Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

- Nem mondom el, de titokban mindenképpen rajonganunk kell értük együtt!
Majd kitalálunk mindenféle kódolást, hogy ne jöjjenek rá, hogy róluk van szó!
Mindenképpen így lesz, hiszem, hogy ez menni fog. Kevés lánnyal jövök ki, a legtöbb megbotránkozik azon, hogy milyen ember vagyok, de Nóri pszichológus, nem nagyon hiszem, hogy aggódnom kellene attól, milyen lesz a hozzám való viszonya, hiszen pont az ilyen emberek kezelésére specializálódott. Igen, köszönöm, nem túlzok, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok normális. De legalább élvezem.
- Nem, köszönöm, lassan muszáj lesz indulnom, mert jön hozzánk két író is, és Lara, nos, nem igazán szívleli őket, mert eléggé obszcének. Én viszont jól kezelem őket, így kell neki a megerősítés.
Nem is értem, hogy hogy van bátorságuk éppen a kiadójuknak lökni a sódert. Kár, mert amúgy tényleg piszok jól írnak, csak eléggé kiábrándító, hogy ennyire semmibe veszik az illemet, pedig szívesebben maradnék még beszélgetni, de tudom, hogy lesz alkalom, amikor egy mélyebb és nem pszichológusi beszélgetést is megejthetünk.
- Imádom a csípőset.
Mondom megnyugtatásképpen de szerintem meg sem hallotta, mert hirtelen egy csomó ételről kezd el beszélni nekem, és kimond olyan szitokszavakat, mint "megfelezni", éppen a csípőset. Nem, azt nem szabad sosem megfelezni. A csípős éppen akkor jó, ha minél inkább csíp. Vagyis tökéletes az a recept, amit ő elő tud állítani.
- Imádom a csípőset.
Ismétlem meg a mondatot mosolyogva, amikor úgy tippelem, hogy befejezte a szabadkozást.
- Akkor azt javaslom, hogy Szilveszterkor legyen egy külön kis sarkunk. Mi leszünk csípősék, és akkor nem kell senkinek elborzadnia, mert már ketten leszünk borzasztóak.
Nevetek, mert elképzelem, ahogy még egy kis válaszfalat is raknak az őrült tyúkok eledele és a normális embereké közé. Vicces lenne.
- De most tényleg rohannom kell. Köszönöm, hogy beszélgettünk, és akkor egyeztessünk az év végi mókáról!
Két puszit nyomok az arcára, mielőtt összekapnám magam. Késésben vagyok, és Lara meg fog ölni, ha előbb érkeznek meg az obszcének. Kilépve intek még egyet neki, aztán futás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Rövid kis cetli volt az egész üzenet, jóformán az aláírást is utolsó pillanatban szorították oda az aljára, mint egy megkésett gondolatot. Nem sok kapaszkodót adott, hát válaszként küldtem egy időpontjavaslatot, amire csupán szűkszavú megerősítést kaptam, s ettől az egésztől egyszerre vagyok kíváncsi és aggódom kissé. Hogy kitöltsem a maradék perceket, rendezgetem az irodában kószáló tárgyakat, kikészítem az innivalót és összeszedek egy újabb kis csomó macskaszőrt, amit Freudnak és a tavaszi vedlésnek köszönhetek. Az ablak résnyire nyitva, s bár nincs még kifejezetten meleg, a levegő friss és földillatú - pár pillanatra a párkányra támaszkodom nyújtott karokkal, végignézve a kastély alatti tájon.

Elkalandozhattam, mert a kopogásra riadok fel, gondolkodás nélkül fordulva ajtóm felé.*
- Kerülj beljebb!-*szólok ki, végigsimítva egyszerű ruhámon és fülem mögé igazítva egy csintalan tincset, ami kibújt feltűzött hajamból. Mosollyal fogadom a belépőt, s míg rendelőm lassan alkalmazkodni kezd vendégemhez, teszek néhány lépést felé, ám rá bízom, szeretn-e kezet fogni vagy tovább közeledni.*- Laura, ugye? Dr. Meyers vagyok, én segítek ma a felmérő beszélgetéssel. Csüccs, ahova szeretnél és mondd, ha kérsz valamit inni,-*biztatom barátságosan, a teremben elszórt ülőalkalmatosságok felé intek körben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Már éppen megfordulnék, amikor meghallom a beinvitáló hangot. Elnyomok egy nagy nyögést, és benyitok a szobába. Hagyom, hogy teljesen kinyíljon az ajtó, amíg én gyorsan végigpásztázom az elém táruló látványt. Oké, semmi gond, menni fog ez.
- Köszönöm! – biccentettem az engem figyelő nőnek, akit nem tudok hova tenni. Mindenesetre belépek a szobába és halkan becsukom magam után az ajtót. Az egyetlen menekülési útvonalamat. Visszafordulok és egyenesen a hatalmas nagy ablakra pillantok, ami vagy nem volt ott eddig, vagy teljesen meghibbantam és már nem veszek észre semmit sem.
- Igen, öö, köszönöm. – nem tudom palástolni a meghökkenésem, amikor bemutatkozik. Ő a doktor? Azt hittem, hogy a Riley férfinév! Annyi furcsa név van, amiről sose tudom eldönteni, hogy melyik nemhez tartozik. Ezt is felírom a kis listámra. Közelebb lépek én is hozzá, kezeimet tördelve majd kinyögöm az első eszembe jutó dolgot. – Öhm, teát kérnék szépen. – a fotelok és kanapé felé pillantok és az ajtóhoz legközelebbibe huppanok le. Biztos, ami tuti.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar időt szakított rám. Biztos, sok dolga van ilyentájt, nem szeretném nagyon zavarni. – sikerül végre valami értelmes és udvarias dolgot kinyögnöm. Azért még továbbra is reménykedem, hogy hamar túlesünk az egészen, hiszen a vizsgák elmúltával biztos vannak siránkozók, hisztériás esetek, hogy nem úgy sikerült lezárniuk az évet, ahogy szerették volna. A végzősök főleg. Szóval nem fogok sokat itt időzni. Nem akarok sokat itt időzni. Sőt, jobban belegondolva beszélgetni se nagyon akarok. Nem akarom újra feltépni a sebeket, és beavatni egy vadidegent abba, ami velem történt. Nem akarok szánakozó pillantásokat látni, sem megdöbbenőt, sem mindent tudót, sőt, még együttérzőt sem. Egyszerűen csak azt akarom, hogy múljon el az egész, elfelejtsem azt, ami történt, és soha többé ne jusson eszembe. És ne hasson ki az életemre. Vajon vállal memóriatörlést is, vagy csak beszélget?
Vetek egy zárkózott pillantást a még mindig mosolygó dokira és anélkül, hogy megakadályozhatnám kiszalad a számon egy kérdés: - És most?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Anastasia

Kicsit megviselte, hogy haza kellett jönnie. Kicsit... végül is kinek akar ő hazudni? Nagyon megviselte, elvégre Szváziföldről rángatták haza, ahol éppen a tszongák között pedig roppant kényelmesen elvolt, nem beszélve arról, hogy mennyi munkájába került egyáltalán oda eljutni. Készített is jegyzeteket bőven, tele van velük az egész dolgozója otthon, hogy a füle se látszik ki belőlük, de azért mégiscsak roppant komoly, személyét és leginkább a szakmai státuszát ért támadásként élte meg, amikor a minisztériumból az addig figyelmen kívül hagyott levelek hada után egy nyomorult rivallót kapott. Azt már hozzá sem kell tenni, hogy mennyire hihetetlenül megalázó volt számára a törzs körében a tábortűz mellett ücsörögve végighallgatni, ahogy az átmenetileg főnökének tekintendő - szerinte tejfelesszájú - auror a fejét is leordítja, szinte érezte, hogy a haja hátrébb kúszik öt centit a homlokából ijedtében, merthogy "Kedves, maga mi az istent képzel magáról, azonnal hazajön és visszamarsol abba a nyamvadt iskolába animágiára oktatni a kölyköket és átváltoztatástanra, ha a fene fenét eszik is, vagy búcsút mondhat az állásának, a kutatásának, de még a jó hírének is meg mindenféle jövő kilátását, Merlin begyepűsödött mohos szakállát neki..." Ha nem lenne két gyereke, akkor tulajdonképpen bőszen bemutatott volna a férfinak, aki azt gondolja, hogy csak úgy megfélemlítheti itt mindenféle fenyegetésekkel, de hát mégiscsak gondolnia kell a lányaira. Milyen apa lenne, ha nem tenné? Ennek eredményeként lenyelte a mérgét, már amennyire az neki menni szokott - azóta is csak akkor teszi be a lábát a Minisztérium épületébe, ha kéretik és félszavakat vált az aurorokkal, nem többet a szükségesnél abból sem, de még ide is csak akkor jön, ha nincs más választása -, összepakolt és hazajött. Most éppen muszáj volt bejönnie, merthogy éppen órát tartott azoknak az elsősöknek és elmagyarázta, hogy az átváltozástan a mágikus tudományok legprecízebbike, ezért lesznek szívesek komolyan venni. Mintha csak a falnak beszélt volna. Le is üvöltötte egy szerencsétlen fejét a végére, amikor az meg akarta mutatni, hogy mennyire megy ez már neki, mert aranyvérű és akkor már minden csuklóból megy ugyebár, erre egy pillangó szárnyait sikerült mindössze papírrá varázsolni. Szegény le is pottyant a hirtelen súly alatt, neki meg elszállt az agya. Most még mindig enyhén zihálva csattog be a tanáriba, mielőtt az eridonosokra is csak üvöltene, amilyen bolondok azok is.
- Nem fizetnek ezért eleget, a fenébe is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

A tanári szobában íróasztalomnál üldögélek, melyen most viszonylagos rend uralkodik. Csupán három könyv áll rajta halomban és néhány jegyzet hever szétcsúszva. Nincs ez mindig így, pedig megfogadtam uralni fogom a káoszt. A jobbomon lévő ablakból árad be a fény. Pont jó ez így, hiszen bal kezes lévén épp megfelelő irányból érkezik, hogy jó lássak általa. De most épp nem írok semmit sem, mert percek óta az asztalon álló két személyes tárgyam egyikét, egy lápisz lazuliból készült Fabergé tojást nézegetek, melyet huszadik születésnapomkor kaptam. - Apácska, vajon mit csinálhatsz most... - sóhajtok fel halkan. Hiányzik az apám, hiába is tagadnám. Anyám halála után csak ő maradt nekem és én neki. Legbelül tudom, hogy boldogul nélkülem is, hiszen igazán talpraesett ember, mégis néha elfog az aggódás. Talán mert úgy érzem én nem boldogulok nélküle. Eljöttem ide, ahol minden új, minden más és egy árva szent lelket sem ismerek. A magyar rokonaimról nem sokat tudok. Szüleim egykék így a családfám frissebb ágai igen kevéssé szerteágazók. Na meg őszintén szólva energiám sem volt a keresésükre. Most a tanításba való visszarázódásra tettem a hangsúlyt, ám úgy érzem sorra kudarcot vallok. Ez a gondolat olyannyira elkeserít, hogy egy-egy apró könnycsepp el is indul szemeimből és arcomon lefolyva az előttem fekvő pergamenre hullik. Ekkor viharzik be egyik kollégám, s fennhangon elégedetlenkedik. Gyorsan letörlöm arcomról a sírás nyomát és ártatlan tekintetű, sötét, kékesszürke szemeimmel követni kezdem, majd lágy, megértő, de egyértelműen keserű hangon megszólalok - Ez a mi formánk, látja. A lelkünket kitesszük és mi a köszönet? - mondom ezt úgy, hogy számomra az anyagi javadalmazás nem számít igazán, mert az igényeim igen mérsékeltek. Mindig is tudtam, hiszen egyik szülőm tanár volt, hogy a pedagógusi bérből nem leszek milliomos és a megbecsülést, vagy az őszinte elismerést is csak pár diákoktól várhatom, ha méltó leszek rá, ha kiérdemlem. Ezért teszek nap, mint nap meg minden tőlem telhetőt és csak remélhetem, hogy sikerül egyszer elérnem, hogy bízzanak bennem. Számomra az volna a legnagyobb elismerés. Közben a felhők mögül előbukkan a Nap és fénypászmája bevilágít az ablaktáblán. Megcsillan a tojáson és másik személyes tárgyamon egy csipke kalcedonból készült, toll és tintatartóval egyben lévő órán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Tulajdonképpen, ha egészen alaposan belegondol, még mindig az a legfőbb probléma igazából, hogy hihetetlenül haragszik. Ó nem, nem az elsősökre, amiért azt hiszik, hogy az átváltoztatástan csupán holmi laza szórakozás, mert tudja ő, hogy úgyis kénytelenek lesznek rájönni, a saját kárukon is akár, hogy ebben a tudományban a legapróbb hiba is súlyos következményekkel járhat. Azt sem lehet mondani, hogy az eridonosokra lenne ennyire dühös, amiért hihetetlenül szeleburdi és hiperaktív népség, amely rendesen meggyűjti a baját. Még csak nem is Doriánra haragszik, amiért a sógorának még mindig akkora mellénye van, meg pofája is - választás kérdése az egész -, nem beszélve arról, hogy milyen egyszerűen összejön neki mindig minden, merthogy tulajdonképpen akár még kedvelhetné is, egyszerűbb is lenne mindenkinek, úgy neki, mint a húgának, meg a család többi tagjának is. Sőt, nem is arra a pofátlan aurorra haragszik, aki most kvázi a főnöke és azt hiszi, hogy úgy táncol majd, ahogyan éppen neki fütyülnek. Ó, dehogy. Ha őszintén magába tekint, akkor pontosan tudja, hogy mindössze önmagára dühös úgy istenigazából, merthogy mindig valaki más elismerését hajkurászva kerül bele a maga kellemetlen kutyaszorítóiba, pedig ha egyszer is annak a hangnak engedne, amit olyan bőszen elhallgattatni akar, akkor akár még boldog is lehetne és elégedett. Csakhogy még mindig az apja hangját hallja sokszor inkább, azt a bizonyos "hát, fiam, belőled se lesz szőke herceg, nézd csak meg Doriánt" kijelentést hallja, holott már vagy húsz éve nem hangzott el egyszer sem. Persze ezt aztán sokkal könnyebb átvetíteni minden másra, időszakos okokat találni arra, miért is olyan goromba pokróc a fél világgal, ha nem egésszel, holott ráadásnak néhány kivételes ember még tudja is, hogy egyébként humorral megáldott, kedves lélek, aki imádja a hozzá közelálló embereket és ha kell, még a toronyból is leugrana értük. Na mindegy, ezen még dolgoznia kell, ha már az elmúlt negyven és még hat évben nem tette meg, csak előbb persze még azt is meg kellene hallania, amikor Anna megpróbálja átkiabálni azt a régi hangot a fejében abban a reményben, hogy hátha észreveszi, az csak egy emlék, egy nyomorult töredéke a múltnak, amit még nem sikerült elengednie. Idegesen szusszan egyet, ahogy most éppen ezt az egész dühöt arra fogja, hogy haza kellett jönnie a világ végéről, ahol nem zargatta senki, nem várták, hogy megfeleljen holmi elvárásoknak, hiszen nem is ismerték, hogy elvárásokat támasszanak azon túl, hogy ne üsse bele az orrát abba, amire azt mondják, hogy ne, és még a kutatásával is haladt, amivel pedig olyan hosszú ideig stagnált. Ha minden jól megy, azért most már úgy egy éven belül csak doktora lehet a humán transzfiguráció területének, legalábbis a legutóbbi beszélgetésen Juliennel ezt a határidőt szabták a könyvnek és a disszertációja védésének. A végén még büszke is lesz magára, ha sikerül minden határidőt tartania, most azonban vissza a jelenbe, ahol egyelőre vöröslik, akár a főtt rák és úgy kapkodja a levegőt, mintha lefutott volna egy teljes maratont. Na jó, ezzel a sörhassal fele is elég lett volna.
- Sose érem meg, hogy eljöjjön az év vége, amikorra rájönnek, hogy a mágia nem játék... és ráadásul még csak át se változtathatom a szemtelen frátereit, mert az máris kihágás, aztán nézhetem, miből kapnak vacsorát a lányaim - dünnyögi kelletlenül, miközben saját íróasztal híján az egyik amolyan közösnek mondható senki asztalához telepszik le kifújni magát. Végtére is saját irodája van, csak ott meg ha felbukkan valamelyik eridonos valami óriásinak vélt ötlettel, neadj'isten Bodza a kéréssel, hogy hadd simogathassa meg, kiugrik az ablakon a végén. - Bocsánat, még nem is találkoztunk, ami azt illeti. Azt hiszem. Bár csak emlékeznék, ha úgy lett volna. Kedves Antal, átváltoztatástan és animágia oktató és szerencsétlenségemre az eridon házvezető-helyettese - mutatkozik be, amint rájön, hogy amennyire sűrű vendég - az évnyitóra már csak dacból se jött -, fogalma sincs róla, kik az új kollégák.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A rendelőm apránként alkalmazkodik a látogatóhoz, lassan és óvatosan nyerve el végső formáját, míg a leányzó hasonló módon méri fel a terepet, helyet keresve magának. Látom rajta a meglepetést és az idegenkedés jeleit, de nem bocsátkozom találgatásokba - szólhat ez nekem, de a rendelőnek és a helyzetnek is. Az idő majd eldönti, mihez kezd vele.
- Máris adom a választékot,-*indulok el az asztal és a kis doboz felé, amiben a Zója által rám hagyományozott filteres teák vannak - akad benne gyümölcsös, zöld és fehér is, talán még feketét is láttam kallódni. Egy biztos, egyszerűbb vendégemre bízni a választást, úgyhogy egy vidám, pöttyös bögrét és cukor-citromot is rakok mellé az asztalra, amíg a megbűvölt kannában melegszik a víz.
- Egyáltalán nem zavarsz; ezért vagyok itt.-*Mosolygok rá, egyszerűen és barátságosan - érezhető, hogy számomra ez nem pusztán munka, de legfőképp nem kényszer. Ahogy felhangzik a jellegzetes sípolás, leöntök magamnak is egy bögrényi forró csokoládét, mielőtt letelepednék. Se túl közel, se túl távol, hogy jól lássuk és halljuk egymást.
- Most van nagyjából egy óránk, hogy csináljunk valamit. Mivel nem írtál arról, miért vagy miben kéred a segítségem, itt helyben találhatjuk ki.-*Könnyebb, ha van időm felkészülni egy-egy ülésre, összekészíteni az anyagokat, de gyakran még baglyot sem kapok, csak bekopogtatnak. Ez már csak ilyen.*- Hirtelen elhatározás volt, hogy felkeress, vagy már fontolgattad egy ideje?-*Nyitok egy egyszerű kérdéssel, ami segíthet elindulni és nincs benne igazán semmi ijesztő. Nekem viszont kapaszkodót ad.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Hiába a kellemesnek ható környezet, csak nem tudok feloldódni. Bár az a hatalmas nagy ablak az eléggé ütős, nem is értem, hogy a diákok szobájába miért nincs ilyen. Akár az illúziója is elég lenne. Legszívesebben odasietnék és kitárnám az ablakot, hogy beengedjem a kinti levegőt, és ott telepednék le a párkányon. De nem szabad elfelejtenem, hogy miért is vagyok itt, így inkább maradok a választott fotelomban.
- Köszönöm szépen. – sikerül összehoznom egy halvány mosolyt, amikor elém kerülnek a teázás kellékei. Kíváncsian mérem fel a választékot, majd egy epres filtert választok ki, nagyon rég nem ittam már epres teát. Kibontom és beleteszem a mókás bögrébe. Valaha otthon is volt ilyen, akkor a kedvenc bögrém volt, de emlékeim szerint az anyám … öhm nevelőanyám a falhoz vágta. Arra már nem is emlékszem, hogy miért. Végül is mindegy, a bögrémnek befellegzett.
- Azért nyilván jobb elfoglaltságai is akadnának így a szünetben. – felelem felpillantva a pöttyök tanulmányozásából, kissé meghökkenve a doktor arckifejezésétől. Oké, tehát akkor tényleg őszinte, és nem csak azért mondja, hogy elnyerje a bizalmamat. Vagy mert ez a munkája. Talán tényleg jól fog elsülni ez a dolog. Gyorsan öntök a bögrémbe forró vizet, egy kevés cukrot és citromlevet teszek bele, éppen annyit, hogy ne változtassa meg túlságosan az alap gyümölcsös aromát, majd meg se várom, hogy kihűljön, aprókat kortyolgatok belőle. Ahogy a kellemes forróság szétárad bennem úgy oldódik egy kicsit a feszültség is.
- Semmi notesz és jegyzetelés? – szalad ki a számon meglepődve. Az összes filmbe amit láttam a dilidoki vesébe néző pillantással nézi a pácienst és közbe firkál valamit. Na nem mintha én ezt szeretném, valószínűleg idegesítene a dolog, és azon gondolkodnék végig, hogy vajon mit tudhat meg abból, ha azt mondom, hogy finom ez a tea.
- Tulajdonképpen is-is. Hirtelen azon kaptam magam, hogy fontolgatom, hogyan kéne helyrehozni a problémát. Aztán megkérdeztem az egyik barátomat, és ő azt mondta, hogy neki segített, hogy szakemberhez fordult a saját gondjával. Ezután már fontolgattam, és próbáltam elég bátorságot gyűjteni, hogy el is jöjjek. – válaszolom a forró bögrémet forgatva a kezeim között. Még egy hálás pillantást is vetek a doktornőre, amibe némi elismerés is vegyül. Ez jó kérdés volt, tetszik. Nem rögtön azzal indít, hogy na akkor mi bajom van, valószínűleg ha így tett volna, akkor egy órán át csak nézzük egymást. Vagy hasonló. Veszek egy nagy levegőt és szinte egy szuszra elhadarom a jövetelem okát.
– A helyzet az, hogy nem igazán viselem jól a fizikai kontaktusokat. A nőneműekét sem, bár azt azért lényegesen jobban, de az is feszélyez. A hímneműéket meg egyáltalán nem. Igyekszem is elkerülni minden olyan helyzetet, amikor ez véletlenül vagy szándékosan megtörténhetne, de már kezdek belefáradni, hogy állandóan figyelek, állandóan stresszelek ha tömeg van, és azt nézem merre tudok menekülni egy-egy szituáció elől. – fürkésző tekintettel figyelem, hogyan reagál Dr. Meyers mindarra, amit elmondtam. Nem mélyedek bele jobban a témába, úgyis rá fog kérdezni az őt érdeklő dolgokra, amikre szüksége van ahhoz, hogy segítsen. Remélem tud is segíteni. Átszalad a fejemen a gondolat, hogy most körülbelül úgy nézhetek ki, mintha én elemezném őt, nem pedig fordítva. Talán így is van, talán már megszoktam, hogy folyton nézem és analizálom a körülöttem lévőket önvédelemből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

A férfi olyan látványosan szenved, hogy nem tudom megállni, hogy halványan el ne mosolyodjam, de vonásaimat gyorsan rendezem is, mert nem szeretném, ha azt hinné, hogy nem értem meg. Nagyon is átérzem, hogy milyen nehéz megértetni a diákokkal, például az én esetemben azt, hogy a gyógyítás nem tréfás kis sétagalopp, hanem vérre menő élet-halál harc, ahol mi a kaszás ellen dolgozunk. Kivéve persze, amikor nem az, de azt most hagyjuk. A téma szempontjából éppenséggel egyáltalán nem releváns. Közben a férfi szavai azért igencsak elgondolkodtatnak. Szemeim pedig kisvártatva felcsillannak. - Ha úgy csinálja, hogy ne legyenek szemtanúk... - kacsintok a kollégára, majd angyali ábrázatot öltök - Ígérem hallgatni fogok akár a sír - közlöm bűntársi hűséggel, végül elmosolyodom, amiből remélem érti, hogy csak viccelek, persze nem egészen, de maradjunk ennél a verziónál. - Anastasia Strakhova, gemmológia - mineropathológia, és nem értem miért nem szereti itt egyik házfelelős sem a házát aminek az élén áll - viszonzom bemutatkozását. Tényleg meg vagyok lepve azon, hogy eddig az a két ember, akikről tudom, hogy egy-egy ház élén posztoltak ki vannak kelve a házuktól magukból. Túl vannak terhelve, tudom én azt. Biztosan ez a gond, igen. Nem lehet könnyű a helyzetük és nem is irigylem egyiküket sem a pozíciójukért, csak olyan ellentmondásos számomra ez a helyzet. Valószínű velem van a baj és én vagyok túl mártírom fajta, aki éjt nappallá téve próbálja képezni magát a diákokért, akik jó ha nem röhögik néha körbe hálátlanságukkal. A tanári lét nyomasztó gyönyörűsége. Mégis jó néha megélni a figyelmet, látni a tudás csillanását a szemekben. Ezért éri meg az összes többi nyűg és kín.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Elkapom az ablak felé vándorló pillantást, de nem forszírozom, mindössze megjegyzem magamban. A leányzó szöszmötöl, a filterrel és a bögrével babrálva, én pedig hagyom. Nincs okunk sietségre, szeretnék időt szánni rá, hogy minden felmerülő kételyre és kérdésre választ adjak.
- Boldoggá tenne, ha nem lenne szükség ránk, terapeutákra; viszont úgy hiszem, mindig van hova fejlődnie az embernek és nem szégyen ehhez tanácsot, segítséget kérni.-*Megkavarom a csokoládémat, aminek illata most már az epres teáéval vegyülve lengi be a rendelőt, aztán óvatosat kortyolok, megpróbálva nem megégetni a számat. Az iménti rakoncátlan tincsnek ismét sikerül meglógnia, szórakozott mozdulattal igazítom vissza helyére, elnevetve magam a meglepetésen - sokadjára látom, de még mindig mókás a megrökönyödés.*
- Szeretem a technikát és kíméli a fákat,-*emelem meg a kezemben tartott kütyümet, ami feltűnésmentesen lapul meg ölemben.*- Egyébként főleg azokat a dolgokat jegyezzük fel szakemberként, amikkel foglalkozni szeretnénk vagy amik tisztázásra szorulnak. Így nem kell félbeszakítani és nem felejtjük el,-*egészítem ki némi magyarázattal, mert a közhiedelemmel ellentétben jegyzeteink ritkán messzemenő elemzések, ahhoz jóval több beszélgetés, tesztek szükségesek. Mintha némileg oldottabbá válnának válaszképp a mozdulatai, így megkockáztatom az első komolyabb kérdést és kerek, átgondolt választ kapok rá.*
- Örülök, hogy sikerült és hogy támogatnak. Az első lépés mindig ijesztő.-*Aprót bólintok, megértően, mert élénken emlékszem, milyenek voltak az első üléseim, amikor még én ültem Laura helyén. Jó, hogy van barátja, aki meg tudta adni a szükséges löketet, mert akár egy-két látogatás is rengeteget segít - feltéve, hogy kompetens a felkeresett terapeuta.
Az itt-ott beálló szünetek, hallgatások is természetesek - engedem, hogy annyit fürkésszen, amennyit csak szeretne, nem erőltetve semmit. Úgy tűnik, ez kell ahhoz, hogy összegyűjtse a gondolatait, mert mesélni kezd, nagy vonalakban felvázolva a problémát. Nagyon árulkodó, hogy nemhez kötött a félelem, esetünkben a maguktól adódóakon túl is felvet néhány súlyos kérdést. A testbeszédem arról biztosítja, hallom és értem az elhangzottakat, s hogy nem találok benne furcsát vagy kivetnivalót.*
- Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Két dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban mondani. Az első, hogy bármikor dönthetsz úgy, hogy másik szakemberrel szeretnél dolgozni és győzködés nélkül segítek neked megfelelő pszichológust keresni. A második, hogy ha még nem tudnád, metamorf mágus vagyok és egyaránt öltök női- vagy férfi alakot. Ennek nem kell hatással lennie a közös munkára, megegyezhetünk abban, hogy mindig ugyanúgy jelenek meg az üléseken. Ha viszont zavar, esetleg nem érzed magad biztonságban, akkor az elején érdemes szerintem megbeszélni.-*Tiszta lapokkal játszom, nem zárkózva el egyetlen kérdés elől sem. A képességem egyaránt jelenthet segítséget és hátráltató tényezőt is, a döntés azonban minden esetben Lauráé. Azt hiszem, egyértelmű, hogy sértettség vagy rosszallás fel sem merül részemről, ha mégsem engem választ.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Kicsit felvonom a szemöldökömet, amikor a doki azt mondja, hogy örülne, ha nem lenne rájuk szükség. Jó persze, az lenne az ideális, ha a világon minden ember tök jól lenne, de akkor ő sem csinálhatná ezt, amit szeret. Érdekes meglátás mindenesetre, majd később eltöprengek rajta.
Így csupán bólintok és figyelem, hogy mit is csinál. Nem egészen értem, hogy miért nevet fel, de nem kommentálom a dolgot. Nem azért vagyunk itt, hogy én kérdezgessem mindenféléről. Pedig ha másban nem is, de ebben igazán profi vagyok.
- Tehát, ha jól értem, akkor a beszélgetésünk után majd meghallgatja a felvételt, és ír egy rövid vázlatot legközelebbre, amikre vissza kell térnünk? – megnyugtató, hogy nem fog körmölni, amíg én próbálom elmakogni, hogy mi is a bajom; de biztos vagyok benne, hogy valami feljegyzés majd fog készülni. Ha valami történne és máshoz kerülnék át vagy ilyenek, akkor annak az embernek is tudnia kell, hogy mi hol merre hány méter. Meddig jutottunk, meg ilyenek.
- Szerintem nekem nem csak az első lesz az – halványan elmosolyodom, szó szerint véve azt az említett lépést. Jó, tudom, hogy a doki mire gondolt, csak éppen pont találó a szóhasználat. Annak amúgy én is örülök, hogy nem teljesen egyedül nézek szembe ezzel az egésszel, bár most jut eszembe, hogy el is felejtettem mondani a fiúnak, hogy eljövök ide. Mindegy, majd akkor azt mondom, hogy milyen volt.
Nehezemre esik elmondani, hogy mi a baj. Tudtam, hogy az lesz, de nem sejtettem, hogy ennyire. Szinte félve várom a válaszát, a reakcióját a doktornőnek, hiszen most fog kezdődni úgy igazán a „munka”. Biztos találkozott már ennél ezerszer rosszabb helyzetekkel is, úgyhogy szégyenkezni nem szégyenkezem. Csak pocsék elmondani. Bólintok egyet, amikor végre válaszol, és bármennyire is izgulok azon, hogy folytatja, mégis kíváncsi leszek a fogalmazásmódja miatt. Teljesen tárgyilagos, lényegre törő. Felszalad ugyan a szemöldököm, amíg beszél, de nem szakítom félbe, ő se tette.
- Inkább kihagynám egy másik ember bevonását. Ha nem muszáj nem csinálnám végig ezt az egészet megint egy idegennel. – felelem finoman magamra mutatva, majd összeszorítom a számat, jelezve, hogy nem biztos, hogy még egyszer neki fogok tudni futni ennek az egész terapeutásosdinak. Neki képes voltam eddig ennyit elmondani, ne kísérletezgessünk azzal, hogy vajon más doki jobb lenne-e. De oké, megjegyeztem. Ha bármi bajom lenne a személyével, akkor majd szólok. Gondolom ez a lényeg.
– Nem, nem tudtam. És ugyanazt az alakot ölti mindig, vagyis csak azt tudja, vagy bármikor bárkinek a bőrébe bele tud bújni? – ez a téma viszont annyira érdekes, hogy el is felejtem, hogy miért is vagyok itt. Még a fejemet is félrebillentem, ahogy felcsillan a szemem. Tök jó ez a képesség, az elemi mágia, sőt a legilimencia az semmi ehhez képest. Aztán eljut a tudatomig, hogy az én esetemben ez miért is olyan fontos. Oh. Oké. De mi az, hogy ha nem érzem magam biztonságban? Nincs ebben semmi ha.
– Legközelebb elhozom magammal Thomast, és akkor majd nem lesz gond a biztonságérzetemmel. – felnevetek, hiszen pont ezért vagyok itt. Mert nem érzem magam biztonságban. A nagy általánosságban. Na meg mert ilyen butaság is csak nekem juthat eszembe … kísérettel járni pszichológushoz. Remélem a doki is sejti, hogy csak viccelek.
- Ameddig a doktor úr vagy doktor nő nem jön túl közel hozzám, vagy nem néz rám úgy, addig nagyjából rendben leszek. Akármelyik alakjában is van. És nem tudom, hogy zavar-e ha hirtelen váltani tetszik. Valószínűleg nem, ha nagyjából marad ez a távolság. – vonom meg a vállamat immáron teljesen a helyzetre koncentrálva. Igazából még jól is elsülhet ez a dolog, és csak mert nem teljesen átlagos a doki, attól én még nem fogok hanyatt homlok menekülni egy másikhoz. Ki kell próbálni, hogy mi lesz ha cserélgeti az alakját. A lényeg, hogy tudjam, hogy ő ő, különben nem biztos, hogy legközelebb be is lépek a szobába, ha egy vadidegent látok.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

- Pontosan. Lehet, hogy néha leírok közben is egy-egy szót, de a nagyja hanganyag lesz.-*Ez akkor is hasznos, ha a haladást próbálom felmérni, esetleg jellegzetes, árulkodó intonációt keresek. Én is tanulom a betegeimet.
- Tény. Ám minden sikeres lépéssel egy kicsivel előrébb is leszel,-*viszonzom a mosolyt, mert csodát és megváltást nem ígérhetek, csak erőmből telő segítséget, útmutatást. Első hallásra is nehéz csomag ez, nagy árnyékot vet és látom a lány arcán a félelmet, mintha felvértezné magát a válaszomra. Ami így is készületlenül éri, sőt, mintha kicsit zavarba is ejtené; ideje bőven van viszont kibogozni.
- Nyilván, ez csak egy lehetőség.-*Bólintok, jelezve, hogy értettem. Mindazonáltal ha együttműködésünk bármelyik pontján meggondolná magát, jó tudnia, hogy nincs kizárólag rám vagy az aktuális iskolapszichológusra utalva. A döntés lehetősége is ad egyfajta kontrollt. A válasza alapján nem teljesen érti még, miért hoztam fel mindezt, de legrosszabb esetben átfogalmazom majd.
- Is-is. Képes lennék bárkinek a bőrébe bújni, ami egyrészt felhasználható a terápia során, másrészt pompás tréfaeszköz,-*lebegtetek meg szemléltetésképp két nyuszifület, amit az imént növesztettem a fejemre - elragadóan selymesek és puhák, ráadásul még billegetni is tudom őket egy kicsit. A hirtelen érdeklődésre építek, kihasználva ezt a pillanatot. Aztán volt-nincs, eltűnnek a tapsifülek.*- Én magam viszont többnyire két egyenrangú alakban létezem, amiből az egyik ez.-*Intek jelen vörösségemre. Ez egy apró ferdítés, azonban a diákoknak nem áll igazán szándékomban felfedni harmadik alakom; a pácienseim és mint olyanok, szeretném elkerülni, hogy a magánéletembe is belefolyjanak.*
- Megoldható - feltéve, hogy Thomas jólnevelt és szobatiszta,-*hunyorgok vissza, lévén fogalmam sincs, ki vagy mi is Thomas, de a feldobott labdát értem. Részemről félkomoly az ajánlat, mert nincs kifogásom olyasmi ellen, ami segít Laurának megnyílni és kevesebbet stresszelni - feltéve, hogy nem esz meg engem vagy a berendezést... Sőt, néha Freudot is behozom, mert határozottan terapeutikus hatással van a cicabarát emberekre.
- Szólíts nyugodtan Rileynak vagy dokinak,-*ajánlom fel, hogy ne kelljen a nemek körül táncolni.*- Észben tartom mindezt, s kezdetnek azt javasolnám, hogy megmaradok ebben az alakban mindaddig, amíg azt nem mondod, szívesen látnád a másikat is.-*Örülök, hogy jól vette ezt a lépcsőt, viszont egyáltalán nem kell előrerohannunk, ráérünk kitapasztalni, honnan-meddig terjednek azok a határok, amiket apránként fogunk majd eltolni a megfelelő irányba. Az első az a komfortzóna, ami megadja a teret a nyitott beszélgetésnek. Kortyolok egyet, aztán témát váltok.*
- Vannak kivételek? Teszem azt, gyerekek, családtagok, közeli barátok? Állandó vagy valamennyire változó az erőssége? Hogyan tudnád a leginkább körülírni, amit ilyenkor érzel?-*A kérdések nem egyszerre, hanem fokozatosan érkeznek - figyelem Laura reakcióit és ha úgy látom jónak, kisebb-nagyobb szüneteket hagyok köztük, gondolkodásra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Az biztos, hogy sok elgondolkozni valóval szolgált már a doki; de egyelőre félreteszem ezeket, most inkább a jelenre koncentrálnék. Ráérek feldolgozni a többit. És tényleg nem tudom, hogyan másképp lehetne még érteni azt, hogy keresünk mást, ha szeretném. Hogy miért mondhatja, azon kívül amire én gondoltam.
- Azta! Bárkinek? Azta! – ez egyszerre írtó klassz és írtó ijesztő is. Nem valószínű, hogy nagyon tetszene ha valaki olyan bőrébe bújna, akit jól ismerek. Hiszen a kinézet az csupán egy dolog, a személyiségüket nem fogja tudni visszaadni.A nyuszifülek láttán azonban rögtön elvigyorodom, majd kikerekedik a szemem, ahogy meglibben a vége az egyiknek. Ez nagyon cuki. – Awwh.
Visszakormányozom a figyelmemet a beszélgetésre, és rögtön egy újabb érdekességgel kerülök szembe. „Két egyenrangú alak”. Ezen is el fogok gondolkozni később.
- Milyen érzés alakot váltani? Érzi egyáltalán amikor például kibújnak a fülek? – kérdezek egyet a millió kérdés közül, amivel tele lesz a fejem. Jó, tudom, hogy nem ezért vagyunk itt; viszont úgy veszem észre, hogy könnyebben feloldódom, így, hogy beszélgetünk normálisan. Ő is mond valamit magával kapcsolatban, én is. Így nem olyan dilidokis az egész.
- Persze, hogy jól nevelt, hiszen angol. Szobati..., hogy mi? – bólogatva kezdek bele a válaszba, aztán leesik, hogy miről is beszélünk. Nem állom meg vigyorgás nélkül a dolgot. Szobatiszta, ó ez jó! Szegényt állatnak gondolja a doki.
– Biztosan az. Thomas, ő nem … , szóval ő az a barát, akit említettem. De, nem gondoltam komolyan, mármint azt, hogy velem jöjjön. – felelem végül egy vállvonás kíséretében továbbra is mosolyogva. Nem, ez olyan dolog, amit egyedül nekem kell megoldanom és rendbe tennem magamban. Illetve egy kis segítséggel. Bólintok egyet, jelezve hogy akkor ezentúl egyszerűsítem a megszólítást, bár szerintem egyelőre még képtelen leszek a keresztnevén hívni a dokit. Talán majd később, ki tudja. És az igazat megvallva már most borzasztóan kíváncsi vagyok a másik alakjára, viszont kicsit tartok tőle, hogy jelenleg visszarántaná az eddig leengedett egyik védőpajzsomat. A kérdések így is eléggé ostromolják a tudatomat, hogy zárkózzak vissza, hogy ne adjak rájuk választ.
- Azt hiszem igen. Gyerekek körébe nem igazán forgolódom, így ezt nem tudom biztosra mondani. De ők őszinték és ártatlanok. Kimondanak mindent, és egyenesek. Igen, velük valószínűleg nem lenne gondom. – lassan, vontatottan válaszolok, ahogy igyekszem végiggondolni a helyzetet. Minden egyes példát alaposan végig kell rágnom magamban, hogy egy teljesen helytálló választ tudjak adni. Még soha nem merült fel bennem, hogy ennyire ki kellene elemeznem. Egyszerűbb volt menekülőre fogni. – A családtagok, hát … Apuék ők már nem közeledtek úgy igazán felém miután … szóval ... A többi rokon látta, hogy valami nem stimmel, hiszen addig az ölelések gyakoriak voltak nálunk, így ők is leálltak vele. Gondolom azt mondták nekik, hogy a hormonok vagy ilyesmi miatt nem szeretem. De amikor nagy ritkán még is összeölelkeztünk akkor nem zavart. Végül is kiskoromtól kezdve ismerem őket. – vonok vállat egy újabb szünetet tartva. Belekortyolok a teámba, ami szinte teljesen kihűlt már. Aztán rögtön egy kérdéssel folytatom. – Mi az, hogy közeli barát? Vannak az ismerősök, akikkel csak úgy összefutok itt-ott, néha eldumálunk de körülbelül ennyi. Vannak a barátok, akik hát … szóval barátok. Akikkel szeretek együtt lenni, megosztunk egymással mindenféle gondolatokat, dolgokat. Eddig ezeket ismerem. – tényleg nem értem a kifejezést. Új nekem ez az egész barátosdi is, vagyis már nem annyira, de még mindig vannak olyan dolgok benne, ami meglep. Ismét forgatni kezdem a bögrémet ide-oda, mert úgy érzem képtelen vagyok ennél többet mondani. Nem megy. Ha elmondom, hogy mit érzek olyankor, akkor … hát, attól félek, hogy elő is jönnek azok az érzések. A csend egyre hosszabbra nyúlik, majd az üres bögre alját szuggerálva halkan újra megszólalok.
- Változó. Ha lány, vagy ha csak egy pillanatnyi vagy véletlenszerű a dolog, akkor pusztán egy erősebb kellemetlen érzés. Ha nem, akkor eléggé durva is tud lenni. Minél ijesztőbb a szituáció, vagy minél idősebb esetleg ijesztőbb a pasi annál rosszabb. Olyan, mintha ki akarna ugrani a szívem a helyéről, teljesen lefagyok, pedig minden porcikám sikítva követeli, hogy meneküljek. Érzem, hogy zihálva veszem a levegőt, még se jut a tüdőmbe oxigén. Szédülni kezdek, a gyomromba mintha tonnányi súlyokat raktak volna. Olyan eset is volt már, hogy végül elájultam, de az már régen volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Derűsen csillan a szemem, egyelőre eszem ágában sincs megálljt parancsolni a kérdezősködőnek; ahogy jobban felém fordul és tekintete hosszabban elidőzik rajtam, úgy bátorítom nyílt testbeszéddel. Szükségünk lesz a kíváncsiságra.*
- Minél gyorsabban csinálja az ember, annál inkább érezhető, vagy minél ritkábban használja valaki a képességét. Nincs igazán mihez hasonlítani, amióta az eszem tudom, a részem.-*Kezemmel is gesztikulálok, mert nehéz mások számára megfoghatóvá tenni valamit, ami számomra természetes, számukra viszont elérhetetlen. A százfűlé-főzet vagy a pálcás transzfiguráció egészen más ízt, benyomást hagy, legalábbis miután mindhármat próbáltam, élesen elválik a fejemben a bájital kiváltotta magatehetetlen átalakulás és az animágia kezdetben oly' idegen érzése, erőltetett változása.
A megakadásnál elnevetem magam a hirtelen táguló szemeken, ahogy Laura a mondat felénél döbben rá, megvicceltem. Azt hiszem, kezdem sejteni, közös ismerősünk van, ám nem kívánok rákérdezni erre.*
- Ha mégis meggondolnád magad, az előző feltételek továbbra is állnak,-*hunyorítok cinkosan a leányra, egy apró vállvonással ráhagyva a döntést. Mert mindenkinek lehet rossz napja, amikor igenis jól jön egy barát támogatása.
Bólintok, a mondandót éppúgy figyelve, mint a szóhasználatot.*
- Ez a ritkás érintkezés megfelel vagy zavar? Megbeszélt vagy hallgatólagos egyezség?-*A hangsúlyom nem számonkérő és ítélkezésnek sincs benne nyoma; mindössze érdekelnek az összefüggések és a a véleménye, érzései, hogy be tudjuk tájolni, merre is induljunk. Egy ilyen probléma feltérképezése meghaladja az egyszeri beszélgetés kereteit.
A visszakérdezésre megérintem az állam, egy pillanatra gondolataimba merülök.*
- Közeli barátként definiálnám azt, akivel szoros, bizalmas kapcsolatod van és elérhető is. Aki mellett önmagad lehetsz, vagy úgy érzed, az lehetnél.-*Megesik, hogy az ember eltávolodik olyan társaktól, akik nélkül korábban elképzelni sem tudta az életét, vagy ellenkezőleg, hirtelen az életébe csöppen valaki, akinek mindig is ott lett volna a helye. Egy megfakult barátság is lehet kedves, ahogy egy kedves pajtás is maradhat messzi, ha valaki sebezhető és félénk.
Bizonytalansága olyan tapintható, mint az ujjai közt forgatott bögre - tisztán kirajzolódnak az alig-alig leplezett félelmének vonalai. Nyugodtan simulok karosszékembe, nem sürgetve mocorgással vagy türelmetlen feszültséggel, pusztán várok, együtt lélegezve a rendelővel, aminek mágiája részben hozzám is igazodik.
- Értem. Van vészforgatókönyved ilyen helyzetekre, esetleg kipróbált módszered? Bármi, ami javít vagy ront ezeken?-*Érdekel, hogy próbálja kezelni a kialakult szituációkat, hogy mennyire tudatosítja és esetleg küzd ellene, vagy épp mennyire taglózza le egy-egy epizód. Arra, hogy a forrását megossza velem, nincs szükség és túl korai is lenne, nem fogom erre kérni. Azzal kell dolgozni, amink perpill van, erre összpontosítok hát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bólogatva hallgatom, hogy is van ez az átváltozással. Arra ugyan nem kapok választ, hogy a doki végül is akkor érzi-e vagy sem. Arra tippelnék, hogy igen, hiszen egy pillanat alatt megjelentek és eltűntek a tapsifülek. Persze még bőven lenne kérdésem, de inkább visszafogom magam. Ha sokat fogok idejárni előbb-utóbb kiderülnek azok is. Ha meg nem, nos, nem kéne tolakodónak lenni csak mert kíváncsi vagyok.
- Majd kifaggatom arról a szobatisztaságról azért – vigyorgok rá a dokira. És amúgy nem jöttem rá, hogy vicc áldozata lettem. Én tényleg azt hittem, hogy a doki arra gondolt, hogy egy állatról beszéltem korábban. Láttam én már Lujza meg Ferenc nevű macskát csak, hogy példát mondjak.
- A családommal? Hát, olyan semleges vagyis természetes. Tényleg kicsi voltam, amikor volt ez a változás. Hát, velem senki nem beszélt meg semmit sem. Egyáltalán semmit – amennyire eddig nyílt voltam, most annyira kezdek megint visszazárkózni. Mert már tudom, hogy egyáltalán nem természetes az, hogy a hozzám legközelebb állók nem érintenek meg, és az sem, hogy nem magyaráznak el semmit sem egy kislánynak. Arról sem, hogy mi történt vele. Ne beszélj róla senkinek és ennyi. Megtettem, amit kértek és nem lett jobb.
- Áh, akkor igen. Van közeli barátom, aki kivétel – bólintok mosolyogva. Azt ugyan nem teszem hozzá, hogy csak egy ilyen van. Közeli barátom van több is, ezek szerint nevezhetjük őket annak, de aki hozzámérhet anélkül, hogy pánikba essek, csak egy. És én ennek nagyon örülök, hogy legalább egy ilyen ember van.
- Hogyne, kerülöm a nagy társaságokat és folyton azt figyelem, hogy ki mennyire jön közel hozzám. Amíg megtehetem addig igyekszem fenntartani a megfelelő távolságot. A gond akkor van, amikor sarokba vagyok szorítva, vagy váratlanul ér, mert nem figyeltem eléggé – nem valami nagy forgatókönyv, de nagyjából beválik. Nagyjából.
– Rontani az ront, ha olyan szándékkal közelítenek. Javítani? Háát, talán ha én kezdeményezem az érintést? A csajokkal nagyon ritkán szoktam, vigasztaláskor meg ilyesmi. Vacak érzés, de nem annyira rémes, mintha ők ölelgetnének össze. Ez bíztató?
Végre felpillantok a bögrémről egyenesen a doki szemébe nézve. Eddig nem nyilatkozott semmivel kapcsolatban sem, de most valamiféle megnyugtatásra lenne szükségem. Hogy nem vagyok teljesen tönkremenve, hogy javíthatunk a dolgokon, hogy van még remény a számomra. Ha meg nincs, hát, legalább megpróbáltam. Most veszem csak észre, hogy mennyire feszült a testtartásom, így leteszem a bögrémet és hátradőlök a kényelmes fotelban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Biccentek és persze egy pillanatig sem akadnék fenn azon, hogy kifaggatja a delikvenst - még akkor sem, ha tényleg valamiféle tollas-szőrös-pikkelyes lényről beszélnénk.
A folytatás kevésbé derűs, apránként vissza is tér komolyságom és figyelmesen tanulmányozom Laura arcát, visszahúzódását.*
- Ez szomorú. Nincs olyan kicsi gyermek, akivel ne lehetne valamilyen formában kommunikálni,-*sőt, bizonyos értelemben pont ez történt - a család azt jelezte felé, hogy ami történt, szégyenletes, titkolnivaló, valamilyen formában a kislány bűnrészes, de még csak meg sem magyarázták neki. Ezt azonban csak magamban jegyzem, elégre nem célom senkit hibáztatni, s - egyelőre - elengedem ennyivel, hacsak Laura nem szeretne még hozzátenni valamit.
- Nagyszerű!-*Mosolyt villantok, nem udvariasságból, hanem mert az ilyen kivételek aranyat érnek, rengeteget számít a jelenlétük és együttműködésük, főleg a kezdetekben. Ők azok, akik nem erősítik, hanem épphogy segítenek eltörölni azokat a szabályokat, amiket a trauma írt.*
- Ez nem forgatókönyv, ez elkerülés. Amire én gondoltam, van-e olyan helyzetre terved, amikor szembe kell nézned a problémával - ha bekövetkezik a legrosszabb, a sarokba szorítás vagy maga a pánikroham. Nem baj, ha nincs, csak tudni szeretném, hol kezdjük a munkát,-*szögezem le, mielőtt még félreértésbe bonyolódnánk. Egyáltalán nem ítélkezem, azonban elengedhetetlen az őszinteség, ugyanis ha vendégem ferdít vagy szépít, sokkal nehezebb hatásosan kezelni, fejleszteni.
- Miből szűröd le, ha "olyan" szándékkal közelítenek?-*Nem fogom erőltetni, hogy kimondjon szavakat, viszont azt fontos tudni, mennyire képes objektíven megítélni mások szándékait vagy mennyire torzít az észlelése. Ráadásul ez számára is fontos gondolkodnivaló, mert a mindenki-mínusz-egy borzasztóan ijesztő szám - és mint ilyen, végtelenül valószínűtlen is.*
- Te hogy érzed? Jó vagy megnyugtató valamennyire, ha ráveszed magad a vigasztalásra? Értékelem az igyekezeted, de fontos, hogy ne erőltess magadra túl sokat egyszerre, mert ellentétes hatást érhet el.-*Ha valaki csak figyelmen kívül hagyja a saját szükségleteit, akkor előbb-utóbb felgyülemlik benne a neheztelés és keserűség, holott ha nem beszél másoknak a problémáról és a vele kapcsolatos nehézségekről, sokan tudatlanul okoznak kárt, mert nem értik a helyzetet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Hümmögök csak egyet a doki reakciójára. Kicsit megkésve jövök rá, hogy valamiféle véleménynek adott hangot azzal kapcsolatban, amit elmondtam. Talán most először azóta, hogy belekezdtünk a témába. És igen, tényleg szomorú, bár én inkább a dühítő szót használnám rá, legalábbis most ezt érzem.
- Vagy legalább annyit elmondani, hogy semmi baj, nem a te hibád, nem tehetsz róla – fűzöm még hozzá kicsit remegő hangon. Az a furcsa, hogy dühös vagyok rájuk. Mindent elfogadtam, elkönyveltem eddig úgy, ahogy volt. Nem hagytam, hogy mélyebben megérintsen. Erre tessék, most itt van ez. Őszintén örülök neki mikor egy kicsit vidámabb irányba kanyarodunk, még ha csak röpke időre is. A barátaim felé. Azonnal újra nyugodtabbá válnak a vonásaim, ahogy rájuk gondolok.
- Tervem – ismétlem el kissé vontatottan a szót, ahogy gondolkodom. Főképp az elkerülésre szoktam figyelni, hiszen ha nem tudom elkerülni, akkor már tehetetlen vagyok. – Nyilván az lenne a jó terv, ha mondjuk újra én irányítanám az eseményeket, és visszaállítanám a normális közelséget. Mondjuk hátrébb lépek például. De hiába tudom én ezt így fejben, ha ott vagyok a szituációban akkor nem megy. Egyszerűen, megbénulok. Szóval, nem, nem igazán van azt hiszem – mondjuk inkább azt, hogy nincs. Végül is, olyan ami működne is tényleg nincs. Kezdjünk inkább nulláról, maximum kiderül, hogy tévedek. Ez a jobbik eset.
- Sokszor a tekintetükből. Vagy testbeszédből. Esetleg abból mit mondanak és hogyan. A baj csak az, hogy ezekkel mind lehet hazudni is, igaz? Szóval nem 100%-os a dolog. – nehéz rendesen összeszedni a jeleket, hiszen nem szoktam kielemezni, hogy na ez most az. Csak látom és tudom. És valljuk be, már fáradok az érzéseim, gondolataim analízisétől. Kezdek tényleg arra a pontra eljutni, hogy mindenre az a válasz, hogy nem tudom.
- Nekik nagyon jó és nagyon megnyugtató. Én meg túlélem. Nagyon ritkán csinálok ilyet, és amilyen távolságtartó vagyok a fizikai dolgokkal kapcsolatban nekik eszükbe se jut, hogy viszonozzák az ilyeneket. Vagy ha igen, akkor meg elejét veszem a dolgoknak és megmondom nekik, hogy inkább ne – vonom meg a vállamat. Értem, hogy nem jó ha erőltetem az ilyen dolgokat de tényleg eszemben sincs ezt tenni, főleg mert nekem nem annyira kellemes a dolog. Kellemetlen, de nem annyira, hogy ha muszáj akkor ne tegyem meg. Szerencsére ritkán muszáj. – Ne értsen félre, ez tényleg nem gyakori egyáltalán. Talán ha kettő vagy három ilyen eset volt. És csak azokkal fordult elő, akiket tényleg a barátomnak tartok és valamennyire megbízom bennük.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Számtalan érzést lehetne ehhez társítani és sokat elárul, kinek mi az első szó, ami eszébe jut, mi a domináns érzés. Bólintok, mert valóban, jó lett volna, ha ezek elhangzanak, viszont jó jel, hogy Laura a tudatában van ennek.*
- Rengeteg mindent lehetett volna mondani. Ezekről is beszélhetünk bővebben, főleg, ha szeretnél a fennálló helyzeten változtatni.-*Vetem fel, még ha ez inkább megfontolnivaló is, semmint konkrét kitűzés de úgy érzem, a családjával való kapcsolata rászorul némi átértékelésre. A lehetőség mindenképp adott, mindent megvizsgálhatunk együtt, aminek kapcsán kételyei vagy nehézségei akadnak.
- Ez inkább cél, mint terv. De lebontjuk lépésekre és szépen haladunk majd felé,-*biccentek, kicsit érzékletesebbé téve a kettő közti különbséget.*- Sokféle technika létezik, amiket ha elsajátítasz, akkor ilyen helyzetekben segítenek jobban kézben tartani a dolgokat,-*vetítem előre, miket fogok többek közt tanítani. Persze, nem instant gyógyír egyik sem, ám fokozatosan lehetővé teszik majd, hogy egyre kevésbé a félelem uralja Laura cselekedeteit és gondolatait.*
- Akkor ezen is dolgozunk majd,-*írom gondolatban teendőink listájára a testbeszéd-elemzést, nem téve hozzá, hogy félreérteni is könnyű a szándékot, ha valakiből a trauma szól főként. Kell még egy vagy két ülés, hogy teljesebb képet kapjak, azonban kezd körvonalazódni a fejemben, mire, mikre lesz első körben szükség.*
- Értem,-*bólintok, hiszen a válaszomat megkaptam. A "túlélem" kezdetnek megteszi. Néhány pillanatig töprengek, belekortyolva a bögrémbe, majd Laurára nézek.*- Az elhangzottak alapján össze fogok állítani egy tesztsort, amit a következő ülésen kitöltesz. Van bármi más, amiről érdemes tudnom? Speciális képesség, rendszeresen szedett bájitalok?-*a választ követően felkecmergek, hogy a polchoz lépve az előre elkészített lapok közt válogassak egy keveset.*
- Adok némi házi feladatot, hogy addig is gyakorolhass, ha jónak érzed,-*telepszem aztán vissza, a következő tíz percben egy relaxációs gyakorlatot mutatva-magyarázva el, mielőtt útjára engedném a leányt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Nehezen mondhatnám azt, hogy minden rendben. Persze, volt ideje leülepedni a dolognak, így mindkettőnket megkímélem az első indulatok lecsapódásától, ettől függetlenül bőven van miről beszélgetnünk. Előre lebegtetem a kávé és vajas croissant adagját, amíg becsukom magam mögött a tanári ajtaját, elvégre, csak azért, mert neheztelek rá valamiért amiben nem is vagyok biztos, nem fogok gyerekesen hadat üzenni és elfordítani a fejem. Ems még mindig fontos nekem, lehet, hogy most nem minden napfény és szivárvány köztünk, ettől függetlenül aligha szeretném elveszíteni, ezért is vártam eddig. Nem hívtam fel azonnal, miután találkoztam Coltonnal, nem vontam kérdőre, hogy akaratlanul ne emeljem fel a hangom és ne mondjak olyan dolgokat, amiket már akkor megbántam volna. Ems nem tehet róla. Most is ezt ismételgetem magamban, hogy Emily nem tenne ilyet, és aligha lenne képes befolyásolni a testvére indulatait. Emily teljesen ártatlan az ügyben, tudom, szentül hiszem, ettől függetlenül még beszélnünk kell róla.
- Jó reggelt - szusszanva érkezek meg a friss, még illatos reggeli után én is, ahogy helyet foglalok vele szemben. Egy adag kijavított dolgozatot elsüllyesztek a fiókban, majd ujjaim összefonva az asztal lapján mosolygok rá. Nem, ez nem a vihar előtti csalfa mosoly, aligha van kedvem veszekedni és megjátszani az agyam. Csak szeretném, ha tudná, hogy nem haragszom rá. Persze, jobbik esetben, fogalma sincs miért haragudhatnék egyáltalán.
- Mit mondtál a bátyádnak, Emily? - sosem tudtam szép köntösbe borítani a mondandóm, a legtöbbször egyszerűen csak kimondom, ahogy gondolom a dolgokat, nem enyhítek az élükön, és ezért is tűnhet maga a kérdés is viszonylag durvának. - Nem történt semmi baj - ó, dehogynem - csak szeretném tudni, mit mondtál neki rólam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Adri
Ruhácska

Próbálom kibogarászni a szavakat, hogy legalább egy megfelelőt összekaparjak a lánynak. Aranyos és értelmes, ezzel nincs is baj, de élőszóban is olyan nagyon nehezen jutunk el a végcélig, mint írásban. Háromszor annyit körmöl le, mint a többiek, és mégis, pont annyit mond vele. Nem tud szelektálni, és nem tudom, hogy tizenkilenc éves embert meg lehet-e még tanítani erre. Nem vagyok benne biztos, hogy igen. Kipipálom a választ, mert végül is, benne van a lényeg, majd felpillantok a nyíló ajtóra, és a belebegő ételre. Reggeliznem kellett volna, mielőtt bejövök, de olyan meleg volt reggel, hogy a teámat sem ittam meg.
- Szia, Adri.
Most találkozunk először azóta az eset óta, amit nevezhetünk úgy, hogy szakítottunk. Most először látom, és sóhajtva figyelem őt, ahogy elhelyezkedik, ahogy pakol. Hogy ne bámuljam nagyon feltűnően, ne keressek akaratlanul is jeleket, inkább a hajammal foglalatoskodom. Melege van a nyakamnak, úgy vagy fél perce, így felfogva a tincseket, laza kontyot képezek a fejem tetején, a csuklómon biztonsági okokból tartott hajgumival pedig rögzítem, miközben kérdez.
- Colenak?
Igen, időnyerés, mert hát mi más lehetne ez, nincs nekem olyan sok bátyám, hogy azonosítani kelljen. Nem mondom, hogy semmit, nyilván okkal kérdezte, én pedig felelek:
- Hogy nem működött kettőnk között, nem ugyanott tartunk az életben, a vágyainkban. Hogy nagyon szeretlek, mint embert, jó ember vagy, és őszinte voltál velem, nem ringattál hamis nyugalomba.
A kezeimet leeresztve nézem, ahogy mosolyog, és ezt szerettem volna, hogy legyen közöttünk továbbra is barátság, hiszen mi barátok voltunk mindig is.
- Hogy ne bántson.
A pilláim megremegnek ahogy ezt kimondom, és a torkomba gombóc keletkezik, amit nehezen, de legyűrök.
- Bántott?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Egészen merész húzásnak tartom tőle ezt a ruhát - például én, felnőtt és érett ember létemre is az első dolog, amit észreveszek benne, azok a mellei, és nem azért, mert még mindig ez lenne az egyetlen dolog, amit látok benne, elvégre nem tíz éves vagyok már, egyszerűen csak nem tudja figyelmen kívül hagyni az ember. Ez a ruha célja. Valahol egészen aggódom, és nem is kifejezetten értem, miért most veszi fel ezt. Itt akar találni mást? Nekem akarja bebizonyítani, hogy itt is képes találni mást? Mit akarsz ezzel a ruhával, Emily?
Megemelem jobb szemöldököm, ahogy visszakérdez. Kinek másnak? Értem, mit akar ezzel elérni, pontosan értem, időt, kiheverni a kérdés okozta első sokkot, elvégre, az ember nem feltétlenül számít erre egy napfényes, meleg reggelen, ugyebár. Aprót biccentek, ahogy karjaimra támaszkodva előre dőlök, bal térdem fel-le kezd járni, de arra kifejezetten figyelek, hogy a cipő ne kezdje el ütemesen kopogtatva verni a padlót. Nem kell itt senkit idő előtt felhergelni.
