10.30-12.30 Séta a városban és az adventi vásár megtekintése
A zsupszkulcs sosem volt a szívem csücske és most is kell pár perc az érkezés után, hogy helyre álljon odabent minden és ne akarjon kijönni a reggeli vér adagom. Mert hát... lássuk be egy egésznap, kint a szabadban, az sok. Még akkor is, ha majd megyünk abba a kastélyba, jobb felkészültnek lenni, mert nem tudhatom, mennyire fog sütni a napocska ma. Természetesen beöltöztem és a sapka-sál-kesztyű kombó mellett rajtam van a napszemüvegem is. Tisztára mint valami idol, aki próbál feltűnésmentes lenni a tömegben. Kár, hogy így sokkal feltűnőbb vagyok, mint egyébként, de sebaj.
Miután helyreáll a gyomrom és Berci bá elhadarja a fontosabb infókat megindulok én is a kis csapattal, s szinte rögtön magával is ragad a vásár hangulata.
A bogolyfalvi vásár nagyon picinek tűnik az ittenihez képest. Alig tudom eldönteni, hova kapjam a fejem, aztán csak meglátok egy szimpatikus standot mindenféle fura kézműves cuccokkal és muszáj közelebb mennem, hogy megnézzem. Odafurakszom és mindent alaposan megvizsgálok, egy-egy karkötőt felemelek, megnézem hogy állna, a bögréket meg a hógömböket is megvizslatom és fel sem tűnik, hogy nem mindenki követett, s a társaság nagy része tovább ment. Jó pár perc után realizálom csak a helyzetet és ahogy körbe nézek, sehol senki. Aztán kicsit tovább nézelődöm, és a következő standnál meglátom Veronikát. Kicsit megnyugszom. Hozzásietek, és megnyugodva szólok hozzá.
- De jó, hogy itt vagy. A többiek merre mentek? - kérdezem, mert természetesen azt gondolom, hogy ő tudja, amit én nem.
Miután helyreáll a gyomrom és Berci bá elhadarja a fontosabb infókat megindulok én is a kis csapattal, s szinte rögtön magával is ragad a vásár hangulata.
A bogolyfalvi vásár nagyon picinek tűnik az ittenihez képest. Alig tudom eldönteni, hova kapjam a fejem, aztán csak meglátok egy szimpatikus standot mindenféle fura kézműves cuccokkal és muszáj közelebb mennem, hogy megnézzem. Odafurakszom és mindent alaposan megvizsgálok, egy-egy karkötőt felemelek, megnézem hogy állna, a bögréket meg a hógömböket is megvizslatom és fel sem tűnik, hogy nem mindenki követett, s a társaság nagy része tovább ment. Jó pár perc után realizálom csak a helyzetet és ahogy körbe nézek, sehol senki. Aztán kicsit tovább nézelődöm, és a következő standnál meglátom Veronikát. Kicsit megnyugszom. Hozzásietek, és megnyugodva szólok hozzá.
- De jó, hogy itt vagy. A többiek merre mentek? - kérdezem, mert természetesen azt gondolom, hogy ő tudja, amit én nem.
