Radúz és Farkas

Az az arc, amit Sebby a Ruru megnevezésre vágott, valami leírhatatlan keveréke volt a "jézusom", "ezt nem hiszem el", és az "ez nem lehet komoly" villanásoknak. Mintha a másik valami becézni való lény lenne, pedig a prefektus szerint az új szobatársuk minden volt, csak az nem. Mindenesetre igyekezett Radúz elfogultságára fogni a dolgot, elvégre rá is mondta már, hogy aranyos.
Aztán a folytatást hallva némi értetlenség is vegyült a vonásai által közvetített képbe. Behangolni? Mint egy zongorát..? Majdnem ki is bukott belőle a kérdés, hogy "hangvillával?", de aztán inkább befogta a száját, mert olyan érzése volt, hogy messze járna az igazságtól, Radúzzal szemben meg nem szívesen használt szarkasztikus hangnemet.
- Lassan jobban járnék, ha inkább a torony aljában várnám éjjelenként, kár a lépcsőzésért - dünnyögte azért még magának, mielőtt úgy döntött volna, hogy őt ez ennyire nem érdekli, és inkább visszatért a rajzhoz. Lassan kész lett a vázlat, most már árnyékolt és itt-ott megerősítette még a vonalakat. Neki mindegy volt, hogy Farkas tényleg megkeresi-e végül a srácot, legalábbis amíg ettől nem kell több utat tennie meg neki is éjjelente. Éppen ezért csak akkor nézett fel újra, amikor megérkeztek Radúz csókái, akiket ő is örömmel fogadott.
- Sziasztok! - köszönt nekik, majd kinyújtotta a kezét, hátha ráül valamelyik, aztán mikor megtörtént, akkor rámosolygott a kedves kis állatra, míg az tovább nem reppent.
- Figyelj a gombjaidra! - vigyorgott Farkasra, mikor látta, hogy a madarak hogyan ismerkednek vele. Ő már tudta, hogy mik keltik fel az állatkák figyelmét, és szinte meg se szólalt, az egyik máris megcsípte a csillogó apróságot. - Radúz, adhatok nekik valami eleséget? - nézett aztán a házvezetőjére. Láthatóan sokkal jobban érdekelték a madarak, mint a melodimágus kvibli körülötti fejlemények.

Farkas

Már egy ideje a könyvtárban ült, hogy befejezze a papírok töltögetését, amit még három hónappal ezelőtt szabtak ki neki büntetésnek. Nem bánta, neki igazán nem okozott gondot némi irodai munka, sőt, szinte pihenésnek fogta fel ezt a monoton tevékenységet az egész napos munka és tanulás után. Mostanában meg valahogy amúgy is annyira sivár lett az élete itt az iskolában, hogy nem volt jobb dolga.
Mikor a másik leült vele szemben, csak egy pillanatra nézett fel, aztán folytatta az írást és úgy válaszolt.
- Már csak három ebből a kupacból - felelte. Megmártotta aztán a penna hegyét a tintában és szusszant egy nagyot.
Egy ideje már nem foglalkoztatta az ügy, kivonta magát az egészből, sőt, azóta már a prefektusi jelvényét is visszaadta, és mivel nem akart részt venni ebben az egészben, még csak nem is esett nehezére. Sok minden megváltozott az év elejéhez képest, de jobbára csak nyomasztó érzések kerülgették, ha a kastély falai között tartózkodott. Igaz, némi könnyebbséget jelentett, hogy napok kérdése, és el fog tűnni róla a minisztérium megfigyelő pecsétje.
A szavakat hallva aztán hirtelen kapta fel a fejét és bámult a másikra. Belülről az ajkába harapott, hogy ne nevessen fel örömében hangosan, mert azért azt egy könyvtárban mégsem kellene, de azért az arcára meglehetősen boldog kifejezés ült ki, ezt képtelen lett volna elrejteni. Persze nem az okozott neki határtalan boldogságot, hogy elfogytak a papírok, hanem az, hogy távoznak a felügyelők.
- És ez a nem sok ez mégis mennyi? - nézte továbbra is kitartóan a vele szemben ülőt, kíváncsian fürkészve vonásait. Jelen pillanatban még az sem érdekelte, hogy jó eséllyel senkit sem fogtak el rajta kívül, aki fontos, ő meg önmagát adta fel. Ugyan ez a tény megmagyarázta számára, hogy miért éppen ezt a csapatot küldték egy iskolába gyerekcsőszködni, de ez most koránt sem volt olyan fontos, mint hogy távoznak végre.

Farkas

- Most ezzel valóban lelomboztál - jegyezte meg, majd visszafordult a papírokhoz. A titkárnőről már hallott, valószínűleg ő lesz az a Gizike. Nos, ő a maga részéről most csak örülni tudott neki, hogy ilyen hírekkel szolgált, annak meg még inkább, hogy Farkas tovább is adta neki az értesülést. Még ha nem is tudott meg tőle konkrét időpontot, azért ez a hír némileg feldobta most a napját, mert látni lehetett a fényt az alagút végén.
Kis idővel később papírt cserélt, aztán hálát adott érte, hogy még nem kezdett el írni, mert egy szeles suhanc csattogott el mellettük, aminek biztosan paca lett volna a vége, ha penna van a kezében. Mérgesen nézett utána, már csak azért is, mert a könyvtárban egyszerűen _nem_futkosunk_, de nyilván a szúrós pillantás mit sem ért a távozó hátának vagy lelkiismeretének. Sóhajtva fordult aztán vissza, csak hogy szembesüljön a ténnyel, hogy egy karkötő került a friss kitöltendő kupac tetejére. A szeme felcsillant ugyan, de nem mondott semmit. Egyébként is megszólalt közben Farkas, akinek a megjegyzését bár teljesen jogosnak érezte, úgy mégis belé hozta a kisördögöt, hogy visszapattogtassa neki a labdát.
- Diák. Itt. Emlékszel? - mutatott magára nagy komolyan, de aztán elvigyorodott, jelezvén, hogy nem sértődött meg azért. - Egyébként ebben van valami - tette aztán még hozzá, most már a normális hanglejtésével, nem pedig a roppant bénán játszott sértődőssel.
- Legalább jutottatok bármire? - kérdezte aztán teljesen reflexből, miközben újabb betűket rótt az előtte fekvő pergamenre. Közben kinyújtotta a jobb lábát az asztal alatt, mert a bokáját alaposan megrántotta munka közben a Falatozóban előző nap, és már kezdett kényelmetlenné válni az ülés. Át is szaladt közben az arcán némi fintor, de aztán sikerült kényelmesen elhelyezkedni, és folytatni a a feladatát. Tulajdonképpen ha csak ennyi van a következő adagban, mint ami most előtte van az asztalon, akkor lehet, hogy még ma be is fejezi.

Farkas

- Jó, hát ha nem csak negatív értelemben mondtad... - felelte olyan hangsúllyal, mint aki széttárja a kezeit éppen, de azt inkább nem tette meg, tekintettel a tintás pennára meg a papírok épségére. - De tényleg unalmas - sóhajtott egy nagyot meglehetősen elszontyolodva. - Ez az egész mérhetetlenül unalmas - szakadt ki belőle, majd erőteljes pontot tett az egyik dátum közepére.
Nem sokkal később viszont már másik témára tértek át, és noha már nem volt úgymond a felügyelők szövetségese, észre sem vette, hogy az üggyel kapcsolatban kérdez. Na meg az se tűnt fel, hogy Farkas azért lazán válaszolt is neki, igaz, ezekről a dolgokról tulajdonképpen tudott, csak a végkimenetelükről nem.
- Naná, hogy emlékszek - felelte, aztán végighallgatta a másik mondandóját. Hümmögött is egy párat rá, majd egy rendkívül nyilvánvaló valamit állapított meg, mert nem tudott egyebet hozzáfűzni. - Hát igen, a kapcsolatok - mondta. - Sajnálom, hogy nem sikerült elkapnod őt, ezért az orvvadászatért még nekem is nyílik a zsebemben a bicska - tette még hozzá. Nem szerette azokat, akik feleslegesen bántanak állatokat, márpedig az iskola erejében lelőni valamit, nem volt más, mint puszta élvezetforrás. A menzán is adtak húst, felesleges volt még egy élőlényt megölni, csak mert valaki nem arra vágyott.
Amikor a varázstárgyakra esett a szó, akkor azért eltöprengve támasztotta meg a fejét az egyik tenyerében.
- Az valóban jó lesz - mondta, majd egy röpke pillanatig elgondolkozott azon, hogy vajon javasolja-e, hogy a melodimágusok is kapjanak ilyet, tekintettel az utóbbi élményeire velük, de végül lemondott róla, hogy ilyesmit közöljön, mert még ha nem is bírta a szobatársát, a közlekedéshez szüksége volt az erejére, és ezt még Sebby is belátta. - Ricsi nem mondott semmit, de azt hiszem nagyon a szívére vette a korlátozást. Pedig szerintem még az elemisek is jól járnak vele, mert semmiképp sem foghatnak rájuk semmit. Na meg úgyis levehetik időnként - összegezte a véleményét.
Befejezte aztán az utolsó előtti papír töltögetését is, és maga elé fektette az utolsó pergament.
- Újításnak benyújthatnád a kérelmet néhány számítógépre és nyomtatóra is - mondta aztán, mert bár nem esett nehezére a munka, amit végzett, ez azért rettenetesen elmaradott világnézetre vallott a minisztérium részéről, hogy még mindig kézzel írtak mindent.

Farkas

- Úgy gondolod..? - pillantott a másikra kétkedve. Sajnos az a helyzet, hogy azok, akiknek befolyásos kapcsolataik vannak, többnyire igenis büntetlenül csinálnak mindent akár egy életen át. Ha valakit már iskolás korában sem tudnak elkapni, akkor mi esély van rá, ha már kikerül innen? Maximum ha valami igazán nagy dologba keveredik. Le is lombozta ez az egész a fiút, mert ismét szembesült a ténnyel, hogy egyeseknek olyan eszméletlenül könnyű életet osztott a sors, hogy még a tetteikért sem kell felelősséget vállalniuk. Másnak persze van lelkiismerete, ugyebár.
Valamivel később viszont már Ricsiről beszélgettek. Sebastian biztos volt benne, hogy a mostohatestvére nem akar rosszat senkinek, mert ő szerencsére nem az a fajta elemi mágus volt, aki csak úgy másokra támad, de azt, amit levágott a karperec körül, ő is soknak találta. Igazából ha valakiből, akkor éppen belőle nézte volna ki, hogy megérti ennek az egésznek a lényegét, hiszen még csak nem is büntetésből kapta, hanem mert minden más elemista is kapott az iskolában.
- Fogalmam sincs, hogy mennyire van vele tisztában - felelte aztán eltöprengve. - Ő nem bántana senkit szándékosan, de éppen hogy a nem szándékos eseteket hivatott kivédeni a karkötő, ha jól értettem. Egy tanonc nyilván még nem tudja ezt az egészet úgy irányítani, hogy maximálisan biztonságos legyen, különben nem is tanoncnak kellene őket hívni - fejtette ki az álláspontját.
Közben aztán haladt szépen a papírokkal is, már nem sok írás volt hátra, de azért a keze már kezdte megérezni a dolgot. Nem is csoda, ha már ilyen kőkori módon végezték a munkát a minisztériumban. Nem is tudta megállni, hogy meg ne jegyezze.
- Igazad van, úgy fejlődtök, hogy lassan már a csillagos ég sem állíthat meg titeket - felelte hasonló stílusban, mint a másik, miközben rávigyorgott és nyújtózott egyet. - A túlóráról szólva, az egyik kolléga a minisztériumban mindig azt mondogatta, hogy "a bűn sem pihen, mi sem alhatunk!", mikor még tizenegykor is bent ültünk - emlékezett vissza a régi szép időkre. Igazából szerette azt a munkát, kicsit sajnálta is, hogy ott kellett hagynia, de Arvid mellett dolgozva most legalább fosztogathatja a süteményes pultot.

Farkas

- Vannak - bólintott rá a dologra, méghozzá nem is véletlenül, mert ő tudott volna mondani egyet, de ezt a gondolatát inkább nem osztotta meg a másikkal. Mondjuk abban kételkedett, hogy ez kiterjedne az elemisták viselkedésére vagy a szabályszegések számának csökkenésére, de igazán nem akarta letörni a férfi optimizmusát.
- Hát, azt hiszem Ricsi nem látja ebben az eszközben a találmány zsenialitását - húzta el kicsit a száját, miután sóhajtásnak beillő hangon közölte a gondolatait. Sajnálta, hogy így van, mert a fiút egyébként okos és érdeklődő természetnek ismerte meg, de úgy tűnt, erre nem terjedt ki a kíváncsisága.
A számítógéphez fűzött szavakon aztán halkan felnevetett. Tulajdonképpen ha belegondolt, akkor volt is valami abban, amit Farkas mondott.
- Igazából lehet, hogy ez a nyitja. Túl sok lenne a munkanélküli varázsló..? - vetette fel, mert jelen esetben más lehetőséget nem látott, amiért a minisztérium nem használja az új technológiát, hiszen hála a varázslatnak még arra sem foghatják, hogy sok lenne a villanyszámla. Néhány laptop és nyomtató egyszerűen csodát tudna művelni a rendszerrel és a munkatempóval.
- Vagy valakinek kényelmes, hogy a bűnüldözésre így kevesebb idő marad - tette még aztán hozzá egy kicsivel később. Még akár logikus is lehetett a dolog, még ha az összeesküvés elméletektől mélységesen el is zárkózott.
A következő megjegyzést hallva viszont úgy benne volt a késztetés, hogy megkérdezze, történt-e azóta valamilyen atrocitás Kőhalmival, de végül úgy döntött, talán jobb lesz, ha nem teszi meg. Amúgy is eléggé ékesen beszélt a helyzetről, hogy Farkast szinte folyton a folyosókon látta és most az is megerősítette a gyanúját, amit a férfi mondott.
- Nemsokára vége - mondta halkan, miközben a másik elé tolta az utolsó papírt, ha már így beharangozta Farkas, hogy távozni fognak. - Kész vagyok - mondta még az asztallapot fürkészve, már ha nem lett volna egyértelmű amúgy is, hogy miért került a pergamen oda, ahova.

Ruarc
SVK-MM tanterem

Annak ellenére, hogy a péntek általában péntekenként nem szokott dolgozni, most mégis sokáig volt bent munkában. Némi túlóra a jó időre való tekintettel, ha már egyszer annyian járnak be ilyenkor a Falatozóba. Ennek okán aztán mikor felért a kastélyba már jócskán tizenegy után járt az idő. Azt tervezte, hogy felmegy a szobába és ki is dől, de valahogy nem volt igazán álmos még, talán a rengeteg teától, amit megivott az este folyamán. Így válhatott lehetségessé, hogy mikor meglátta a kísértetszerű alakot az egyik folyosón haladni, ő maga is a nyomába szegődött. Nem úgy tűnt, mintha Ruarc járőrözne, úgyhogy kíváncsi volt rá, miben is sántikál. Megint szökne..? Nagyon furcsa volt az, ahogy közlekedett, legalábbis első pillantásra mindenképp úgy tűnt Sebastian számára, hogy itt valami egyébről van szó, mint egy szimpla éjszakai járkálásról, úgyhogy ezt meg akarta nézni magának. Oké, persze már semmi köze hozzá, talán nem is kellene, de valahogy az utóbb történtek után mégis csak érdekelte a dolog. Na meg úgy általánosságban is túlságosan dolgozott a gyanakvás benne, főleg, ha az albínó fiúról volt szó.

Nem látta, hogy a másiknál lett volna bármi, ami szökésre utalhat, de talán csak az ő figyelmét kerülte el a sötétben. Viszont miért jár mezítláb? Kész rejtély volt az egész, amit nem értett, csak úgy nem, mint sok más dolgot a fiú körül, de mióta beszélt Radúzzal és volt ideje gondolkodni a dolgon, igyekezett nem undorral fordulni a másik felé, még ha továbbra is félt tőle. Viszont ez az egész séta, ami keresztülhaladt lényegében az egész kastélyon, most jobban piszkálta a kíváncsiságát annál, hogy esetleg az ellenszenve domináljon, és mikor a fiú eltűnt egy ajtó mögött, akkor ő is követte és megállt előtte. Milyen hely ez? Nem mert világítani a pálcával, anélkül meg esélytelen volt, hogy elolvassa a kiírást, úgyhogy végül sóhajtott egyet. Nem mert csak úgy a másik után menni, mert mi van, ha megtámadja valami melodimágus akármivel? Így viszont kénytelen volt némileg leengedni az eddig tökéletes védelmét, hogy a másik hallhassa, hogy itt van. Már ha egyáltalán figyelt arra, hogy van-e bárki a környéken, mert talán túlságosan is céltudatosan haladt ahhoz, hogy igazán körültekintő lehessen. Aztán mikor már úgy egy perc is eltelt, akkor Sebastian is belépett a terembe, éberen figyelve minden moccanásra, rezzenésre, mert nem szerette volna, ha egyenesen belesétál valami általa nem ismert varázslatba.

Fogalma sem volt róla, hogy a másik észrevette-e jöttét, de mikor belépett a terembe, akkor megállt, reményei szerint mindenre felkészülve. Készen volt arra is, hogy akár azonnal előkapja a varázspálcáját és megpróbálja magát megvédeni, ha arra lenne szükség, de végül ezt szerencsésen megúszta. Nem történt semmi, csak a csend fogadta, de egyelőre hagyta felszínes gondolatait védelem nélkül kavarogni, hiszen ő volt az, aki a másik után lopózott. Nem akart rosszat, tényleg nem, csak kíváncsi volt, és ahogy tovább lépdelt meglátta a fiút is ismét, aki éppen egy zongora mellett állt. Hozzáért, aztán elkapta a kezét, mintha csak megégette volna, de utána ismét megpróbálta... Különös. Még néhány lépést tett, de aztán pár méterre Ruarctól megállt, mert nem merte megzavarni ezt a furcsa jelenetet. Egészen különös látványt nyújtott a másik, ahogy hálóruhában figyelte a zongorát, na meg a mezítlábasságon a fiú még mindig meg volt átalkodva egy kissé. Nem nagyon tudta mire vélni ezt az egészet, de éppen ezért volt egyre kíváncsibb és kíváncsibb, és ezért nem akart egyszerűen sarkon fordulni sem, hogy távozzon. Egyszerűen látni akarta, hogy mi sül ki ebből, még ha a meggondolatlanságát a fáradtsága is szülte. A másik, ha esetleg észrevette őt, akkor főleg érdeklődést észlelhetett a zongora és a cselekmény irányába.

Nem tudta, hogy a másik nem vette észre vagy nem akarta észrevenni, de nem igyekezett olyan nagyon, hogy felhívja magára a figyelmet. Volt valami roppantmód lenyűgöző az egész jelenetben, ahogy a holdfényben szinte vakítóan fehér alak a zongorával foglalkozott. Aztán levette a pizsama felsőt is, úgyhogy Sebby most már biztos lehetett benne, hogy a fiúnak fogalma sincs arról, hogy figyelik őt, ellenben ő nem tudta elszakítani a tekintetét a látványtól, mert bár még mindig félt Ruarctól, a jelenet különös szépséget nem tudta nem észrevenni. Vékony volt a karja és törékenynek tetszett az egész alakja, ami éles kontrasztot mutatott a zongorával miközben játszani kezdett, de a haján is szinte csillogott a holdfény, a dallam pedig, ami felcsendült, egészen varázslatos volt. Szerette a zenét, mert kifejezőnek érezte, olyasminek, ami teremtő erővel bír, és nem csak érzéseket hoz létre, hanem lelkeket is gyógyít.
Sebby végül csak csendesen leült törökülésbe ott, ahol éppen volt, úgy nézte és hallgatta ezt az egészet, egyelőre pedig nem tudta még eldönteni, hogy megpróbáljon-e azelőtt távozni, hogy a másik befejezi, hogy ne zavarja meg azt, ami történik, vagy várja meg, nyíltan vállalva, hogy figyelte őt. Nem szeretett leskelődni, de most lekötötte a zene, meg ez a különös terem is, aminek olyan furcsa volt a hangulata. Valahol azért kaparászott benne a lelkiismeret, mert talán nem kellene ezt tennie, de ha a másik nem foglalkozott vele, akkor talán mindegy is. Figyelmesen hallgatta inkább a zenét, nézte a mozdulatokat, és közben kicsit talán ki is kapcsolt az agya. Nem volt nehéz, mert ilyen kései órán a dallamok könnyen elragadták.

Egy idő után, ha akart sem tudott volna mozdulni. A zene megbabonázta, lebilincselte, és szinte pislogni is elfelejtett, ahogy egyre nagyobb lendületet vett. Ez most nem volt rá olyan rémítő hatással, mint a fiú dala, de azért valahogy, mikor már feszültnek tetszett az egész, jobbnak látta, ha védekezőn felhúzza maga előtt a térdeit. Körbeölelte saját lábát, és úgy nézte a fehér alakot, aztán egyszer csak félbeszakadt az egész, Ruarc rácsapott a zongorára, amitől Sebby riadtan összerezzent. Nem tudta, mi történt ilyen hirtelen, de azt meg merte volna tippelni, hogy a másik fiú az érzéseit adta bele ebbe a dallamba, majd abba is, ahogy véget vetett neki. A védelmét is ösztönből vonta újra fel, csak hogy aztán a következő pillanatban rájöjjön, hogy nem szabad, most nem, mert akkor csak rosszabb lesz az egész, ha a másikat váratlanul éri a jelenléte, úgyhogy ösztöneivel ellenkezve engedte le ismét. Nem mozdult, de átcikázott a fején a gondolat, hogy az, hogy itt maradt, mégsem volt jó ötlet, mert mi van, ha a másik bántani fogja..? A legutóbbi eset után igazából nem is csodálkozott volna rajta. Meg úgy általában sem volt már biztos, hogy mit is várhat egy ilyen furcsa valakitől. Másrészről viszont nem akart elsunnyogni, mint valami tolvaj, miután végighallgatta ezt az egészet, úgyhogy mindenre felkészülve kuporgott tovább a helyén, miközben tekintetét egy pillanatra sem szakította el a másiktól.

Megremegtek az üvegek, amitől ismét összerezzent, de már nem ijedt meg annyira. Úgy gondolta, hogy a másik biztosan nem vette őt észre, különben nem viselkedne ennyire nyíltan, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is rejteni szeretné a tetteit. Nem látta, hogy sír, ennyire nem volt jó a szeme, de a szipogás hangja erre engedett következtetni, amitől egy kicsit elszomorodott ő is. Valami baj van a sráccal, nyilvánvaló, hogy kínlódik, ő pedig most éppen rettenetesen szégyellte magát, mert látta ezt. Nem kellett volna követnie, rossz ötlet volt, de most már nem lopózhat csak el úgy. Azt mondta a másiknak, hogy meglopja, ha gondolatokat hallgat kérdezés nélkül, de az sem különb, ha ő ezt végig nézi, és szó nélkül távozik. Nem tudta még mit tegyen, de abban már most biztos volt, hogy túl sokáig maradt.
Aztán a halk hang, ahogy a másik bocsánatot kért a zongorától és megsimogatta, megrepesztette a falat, amit köztük feszült. Le még nem omlott, közel sem, de Sebby talán kezdett átlátni a résen, és összeállt a kép, a zenével, a történésekkel, a legutóbbi érzelmekkel együtt. Még mindig nem tudhatta, hogy pontosan mi történt, de azt igen, hogy Ruarcnak nagyon fáj. Hát egy éve nem éppen ő volt az, aki mindent megadott volna azért bánatában, hogy valaki egy kicsit magához szorítsa? Védje meg?
Nem tudta, hogy a másiknak tényleg szüksége van-e erre, vagy el fogja lökni, esetleg meg fogja támadni, de meg akarta kockáztatni. Sajnálta őt, mert a magányt ő is ismerte. Még mindig viszolygott tőle, ha arra gondolt, hogy mikre képes, de nem tudott elmenni egyszerűen egy ennyire megtört alak mellett, mert valahol időközben összeszedett némi empátiát talán.
Felkelt hát és halkan szusszanva lépett közelebb a másikhoz. Lehet, hogy meg fogja ütni. Nem baj, gyenge, vézna, nem tudja bántani. Akárhogy is lesz, meg kellene próbálni…
Talán csak a fáradtsága tehetett róla igazán, hogy végül valóban a fiú mellé ült, aztán átkarolta vékony vállait. Nem fogta le, le lehetett rázni az érintését, de jobb híján közben gondolatban üzent.
„Tudom, hogy hallod… nem akartam ezt meglesni, de így esett mégis. És úgy gondolom, hogy jobb, ha tudod. Sajnálom” – hajtotta le a fejét.

Ruarc

Igazából talán egyáltalán nem volt jó ötlet, hogy csak úgy leült a másik mellé, már legalábbis annak fényében biztosan nem, hogy a fiú úgy ugrott fel, mint akit áramütés ért. A zongora hangja fájón zengett fel, ahogy az apró tenyér érte, és Sebbynek egy töredékpillanat alatt átfutott a fején a gondolat, hogy ennél talán még az is nagyobb zajt csapna, ha Sherlock ugrana fel rá a maga súlyával. Mégis, ahogy látta, hogy mi következik, teljesen automatikusan mozdult. Felpattant, ezzel odébb lökve a zongorapadot, aztán a fiú után nyúlt, de mivel elsőre csak a ruhát sikerült elkapnia a háta közepén és úgy rántotta vissza az esésből, utána még egy mozdulatra szükség volt, hogy a derekát fogva egyensúlyba állítsa, már csak azért is, mert a trikó bizony reccsent egyet. Még ő is meglepődött egyébként, hogy a másik mennyire vékonyka, tényleg csak gyerekként tudott rá gondolni, most még inkább, hiába voltak hasonló korúak.
- Nem hallottad, hogy jövök? - kérdezte aztán őszinte meglepettséggel a hangjában. - Nem akartam fennhangon megzavarni a zenét, szóval itt beszéltem neked fejben - pislogott rá, közben el is engedve és egy lépést hátrálva tőle, mert nem tudta, hogy ezek után mégis mire számítson. - Rendben vagy? - kérdezte még, aztán várakozó álláspontra helyezkedett. Ötlete sem volt, hogy mi jön, simán lehetett ebből újabb kiabálás, vagy valami melodimágus technika, amit nem is ismer, de még akár, bár nagyon talán, az is megeshet, hogy normális választ kap. Végül is vannak még csodák.

Ruarc

Lehetett volna azt mondani, hogy meglepte a dolog, de nem. Azok után, hogy előbb Rémi fordult ki önmagából a szeme láttára, aztán Ricsi hullott darabjaira a karjai között, majd végignézte a testvére tüneteit és ennek kapcsán már addig is eljutott, hogy utánaolvasson mindenféle lelki problémáknak, már nem érte teljesen felkészületlenül, hogy a másik sírva kapaszkodott előbb belé, aztán összecsuklott. Kétségtelen, hogy megijedt ettől, mert első pillantásra nem tudta felmérni, mekkora a baj és az is átszaladt a fején, hogy a fiú elájult, de azért még magához mérten is egészen realista gondolatok szaladtak át hirtelen a fején, miközben ő maga is hirtelen letérdelt a másik elé, mert elkapni már nem volt módja, miközben a fiú lábai feladták a harcot.
Egyelőre nem tudta, hogy hozzá merjen-e érni, de amennyire az előbb elkábította a zene hangulata és a fáradtság tompasága, most épp annyira előtérbe került a logikus énje. Hiába nem kedveli, nem hagyhatja itt így, és annak fényében, hogy a másik már eleve betegesen sovány, szinte biztos, hogy orvosra lenne szüksége... ez viszont még odébb van.
- Figyelj rám! Hallasz? - beszélt hozzá továbbra is halkan, még ha úgy is tűnt, hogy teljesen felesleges. A sekély lélegzet hangjai nem jelentettek semmi jót, a másik valószínűleg teljesen kiborult, akkor pedig először megnyugtatni kellene egy kicsit. - Megfogom a kezed - kommentálta, hogy mit csinál, és valóban a fiú keze után nyúlt, hogy a mellkasára simítsa, még ha az elméjében egy hátul kaparászó csendes hangocska éppen az ellenérzésekről is beszélt. Még jó, hogy ezt a másik nem hallhatta, Sebastian meg egyelőre félresöpörte.
- Lélegezz velem egyszerre, érzed? - mutatta neki, remélve, hogy ha elégszer mondja el, akkor a másik talán hallgat is rá, és kicsit csillapodik ez a rohamszerű valami. Ha kellett, akkor elismételte, egészen addig, míg a másik valamilyen reakciót nem adott rá.

Ruarc

Megfeszült figyelemmel kísérte a fiú minden egyes mozdulatát, mert fogalma sem volt egyelőre, hogy mekkora is a baj, de ha egészen addig nem is volt benne biztos, hogy jó nagy, amint a másik felsírt, már biztos lehetett benne. Egy kicsit maga is megijedt, hogy most mi történik, és hogy egyáltalán mit is kéne tennie ebben a helyzetben, mert az láthatóan nem segített, hogy igyekezett nyugtatni a fiút. Végül jobb híján magához vonta átkarolva és lassan ringatva, miközben azon gondolkodott, hogy vajon eltudna-e vele jutni a gyengélkedőig, ha megpróbálná. Mégsem mert vele csak úgy véletlenszerűen elindulni, mert fogalma sem volt róla, hogy vajon nem kap-e valamilyen rohamot netán út közben, mármint azon a sírógörcsön felül, ami már most is megvolt.
Nagyot szusszant, amitől megrebbentek a hófehér hajszálak, és kénytelen-kelletlen megadta magát a helyzetnek, mert ez bizony most legilimenciáért kiáltott. Az állandóan magánál hordott bájitalok között volt nyugtató is, mert voltak páran a közelében, akiknek akár szüksége is lehetett volna rá, de mivel nem tudta, hogy a gyerek allergiás-e bármire, így kénytelen volt előbb utánanézni a dolgoknak. Ha semmire sem válaszol, akkor muszáj így, márpedig Ruarc láthatóan nem volt beszédképes állapotban.
Elcsitította magában a riadtság hangjait, hogy koncentrálhasson, aztán behatolt a fiú elméjébe. Igyekezett diszkrét lenni és csak azt nézni meg, amire feltétlen szüksége volt, de fogalma sem volt merre induljon, és a fiú fejében képeken alapuló emlékek helyett sokkal inkább hangokat és érzéseket talált. Próbált aztán megfogni valami orvosi emléket, hogy megtalálhassa, amire szüksége van, de annyi volt a gyengélkedős esetekből, hogy eltartott egy darabig, amíg megtalálta az elsőt. Kicsit el is szégyellte magát, mert egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy a másik ennyit betegeskedett, de most nem volt idő arra, hogy ezzel foglalkozzon. Amikor végre megtalálta a vélhetően első esetet, aminél reményei szerint az is elhangzott, hogy van-e valamilyen allergiája, megállt, és hagyta magának, hogy elmélyedjen a képben. Meglepődve hallgatta, hogy vámpírharapások miatt akarják tesztelni a fiút, hogy nem kapott-e el valamit, aztán következett a szokásos bájitalainak a listája, erősítők és vérképzők, végül pedig valóban rákérdezett a javasasszony arra is, hogy van-e allergiája. Mivel a válasz nemleges volt, így Sebby azonnal kihátrált az elméjéből, és a szütyő után nyúlt, amiben a fiolákat tartotta. Megkereste a szükségeset és pár pillanatig tallózott rajta, hogy mit is csináljon most vele, de végül csak Ruru szájához tartotta, és reményei szerint sikerült is leönteni a torkán.

Kamilla

Éppen kajaszünete volt és ma valahogy nagyon nem esett neki jól a konyha illatkavalkádja, úgyhogy kiült a vendégek közé egy tányér palócgulyással, amit Arvid isten tudja miért készített ma, de meglepően jól fogyott. Miközben várta, hogy annyira lehűljön az étel, hogy meg tudja enni (nem, nem jutott eszébe varázsolni, mert nem sietett sehova) előszedte azt a fertelmes technikai csodát, amivel az utóbbi két napban kínlódott. Sebastian ugyanis vett magának egy telefont. Az oka roppant egyszerű: tisztább és kényelmesebb mód arra, hogy tartsa másokkal a kapcsolatot, mint a bagoly, ráadásul a testvérének és Averynek (te jó ég, a jegyesének!) is volt. A probléma csak akkor keletkezett, mikor addig jutott, hogy használja is, mert a készülék minden pillanatban mást csinált, mint amit ő szeretett volna elérni, máskor meg hiába böködte a felületét, csak nem akarta érzékelni, hogy mit csinál. Nem merte túl erősen megnyomni rajta az üveget, na. Most például azzal cincálta a holmi az idegeit, hogy megnyitott neki valami fura alkalmazást, ami egy rakás négyzetrács volt, meg néhány parancsikon. Fene se tudja, mi az az Excel... Szusszant is egyet mérgesen, de azért meglepő óvatossággal rakta le a telefont a tányér mellé, miután kikapcsolni sem tudta rajta azt a valamit, majd megnézte, hogy ehető-e már az étel. Az első pár kanál után úgy döntött, hogy nem, még nem az, mert a babhoz körülbelül tűzálló sárkányszáj kellene, úgyhogy visszatért a telefon böködéséhez, ami továbbra sem vezetett eredményre. Nem szerette a mugli technológiát használni, és nem előítéletek miatt, hanem egyszerűen azért, mert neki ez nehezebb volt, mint bármi a varázsvilágban, viszont ha kényelmes és madárpotyadékmentes kommunikációt szeretne, akkor ez van. Csak éppen képtelen kilépni a táblázatkezelőből.

Ru

Lassan csitulni kezdett a másik, halkabb lett a lélegzet és a sírás hangjai, de Sebby ezt csak a tudata peremén érzékelte, hiszen arra koncentrált, hogy a másik fiú fejéből halássza ki azokat az információkat, amik kellettek ahhoz, hogy beadhassa neki a nyugtató bájitalt. Ettől függetlenül a változás feltűnő volt számára így is, csak éppen másképp, hiszen egyáltalán nem volt mindegy, hogy egy zilált, kapdosó elmével van dolga, vagy olyannal, ami koncentrál.
Ruarc pedig most határozottan figyelt. Hogy mire, arra Sebby nem jött rá azonnal, mert még a megfelelő emlékképeket kereste, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat a fiúnál, hiszen egészen másmilyen alapjai voltak az emlékeinek, mint egy látónál. Kicsit arra tudta volna hasonlítani, mint amikor Feather fejébe nézett bele, csak a kutyánál a homályos vonalú képek mellett teljes csend honolt az elmében, itt viszont épp ellenkezőleg - minden csupa hang volt.
Teljesen véletlenül botlott bele egy olyan emlékbe, amiben a fiú éppen tőle félt. Átsuhant csak az egész, ki tudja miért, talán mert a másik éppen ilyesmire gondolt, de mielőtt kihátrált volna a fejéből, megtorpant egy pillanatra. Meg akarta érteni, hogy mi történt, miért nem egyeznek és miért olyan furcsa a másik, hogy még mindig nem tudja őt hova tenni, és azt is, hogy miért mondta rá, hogy szörnyeteg. Nem lesz többé ilyen lehetősége rá.
Bár már most nyomta a dolog a lelkiismeretét, mégis rászánt egy rövid időt, hogy körbejárja az emléket, hiszen a másik már úgyis nyugodtabban lélegzett és nem fenyegette annyira, hogy baja lesz ettől az egésztől. Tényleg igyekezett, épp csak meghallgatta, hogy mit hall belőle a másik... aztán hirtelen leesett neki, hogy mire figyel a fiú annyira. A szemei riadtan pattantak ki, de azért el nem eresztette a másikat, viszont aztán mikor megérezte az érintést is az arcán, akkor levegőt venni is elfelejtett. Most már biztos volt benne, hogy Ruarcnak sikerült a varázslat mögé férkőzni, így, hogy a legilimencia használatával ő maga nyitotta meg az utat a mágiája számára, és ahogy a felszínes érzéseket is látta a fiú fejében, le sem lehetett volna tagadni, hogy éppen a dallamát nézegeti. Lassan eresztette ki a tüdejében rekedt levegőt, erővel intve nyugalomra magát két okból is. Egyrészt a fiúnak nem hiányzott még egy kiadós fejfájás is, ha figyelmetlenül és hirtelen szakad el a tudatuk, másrészt pedig mert már úgyis mindegy volt. Nem volt értelme odébb lökni a másikat, ha már hallotta, hiszen most már nem számított, hogy meddig figyeli, és amúgy is teljesen kettős érzéseket idézett benne ez az egész. Nem zavarta igazán az, hogy az arcát érintette a fiú, hiszen tudta, hogy a rosszul látók így tájékozódnak mások kapcsán, de közben mégis tiltakozott a lelkének egy kis darabkája, mert túl védtelennek érezte magát valami ismeretlennel szemben, hiszen most a lelkét is méricskélték, nem csak a vonásait.
Nagyon sóhajtott végül és megmozdult. Elméjük elszakadt egymástól, ő megtudta, amit akart, sőt, még annál is többet, és ideje volt, hogy a fiú megkapja a nyugtatót. Miután megitatta vele, Sebby még várt egy kicsit, aztán mikor érezte, hogy elnehezednek a fiú tagjai, akkor elrakta a szütyőt és nekiveselkedett, hogy felemelje.
- Na, gyere Ru - dünnyögte, leginkább csak magának. Nehezebbre számított egyébként, na meg arra, hogy útközben meg kell majd állnia vele pihenni, de a fiú meglepően könnyű volt, úgyhogy nem aggódott amiatt, hogy eltudja-e vinni a gyengélkedőre. Most értette meg igazán, amit nem is olyan régen hallott valakitől, mert valahogy most neki is olyan érzése volt, hogy képes lenne egy rossz mozdulattal összetörni, akit éppen fog. Félrerakta azonban egyelőre ezt a gondolatot, mert a gyakorlatias énje teljesen hülyének nézte érte, helyette inkább valami csendes melankóliával menetelt a gyengélkedő felé a másikkal. Volt számára valami egyelőre megemészthetetlenül furcsa ebben az egészben, az érzékelésben, a kiborulásban, mindenben.

Kamilla

Már kezdte egészen feladni a reményt, mikor egyszer csak megszólalt valaki közvetlen mellette. Felnézve Kamillát látta meg, akivel már jó ideje nem beszélt, de ettől függetlenül nem érezte zavarónak a jelenlétét, úgyhogy a kérdésre rögtön nemet intett.
- Dehogy. Ülj csak le - mondta, miközben lerakta a telefont. Kicsit reményvesztett lett mostanára amúgy is ezzel kapcsolatban. Az újabb kérdés hallatán aztán elhúzta a száját és úgy felelt.
- Vettem egy telefont, de egyáltalán nem akarja azt csinálni, amit szeretnék. Mindenféle értelmezhetetlen vacakot nyit meg, amire semmi szükségem - panaszolta el, hogy mi a gondja, közben a lány orra elé tolva az asztalon a készüléket. Annak alapján, hogy a másik a gyurmázáskor is mugli dolgot mutatott neki, talán most is jobban ért ehhez az ördögi kütyühöz, mint ő, akkor pedig legalább a hülye táblázatokból kiléphetne neki.
- Vissza tudod nekem csinálni úgy, hogy eltűnjön ez a sok felesleges dolog, és könnyen megtaláljam, hogy honnan tudok telefonálni vagy üzenetet írni? - kérdezte, reménykedve pislogva a lányra. - Ha megtanítasz rá állom a vacsid - ajánlotta még fel, remélve, hogy ez némi motivációt ad a másiknak, már ha tényleg ért az ilyesmihez. Talán mégsem egyedül kellett volna elmennie vásárolni, de teljesen hirtelen ötlet volt, hogy neki most telefon kell, ráadásul mire valakivel leszervezte volna baglyokon keresztül, addigra biztos volt benne, hogy el ment volna tőle a kedve. Márpedig haladni kell a korral, ezt ő is belátta, és ez mindenképp kényelmesebb lesz, mint a szegény, dolgoztatott tollasok.

Kamilla

Nagyon erősen próbálta figyelni, hogy mit is csinál a lány, hogy ha legközelebb ismét megnyit valamit véletlenül, akkor ő is meg tudja oldani a helyzetet, de a valahol a felénél feladta. Sóhajtva és homlokráncolva dőlt hátra a széken, lassan már átkozva a pillanatot, mikor eszébe jutott telefont venni és azt meg duplán, amikor meg is tette. Hát kellett ez neki?
- Köszönöm - biccentett, ha már a lány az ételt nem akarta elfogadni, bár abban nem volt teljesen biztos, hogy Kamilla tudja, hogy mivel ő itt dolgozik, gyakorlatilag csak egy kérdésébe kerül a főnök felé, hogy szabad-e adnia valamit a lánynak ingyen. Arvid meg úgyis igent mondana, ha már Kamilla segített is Sebbynek, hiszen olykor az is előfordult, hogy a szegényebb diákoknak ingyen, vagy potom összegért adott ételt. A szőke végképp nem a profitra utazott, ő élvezetből főzött.
Utána a lány szórakozott még a kis képecskékkel a képernyőn, amit Sebby ismét csak megpróbált megfigyelni, de végül csak összevont szemöldök lett belőle. Mikor Kamilla kérdezett tőle, akkor felnézett rá, és némi gondolkodás után enyhén piruló orcákkal kibökte a választ.
- Megmutatod, hogyan kell üzenetet küldeni..? - kérdezte. Úgy érezte, hogy ezt mondjuk már illene tudnia, ha egyszer kérte, hogy az a funkció kéznél legyen, de még tényleg csak most próbálgatta a dolgot. - És telefonálni... - tette hozzá valamivel később, miközben lelapult az asztalra, és úgy nézett fel a lányra, meg arra a szörnyűséges telefonra, ami kifogott egy feltalálón.

Kamilla

- Persze, jó - bólogatott, mert hát miért is ne írhatná be a lány a számát a telefonjába, ha már egyszer valami barátfélék, még ha túlságosan ritkán is találkoznak egymással. Nem baj, majd ha Sebby megtanulja használni a telefont, akkor lehet, hogy ez is változik, vagy ha más nem, akkor néha beszélnek majd egymással.
Megfeszített figyelemmel leste aztán, hogy mit csinál a lány, hogy tudja majd, hogy mit kell tennie, ha be szeretne írni egy számot és még üzenetet is írna netán, és csak abban tudott reménykedni, hogy van a memóriája annyira jó, hogy ilyen furcsa mugli találmányokkal is elbírjon majd akkor is, ha ismét egyedül marad vele.
- Légy szíves, csak egy módot mutass egyszerre nekem... - jegyezte meg kissé gondterhelten, mikor a lány rögtön két dologgal is előállt az üzenetküldés kapcsán. Sebby annak is nagyon tudott volna örülni, ha egy módszerben biztos, nem kellett kettő, ami csak összekavarja, talán majd legközelebb.
A szavai ellenére azért bólogatott is párat, hogy érti, oké, talán menni is fog, majd mikor a lány ismét átengedte neki a telefont, akkor Kamillára pillantott, és a tekintetéből tisztán lehetett olvasni, hogy egyáltalán nem érti, miért kell a mugliknak ilyen fura dolgokat kitalálni.
Végül azért csak nekiveselkedett. Bőszen nyomdosta emlékezetből a kis ábrákat, és bár az üzenet, nevezetesen egy "szia", körülbelül egy teljes percbe telt neki, végül csak elküldte és kíváncsian pislogott aztán a másikra, hogy vajon jól csinálta-e? Megérkezett-e? Aztán pedig ha úgy tűnt, hogy jól csinálta a dolgokat, akkor megpróbálta a telefonálást is.
- Nos? - nézett aztán kérdőn a lányra, hogy ítélje meg a telefonálás és az üzenetküldés kapcsán tanúsított teljesítményét.

Kamilla

Mázlija volt, mert sikerült mindent megcsinálni, amit a lány mutatott, még akkor is, ha neki lényegesen lassabban jött össze. Bőszen bólogatott arra is, hogy hívja majd, vagy ír, vagy bármi, amit ki tud csiholni ebből a szerkentyűből, mert egyébként nagyon szívesen beszélgetett volna többször is Kamillával, csak valahogy mostanában egyszerűen eljártak egymás mellett.
- Remekül - felelte aztán. - Nagyobb és szőrösebb, mint valaha - mosolyodott el, mert az óriásmacskája mindig elé tudta érni, hogy random boldogságot érezzen. - Hát akkor miért nem látogattad meg, ha hiányzik? - kérdezett aztán rá kerek-perec, mert ha a lányt érdekli is, hogy hogy van a cica, meg azt is észrevette, hogy régen látta, akkor az lett volna a legevidensebb megoldás, hogy meglátogatja Sherlockot.
A következő kérdés aztán bősz szemöldökráncolásra késztette, mert halvány gőze sem volt róla, hogy miről beszél a lány. Az évnyitó már volt annyira régen, hogy ne emlékezzen rá, hogy akkor mennyire óvatlanul felhívta magukra a figyelmet a rellonos, ráadásul arról végképp nem társalogtak a testvérével, hogy haragszik-e még rá érte. Nem is értette így, hogy miről van szó.
- Miért, mit csináltál? - kérdezte a lányra pislogva, és csak remélni merte, hogy nem valami rémesen rossz dolog lesz a válasz. Azért annyira nem szerette volna, ha a testvére meg az egyik barátja összeveszik, mert az ilyesmiből ő végképp nem tudna jól kijönni. Nem is tudta, hogy most elkezdjen-e aggódni, vagy sem.

Hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem lett izgatott, mikor megkapta a baglyot a másiktól. Régen volt már módjuk beszélgetni, és bár azon végtelenül meglepődött, hogy a másik a cukrászdába hívta, egy ilyen ajánlatot természetesen nem utasított volna vissza. Már csak az édességek miatt sem, ugyebár.
Mivel már az összes vizsgájával végzett, így már csak a munka miatt tartózkodott a faluban egyébként, egészen a szünet kezdetéig. Szerencsére Arvid nem csinált belőle problémát sosem, hogyha kicsit tologatta a munkaidejét, így a férfi azt sem bánta, hogy ma csak egy fél műszakot fog bent tölteni az este. Így még bőven maradt ideje, hogy kényelmesen leérjen a cukrászdához, és arra is, hogy beszélgessenek majd, bármit is szeretne mondani Farkas.
Mikor belépett az ajtón, akkor elég hamar felfedezte, hogy hol is ül a másik, úgyhogy egyenesen arra is vette az irányt, aztán biccentett köszönésképp. Ekkor pedig észrevette az igazolványt, ami miatt Farkas előbb egy kérdő pillantást kapott, aztán felvette az asztalról, hogy tüzetesebben megvizsgálja, végül pedig felfedezte az apró változást is - a férfi immár nem volt többé felügyelő. Hirtelen szaladt szét az arcán a tőle oly szokatlan széles mosoly, és miközben visszaadta az igazolványt vidám hangon szólalt meg.
- Gratulálok! - mondta, majd le is ült Farkassal szemben, de az arcáról le nem lehetett volna törölni a vigyort. A szeme is egészen ragyogott, mert ez azt jelentette, hogy nem kell többé kínosan arra szorítkozni, hogy munka és ügy és iskola.
- Mikor történt? - kérdezte aztán, majd elkezdett pislogni a pult felé is, mert túlságosan vonzónak találta az édességeket az üveg mögött. - Te mit fogsz enni? - nézett vissza aztán a másikra kíváncsian, mert azt tudta már, hogy Farkas is szereti az édességet, ami végül is megmagyarázza a helyszínt.

Pillantása egy pillanatra megakadt a csészét tartó kezeken és mosolya még szélesebb lett. Sok apróság volt, ami művészként megragadta a figyelmét, az egyik ilyen pedig nem más volt, mint az apró porcelán két nagy mancs között. Kicsivel később azonban már újra a másikra pillantott, tekintetét fürkészve, miközben Farkas mesélt.
- Értem - bólintott, majd a titkárnőről hallva szélesebb lett a vigyora. - Ha jól érzékelem, akkor Gizike nem fog hiányozni - jegyezte meg, de közben el is vonta aztán a figyelmét a süteményes pult. Kicsit szórakozottan nézett újra a másikra, mert végképp nem tudott dönteni, de amit Farkas választott, az egyébként neki is szimpatikusnak tűnt.
- Én is azt kérek akkor - felelte végül, majd végignézte, ahogy a másik elindult a pulthoz, majd pedig mikor fordult, akkor már a süteményeket nézegette bőszen, mert valóban nagyon jól néztek ki. - Még szerencse, hogy nem itt vállaltam munkát, azt hiszem, azt már én sem bírtam volna egyel nagyobb számú nadrágméret nélkül - dünnyögte, miközben átvette a tányért. - Köszönöm szépen! - mosolygott a másikra, majd egy darabig csak csodálta a süteményt, aztán viszont könyörtelenül nekiállt elpusztítani. Az igazsághoz egyébként hozzátartozott, hogy Arvidnál is dézsmálta a süteményes pultot, mégsem hízott meg.
- Átmentem mindegyiken - felelte aztán két falat között. - Sőt, meglett a hoppanálás jogosítványom - büszkélkedett, mert ez azért elég hasznos dolog volt. Lényegesen hasznosabb, mint némely órája, ahol csupa olyasmit vettek, amit már előre megtanult. Sajnos még a bájitaltan is lehet unalmas, ha az ember gyorsabban halad, mint az osztály. - Jövőre csak azt fogom felvenni, amit nagyon muszáj, és inkább haladok magam azzal, amit szeretek és amire szükségem van, mert rémes, hogy mennyire csigatempót diktálnak egyes órákon - bosszankodott kicsit, de aztán hagyta tovaszállni a gondolatot, mert kár lett volna elrontani ezzel a saját hangulatát. Bár tény, annyira azért igazából nem is bántotta, amíg hagyták, hogy haladjon.
- Na, hogy ízlik? - kérdezte aztán kíváncsian, mert neki nagyon tetszett a sütemény.

- Szinte sajnálom szegényt - szusszant nevetősen, mikor kiderült, hogy Gizike már nem élheti ki a rajongását Farkason. Azért meg tudta érteni, hogy mit is látott benne a titkárnő.
Nem sokkal később viszont Farkas már fordult is a süteményekkel, a kapott választól pedig Sebby egy pillanatra teljesen elnémult és úgy bámult a másikra. Mármint... oké, ez teljesen jó dolog, de az, hogy egy cukrászdában, vagyis nyilvánosan közölte vele a másik, azért nem kicsit hozta zavarba.
- Mondd csak, rum is volt a kávédban? - érdeklődte finoman, félrebillentett fejjel, mert más megoldást erre nem igazán talált. Na nem mintha nem esett volna jól neki az a néhány szó.
Utána viszont már nem tudta megállni, és inkább nekiállt, hogy eltüntesse a tányérról a süteményt, és még csak véletlenül sem varázslattal, mert hát abban mi lenne neki a jó, hanem szorgosan eszegette. Mesélt is azért közben, ha már egyszer kérdezték, és csak azért nem köszönte meg a gratulációt, mert éppen tele volt a szája, úgyhogy csak bólogatott rá egy kicsit jelzésképpen.
- Nagyon finom - felelte aztán. Ő aztán tudta értékelni a jó süteményeket, ez pedig az volt a javából, szóval igazán nem lehetett egy szava sem. Ez a nap egyszerűen szuper.
A vizsgás megjegyzésre viszont elvigyorodott.
- Nem dicsekvésképp, de volt még egy rakás sikeres vizsgám - felelte, és nagyon igyekezett úgy hangsúlyozni, hogy a másik értse, hogy lenne még mit ünnepelni, ha már annyira szeretné. Mondjuk még egy süteménnyel majd a jövőben. - Egyébként szerintem rettenetesen furcsa, hogy előbb engednek turkálni fejekben, mint hoppanálni. Néha nem értem a minisztériumi rendszert - tette még aztán hozzá azt, ami egy ideje piszkálta a csőrét, mert szerinte ha már a bejegyzését engedélyezték, akkor igazán tanulhatott volna hamarabb hoppanálni is, lévén az elméletet már ismerte Seth könyveiből. Na de mindegy, végül is, ne legyen telhetetlen az ember.
- Akkor most már nem jelent problémát egy újabb sakkjátszma sem? - kérdezte aztán, kicsit visszakanyarodva oda, hogy Farkas már nem felügyelő. Bár nyilván, ha gondot okozna a dolog, akkor most itt sem üldögélnének, de azért mégis csak jobb rákérdezni a tisztán látás érdekében.

- Nem is tudom... - mosolygott a másikra. - Csak olyanokat mondasz nekem, hogy nem tartottam lehetetlennek - fejtette ki, hogy miért feltételezett rumot, de azért látszott az arcán, hogy annyira nem bánja, csupán csak meglepte ez így, itt, hirtelen.
- Vagy megünnepelhetjük őket egyesével, szépen sorban - nézett a másikra, az arcát fürkészve, hogy vajon mit is szól majd hozzá. - Na meg az áthelyezésedet is, meg hogy nincs több kaktusz, meg ilyesmik - javasolta, érdeklődve figyelve a másik reakcióit, hogy vajon érti-e, hogy most éppenséggel egy rakás újabb ünneplős, cukrászdás találkozó lehetőségét vetette fel. Ha már lehet, akkor miért is ne, ugyebár.
A legilimencia kapcsán bólogatott párat, mert való igaz, hogy még csak most kezdhette volna, de ettől még nem lett számára logikusabb a hoppanálás vizsga helyzete. Na de a lényeg úgyis az volt, hogy megkapta végre a jogosítványát, mehetett arra, amerre csak tetszett neki, jövőre pedig végre nem kell a kastélyban laknia, ha nem akar. Ez az év bőven sok volt ahhoz, hogy még csak ne is nagyon akarjon a szobája közelébe menni.
- Szerezz mindkettőt - mosolygott aztán, mikor Farkas az állatokat emlegette fel. - Végül is ha elfér... - tett egy mozdulatot, aminek "miért is ne" színezete volt, aztán gyorsan megette a sütemény maradékát, mielőtt újra megszólalt volna. Nagyon jó volt, tulajdonképpen tudott volna enni még egyet, de azért szemtelen nem akart lenni, úgyhogy nem szólt, csak lerakta a villát a kezéből és a másikra mosolygott.
- Van kedvenc kutyafajtád? - kérdezte. - Vagy valamilyen elképzelésed, hogy milyet szeretnél? - érdeklődött. Ő a maga részéről nagyon megszerette Feathert, még ha Sherlock közelebb állt is a szívéhez, de arról nem sok fogalma volt, hogy Farkas mit preferál a kutyák terén.

- Hát igen, valóban, szemed meg van, két szép kék is - felelte mosolyogva, miközben a pillantása a másikra villant. Ha így kommunikálnak, akkor legyen, ő igazán nem lesz semmi jónak az elrontója.
A cukrászda kínálata egyébként valóban nagyon csábító volt, látványosabbnál látványosabb sütemények, amik remek ízek ígéretét tartogatták, úgyhogy nem volt nehéz kitalálni a vágyódó pillantásból, hogy igen, Sebby valóban azon töri a fejét, hogy hogyan is kóstolhatná végig.
- Gondolom nem hitted, hogy tiltakoznék bármilyen édesség ellen - mosolygott a másikra. - Szóval felőlem törzsvendégek is lehetünk itt - állapította meg, majd elidőzött még egy kicsit a pillantása a kirakatban lévő süteményeken, mielőtt visszafordult volna Farkashoz, akivel közben rátértek a háziállatok témájára.
- Viszont ha ketten vannak, akkor nem unatkoznak, amíg dolgozni vagy - mutatott rá a fiú. - De az lehet, hogy a lakást viszont szétszedik - szusszant nevetve, mert bár az ő Sherlockja nem volt igazán pusztító típus, még ha a termetéből ki is telt volna, azért hallott már olyat, hogy a kisállat rombolással foglalta el magát a gazdi távollétében. Farkas kicsit élére vasaltnak tűnő szokásai viszont arra engedtek következtetni, hogy ettől azért nem lenne nagyon boldog.
- Simán. Elképzelni gond nélkül. Csak aztán kaparj össze, ha beesek a röhögéstől az asztal alá - mosolyogta meg a képet, amint a férfi egy csivavával a karján sétálgat. Nem lenne fura, ááá, kicsit sem. Figyelmesen hallgatta aztán végig, hogy mit mesél a másik, és bólogatott is párat, mert ezt nagyon jó tervnek érezte.
- Szerintem bármelyik kutya örülhetne, ha te lennél a gazdája - mondta biztatóan, és valóban így is gondolta, mert a másik már bebizonyította számára, hogy törődő és gondos gazdi lehetne. Ehhez kétség sem fért.
- Igazából azokat a zsebkutyákat a macskám akár megehetné reggelire - tűnődött el aztán. - Már ha nem lenne válogatós. Nem is értem egészen, hogyan lettek a kutyákból olyan kis vakarékok is... - töprengett hangosan. Nem volt egyébként baja a kisméretű kutyákkal, de mivel semmit sem tudott az állatok tenyésztéséről, így neki kimaradt egy lépés, ami megmagyarázhatta volna, hogy miként lesz egy farkasból zsebkutya.

A kedd és péntek hallatán széles mosoly jelent meg az arcán. Heti két találkozóval már meglehetősen elégedett lenne, és nem csak azért, mert így viszonylag jó ütemben kóstolhatják végig a cukrászda kínálatát.
- Nekem tökéletes - felelte hát, majd egy kicsit ráncolta a homlokát, mert nem teljesen értette, hogy mégis milyen listára gondol a másik. - Mit szeretnél listázni..? - kérdezte végül, mert személy szerint a süteményeket például annyira nem akarta, mert jobban szeretett hangulat alapján választani.
Utána aztán áttértek az állatok kérdésére, amihez azért macskatulajdonosként Sebbynek is volt néhány hozzáfűznivalója, bár ezekből sajnos nem sok vitt bármit is előre. Farkasnak amúgy is igaza volt, talán jobb külön-külön felnevelni az állatkákat, csak Sebby meg úgy hallotta, hogy sokkal jobban kijönnek a kutyák és a macskák, ha együtt nőnek fel. Ahelyett azonban, hogy tovább boncolgatta volna ezt a kérdést, inkább bólogatni kezdett, mert közben kapott egy meghívást a másiktól.
- Szívesen elmegyek veled. Főleg, mert segíthetek olyan természetű állatot választani, amilyet szeretnél, és nem a gondozó szavának kell csak hinni, hogy tényleg nyugodt-e vagy játékos vagy bármilyen a leendő kis kedvenced - ajánlotta fel. A legilimencia segítségével kicsit jobban belelátott az állatok viselkedésébe és a miértekbe, így bár azt sosem vonta volna kétségbe, hogy az állatokra vigyázó emberek csak jót akarnak nekik, azért nekik mégis kevésbé hitt volna. Az meg egy állatnak sem jó, ha mondjuk túl nagy a helyigénye, csak nem mondták el, és emiatt visszakerülne, mert nem jó neki lakásban.
- Kicsit olyan, mintha valamikor kapott volna pár félresikerült varázslatot egy kutya, aztán meg tovább szaporodott - fűzte hozzá a meglátását a csivava témához. A tenyésztéshez nem sokat értett, de azt tudta, hogy az állatokat tudja befolyásolni a mágia, úgyhogy ki tudja, lehet, hogy az a kutyafajta is valami fura varázslat eredménye.
- Köszönjük, jól - mondta aztán Sherlock kapcsán. - Lustább, mint valaha és lassan kezdi az őszi vedlést - összegezte a dolgot. Ugyan ez a szőrváltás meg se közelítette a tavaszi mennyiséget, azért mégiscsak volt belőle mit kifésülni. - Azon gondolkodom, hogy együnk-e még egy süteményt, vagy nézzünk be még a könyvesboltba, mielőtt dolgoznom kellene menni. Neked mihez lenne jobban kedved? - nézett érdeklődően Farkasra.

Haladó legilimencia óra
SVK tanterem
Október 4., 17:00

Miután kiderült, hogy két olyan tanonca is lesz, akik még akkor kezdték el a tanulást, mikor ő is, nem sokáig húzta az időt, rögtön az iskolakezdés másnapjára órát hirdetett. Nem lehetett azt mondani, hogy túl ideges lett volna attól, hogy órát kell tartania, ráadásul nála idősebbeknek, hiszen tudta, hogy képes elvégezni a feladatot, és már nem is teljesen kezdőkkel állt szemben. Amiatt azért lényegesen jobban aggódott volna.
Mivel nem volt jobb ötlete, és úgyis a bátyja lett az SVK tanár, így végül tőle kérte el a termet. Ezzel még valamit kezdenie kell majd, mert jó lenne olyan helyet találnia, ami eléggé csendes az elmélyüléshez, és nem is kell a használatához senkit sem kitúrnia a felségterületéről. Ez azonban még a jövő zenéje, most más dolga volt, nevezetesen az, hogy felmérje, hogy hol is tartanak újdonsült diákjai.
Míg várt rájuk, addig a tanári asztallal szembe húzott egy padot és odatett két széket is. A két asztal nem ért össze, annyira azért nem akart ő közel lenni másokhoz, kellett a távolság, de úgy ítélte, hogy kicsit kényelmesebb lesz, ha nem kell átkiabálnia a fél termet két ember miatt. A padra lerakott aztán egy kancsó teát is meg két bögrét, míg magának kakaót kerített, aztán két perccel öt előtt - vagyis a hivatalos órakezdés előtt - leült a tanári asztal mögé, két tenyere közé fogta a kakaós bögrét, és várt. Most már talán egy kicsit mégis csak ideges volt.

Legilimencia
Haladó tanóra

Nem kellett sokáig várni arra, hogy befusson az első ember. Nem kellett csalódnia Viktorban, nagyon is időben érkezett, Sebby pedig örömmel fogadta.
- Pedig már épp kérni akartam - jegyezte meg egy félmosollyal a magázódás kapcsán, de persze csak viccelt, kicsit próbálva oldani ezzel a saját feszengését is. - Hát, mivel ilyen gyorsan a lényegre tértél, az első kérdésem ez lesz feléd. Miért nem tudtad még befejezni a legilimenciát? A papírok szerint, amiket kaptam, harmadik szinten áll a tudásod, ami ennyi idő után eléggé... kellemetlen - mondta. Persze azért Viktor kérdését sem engedte el a füle mellett.
- Fogalmam sincs, még nem volt időm kitapasztalni így a tanév második napján - ráncolta a homlokát töprengő arckifejezéssel. - De majd szólok, ha már tudom - ajánlotta fel, majd inkább fel is lapozta azokat a papírokat, amiket már említett. Nem szerette az időhúzást, márpedig most órán voltak, és beszélgetni utána is lesz módjuk egy tea mellett például.
Közben azért oda-odalesett az ajtóra, hogy vajon jön-e a másik tanonc, de úgy tűnt, hogy nem erénye az időben érkezés, ami Sebby idegeit máris cincálni kezdte, de egyelőre még várt.
- Miért szerettél volna legilimenciát tanulni? - nézett aztán újra Viktorra, mert ilyesmiről nem szóltak a tanári feljegyzések, márpedig Sebby fontosnak találta, már csak azért is, mert valami történt a motivációval, ha a másik ennyire nem haladt, és tudni akarta, hogy mi az.
Kicsivel később aztán, mikor sokadjára is hiába nézett az ajtó felé, szusszant egy nagyot.
- A másik tanonc késik vagy nem jön. Szóval kezdjük - fordult vissza Viktor felé, rezzenéstelen arccal váltva át egy pillanat alatt legilimenciára, nekifeszülve a férfi védelmének egy pillanatra, már ha volt egyáltalán, mert fel szerette volna mérni, hogy mivel is van dolga, aztán ha már tudta, akkor visszakozott.

//Álmodói megjegyzés: kérem, hogy írd le a hszben, hogy mennyire erős a védelmed, képes vagy-e kivédeni egy szintednek megfelelő legilimencia támadást váratlanul is, illetve ha nem, akkor térj ki egy olyan emlékképre, amibe belebotolhattam.//

Seth
Évnyitó

Ez volt az első eset, hogy nem diákként lépett be a Nagyterembe. Üdítő volt a változás abból a szempontból, hogy legalább nem kellett hozzá hét-nyolc évnek eltelnie, elég volt négy is, így rengeteg kényelmetlenségtől megkímélte magát. Noha a gyomra kissé görcsben állt, de mégis úgy érezte, hogy jó ötlet volt megragadni ezt a lehetőséget, pláne úgy, hogy közben a testvére is mellette állt, méghozzá nem csak képletesen, hanem valójában is. Seth is tanárként folytatta ugyanis a pályafutását, így pedig együtt ülhettek le először a felnőttek asztalához.
- Ideges vagyok - jegyezte meg azért, miközben megállt egy pillanatra az ajtóban. - Ha ott ülsz, akkor mindenki téged néz - bökött a fejével a nekik szánt helyek felé. - Mi van ha leeszem a dísztalárt..? - fejtette ki aggodalmát. A ruházata egyébként Seth ízlését dicsérte, elegáns volt és visszafogott, bár valószínűleg ebben az esetben Sebby sem épp a virágos ingek mellett döntött volna, azon egyszerű oknál fogva, hogy jobb szeretett volna kissé eltűnni a tömegben.
Rengeteg változás történt az életükben most egyszerre, költözések, ki erre, ki arra, Ricsi is házat váltott, neki is ott volt Farkas, Seth ismét elérhető közelségbe került... mozgalmas volt a szünet, mozgalmasabb, mint gondolta volna, hogy lesz. Néha eszébe jutott, hogy pár évvel ezelőtt meg se fordult a fejében, hogy egyszer majd ilyen eseménydús időket tudhat a háta mögött ahelyett, hogy az összes szabadidejét olvasással vagy rajzzal töltötte volna. Most pedig mégis a tanári asztal felé tart, rengeteg élménnyel a zsebében, és új távlatokkal maga előtt.
Izgalmasnak és érdekesnek ígérkezett ez az év.