodtam, majd apró csókot nyomtam a homlokára. Nagyon nehezen mondtam neki nemet és akkor is csak ha nagyon fontos volt, vagy telefonon beszéltünk és nem láttam. Úgy könnyebb!
- Ha nem tudok, majd átszervezem a programom - közöltem, mert ez nem olyan program volt, amin az ember vagy ott van, vagy nincs. Ez már nemvolt vicceske az edzőközpontban megbeszélve. Azt persze kicsit furcsálltam, hogy Maja képes valamit kérni, de majd a hormonjai számlájára írom, amik elég furin viselkednek mostanság, mert különben nem hányt volna le majdnem a levendula-mezőn. - Nem szép tőle, szerintem nem is szabadna ilyeneket ennie. Tökre egészségtelen a pocijának a műanyag, megint bele fogja hányni a kosarába! De kis ügyes vagy, legalább most haragudtál rá!
Persze, Volt nem szereti, ha másra is figyelve van, de ezt alighanem meg kell szoknia, pláne most, hogy Maja épp nagy családgyarapítósdiban volt. Én meg csak remélni mertem, hogy majd nem kap olyan idegrohamokat a hormonoktól, hogy ordibáljon velem.
Közben Maja halkan felnevetve ecsetelte, hogy hát ő edzett, mert a dinnye is kegyetlen tud lenni, én meg kis grimasszal az arcomon ingattam meg a fejemet, hogy az úgy nem jó.
- Tény, tényleg törpe-vízierőmű lesz tőle az ember. Volt meg biztosan nem fog sokáig haragudni, te vagy az anyja. Képtelen lenne rá - nevettem fel halkan, majd bent a kanapéra dobtam magam és intettem, hogy tessen kényelembe helyezni magát. Mikor végre így történt, a fejem kissé az ölébe döntve pillantottam fel rá. - Te ezt honnan tudtad?

Azt mondta, hogy okos vagyok, amit legutóbb talán a mamától hallottam, tőle is akkor, mikor éppen írni tanultam. Nem igen szoktak dícsérni és ez néha rosszul is esett, mert mindig jobbat vártak el tőlem és ezért néha fel is merült benne, hogy én talán nem vagyok elég jó? Mások miért annyival jobbak? Őket miért ölelik meg a szüleik őket büszkén a suli után, ha engem szülinapkor is csak félszegen vállon veregetnek?
- Én, öm... dziękuję, mármint köszönöm - bólogattam aprókat, de a mosoly már nem tellett mellé, csak egy kicsit később, mert túl sok volt a hirtelen rá mhalmozódott érzelem.
Végül elindulva felajánlottam, hogy foghatja a kezem és már ééppen azon voltam, hogy de nem erőszak, csak sétizzen nyugodtan egyedül, mikor a kezét az enyémbe csúsztatta. Halányan elmosolyodva szorítottam meg óvatosan a kezét, mert tök aranyos volt, miközben a táblák szerint mutatott kijárat felé vezettem.
- Nem tudom, nekem mindegy. Arra megyünk? - kérdeztem felvont szemöldökkel a nagypapájára pillantva, majd az általa választott útvonalon haladtunk tovább hármacskán. Mikor abbahagyta a szökdécselést, halvány mosollyal pillantottam rá.- Csináld csak, nem zavar.

