- És azóta nem is használtad? - lepődik meg annyira, hogy hát ez kiszalad a száján. Mert fölösleges volt. Van, akinek pár évtized ugye nem akkora nagy ügy. A kommunikációt meg megoldotta mondjuk máshogy. Mindegy már. Inkább belekortyol szegény teába, ha már egyszer idehozták.

Még nem jutott eszébe, hogy mit csináljon a füzetével, ha egyszer megunják egymást, és abbahagyják a szabadidős elfoglaltságukat, de most felötlött benne a gondolat. Valószínűleg visszaküldi majd neki, vagy elhagyja. Tudja már annyira, hogy főni fog a feje tizenakárhány év múlva, hogy miket nem volt képes összehordani, és ilyesmiről nem akar dokumentumokat őrizgetni. Mármint nem a kamaszkori szenvelgéseiről, hanem a kamaszkori szenvelgéseiről Adammel. Nem illik bele a konzervatív jövőképfelfogásába. Gyerek, férj, kis közösség. Nem fér össze az ilyesmi.

 - Mi alapján választod meg, hol maradsz meg? - ez a hirtelen gondolat a család, gyerek, férj triumvirátusról ragadósabb, mint gondolta. Az elmúlt percben tűnődve nézegette hol a teáját, hol beszélgetőtársát. Neki van egy meghatározott útja, amit nagy valószínűséggel végigcsinál majd. Adamnek ilyene nincsen, és így hirtelen megüti a gondolat, hogy keserves lehet leélni az örökkévalóságot.

Így van, a léptékek. Ő nem teheti meg, hogy azt csinál, amit akar, mert nincs rá ideje. Ahhoz ugyanis a legjobb először rájönni, hogy mit is akar, és ahhoz rengeteg idő kell. Az neki nincs. Meg ő töredelmesen bevallja, hogy a járt út mindig kényelmesebb, mint a járatlan. Nem kell ugye gondolkozni meg mi lett volna hásat játszani. Így is lehet, persze, de nem sok értelme van.

 - Persze. Ne haragudj. - rázza meg a fejét a válasz után. Ő kérte, meg is kapta. Gondolja ugyan, hogy Adam annyira nem érzékenykedik ezen, bár aztán ki tudja, hogy ő mit miről gondol, de azért elég keményen hangzott. De hát igaza van, persze, nála biztos nem az az első szempont, hogy hegyvidéken telepedjen meg vagy tengerparton, hanem először ahol lehet. Ó, gyerekek, ilyenkor látszik, hogy kettejük ég és föld.

Inkább issza azt a szerencsétlen teát. Néha azért meglepi, hogy mennyire szürreális dolgok tudnak előfordulni. A tea legalább valami normális és hétköznapi.

Ez egy beszélgetős hely. Jó, van hozzá tea olyan esetekre, amikor valaki elszólja magát, de végeredményben mégis csak azért építették, hogy társas élet mellett jobban szórd a pénzt. És ő szépen beadta a derekát, és beszélt. És akkor ennyi egy darabig elég is volt.

Nem kérdezik meg random a nevét, és nem kérdik, honnan jött, és mi a kedvenc csokija, bár az utóbbit mondjuk nem szokta bánni. Nem akarnak róla semmi teljesen fölöslegeset megtudni, csak azért, mert beszélni kell, mert ugye két ember között a csönd mindjárt azt jelenti, hogy zavar van az erőben. Olyankor persze ő is mindenfélét mond, hogy kitöltse az időt, amíg annyira rá nem unnak egymásra, hogy képesek legyenek elmenni. Ha néha valaki nem úgy kezdi az estét, hogy a nevét kérdi, amit perceken belül úgyis elfelejt, hanem valahogy máshogy, teszem azt elég ijesztően lehordja a pulóverét vagy szimplán együtt pocskondiázzák a karácsonyt, azt nagyon tudja értékeli.

Mivel nem tudja, mit mondjon, az okosabb és ritkábban használt utat választja, és szépen csendben marad. És minden addiginál jobban bánja, hogy nem tud rajzolni. Ez egy nagyszerű téma lenne, látja is maga előtt: a háttér egy habos-babos-kispárnás teaház szégyentelenül ízléstelen felszálló pillangókkal, az előtérben pedig egy párnán ücsörög egy fekete, hosszú tagú, nyugodt teremtés, aki lehetőleg minden ponton elüt a háttértől. Szinte viszket a tenyere papír és ceruza után. Kell neki ez a kép, és kész.

Márk

 Kész, slussz-passz, ennyi volt, vége. Ez a tanév is elmúlt. Bármennyire is jól jött most egy vakáció, Tiffany belegondolni sem mert, hogy nyakukon a vizsgaidőszak. Szőrnyű.
 Azért nyilván nem lehetett nem szóvátenni, hogy átvészelt egy újabb évnyi tanórát, így, rövid gondolkodás után, a mindig jó választásnak tűnő kocsmázás mellett döntött. Rögvest a szobája felé vette az irányt, ahol is ledobta magáról egyenruháját és talárját, hogy valami kimenősebb gönccel helyettesítse. Gyorsan magára kapott egy pöttyös miniszoknyát, amihez egy kék felsőt, fekete térdzoknit és egy pár bakkancsot társított. Fürdőbe menet még gyorsan rápillantott az éjjeliszekrényen ketyegő órára – 19:27 – majd továbbsietett a kis tükör elé, hogy elrendezze magát.
 19:43ra már teljesen elkészült. Megnézte még egyszer, hogy nálla van e minden, amire szüksége lehet – pálca, pénz, papírzsebkendő – majd becsapva maga mögött az ajtót, megindult a faluba. Kissé összehúzta kabátját, ahogy kilépett a fagyos levegőbe, de amiután mozgásba helyezte magát, megállapította, hogy csupán kellemesen hűvös van odakint. Nem egyedül indult útnak, még megannyi diák szállingózott lefelé a kastélyból, hisz mindenki ment lazítani egyet.
 Mire leért a főutcára sikerült is eldöntenie, hogy melyik helyet válassza egy kis ivászatra – így a csárda felé igazította lépteit. Gondolataiba süllyedve sétált az alkonyodó utcákon, és az utolsó alkalom emlékképeit próbálta előhalászni, mikor itt járt. Csak néhány dolog rémlett, így, bár morogva, de be kellett vallja magának, hogy régen, túl régen járt errefelé. Bár a jobb később, mint soha alapot vesszük, egyáltalán nincs semmilyen gond.
 Határozottan nyitott be a kintről oly sötétnek s eldugottnak tűnő helyre, halvány mosollyal jelezve háláját a benti melegnek. Legombolta magáról kabátját, majd tekintetével keresett egy kisebb, üresen álló asztalt, amihez letelepedhet. Köszönt egy-két iskolatársának, csúnyán nézett az őt fütyülő barmokra a sarokban, majd rendelt egy sört. Máris jobb.

Asszociációs játék? Nézd csak. Már nagyon régen játszott ilyet. Sokat mond a játékostársak pillanatnyi hangulatáról, problémáiról, és ennek tükrében is kell nézni, különben hamar kifárad, hiszen csak szavakat mondanak körítés nélkül. Adammel meg plusz érdekes lesz, mert kíváncsi a másik gondolattársításaira. Meg mondjuk, a magáéira is.

 - Szívesen. - mosolyodik el és néz a másikra várakozóan, és közben előpróbát tart. Ilyen játék előtt mindig szokott. Csak hogy lássa, működik-e az agya, és hogy a válaszok még mindig saját magának is meglepőek-e. Mert többnyire azok, ő maga két szó között a legritkább esetben érez kapcsolatot, nemhogy még rá is jöjjön, miért pont az jutott az eszébe.

Navine - okkersárga. Jó, ő vizuális típus, és a sokféle árnyalatú sárga közül, ami a lakhelyén fogadja, uralkodó ez az ocsmány árnyalat, itt kér elnézést mindenkitől, akit ez sérthetett. Ez nem volt meglepő. Másikat.

Zöld - haragoszöld fű, amit a réthez kapcsol. Erre se nehéz rájönni, hiszen ott futott össze először a beszélgetőtársával, pedig este volt és latyak, de az már mindegy. A mai nap nem a meglepő asszociációk napja lesz, de legalább képes ugrálni a mentális lexikonjában. Az jó.

   Cukor  - Kristály. - vágja rá, úgy,hogy azt illik, csípőből, és magában a szemét forgatva, még egy ilyen hülye asszociációt, há kristálycukor, érted. Kis ugrások.
   Bogolyfalva - Lehetőség. - erre pislog kettőt, mert mégis miért, de aztán megállapodik magával abban, hogy lehetőség elmenni a kastélyból pár órára. Hogy nem állás- vagy életlehetőségről van szó, abban egészen biztos.
   Szövetséges - Háború. - na, ebből sokat lehetne kihozni, ha lélekelemzésről lenne szó, de az igazság nagyon egyszerűen egy történelmi szófordulatban keresendő.
   Kanóc - Gyertya. - mosolyodik el, mert erre nem olyan sok lehetőség kínálkozik.
   Amszterdam - Fények. - éjszakai város inkább, ahogy ő hallotta.
   Szomjúság  - Száraz.
   Ügyetlen - Botlás. - gondol itt a híres küszöbön áteséseire általános iskolából. De jó volt, mások is kiröhögték és ő is kiröhögte magát. Ez egy egyéni adottság, más ilyet nem hiszi, hogy tudna.
  Mozart - Golyó. - fiatal nemzedék ő, aki szándékosan nem hallgat komolyzenét, de a hasát azt szereti. Már nem szégyelli, műveletlen kontár, és?
   Nyugat - Naplemente.
   Király - Trón. - sok lépcsővel, magasan.
   Felelősség - Nyomás. - de még milyen.
   Búvóhely - Menekülés. - és pánik, azt megismeri, helló.

Csak úgy kapta a szavakat, de ahogy visszahallja a saját válaszait, nem sikerült nagyokat ugrálni, megmaradt az egyszerű társításoknál. Nem baj, nem az méri az intelligenciát, csak rejtélyre számított. Majd máskor. Most ő jön; ez is a játék része, mert azt mondja, ami eszébe jut, nem gondolkozik mindenféle lehetőségen.

Fény. Rét. Falu. Füst. Felhő. Vihar. Eső. Falevél. Ősz. Hideg. Bor.

Fanni

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje és a bűntudat... † Ruha

A kérdése a kétértelműre meglepett, nem számítottam rá hogy visszakérdez, így zavartan ráncoltam a homlokom, de végül legyintettem egyet és inkább hagytam a témát. Nem tudok mit kezdeni vele, sőt össze voltam zavarodva egy kicsit. Főleg a dorgálás és a kuncogás az ami összezavart. Ismertem egy ideje, de eddigi emlékeim során kuncogással még nem találkoztam ha róla volt szó. A Keikora való kitérés talán nem volt a legjobb ötlet, de a lelkivilágom sem éppen egy jó téma, így hát...
- Nem, izé.... - zavart pillantással nézek rá, mert kicsit úgy éreztem, hogy túllőttem a célon.- Mármint, én csak... Szóval. - hebegek és habogok, mert nem akartam ezt az egészet kimondani, mármint fejben jobb volt. Ő ugyan jókedvűen mondta a Merlines dolgot, de én teljesen butának éreztem magam. Tudnom kellett volna hogy nem erre gondolt, de... áh már mindegy. Az ez utáni mondata egy kicsit boldogabbá tesz, mert jólesik hogy így gondolja, mármint méltányolja az együttérzésemet a dologgal kapcsolatban. A nevetése mosolyt csal az arcomra és most talán először sikerül nagyjából összeszednem magam teljesen, mióta beszélgetünk. Főleg most, hogy a tanársegédi dolgokra terelődött a szó!
- Feladattal? Bármivel! - lelkesen nézek rá, imádnám ha sikerülne valamivel lefoglalnom magam. Imádtam volna ha egy kicsit sikerült volna megszabadulnom a borongós napoktól... - Ez mind szuper, de nem vagyok olyan ügyes mint a prof, tehát az óra... hát azt is szívesen, de nem hiszem hogy hallgatnának rám... - lesütöm a szemem és az asztalt lesem. - Mármint, nem vagyok olyan magabiztos és határozott, de akármiben segítek amiben tudok. - újra rá emelem a tekintetem, majd megajándékozom egy szerény mosollyal. Nem hittem tényleg, hogy képes lennék egy órát megtartani, de örültem, hogy gondolt rá. Azonban volt egy olyan sejtésem, hogy repülő galacsinok, kiabálások, egymással veszekedő és civakodó diákok lennének ott, én pedig ha belekérdeznének teljesen lesokkolnék. Oké hogy értem az anyagot valamennyire, de azért... áh. Ingatom a fejem a gondolatmenet miatt, majd felsóhajtok. Nem lenne túl jó ötlet! Éppen befejeztem a monológot miért nem lenne jó órát tartanom, mikor a prof mond valamit, amitől úgy nézek rá, mintha kísértetet láttam volna.
- Az anyám?!!! - felugrok az asztaltól és olyan tekintettel meredek rá mint egy üldöznek. Az ajtó felé pillantok félve hogy belép rajta, majd  ökölbe szorítva a kezem dobom le magam a székre, kifújva a levegőt. Már csak ez hiányzott... Úgy éreztem magam mint akit becsaptak, mintha valaki az orromnál fogva vezetett volna. Nem a prof, hanem az anyám. Tudhattam volna hogy vannak kapcsolatai, annyira tudhattam volna. Hátradőlve a székben a plafonra emelem a tekintetem elszámolva egészen húszig.
- Mit akart magától? - semleges hangnemen kérdezem meg, nem kertelek. A lényeg érdekel, hogy mégis mit akart már megint. Néha annyi mindent visz a túlzásba hogy az már fájdalmas... Nem vagyok más kisgyerek akire óvón kell vigyázni, ez már nem az a Cat aki két éve eljött a suliba! Legalábbis én így gondoltam, de ő nem...

Nézz oda, ez érdekes. Itt is vannak egyszerű társítások, de többnyire azért meglepőek, új szemszögből asszociál olyan, többnyire adott dolgokra is, mint a füst. A navinés ugyan nem tudhatja, mik a kapcsolódások a szavak között, de van annyi képzelőereje, hogy összealkosson valamit. Hogy aztán az különbözik-e attól, amit a másik eredetileg gondol, vagy sem, az már mindegy. Ez a szójáték is csak olyan, mint a szokásos beszélgetés: két malomban őröl két ember midig és kivétel nélkül.

  Forr - gyöngyöz. Így van, praktikus, forr a víz a lábasban. Valaki legyen már földhözragadt is itt.
  Hús- vér. Itt is a konyha ugrik be, visszakozással és undorral vegyest, mert ez a nyers hús dolog, ami lehetne az övé is, és neki fel kéne dolgozni.. nem.
  Barátság - meleg.
  Occam borotvája - sallang.
  Méreg - mar. Ez a méreg dolog mindig piszkálta a fantáziáját, és megfelelő mennyiségű detektívregény elolvasása után elkezdte nem szeretni a darazsakat. Ott mindig ciánnal irtották szegényeket, meg akkor már egymást is. Ő nem azt választaná. Valami lassabbat. Ha mondjuk ő venné be..
  Javít - ront. Abban amúgy is sokkal jobb, mint a javításban.
  Ünnep - Krisztus. - talán mert a legközelebbi a húsvét vagy mert tavasszal született, de erre bibliai jelenetek ugranak be.
  Harry Potter - magas. Kevésbé vizuálisan fogalmazva, őszintén tiszteli és csodálja, és felnéz rá.
  Csapágy - vas.
  Halhatatlan - nem. Mert nem természetes, nem megfelelő, nem lehetséges a mugli esze szerint, pedig hát dehogynem, és irtózik tőle. És ez egy önszuggesztív nem is, mert nagyon kívánatosan hangzik, és ezt nem szabad.

Még egy kört? Figyelmesen nézi a másikat, és kezét a gyakorlatilag üres csészéje mellett nyugtatva mondja sorra a szavakat, ami éppen felbukkan az agyában.

Perem. Zene. Föld. Élet. Oklevél. Tanítás. Gyerek. Játék. Freud.

A freudi társítás különösen kedvére van, mert akkor ez így röviden le is írta az alapokat.

  Köd - nedves. Egy egész ősz reggeli kép ugrik be, szinte tapinthatóan, de azt nem lehet egy szóban leírni, úgyhogy marad ennél.
  Sors - kerék. Persze, ott a szófordulat, de megint csak az az eset áll fenn, hogy erről az egy szóról beugrott érzéseiről hosszasan tudna értekezni, aminek lényege röviden a kapálózás lenne.
  Kíván - akar. Nem mondjuk ezt így ki, szól a jól ismert mantra, amit a felnőttek mondanak a gyereknek, de ugyan már. A kívánás finomkodás annak leplezésére, amit igenis nagyon akarunk.
  Edgar Allan Poe - holló. Ez reflex. Tudna miről mesélni, ha lenne rá több szava.
  Diadal - hatalom. A győzelem csak siker; a diadalhoz viszont leigázást köt.
  Szerep - halál. Na, akkor egy társítás, amit ő se ért. De pillanatnyilag egészen biztos ebben az asszociációban.
  Öngyilkosság - dráma. Ez egy elég drámai és feltűnősködő út elfelé; ráadásul semmire se jó. Csak ront a dolgokon. Mondhatni, felesleges. Felesleges dráma. Oldd meg csendesebben.
  Fej - agy. Beugrik a káposzta is rögtön utána, de az agy jobban illik  a helyzethez.
  Herceg - kisebb. Nem számítva a hercegségeket, a hercegnek kisebb hatalma van, mint a királynak. Azaz hangozzék akármilyen jól, nem elég jó, kevés. A kis hatalommániás kisleányzó.
  Sóhaj - vágy.
  Féreglyuk - párhuzamos világok. Olvasott, de főleg nézett egy pár sci-fi témájú elmeszüleményt; a nem áltudományos részével nincs tisztában, és nem is érdekli különösebben.
  Alázat - roskad. Az agya félig még a hercegnél időzik, a hagyományos hierarchiánál; de a munka, hivatás iránti alázatot is képszerűen képzeli el. És nem hisz benne. Vagy nem annyira; ez még homályos.

Utolsó kör. Egész szépen belejöttek, pedig először nem tűnt ígéretesnek a dolog. Ezt elrakja későbbre; jól jöhet még.

Hártya. Sírás. Kapar. Kendő. Dohos. Harmadik. Iszony. Húsvét. Feltámadás.

Zavar az erőben, gondolja magában, ahogy a másik megakadását figyeli, aztán ő akad meg a nagy nézésben, mert egyszerre húzza fel a szemöldökét, és próbálja visszatartani a nevetését. Hát, ez is egy variáció, ez tény, olyan, amire ő nem is gondolt. De hát kinek mi.

Vannak szokásos és egyedi asszociációk, ahogy eddig is. A hölgyön elmosolyodik, milyen régimódi társítás, de hiszen a szó is az volt, és a vele szemben ülő is az. Sikerült egy közös pontot is találniuk, ami után ki-kinek van rá ideje, hogy a játék végével eltűnődjön. Adam azon, amin, a navinés meg azon, hogy ezzel az utolsó feladvánnyal sikerült beletrafálnia valami olyanba, amihez ő kevés és kevés is lesz. A nyilvánvaló bibliai képeken túl ugyanis itt ül valakivel, aki a maga módján.. nem, itt megakasztja magát. Kevés ő ehhez, ez amúgy is a szokásos módon szégyentelenül összetett egy valami.

Amolyan üdvözlésként elmosolyodik, ahogy a másik lélekben is visszatér a teaázóba. Nna, egy újabb teljesen halva holt ötletet sikerült feléleszteniük, mert levelezés meg asszociációs játék, az smafu, kérem szépen, és akkor kiderül, hogy bizonyos esetekben egész jó dolog is kisülhet belőlük.

 - Nem mennénk ki egy kicsit? - nyit egy újabb fejezetet a ma estében, ami lehet lezáró fejezet is, ahogy a másik gondolja. A teaház viszont zsúfolt lett emberekkel és háttérzajjal és mindenféle gondolatokkal, és tudná értékelni a tágasabb kinti légkört.

Márk

 A nyugalmat könnyű megtalálni, a megtartásával van gond. Épp kihozták a lány itókáját, ő meg jóízűen kortyolt bele a keserű italba. Kivállóan esett a hideg pia, úgy érezte, hogy ezzel érvénybe lépett a „Tökéletes este” fogalom. Sulinak vége (arra most inkább nem gondolt, hogy vizsgák is lesznek, méghozzá a nehéz fajtából), kocsmázik, el tud mérülni gondolataiba – mi kell még? A költői kérdésére hamar és váratlanul érkezett válasz, ugyanis alig pár perc múlva valaki elsétált mellette, a következő pillanatban pedig azon kapta magát, hogy az illető az ő asztalához ült le – vagyis inkább dobta le – magát. Lassan emelte fel tekintetét, készülve elküldeni az ismeretlent melegebb égtájakra, mikor tekintete megakadt a vörös hajszálakon, majd találkozott az ismert szempárral és arccal.
-Márk? – ennyit bírt kinyőgni a megdöbbenésről, majd másodperceken keresztül figyelte a srácot, mintha arra akarna rájönni, hogy tényleg hús-vér lény e, vagy csak valamilyen másolata a Levitásnak. Mikor már teljesen meggyőződött, hogy tényleg a Varjassy gyerek ül vele szemben, megengedett magának egy ritkán látott vigyort.
-Te meg hogy kerülsz ide? – kezdte el azonnal a kikérdezést. – Ezer éve nem láttalak, hogy vagy? – és tényleg, csomó ideje nem találkoztak, sőt, szinte egyáltalán nem hallottak egymás felől az elmúlt...évben? Megpróbált annyira lelkesnek tűnni, amennyire csak tudott, mert tényleg örült a fiúnak. Legelőször négy éve találkoztak, a DÖK Napfordulós rendezvényén, amiről Tiff büszkén állíthatta, hogy az ő ötlete volt. A Rellonos emlékezett, hogy majd leátkozta Márk fejét, mivel teljes lelki nyugodsággal rá akart gyújtani a rét közepén, a lány pedig nem akarta, hogy a rendezvényük alatt legyen hiszti. Így belegondolva, 17 éves fejjel félig sem tűnt annyira szőrnyű a dolog, mint annó – de mentségére legyen, évekkel ezelőtt volt! Belegondolva szinte biztos volt benne, hogy tavaly óta nem látta a srácot, de úgy döntött, ezt majd később hozza fel.
 Megváltoztatta testhelyzetét, kissé a társasága felé dőlt, majd félresöpört egy tincset a szeméből, és újra belekortyolt a sörbe, várva, hogy a fiú válaszol-e vagy sem. Bár jobban tenné, hogy megszólalna, ha már csatlakozott hozzá.

Fanni

Ruha † A mászókalakó...

Az hogy még így is belement a dologba nagy bátorságra utal. Elmosolyodva néztem rá, majd  szórakozottan rágcsálva az alsó ajkam bámultam rá. Ötletem sem volt, mégis hol akar ő engem pálcahasználatra oktatni, vagyis na. Arra nem volt ötletem hogy hol oktathatna... Egy idő után abbahagytam és felsóhajtva néztem el tőle.
- Találj ki valami helyet és időpontot. - mondtam mivel nem visszakozott, hiába is vártam. A továbbiakban nagyrészt olyan dolgokat csinált vagy tett, amelyeket nem igazán tudtam hova tenni tőle. A nyelvelkapás, a bemutatás... érdekes egy figura volt az biztos. Az ártatlan vigyorra való megjegyzése miatt csak nevetni tudtam. Mikor sikerült összekapnom magam, újra meglepett a mászókára való felpakolásommal. Oké hogy nem vagyok száz kiló, de azért nem is egy próbababa amit az emberek kényük és kedvük szerint pakolhatnak. A végére azért egészen kellemes volt a hangulat, sőt még a fejembe is nyomta a kalapját. Meglepett vele, de nem zavart. Arra amit mondott csak érdeklődő tekintettel meredtem és elgondolkodtam rajta, ám egyenlőre nem mondtam rá semmit. Lemásztam a mászókáról és felajánlottam a forrócsoki ötletét amibe belement. Összeszedve a képregényét mondtam neki megint csak valamit, amire érdekes választ kaptam.
- Mi az hogy VV? - érdeklődő pillantással néztem felé és felkaptam a táskám, majd cukkolva próbáltam kicsikarni belőle valami reakciót, ami most sikerült is. Egy pont nekem! Azonban arra hogy pimasz vagyok csak forgattam a szemem, fel sem tűnt hogy idejött míg el nem kapta a csuklóm.
- Hé! - kezdtem volna bele a szövegelésbe, ám elkezdett magával cibálni a fél falun át. Mivel elég magas volt, így kocogtam olykor ha egy kicsit is rákapcsolt. Nagyon felhúzott a folyamatos gyere már dologgal így meg is jegyeztem.
- Lehet tényleg jó lett volna ha térdre ereszkedve könyörögsz Dorian! - próbáltam felhívni magamra a figyelmét hogy hahó, ezt a lányt nem áldották meg hosszú lábakkal a fentiek. Mármint nem annyira hosszúakkal mint az övé. Mire elértük a cukrászdát addigra kb kifulladtam, így majdnem behasaltam az ajtón, de egy kicsit tántorogva sikerült megállnom, szerencsére épen, mert még fogott. Megálltunk és elengedett, így körbepillantottam a cukrászdában. Nem is emlékeztem mikor jártam itt utoljára... talán tavaly. Annyira lefoglalt a nézelődés, hogy elfeledkeztem egy pillanatra róla. Mire sikerült rálelnem merre tűnt az én kalaptalan egyáltalán nem lovagias partnerem, addigra már pimasz mosollyal szemlélt és ráadásképp elkényelmesedve, úgy, mintha övé lenne a fél világ! Reenie... Megint egy új becenév! Lassan szereznem kell egy papírt amire felírom az új beceneveimet...
- Hát tudod mászókalakó... - kezdtem megnyomva a mászókalakót, így egy kicsit pimasznak hangzott a mondandóm. - Azt terveztem hogy figyelem ahogy elkényelmesedve akár valami felséges úr szemlélődsz. - mondtam, majd egy megadó sóhajjal sétáltam oda és leültem.  Megpróbáltam a lehető legsemlegesebb arckifejezésemmel nézni rá, habár nem ment sokáig. Valahogy megint elmosolyodtam őt nézve. Elpillantva róla inkább azon kezdtem töprengeni mégis mit akarunk mi itt. Mármint gondolom akar sütit... Egy pillanatra kirázott a hideg a gondolatra is. Én aztán tutira nem kérek olyat... már csak az kellene. Még egy olyan mint szilveszterkor és elásom magam a tisztáson! Újra ráemeltem a tekintetem és enyhén oldalra döntött fejjel, érdeklődő tekintettel méregettem.
- Egész kellemes társaság vagy mikor nem kapod el az ember nyelvét és nem mutatsz be neki, vagy mondjuk nem dobod fel csak úgy valahová mint egy bábut. - szórakozott mosollyal néztem, kíváncsi voltam mit mond erre. Mondjuk igazából az érdekelt hogy ő milyennek tart. Mármint.. áh ez bonyolult.

Még nem volt ötletem, hol is fogom korrepetálni a kiscsajt, de könyörgöm, nagy a világ, meg fogom oldani valahol, ezen ne múljon a boszi jövője. Nem hiszem, hogy ezen múlna, de attól még nem árt, ha tud varázsolni... Gyanítom a helyszínen töprengett, de aztán egyszer csak felhagyott vele, gondolom végül nem akadt rá semmi ötlete, ahogy még nekem sem, de erre még
vissza fogok térni, erre mérget vehet.
- Még nincs ötletem, de elhiheted, hogy ki fogok, ettől nem kell tartanod - vigyorogtam rá szélesen, oldalra biccentve a fejemet. Sokszor csináltam ezt, legalábbis már párszor a fejemhez vágták a szüleim, hogy Gracetől loptam és azonnal fejezzem be, mert olyan vagyok mint egy lány, vaaagy éppen kóborkutya. Nem értem mi bajuk a kóbor kutyákkal...
Azt hiszem, pár dologgal egészen sikerült meglepnem a vöröskét, de ez mindig mindenkivel így volt, nem csak vele. Szerettem különleges és egyedi lenni, a magam módján persze. Nem voltam egy mesebeli herceg, egyesekkel ellentétben, de hát nem születtem szőkének, hogy az legyek. Még csak az hiányzik! Nem, nem és nem. Megfenyegettem játékosan a kalapom fizikai épségével kapcsolatban, persze nem értette, sok más emberrel egyetemben. Elvigyorodtam, majd ránéztem a szemem sarkából, apró mosollyal.
- VV az nem Való Világ, hanem Vad Vérengzés. Persze, ha van jobb ötleted rá, szívesen meghallgatom - vontam vállat, majd odakommandóztam hozzá, közöltem, hogy pimasz, amire csak vállat vont. A csuklóját elkapva cibáltam végig a fél falun, igazából nem nagyon törődve vele, hogy ő kisebbeket lép.
- Miért kellett volna könyörögni? Nagyon szórakoztató, ahogy mellettem kocogsz, szerintem vicces - nevettem fel halkan, de azért lassítottam egy kicsit. Nem nagyon, mert nem szerettem a csiga-expresszt, de azért mégis, ne kelljen már futnia. Szegény Reenie. A küszöbben majdnem orra bukott, mire felvont szemöldökkel pillantottam rá és megtartottam, mielőtt még összetöri magát nekem.
- Megmaradsz azért? Ennyire nem vagyok ám fárasztó, túlspilázod, kedves - túrtam a hajamba a másik kezemmel és rendbe tettem kicsit. Ki kellett volna vasalnom, ez így nem fun... Na majd legközelebb... Én nem zavartattam magam azon, hogy ő nézelődik, egész nyugodtan ledobtam magamat az egyik asztalhoz és elkényelmesedve vizslattam őt. Persze beszólt, hogy el vagyok kényelmesedve, mint valami főúr, mire csak felnevettem és az ajkamba harapva összeszedtem magam, majd az egyik bőrszíjjal babráltam a csuklómon. Nem is tudtam, hirtelen mit is mondjak neki erre.
- Szerintem jobban jársz, ha leülsz, onnét is pont ilyen jól lehet látni engem - mondtam végül szórakozottan, de persze leült, még ha hatalmas sóhajt is hallatott előtte, mintha ő tenne ezzel szívességet. Ch. Nőőők... Rém gyengén nyomta a pókerarcot, de már eléggé kihúztam a gyufát eddig is, szóval ezt most nem vágtam a pofijába, csak hasonló arckifejezéssel bámultam rá. Valamin eltöprengett ismét, majd engem kezdett méregetni, mire felvontam a szemöldökömet. Érdekes egy lány volt, annyi már biztos... Aztán meghökkentem, kissé még hátra is hőköltem, mikor közölte, hogy egész jó társaság vagyok. A fejem kezdtem rázni tiltakozva, de azért vigyorogtam és eltűrtem egy tincset az arcomból.
- Lehet, hogy szerény személyem immár kalaptalan, de a vádja, hölgyem, alaptalan - dőltem hátra, vigyorogva és elkezdtem filozofálni, mit is kéne innom. Tudtam, hogy valami hasonló megnyilvánulást vár tőlem, de azt lesheti, nem vagyok egy selyemfiú, aki nyalizik, azért, hogy a csaj ne hagyja ott az asztalnál.
- Azt hiszem, hogy én tejcsokis forrócsokit iszom. Te mit kérsz? - kérdeztem elvéve a pincérhölgytől az étlapot s elrejtőztem mögé, afféle álcának pont megtette. Igazából nem volt ez a műfajom, de tetszett a leányzó, így próbáltam normálisan viselkedni magamhoz képest. Elsőre tuti hülyeséget vágtam volna rá a mondandójára. Nagy sóhajjal letettem az étlapot, majd rápillantottam komoly arccal, az ujjaimmal dobolva lassan az asztalon. Megköszörültem a torkomat, majd a pillantását kerestem az enyémmel.
- Érdekel én mit gondolok rólad? Azt, hogy furcsa lány vagy... Megszólítottál egy láthatóan nem teljesen komplett fiút és szinte szó nélkül eljöttél vele inni valamit, amit ő nyilvánvalóan randinak vesz, annak ellenére, hogy nem vagy jól. Nem fizikailag, hanem inkább lelkileg. Látszik a szemedben, ha éppen nem mondok valami orbitális baromságot - simítottam meg a kézfejét, de nem szakítottam el pillantásomat az övétől, ha nem nézett másfelé. - Furcsa vagy... Valami elképesztő módon, ami vonzza bajt. Vonz engem. A helyedben vigyáznék azzal, hogy kivel töltöm az időm - kaptam el a kezem és a pillantásomat egy időben, majd ismét az étlap mögé rejtőztem, hogy ismét ugyanaz a komolytalan valaki lehessek, aki egész eddig voltam.

Ruha † A mászókalakó... / Bocsi előre is, egy kicsit magam alatt vagyok mostanában :S

Mivel ötlete nem volt, nem is zargattam tovább az ügyet, majd dob egy baglyot. Szórakozottan  ráztam meg a fejem, majd nevetésben törtem ki. Szegény bagoly... Inkább csak küldje el, de ne dobja. Persze nem tudhatta hogy min nevetek, de nem is baj, mert én igazán szórakoztatónak találtam elképzelni, leszámítva szegény baglyot a dologból. Végül megköszörültem a torkom és kissé kipirulva a nevetéstől néztem rá.
- Oké, akkor majd írj egy levelet. A sárkányfészekben lakom. - mondtam még mindig kissé vidáman az előbbi nevetőgörcs miatt. Aranyos volt ez a félrebiccentett fej, egész jól állt neki. Mondjuk ezt ég ha kínoznának, akkor sem vallottam volna be neki. A továbbiakban nagyjából nem történt olyan érdemleges dolog, leszámítva a VV-s dolgot amire nemsokára megkaptam a választ. Elgondolkozva néztem felé, majd mosolyogva ráztam meg a fejem.
- Nincs rá jobb szavam, jó lesz a Vad Vérengzés is. - mosolyogtam, ám ebből hamarosan szemforgatás lett és vállvonás mikor kijelentette, hogy egy pimasz nőszemély vagyok. Van benne igazság, habár ezt ő hozza ki belőlem... A cibálós dolgot nem igazán tudtam megint hova tenni, ráadásul olyan nagyokat lépett mint egy huszármenetes ló. Alig tudtam követni, ezért megjegyeztem neki a térdelős lehetőséget, hátha felfigyel rá, illetve hogy alig bírom követni.
- Mert viccesen néztél volna ki. - egy levegővel hadartam el neki, míg a következő megszólalásán már megint a szemem forgattam, de a mosoly ott ült az arcomon. Azt hogy majdnem behasaltam az ajtón ő csak egy újabb piszkálódással illette, amin már csak mosolyogni tudok. Néha olyan pimasz...
- Meg hát! Nem veled van a baj, engem áldottak meg balszerencsével. Örüljünk neki, hogy nem vagyok elég tehetséges abban, hogy magammal rántsalak... -sóhajtottam és körbepillantottam, ő meg eltűnt. Ahogy sikerült rálelnem meg is jegyeztem mennyire királyfisan viselkedik, de ő csak nevetett rajta. Fiúk... Persze megjegyezte hogy a székről is ennyire jól lehet látni, de akkor már odasétáltam és éppen készültem ledobni magam. Mikor ezzel megvoltam ráemeltem a tekintetemet.
- És tényleg... Mondjuk a kalap hiányzik, de majd szerzek neked játékkoronát. - kuncogtam elképzelve. Nem is lenne rossz, habár nem az ő stílusa. Megigazítottam a kalapot a fejemen, majd körbepillantottam újra. Mikor visszanéztem rá és megjegyeztem hogy nem is olyan vészes személyiség ő csak rázta a fejét, mintha a vizet akarna kirázni a hajából, akár egy kutya. Mondjuk a kutyák a szőrükből rázzák ki, de a lényeg ugyanaz! A szövege amit hozzátett meglepett, így pár másodpercig sokkolva néztem rá, ám utána nevetésben törtem ki. Mikor sikerült levegőt vennem gyors meg is jegyeztem
- Jézusom, Dorian! - a szememet törölgettem, mert még a könnyem is kicsordult tőle! Próbáltam összekaparni magam valamennyire, főleg mert kérdezett valamit. Még mindig rázkódva a nevetéstől ráztam meg a fejem, mert nem volt ötletem arra mégis mit igyak. A pincérnő se zavart hogy idejött, nem bírtam abbahagyni jó ideig a nevetést. Végül kapkodva a levegőt sikerült rávennem magam arra, hogy legalább ne nevessek tovább, habár még éreztem kényszert rá. Dorian közben elbújt az étlap mögé, így nem láthattam egy ideig az arcát, de végül letette és a szemembe nézett, én pedig elfelejtettem hogy eddig min is járt a fejem, mondjuk ettől a nézéstől csoda hogy a nevemre emlékeztem még. Habár lehet ezen is gondolkoznom kellett volna pár percig.... Érdeklődve hallgattam, ám ahogy egyre jobban belemelegedett a beszédbe én egyre jobban próbáltam fel is fogni amit mond. Ráadásul az a kézsimítás is meglepett, főleg a vége annak amit mondott. Én vonzom őt... Zavartan pillantottam el én is, nem csak ő. Hirtelen elfelejtettem hogy is kell levegőt venni, vagy értelmes szavakat kimondani, viszont nem akartam dadogni előtte. Kellett pár perc míg összeszedtem a gondolataimat ahhoz, hogy elmondjam amit erről gondolok. Akárhogy próbáltam rendbe szedni magam, amikor azt kimondta megdobogtatta a pici szívemet... Az asztalt kezdtem szemlélni, próbáltam bármi másra koncentrálni, nem arra hogy mi is történt az előbb. Nem lehetséges ez az egész... Mély levegőt vettem és az ajtó felé pillantottam, kedvem lett volna elrohanni. Elrohanni addig amíg csak a lábam bírja, meg sem állni és vissza sem nézni, de nem tehettem. Erősnek kell lennem, nem hagyhatom itt csak így, szó nélkül. Megvetettem a lábam, már ha az hogy a helyemen maradtam ezt jelentette.
- Szóval... azt gondolod furcsa egy lány vagyok. - kezdtem bele, habár magam is meglepődtem a nyugodt hangszínen amit megütöttem. - Nos, ebben igazad lehet. Kétbalkezes és kétballábas vagyok, nem vagyok képes értelmesen és nyugodtan hozzáállni dolgokhoz, illetve sokáig egy dolgon törni a fejem, de igazad van. Furcsa vagyok, habár ez vagyok, ilyen is maradok. - folytatom a monológot, érem hogy még hosszú ideig fogom mondani, válaszolok illetve próbálok mindenre valahogy mondani valamit, mert úgy érzem ezt kell tennem. - Igen, tényleg eljöttem egy teljesen idegen fiúval inni egy forrócsokit. És? Jó társaságnak tűntél és vicces is vagy, nem is értem ezzel kinek lehetne gondja. Randi? Én és a randizás... - ezen elmosolyodom kicsit sem vidáman, majd megrázom a fejem átkarolva magam. - Egy ideje nem érzem szükségét az efféle dolgoknak, ráadásul... - az ajkamba harapok, erősen. Érzem ahogy megered a vérem, de nem érdekel, segít összeszednem magam, viszont nem bírok ránézni.  - Mármint... - nem tudom hogy folytassam így kell egy kis idő, míg újra rendbe szedem magam, hogy képes legyek folytatni. - Van egy fiú... - rápillantok, végül sikerül összeszednem a bátorságomat. - Akivel jártunk, de... Szóval ő... – mély sóhaj hagyja el az ajkam én pedig görcsösen ökölbe szorítom az öklöm, próbálva megzabolázni az érzelmi  hullámokat amelyek végighaladnak bennem. Nem fogok sírni, előtte nem. Nem tehetem ezt vele... - Összeházasodott valakivel. - egész jó, legalább kinyögtem valamit neki. A következő dolgokra viszont.. ahogy visszaidézem őket újra hevesebben vert a szívem, két okból is. Az egyiket nem tudom hova tenni, értelmetlen dolog tekintve hogy alig ismerem, ám a másik. Féltem. Nem tőle, félek attól amit a vonzalom okozhat. Nem a legjobb dolog az ha valaki életében először lesz szerelmes, ám a fiúnak kötelessége máshoz mennie. - Még mindig inkább veled, mint egymagamban... - mondom arra, hogy kivel töltsem az időm. - Igazad van, tényleg nem vagyok jól. Sajnálom... - ezzel együtt hogy kimondom, érzem az első könnycseppet legördülni az arcomon, ezért gyorsan elfordítom a tekintetem, próbálva rendbe szedni valahogy magam, megzabolázni ezt az egészet. Gyenge vagyok, erre teljesen képtelennek érzem magam. El kellett volna rohannom amíg még volt rá esélyem... Ugyan nem sírom el magam, de teljesen alátemettek az érzések. Tudom hogy most egy kedves szó, egyetlen gesztus képes lenne összetörni ezt a gátat amit sikerült összeeszkábálnom a sírás ellen. Nem ő tehetett róla, én voltam a gyenge.

A korrepetálással kapcsolatban azt beszéltük meg, hogy majd megbeszéljük még, írok neki egy levelet a sárkányfészekbe, ha kitaláltam valamit. Persze törni fogom majd ezen a fejemet, de most jobb dolgom is van, mint azon agyalni, hogy hol lehet ilyesféle "órát" tartani, elvégre még itt van velem. Rábólintottam, majd inkább elvonultunk forrócsokizni, ha már ilyen aranyosan felajánlotta, az ajánlatomra válaszul. Megtárgyaltuk a VV ügyét, de mivel nem akadt jobb ötlete rá, a Vad Vérengzés mellett maradtunk, pont mint ahogy a kalapom a buksiján a kedvesnek. Miközben végigvonszoltam a falun, azt mondta, hogy lehet, mégiscsak térden állva kellett volna könyörögjek, mire kivigyorogtam és rákérdeztem, mire lett volna jó az neki.
- Mint te most? Áh, értem - nevettem fel, de azért egy icipicit lassítottam, hogy ne haljon meg nekem itt út közben. Azon voltam, hogy ha legközelebb is ilyen lassan csoszog, biztosan cipelem inkább, aztán elborzadt arcot vágtam a saját gondolataimtól. Legközelebb?! Mi van veled, Reeve? Mikor majdnem elhasalt, utána kaptam aggódva, még pont időben, de azért ki nem mutattam volna az istenért sem, hogy egy pillanatra megijesztett. Még magamnak is elég nehezen láttam be, szóval inkább nem hoztam szóba, csak piszkálódtam kicsit, mire ő visszapiszkált. A kis vakmerő!
- Azért nem vagyok annyira csontváz és kétballábas, hogy a negyven kilóddal elránts... talán ha a vaságyadat is hoztad volna, de amúgy nem hiszem... - ráztam a fejem grimaszolva, majd míg ő nézelődött én kényelembe helyeztem magamat. Miután ő is lecsücsült, közölte, hogy hiányzik neki a kalap, meg hogy majd szerez nekem koronát, mire legyintettem vigyorogva.
- Hagyd csak, otthon még van tíz, tizenöt darab... Mindenkinek kell egy hobbi, tudod - vigyorogtam, majd vállat vontam. Ezek után ő a cukrászdát figyelte, majd közölte, hogy nem is vagyok annyira vészes személyiség, amin én csak a fejemet ráztam, mint anno az Ír szetterünk, Rőtszakáll. Szerettem azt a kutyát, mert aranyos volt, de sosem bírtam, hogy mindig rám rázta a vizet. A megjegyzésemtől persze rögtön nevetésben tört ki, aminek örültem, de aztán úgy néztem, mintha minimum sárkánnyá változott volna. Persze csak a vicc kedvéért.
- Nem, nem Jézus! Dorian! - javítottam ki, de aztán én is vele nevettem, mert egyszerűen csak muszáj volt. A pincérnő engem sem különösebben zavart meg, elvettem tőle az étlapot, majd elrejtőztem mögé, hogy tűnődjek egy sort, de nem tartott olyan sokáig. Legalábbis azt hiszem, hogy nem. Közben eldöntöttem, hogy almás pitét kérek és forrócsokit. Egész hosszú kis beszéd lett belőle, annak ellenére is, hogy nem akartam, szóval végül vele egyetemben elkaptam a pillantásomat és azon morfondíroztam, most ez mire is volt jó... Nem vagy normális, Reeve... Ideges lett, az ajtó felé pillantgatott, már azon gondolkoztam, hogyan ugorjak fel és kapjam el, mielőtt kiér az ajtón, de meglepő módon itt maradt és tovább morfondírozott, valamin, valószínűleg azon, amit az előbb mondtam neki. Mikor megszólalt, még engem is meglepett, hogy mennyire higgadt maradt. Kisregényt adott elő nekem arról, hogy ő mennyire furcsa, meg hogy kétballábas és kétbalkezes, én pedig felvont szemöldökkel néztem rá.
- Egyáltalán nem úgy értettem, hogy változnod kéne... Nem hiszem, hogy ezzel bármi gond lenne - mondtam rápillantva ismét és azon gondolkoztam, hogy felé nyúlok ismét, de meggondoltam magam és inkább a combomra tettem a kezemet, hogy nehogy hülyeséget csináljak. Ezt megcsináltad, dorcsi... Zengett rólam egy rövidebb ódát, amin muszáj volt mosolyognom, de aztán baljós előérzetem támadt attól, hogy előhozta a randi témát. Amint meghallottam, hogy "van egy fiú", a hajamba markolva sóhajtottam és hátradőltem. Majdnem a falat kezdtem fejelni, de sajnos nem volt a közelben semmiféle fal, ez pedig jelentősen megnehezítette a dolgomat. Hogy én ezt miért nem gondoltam előre...? Az efféle csajoknak mindig van valakije. Már éppen azon voltam, hogy kifizetek neki egy forrócsokit, aztán felkelek és kivonulok innen, mikor megláttam, hogy mennyire ki van idegileg és azonnal meggondoltam magamat.
- Értem, szóval akkor nem... igazán vagy vevő a randi dologra... Ehm... ciki, tisztázhattuk volna korábban - sóhajtottam, aztán megláttam a könnyet az arcán és rögtön nekem is előtört a jobbik felem. Felpattantam és az ingem ujját a kezemre húzva megtöröltem az arcát. - Ne sírj, Catherine, semmi baj nincs... Ha tényleg így van, akkor nem érdemelt meg téged...
Megsimogattam az arcát majd mellé húztam a székemet és leülve rá az ölembe húzva átkaroltam és a haját cirógattam.
- Semmi baj, Cat... Csak... ne sírj, jó? - nyomtam puszit a homlokára, aztán tovább simogattam az arcát. Nem akartam, hogy rossz kedve legyen, mikor egész eddig olyan jó volt a hangulata. Legközelebb csöndben maradok.

Csinoska

Bólogattam végig a montázsos ötletre, milyen jó lesz nekem, hogy még a képemmel is összefutnak majd sokan. A mondat végén felvontam mindkét szemöldökömet és pislogtam pár nagyobbat. Nem is igaz, hogy drága vagyok, legalábbis a szó szoros értelmében biztosan nem. Erre aztán nem vagyok, meg egyébként se szoktam randizni járni sűrűn, hogy megtapasztalják, mennyit kell rám költeni.
- Ugye tudod, Ádi, hogy hozzád jöttem, nem veled? Szóval én fizetek - teljesen természetes dolognak tartom, hogy saját zsebből fizetem amit én fogyasztottam, de ha jól viselkedik, még az övét is. A szüleim minden hónapban jó sok pénzt adnak, hogy ne érezzem magam egyedül és mindent megkaphassak... Gondolom ehhez nem kell zseninek lenni és kilogikázni, hogy nem éppen erre vágytam kislánykoromtól. Ádi amúgy is dolgozik a pénzért, amit én nagyon becsülök benne. Ritka az, akinek nem úgy dobják a zsebébe a galleonokat.
A történetünk olyan fordulatot vett, amire nem számított szerintem egyikünk sem. A csók csak játék volt, de ki tudja, mi lesz még belőle. Válaszul csak elmosolyodtam és megráztam a fejem, hogy ezzel a helyzettel jelenleg nem tudok és nem is akarok semmit kezdeni. Jó nekünk az, ha eltudunk szórakozni szerelmi szál nélkül is.
Míg én az üdítővel variáltam, sikerült verset találnia. Jobbra számítottam, de nem baj. Rezzenéstelen arccal hallgattam végig, visszacsüccsentem a helyemre és majdhogynem képen köptem baracklével amikor bejelentette, mire jelentkezett.
- Én is - egy kicsit köhögnöm kellett, mély levegővétellel dőltem hátra. - Nem félsz tőle?

Közeleg a vizsgaidőszak, de nekem még mindig nem ez köti le a figyelmemet. A jegyeim jók, annyit biztos elő tudok kotorni magamból, ami ahhoz kell, hogy átcsússzak negyedikbe. Addig pedig...élvezem az életet, játszok a tűzzel, persze csak finoman és okosan. Ebben a tanévben még csak kétszer kapott el prefektus, ami azért elég jó arány. Már személyesen ismerjük egymást szerintem az összessel.
Ez az este az előzővel kapcsolatos volt. Tegnap azt ünnepeltem a csárdában, hogy csütörtök van, ma meg...hogy péntek. Oké, oké, tudom mit gondoltok. Nem vagyok asztalon táncoló csibe, csak szeretem elfelejteni kis időre a napi gondokat.
A csárda ma nagyon kihalt volt, nem igazán értettem, miért. Mindig tele szokott lenni. Mondjuk ez a tény nem akadályozott meg abban, hogy a pultnál leüljek és a jól ismert csapos fiúkával flörtöljek az ingyen italért.
Jó pár pohár után néztem rá az órára, vele együtt pedig az ajtóra, amin három, már kissé jó kedélyű úriember esett be. Az egyikük jó kiállású, magas szőke volt, egyből kiszúrtuk egymást. A fejemben már kavarogtak a gondolatok az italtól, ő pedig hozzám indult egyenesen - dülöngélve -. Mosolygás is volt ott, meg hátsimítás, aztán meghívott a nagy társasághoz. A másik két srácon kívül ott voltak azok, akik már akkor hangosan vigadtak, mikor én megérkeztem. Semmi rosszra nem számítottam, a fiúba karolva botladoztam el az asztalukhoz. Csak ott pillantottam meg a közelben Kiliánt. Szemem összeszűkült, de el is kaptam róla a pillantásom amint tekintetünk összeért.
Jobban érdekelt ez a csapat, mint Ő. A szőke közel ültetett magához, rendeltek. Jó kedvűen nevettem velük a poénjaikon, bár a felét sem értettem annak az alvilági baromságnak, amit dumáltak. Nem is érdekelt.
Hangosak voltunk, az idő telt, Mr. Szőke nyomult mint az állat, én meg magamat meghazudtolva táncra perdültem vele, persze miután a csárda is kezdett megtelni. Takarodó ideje már bőven lejárt, de diákok nem igazán jöttek, csak Kiliánt láttam állandóan. Csak azért is alapon hagytam a srácnak, hogy tánc közben ölelgessen, a kedvenc dalomat pedig már hangosan énekelve folytattuk.