Bíborka

Mai viselet

A szőkeség végre letudta már minden óráját, és nem vágyik másra, csakhogy végre kifújhassa magát valahol. Rettenetesen elfáradt, ami nem is csoda, hiszen egy hónap múlva itt vannak a vizsgák és a tanerők igen kemény órákat tartanak, amolyan elővizsgáztatásokat, amitől Linának már borsódzik a háta. Szóval kimerülve, kissé agyongyötörten esik be a szobájába, ahol megszabadul a talártól, a könyvektől, és kényelmes szerelésbe bújik. Bár gardróbjában egymás hegyén-hátán sorakoznak a szebbnél szebb magassarkúk, egyberuhák, és miegyebek, ő mégis egy csőszárú farmernál, egy laza felsőnél, illetve egy tornacipőnél állapodik meg, valamint kiegészítő gyanánt egy sapit húz szőke loboncára. A tükröben párszor megnézi magát, biztosra akar menni, hogy elől-hátul minden úgy áll-e, ahogy kell, majd kibaktat a Gólyalakból, és, mint mindig, most is lábaira bízza az irányítást. Téblából erre-arra, lépcsőről le, lépcsőre fel, folyosóról folyosóra kószál, majd valahogy ismerős terepre keveredik, a nyugati szárny földszintjére. Jól tudja, hogy miért ide vezérelték lábai. A sok mászkálástól torka kiszáradt, és hol is lehetne finomabb frissen facsart narancslevet kapni, ha nem a konyhában. Vidáman nyomja le az ajtó kilincsét, majd foglal helyet az egyik széken. Kicsit meglepődik, mert most nem a megszokott sürgés-forgás fogadja, csak néhány manó lézeng a helyiségben. Mivel látja, hogy nekik elég sok dolguk van, feláll, és a pulton lévő narancsokhoz siet. Kifacsar néhányat, majd célba veszi az ülőalkalmatosságot. Sajnos nem nézett a lába elé, és megbotlott valamiben, illetve valakiben. Egy halk puffanás és egy csörömpölés, ennyi halatszik mindössze a történtekből. A szőkeség először sajgó végtagjait matatja, majd kezére néz, melyből az törött pohárnak hála némi vér csordogál. Eztán veszi csak észre a vele együtt a földön heverő házimanót. Amilyen gyorsan csak tud mellékúszik, és rettenetes zavarában össze-vissza hadovál szegénynek.
-A manóba! Ne haragudj! Nem néztem a lábam elé! Merlin szakállára, mondj valamit! Fel tudsz kelni? Hívjak segítséget?

Alina

Egész nap csak téblábolt a kastély különböző pontjain, ahol éppen nem voltak más manók, mert messzire elküldték a konyhától, amíg ment a nagy főzőcskézés az esti lakoma miatt, ráadásul a vizsgák előtti nagy takarítást is most végzik a manók, hisz a vizsgaidőszakban manói tilalom van a hangos tevékenységekről, így ilyenkor olyan a kastély, mint egy hangyaboly, mindenhol manóba lehet ütközni, ahogy súrolnak, pucolnak, fényesítenek, kivéve Bibit. Ő ilyenkor csak sétálgat, mindenki jobban jár így. Vagyis nem sétálgat, hisz komoly feladatot bíztak rá! Ellenőriznie kell az ablakok állapotát, hogy nincs-e törött köztük. Persze egyik manó se árulta még el neki, hogy különleges riasztó varázs van rajtuk, ha betörik rögtön jelez a konyhán, hogy mehetnek javítani. Na de a lényeg, hogy Bibi ma hasznosnak érezte magát így a cél szentesíti az eszközt. Épp visszaért a napi ablakellenőrzésből és szerény kis vacsoráját fogyasztotta volna el, egy kis sajt, egy darab kenyérke és egy fél paradicsom mikor valaki úgy fellöki, hogy a tányér a vacsorájával magas ívben felrepül és a fején köt ki, míg a tányér hangos csattanással törik ezernyi kis apró darabra. Hogy mit fog ezért kapni... Így mikor látja, hogy a tányér befejezte földi pályafutását csak fekszik a padlón és motyogva maga elé pörlekedik.
 - ... Hogy a manó vigye el ... Merlinre, hogy lehetek ennyire szerencsétlen... - és így tovább és csak fekszik nem törődve semmivel, fején a sajttal és a paradicsommal, melynek leve elkezdett belefolyni a mai friss sebébe, amit egy oszloppal való találkozásnak köszönhet. Majd mikor már kifogy a pörlekedésre szánt szókincséből felemeli fejét és nagy füleit megmozgatja. Nem tört el! És végre valahára felnéz aljas támadójára.
- Jól vagyok. - morogja és újfent a padlóra ejti állát, bele a porcelán szilánkokba, ami nem a legjobb ötletnek bizonyul. Immáron ő is apró vércseppekkel szennyezi a konyha fényesen tiszta kövét.
- A manóba! - hangzik el újfent ez a csodás mondat és már pattan is fel a kőről és ruhája zsebéből már elő is varázsol egy rózsaszín ragtapaszt és már ragasztaná is az állára minden teketória nélkül mikor észreveszi, hogy nem ám ő az egyetlen sérült a gáton. Megszeppenve nyújtja az aljas támadó felé a kis ragtapaszát.
- Kéred?

Bíborka

Nos, ha úgy vesszük nagy baj nem történt. Egy kis koccanás, némi vér, mely a lány ujjából serkent a padlóra. De álljunk csak meg! Ez túl sok-gondolja magában a lány. Eddig úgy vélte, hogy sorstársának nem esett nagyobb baja, de a padlón látott nyomok alapján, hát a véleménye más irányba hajlott. Zaklatott kérdéseire a manó először nem is válaszol, csak korholja magát, vagy a lányt, Lina nem tudja eldönteni. Aztán nagy nehezen kibök annyit: jól vagyok, majd egy ragtapaszt varázsol elő, és kissé morcos hangon ajánlja fel a szőkeségnek, aki hálálkodva fogadja el.
-Nagyon szépen köszönöm!-Odatartja az ujját.-És tényleg borzasztóan sajnálom! Nem szeretném, ha miattam bajba kerülnénk, szóval, mit szólnál, ha segítenék összetakarítani? Illetve előbb megszabdítalak a paradicsom és sajtköretedtől, mert, ha nem haragszol meg a kifejezésért, úgy festesz, mint egy mekpakolt szendvics!
Elmosolyodik, majd leveszi a szegény kis pára fejéről az említett hozzávalókat, majd a szemeteshez sétál velük. Visszafelé magához szólítja a sarokba elhelyezett sperűt és lapátot, majd mikor megérkezik a manó elé, széles mosollyal nyomja kezébe a lapátot, ő maga pedig elkezdi feltakarítani az előbbi mutatvány maradványait, közben könnyed csevejbe elegyedik a manóval.
-Egyébként Losonczy Alina vagyok. Elsős, bár ezt gondolom sejtetted. A szfinxekhez osztott be a süveg. És téged hogy hívnak?
Kedvességével próbál mosolyot csalni a mancsóka pofijára.

Alina

Éés elvette az aljas támadó az utolsó ragtapaszát. Pedig még ajak biggyesztést és szuggeráló nézést is bevetett. Hogy nehogy elvedd! De nem jött be, ezt még gyakorolni kell. Mondjuk lehet nem is tud szuggerálva nézni a majdnem teniszlabda nagyságú szemeivel, amik elég röhejesen néznek ki apró testéhez viszonyítva. Na de visszakanyarodva akkor marad az ósdi módszer, kéz megnyal, állára szorítja és pár másodperc múlva eláll a vérzés, hisz nem volt se mély, se széles vágás csak egy kis felszíni horzsolás. Meg legalább egy tapasszal kevesebb kerül az arcára, mert épp reggel vette le az utolsót, most már csak a jobb lába és a kezei vannak kötésekkel borítva. Már épp elmerülne gondolataiban, hogy ha pár hétig vigyáz magára ismét kötés mentes manóvá válhatna mikor a kinézetére tesznek bántó megjegyzést. Még hogy szendvics?!
- Már megbocsásson a kisasszony, de nem szendvics vagyok hanem egy elgázolt áldozat! - és sértődötten kicsit felhúzza az orrát. Épp annyira, hogy a szendvics titulushoz tartozó feltét még ne csússzon le a fejéről és le tudják róla halászni majd beledobni a szemetesbe. A vacsoráját! Így pufog még egy sort az orra alatt, amit nem hallhat a lány, hogy:
- De hisz az még ehető volt. - és hangosan kordul is egyet a gyomra erre helyeslően. Na de nincs mit tenni, a kuka elnyelte és azért ahhoz nincs gyomra drága Bibinknek, hogy onnan kihalássza. Így tovább mormogva veszi el a felé nyújtott lapátot és a kezeit védelmező kötésnek hála el is kezdi belesöpörni a nagyobb cserepeket.
- Bíborka vagy Bibi. - hangzik a kurta bemutatkozás a lány kérdésére, mert azért mégse neveletlen a mi kis manónk, csak szörnyen fel van paprikázva. Éhesen kicsit máshogy gondolkodik a manó lánya, mint teli hassal, így persze ilyenkor teljesen egyértelmű, hogy semmi se jó. Így a lány hiába próbál kedves lenni, manónk tovább duzzog.
- A diákok nem szoktak vacsora időben is sétálgatni. - nyögi ki végül, ami legjobban böki a csőrét és az se érdekli, hogy ez bizony szemtelen egy megjegyzés volt. Drága manó anyja, apja most biztos szörnyen szégyellné ha itt lennének. "A manó mindig udvarias!" Csendül is rögtön Bibi fülébe anyja kedvenc tanító mondata.
- Bocsánat, nem úgy gondoltam. - motyogja így rögtön, és képzeletében helyeslően bólogat a mamája.

Alina bármennyire próbál kedves lenni, bájosan mosolyogni, a kis manó tartja a tisztes távolságot és a mogorva arckifejezsét. Nagy sokára árulja el csak a nevét, Bíborkának hívják. Linának nagyon tetszik a név, de megdícsérni nem meri, fél, hogy esetleg ezzel is valami rosszat szólna, és végképp magára haragítaná Bibit. Továbbra is mosolyog, és csak remélni merte, hogy a szendvicses elszólása csal majd némi somolyt a manó arcára. Sajnos nem így történt, sőt, mi több Bibi teljességgel felháborodott. A hangulatot csak fokozta, hogy Lina ki is dobta a sajtot és a aparadicsomet, elérve ezzel azt, hogy a manó talán örök életre megutálta. Gyors szabadkozásba kezd, bár sejti, hogy sok mindnet nem fog vele elérni.
-Ne haragudj Bibi, én nem akartalak megsérteni az előbbi elszólásommal, a vacsorádtól meg végképp nem szerettelek volna megfosztani. Kárpótlásul szívesen összeütök valamit neked, bár nem vagyok nagy konyhatündér, az egyszerűbb ételekkel elboldogulok.
Kzeére konyharuhát tesz, mintha pincér lenne, kissé meghajol a hölgy előtt, majd készségesen ajánlja magát.
-Foglaljon helyet Hölgyem! Losonczy cselédlány áll szolgálatára. Mit hozhatok?
Kissé elmosolyodik, ám arcáról ezt Bibi ismét nagyon hamar lehervasztja, mégpedig azzal, hogy közli, diákoknak ilyen időben semmi keresnivalójuk nincs errefelé. Lina szemébe már majdhogynem könnyek szöknek, mikor a manó bocsánatot kér. A szőkeség ismét elmosolyodik, és nagyon reménykedik abban, hogy a pincéresdivel végre sikerül bevágódnia a manónál, és talán még egy kicist össze is barátkozhatnak.

Bíborka

~Hihetetlen~ morgolódtam magamban. Még csak most kerültem az iskolába, de már legalább huszadszorra sikerült eltévednem. Idegesen fordultam körbe, fogalmam sem volt hol vagyok. Mérges voltam magamra, sosem tudtam jól tájékozódni. Behunytam a szemem próbáltam gondolkozni, elindultam visszafelé, azonban fogalmam sem volt melyik lépcsőn jöttem le. Túlságosan lekötött a kíváncsiságom hogy mi hova vezet, vajon melyik ajtó mögött mi rejtőzik, melyik lépcsőn hova lehet jutni. Beletúrtam a hajamba. Végül visszaindultam a folyosóra mielőtt még jobban eltévednék. Reméltem hogy más is arra téved, így kérhetek egy kis útbaigazítást. De hiába reménykedtem senki nem mászkált arra. Nekidőltem a falnak. ~Képtelenség hogy mások eligazodnak itt~ lassan lecsúsztam a földre. Elő vettem a varázspálcámat, de mivel még nem igazán tudtam használni csak forgattam a kezemben.

Ez a mai este az érzelmi kavalkád netovábbja. Igazából szinte köpni nyelni nem tud hirtelen mikor úgy kezelik, mint egy hölgyet. Hisz ő egy manó! Aztán csak megjön a hangja és a felháborodás is vele.
- Mit tetszik képzelni itt. Még hogy egy manót kiszolgálni?! Mit szólnának hozzá a többiek. - a felháborodás a végére inkább sopánkodásba megy át, össze is roskad a padlón és a kezébe temeti az arcát, hisz ilyet még a világ nem látott egy manó, mint hölgy és kiszolgált személy? Ki is tagadnák. Mit kitagadnák, Bibi vonulna önként száműzetésbe vagy inná ki a méregpoharat. Hisz az addig rendben van, hogy ők szabad manók, de akkor is a szolgálat az életük és a legfőbb vágyuk. Félve is tekint körbe, hogy vajon hányan hallhatták ezt a szemérmetlen ajánlatot.
- Ne tessék velem szórakozni kérem, annyira nem erős a szívem. - sopánkodik tovább egyre jobban kékülve-zöldülve. Kiszolgálni egy manót, istenem!
- Tessék szépen leülni és majd én hozom, ami a szíve vágya a kisasszonynak. Még hogy cselédlány. - dohog tovább, mert nem egy könnyen lép át ezen a kijelentésen. A kezére tekintve fedezi fel, hogy a szép rózsaszín kötései narancssárgás árnyalatban pompáznak pár gyümölcsrosttal. Amikor nagy morcosan sepregetett vele a padlón észre sem vette.
- Narancslevet tetszett inni? Hozzak esetleg? Frissen facsarva? Hűtve? Egy kis könnyű vacsorával? - pattan is a padlóról és húzza ki magát, hogy vele aztán minden rendben. Ő egy tettre kész manó. Nem fog ám szégyent hozni a társaira.

Szóval a picéresdi sem jöttt be. Bár Alina aranyvérű máguscsalád gyermekre, és otthon van is néhány házimanójuk, akiket bár felszabadítottak, mégis a kúriában lakanak, a lány sosem fog hozzászokni, hogy ezek az apró teremtmények nem fogadják el a segítséget, sőt, mi több egyenesen sértésnek veszik, ha egy boszorkány vagy egy varázsló segíteni merészelne rajtuk. Lina lebiggyeszti szája szélét, és ismét meneteghetőzésbe kezd.
-Ne haragudj Bibi, én nem szerettelek volna megbántani, sértegetni meg pláne nem, illtve szégyent sem szerettem volna hozni sem rád, sem pedig a többi szorgos manóra! Csak tudod és soha nem fogom megérteni, hogy miért baj az, ha egy évben egyszer nektek is pihenőnapot adnak, netán még ki is szolgálnak benneteket... Ne kezd el magyarázkodni, úgysem fogsz tudni meggnyőzni...
Lemondóan legyint, közben helyet foglal. Magában dohog, amiért ismételten ilyen kellemetlen helyzetbe hozta a manót. Bele sem mer gondolni, hogy mit kapott volna Bíborka, ha a társai meglátják a jelenetet. Mé az is megeshet, hogy elüldözték volna őt a kastélyból, vagy kitagadják meg ilyesmi... A szőkeség inkább elhesegeti magától ezeket a gondolatait. Amikor szóba kerül a narancslé, elmosolyodik, és úgy dönt elfogadja, már csak azért is, mert taélán így jóváteheti a mai este folyamán elkövetett számtalán baklövését.
-Igen, azt készültem inni, de hiba esett a számítsába.
Az esett szót szándékosan hangsúlyosabban ejti ki, mint a többit, kicsit elmoslyodik, majd folytatja.
-Hűtve isteni lenne, de nem kérek mellé vacsorát köszönöm!
A mosoly marad. Bár kívülről úgy tűnik ismét nyugodt a szőkeség, belül az értetlenségé és az önmarcangolásé továbbra is a főszerep.

Willa

Hajaj, drága manónk kezd az üres folyosók, termek szellemévé válni, ahogy kering a kastélyban és közben nagyban tekintget az ablakok felé. Vagy csak bedugja hosszú orrát a terem ajtajába, vékony kötésekkel teli ujjával számolgatja az ablakokat majd helyeslő morgásokat adva halad tovább. Épp így tesz a harsogó portrék folyosóján is, ahol ugyan nem sok ellenőrizni valója van így csak meg-megáll egy-egy festmény előtt és hosszasan nézegeti miközben a portré tulaja grimaszokat vág neki vagy épp felháborodva érdeklődik, hogy "mit bámulsz, he?!". Így halad szépen előre, amikor az egyik portré alatt egy elveszettnek tűnt lányt talál. Kicsit meghökken rajta, hisz így vizsgaidőszak előtt már nem sokan tévednek el ennyire, vagy lehet rosszul méri fel a helyzetet és csak pihenget a lány. De ennyi hangos festmény mellett ki akarna pihenni? Így felbátorodik és kezét tördelve megszólítja a lányt kissé remegő hangon.
- Elnézést a zavarásért, segíthetek valamiben? - és nagy szemeivel kérdőn tekint a lánykára.

Azért Bibi mégis próbálkozik a magyarázattal, hisz belé nevelték, hogy mi a manó dolga, de azért egy része mégis belülről jön a manó életérzés, hisz Bibi már nagykorú manó, ugyan még éppen csak, de az, és ez valami pubertás utáni dolog lehet, addig még lázadnak a kismanók, hogy ők bizony nem fognak szolgálni aztán mintha egy kapcsolót átkapcsolnának és rendes kismanók lesznek.
- Tetszik tudni egy manónak nincs szüksége pihenőnapra. Sőt, annyi pihenés se kell nekünk, mint egy embernek. És a fáradt manó boldog manó. - jelenti ki elégedetten mosolyogva az akár reklám szlogennek is beillő mondatot. És már sürög-forog készül a narancslé. Egy kis intés és már facsaródik az a levegőben az a narancs, bele egy kirakott pohárba, az utolsó cseppig majd egy elegáns ívben a kukában landol. Még egy kis kavaró mozdulat a pohár felett és látszik ahogy a hidegtől lecsapódik a pohár oldalán a pára. Bibi pedig már majdnem tapsol, hogy sikerült megoldani a feladatot még pedig varázslattal. Persze nem látja az asztaltól, hogy a másik oldalon az egyik manó végezte el a varázslatot, egy másik pedig lefedte Bibit, hogy ugyan ő azt higgye varázsol, de a valóságban bizony nem ő volt. Mindenkinek kell egy boldog pillanat. Már siet is vissza Alinához egy tálcán nyújtva a tökéletesen facsart hűtött narancslevet egy sugárzó mosoly keretében.
- Íme a narancsleve. - szinte madarat lehetne vele fogatni, a két segítő manó pedig elnézően somolyogva tér vissza a munkájához.

Bár Alina kérte Bibit, hogy ne is próbálkozzon magyarázatot adni arra, miért jó egy amnónak, hogy nem pihen csak mindig szolgál, és miért jó ez a kihasználás a mágusoknak, a kis manó mégis csak elkezdi mondani. Lina kicsit forrong magában, no persze nem azért, mert kérése ellenére végig kell hallgatnia a másik véleményét, hanem azért, mert nem tudja feléri épp ésszel, hogy miért ne lenne szüksége a házimanóknak pihenőnapra, és miért olyan természetes a mondás, miszerint a "Fáradt manó, boldog manó." Ha tehetné legszívesebben most felrobbanna, igen szó szerint, vagy ami még jobb, utat engedne dühkitörésénekl, majd egy lelkes szónoklatta rábírná az összes manót, hogy dobják le a konyharuhát, kés, poharat, ki mit tart a kezébe, és vonuljanak ki a kastélyból, és éljék úgy az életüket, ahogy szeretnék, és ne úgy, ahogy a társadalom elvárja. Már talán szólásra is nyitná ajkait, mikor észbe kap, hogy elérni úgysem érne el vele semmit, maximum a feldühödött manónép kipenderítené a konyhából, sőt talán még a tiltólistára is felkerülne, és akkor nézhetné magát éhező napjain... Épp ezért csendben lázad tovább...
Olyannyira belefeledkezik gondolataiba, hogy szinte észre sem veszi, hogy a narancslé ott díszeleg már előtte, illetve csodák csodájára Bibi arcán végre megjelent a mosoly. Ez annyira megörvendezteti a lányt, hogy elfelejti az imént még annyira lázas manófelkelés tervét, és megemelve poharát néhány szót szól a mellett toporgó Bíborkához.
-Sosem foglak megérteni benneteket, de annyira örülök, hogy végre mosolyogni látlak, hogy azt nem tudom elmondani... Egészségedre Bibikém!
Azzal nagy kortyokban elfogyasztja az istenire hűtött itókát. Ül még néhány percet, majd mikor a konyha falán elhelyezett órára pillant levegőt is elfelejt venni. Gyors búcsúzásba fog, majd elnyeli őt a sötét folyosó.
-Ne haragudj Bíborka, de mennem kell! Remélem nem haragszol már rám a történetek miatt! Ha nem vagyok terhedre a közeljövőben meglátogatlak majd, de ígérem, hogy nem foglak felborítani és kiszolgálni sem! Jó legyél, vigyázz magadra!

//Köszönöm a játékot, egy élmény volt //

Nevéhez híven bíbor árnyalatúra pirul a bóktól, nincs ő ahhoz hozzászokva, hogy örüljenek a cselekedeteinek vagy csak arckifejezéseinek. Legtöbbször csak korholó szavakat kap, hogy ezt nem így kell, azt nem úgy kell. Egy manó hogy lehet ennyire önfejű és még sorolhatnánk napestig. De meghajol és szégyenlősen mosolyog miközben magában örömködik, hogy sikerült örömet szereznie és nem tört zúzott hozzá és még ő is egyben maradt és fú, ennyi izgalom elég volt mára. Épp akkor kordul egy nagyot a gyomra mikor Alina felpattan és gyors búcsúzkodásba kezd. Szinte szégyelli, hogy örül annak, hogy a lány magára hagyja és véégre megvacsorázhat.
- Dehogy van terhemre a kisasszony. Jöjjön bármikor, legközelebb lesz süti ha gondolja, de narancslé biztosan. - bólogat hozzá elégedetten. Ez bizony így lesz és pont. Nincs apelláta.
- Viszontlátásra és jó éjszakát kisasszony! - köszön el és mikor kilép a lány az ajtón jön rá, hogy de hisz sütit most is tudott volna adni neki és már temeti is a kezeibe az arcát.
- Buta Bibi, ostoba Bibi! - korholja magát lemondóan. Hát még van mit tanulnia a manómesterségről.

//Bizony, én is köszönöm //

Bíborka

Felkaptam a fejem. Hirtelen azt hittem valamelyik portré szólt hozzám, akik eddig csak nevettek rajtam. Oldalra pillantottam, de nem egy ember állt előttem. Egy házimanó volt.Felálltam és zsebre tettem a pálcám.
-Szia-motyogtam bizonytalanul-én...én eltévedtem
Nem voltam benne biztos, hogy elsőre hallotta a sok hangoskodó festményektől, így megismételtem egy kicsit hangosabban, de még mindig bizonytalanul. Hiába sosem volt túl sok önbizalmam. Pár másodpercig csak néztem az aprócska házimanót. Még soha nem találkoztam házimanóval. Hirtelen elkaptam a tekintetem, ugyanis átfutott az agyamon, hogy mit gondolhat rólam ahogy ott bámultam. Kisimítottam egy gyűrődést a blúzomból. Elmosolyodtam majd ismét a rá pillantottam.
-Te itt dolgozol?

Willa

Úgy tűnik jól mérte fel a helyzetet, egy eltévelyedett lélekkel van dolga, vagyis lélek plusz test, nem árt ebben a világban ezt kihangsúlyozni mikor annyi szellem mászkál csak úgy össze-vissza az ember körül, az emberen át és mindenféle módon.
- Üdvözlöm, ha gondolja a kisasszony útbaigazíthatom. - pillant fel a magasságokban, hisz legalább kétszer de inkább háromszor olyan magas a lány, mint ő így elég nyaktörő mutatvány szemkontaktust tartani, hátra is lép kettőt, hogy kényelmesebb szögben álljon a nyaka. Kíváncsian nézegeti a lányt, mert próbál rájönni, hogy új diákkal van dolga vagy csak egy feledékeny elsőssel, aki még nem szokta meg az életet a kastélyban, de rákérdezni nem mer, az szörnyű illetlenség volna, már az is illetlenség, hogy így nézegeti, de kölcsön kenyér visszajár, ha ezt elmesélné az anyukájának mit kapna ezért, hogy úgy viselkedik, mint egy neveletlen kamaszmanó.
- Igen, az egész családommal. Meg még sok más házimanó is. Gyakran tetszik majd találkozni velünk ha szemfülesen jár kel a kastélyban. Általában próbálunk nem láb alatt lenni. - fecseg össze-vissza de gyorsan észbe kap, hogy talán nem is kíváncsi ennyire a lány rájuk és nem folytatja tovább a szócséplést.

Csengettyű

Nem bírtam aludni. Végülis nem volt annyira késő. Egész nap csak tanultam. Kicsit pihenni volt kedvem. Sétálni indultam. A folyosón gyertyával világítottam, mert elveszett a zseblámpám. Kissé feledékeny vagyok. Ha a fejem nem lenne a nyakamhoz nőve, azt is elhagynám. Na, nem baj. Nézegetem a falon lévő festményeket. Némelyik elég régi lehet. Páran elég szépre sikerültek. Én is festegetek, de csak hobbiból. Én nem vagyok ilyen ügyes. Vagyis ki tudja. Mintha lenne még itt valaki. Világítok a gyertyával és nézelődök.
- Van itt valaki?
Semmi hang. Megint körbenézek.
- Biztos nincs itt senki. Na, mennyünk tovább.
Elindulok, de az érzés nem szűnik. Hiába akarom magamnak bemesélni hogy nincs itt senki, nem sikerül. Kezd megfagyni a vér az ereimben. Nem vagyok egy félős ember, de ez kezd ijesztő lenni. Majd csak lesz valahogy. Sietősen elindulok a Levita felé, de nálam a sietős nem jelent semmit. Lassú gyerek vagyok. Nem nagyon iparkodom sehova. Van egy mottóm: időm annyi, mint a tenger. Inkább a halál mint hogy siessek.

Evelin Ordassy

Csegettyű ismét unatkozott. Nagyon is, hiszen valamiért nemigen talált senki arra, ahol épp heverészett. Pedig igencsak szép hely volt az, kint, az erdő szélén, egy vihar kidöntötte, korhadt törzsön. A levegő is kellemes volt, igaz, a szellő nem tudta borzolni a szőrét, de elképzelte, mennyire kellemes is lett volna az. Persze, ez mellett még mindig unatkozott, rettentően, hatalmasakat is ásítozott a törzsön, és lustán meglóbálta farkincáját. Muszáj volt valakit tennie ez ellen, ez nem maradhat így! Felkelt hát, vagyis fellibben a törzs fölé, és megpördült a levegőben, megmozgatva tagjait, hatalmas szemeivel pedig a környéket pásztázva. Sehol semmi, senki, pár madárka húzott el felette, tűntek el a távolban. Sóhajtott, majd, ravasz mosolyt húzott szájára, széles, fogvillantó mosolyt, és már indult is.
Nemigen járt mostanság a kastélyban, sőt, nagyon rég volt, hogy sikerült bemerésszkednie, hiszen Samu nem szívlelte őt. Nem is érti, miért, hiszen nagyon jó társaság ám, főleg annak a lókötőnek, biztos találnának közös témát. Vagy nem. De elég nagy a kastély, elférnének ketten ezen a hatalmas helyen, de nem, ez a másik félnek nagyon nem tetszett. Ennek már sok ideje, most viszont úgy döntött, nem érdekli őt Samu. Az iskola felé vette az irányt, menet közben, szokásosan felöltötte láthatatlan alakját, még hatalmas szemei sem látszottak, úgy igyekezett célja felé. Menet közben, a néhol fel-felbukkanó diákok mellett haladt el, megcirógatva őket, majd jót kacagott magában, mikor azok kissé meglepve, hüledezve forgolódtak körbe, hogy ki volt az, kit keressenek. Ugyan nem kapott sikoltozást, bár mintha az egyik apró lányka felsikkantott volna, de jelenleg jól szórakozott ezen is. A kastélyhoz közeledve, majd odaérve pillantott szét, vizsgálta meg jobban a külső látványt, azt figyelve, merre lehet mozgás, élet, majd miután kibámészkodta magát, besurrant.
A bejárati csarnok kellemes látványa fogadta, de ő ezt ásítva fogadta, unottan. Itt nincs izgalom! Kell tennie valamit ez ellen! Talán a macskaistenek hallották meg kérését, vagy egyszerűen csak rettentően szerencsés figura. Pár perccel érkezése után, egy lánykát pillantott meg, pontosabban csak a fényt, mely kísérte őt. Újabb, széles vigyor terült szét arcán, mikor megiramodott felé, egyelőre láthatatlanul még. Mögéérve lebegett a levegőben, figyelve a lányt, aki kissé zaklatott lehetett, talán félt is, ami csak neki volt jó. A hosszas csend után, megnyitotta végül ajkait, miközben a lány elé került, de nem fedte fel magát.
- Merre tartunk? - kérdezte végül, hatalmas szemei jelentek meg a lány előtt, és vigyorral húzódó szája, pontosan a feje fölött kicsivel. Hangja kellemesen cseverésző, érdeklődő volt, mégis, mosolyában benne volt az a kis cinkosság, amely mindig ott lapul zsigereiben.

Miközben próbáltam meggyőzni magam, hogy nincs itt senki, egyre erősebb lett bennem az az érzés, hogy van itt valaki. Nem vagyok az a félős típus, de most kicsit elkezdtem félni.
Amikor valaki megszólított akkor sikítottam egy hatalmasai. Halálra ijedtem. A sikolyomtól zengett a csarnok. Ennyire még soha életemben nem ijedtem meg. Egy kicsit hátraestem. Hamar feltápászkodtam, egy szempárt és egy vigyorgó szájat láttam. Egy darabig meg sem bírtam szólalni, de a végén sikerült. Szerintem örült neki, hogy sikerült megijesztenie. Az a csoda, hogy nem nevetett rajtam. De ha belegondolok nem is volt olyan félelmetes. Sőt egész aranyos volt utólag.
- Te meg ki vagy?
Kérdeztem a szempártól.
- Hogy kerülsz ide ilyen későn?
Ha most utólag belegondolok nincs is még olyan késő.
- Mi járatban erre?
Kérdeztem érdeklődve. Abban a pillanatban átfutott az az agyamon. Ő biztosan csak egy szellem lehet. Azok szoktak ilyen későn erre járni, és ijesztgetni a járó-kelő emberkéket a folyosón. Én egy cseppet se haragszom. Nem vagyok haragtartó személy. Sőt egyenesen örültem a társaságnak. Végre megismerhetek egy szellemet, életemben először. Ez a szerencsenapom.
- Örülök hogy megismertelek.
Szeretettel köszöntöttem az új ismerőst.

Evelin

Körbe-körbe szemlélt, leginkább azt figyelte, milyen is a kastély, milyen ábrázatot mutat ilyen sok idő után. Nem aggódott Samutól már, el is felejtette igazándiból azt a bolondot, hiszen most nagyszerűen lefoglalta magát azzal, hogy a portréalakokat figyeli fél szemmel, majd a lánykát, akihez odacsapódott. Egy ideje nem látott már diákot, hiszen igencsak nem kívánta őket – persze, unatkozni unatkozott, és nem vette volna rossz néven, ha valaki odasétál a búvóhelyére -, de makacssága tarthatatlan volt, és fújt arra, hogy legutóbb nem foglalkoztak vele eleget. Nem hiába, ő is macska, öntörvényű, de imádja, ha csak szavakkal is, de kényeztetik, és ha nem kapja meg.. hajaj!
De most nem azzal kell foglalkoznia, ki sértette meg, és ki nem, hiszen most jött a dolog legjobb része, a felbukkanás és a… sikoly! De rég is hallott ilyen szép sikolyt. Rögtön kacagni kezdett, a hátára fordult a levegőben – amelyet a lány még nem láthatott igazán, hiszen még mindig csak a szemét, és száját fedte fel, és hahotázott. A mostani kisdiákok már nem félnek semmitől, nem lehet rájuk ijeszteni, ha nem is komolyan gondolja a dolgot, csak mókázik. Most viszont, nagyon is jól esett a lelkecskéjének. Ahogy a lányka elesett, majd fel is kelt, úgy pillantott rá vissza, immáron csak vigyorogva, és csillogó szemekkel vizslatta végig, kivel is sikerült összefutnia. Igencsak fiatalka, és ahogy fejben saccolja az időt, már rég alukálnia kellene. Na de, jobb is, hogy nem, most akkor kivel mulatna?!
- Ohh! Hát én ki lennék? Csengettyű a becses nevem. – pördült meg a levegőben, miközben a semmiből tűnt elő többi része, a bundája, lábacskái, végül pedig a farkincája, melyet szórakozottan csavart maga köré, miközben „leült” a levegőben lebegve.
- Hogy hogyan? Csengettyű oda megy, ahova akar, akkor, amikor akar. Mit nekem szabályok.. ahh. Én ilyenkor élek, nappal.. nappal nincs semmi izgalom, de ilyenkor.. – sóhajtott fel, majd máris széles vigyor terült szét szájacskáján, és figyelte őt. Neki nem kell ok semmire, itt van, mert itt akar lenni, és senki nem néz fényesre polírozott körmöcskéire, hogy mit csinál. Ő szabad, a legszabadabb.
- Na és te..? – röppent oda válla fölé, mintha épp arra feküdt volna, és szellemfarkincáját a lány nyaka köré csavarta, finoman, mintha tényleg érezhetne bármit a hűs érintésen kívül.
- Egy ilyen fiatal kislány mit keres ilyenkor a csendes, sötét folyosón? Izgalmat keresel, vagy tán eltévedtél? – sunyi mosoly a kérdés mellé, majd visszareppent elé, és a levegőben lebegve várta mohó tekintettel a választ, hátha valami mókásat ki tud sajtolni belőle.

Végre kezdtem megnyugodni. Szerencsére nem egy gonosz hanem egy jó szellemmel hozott össze a sors. Kezdtem megörülni. Végre nem a tanuláson jár az eszem. Mint köztudott mindjárt itt a vizsgaidőszak és nem áll szándékomban megbukni. Végül is már szinte mindent tudok. Már csak egy kis gyakorlás kérdése. Ahogy megjelent előttem, már tudom, hogy egy aranyos cica. A nevét pedig a fejembe vésem. Csengettyű. Na, ezt is megjegyeztem. Minden nap tanul valami újat az ember. Ez csak jó. Ma is tanultam valami újat. Ahogy a hátam mögé, vagyis pontosabban a vállamhoz lebegett egyenesen kirázott a hideg. Már nem a félelemtől, hanem mert tényleg hideg volt. Ahogy látom tetszik neki, hogy féltem tőle, de már nem félek. Bizonyára kedves szellem. Az már kicsit sok volt, hogy a farkincáját a nyakam köre fonja. Ért hozzá hogyan kell az embert halálra ijeszteni. Túlságosan is. Az még ijesztőbb hogy ez is tetszett neki és boldoggá tette a tudat hogy ijesztőnek találom. De még amikor megkérdezte, hogy mit keresek erre, akkor igazán szívroham körüli helyzetbe kerültem. Pont a fülem mellett volt. Ráadásul az a sunyi hangsúlya. Megfagyott bennem a vér. Győzködtem magam, hogy ő egy macska és azok általában kedvelnek engem, de csak egy szellem. Végül válaszoltam neki.
- Csak nem bírtam aludni és sétálni indultam. Ez az én érdekes kis szokásom. Nem tévedtem el szerencsére. Tudom merről jöttem. Emlékszem a visszafelé vezető útra.
Amikor ezt elmondtam, végre kezdtem megnyugodni. Már nem annyira féltem tőle. A nyakam felé nyúlni viszont nem mertem. Azért olyan bátor nem vagyok. Abban reménykedtem, hogy hátha elenged.
- Ilyenkor mit szeretnél csinálni a kastélyban? Szívesen elkísérlek. Úgy sincs más dolgom.
Mondtam eléggé elszánt hangnemben. Hátha elkísérhetem, mert álmos még mindig nem vagyok. Egyedül meg nem nagyon szeretek lenni. Az túl unalmas. Mármint már akinek. Azért még mindig nem vagyok nyugodt teljesen. Végül is egy kis izgalom nem is árt. Legalább egyszer. És még úgy sem ismerem a kastélyt. Legalább akad aki körbevezet.

Kedvesen mosolygott a másikra, mikor megszólalt, és hasonlóan jót kívánt neki. Annyira akkor nincs elveszve a könyvében, hiszen érzékelte a hangját, de azt se bánta volna, ha nem szólal meg, hisz nem kötelezte rá, nem is akarja. Nem él ő vissza azzal, hogy jelvénye van, hogy prefektus, ugyanolyan lány ő, mint a többi diáktársa, csak épp több feladata akad a kastélyban. De jelenleg csak egy, csak annyi, hogy elfogyassza a kis ebédkéjét. Ahogy elékerül, úgy falatozik belőle, kortyolgatja a shake-t, jólesően fogadva, hogy hideg, pont ahogy szereti, és még finom is. Nem is kívánhatna immáron semmi többet sem, bár a hűvösebb időt igen, de ha nagyon nem bírja, maximum ismét lemegy az alagsorba kicsit hűsölni, vagy csobban egyet a ház medencéjében. Belegondolva, lehet, hogy a kis ebédkéje után oda kellene egyből mennie, nem megint le, hogy a libabőr rázza attól, amiket nem lát, de valamilyen szinten érzi.
Megrázza inkább a fejét, lágyan csak, hogy ne tűnjön se a manóknak, se pedig a másiknak bogarasnak, és körbepillantva állapodik meg a tekintete a fiún. Ő is épp enni készül, csakhogy, nagy pislogásokkal kísérve követi nyomon, hogy épp igencsak meggyűlt a baja a falattal. Nem tudja mit eszik, innen nemigen látja tisztán, de a vöröslő arca – ami neki már-már túlzottan is vörös -, és könnybelábadó szemei igencsak nem mutatnak jól. Nem mer moccanni, nem tudja, hogy most mást miatt örül, vagy szomorkodik, netán túl forró, vagy erős volt az a bizonyos falat. Persze, nem bámulhatja nagy szemekkel, inkább visszatér a maga kis dolgához, tányérjához, de azért odapillantgat, nehogy baj legyen abból a bizonyos falatból. Ahogy viszont a szájához emeli a poharát, és iszik, Lilla meggyőződik arról, hogy nem volt gondja, nem akadt meg semmi a torkán, más miatt váltotta ki a dolgot, nyilván az, hogy csípőset kért, és így birkózik meg vele. De hamar tért vissza a tányérhoz ismét, ő is már a szendvics felénél jár, mivel eléggé bámészkodik, lassabban is halad, ráadásul még bele-belekortyol az italába maga is.
A beálló csend, amely nem is akkor nagy csend a manók serénykedése mellett, hamar elillan, amikor is bekövetkezik az a bizonyos tányértörés, és ő már csak azt észleli, hogy egy ideje ácsorog. Ösztönös dolog volt ez, nemigen figyelt arra, mit tesz, mit kellene, és nem is gondolt bele. Nem hiszi, hogy a manóknak kellene segítség, de mégis riasztotta magát, mintha egy diáktársával történt volna ilyesmi. Pislog is párat, majd összerezzenve hallja meg a fiú hangját, maga mellől. Felé pillant, kis fáziskéséssel kapcsolva, és megvakarva karját, majd csak bólint egy aprót.
- Biztosan. Nem szoktak hozzá, hogy nekik segítenek. De én nem vagyok olyan, hogy ne. – nézett vissza a manókra egy pillanatra, majd, mivel szemrevételezte, hogy tényleg nem kell nekik segítség, visszaült a helyére, és nekiállt, hogy a maradék falatokat is eltűntesse a tányérról. Miközben ő már eltolja a megüresedett szendvicses tányért maga elől, a fiú ismét olvasni kezd, nem is zavarja, hiszen most jön a desszert, a fagylalt, amelyet a szendvics mellé kért. Ez már kicsivel nagyobb adag, nemhiába, hisz nagyon szereti, ki ne szeretné, nem fogja vissza magát. Kanalazgatja ráérősen, lábacskáit lóbálva támasztja magát meg az asztalon, és nézelődik. Most nem törik tányér, viszonylag békésen folynak a munkálatok, vélhetően a vacsora előkészítései. Kíváncsi, hogy mi lesz a menü, de az évek alatt hozzászokott, hogy itt mindig terülj, terülj asztalkám van, nincs kifejezett választék, mindenből van egy jó adag. De igaz, ennyi emberre nem is lehetne máshogy főzni, annyi ízlés, annyiféle étel. Ő meg van vele elégedve.
Bambulásából ismét egy hang rázza fel, noha nem tányér, de ismét a fiú az, akiről pár pillanatra meg is feledkezett, holott nem akarta. Kanalát letéve nyelte le a falatot, melyen egy ideje már igencsak nyammogott, és felé fordult.
- Hmm? – pislogott párat, fejében visszajátszva a kérdést, hiszen túl hirtelen volt neki, és túlságosan fura kérdés. De gyanítja, hogy nem csak úgy a fejéből pattant elő, hanem nyílván a könyv olvasása közben bukkant fel a gondolat, amelyet ő maga álmában sem tudott volna elképzelni.
- Hááát.. remélem, hogy nem, mert ijesztő lenne. – válaszolta végül, őszintén, mert hát neki bizony az lenne, még a gondolattól is a hideg futkos a hátán, nemhogy még szembe kellene néznie egy ilyennel.
- Miért, a könyvben megtörtént? – pislog ismét a másikra.

Csengettyű türelmesen várt. Érezte, hogy a lány még mindig nem volt nyugodt, és, hogy kis magánakció, ahogy hozzáért, mégjobban a frászt hozhatta rá. Naaagyon jó! Persze, nem szokott ő halálra ijeszteni senkit sem, szándékosan, ez csupán a kedvenc időtöltése. Olykor, nagyon kedves is tud lenni, vagy épp viccmester, vagy vén bölcs. Épp milyen kedve van, de legfőként viccelődve szokott frászt hozni az emberekre. Most is ilyesmin dolgozott, és mohón itta a siker minden egyes kortyát, falta a falatkáit, majd elkönyvelte, hogy még mindig jó ebben, semmit sem kopott tudománya. Ahogyan ismét a lány elé kerül, még mindig ott volt arcán a diadalittas mosoly, amellyel győzedelmét ünnepelte meg. Egyelőre viszont hagyta a másikat, hiszen egyszerre nem lehet ellőni mindent, no meg, ha nagyon ijesztő, vagy épp rosszmájú, senki nem fog vele mókázni, és azt nem szeretné. Mondhatjuk úgy is, hogy speciális fajtájú társaságfüggésben szenved, de ki nem? Ő az egyetlen szellemmacska, ki erre él, amit sajnál, mert ketten biztosan viccesebben jönne ki minden, de örül is neki, mert irigyelné tőle a lehetőségeket. Bonyolult dolog ez, kérem szépen! De most mégsem a macskatárs hiányával kell foglalkoznia, hiszen a lányka végül megszólalt, nem vitte el a cica a nyelvét sem – haha -, így ő, ha nem is a legőszintébb kíváncsisággal, de figyelte.
- Óóó! Hát értem! Akkor mégiscsak kis izgalmat keresel, ugyebár? – kérdezte ismét, csilingelő hangon, hiszen a kalandból, és az izgalomból sosem elég! Nem ismeri őt, sem a legtöbb diákot itt, nem tudja, mennyire hajlandóak, meddig mennek el, látott ő már bolondot ész nélkül szaladni a vész felé, de félős kisegeret is, aki inkább kuporgott a szobájában. Bizony, sok mindent látott ő, és úgy gondolja, valahol a kettő közt van a helyes irány.
- Az álmatlanság csúnya rossz dolog. Karikás szemekkel nem szép a kishölgy. – rázta meg fejét, utalva arra, hogy a kevés alvásnak mi lesz az eredménye, és sóhajtva tekintett el a csarnok másik végébe, majd vissza a másikra.
- Hjaj! Hát erre mi izgalmat lehet lelni? Csak tanulni, és tanulni, vagy olykor.. van veszély is? – ismét mohó kíváncsiság költözött hatalmas szemeibe. Noha nagyjából tudja, hogy merre mit lelhet, ki tudja, mi változott azóta, mióta nem tudott erre bohóckodni. Addig is, míg a lányka ezen töprengett, egy portréhoz libbent, akinek orrát szellemfarkincájával csiklandozta meg, és jót vihogott, mikor öreg lakója rákiáltott, két tüsszentés között, hogy ezt hogy merte. Mennyire viccesek ezek a portrék!
- Mit szeretek csinálni itt, ilyenkor? Hmmmm. - elmélkedett, miközben elfordult a morgó, káráló portrélakótól, és visszalebegett a lányhoz.
- Ó, elkísérni! Mily' kedves tőled. Mutass akkor nekem egy izgalmas helyet! - adta ki a "parancsot", mint valami kiskirály, és pont úgy törleszkedett a levegőben. Már csak korona kellene hozzá. Vagy egy díszes kalap. Miért is nincs neki még olyanja? Hallatlan.

Már csak abban reménykedtem hogy hamar megnyugodok. Nem is olyan félelmetes ez a cica, pontosabban szellem cica. Ha belegondolok egészen aranyos, így utólag. Csak az a sunyi mosolya, meg ahogy belenézek a szemecskéibe, na, az már ijesztő. Kifejezetten örültem a társaságnak. Már félelem nélkül szóltam hozzá. Végül is elengedte a nyakam. Hálás voltam ezért. Utána is éreztem azt a hideget, mintha még ott lett volna, de sebaj. Lesz még rosszabb is. Talán.
- Milyen igazad van, hogy már aludni kéne. Még nem áll szándékomban. Főleg azért, mert akadt társaságom.
Ezzel a cicára célozgattam. Már megint ilyen érdekes társaságba sodort a szél. Mint mindig. Már szinte mindennel találkoztam, de szellemmel még nem. Szerencsére most volt a szerencsenapon, ma megismertem egyet, név szerint Csengettyűt. Milyen aranyos kis neve van. Szellemhez képest. Na ezt is megjegyzem, egy életre.
- Nem azért jöttem, hogy kalandot keressek. Azt hittem nem jár erre senki, helyesbítek élő lélek. Rád kifejezetten nem számítottam, de ha már itt vagyok. Izgalmas helyet még nem tudok, abban reménykedem, hogy majd mutatsz egyet. Szerintem nem esne nehezedre.
Már végképp megnyugodtam. Ebben a cicában nincs semmi ijesztő. Sőt inkább aranyos, mint félelmetes. Nagyon kedvelem a cicákat. Most már azt is tudom, hogy mindegy élő, vagy halott. Akkor is aranyosak. Minden nap tanul valami újat az ember. Ez is egy olyan nap. Ez a cica, helyesbítek szellem cica kitűnő tanár. Az iskolában eddig csak két szellemről hallottam. Mind a kettő kopogószellem. Na, ez nem is annyira számít. Bizonyára ő az egyik.
- Remélem mutatsz valami izgalmas helyet?
Kérdeztem a cicától miközben mosolyogtam rá. Tudom, hogy az én mosolyom nem olyan sunyi, mint az övé, de kezdetnek egész jó. Sok helyen nem jártam még a sulinak. Éppen itt az ideje.

Csornay úrfi

---

Csóktolvaj 2.0;;
~ Zárás-booooocsááánaaat <3 ~

Én látom a rendet a káoszomban, kivéve ma reggel...Csak ezt sikerült felkapni.
Hogy létezik, hogy még akkor is, mikor esze ágában sincs a rellonosok közelében találni magát, ott köt ki. Pedig tényleg nem tervezett semmit, mai öngyilkosságba sodorhatná. Már majdnem biztos benne így előre is, hogy egyikük előbb vagy utóbb a vesztét fogja okozni, de ez a jövő zenéje, vagy nem, de ma még nem érzi úgy, hogy kerülgetné a halál csókja… legalábbis a halálban biztos, hogy nem kerülgeti. Másban annyira nem.
Sosem volt az a leányzó, aki meghúzódott a háttérben, hallgatott és csak félve pillantott egy-egy emberre. Ahhoz ő túlságosan mellőzte a félelemérzetet, az eridonosokat megszégyenítően bátorságot, vagy vakmerőséget mutatott, ami néhol már erősen átcsapott marhaságba, és túltett olykor egy rellonos határozottságán és vezetői szellemén. Ó, a helyzet fokozódik! Félreértés ne essék, a csöpp mégprefektus navinésnek esze ágában sincs kihúzni a gyufát, de szereti az alvó oroszlán buksiját simogatni. Ez mit is jelent? Igen egyszerű, oda-oda szólogat rendszeresen, helytől, kortól és nemtől függetlenül bárkinek, és imádja látni a kellemes vagy éppen kellemetlen reakciókat. Noelnél azért picit eltér ettől a helyzet, találkoztak már, nem az első eset. Hallott róla dolgokat is, de azokat meg sosem tartotta mérvadónak.
A párbeszéd és a szavaik csak úgy csatáznak, miközben Luca cseppet sem fogja vissza pimaszságát, ez általában is jellemző rá, de ilyen helyzetben, mint a meccseken is, fokozottan veszélyes. Igazából már csak a pimasz mosolya és kacarászása mögé bújik, mikor szendvics kerül elő és még kakaós ajánlatot is kap. Kezd gyanúsan kedves lenni vele Noel, mindentől függetlenül, ámbár ez még közel sem jelent rosszat. Vagy hát szerinte nem… Néhol bujkál benne a naivság, hogy az embereket vezérli az önös érdeken kívül valami jó szándék féle is. Valószínűleg hamar rá fog döbbeni, hogy nagyon is téved ebben, de bátraké a szerencse alapon, picit sem nyugszik a popsiján addig. A „szende lány” kérdés pedig akaratlanul is nevetésre készteti.
- Sok jelzőt kaptam már, de a szende még sosem került elő… Nem is értem. – Próbál olyan arckifejezést vágni, hogy ezt alátámassza, de az ironikus hangja simán elárulja. Nem szeret zsákbamacskát árulni, sőt mi több, hazudni sem. Őszinte lány, valahogy nem az erőssége a tagadás sem mindig, bár van az a dac… Meg talán egyszer lesz az az ok is, amiért füllentene komolyabban. Közben a fölé magasodó rellonost kémleli, képzeli, mik forognak most a másik agyában… Kortyolgatja a kakaót szelíden, de a falatozást éppen félbeszakította.
…derült égből fájdalom? Ilyet se tapasztalt még, amolyan darázscsípésszerű apróságot kezd el érezni. Előbb a mellkasában, majd a vállában, de ahogy jön, úgy tűnik is el, marad a bambán és értetlenül, de mégis különösen csillogó barna tekintete, ami Noeléval találkozva szinte mosolyog. Sosem tapasztalt még hasonlót, vagyis de, másokon érzett, de ez mintha magából indulna. Ijesztő. Egyszerre tetszik neki és próbál érzése szerint ellenkezni ellene a tudata. Kevés sikerrel. Elővéve legédesebb mosolyát billenti kicsit félre fejét, és méri végig Noelt, nem leplezve ezt, miközben olyan apróságok tetszenek meg neki, amikről eddig mintha tudomást sem vett volna. Az utolsó kérdést szinte teljesen el is feledte, de nem is bánta, szinte késztetést érzett közelebb csúszni a terelőfiúhoz, de nem tette lecövekelt ott, ahol volt.
Meglepően hátrált volna picit, de csak egészen aprót, hogy kettejük közt még épp legyen egy lélegzetvételnyi hely, azonban a kijelentés alatt érkező csóknak áldozatául esett, de pár pillanaton belül valami automatikusan késztette arra, hogy jobbját Noel nyaka köré fonja és közelebb húzza magához, mintha nem akart volna elszakadni tőle. Szomjas volt a csókra? Határozottan olyan érzés volt, de egyszer ez a szusz is kifogy belőlük, így Luca tette meg az első lépést, minden szégyenlős belepirulás nélkül tolta el magától, finoman. Komolyan, lassan elkezdi gyűjteni a rosszfiúkat, a kviddicses sárkányokat, gyanús, mintha fétise lenne erre. Belül mozog benne azért valami gondolat, mintha nem lenne önmaga, de ez a pillanatnyi érzelmi részegség teljesen elnyomja benne, majd előrefelé lecsúszik a pultról, hogy két lábikójára álljon. Elkerülhetetlenül simul a fiúhoz, de tudja magáról, hogy itt ennek véget kell vessen. Nem úgy ismeri magát, hogy ennek jó vége lenne, és a hallomásból ítélve Ombozit se. Nem kíván új listát kezdeni „kit kell elkerülnöm” címszó alatt. Még ha furán vonzza is egy újabb puszi… Egészen közel hajol a füléhez, miután ad is neki egyet az arcára, majd folytatja.
- Finom volt – Közben rámosolyog és kacsint is egyet, még kioldalaz kettejük szoros kapcsolatából. – a reggeli.
Van egy olyan érzése, hogy ha nem volna benne a vele született gát és a képességével nem tudná magát minimálisan már most kontrollálni – ezer hála mestereinek – ennek itt közel sem lenne vége, és érzése szerint, semmi tiszta és jó nincs most a tudatában, ami kikapcsolt, zárlatos lett. A konyha ajtajából még visszatekint mosolygósan, hogy intsen egyet, aztán sziluettje homályba vész.
Van az, amikor a büntetőmunka utáni reggeli kellemes véget ér…

Nem rossz ő igazándiból, csak furcsa a humora. De ezt nyilván már a lányka is tudta, hiszen ahogyan az arcocskát figyelte, nem vélt rajta már olyasfajta félelmet, melyet a legelső pillanatban. Jelenleg nem is tett érte, elszórakozott azzal, hogy a levegőben pördülve nyújtózkodott egyet, és szélesen vigyorgott a nemrég piszkált portréalak felé. Bizonyára a festett alakon – ha eddig nem – kitör a harag, és kerülni fog minden vászonmacskát, vagy olyat, mint ő, de belőle nincs több, ő az egyetlen, és utánozhatatlan, így maradnak a festett mások. Ha jól tudna rajzolni, illetve festeni, meg bírná fogni az ecsetet, szívesen pingálna az alaknak egy róla készült másolatot, hogy szinten tartsa a paprikavörös, dühös ábrázatot, de ez csak egy kellemes álom marad, és rémálom a másiknak. Milyen kár pedig, hogy nem tudja mindenhova magát odafesteni. Sóhajt is, ekkor veszi azt is észre, hogy nincs egyedül, így hát visszahúzza magát a szőrpamacsos álmai közül, ahol már bőszen festi arcképét az iskola falaira, és lepillant a lányra.
- Nekem mindig igazam van, ha nincs, akkor is. – vigyorgott egy sort önelégülten, mivel általában jókat mond, persze, él ő már egy ideje, hogy ilyesmiket biztosra tudjon.
- Micsoda lázadó szellem! Mármint, ezt most csak metaforikusan értettem rád. De örülök, ha megbecsülöd a társaságom. – hízelgett neki a dolog, de még hogy, hízott is a kicsi mája, nem, mintha nem lenne elég kövér így is. A további dolgokra is választ vár, csendben, elhasalva a levegőben lebegve, kíváncsi tekintettel, de nem kapja meg a várt tájékoztatást. Hova is gondolt. Bizonyára elsőéves, azok pedig még nagyon nem ismerik a kastélyt, bár, lehet, az idősebbek sem, mivel rettentően szeszélyes. De hát ez benne volt a pakliban, csak az apró betűs részt nem olvassák oly’ sűrűn a felek. Micsoda hiba!
- Pedig a kaland jó, a kaland izgalmas, a kaland.. az kaland. Örök emlék. Mindenki szereti a kalandokat, még ha nem is hangoztatja. Az pedig, hogy nem jár sehol senki, olyan nincs. Mindig mindenhol van valaki. Csak jól körbe kell nézni. – bölcselkedett egy kicsit, ha már megteheti, majd felült, és a szavakra peckesen húzta ki magát, felszegve a fejét, büszkén, nem a sértettségtől, amely most fel sem lobbant benne.
- Persze, hogy nekem nem esik nehezemre. – vigyorgott egy sort, miközben ismét leheveredve, lustán terült el, és hümmögött párat arra, hogy ő milyen izgalmas helyet tudna. Lehet, hogy nem lenne a legjobb dolog, ha tényleg az ő ízlésére bízna bármit is.
- Erre csak tantermek vannak, meg olyan dolgok, melyek titeket szórakoztatnak. Na persze, ott az alagsor is, de lejutni nehéz éés.. túúl ijesztő még neked. Azt majd egyszer, később. De addig is.. lássuk csak. – pillantott körbe, de nem jutott semmivel sem előrébb. Neki az erdő az ismert terepe, nem folyosók hada. De megoldja ő!

Ez a macska, vagyis szellem, pontosabban kopogószellem, amire az imént jöttem rá, egy tünemény. Ez a macska az első szellem, akivel találkoztam és nagyon élvezem. Eleve imádom a macskákat. Ezek szerint a szellem macskákat jobban. Az ilyennel jó tisztában lenni. Nagyon élvezem a találkozást vele. Eddig. Belátom egy kicsit vicces, hogy azzal a festménnyel szórakozik. Attól még nem valami szép dolog. Előbb-utóbb majd megbékél a festmény, remélem. Ki ne szeretné ezt a macskát. Milyen igaza van a kalandról. Ahogyan beszél róla, olyan mintha mindene, az élete erről szólna. Imádom a szellemeket. Legfőképp az ilyen hozzáállásúakat. Ez a macska nagyon mókás. És nagyon ért az emberek halálra ijesztéséhez. Túlságosan is. Remélem van ideje rám. Szívesen hallgatom a hangját. Még a hangja, vagy is a hangsúlyai is érdekesek. Kiráz tőlük a hideg. Na, sebaj. Egy kis ijesztgetés nem árt senkinek. És kezdem élvezni. Az is bónusz, hogy ő is élvezi, hogy ijesztgethet. Ez engem is boldoggá tesz.
- Mindenben igazad van.
Megerősítettem a macska mondatait. Most kivételesen tényleg mindenben igaza van. Ezt nem csak azért mondom, hogy boldoggá tegyem. Végül is gondolom, hogy ez sikerült. Vagyis remélem. Csak az a kár, hogy mennem kell vissza. Még a végén büntit kapok, végül is ettől nem tartok. Sajnálom itt hagyni ezt a macskát, de muszáj.
- További jó éjszakát.
Elköszöntem, és elindultam arra, ahol lennem kell, az ágyam felé.

"Nemes" áldozat

Csúnyagonosz bácsi :3