Kicsit néha bonyika volt magyarul beszélnem, mert akaratlanul is lengyelül szólaltam meg, mint például most is. Ezért pedig Maja nagyon hatalmas szemekkel bámult rám, gondolom úgy hangozhattam, mintha egy külön bolygóról érkeztem volna hozzá.
Szóval csak rámosolyogtam, kissé összeturkálva a hajam, majd visszaejtettem magam mellé a kezem és rántottam egyet a vállamon.
- Azt jelenti, köszönöm. Lengyelül. Lengyelországból jöttem. Lengyel vagyok. Lewy Bojarski - mosolyogtam egy jót ezen az egészen, mert hát kis elismerés, hogy legalább eddig nem derült ki, hogy máshonnan jöttem. Ez már majdnem rekordidő volt, ami alatt nem kérdeztek rá, hogy honnan is jöttem.
Szóval kézenfogva sétáltam vele a kijárat felé, mintha ez így rendben lenne, a beleegyezést követően a makik felé véve az irányt a másik kijárat helyett. Nem hiszem, hogy a nagypapája el volt bűvölve az ötlettől, de nagyon szereti a kicsit, mivel hajlandó volt mégis így dönteni.
- Csak egy egészen kicsit, pár... perc lesz - fojtottam el egy kis mosolyt, mert ha úgy vesszük, akkor a jegessmaciknál is csak pár percet voltunk. Egy jó pár percet, amit mások talán húsznak is mondtak volna, meg túl soknak egy állathoz. Kicsit rosszul éreztem magamat a kijelentésétől, mert hát elég valószínű volt, hogy nem fogok csak úgy beállítani hozzájuk és fordítva, de bólintottam pár aprót. - Igen, az tényleg jó lenne. Akár itt is találkozhatnánk, csak később. Később is nézheted a nyakamból a jegessmacikat meg a vidrákat.
Szóval figyeltem vele a makikat olyan kis elkámpicsorodva, de legalább ők cukik voltak.

Azt mondta, hogy nem olyan fontos, közben meg "csak" arról volt szó, hogy a másodikelső gyerekünk most tényleg létezik, vagy Maja szervezete és a terhességi-tesztek totális csődöt mondtak-e. Neeem fontos, miért is kéne nekem odamennem? Pláne, ha mondjuk egy új dokihoz megy, mert nem akarja Vesznát rögtön belekeverni.
- Nem, ott leszek. Nem ezen az egy alkalmon fognak múlni az állásaim - közöltem, rántva egyet a vállamon, mert azért ez olyan volt, amiből nem akartam kimaradni, semmi esetre sem.
Közben elmesélte, hogy Volttal min sikerült összeveszni, amin én megpróbáltam meglepődni, de sikertelenül. Nagyon szomorú ez, bizony. Azt valahogy nem tudtam elképzelni, hogy Maja rám legyen mérges, mert bár vot már egyszer, szilveszterkor, de azóta igen jól kijöttünk egymással. - Jaj, ne szomorkodj ilyeneken, nem fog megharagudni rád végleg, túlságosan szeret!
Végül sikerült rávennem, hogy menjünk át együtt a kanapéra, mielőtt felfázik nekem és éjszaka is öt percenként rohanhat pisilni, mintha muszáj lenne. Azt ő sem akarhatta, így átköltöztünk a kanapéra, ő leült, én meg a fejemet az ölébe pakoltam nagy boldogan, mint ahogyan a gyerek szokta legtöbbször. Csak én kevésbé nyáladzom.
A leírás megint egy kicsit kusza és ingatag volt, nem teljesen értettem a dolgokat, hogyan is történt a dolog, mert leakadt ott, hogy Törpillája volt a tojásban.
- Ott, hogy beszéltél Annevel... ééés...? -  nagyon szép jégkékjeimmel felpillantottam az arcába, követve a mimikáját, hogy milyen érzései is lehettek a nap során. A kis vinnyogásra kissé beszívtam az alsóajkam, majd inkább elhallgattam, elfojtva egy halvány vigyort.
Nem volt szimpi a gondolat, hogy egy creepy nő fogdozza Majus hasát, szóval helyesen tette, hogy inkább meglépett. Kissé felnyúlva megcirógattam az arcát. Szerintem arra várt, hogy majd lecs.szem, amiért elllógta az LLG-t, de nem szóltam. - Jól tetted baba. Azért rendben vagy? Megnyugodtál kicsit? Vagy...? Én nem akarlak ám semmibe belehajszolni, amit nem szeretnél, tudod, ugye?

A kérdés ugyan nem nekem szólt arról, hoigy hol van Lengyelország, de rögtön elkezdtek kattogni a fogaskerekek, hogy ha kéne, el tudnám-e mesélni, hogy merre kell menni. Annyira nem volt messze, de közel sem és azt hiszem, nem elegendő a földrajzi ismeretem ahhoz, hogy elmagyarázzam neki.
- Igazából Varsó elég messze van, ha minden igaz, busszal 7 vagy 8 óra... arra - fordultam abba az irányba nagyjából betájolva, merre is lehet és mutattam a kezemmel is. A makik elég édesek voltak, ahogyan zsongtak a ketrecben, jobbra-balra ugrálva, néha egymásnak is nekimenve. Otthon az állatkertben egyszer megsimogathattam egy ilyet.
A kérdésre aprókat biccentettem, mert hát anya magyar volt és ha tehette, mindig itteni helyekre akart átrángatni, hátha attól majd jobban kedvem támad idejönni, mint otthon maradni.
- Igen, néha szoktunk idejönni. De nem csak rajtam múlik - pillantottam a kishercegnőre, majd a nagyapjára. Hajlandó lettem volna miatta még párszor bámulni a vidrákra negyedórát. Nem lett volna különösebben rossz időtöltés.  - Igen, én is. Még elkisérlek a kijáratig, jó? - kérdeztem kissé zavartan pillantva rá, de a kezét nem engedtem el. Aztán a nagyapjára néztem, hogy hát őt sem zavarnám-e. Mert nem csak a kicsilányon múlik.

Kissé kiült az arcomra a megütközés, mert hát mégis mit gondolhatott, milyen másfajta számonkérést tarthattam volna? Írja le a családfáját, vallással, vérminőséggel hat generációra visszamenőleg? Jó az, de mégis minek? Szóval egy pár pillanatig értetlenül bámultam rá, összevont szemöldökkel.
- Mégis milyen másfajta számonkérést lehet tartani? - érdeklődtem most egészen derűs hangszínben, vártam kicsit a válaszára. Amennyiben hajlandó volt adni, kis udvariasan végighallgattam, amennyiben nem, csak vontam egyet a vállamon, s az utolsó papíroktól is megszabadulva folytattam az órát.
Sok egészen érdekes dologról volt szó, mert ahhoz képest egész jó volt a mai téma, de így is akadtak olyanok, akiket ez nem kötött le. Milyen szomorú? Azt hiszem. Igazából pont nem érdekelt, hogy mennyire figyelnek oda, ameddig nem érnek el rossz eredményeket.
Végül nagy szusszanással lezártam a mondandómat és a tanári asztalra csücsültem, hogy kicsit fellélegezzek, míg a legtöbb diák kiszáguldozik a teremből. Annak az egy bizonyosnak azért beiktattam egy külön elköszönést, mielőtt eltűnt volna a tömegben, majd visszasétáltam az asztalomhoz, onnét figyelve a piros preffencset.
- Semmilyen pszichomaszlagot nem fogok bevetni. Csak szólni akartam, hogy ha máskor késésben van, nem muszáj bejönnie,  2-3 alkalommal belefér az ilyesmi, ha tudom, hogy bepótolta. - közöltem összepréselve az ajkaim a mondandóm lezártával, majd megcibáltam kissé lefelé a pulcsim ujját. - Minden rendben volt? Mármint semmi tragikus, ugye?

Von kisasszony

Azt hiszem, hogy lassan, de biztosan sikerült neki realizálnia, hogy hoppá, nem a jó ajtón kopogtat, ha hízelgéssel szeretne jobban teljesíteni. Ha másra nem is, erre biztosan ránevelt a kviddics: ha akarok valamit, teszek érte és nem csak a számat járatom.
Hallottam, ahogyan feltehetően franciául káromkodik valamit - bár nekem az egész nyelv szitkozódásnak hangzik-, én pedig cserébe elmotyogtam egy csendes moj Bożet. A persze kezdetű mondatocskára apró biccentéssel válaszoltam, jelezve, hogy hallottam, megjegyeztem a dolgot, tehát el is várom, hogy megcsinálja.
- Lewy Bojarski, reptan tanár. Csak hogy tisztában legyünk az erőviszonyokkal - köszörültem meg kissé a torkomat, miközben felírtam a lány nevét a cetlimre, közvetlenül a kitalált bünti fölé és zsebre vágtam, mielőtt sikeresen elveszíteném. Nem lenne szerencsés, néha azt sem tudom, hogy hol áll a fejem az időbeosztásom végett.
- Szenzációs, Miss Von. Itt van a kis emlékeztető fecnije, ha kérhetem, egy hét múlva legkésőbb adja le a háziját. Egyéb kérdés-óhaj-sóhaj? - kérdeztem az órámra pillantva, mert azért nem akartam arra hazamenni, hogy Maja és Volt is az ágy közepén kiterülve húzzák a lóbőrt. Pedig erre elég nagy esély volt jelen pillanatban. Szóval várakozva néztem a lányra. Én ettől még nem haragszom, vagy ítélem el különösebben, csak szeretném megelőzni, hogy erre rászokjon.

Szóval nagyjából megpróbáltam elmagyarázni, hogy mi hogyan merre, miként, több-kevesebb sikerrel. Azt a nyolc órát én sem bírtam volna elviselni, mert hát az nem embernek való mennyiség, pláne nem ha egy helyben kell tölteni. És mi van, ha éppen pisilni kell, mert megittam egy liter vizet? Akkor így imádkozok a helyemen, hogy minden rendben legyen?
- Nem nagyon tudok... túl sok idő ahhoz, hogy az ember csak úgy végigülje - ráztam meg a fejem kissé tiltakozóan. Kissé érdeklődve figyeltem, ahogyan megpróbálta megvizslatni a popóját, de aztán nem jött össze neki, így hát csak megfogta a kezem inkább. Nem igazán számítottam erre az egész kis kiruccanásra a mai napomban, de legalább nem voltam egyedül és nem is idegesítettek fel.
- Iiiigen, főleg ha eljövünk Lengyelországból. Akkor mindig neki kell tervezni a programot... múltkor templomokat néztünk három napon át... nagyon unalmas volt - biggyesztettem le az ajkamat, mert az első kettőnél még kis lelkes voltam, de mindenhol meg kellett állni imádkozni meg misére, meg minden és csak nem. Hagyjon békén!
Aztán szépen, lassan, de biztosan ott is voltunk annál a bizonyos kapunál, a papája már igen menni akart, szóval nem húztam az időt, csak elmosolyodva hagytam, hogy kicsit meglóbálja a kezünk, majd elengedtem.
- Jó légy, hercegnő! - intettem kis mosollyal, még szemmel tartva, ameddig el nem tűnt, majd kis sóhajjal vágtam zsebre a kezem és elindultam megkeresni anyámékat. Lassan idő volt, nem ártott volna elindulni kifelé. Azért néha-néha még elővettem a piros kavicsokat, hogy kis mosollyal elmerengjek, mi is volt ez az egész. Egyszer volt, hol nem volt, a mese elkezdődött...

//köszönöm, nyuszi *-*//

Összességében lebeszéltük, hogy majd elmegyek vele a dokihoz, mert nem akartam, hogy egyedül kelljen mennie. Meg amúgy is, én lennék az apuka, vagy mi a szösz, nem illene kiállnom mellett, vagy ilyesmi? A lényeg az, hogy nem volt kérdéses, hány fő tipeg be a váróba idegesen.
- Persze, hogy tud, hiába nagyfiú, attól még érzékeny lelke van. Mint nekem... - itt kissé elnevettem magam, mert hát, ez nem teljesen volt igaz. Én csak bizonyos emberektől vettem dolgokat rossz néven, nem mindenkitől. - Tudod cica, hogy téged nem fog soha senki megutálni...
A kijelentés közben végigfuttattam a kezem az övén, majd az arcomhoz húztam, hogy apró puszit nyomjak a tenyerébe. Annyira Maja volt, hogy képtelen voltam elképzelni bárkit, aki őt utálná. Soha, semmi rosszat nem csinált, amivel másnak ártott volna.
Szóval inkább hallgattam csendesen, elgondozva kissé, az érintéséhez néha akaratlanul is kissé közelebb biccentve a buksim. Nem is az volt a furcsa, hogy a nő megérezte, hogy terhes, hókuszpókusz és kész. Na, de miért kellett rögtön idegesnek és creepynek lenni?
- Lehetséges... Hm, nem mondtad, hogy álmodik, de azt igen, hogy valamit a jövővel kepeszt. Asszem, mintha említetted volna. - vontam össze a szemöldököm elgondolkozva, ezzel együtt járt a ráncolt homlok és az elrévedt tekintet is, de nem jutottam egyről a kettőre így inkább csak legyintettem. - Örülök... várj, eddig nem?
Nem teljesen értettem, hogy miért kellett aggódnia ilyesmin, ha ő nem kapott sikítófrászt, akkor minden rendben van, nem? Ez a gondolatmenet megszakadt, mielőtt elmélyedhetett volna, mert az orra az enyémhez ért, én pedig azt a tipikusan buta-láma fejet vágtam az ajkam oldalra húzva és felvontam a szemöldökeim is. A csók azonban kicsit jobban foglalkoztatott, mint a buta lámaság, szóval hamar felhagytam vele, inkább a nyakát cirógatva óvatosan.
- Én csak... nem tudom. Korábban is mondtam, hogy... szóval... igen, én szeretném ezt a babát... de... nem fogod megbánni? - böktem ki végül zavart újrafogalmazások és ujjtördelések tömkelegét követően.

A nap kifejezetten döcögősen indult, máskor sem egyszerű a nőt kiugrasztani az ágyból, de ma reggel még azt sem mondhattam, hogy gyere nyuszi, csinálok reggelit. Szóval a dolgok igencsak bonyolódtak, ahogyan ketyegett az óra ébredés után. De a szép szó és a szeretet megtette a hatását, sikerült kiédesgetnem a párnák közül, sőt, még időben el is indultunk, hogy a dokiktól se késsünk el. Szegény szívemet majd szétvetette az ideg, és én sem voltam elragadtatva a vérvétel hallatán, de kis hősiesen kibírta, én meg cserébe hagytam, hogy szétszorongassa a kezemet. Még cirógattam is finoman a hüvelykujjammal, néha megjegyezve, hogy "semmi baj", illetve, hogy "mindjárt vége". Bár kis híja volt, hogy ne ájuljak le a székről a vér láttán. Más, mikor az emberből folyik, meg mikor egy csomó kicsi ampullában lóbálják előtted, hogy hmmm, fincsi.
Mély szusszanással az asszonykára néztem, majd felvontam a szemöldököm. Kissé elkalandoztam, talán nem ártott volna jobban figyelni rá.
- Hm? Ja, nem, nem akarlak sehova gurítani, szóval kénytelen leszel felemelni a popód és kilejteni majd innen, ha befejezted a reggelit. Nem kérsz mást? - érdeklődtem, miután az üres zöldteás poharamat odébb toltam magam elől, jelezve a pincérnek is, hogy én itt befejeztem. - Arra gondoltam, sétálhatnánk egyet. Persze, csak ha van kedved.
Mert ugye ma miatta voltunk itt, nem azért, hogy az én igényeim tartsunk számon, kicsit még meg is ölelgettem, biztos-ami-biztos. A karjára pillantottam elgondolkozva, majd kissé tanácstalan arccal ráztam meg a fejem.
- Halvány gőzöm sincs, de elég ügyesek szoktak lenni, az a bácsi javasolta őket, aki összelegózott. Szóval azt hiszem. - pillantottam én is az épület felé, kis fintorral. Sok minden, de nem szívet melengető látvány.

Én örültem neki csendesen, hogy nincsen semmi közöm az érzelmekhez, mint Lucának és nem álmodok múltat vagy jövőt, mint Alíz. Sokkal könnyebb és boldogabb volt így az életem, nem gyömöszöltek bele túl sok felesleges információt, csak épp annyit, ami nekem kellemes és nem túl bántó. Maja meg a tapasztalatai többnyire negatívak voltak, így most sem terveztem firtatni, hogy mit is mondott neki pontosan a navinés.
- Akkor jó, akkor biztos tudod - biccentettem aprót és a nózija így kicsit súrolta az enyém, mire szélesen elvigyorodtam a lámaságot követően. Egyszerűen túl jó volt ez, olyasmi, ami csak a miénk és nem kell azon aggódnom, hogy huss, mi megy éppen füstbe. De ugye mással nem voltam ennyire magabiztos, éppen ezzel sikerült is megtörnöm a varázst, Maja pedig láthatóan kevésbé jó passzban  fejezte be a hajam bizergálását. Nem lebeszélni akartam, semmi esetre sem, csak a múltkori Vesznás beszélgetés után olyan rossz érzés maradt bennem és mindig a legjobbkor lépett színre, hogy "rám is figyelj"!
Szóval csendesen, pókerarccal figyeltem, ahogyan Maja előadta, hogy ő jól van így és nem akar semmit másképp csinálni, mert minek tenné, ha egyszer ez így tökély?
- Nem, hát az előbb mondtam, hogy szeretném. És én tényleg szeretném. De azt is, hogy ha egyszer visszagondolsz, ne az jusson eszedbe, hogy "hm, élhettem volna még, ha a férjem nem ilyen gyökér! Fiatal voltam és nem élveztem ki"... érted miről zagyválok? - sóhajtottam fel, miután a hajamba túrtam zavartan és kissé kétségbeesetten néztem rá. - Amiatt nem kell aggódnod, hogy én ne örülnék neki...

A Bagolykőbe azért kicsit több csudabogár járt, mint az alapban normális lenne, de ki vagyok én, hogy elítéljem őket? Engem is furcsinak tartottak anno, amiért szinte bármivel szembe a kviddicset részesítettem előnyben. Ez pont olyan, csak nekik nehezebb a dolguk kicsit.
Viszont hát én vagyok Mr. Érzelmileg-retardált és ez feljogosít arra, hogy ha kételyeim vannak, akkor azokat megosszam azokkal, akiket ez érint. Talán Maja boldogabb pillanatot szeretett volna, de nem tudtam nem gondolni rá, hogy szerencsétlen még mennyire... kicsilány és hát ki tudja, mikor ugrik be neki, hogy nem biztos, hogy jól döntött.
Pár pillanatig a plafont bámulta, azzal a nagyon szenvedési pofival, gondolom, mire felsóhajtottam kicsit. Már éppen szerettem volna bocsánatot kérni, amiért ilyenekkel piszkálom, de aztán összekapta magát a nő.
KIssé oldalra biccentett fejjel figyeltem, enyhén az ajkamba harapva, de a mosolyt nem fojtottam el, mikor közölte, hogy ő még nincs huszonnegyvenhat. Aztán a végére csak beharaptam az ajkam és biccentettem egy aprót. Így már tisztább volt a kép és ez kezdte azt a minimális kételyt is eloszlatni bennem, szóval finoman eltoltam. Csak azért, hogy felülhessek és a szanaszét álló hajam ignorálva közelebb hajoljak hozzá.
- Hát nem tudom, ez igazán megfontolandó... oké, hogy értelek... na de hogy puszi! Szerintem túl sokat akarsz - közöltem rosszalló fejjel, de nem volt őszinte a dolog, nem sokkal később még egy kicsit közelebb hajoltam és egy apró puszit nyomtam az arcára, majd az orra hegyére, a homlokára és csak aztán a szájára.
- Szeretlek, hercegnő.