Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A tükör előtti polcról leemeli kedvenc parfümjét, és míg az évek alatt megférfiasodó tükörképére mered, fúj belőle néhányat nyakára, ingére és zakójára is. Egyszerű viselete nem rá vall, de Annelie egyik szobatársa még előző nap megüzente neki bagolyban, hogy a lány fehérben lesz, amihez nem dukálnának a férfiú színes, extravagáns öltönyei. Hüvelykujját még végighúzza éppen csak, hogy szúrós arcélén, majd elmosolyodva, ráncokba szalad megváltozott tekintete.
Nem tudja, hogy sikerült-e már hátrahagynia folyton dühös és zaklatott énjét, a mindig nyugtalan, durcás kisfiút, aki ezidáig úton-útfélen belekarolt, és hiába is küzdött ellene oly erősen, az nem engedte el a kezét. Egyedül abban az egyben biztos, hogy ez az este különleges, és hogy partneréhez már nem tud csak, mint jó barát viszonyulni. Még hajnalban eldöntötte: ma este elmondja neki, hogy maga sem tudja hogyan, hogy mikor és miért, de szerelmes lett, és ha erre válaszként nem kaphat mást, csak nemet, akkor ő örökre kilép a Blomqvist lány életéből, mert többé nem képes a barátja lenni.
19:45. A megbeszéltek szerint, időben várja a szobájából kilépő lányt. Idegesen pillant rá, de amint a látvány igazán tudatosul benne, azontúl, hogy szíve félredobban, hirtelen megszólalni sem tud. Annelie gyönyörű, és bár őelőtte nem tagadhatná le fáradtságát, hiszen a megtévesztő mosoly, és babonázó tekintet mögé lát, sugárzóan szép. Pont mint régen. Csak akkor még a fiú fiatal, kapkodó szíve nem így érzett.
A nagyterembe vezető út során cirkuszról és a lány új, nehéznek ígérkező előadásáról beszélgetnek, és furcsán óvatosak, csak alig-alig, véletlenszerűen érnek egymáshoz. Az előttük sétáló párok egymás kezébe kapaszkodnak, és kacarászva lépik át a színpompás terem küszöbét. Ők megállnak előtte, és Noel szembefordulva partnernőjével, kérdő tekintettel emeli fel karját - ha akarja elfogadja, ha nem, akkor nem.
- Ügyes - állapítja meg körbekémlelve, zöld szemeit ráérősen végigjáratva minden apró részleten. - A csillagos ég remek húzás, azonnal hangulatot teremt.
Hangulatot. Szíve bordái biztonságában tombol, de akármikor lepillant a lányra, azonnal, ott, álljanak bárhol is, elakarja neki mondani. Már nem bírja tovább titokban tartani, úgy érzi, ha nem adhatja ki magából most rögtön az őt kínzó érzéseket, ha nem öntheti szavakba a benne lüktető vágyakat, akkor izmai megszakadnak, és elpattannak zsongó erei.
- Annelie, figyelj... - mondja a csillagokat bámulva, orrát zavartan törölve meg. - Figyelj.
Az ereiben irányt változtat a vér, a szíve iszonytató erővel pumpál. Fejét egy pillanatra lehajtja, majd köhint párat, és mély levegőt, s vele együtt bátorságot is véve a lányra néz. Szemei a szemeit, keze a kezét tartja fogva. Mondani akar valamit, mondania kell valamit. De nem tud. Soha, senkinek nem mondta még ki, és soha, senki iránt nem érzett még így. Ujjai remegnek, ahogy közelebb hajol a fehér ruhás légtáncoshoz, és egészen óvatosan hozzáér az arcához. A távolság rohamosan fogy közöttük, mígnem orruk hegye összeér - ahogyan összeért a vihar éjszakáján is.
- Szeretlek - lehunyt szemekkel suttogja Annelie ajkaiba, immáron mindkét tenyerével annak arcát ölelve. - Szeretlek, és... nagyon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A szó olyasfajta súlyos mérföldkövet jelentett az életében, amit néhány héttel ezelőtt még úgy sejtett, hogy nemhogy soha nem fog átlépni, de még csak meg sem közelíti majd. Köztudottan nem hitt a szerelemben, sem párkapcsolatokban, amik esetében rendszerint idejekorán, még jóval kivirágzásuk előtt véget értek, ha egyáltalán kezdetnek lehet nevezni azt a néhány hetet, mikor azt hitte minden rendben.
Most, Annelie arcát remegő tenyerei között tartva, pisze orrát orrán érezve, és kimondva a benne félelmet keltő szót sem hisz a szerelem, vagy párkapcsolat boldogsággal kecsegtető lehetőségében. Lehunyt szemei mögött bár teljes csodájában látja háztársnőjét, érzi a rá szédületet hozó illatát, és száján táncoló puha ajkait, sem hisz bennük. Hiszen soha, semmi nem lesz rendben.
Szemeit kinyitva pillantása összetalálkozik a lányéval. Hosszasan nézi, mintha egy kihalt, néptelen teremben lennének, és nem létezne másféle cselekvés vagy érthető hang. Pislogás nélkül bújik a kék tekintetbe, úgy érzi, még a lány szemeit is kívánja. Szíve mellkasában reszket, olyasfajta döbbent kábultsággal dübögve, amivel még soha sem találkozott. Aztán, miként szájuk összesimul, ismét lehunyja zöldjeit. Ő is szeret.
Tompa füle újra hall, bódult szeme újra lát. A dübörgő zene beférkőzik kiélesedő hallójárataiba, és ismét érzékelni kezdi a körülöttük levőket. Az emberek nevetnek, beszélgetnek, mintha egyiküknek sem tűnne fel, hogy vele, velük mi történik.
Szája elválik a lányétól, arca eltávolodik az övétől. Hüvelykujjai végigsimítanak a puha bőrön, majd elengedik, és kezei végigszánkázva a másik karjain, vékonyka ujjainál állapodnak meg. Jobbja összekulcsolódik a lányéval, ezzel pecsételve meg kimondott, s még kimondatlan érzéseit.
- Nem tudom hogyan tovább, hogy kész vagyok-e járni valakivel, de ha igen, akkor csak veled - komoly hangon beszél, végig tartva a szemkontaktust. Izgul és aggódik, a fejében megannyi kétség köröz, de tudja, hogy nincs más lehetősége. Színt kell vallania, lelepleznie az odabent sajgó rétegeit, és mindezt őszinte komolysággal kell megtennie. Most vagy soha.
Ugyan nem hisz a szerelemben vagy párkapcsolatokban, de úgy gondolja, hogy egyelőre nem is kell. Elég, ha végre hisz saját magában, és az őt ehhez a lányhoz taszigáló érzéseiben. A többit majd az idő rendezi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Az ürességtől kongó csarnokba érve, a lépcső tetején torpan meg. Jobb lába a következő fok felé tett mozdulat közben, a levegőben dermed meg, cipője orra feszülten billen felfelé. Fejével óvatosan fordul, s lélegzetvétel nélkül, a válla fölött pillant vissza a mögötte tornyosuló, hatalmas homokórák irányába, ahol mintha nem lenne minden rendben. Mintha azok nem a jól megszokott képet mutatnák. Mintha valaki egy egészen aprócska változást eszközölt volna a csarnok látványvilágában.
Noel a pillanat törtrésze alatt felejti el, hogy éppen a csárdába siet, mert nemsokára Sárával van találkozója, aki semmilyen körülmények között sem akart nemhogy házon, de még csak kastélyon belül sem összefutni vele. A szabad ég megnyugtató, az év közben megfáradt idegeket ellazító panorámáját vagy épp ellenkezőleg, egy zárt, nem éppen beszámítható emberekkel tömött helyet jelölt ki öccsének, mint két lehetséges opciót, amelyek közül aztán kedve szerint választhat.
Elfelejti, hogy a szívecskékkel telefirkált lapra válaszul a kocsma szót kanyarította, és hogy máris késésben van. Elnyíló száját torz fintorra húzza, tekintetéből olyasfajta görcsös, undorodó utálkozás sejlik fel, amit ezen a Földön csak egyetlen élőlény képes kiváltani belőle: Leonie.
Körmei húsába marnak, ahogy kezei ökölbe szorulnak, és az előzőleg levegőben mozdulatlanná fagyó lábfeje rángni, majd reszketni kezd. Egy állatias, az életéről is lemondó ordítással húzza vissza jobb lábát az emelet kopott kövére, és fordul teljes testével a róla készült plakátokkal leragasztott homokórák felé.
- Mi a fészkes, francos, döglött hétszentség ez?! - üvölti artikulálatlanul, idegtől remegő tagokkal. A Rellon ház pontjait számláló üveghez lép, és egy kurta mozdulattal letépi róla a papírt. Összeszaladó szemöldökei alatt néz farkasszemet saját magával, de hiába, ha ez egy nekiszánt tréfa akarna lenni, egyáltalán nincs humoros kedvében. Az alak a képen egyértelműen nem ő, és bár tagadhatatlan, hogy úgy néz ki, mintha ő lenne, arra azért minden bizonnyal emlékezne, ha bedrogozták volna, és efféle ruhában táncolt volna Sára kamerája előtt. Leonie... mit csináltál még a testemmel, mikor te voltál én, és én voltam te?
Bezzeg ő! Úgy vigyázott a lány rühes testére, mintha attól az szebb, puhább vagy illatosabb lett volna... és mivel hálálja meg az a piros, gülüszemű szörnyeteg? Nem elég, hogy elviselte a havi vérzését, hogy indokolatlan fájdalmai voltak, hogy a lányoknak fent tartott vécét kellett használnia, és hogy balfék idióták szólították le a folyosón, nem! Még ez is!
- TE OTT! - hirtelen kiált rá a mellette elsétáló vörösre, akár egy elvetemült féleszű, s ha a lány megfordul, szembesülhet a vérfarkasként vicsorgó negyedévessel, amint a plakátot az arca mellett tartva, a képen - begyógyszerezettként - hullámzó testére mutogat. - Mondd meg! Ez itt... ez... ez én vagyok, vagy nem én vagyok, he? EZ ITT OMBOZI NOEL, VAGY NEM OMBOZI NOEL?! He?
Zöld színű tekintete az idegenre villan, s közben idegesen topog. Valószínűleg az egész kastély ki van tapétázva ezzel a... felhívással, és neki sem ereje, sem kedve nincs Leonie baromsága miatt hárítani az esetlegesen rá kiszabott büntetéseket. Nagyot sóhajt, majd leereszti feje mellől a papírt, hogy letépkedhesse a többi ház homokórájáról is az odaerősített plakátokat. Mennyei.
- Áh, felesleges válaszolnod... itt mindenki tudja, hogy a képeken én vagyok... Ombozi... - morog, s vet egy pillantást a másikra. Nem szokása segítséget kérni senkitől, de elég körbenéznie az egyébként rendben tartott csarnokban, hogy ráébredjen a kendőzetlen igazságra. - Figyelj, ha nem kell órára menned, vagy ilyesmi, segíthetnél. Van egy gyökér csaj a suliban, virágokat szór a folyosókon meg a fúriafűz alatt sátrazik. Egy ötéves szintjén van, szóval... gyanítom, hogy az ő műve ez is. Egyedül a következő Holdfogyatkozásig sem végzek. Hm?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Jobb szemöldöke leheletnyit feljebb araszol, ahogy értetlenül, a feje mellett tartott lappal áll. Száját bután összecsukva nézi az idegen lányt, aki úgy tűnik, nevét jól ismeri, de arcát még nem tudja hozzákapcsolni. Talán egy elfeledett mentorált lehet, akiért már napokkal ezelőtt jönnie kellett volna, és akinek kötelességtudóan el kellett volna szavalnia betanult, újoncüdvözlő szövegét, majd körbekísérni a kastélyban, és kitérni az épület lényegesebb helyszíneire, ahol bővebb beszámolókkal fárasztja le a frissen érkezőt. Talán. Bárgyún pislog párat, s azon gondolkodik, hogy most mégis mivel magyarázza ki magát Annelie-nél? A házvezető, a helyettese, de még az igazgató sem rémíti úgy meg, mint a mentorok vezetője, az ő... barátnője. Kezét leereszti, ujjai gombócba gyűrik a papírt.
- Én vagyok - mondja, hangjában némi aggodalom cseng, amit saját ingatag sorsa iránt érez. Ha kiderül, hogy valóban elfelejtette az új lányt, és szerencsétlen már időtlen idők óta csavarog a régi falak között, neki befellegzett. És lám, még megnősülnie sem kellett hozzá. Lehangoltan húzza oldalra száját, és már éppen az ezerszer elismételt szövegébe kezdene bele, mikor a vörös odalép hozzá, és a vállaiba kapaszkodva emberesen megrázza. Mi a fene? A nagy levegőt, amit előzőleg vett, most eltátott száján át engedi ki. Bárgyú értetlensége bosszús tudatlanságba csap át, ráadásul a lány még csak el sem ereszti, így egy furcsa frusztráció is úrrá lesz rajta. Rebeka erősen fogja, szinte kapaszkodik belé, mire ő tág pupillákkal kénytelen-kelletlen körbeles. Csak az kell, hogy ezt valaki meglássa, aztán meg azonnal lehozza az Edictum! Nem, neki esélye sincs nősülni. Ez már biztos.
- He? - nyögi ki félig-meddig indulatosan, nemes egyszerűséggel kimondatlanul is ostobának titulálva az intim szférájában álldogáló vöröset. Gunyoros grimasszal néz bele a szeplőkkel körbeölelt szemekbe, aztán, mint aki ma már hallani sem akar több, neki intézett tréfáról, megrázza a fejét. - Ez elég béna vicc... - minden jókedv nélkül nevet fel, s tovább csóválja fejét. - Ha ismernéd Zsiga bá't, tudnád, hogy nincs gyereke. Ő nem az a fajta. De ne vedd magadra, értékelem a próbálkozást. Szóval most jöttél? Körbe kell vezetni? Az én nevem írták a mappádra?
Kérdéseit kötelességtudóan, és annak rendje-módja szerint unott hanglejtéssel sorolja, s közben a lány kezeiért nyúl, hogy kapaszkodó ujjait a tőle telhető legszelídebb módon hajtogassa le vállairól. Aztán visszapillant Rebeka töprengő arcára; maga sem hiszi el, hogy megdöbbenti amit hall. Hiszen... egyszerűen képtelenség, hogy Zsiga bácsinak gyereke legyen, mert... Merlinre, még komoly kapcsolatáról sem tud, nemhogy egy életre szóló kezdeményezésről!
- Hát azt már megtetted - dünnyögi maga elé, s a homokórák felé lép, hogy letépje róluk az utolsó kiragasztott papírt is. - És kitől hallottál Zsiga bácsiról? Egyébként egy ideje már nincs itt. Lent dolgozik a csárdában, de pár hónapja elment.
Vállait vonogatva halad a fal mellett, és onnét sorban szedi le vadul kuncogó, táncoló képmásait. Olykor visszapillant Rebekára, hogy megbizonyosodjon arról, nem volt hiba hátat fordítani neki. Így vagy úgy, de tart attól, hogy a lány ráveti magát, és karmolni, ütlegelni kezdi, míg fel nem kerekednek megkeresni az állítólagos apaszerepbe lépő Zsiga bácsit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Egy előtte lágyan ringó csípőt mustrál, miközben a második emeletre vezető kőlépcsőkön halad egyre feljebb és feljebb. Noha a lassúcska lányt könnyedén megelőzhetné, a gondolat, hogy így tegyen, még csak meg sem születik elkókadt agyában. Hervatag, lógó tekintettel követi a szemei előtt kerekedő hátsót, és a lépcsőfordulóban, amint a fenék kanyarodik, úgy feje is oldalra bukik. Nyelvével végigszántott ajkai enyhén elnyílnak, miközben fejtartását egyenesbe hozza. Arcára valamiféle gusztusos kívánalom ül ki, vonásai hol túlzottan kemények, hol egészen lágyak.
A fenék tulajdonosa aztán hátrapillant, és súlyos tankönyveivel undorodva vállon csapja az őt bámuló negyedévest. Noel a Kviddics évszázadainak dohszagú ütésére rögvest magához tér, és testét felrázva gyorsan megelőzi a barátnőjének bosszankodó lányt. Nemhogy örülne, hogy valaki veszi a fáradtságot, és megnézi a seggét...
Visszavágott, már csak álla alá érő hajába túr, s halántékát vakargatva fordul be az úgy utált folyosóra. Szúrós pillantással siet a szépen megmunkált festmények között. Csücsörítő ajkaira koncentrál, de érzi az ereit mindig feszítő haragot, mikor erre téved. A hangoskodó festménylakók még négy év után is pontosan ugyanúgy idegesítik, mint az első napon tették. Ujjai görcsösen fonódnak pálcájára, de ahelyett, hogy elhallgattatná vele őket, egyszerűen csak nadrágja mélyébe csúsztatja. Jobb a békesség, ezt mostanra már jól megtanulta.
A bájitaltan tanterem előtt aztán megáll, hallgatózik, végül az üres falnak veti hátát, és kibámul a szemben rothadó ablakon. Az idő kezd lehűlni, a felhők egyre csak gyarapodnak az égen. Eső és hideg közeleg, a kastély ezzel együtt a szokásosnál is komorabb hangulatot kelt diákjaiban. Noel megborzong kék pulóvere alatt, s feje is hátra, a hideg falnak bukik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Várakozás közben az elmúlt napokra gondol; a tenyerében már biztosan lobbanó tűzre, az Annelie-vel kettesben töltött homályos pillanatokra, a két vizsga között lopott finom csókokra, és az egyetlen dologra, amire még várnia kell, és ami az idő teltével egyre többször jut eszébe. Eddig senki nem kérette magát, senkire sem kellett heteket, sőt mi több, hónapokat várjon, éppen ezért eddig egyszer sem érezte a mellkasában bugyborékoló izgatottságot. Akár egy játék után sóvárgó kisgyermek vágyódik háztársnője után, akinek érintései csak fokozzák az ereiben dolgozó lázat.
- Hé - oldalra, az ajtó irányába fordított fejjel köszön a vizsgát elsőként teljesítő barnának. Hangjában öröm és az a folyton jelenlevő pezsgő huncutság cseng, amit csak a Merkovszky lány hallhat. Szája széle vigyorra húzódik, s ellökve magát a faltól lép egyet loboncka felé. Karjait felé nyújtva francia kézfogásra kulcsolja ujjait az övéivel. - Mi az, hogy hát te? Nem örülsz, hogy személyesen jöttem el megnézni, szégyellnem kell-e a talán bukott csajomat jövőre?
Tettetett komolysággal beszél, úgy is néz le az imádott kék szemekbe. Karjait közben a lányéhoz nyomja, és előre-hátra hintáztatja őket. Képtelen egy helyben lenni, ha éppen úgy is vannak, neki akkor is mozognia kell. Retteg attól, hogy ha nem így tesz, az örökösen mozgó világ lehagyja. Versenyeznie kell mindennel, s mindenkivel. Kortársakkal, háztársakkal, láthatatlan erőkkel, magával az élettel.
- Jó, tudtam, hogy sima ügy lesz - vallja be, és elengedve a barnaság ujjait, csípőn ragadja őt, s könnyű testét megemelve a közeli ablak koszos párkányához cipeli. Ráültetve aztán jobbja az egyenszoknya szegélyénél érinti feszes combját, vágyódástól megkínzott tekintete tengerkék fényeiben kutakodik. - Akarlak...
Kijelentése bár halk, tökéletesen egyértelmű. Közelebb hajol kedveséhez, orrhegyével orcáin simít végig. Illata már régen beleivódott légútjaiba, de úgy veszi a levegőt, hogy minél több és több jusson abból tüdejébe. Keze leheletnyit feljebb araszol a markolt combon. Lehelete a lány nyakát forrósítja fel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő