29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
offline
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2019. április 1. 19:52 | Link



Emlékszem, olyan melegen sütött a nap, hogy megálltam a szökőkút előtt és a hatalmas, fénylő csillag felé emeltem az orcám és Ő, mint régi jó barát, sugaraival kedvesen megcirógatta azt. Furcsa érzés szabadnak lenni. Nem úgy, mint a fejem felett szárnyaló madár, ki birtokolja a végtelen kék eget. Szabadnak lenni, mint ember. Olyan sokáig nem értettem ezt, fel se akartam fogni, hogy ez egyáltalán lehetséges. Hiszen olyan dacos meggyőződéssel voltam arról, hogy a test csupán egy ólom súlyú béklyó, mint a kisgyermek arról, hogy létezik a húsvéti nyúl. Rettenetesen hosszú és rögös út kellett ahhoz, hogy vért és verítéket izzadva meglássam azt, amit makacsul titkoltam magam elől; a test minden apró porcikája az érzékelés és az érzelmek nyílt csatornája. Hisz egy másodpercnyi mosoly is jelentheti a világot, míg egy pillantás tükör az ember lelkének folyamához.
Vak voltam a világra.
Az arcomon a nap melegével, a felkötött tincseim közé rakoncátlankodó szellővel, a meztelenül hagyott karjaimra hulló vízpermettel és a tetoválásom alatti hegen megcsillanó fénnyel... ezek tettek szabaddá, ezek tették könnyűvé, légiessé egykor börtönként tekintett részem.
Tudom, mozdulni akartam, hisz annyi mindent kellett elintéznem és boltokat járva beszerezni mindent! Mivel... egyetemista lettem. Még mindig forgattam a gondolataimban ezt a kifejezést, elfogadni, mi több, felfogni, hogy tényleg sikerült ekkorát lépnem előre és végre sikerült felkapaszkodnom egy olyan ösvényre, ahol végre láthatom a célt. Már csak annyit kell tennem, hogy egy pillanatra se veszítsem szem elől. Hiába... egy kis félelem megmaradt a lelkem csücskében, hogy ha egy szekundumra is más irányba pillantanék, eltéveszteném az irányt.
Tudom, mozdulni akartam, elővenni a listám és kipipálni az imént beszerzett könyvet, majd újult erővel nekiindulni a körútra. Mégis a szemem csukva maradt, az ujjaim között a szatyor meg-megrezzent és még pár elhaló beszédfoszlányon kívül mást nem hallottam. Vajon azért nem engedelmeskedett a testem az akaratomnak, mert megéreztem a jelenlétét? Nem tudhatom... de bánom-e, hogy arra a kósza másodpercre elvesztettem a szabadságom azon szeletét? Nem... ahogy valami késztetés által oldalra pillantottam...
Nem. Soha.
Hozzászólásai ebben a témában

Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Mert hang vagyok én, visszhang vagyok én II.
Írta: 2019. április 2. 11:50
| Link

E.R.W.-nek címezvén
III.


Eltelhet ezer nap,
én egyet sem töltök nélküled.
Velem vagy mindig,
tudod,
ha madarat látok,
de ha nem,
én akkor is rád gondolok.
Szeretném elmondani azt, amit szavakkal nem lehet,
szeretném megtenni, amit (...) nem mertem,
szeretnélek szeretni,
ahogy egy férfi nőt szerethet.



Dárdáit már rázza valahol a nap. Hallod az arany fanfárokat? Itt az ünnepe a ragyogásnak, a fényben szinte kigyulnak a házak.
Emlékszem, a tavaszi fénytől hunyorognom kellett, mikor sok idő múltán ismét Bogolyfalva régi, kopott és dimbes-dombos macskakövein találtam magam. Most először voltam a faluban a testvérem nélkül, és bár nem akartam, annyira, annyira küzdöttem ellene, mégis rá gondoltam. Ethan járt a fejemben,  hórihorgas alakja, hiányának illata meg az arcán ülő anyajegy, amit sokan a mai napig koszfoltnak hittek, és megnyálazva az ujjbegyüket, megpróbálták onnan letörölni azt. Nekem is volt egy ugyanolyan jegyem, az arcom ugyanazon pontján, ahol neki. Ahol a testvéremnek.
Kigyúlok én is a fény előtt, s ahogy a zöldülő mezők visszaverik és üldözik a tél fehér seregeit, úgy ébredek a magam erejére, úgy tölt be a március melege, vére, úgy járom a várost ittasan, s szivemben a nap arany arca van.
Orcáimon éreztem a Nap melegét, miközben felemás cipőimben a faluközpont felé sétáltam. Alig hallhatón dúdoltam, dúdoltam anya egyik versét, és a házak ablakát figyeltem. Azokon meg-megcsillant a tavasz. A párkányokra már kikerültek a frissen átültetett levendulák és más, megannyi színben pompázó virágrakások. A virágok szirmaikkal együtt lebbentek a finom szélben, és én mosolyogtam, tudom, mert félrecsúszott a hangom.
Óh, harsonás fény, győzelem! Rugókon táncol az utca velem: szállok: sugárkezek emelnek fölébe házaknak, hegyeknek: szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom: Erő, megváltás, remény és vigasz, jövel, szentlélek uristen, tavasz!

Azután, mikor már a szökőkút közelében jártam, egy régi, lakatlan kis ház ablakában megpillantottam saját magam. Annak a háznak üres volt a párkánya, és már a festék is peregni látszott róla. Az ablaküveg homályos volt, nem láthattam benne jól, csak a kócos hajam és a csíkos, vékony pulóverem adta vissza a kép. Nem emlékszem, jó volt-e viszontlátni saját magam.
Nem emlékszem, mert a figyelmemet már rég nem az én tükörképem kötötte le.
Ugyanis valaki mást is láttam abban az ablakban. Mintha pillanatnyi elmezavar lett volna csupán, mozdulni sem mertem. A rettegés elszorította a torkom, az egyszer már megélt veszteség kábulata azonnal zsibbasztani kezdte a testem. A veszteség addigra emlék volt csupán, mégis, a szívem rémülten verdesett odabent, engem meg felkapott és forgatott a szédület.
Nem, nem, nem.
Földbegyökerezett lábakkal álltam, és jobbra fordított arccal bámultam az ablakra. A hangom elhalt, egész testemet rázta a hideg. A libabőr újra meg újra beterítette a bőröm, és hiába küzdöttem ellene, a gondolataim elsötétültek. Még kavarogtak, még léteztek, aztán zuhanni kezdtem.
Nem.
Ismét a Rellonban voltam. És Te ott voltál velem, és én éreztem, hogy valami más történik velünk, mint ami általában szokott. Az állat, az engem uraló lény melletted lassacskán levethette és a földre dobhatta koszos, szakadt gúnyáját. Én meztelenül, a lelkem el nem bujtatva lehettem ember, és Rémi szörnyetegből ártalmatlan kisfiúvá válhatott. Az anyukám hosszú órákon át tartó vajúdását követőn életet adott nekem. Megszült engem és a betegséget, ami torzszülötté tett. Tudod, te mit adtál nekem? El tudod képzelni, mit kaptam tőled? Te jogot adtál nekem az életre. Rémiként. Aki tiszta, aki egy a társadalom milliárdjai közül.

Lassan elfordítottam arcom az ablaktól, és a szökőkút mellett megpillantottam a nőt. Még lány volt, mikor Ethan hazavitt.
A hideg megállás nélkül rázott, a libabőr kínzón gyötörte a tagjaim, és én nem bírtam levenni a szemem róla. Csak álltam ott, elfelejtettem nyelni, elfelejtettem levegőt venni, elfelejtettem hunyorogni.
Hiába sütött a Nap, én annál is világosabban láttalak Téged. Téged, aki nélkül az elmúlt években egyetlen napot sem töltöttem. Délibábként voltál ott velem Franciaországban, mikor az Intézet teraszán üldögéltem, ott voltál a tó fenekén, mikor körülötte sétáltam, ott voltál minden betűmben, mikor levelet fogalmaztam Miss Ackroyd-dal.
Ott voltál, és ezért bolondnak hittek. De nem voltam bolond.
Itt vagy most is.
Utoljára módosította:Rémi J. Saint-Venant, 2019. április 2. 11:55
Hozzászólásai ebben a témában

Emma Renae Weißling
INAKTÍV


Kismadár 2.0
offline
RPG hsz: 91
Összes hsz: 865
Írta: 2019. április 2. 19:22 | Link



Ott voltál a könyvtárban. Én épp a torkomban dobogó szívemmel viaskodva próbáltam egy titkot csempészni az egyik alig keresett, dohos csücskébe és Te ott voltál. Féltem, hogy rám nézel, féltem, hogy nem nézel rám. Végül csendek és kurta, elsuttogott szavak közepette tettük meg az első suta lépést egymás felé. Lett egy közös titkunk.
Rémi, szerinted még ott van az eldugott kis sarokban a neveinktől ékes kismadár?

Néztem Őt. Néztem és vánszorogtak a másodpercek, miközben azon gondolkodtam, hogy tényleg ott áll-e előttem, a csíkos pulóverben és az oly jól ismert kósza tincsekkel vagy káprázat volt csupán. De dobogott volna így a szívem, hogyha múló tüneményként jelent volna meg előttem? Nem, ő ott maradt. Ott állt mozdulatlanul, ahogy én is, mint megtestesült tükörkép. Próbáltam minden apró kis szegletet, domborulatot magamba vésni és előidézni az emlékek csalfa képét. Az előttem lévő férfi - emlékszem, a tény pírt varázsolt az arcomra, nehezen emésztettem a gondolatot - szélesebb mellkassal állt ott.
Hogy ezt miből gondoltam? Hiszen... én már nyugtattam a fejem azon a mellkason. Könnyeim áztatták a pólóját, fejem a ritmikátlan lélegzetvételeivel mozgott, fülem a szapora szívverésével telt meg. Emlékszem...
Némán, sikoltó, üvöltő gondolatokkal robbantam a klubhelyiség síri csöndjébe. A vérző alkaromat a pulóverem bő ujja fedte és próbáltam eggyé válni a hatalmas térrel, gyáván elbújni a világ összes fájdalma elől. És te akkor is ott voltam, némán figyeltél, a tekinteteddel óvtál és engem néztél. Néztél és én űzött vadként néztelek. Aztán... bántottalak. Bántottalak, mert azt akartam, hogy te is így tégy. Nem tetted és mellettem maradtál és a szívembe ágyaztál egy újabb titkot, egy ígéretet...
Rémi, nem hagytál el soha, ugye?

Vajon mondott bármit is? Őszintén bevallom, ha így is történt, én nem hallottam. Megtelt a fülem az emlékek morajával, a saját lélegzetvételeim fülsüketítő zajával. Egyszerre voltam zaklatott és végtelenül nyugodt. Olyan volt a pillanat, mint egy félig kész festmény; a fehér makulátlanul tiszta vásznat a vékony grafitvonalak törik meg, kusza, egymást keresztező, majd örökre eltávolodó vonalak együttese, mit laikus nem érthet. De ez a szem számára láthatatlan, eltörpül az egyik sarokból burjánzó színkavalkád gyönyöre mellett. A művész maga előtt látja az egész képet, az összes történetet, szenvedélyt és érzést, amit majd a némán bámészkodók hada ihat magába, ha kész lesz. De addig mit látnak? Két fiatalt, földbe gyökerezett lábakkal, egymással farkasszemet nézve.
Erőt vettem magamon és olyan kedves mosoly szökött az arcomra, amit ha láttam volna, biztos elfordultam volna zavaromban. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, azt se tudtam, hogy kellenek-e egyáltalán szavak, vagy minden megfoghatatlan, elmondhatatlan gondolatot hozzá röppentett a szellő. Lassan hidaltam át a minket szétválasztó teret, szemeimmel végig fogva tartottam Őt.
- Rémi... - úgy suttogtam a nevét, mint egy ígéretet. Mint egy ígéretet, ami majd csak a jövőben lesz képes szárnyra kapni és magasan suhanni a gyönyörű, vakító égbolton. - Tudtam, hogy nem hagysz el soha.
Ő ott volt és én mosolyogtam őrá. Nem tudtam mi okozta azt az alig észrevehető, de mégis múlni nem akaró hiányérzetet. Ő ott volt és engem nézett.
Akkor már tudtam.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér