A mezei diákok azt gondolják büntetést adni valami nagyon nagy boldogság. Az igazság közel sem áll ehhez a gondolathoz. Leginkább azért, mert papír munkával jár a dolog és mégis kinek van kedve az idejét azzal tölteni, hogy különböző nyomtatványokba írja be a megfelelő szavakat? Annyira nem megterhelő a dolog, sokkal inkább időpocsékolás. Szerencsére én letudtam ezt a részt, még aznap mikor sikerült két eridonost jó madarat elfogni az egyik folyóson, éppen művészi hajlamaik kiélése közepette. Természetesen ezek a hajlamok a felügyelőket vették célba, ezért meg se fordulhatott a fejemben a gondolat, hogy elengedjem őket. Amennyiben nem ennyire súlyos dolgot csináltak volna, igazán elengedtem volna őket. De így, a végén még az én hírem megy el és nekik lesz jó.
Akit villák fényesítésére ítéltem, nevezetesen Lilithet várom a konyhán. A manókkal már előre megbeszéltem a büntetést, így a mai estén az asztal egyik sarkára kerülnek a villák. Még rongyot is tettek le a lánynak, éppen, hogy meg nem csinálták helyette. A karórámra pillantok, még van ideje megérkezni. Viszont a késést felejtse el rég, mert azokat akik késnek, extra villákra ítélem. Vagy éppen bármire, attól függ mi is a büntetése. Vacsora idő lejárt, így a nagyterem környékéről kell érkezzen. Azt csak nem meri megcsinálni, hogy nem jön el. Abból simán pontlevonást csinálhatok és a házvezetőjét is felkeresem.
Hiába mondtam el sokszor a manóknak, hogy semmit se kérek, az egyik manó megrángatja a nadrágom. Persze, valamennyire ismernek már, ezért kapok egy szelet csokoládé tortát. Hálásan megköszönöm, sőt még egy széket is kerítenek nekem. Így helyet foglalok és miközben várom a kis kliensemet, elkezdek enni. Az édesség a gyengém és hála az égnek meg Majának, van elég edzésem, hogy ne látszódjon rajtam semmi felesleg. Már csak Lilith hiányzik és teljes lesz az estém.

Tanizawa Daisuke

Rachel-t megbízták azzal, hogy fogadja a legújabb diákot, Dai-t a bejárati csarnoknál, hogy megmutathassa neki az itteni terepet. Egyáltalán nem jelentett ez számára gondot, mivel a mentora volt. A Rellonos türelmes volt világ életében, így simán belefért, hogy késett egy kicsit az újdonsült diák. Fekete felsőt, sötét farmert, fekete balerina cipőt viselt, haját kiengedve hagyta, így várta a kis gólyát. Tudta, hogy nem egy elsőssel lesz dolga, úgyhogy talán nyugodtabb is volt a kelleténél, mert minél kisebb egy diák, annál nagy felelősséggel jár, ezzel tisztában volt. Nagyon örült, amikor végre baglyot kapott a szüleitől, amelyben megírták, hogy minden rendben van, a testvérei is jól voltak, nem szenvedtek semmiben sem hiányt, aminek a lány külön örült. Mindig az eszébe jutott, hogy remekül érezte magát a testvéreivel, ezért is nagyon hiányolta őket és sokszor magányosnak érezte magát nélkülük, mivel mindig minden mókában benne voltak. Emily kicsi volt még hozzá képest, de nagyon talpraesett volt és mindent meg tudott vele beszélni, ráadásul imádta húgát, Nathan pedig nagyon jó hatással volt rá mindig, rengeteget tudtak egymással beszélgetni, úgyhogy nagyon hiányzott neki a bátyja társasága. Vele tudta a legjobban megértetni magát, számos probléma esetén őt kereste fel, szóval nem volt túl derűs, hogy itt nem beszélhette meg vele a dolgait. Sajnos egyelőre senki sem pótolhatta az ő szerepét, hiszen senki sem ismerte őt olyan jól, mint a bátyja, vele tényleg mindent meg tudott beszélni és mindig számíthatott rá, ami kapcsán itt maximálisan egy-két embert tudott volna felsorolni, aki érdemes lett volna a bizalmára. Büszke volt mindig is a családjára és a testvéreire, de örült annak is, hogy itt is talált magának pár barátot, akiben teljes mértékben megbízhatott.

Rachel
tanévkezdés

Tanizawa Daisuke

Rach hirtelen megpillantotta a mentoráltját, aki ott volt a közelében, és gyorsan megszólította:
- Szia, Dai! Én vagyok a mentorod!
Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet volt odaordítani a srácnak dolgokat,de amikor meglátta őt, akkor úgy volt vele, hogy érdemes most megszólítania addig, amíg el nem tűnik az éterben, hiszen mégiscsak a mentoráltja volt. Úgy tűnt, hogy a fiúnak nincs túl jó kedve, de ez egyáltalán nem tántorította el a kötelességétől.
- Gyere nyugodtan, nem harapok! - mondta higgadtan a srácnak, hiszen úgy gondolta, hogy együtt könnyebb lesz a dolguk, mivel őt jelölték ki a mentorjaként így ha megismeri, talán könnyebb dolga lesz a fiúval, persze csak ha benne van abban, hogy megismeri őt is és nem ellenezik a dolog ellen. Ő visszaemlékezve örült annak, hogy két segítője is volt, mert tőlük mindent meg tudott kérdezni és nem érezte úgy, hogy teljesen magára maradt, mivel mindenben segítettek neki.
~ Jó lenne most otthon lenni, biztosan örülnének a testvéreim, ha hazautaznék és meglepném őket. Kár, hogy nem tudok gyakrabban hazalátogatni...a barátnőim is nagyon hiányoznak már... biztosan nagyon örülnének nekem, ha időnként hazalátogatnék... persze az élet nem kívánságműsor... ~
A Rellonos mélyen elgondolkodott magában, hiszen a legszívesebben otthon lett volna, de tisztában volt vele, hogy egyelőre nem tud hazatérni, a szülei és a testvérei viszont nagyon hiányoztak. Úgy volt az egésszel, hogy azért a szünetig kitart, mivel akkor úgyis haza tud térni  - bár az még messzebb volt, de nem adta fel az esélyt, hogy nemsokára találkozni fog a szeretteivel.

Rachel
tanévkezdés

Tanizawa Daisuke

- Hmm. Nem keverlek össze senkivel. Te vagy az én kis mentoráltam. - fejtette ki Rach édes hangon a véleményét. A lány mindig is figyelt arra, hogy éppen kit osztottak ki neki, és jelenleg is tuti biztos volt a dolgában, mert a "nagyok" nem tévedhettek.
- Nos, ez nem ilyen egyszerű.... nem úszod meg azzal, hogy tovább engedek a dolgodra, arról ne is álmodozz! - felelte Rach nagy bizonyossággal a hangjában.
Észrevételezte, hogy a srácnak egyáltalán nem tetszik a dolog, de hát nem volt mit tenni, neki a kiadott utasítás alapján kellett cselekednie, úgyhogy nem volt mese, tennie kellett, amit utasításnak kiadtak.
- Sokáig. - tette hozzá a Rellonos, azért volt egy kis kárörvendés a hangjában, mivel őt is ugyanígy körbevezették ilyenkor, amikor még új volt az iskola falai között, ellenkezésre pedig semmi és senki sem adhatott okot neki, úgyhogy bele kellett törődnie a sorsába. Sejtette, hogy a srác a háta közepére kívánja az egészet, de nem volt mit tenni, a kötelességének eleget akar tenni, úgyhogy a srácnak is bele kellett nyugodnia abba, hogy kötelező mutatványként valaki körbevezeti, aki jelen esetben nem volt más, mint lány maga.
- Nos, én foglak körbevezetni, remélem nincs ellenedre. - mondta kedvesen a lány, remélte, hogy nem fog nagyon ellenkezni a srác, mivel egyrészt nem volt sok választása, másrészt neki is biztosan az volt az érdeke, hogy minél jobban megismerje az iskolát, ha már ide fog járni. Visszaemlékezett arra, hogy ő is nagyon örült annak, amikor a mentorai megmutatták neki az iskolát, úgyhogy a segítségükkel már könnyebben tájékozódott az iskola falai között, szóval igazán hálás volt nekik.

Rosszcsontok.

Tanizawa Daisuke

Rach nagyon nem örült annak, hogy megnehezítették a dolgát, hiszen arra gondolt, hogy gyorsan körbevezeti a srácot, aztán bekap valamit, mert már reggel óta nem evett semmit, és ennek a gyomra hangot is adott.
- Nos, van egy ajánlatom: Mit szólnál hozzá, ha most gyorsan körbevezetnélek, aztán elmennénk kajálni valamit, bár igazság szerint én mindenképp bekapok valamit, szóval, ha gondolod, akkor csatlakozhatsz. - ajánlotta fel az egyezségét Rach, miközben a srácra pillantott. Teljes mértékben meg tudta érteni, hogy semmi kedve nincs itt lenni, a körbevezetéshez pedig pláne semmi hangulata, ezzel nem volt semmi gondja, de azért remélte, hogy legalább az ő dolgát megkönnyíti majd a srác azzal, ha belemegy a dologba, pláne, hogy most még meg is könnyítette a dolgát. Nem tudta, hogy evett-e ma a fiú vagy sem, de úgy gondolta, hogy biztosan hosszú volt az útja és most valószínűleg kimerült lehet és éhes.
- Felőlem áttolhatjuk vasárnapra is a dolgot, de ezen így is, úgy is túl kell esni. Én mindig amondó vagyok, hogy annál jobb, minél gyorsabban túlesik az ember a kötelező mutatványokon. Persze te tudod, hisz a te döntésed. - tette hozzá Rach komoly arccal, látszott rajta, hogy nincs vicces kedvében és már kissé nyűgös is volt, mert az éhség teljes mértékben eluralkodott rajta. Ezen kívül remélte, hogy Dai jól fogja érezni majd magát az iskola falain belül, és gyorsan beilleszkedik majd, az pedig csak hab a tortán, ha még jó tanuló is lesz. Neki sem volt egyszerű otthonról elszakadnia, sokáig hiányzott neki az a meghitt légkör, amit csupán a családja hivatott biztosítani számára. Aztán idővel egyre jobban hozzászokott az itteni légkörhöz, szert tett néhány barátra, akikre mindig számíthatott, a tanulás pedig nem okozott neki különösebb gondot. Tehát összességében nagyon jól beilleszkedett, és ugyanezt kívánta a srácnak is.

Ő meg ezalatt üldögél egy úri dáma portréja alatt, és tortát kínál. Van nála pár tányér meg villa meg kés meg torta, és hozott magával színes ceruzát és papírt is, és amíg éppen nem jön senki, rajzolgat mindenféle ronda, de legalább színes dolgokat.

Születésnapja van!

És mivel navinés és babonás a lelkem, hát úgy gondolta, nagykorúságnak első cselekedete legyen jó - másnak is jó, meg így talán biztosít valami szerencsét is magának, mondjuk a ma délelőtt megírt bűbájtan dolgozattal kapcsolatban. Szóval tortát osztogat, csokitortát, és így még társasága is van. Különben dzsiggelhetne egyedül, nem olyan népszerű ő - de így örömet is szerez, meg beszélgethet is. Este tervei szerint a klubhelyiségben osztogat majd sütit, az első szabad hétvégén meg meglátogatja a kocsmát, mert már lehet - nem vonzza a kocsma, nem azért, de ez amolyan kötelesség friss nagykorúak esetén, nem?

 - Szép napot, tanár úr, kér egy kis tortát? - áll fel a közeledő láttán, és egyből letanározza, feltételezi, biztos az. Őt nem tanítja, de attól még jár neki a sütemény... most veszi észre, hogy kicsit furcsa az emberünk a folytonos cukorkaevésével, de főleg az átkozódásaival, úgyhogy bizonytalanul hozzáteszi, hogy

 - Öhm.. jól érzi magát, tanár úr..?

 - Csokitorta. Étcsokis. - rázza a fejét, hogy nem, ez nem mindenízű, de belegondolva, az de jó ötlet már. Lehet olyat csinálni? Mert akkor neki kell.

 - Öhm.. igen, kérek, kösz.. - gondolkozik el egy kicsit, mert ki utasít vissza bármilyen édességet, ugye, aki nem bolond, de viszont az emberünk épphogy enyhén bolondnak tűnik a cukor miatt. Micsoda dilemma. De győz a szeme, és mire befejezné a szót, már oda is dugják elé az egész dobozkát. - ..önöm. -  fejezi be, és gondosan a torta mellé teszi a cukrot. Ha kifogy a sütiből, akkor házalhat ezzel is, és reménykedni mindig lehet, hogy egy tanár mondjuk nem hányásízűt fog ki.

 - Köszönöm szépen! - mosolyodik el teljesen őszintén, pedig gyakorlatilag kötelező ezt kívánni annak, aki tortát osztogat. Oda se neki, ő mindig örül a jókívánságnak, függetlenül attól, hogy ezt komolyan gondolják-e vagy sem. Elég nyamvadt szegényke, nem?

 - Finom. De tényleg. - vágja már rutinosan a következő szeletet, teszi tányérra és nyújtja oda. Mert valljuk be, haszonlesők mindig vannak, elvek viszont nincsenek - ma kért tortát az a lány is, aki a múltkor kicseszett vele bűbájtanórán. A kis navinés meg adott neki. És még csak rá se köpött. Elvégre, ő már felnőttnek számít, és megpróbál ennek megfelelően is viselkedni.

Ebből látszik, hogy még gyerek. Egy felnőtt juszt is rácsuházott volna vagy kétszer.

 - Nem, nem igazán. - mosolyog a lelkesen tortázó emberünkre, aki egy gyerek örömével eszi a süteményt. Látod, a kis navinés annyira elkötelezett ebben az örömszerzésben, hogy ő maga még nem is evett belőle egy szeletet sem. Bele se karistolt a tejszínhabba a tetején. Tényleg, amúgy van villa is, adott is egyet a tanárnak. Hát mondjuk nem kötelező használni, az is igaz.. amúgy meg, tényleg kapott rendes ajándékot. Nyestétől például karkötőt, és tudja, hogy miközben készítették, rá gondoltak. Jó esetben nem is csúnyákat.

 - Tizenhetedik. - milyen büszke rá, pedig ha szerencsés az ember, ez csak úgy jön, nem is kell tenni érte semmit. Mégis, örül neki, mint majom a farkának. Hivatalosan ő már felnőtt, érted, mindent megtehet, amit nem szégyell, attól függetlenül, hogy érettségben megakadt valahol tizenöt éves kora körül. De hát ez így szokott lenni.

Jön valaki, és ő már majdnem reflex-szerűen pattan fel, és nyitja a száját, hogy kínáljon egy kis súlyfelesleget. Nem jut el odáig, láthatólag néma és nem szívélyes kommunikáció folyik a frissen jött meg a tortázó között, és ebbe ő nem folyik bele. Amúgy is, tudja, ki az, aki most fordult be a sarkon, és ösztönből nem is adna neki tortát. Nem biztos, hogy a kis navinés ezt jogosan tenné, vagy inkább nem tenné, de akkor is durcás lesz, ha felügyelőt lát. Ez van.

 - És, igazam volt? Jó a torta? - kérdi inkább gyorsan, kicsit falsul ezt a buta kérdést, hogy mondjon valamit. - Van ám még, ha esetleg kér. - üsse kő, megszegi a szabályt, hogy egy embernek egy jár, és még talán ő is beleeszik a saját tortájába. Már órák óta itt színezget, kicsit ráunt már a portrék pletykáira. Nem túl kreatívak; ő sokkal ügyesebben tudna mondjuk terhességre következtetni valaki cipője alapján.

Rachel

Nevetek a válaszán, aztán lezártnak is tekinthetjük az éneklős témát. A portrékat is elhallgattatja, így nyugodtan beszélgethetünk.
- Egész biztos sokan vannak - mondom ismét nevetve. Az meg már más kérdés, hogy az újabb téma miatt, lehet jobb lenne mégis csak, ha hangoskodnának, mert ha bárki erre jár, és meghallja, hogy nem vagyunk a legjobbak, akkor bajba is kerülhetünk. Megint más kérdés, hogy minden bizonnyal ki tudnám magyarázni a dolgok, de jobb szeretem, ha nem kell ilyen módszereket alkalmazni. Egy ideje amúgy is fontosabb az őszinteség nekem, mint a kihágások következményei elől való menekülés, azonban vannak még helyzetek, amikor mégis ez utóbbi kerül előtérbe és nem az igazmondás. Nem vagyok szent. Pedig próbálok javulni. Belátom, hogy a sok apró füllentés, amit életem során felhoztam, nem volt szép dolog, s talán pont emiatt kaptam akkor pofont a sorstól amekkorát. De a berögzült szokásokat akkor is nehéz levetkőzni.
Az ő kihágásait nem ismerem, és nem is kérdezek rá. Ha akar beszélni róla, majd elmondja. Engem viszont inkább érdekel, hogy miért is hívott ide. Mert lássuk be, ez azért egy elég fura találka hely. A helyszínválasztást a válasz után sem értem, de egyáltalán nem zavar. Sőt! Miután kiderül, hogy van nála papír és ceruza is, elveszem azokat, majd kényelmesen leülök a földre.
- Pardon? - nézek rá felhúzott szemöldökkel, amikor azt mondja, hogy aztán szép legyen. Mégis mit gondol ő rólam?
- Melyik lábadra szeretnéd? Pontosan hova? Mekkorát? - kérdezgetek tovább, aztán ha megkapom a válaszokat, akkor olyasmit, teszek, amit esetleg furcsállhat.
- Ülj le - kérem, majd az említett vádlira illesztem a lapot, ha kell feltűrve a nadrágot, aztán hasra fekszem és úgy nézem egy darabig a lábát, próbálva ráképzelni a sárkányt.
- Van speciális kívánságod a sárkány kapcsán? Norvég tarajos, mennydörgő, kínai...? vagy inkább valami mítikus? - faggatom tovább, épp csak felpillantva rá.

 - Ó, semmi baj. - legyint elnézően a villájával, amiről szerencsére előtte leette a süteményt, mondjuk így meg nem túl elegáns beszélni, de már mindegy. - Csak kriksz-krakszok. Elütöttem velük az időt két tortakínálás között. - azért ez elég sokat elmond a kis navinésről, nem, hogy úgy képzeli el sok idő eltöltését, hogy rajzol, mint a kisgyerekek. És azt is, amit a gyerekek szoktak, azaz házacskát jobb oldalán fával, bal oldalán meg virágoskertet kerítéssel, ami után tó van, és ha nagyon kreatív kedvében van, még kacsát is rajzol bele. Nap, felhők, egyvonalas madarak elszállóban. Ez valami univerzális dolog lehet. Sose tudott mást, és nem is nagyon akart. Illetve nem is, egyszer az iskolában produkált egy egész elfogadható ceruzarajzot egy váza napraforgóról. A rajzolás - sem - az erős oldala.

 - Hát persze. - néz a másikra lelkesen és értetlenül; hát ki nem várja, hogy végre nagykorú legyen, nem? Elméletben most már azt csinálhatsz, amit nem szégyellsz; a gyakorlatban persze nem változik semmi, iskola van még évekig, a szülei tartanak el, a nyári szünetekben be kell segítened a házimunkában; na de már teljes joggal durcázhatsz a nevelőtanároknak, hogy te ugyan azt már nem, te már nagykorú vagy, neked nem parancsolgathatnak. Elmehetsz inni, amit nem kifejezetten akarsz, de ez egy elég erős nyomás a korabelieken, mondván, ha már lehet, akkor illik is nem elfogadni többet a gyerekpezsgőt; pedig az sokkal finomabb. A szabadság látszata a tizenhét év - azzal a furcsa megkötéssel, hogy ha hazamegy a nyári szünetre, ott még mindig kiskorúnak számít. Valljuk be, az sokkal kényelmesebb és egyszerűbb.

 - Mindenki örül, ha végre nagykorú lehet. - nyilatkoztatja ki jókora naivitással, és nekikezd a tejszínhabnak, amibe egész nap szeretet volna diszkréten belemászni. - Ezek a manók nagyon ügyesek. Meg aranyosak is. Csak kérni kellett, és lám, itt az eddigi legjobb tortám. - rendes, igazi tejszínhabbal!! - Mit lehet adni nekik, amivel nem sértem meg őket? Úgy egyáltalán, milyen köszönőajándékot lehet adni egy manónak? - mégse süthet nekik süteményt, körberöhögik. Nagyon udvariasan, kétsége sincs, de körberöhögnék.

Choi Min Jong

- Szépet! Na jó, biztosan tetszeni fog! - felelte mosolyogva a lány, majd elnevette magát, hiszen maga az egész helyzet nagyon muris volt.
- Nos, a jobb lábamra szeretném oldalra, a térdem és a vádlim közé, de a vége tekeredjen a vádlimra, szóval öhm...érted! - próbálta elmagyarázni Rach a kívánságát, igaz régebben ezt említette, így remélte, hogy a srác fel tudja idézni valamennyire, hogy mire is gondolt pontosan.
- Tehát a jobb lábszáram alsó oldalára. - ismételte meg rövidebben a Rellonos, és közben kicsit mosolygott is magán, hogy ilyen nehezen tudja kinyögni, mit is akar.
A zöldike helyet foglalt Choi előtt a földön, és karjával átkarolta a térdét, közben pedig a fiúra nézett, aki a vádlijára illesztette a lapot, aztán hasra feküdt és látta, hogy nagyon elgondolkodott. Gyanította, hogy azon tűnődik, mit hozhat ki ebből az egészből, és valószínűleg próbálta elképzelni, hogy milyen sárkány illene rá.
- Különösebb speciális kívánságom nincs, de szeretném, ha fekete színű lenne és nonfiguratív. Nem igazán szeretem a színes tetoválásokat, illetve csak néhány tetszik azokból, de a sárkány ne legyen az! Kb. ennyi az elképzelésem, ha gondolod, akkor készíthetsz több fajtáról is vázlatot, aztán majd meglátjuk. - válaszolta Rach, miközben kicsit aggódóbb hangnemre váltott, remélte, hogy Choi megérti, hogy mit akar pontosan, mert idáig eléggé úgy tűnt, hogy csupa halandzsa, amit összehord neki. Kicsit hülyén érezte magát emiatt, de próbálta nem kimutatni ezt, belegondolt abba, hogyha valamit nem ért a srác, akkor majd úgyis visszakérdez. Általában nem esett nehezére kifejeznie magát, de most egy olyan helyzetben volt, hogy ő maga sem tudta, mit akar pontosan, mármint, hogy milyen sárkányt, ezért is bízott abban, hogy Choi egy olyan rajzzal lepi majd meg, ami neki is elnyeri a tetszését és utána már csak a megvalósítás van hátra.

Kicsit megütközve néz a másikra; hát mi az hogy már így kordában tartja a gyerekét, hát mégis mi folyik itt. Azért kis késéssel leesik neki, hogy ezt csak viccből mondták, de az ember sose tudhassa. Mindenesetre, neki ilyen gondjai nincsenek; baromi messze lakik az otthonától, és még mindig nem biztos benne, hogy ez jó vagy sem.

 - Öhm.. igen? - hm, ugyanolyan, mint ő. Hm, ez sokat segített, de tényleg. Csak bűbájtanon hat barna kislányka van vele egy teremben, igaz, egyik se olyan szerencsétlen, mint ő. Hiába jár ide négy éve, te jó ég, egyszerűen annyira sokan vannak, és többségében annyira nem érdeklik a többiek, hogy a diákok nagyobb részét arcról se ismerné fel. Esetleg valami furcsább cipőről talán, de az meg nem mindig vethető be. - Nem. - rázza meg a fejét határozottan, pedig most tudja is,hogy ezt nem kell komolyan venni, szóval picit mosolyog is hozzá.

 - Mi... - néz összezavarodva a másik drámai nagyjelenetére, ami, jó nagyjelenethez méltóan, a semmiből jött. Kicsit túljátssza, fut át az agyán, és maga lepődik meg ezen a legjobban. - Majd kitalálok nekik valamit. Ha mást nem, rajzolok majd valamit. - igyekszik nagyon komoly képet vágni erre a gondolatra, mert igazából ez a tökéletes ajándék a manóknak. Kézzel készített, míg rajzolták, rájuk gondoltak; elég értéktelen is, de szívből jön; és ronda, mint az állat, amolyan passzív-agresszív ajándék, mint maga a kis navinés.

Fanni

Heléna.

 - Igen, szerintem is. - bólogat lustán és elégedetten, amolyan igazi jóllakott napközis módjára, mert az utolsó krémfoszlányokat szedegeti össze a villájáról, és a torta valóban jó volt; túl jó ahhoz, hogy a következő ilyet csak egy év múlva kapja meg. Persze, akármikor kérhet a manóktól egy újabb tortát, és valószínűleg meg is kísérti majd a lehetőség minden második napon, de úgy van annak súlya, ha tényleg csak a születésnapján puszil be egy jó étcsokis süteménykölteményt.

Nagyobb érdeklődés nélkül figyeli, ahogy teljesen kényelmesen szalvétának használják a rajzait, és kénytelen megállapítani, hogy az elmaszatolt barna nyomok csak javítanak az összképen. Kicsit így olyanok, mint a félbehajtott és összenyomott papíron a festékpacák; amorfak meg absztraktak, de kis képzelőerővel bele lehet látni egy foltos lepkét. Vagy egy foltos kecskét (x). A csokinyomok nélkül amúgy csak szimplán sok színes ízék voltak minden lehetőség nélkül.

 - Akkor ezzel is végeztem. - jegyzi meg magának, miközben felkászálódik, és kelletlenül pakolni kezdi a kis tányérkáit, villáit, üres tortapapírját, papírgalacsinná feljavított rajzait. - Lesz ilyen jövőre is. Azt hiszem. - vagy a népnapján, gondolkozik el egy pillanatra, mert a jó csokitorta vonzása elég erős.

 - További szép napot. - búcsúzik el aztán a tanártól, akár az, akár nem, és elindul a nap következő állomása felé. Most a klubhelyiségben tervez kicsikarni magának egy csomó üres jókívánságot mindenféle muffin meg pogácsa közreműködésével, mert ilyen gazdag az ő társasági élete.

Werbőcy István

Napszemüveg, baseball sapka és a talárom csuklyája is a fejemen. Ha valaki azt mondja 10 évvel ezelőtt megszeretem a talárt röhögve szétátkozom. De hát az élet már csak ilyen. Az embernek a saját képébe röhög és fittyet hány arra, hogy ő mit szeret. Mondjuk most nem is süt olyan erősen a nap, de jobb az óvatosság.
Igaz, erre csak addig van szükség, amíg belépek a kastély bejárati csarnokába. Ahogy becsukódik magam mögött az ajtó, hátra dobom a csuklyát, a baseball sapkát megfordítom, így az ellenző a tarkómat takarja és a napszemüvegemet is lejjebb tolom, úgy lépek közelebb a pontokat mutató homokórákhoz. A levitáét szemlélem és mellette a navinét.
- Alakulunk... - állapítom meg, ahogy jobban megnézem, hogy az eridont már elhagytuk, de lássuk be, nagyon messze vagyunk a győzelemtől. Ekkor nyílik újra az ajtó és én odébb araszolok, hogy még egy halvány fény sugár se érjen, nem mintha belehalnék, csak azért mégis.
A belépő fiú valószínűleg nem vesz észre, s ahogy körbe pillant egyértelművé válik, hogy most először van itt. Vajon én is ilyen fejet vágtam? Tűnődöm el, aztán arra jutok, hogy remélem nem. Nem mintha baj lenne azzal, ahogy kinéz, de mégis csak más 14 évesen rácsodálkozni valamire, mint 24 éves fejjel tenni ezt. Megrázom a fejem, aztán meghallom, hogy motyog.
- Hajrá, hajrá! - biztatom vigyorogva, aztán közelebb lépkedek, hogy jobban megnézzem magamnak. Innen ugyanis nem látni, hogy melyik házba való. Az én taláromon persze ott virít a levita címere és a prefektusi jelvényem is. Pedig azt ki akartam már dobni... Na mindegy. Van, amikor jól jön.
- Min Jong - nyújtom előre a kezem, miközben bemutatkozom. Egyszerűen keresztnévre hagyatkozva, mert valószínűleg még ezt se nagyon fogja érteni. Kéne találnom egy magyar nevet magamnak. - De hívj csak szimplán Emdzséjnek - toldom még meg, mert így talán egyszerűbb, miközben várom, hogy ő is elmondja kicsoda.

Choi Min Jong

Miután a nagy körültekintésben annyira elámult, hogy - szinte fától az erdőt szinten - észre sem vette az ott időző fiatalembert, egészen, míg ő meg nem közelítette.
Természetesen hirtelen meglepetésére elkezdett kapkodni, mire az addig gondosan és többször megigazított süveg le is csúszott a fejéről.
Miután egyszerre kellett volna kezetnyújtania, és a kastély hatalmas köveiről felvennie süvegét megintcsak megzavarodott, nem tudva hogy melyiket teljesítse először.

Végül komoly megfontolás után inkább kezetnyújtott először, bár szemöldökét kissé összevonta, hisz ilyen névvel nem találkozott még, bár igyekezett ezt rejteni, amennyire tudta.

- Üdvözletem! - kezdte az otthon már többször begyakorolt bemutatkozását - Werbőcy István vagyok és a Levita házba tartozom ! - folytatta büszkén - 13. generációs felmenőim között volt mágus ! - tette hozzá, nem is kivagyiságból, de mint sok generáción keresztüli mugli leszármazottak gyermekeként úgy érezte, muszáj ezt is hozzátennie, hogy igazolja a Bagolykőbe való bekerülését.
Bár ez volt a legtöbbször elpróbált pár mondat, amit életében elmondott, a végén mégis megbicsaklott kissé a hangja, ezért - mint fiataloknál szokás - kompenzálásként hozzátette

- Én leszek egy legnagyobb mágus Magyarországon !

miután rájött hogy mit is mondott gyorsan el is pirult és inkább a kissé kopottas, de csillogóra tisztított cipőjének az orrát kezdte nézni, illetve hogy milyen bénának tűnik a cipőfűzőin kötött csomó.

- Ne haragudjon, kissé zavarban vagyok még. - dünnyögte végül az orra alatt, arra számítva hogy már úgyis elásta magát a frissen bemutatkozott új ismerőse előtt.

Werbőcy István

Ha tudom, hogy ennyire zavarba jön, nem szólítom meg. Vagy de. A fene sem tudja, igazából élvezem ezt. Nem kéne, mert ugye tökre megváltoztam, de nem bírom ki, hogy ne vigyorogjak tovább rajta.
- Üdv, a suliban, kedves 13. generációs újra varázsló - vagy valami ilyesmi. Sosem gondoltam, hogy az ilyesmi számítana. Na de az én helyzetem merőben más. Megszámolni sem tudom, hogy hány ezer éve vagyunk csak varázslók... Pedig mennyivel könnyebb lenne az élet mugliként. Mondjuk már nem. De az ő korában ezt hittem.
Mindenesetre a kézfogás után lehajolok és felveszem a süvegjét. Megcsodálom, kicsit leporolom, még meg is fújom, hátha így tisztább lesz. Igaz egy bűbájjal gyorsabb lenne, de a pálcámat megkeresni tovább tartana, és egyébként sem akarom rögtön a szívbajt hozni rá.
A szavaira helyeslően bólogatok. Szép elhatározás, bár kicsit nagyratörő. De ki kell használni.
- Nos István, én nem akadályozlak meg benne. Valószínűleg a legselejtesebb vagyok az ország mágusai között, szóval hajrá. Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy segítesz lehagyni a navinét a pontversenyben - magyarázok neki vidáman még mindig aztán a homokórák felé bökök, hogy láthassa, bár másodikok vagyunk csúnyán el vagyunk maradva. Ám mintha ő kicsit megszeppenne. Pislogok is párat, hogy miért a cipőjét bámulja.
- Nem haragszom, de ha magázni fogsz, megha... izé... - gyorsan a fejébe nyomom a süveget - büntetőmunkára küldelek - mondom még mindig vigyorogva. - Még csak negyedikes vagyok.
Remélem nem vesz komolyan. Egyébként sem harapnám meg. Te jó ég! Milyen nap van? Már ilyen sok idő eltelt volna, hogy utoljára...? Nem foglalkozom vele.
- Szóval... új vagy? Körbe vezesselek? - érdeklődöm gyorsan, ezzel elterelve a saját gondolataimat is. Aztán az órámra pillantok. Még van bő egy órám, ráérek.

Choi Min Jong

Miután az újonnan megismert háztársa felvette helyette a süvegét, csak méginkább zavarba jött, ezért gyorsan kikapta a kezéből, majd inkább talárjának zsebébe rejtette, hogy utána majd egy tükör előtt megint abba a tökéletes pozícióba állítsa, mint korábban volt, hogy egy óvatlan pillanatban megint le tudja ejteni.
- Köszönöm kedvességét... azaz kedvességedet - javítja magát gyorsan - csak tudja... azaz tudod, azt hittem hogy a prefektusokkal nem szabad csak úgy tiszteletlenül beszélni - csúszik ki a szája közül, miközben a tekintete megpihen a háztársának jelvényein.

Végül mikor elszakad szeme onnan, a homokórákra irányul.
- Hogyhogy a Navine vezet? Azt hittem a Levita a legokosabb ház. - mondja őszintén meglepődve, mintha egy levegőben úszó tehenet látna a fizika törvényeit meghazudtolva - mágia nélkül persze.

Miután hallja, hogy Min Jong felajánlja neki a körbevezetés lehetőségét, mosoly ül ki az addig kissé értetlen arcára, és a megkönnyebbüléstől 1,5-2 centivel maasabb lesz.
- Azt nagyon megköszönném, hosszú volt az út, és a vasút sem tipikus elsőosztályú. - fejezi be arcán kissé fanyar mosollyal.