- Neki.
Alapvetően nincsenek elvárásaim. Nem terveztem el ezt a beszélgetést a fejemben, így nem is tudom majd úgy irányítani, hogy oda kössünk ki, ahova akarom, elvégre, nem is akarok sehova sem kikötni. Csak essünk túl rajta. Persze kiszedhetném a fejéből is, Emily elméje mindig is nyitott könyv volt, de, egyrészt, minden joga megvan ahhoz, hogy megmagyarázza, másrészt, még mindig nem szívesen alkalmazok csak úgy legilimenciát, miután Shay a rendelőbe került miattam.
- Ugye tudod, Emily, hogy nem miattad, és nem miatta történt? - fejem halványan oldalra billen. Nem akarom, hogy túlgondolja ezt, és kifejezetten feldühítene a tény, ha tévképzeteket kezdene bemagyarázni magának. Magam miatt történt. Ennyi az egész, bármennyire is lehetetlen elképzelés, hogy képes vagyok önmagamtól is döntéseket hozni az életemben.
- Nem bántott.
Nem alsósok vagyunk, hogy elkezdjek árulkodni anyucinak, amiért a csúnya, gonosz Cole meghúzta szünetben a hajam. Nem akarom, hogy veszekedjen vele, a legegyszerűbb megoldás tehát azt mondani, hogy nem történt semmi. Felnőttem már ahhoz, hogy magamnak oldjam meg a dolgaim.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

-Tudom.
Nem, ez így nem pontos, a fejem kicsit lehajtom, eligazgatom a ruhát a combomnál, csak utána nézek fel megint rá.
- Azt tudom, hogy én nem tudtam megadni neked azt, amire szükséged van.
Ez így a pontos. Nyilván, mivel szakítottunk, mint minden ember, én is próbáltam megtalálni a miérteket. Hogy miért szakított velem, hogy mi volt az, ami elromlott, és tekintve, hogy előtte a testvéremhez fűzték igazán mély érzelmek, úgy véltem, ez lehet a kulcs. Én nem vagyok olyan, mint Cole, soha nem is leszek. Hasonlítunk, de nem tudok olyan lenni, mint ő. Én nem tudok úgy viselkedni, nem tudok olyan lenni. És mivel kettőnk között elég sok különbség van, már csak alapból is, nyilván erre a következtetésre jutottam.
Alsó ajkaimat megnyalva pillantok fel rá, nézem őt egy hosszú percig. Kérdezek, fejben, de nem kapok tőle választ, az arca se rezdül, tudom, hogy nincs a fejemben, hogy ki kell mondanom, amit gondolok, amit érzek. Sejtem, hogy Shay miatt, az akkor történtek miatt van. Vajon már ott is vége volt, csak nem vettem észre? Utána még volt pár jó napunk, de lényegében napokkal később bekövetkezett a búcsú. Nem hallgatja a gondolataimat, pedig annyival könnyebb minden, amikor azokra reflektál.
- Ha nem bántott, sem szóban, sem fizikailag, akkor miért kérdezted, hogy mit mondtam neki?
Nem vagyok buta. Naiv igen, ezt elismerem, hiszen minden embert feltételek nélkül jónak látok először, de attól még, hogy nem szívesen látom meg a negatív érzéseket, tudom, hogy mikor kérdez valaki valamit. Tudom, hogy történt valami.
- Haragszol rám?
Minden joga megvan, hiszen beszéltem rólunk másnak, pedig ez a mi dolgunk, de Cole pont akkor... szusszanok egyet, a fejem hátradöntöm, egy pillanatig nézem a plafont, majd visszafordulok Adrian felé. Olyan szépen néz, hogy az szinte darabokra töri a lelkem.
- Cole azt mondta nem haragszik, hogy megérti és elfogadja, hogy együtt vagyunk. Nem akartam elmondani neki, de amikor ezt mondta, nem tudtam, csak megköszönni és mosolyogni, amikor már késő volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Tudja. Aligha hiszem el, hogy tudná, hiszen még én is nehezen tudom csak megfogalmazni, egészen pontosan mi is volt a baj. Nem ő volt kevés. Emellett megrendíthetetlenül kiállok, nem ő nem volt elég, és nem amiatt történt, mert önmaga volt. Emily tökéletes, nem csak a maga módján, hanem minden elképzelhető módon, tökéletes, és képes mindent neked adni önmagából, hogy boldognak lásson. A probléma bennem volt. Talán túl hamar megszoktam, belekényelmesedtem, talán a tudat volt az, hogy tehetnék bármit, ő akkor is velem lesz, a meggyőződés, hogy Emily-t képtelenség elveszíteni, hogy Ems lénye, a jelenléte garantált. Megkaptam tőle mindent. Őszintén, tényleg megkaptam tőle mindent, és én is tudom, hogy talán soha nem fogok találkozni még egy olyan emberrel, aki ennyire fog szeretni mint ő. Ezért nem szeretném, ha magában keresné a hibát. Ez viszont, egy olyan dolog, amit nem tudok befolyásolni.
- Nem, Ems - megingatom fejem, ahogy tovább nézem őt. Egymásnak szorulnak az ujjaim, ahogy felszusszanok. Azt kívánom, bárcsak elültethetném a fejében az igazságot, vagy ha nem is, bárcsak képes lenne gyűlölni engem, amiért nem becsültem meg őt. Akkor sokkal könnyebb lenne, akkor tudnám, hogy tisztában van az értékeivel. - Te megadtál nekem mindent, amire szükségem van - végig a szemébe nézek, nem engedem el a tekintetét, fogva tartom őt a pillantásommal. Azt akarom, hogy higgyen nekem, hogy elfogadja ezt. - Az nem a te hibád, hogy amire szükségem van, és amit akarok, nem ugyanaz - nem, erről, tulajdonképp, egyikőnk sem tehet. Megpróbálhatnék változtatni magamon, de nem sikerülne, ez olyan dolog, amit az ember nem tud egyik napról a másikra felülírni.
Felszusszanok. Alapvetően nincs bajom a kérdésekkel, nincs bajom az emberi kíváncsisággal, az viszont halványan birizgálja a tűrőképességem, amikor valaki nem tudja elfogadni a nemet válaszként. Ha azt mondtam, nem bántott, az azt jelenti, hogy nem bántott, és ami köztünk történt, az ugyanúgy nem tartozik rá, ahogy Coltonra sem az Emily-vel való kapcsolatunk részletei. Ez valami családi betegség lehet náluk.
- Nem történt semmi olyan, amit ne tudnék kezelni.
Tényleg borzalmasan gyerekesen hangzana, ha elkezdenék arról siránkozni, hogy rám ugrott, hogy elverjen, majd lehordott szinte mindennek. - És szeretném, ha őt nem vonnád kérdőre, rendben? - nyilván nem tilthatom meg neki, nem vagyok az apja, és különben is, felnőtt már, azt csinál, amit akar, de kimondatlanul hálás lennék azért, ha nem avatkozna ebbe bele. Ennél egyértelműbben pedig aligha hozhatnám ezt a tudtára.
- Nem haragszom rád, ő a testvéred.
Akkor haragudtam volna, kiabáltam volna vele és követeltem volna, hogy magyarázza meg, de azóta lenyugodtam. Joga van hozzá, hogy elmondja neki. Elvégre, Cole az egyetlen stabil pont az életében.
- Mi? - tekintetem értetlenül rezdül meg az arcán. Nem, eddig sem volt szükségem Cole engedélyére, most pedig végképp nincs mire megadnia, ettől függetlenül meglepődöm, marhára meglepődöm, és először el sem hiszem. Elvégre, gyűlöl engem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Nézem őt. Tekintete a tekintetemben. Tekintetem a tekintetében. Régebben, amikor még csak fel-felfedeztem a tényt, hogy szerelmes vagyok belé, nagyon sokszor kerültem a pillantását, mert zavarba jöttem tőle, a szép szemektől, az átható pillantásától. Most is szerelmes vagyok belé, most is elpirulok, ha ennyire mélyen néz a szemembe, érzem, ahogy a kislányos izgalom egy pillanat alatt lesöpör a lábamról. De már tudok a szemébe nézni, már nem zavar, ha az izgalom, a zavar, a vágy kiül az arcomra. Őszinte, nyílt érzéseim vannak, és hálás vagyok, amiért már nem kell titkolnom őket. Amikor tudja, és amiért tiszteli az érzéseimet. Nem érdekel, hogy mit mond Cole Adrianről, sem azt, hogy Adrian Cole-ról, a saját tudásomra támaszkodom, a saját tapasztalásaim alapján hozok ítéletet velük szemben, és egyikük sem tud befolyásolni. Adrian tisztel engem. Tisztel, mint barát a barátját. Tisztel, mint férfi a nőt. Tisztel, mint társ a társát. Attól még, hogy már nem vagyunk egy pár, nem szűnt meg a tisztelet egymás iránt, és tudom, hogy nem fog haragudni rám, csak mert még nem múltak el az érzéseim.
- Örülök, hogy kielégítő voltam a számodra.
Felelek őszintén, de ahogy kimondom, már tudom, hogy ez nagyon rosszul hangzik így, és nagyon félreérthető, és hála Merlinnek, hogy ilyen korán csak ketten vagyunk itt. A szemeimet lehunyva rázkódok a visszafolytott nevetéstől, kezem a szám elé kapva.
- Hú, de szerencsés, hogy nem irodalmi nyelvet oktatok.
Lenne baj azt hiszem, és a sok tiniterhességet visszavezethetnénk arra, hogy ennyire kétértelműen tudok fogalmazni. A fonásaimat rendezve keresem meg újra a tekintetét, a szemem mosolyog, ahogy a szám is.
- Nem hibáztatom magam, ha te sem hibáztatod magad.
Ez nem az ő hibája, és ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Eszemben sem volt hibáztatni őt, egyetlen pillanatig sem. Hazudhatott volna nekem ott kint, mutathatott volna másik emléket, mondhatta volna, hogy csak viccel, de nem tette, őszinte volt velem.
- Nem fogom.
Rázom meg a fejem aprót, mert eszemben sincs. Nem mondom, ha Adrian szét lenne verve, akkor nyilván az első utam Cole-hoz vezetne, hogy mégis mit művelt, és akkor nem lennék kedves. De nincs baja, láthatóan jól van, talán lelkileg bántotta a testvérem. Ennek sem örülök, de egyik sem szent, és pont elég sérelem van mind a kettejüknél.
- Megkérdeztem tőle, hogy mellettem állna-e a jövőben, ha úgy döntenék, hogy gyereket akarok, mert mostanában gondolkoztam ezen, hogy néhány év múlva, lehetne, és akkor mondta, hogy elfogadja a tényt, hogy az életem része vagy, hogy fontos vagy nekem.
Azt hittem, nehezebb lesz erről beszélni, hogy nehezebb lesz vele beszélgetni, de nem az, és ennek nagyon örülök. Viszont, ahogy így beszélek, eszembe jut még valami.
- Ugye, attól még, hogy nem vagyunk együtt, az életem része maradsz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

Hát ez a nap is elérkezett. Kriszpinnek sikerült szabaddá tennie egy időpontot Henrik számára, a férfi számára pedig kétség sem férhetett hozzá, hogy akármi történjék, ő bizony meg fog jelenni. Most ugyanis arról van szó, hogy a következő tanévben taníthat-e egyáltalán a kastélyban és, ha igen, milyen feltételekkel. A róla megjelenő újságcikkek nem segítenek a renoméján és minden bizonnyal az igazgató is kétszer át fogja gondolni, hogy beengedje Henriket az iskola falai közé. Pedig nincs mitől tartania. Dimitri állítólag már beszélt vele - hiszen kiszivárgott, hogy a pszichológiai vizsgálatot ő végezte el a férfin -, amiből világosan látszik, hogy Ambrózy se nem őrült, se nem gyilkos. Ha ez nem volna elég, Henrik épp a Romániai Rezervátum ügyén dolgozik, amiről szintén sokat cikkeznek az elmúlt időszakban. Ha az ember megmenti egy ország sárkánypopulációját, az általában hírértékűnek számít a jobb helyeken.
Ideges. Le sem tagadhatná, hogy feszült a találkával kapcsolatban, s ezt a hihetetlen ideget még Lilla sem volt képes oldani. A megbeszélt időpont előtt pár perccel érkezik és próba szerencse alapon bekopog az ajtón. Miután egy hang jelzi, hogy beléphet, nem tétovázik tovább, belép az ajtón, majd bezárja maga mögött. Nincs sok ideje bámészkodni és nem is nagyon akar, pillanatok alatt néz körbe, majd tekintete megállapodik Kriszpinen.
- Jó napot, Ambrózy Henrik vagyok - könnyeden lép közelebb az íróasztalhoz, hogy kezet nyújtson a mögötte ülőnek. Csak semmi pánik, minden jól fog elsülni. Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Az olyan embereknek, mint Emily - akik túl sok jót látnak a világban, akik megunhatatlanul hisznek az emberekben, nem szabadna élniük. Két lábon járó boxzsákká teszik saját maguk, a többiek pedig, még ha akaratlanul is, de beléjük rúgnak. Látom a tekintetében a végtelen őszinteséget, hogy nincs amit titkoljon előttem és nem is akar, hogy még most is képes ugyanúgy érezni irántam, és ha úgy döntenék, tárt karokkal fogadna vissza maga mellé. Látom őt, ahogy viselkedik velem anélkül, hogy megérdemelném, és belül nagyon sajnálom, hogy én képtelen vagyok ugyanígy visszanézi rá. Világ életemben az egyik legnagyobb hibám volt, hogy túl sok mindent tartottam magamban. Ha fájt, nem beszéltem róla, ha boldog voltam, nem beszéltem róla, bármi is történt, azt egyedül éltem meg, és az ilyen dolgok nem csak az embert, de a kapcsolatait is tönkreteszik. Elszakítottam magam mellől Coltont, talán az egyetlen embert, akihez húzott a szívem, a nővéremmel való, leginkább hullámvasúhoz hasonlító kapcsolatomnak talán most van vége, és ellöktem magam mellől Emily-t is, ő mégis itt van. Ő mégis velem tart. Ez pedig olyan mély hűség, amiért én nem tettem semmit, amit valaki olyan iránt kellene éreznie, aki képes viszonozni. Néha úgy érzem, önmagam is elveszítem, túl labilis vagyok, a kedvem, az érzelmeim, a türelmem. Nem érdemlem meg őt az életemben.
Halványan felfelé rándul a szám, ahogy megszólal. Nagyon kimerítő itt ülni vele szemben, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha nem lenne semmi bajom, pedig, hol kevésbé, hol nagyon is tudatosan, de egész életemben ezt csináltam, most meg fogalmam sincs hogyan kell másképp.
- Az igazság nem hibáztatás, Ems - megingatom fejem. Emily jó hozzám, szívszaggatóan jó, én pedig tényleg nem tudom, mit kezdjek ebben a helyzetben. Talán igazuk van, Coltonnak és a testvéremnek, talán tényleg önző vagyok, talán tényleg élvezem ezt a mártír szerepet, és a tudatom sarkában most is azt várom, hogy Ems figyeljen rám, hogy megcáfoljon, hogy azt mondja, nem követtem el hibát. Nem szabadna kihasználnom őt, de nem tudok nem így viselkedni, fogalmam sincs, hogyan lehetnék jobb én.
- Persze, hogy az maradok. Amíg szükséged van rám - még ha nem is ez a helyes, nem vagyok képes még egy embert a hátam mögött hagyni. Nem őt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

- Istenem Adrian!
Olyan hirtelen tör ez ki belőlem, hogy riadtan kapom a szám elé a kezeimet, mind a kettőt, hogy le tudjam tapasztani, mert nem akarok vele ennyire csúnya hangon beszélni, és igen, nekem már az csúnya, hogy felelem a hangom. Nem szeretem, amikor így vélekedik magáról, és jó lenne, ha ő sem tenné, sokkal könnyebb lenne az élete. Annyira sok értéke van, annyira sok dolog van, ami miatt értékes és szeretnivaló embernek tartom, hogy napestig itt ülhetnénk. El tudnám mondani, hogy az embereknek miért kéne mindenképpen szeretniük őt.
- Akkor örökre, megbeszéltük.
Egyezek bele a dologba, mert ha ő csak addig akar az életem része lenni, akkor rossz hírem van, hosszú távra tervezek vele, mert nekem olyan száznegyvenhárom éves koromig szükségem lesz rá. Addig úgysem élek, szóval jó kis kort lőttem be. Már csak százhúsz év és szabadul, mint egy életfogytiglan. Visszafordulok az aszalom felé, de csak addig, amí leteszem a tollam. Felkelve iszok egy kortyot a málnás vízből, amit ma magammal hoztam, aztán nem zavartatva magam, áthelyezem a székhelyem Adrian ölébe, és mivel nem gondoltam erre a tettre, csak úgy megtörtént, védekezni sem tud ellene. Nem is hiszem, hogy szeretné. Szóval a hátsómat jól elhelyezem a combjain, lábaimat úrinősen keresztezem, mert ez a ruha azért megköveteli ezt, két tenyerem közé pedig behelyezem az arcát, és masszívan tartom, hogy ne tudjon ne a szemembe nézni. Jó le is csukhatja a szemét, de azért nagyon remélem, hogy inkább felveszi velem a szemkontaktust. Azért nem vagyok hülye, látom, a valami nem oké neki.
- Szóval Adrian Ivanorovics Black.
Szólítom a teljes nevén, a tanárnénis stílusomban, és még a tanárnénis mosolyomat is megkapja. Ez az, amikor még a kislányok is tudják, hogy most el kell beszélgetnünk egymással arról, miért is nem jó csúfolni a másikat, vagy éppen kinevetni.
- Mondd el nekem, mint a barátodnak, kérlek, hogy mi bánt. Jobb, kint mint bent.
Elmosolydva simítom meg az arcát, de nem engedem el, nincs olyan szerencséje.  
- És mivel nem vagyok még pszichológus, nem számítok fel óradíjat, ez most tök ingyen van, csak neked.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

Ambrózy Henrik
délelőtt az irodában
Csak a pontosság kedvéért: Oravecz kisasszonynak sikerült szabaddá tennie azt az időpontot a napirendemben. Vagyis hát ő már Béresné, viszont furcsa lenne állandóan így szólítgatni őt meg kérni tőle mindenfélét, ezért átálltam a Tatianara, a magázás viszont maradt. Lényeg a lényeg, nélküle azt se tudnám, hol áll a fejem. Általában vele is alig. Minden találkozóm, megbeszélésem, programom előtt rám szól bizonyos időközönként, hogy mindjárt következik. Ettől függetlenül általában belefeledkezem valamibe, végül pedig kapkodhatok. Szerencésebb, mikor simán várok valakit magamhoz, akkor egyszerűen félbehagyom, amin ügyködöm. Mint majd most nemsoká.
A 11-esem (ahogy az irodvezetőm hívja) korábban érkezik 11 óránál, mivel azonban jobbkezem pontosan tudja, hogy tökéletesen mindegy, most engedi-e be vagy pár perc múlva, így egy intéssel jelzi, fáradjon csak be. Ajtóm, amit tárva-nyitva szeretek tartani, természetesen most is becsukta magát. Szerintem méltánytalannak tartja, hogy nem használom őt arra, amire rendeltetett és hogy igazából elég volna nekem a félfája is, így önkényesen beteszi magát olykor. Mikor kopogtatnak, először fáradtan sóhajtok egyet, hiszen ilyenkor jövök csak rá, hogy akaratom ellenére be vagyok zárkózva.
- Szabad - szólok ki, félretéve az adag papírt és kilépek asztalom mögül, hogy az érkező elé állhassak. Pajkos már akkor felemelete a fejét kosara széléről, fülét hegyezve, amikor még csak kint beszélgetett a férfi Tatianaval, most pedig farokcsóválva figyel minket.
- Hercegh Kriszpin. Foglaljon helyet! - intek neki az asztalom előtti székre, én meg visszamegyek mögé a sajátomhoz. Kutyám csak nem bírja ki: felkel párnás fekhelyéről, odaballag Henrikhez és érdeklődve megszagolgatja, néz rá felfele.
Olvasok újságot, szeretek tájékozódni, nem csoda hát, hogy ismerős volt a férfi neve, mikor felmerült a jövő tanév új tanárjelöltjei között. Dimitri előljárt nálam már az érdekében, úgymond megpuhított kicsit. Nem mintha ne lennék amúgy is eléggé az. Rendben, igaz, ha olyasmiről van szó, ami fontos és amit védek, szikla lesz belőlem, márpedig az iskola pont ilyen dolog. Ám az ártatlanság vélelme is az. Csak azért, mert azt írta az újság és azt beszélik az emberek, attól még semmi sem készpénz. Más kérdés, hogy erről a közvélemény valamint a szülők is másként gondolkodnak. Erről majd később. Most hallgatom Ambrózy urat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója