Dr. Meyers

A meglepően józan és realista válasz, amiben Sebastian nem érzékelte az ítélkezés morzsáját sem, egy kicsit magához térítette a fiút. Néhány másodperc késéssel bólintott rá a férfi szavaira, mert igazán nem számított már, ha feljegyzések készülnek erről az egészről - ha nem félt volna, hogy lebuktatja magát, talán neki is kellett volna ilyesmit készíteni, hogy átlássa az egészet. Kár, hogy ez csak most suhant át a fején, egy elég tompa gondolat formájában.
Az újabb felvetésre ismét bólintott, ezúttal kicsit gyorsabban, míg végül lerakta az eddig szorongatott bögrét, és ölébe ejtette kezeit. Határozottan olyan volt a testtartása, mint azoknak, akik már feladták, hogy megpróbáljanak úszni az árral szemben, és csak hagyják magukat sodorni. Riley gyakorlatilag szinte bármit kérdezhetett volna tőle ebben a pillanatban, valószínűleg válaszolt volna rá.
A megválaszolandó kérdés viszont azt igényelte, hogy újra megszólaljon, szóval némi torokköszörülés után, kissé fátyolos hangon nekiveselkedett.
- Eljött tegnap és magával hozta. Először elmondta nekem, hogy már tudja, hogy mi történt, és azt mondta, hogy ő nem Seth, és csak annyit tud tenni, hogy marad és segít, amíg ismét visszahozom őt. Megkérdezte, hogy gondoltam-e rá, hogy jobb lett volna őt menni hagyni... megmondtam neki, hogy soha, mert tényleg soha, és megkérdeztem, hogy mennyit tud, de erre egyszerűen felkelt és otthagyott, ezzel... - tett egy bizonytalan mozdulatot a napló felé. Meg kellett kicsit állnia, hogy zilált gondolatait összeszedje és képes legyen összefoglalni a leírtakat, vagy legalábbis a nagyobb részüket, mert nem volt érkezése ennyi idő alatt végigolvasni a füzetet.
- Sok-sok éve írta... Mélypontokról ír, és arról, hogy gondolt rá, hogy meghal, de mindig volt, aki miatt nem tette volna meg. Miattam nem tette volna meg. És vannak benne olyan részek, amiben arról ír, hogy miért hálás... és értem is az volt, én meg azt hittem, hogy gyűlöl - gyűltek ismét könnyek a fiú szemébe. - De valójában nem... Akkor még nem, most nem tudom - akadt meg egy pillanatra, mikor rájött, hogy ez az utóbbi események kapcsán akár változhatott is. - De nem akart meghalni igazán, és... és akkor talán jobb lett volna más megoldást használni, de mi tényleg azt hittük, hogy már nagyon közel van ahhoz, hogy nagy baj legyen... - szipogott csendesen. - Nézze meg, ha akarja... - nyúlt ismét a füzet felé gesztusszerűen, de aztán ismét visszaejtette a kezét az ölébe.

Dr. Meyers

- Hála Merlinnek - szaladt ki a száján a válasz. Egy rövid pillanatra áttört a kétségbeesésen Sebby szokott stílusa, mert máshogy nehéz is lett volna reagálni arra, amilyen teljesítménye van a doktornak a bűbájok terén. Mármint, valószínűleg sokan elégségesnek tartották volna, de Selwyn mércével már igencsak más volt a helyzet. Utána viszont visszatértek az előző témához, aminek hatására a szőke fejben ismét visszazökkent minden az előző vágányra.
A doktor szavait csendben hallgatta, csak könnyei eredtek el újra és újra néhány másodpercre, teljesen akaratlanul, mintha valaki megnyitott volna egy csapot, amit nem lehet igazán elzárni újra. Valahogy így is volt, mert azok az érzések, amiket olyan sokáig magában hordozott, ezernyi burok alá csomagolva, most kitörtek és szerteszaladtak a világban, mint holmi üveggyöngyök - és nem ő volt az egyetlen, aki elesett rajtuk.
- Remek - szúrta közbe halkan, mikor Riley elmondta, hogy részben tényleg nem a bátyja szólt hozzá. Hangja törődött, fáradt volt, mint akinek már mindegy, hogy mondanak-e neki még néhány újabb rossz hírt. Igazából Sebastian sem gondolta, hogy tényleg ugyanúgy dönt és cselekszik a bátyja, mint egyébként tenné, de az ő szemében ugyanaz a személy volt, csak éppen hiányzott egy része. Pótolhatatlan, egyedi része, de a maradék az ugyanúgy Seth volt. És talán mégsem.
Arra, hogy hol rontotta el, nem igazán tudott felelni, és valójában az sem nyugtatta meg igazán, hogy az orvosa szerint még csak nem is a legilimencia volt a legfőbb gond. Egyszerűen ebben a pillanatban képtelen volt azt érezni, hogy bármit is jól csinált. Hazudott volna, ha nem vallja be, legalább magának, hogy megfordult a fejében, hogy addig kibírja valahogy, amíg Seth visszakapja önmagát, aztán részéről befejezni ezeket a látszólag teljesen felesleges köröket, csak éppen most már nem érezte ezt jó megoldásnak, ki tudja miért. Nem tehette meg ezt Seth-tel, akkor sem, ha gyűlölni fogja őt. Nem tehette meg Ruruval. Talán egy nap az is elég indok lesz, hogy nem teheti meg saját magáért... bár most ez a hang még mélyen hallgatott.
Egy ponton szinte katatóniába csapott át, ahogy hallgatta a férfit, és közben maga elé meredt, gondolataiba mélyedve, csak az zökkentette ki, mikor Riley kérdezett. Sebastian ráemelte a tekintetét, belenézve a férfi szemébe, összeszorítva közben ajkait. Hogy figyelte? Ő sehogy. De nem teheti meg... nem mondhatja meg... megteheti?
- Nem én voltam - adott végül kitérő választ. - Sethnek erős a védelme, ha eszméleténél van észrevette volna, hogy legilimentálom.
Hátradőlt az ágy végéhez, térdeit felhúzva maga elé, kiszúrva egy pontot valahol felettük.
- Elég volt egyszer... egyszer megerőszakolnom az elméjét - fejezte be valamivel halkabban, mint ahogy elkezdte, de kényszerítve magát, hogy azt a szót használja, amit a bátyja. Egyszerűen túlságosan is igaznak érezte. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy beszéljen-e arról, hogy az apjuk hányszor tette meg, de végül nem kezdett bele. Nem érezte, hogy ezen a ponton lenne értelme, a leggaládabb tettet ő követte el a testvérével, és ez visszavonhatatlan.

Dr. Meyers

Tudta, hogy Riley-nak igaza van, de ez nem jelentette azt, hogy el is tudta hinni. Nem most, nem ennyire hamar azután, hogy Seth-tel beszélt. Így hát egyszerűen csak bólintott egyet, jelezve, hogy megértette a dolgot, de nem tudott vele igazán mit kezdeni. Nem lesznek egyedül, ez tényleg jó, sokkal jobb, mint valaha is volt, de a baj is hatalmas. Nem biztos, hogy megoldható nagyságú. Mióta a kastélyba jöttek egyre több dolog férkőzött közéjük, először a tulajdon makacssága, aztán a ptsd, aztán az, hogy Seth végzett az iskolában, most pedig... most hegyként tornyosult előtte minden, amit rendbe kellett volna tenni valahogy, de úgy tűnt, sosem sikerülhet.
Halkan szusszant, mikor a doktor olyan könnyedén kitalálta, hogy ha nem ő felügyelte Seth-et, akkor mi is történt. Úgy tűnik, már akkor sem tudja elrejteni az igazságot, ha akarja, ami erősen aggodalomra intette volna, ha egy kicsit is jobban érzi magát. Most viszont csak gondolatban vállat vont, mert tulajdonképpen mindegy volt.
- Másokra vonatkozó információkra is kiterjed a titoktartás? - kérdezte azért még, kicsit próbálva a kezében tartani a helyzetet, még ha nem is nagyon ment egyébként. Ez is inkább csak ilyen álca kérdés volt, kitérés, terelés, és az automatikus reakció, hogy megpróbálja rejteni, mennyire is van vacakul.
- Tudja, ezt elég nehéz elhinni, miután beszéltem vele - jegyezte meg. Azt mostanra a könyvek hatására megtanulta észrevenni, ha valamit torzítva lát, vagy legalábbis voltak már saját felismerései is, és ez épp egy ilyen volt. Gonosznak és bűnösnek érezte magát, ez kétségtelen. Az agya meg valahol próbálta neki megmagyarázni, hogy ez nem fekete-fehér, ez nem egy könnyen kiszámítható sakktábla, de még túl halk volt a józan ész hangja. Az orvos pedig... jó volt, hogy beszélt, mert nem hagyta Sebastiant teljesen befordulni, de az ő hangja sem volt mindenható.
Persze mire Sebastian eddig eljutott, Riley majdnem meg is cáfolta az újabb kérdéssel. A fiú teljes értetlenséggel nézett a mellette ülőre, átfókuszálva arra, amit a férfi mondott, de a válasz jócskán váratott magára.
- Nem... tudom..? - nyögte ki végül bizonytalanul a választ. Jó ideje nem gondolkodott ilyesmin és evidensen nem tervezett hosszútávra. - Szeretném, hogy Seth jól legyen - tette hozzá aztán gyorsan az első gondolatot, ami eszébe jutott a teljes lefagyás után. Ezen a ponton nem számított igazán, hogy emellett ő beletartozik-e majd Seth világába, vagy sem, egyszerűen szerette volna, ha végre biztos lehetne abban, hogy a bátyja jó úton halad, és nem kell félteni az életét. Arra viszont, hogy saját magának mit kívánna, nem tudott mit felelni, bárhogy is gondolkodott a dolgon.

Dr. Meyers

- Vagy ez, vagy kegyetlenül elcsesztem valamit, és kijött rajta a Selwyn mentalitás - avagy, hogy rúgjunk bele még a földön fekvőbe. Ezt egyébként Sebastian sem gondolta teljesen komolyan, csak éppen nagyon nehéz volt számára most elvonatkoztatni ezektől az önmarcangoló gondolatoktól. - Amire egyébként van esély, miután machináltam az emlékeivel, másnap jelentkezett Navine házvezetőnek... - dünnyögte valamivel halkabban, olyan hangon, mintha ez legalábbis valamilyen ókori tragédia kezdete lenne. Akkor egyébként tényleg annak hitte, mert biztos volt benne, hogy mentálisan legyilkolta a bátyját, ha ilyet tesz. Még szerencse, hogy az idő és Ru felügyelete megcáfolta ezt a gondolatot.
Riley azonban nem hagyta annyiban a dolgot, magának követelte Sebastian figyelmét, így a fiú kénytelen volt elkezdeni koncentrálni arra, amit a férfi mond. A kérdés töprengésre késztette a fiút, akinek lassan elapadtak a könnyei, ahogy a beszélgetés elkezdte kiragadni őt a legrosszabb mélypontról, és továbblendítette az elméje kerekét.
- Szörnyen önző dolognak tűnik beletaposni esetleg az érzéseibe a saját érdekemben - felelte végül azzal az enyhe bizonytalansággal, ami az egész beszélgetés során megülte a hangját. Tudta, hogy Riley nem erre kérni, de elfogadni, hogy nem tartozik azért felelősséggel, hogy milyen érzéseket okoz Seth-nek... ez nem volt egyszerű. Alig-alig volt ember, akinél érdekelte az ilyesmi, de a bátyja volt mindig az, akire tényleg figyelt, még ha olykor így is az akaratlan gázoló szerepébe lépett.
Arra, mikor az orvos kijelentette, hogy nála ő a prioritás, Sebby nagyot szusszant.
- Aki ezzel legutóbb így volt, az is agymosva végezte - jelentette ki, majd tenyereit az arcára simította, eltakarva szemeit is, és előredőlt az ágyban, majdnem a térdét érve. Így maradt egy jó fél percig, kizárva a világot, amíg dolgozott az agya, és kényszerítette magát, hogy a szarkazmus álcája helyett valódi választ keressen a férfi szavaira. Végül, még mindig csukott szemmel, de már csak az orrnyergét masszírozva ült ismét fel rendesen.
- Rendben. Megpróbálok erre a nézőpontra koncentrálni - mondta, az egész délután talán először, némi valós határozottsággal. - Megőrizné a naplót egy ideig? - nézett végül Riley-ra ismét. - Ha itt marad, akkor biztos, hogy megint belelapoznék, és azt hiszem, jobb lenne, ha nem tenném - vonta össze gondterhelten a szemöldökét. - Csak a legközelebbi ülésig - tette még hozzá, mert remélte, hogy addigra összeszedi magát annyira, hogy ne okozzon gondot és újabb visszaesést a kézzel rótt sorok olvasása.

Dr. Meyers

Hiába volt Sebastian olyan gyakran kegyetlenül őszinte az emberekkel, volt néhány kivételes személy, akiknél nem csak arra törekedett, hogy ne bántsa meg őket, hanem azt is megtanulta, hogy ezt hogyan kerülheti el. Rendben, talán a többesszám túlzás, hiszen Ru esetében más a helyzet, az elmekapocs nem ad lehetőséget igazán direkt óvatosságra vagy apróbb torzításokra, csak hogy védje a másik lelkivilágát, így viszont már csak Seth maradt a sorban. Nagyon maximum Agatha.
Éppen ezért nehéz volt elhinni, hogy nincs más mód, mint hogy a saját érdekében félrerakja mindezt. Tudta, hogy vannak olyan dolgok, amik igenis fájtak neki, de sosem mondta el őket senkinek, vagy épp megbocsátott olyasmit, ami a valóságban szörnyen zavarta, és apránként felgyűlt mindez. És nem csak ez volt... a bátyja sem engedte őt a démonai közelébe, holott együtt talán könnyebb lett volna ez is. Ahogy az ő problémái is, ha nem akarta volna megkímélni attól Seth-et, hogy még azok is terheljék. Rengeteg, szörnyen sok helyen rontották el mindketten. Bólintott, mikor a férfi beleegyezett, hogy megőrzi a naplót, majd hirtelen egy különös hasonlat jutott eszébe, maga sem tudta, honnan kavarodva a gondolatai közé.
- Tudta, hogy Japánban úgy tartják, hogy a törött porcelánt nem kidobni kell, hanem összeragasztani, és kiemelni arannyal a sérülést? Mert minél több dolgot él túl, még ha repedten is, annál értékesebb. Ez is ilyen, ugye? - kérdezte, Riley-ra pillantva. - Össze kell rakni a cserepeket, és már nem lesz olyan, mint volt, soha, de talán értékesebb is, mint amit készen kaptunk. - Egy pillanatra távolba révedőnek tűnt a tekintete, mintha nem is az orvosát látná, és valóban így is volt. A felismerést igyekezett mélyre raktározni, olyan helyre, ahol mindig kéznél lehet, ha kell.
Riley is hasonló hasznossággal készült, csak éppen ő egy gyakorlattal. Sebastian figyelmesen hallgatta, hogy mit is kell tennie, aztán mereven nézte a papírt maga előtt egy ideig.
- Van egy pont, ahol visszatér az egész gondolatsor önmagába, de sosem tudom, hogy pontosan hol. Pedig Ru néha belém is harap olyankor - mondta végül, kicsit bizonytalanul fogva a kezébe a tollat. - Lehetetlennek tűnik ennyi idő alatt végiggondolni valamit, ami nem ment másfél éven át... - húzott egy függőleges vonalat próbaképp a fehérség legszélére, a bal felső sarokba. Végül lassan, hosszas hezitálás után írni kezdett.

"Mit csináltam jól?
- Látszólag hibátlanul kiviteleztem a varázslatot, és jó eséllyel nem okoztam vele maradandó károkat.
- Beszéltem később Seth-tel, hogy megkérdezzem a problémáról, és hogy foglalkozik-e a depresszióval

Mit csináltam rosszul?
- Nem kellett volna másfél évig halasztani, hogy elmondjam, mi történt
- Nem biztos, hogy ezt a megoldást kellett volna választanom, annak ellenére sem, hogy nem akartam, hogy gyógyszerekkel szedálják le a bátyám
- Hallgatnom kellett volna Rurura, amikor segíteni próbált, legalább azokban a dolgokban, amikben valójában én is egyetértettem vele

Mi a tanulság?
- Jobban kellene hinnem abban, hogy a bátyám mivel is tud megbirkózni, hiszen láttam, hogy mennyire erős, és inkább csak segítséget kellene adnom hozzá
- Jobban kellene figyelnem a fontos emberekre, hogy ne érjenek durva meglepetések, és időben észrevegyem, ha baj van
- Nem érdemes azt várni, hogy mások esetleg összeszedik magukat és felelősséget vállalnak a dolgaikért, úgyhogy a konfrontáció kerülése helyett inkább szembesíteni kell őket azzal, amit gondolok."

Majd mikor végzett a listával, akkor odaadta a papírt Riley-nak, hogy elolvashassa.
- Még időben vagyok? - kérdezte azért, bár erősen úgy érezte, hogy éppen kitöltötte a tizenöt percet.

Dr. Meyers

Bár végighallgatta a doktor válaszát, Sebastian végül megrázta a fejét.
- Nem, a Seth-tel való kapcsolatunkra gondoltam, nem pedig az élet értékére. Azt hiszem, arról jelenleg egyébként sincs jogom ítéletet mondani - fejtette ki, hogy milyen gondolat rejlett előző szavai mögött. - Tudja, mi régen mindig együtt voltunk. De... azt a kapcsolatot készen kaptuk, és valahol az vezetett addig, hogy  Seth emlékeit el kellett vennem, és tulajdonképpen ahhoz is, hogy most itt ülünk. De ha magunk, saját akaratunkból építjük újjá... az már egy más valami lesz. Még értékesebb valami - mondta, kicsit ugyan nehezen öntve szavakba a gondolatokat, de remélte, hogy így már érthető lesz, hogy mi is jár a fejében.
A következő témánál viszont Riley ezúttal egy bólintást kapott válaszul.
- Ptsd. Ezt ismerem, Seth is átélte - és nem csak neki, de ha nem számítjuk ezt a mostani helyeztet, akkor Sebastian számára is az egyik legszörnyűbb időszaka volt az eddigi életüknek. Mikor a bátyja ránézni sem tudott és képtelen volt egy szobában megmaradni vele, az nagyon súlyos törést okozott, pont egy olyan időszakban, amikor egyébként szükség lett volna arra, hogy összetartsanak és átsegítsék egymást a történteken. A gondolattól össze is szorult a gyomra, mint mindig, mikor eszébe jutott az a pár évvel ezelőtti történet, ami felborította a viszonylagos nyugalmat az életükben.
- Csak nem baleset miatt, ahogy most az emlékei szólnak... - sóhajtott félhangosan, majd inkább megpróbált átfókuszálni a feladatra, hogy ne is kelljen egy darabig azokra a napokra gondolnia. Mintha nem lett volna elég a legutóbb történtek miatt érzett lelkiismeret furdalás.
Negyed órával és még egy kicsivel később már a Riley által kiegészített listát tartotta a kezében, hunyorogva olvasva a betűket, mert kisírt szemmel még szemüveggel sem látott igazán. Mikor a végére jutott, akkor egy rövid, szinte nevetős szusszanás jelezte, hogy elérte az utolsó pontot, ahol a férfi annyira evidens dolgot fogalmazott meg, hogy szinte már fájt.
- Nem igazán tudok vitatkozni a javításaival - adta végül vissza a tabletet a másiknak, mielőtt megnyomott volna rajta véletlenül valamit. Nagyon nem ment neki ezeknek a mugli holmiknak a kezelése, és nem is szívesen tartotta őket közel magához, annyira idegennek érezte őket.
- És most? Mit kellene tennem, ha mégis eszembe jut a téma? - kérdezte a férfit. Kicsit úgy érezte, hogy az jó, hogy most itt elvileg le kéne ezt az egészet zárnia, de ettől még könnyen újra előjöhetnek az eddigi gondolatok, és lista ide vagy oda, nem fog tudni tőle ennyire egyszerűen megszabadulni. Még akkor sem, ha valahol szinte megkönnyebbülésnek élte meg, amikor végigolvasta az orvosa által rendbe tett listát. Mintha valami a helyére került volna - csak nehéz volt ebben tényleg hinnie.

Dr. Meyers

Elgondolkodott Riley válaszán, még ha kicsit nehéz is volt a saját szemszögéhez formálni a szavak jelentését. Tudta, hogy valószínűleg túlságosan is evidensnek vette, hogy ott van neki a bátyja, de nagyon nehéz volt annak idején elvonatkoztatni ettől, hiszen mióta az eszét tudta, ez így volt.
- Remélem, Seth partner lesz hozzá... - sóhajtotta végül, mikor a doktor befejezte a mondandóját és megint összébb húzta magát egy kicsit. Valahol még mindig tartott tőle, hogy a bátyja mindezek után kiadja az útját, hiába álmodozik ő itt újrakezdésről és a darabkák helyükre illesztéséről.
- Sok olyan volt. És az övéi mellé ott vannak a sajátjaim is - felelte ismét egy hatalmas sóhajjal. Voltak pillanatok, mikor átlátta, hogy valójában mennyire nagy fába vágta a fejszéjét, mikor ezzel az egésszel egymaga akart megbirkózni, és ez is egy ilyen volt most. Sajnos, ezek a felismerések tipikusan túl későn szoktak jönni az életben.
A megbeszélt gyakorlat sikerében viszont kissé kételkedett, hiszen eddig sem remekelt abban, hogy észrevegye, mikor újabb felesleges körbe kezd. Ráncolta is most jócskán a homlokát, de végül csak összeszedte a gondolatait.
- Sosem veszem észre... de majd szólok Rurunak, hogy segítsen figyelni továbbra is, eddig is gyakran rám szólt ilyesmiért - vetette fel az egyik lehetséges megoldást, bár nem akart a fiúra támaszkodni ebben egészen, úgyhogy azért magában elhatározta, hogy megpróbálja a legtöbbet kihozni a dologból egymaga is, de ezt már fennhangon nem fűzte össze értelmes mondatokká. Főleg, mert a kognitív torzításokkal is ugyanez volt a helyzet.
A felvetés viszont, hogy most Seth ne jöjjön egy darabig, némi megkönnyebbülést hozott Sebastiannak, aki igazából rettenetesen félt a következő beszélgetéstől, az egész dolog irányától, mert úgy érezte, hogy kamion módjára száguldhat az egész egy tetszőleges szakadék felé, ha valami rosszat mond valamelyikük.
- Jó lenne. Mondja meg kérem, hogy... - gondolkodott el egy pillanatra, hogy mit is. - Hogy nem azért történik, mert nem akarok vele beszélni, hanem mert kell egy kis idő, amíg neki tudok állni a megoldásnak - kaparta végül össze a dolog lényegét. - És köszönöm - tette hozzá valamivel halkabban, kicsit esetlenül, Riley-nak címezve.
Elrakta még a könyveket, miket a férfi adott neki, és hamarosan el is búcsúztak egymástól, ő pedig, mivel a feje is elkezdett fájni a rengeteg sírástól, végül visszabújt a paplan alá, de ezúttal némileg nyugodtabb volt az álma.

Ruru

A könyvek lassan már toronyban álltak mellette, mert csak azokat adta vissza orvosának, amiket maradéktalanul megjegyzett, a többit, amiben lehet, hogy még szeretne majd visszakeresni valamit, inkább magánál tartotta. Mostanában kezdte magát egyre kiegyensúlyozottabbnak érezni, valószínűleg azért, mert lassan beállt a napirendje, és ez biztosnak tűnő pontokat hozott az életébe.
Ahogy Riley meghagyta, most is a fotelben ülve olvasott, bár hazudott volna, ha letagadja, hogy nagyon is vonzotta az ágy. Mégis igyekezett betartani az orvos minden javaslatát, mert tudta, hogy önmagától nem képes még helyes lépéseket tenni, nem bírálhatja felül a szakember szavát.
Éppen lapozott egyet a nem rég kezdett könyvben, mikor nyílt mögötte a gyengélkedő ajtaja, de nem vetett rá sok ügyet, hiszen számos ember megfordult erre egy nap során. Csak akkor kezdett fülelni, mikor tudat alatt érzékelte, hogy felé közelednek a könnyed léptek, így nem érte teljesen váratlanul az ölelés. Nem kellett sokáig találgatnia, hogy ki lehet az, egyetlen ember volt csupán, akitől számíthatott ilyesféle köszönésre. Ajkai mosolyra húzódtak, a könyvet pedig lejjebb engedte az ölébe, ahogy szemeit lehunyva élvezte pár pillanatig a dorombolást és a közelséget.
Csak egy megérzés volt csupán, hogy a másik azt szeretné, hogyha felé fordulna, de Sebastian azért még megtette, és ámulatában egy pillanatra lefagyott attól, amit látott.
- Wow - szaladt ki a száján az őszinte meglepettség hangja, majd kicsit bizonytalanul megemelte a kezét, hogy végigsimítson Ru arcán és haján. - Wow - ismételte újra, miközben ujjai leszaladtak a vadonatújnak tűnő ruhára a fiú mellkasán, a mozdulattal bizonyítva saját maga előtt, hogy nem káprázatot lát.

Ruru

Lenyűgözte, amit látott, de nem csak amiatt, amit a szemei fogtak fel a helyzetből, hanem Ru kisugárzása miatt is. A fiú magabiztosnak tűnt, és láthatóan jól érezte magát a bőrében, ebben a megszokottnál annyival többet mutató ruházatban is. A haja egyenetlenségei eltűntek, tincsei csinosan rendezve rebbentek koponyája körül, és alakja is jól láthatóan rajzolódott ki viselete alatt. Hatalmasnak tűnt a változás, de ahogy Ru leült a karfára és Sebastian csókot kapott, ha lehunyta a szemét, akkor éppen olyan volt a simítás, az íz, mint annak előtte. Az ujjak rebbenése is ismerős, otthonos érzést loptak a lelkébe, de felnézve ismét szembetalálta magát az új frizurával. Kellett egy kis idő, hogy kibogozza a dolgokat, addig pedig csak nézte Rurut, néha hozzá-hozzáérve.
- Annyira más lettél... de nagyon jól áll - mondta, és az egészbe vegyült jócskán elismerés és tetszés, de valahol hátul kérdések húzódtak meg, és nem tartott sokáig, hogy mondatokká fogalmazódjanak.
- Ugye nagyon megnéztek? - váltott át gondolatokra, mellé rakva a magyarázatot is, avagy hogy a folyosóra és a többi diákra célzott.
- Ki segített? Miért most? - kérdezte, mert úgy érezte, hogy kell, hogy legyen az egész mögött valami több, mint egyszerű hóbort. Közben azonban nem tudta levenni a szemét a fiúról, szinte itta látványát, ha már kezei nem érinthették itt úgy, ahogy szerette volna. Csak arcát simogatta meg ismét tenyerével, kedvesen mosolyogva rá, még ha a fiú nem is láthatta igazán.

Ruru

Nem biztos, hogy meg tudta volna magyarázni másnak, hogy miért is olyan jó, amikor nem csak ujjaikkal érintik egymást, hanem gondolataik is összeérnek. Most teljesen észrevétlen, automatikus váltott át varázslatra, és csak akkor kapott észbe, mikor megérezte Ru örömét. Az ő ajkai is mosolyra húzódtak, mert az, hogy képes volt a mágiájához nyúlni, azt jelentette, hogy tényleg jobban van.
~ Azt hiszem, alaposan meglephetted őket - futott újra végig kézfeje a fiú arcán. Szerette volna azt hinni, hogy ő eddig is úgy látta Rurut, amilyen valójában, bár teljesen biztos nem lehetett benne, hiába figyelte olykor a fiú emlékeiben lüktető dallamot, vagy használta gondolatait fogódzkodó gyanánt.
~ Ó, ennek tulajdonképpen meg sem kellene lepnie - felelte, elvégre azt még ő is tudta, hogy a vámpírnak híresen jó a stílusérzéke. Valószínűleg nem véletlen, ha ennyi évszázada lenne felszedni a tudást, akkor talán ő sem nyúlna furcsa ruhák után merészebb napjain.
Azonban még nem kapott mindenre választ. Mielőtt Ru ismét megszólalt volna, már érezte a változást, hogy valami különleges kavarog odabent, és kíváncsian kezdett közeledni az egész gócpontjához. A kavargó érzés, ami meglegyintette, ismerősnek tűnt, de valahogy mégis másnak, mint amit tudott volna hova tenni - a fiú gondolatával egy időben kezdte sejteni, hogy miről is van szó, de a bizonyosságig nem jutott volna magától.
Pillantása Ru arcára rebbent. Nem kellett magyarázni, hogy kibe szeretett bele, és így már egészen összeállt a kép. Aztán ismét befelé figyelt, követte egy darabon a boldog-szomorú, különleges, eleven folyamot, de megállt a partján. Nem érte lüktetett, mégis gyönyörűnek találta, nem csak az érzést, hanem Rut magát, szerelmesen. Aztán elhátrált, figyelmét a mostra irányította, de saját magával kapcsolatban nem érzett változást - olyan marad minden, mint most. Talán. Ha jól érti. És ez így teljesen rendben is volt, még ha meg is értené, ha nem így lenne.
- Megpróbálod elcsábítani? - kérdezte érdeklődve, bár a szó nem fedte teljesen a mögöttes gondolatokat. Egyszerre próbálta közvetíteni azt a többsíkú lehetőséget, ami az egészben rejlett, komoly kapcsolattól kezdve egy egyszerű légyottig. Nem ismerte a férfit igazán, de ebben a pillanatban szentül hitte, hogy Rurunak bármelyik menne. Lehengerlő volt a kisugárzása.
- Meg tudod mutatni neki, hogy milyenné tett? - kérdezett újra, arra az érzésre és változásra utalva, ami az imént olyan nagyon lenyűgözte.

Ruru

Ahogy a szerelem, úgy a fájdalom is eljutott hozzá és letaglózta. Ru gyengéd érintéseitől könnybe lábadt a szeme, de nem saját maga miatt, hanem azért, mert értette, hogy mi húzódik az egész mögött, és szörnyű volt, hogy a fiúnak így sajog. Ennek nem lenne szabad fájnia, soha. Szavakká formált választ képtelen volt adni, így inkább lerakta a könyvet és az ölébe húzta Rurut, körbefonva őt karjaival, tenyerével simítva végig a hátán. Tudta, hogy a fiú nem tehet róla, és úgy érezte, hogy most érkezett el az az idő, mikor neki kell a másik mellett állnia, és segíteni neki, ahogy tud. Talán csak figyelmet és ölelést tud neki adni, de azt tiszta szívéből. Szerette a fiút, úgy, ahogy képes volt rá, a maga módján, és most annyira együttérzett vele, hogy belesajdult a szíve.
~ Nem - felelte aztán, bár végig kellett gondolnia a válaszát, mert sosem került még ilyen helyzetbe. De nem volt nehéz megértenie; álnokul szerzett, hamis pillanatok lennének, ráadásul kihasználás, ha a másik a mágiáját használná. Azonban az a gondolat nem hagyta nyugodni, hogy a férfinek, ha szeme van, ha akaratlan érzéseket csen, akkor enélkül is látnia kellene, hogy mit szalaszt el. Ru különleges volt, és nem csak a külseje, hanem az is, ami odabent lakott.
A fiú túlságosan is nehéz gondolatai aztán újra szóra bírták. Balja a fiú arcára simult, homlokát az övéhez döntötte.
~ Talán észrevesz. Nem jósolhatod meg. - A gondolat is puha volt, mint egy takaró, de őszintén hitt benne, hogy igaza lehet. Ha a másik is látná azt a különleges zsongást, akkor talán épp annyira lenyűgözné, mint őt.
~ Vagy van valakije..? - jutott aztán eszébe, mert ez eddig fel sem merült a gondolatai között, és könnyen lehet, hogy ilyesmi áll Ru útjában. Tudta, hogy a fiú nem tiporna bele a szeretett lény életébe csak azért, hogy előnyhöz jusson.

Ruru

Nem tudta volna eltitkolni meglepettségét a "birtokolni" szó hallatán, mert ő sosem gondolta úgy, hogy egy embert lehet birtokolni. Ru indulatai viszont legalább részben megmagyarázták a dolgot, Sebastiant gondterhelt homlokráncolásra késztetve. Nem szívesen mondott ítéletet mások döntései felett, mostanában úgy is érezte, hogy nincs is ilyesmihez joga, de ha valamit, azt meg tudta fejteni Ru gondolataiból, hogy valóban birtoklásról van szó.
~ Ez nem helyes. - Nem tehetett róla, de egyszerűen ezt érezte, mert szentül hitte, hogy nem szabad valakit olyan szorosan fogni, hogy ne tudjon szabadulni, ha akar.
Ru azonban továbbgördítette a beszélgetés fonalát, és Sebastian inkább rá figyelt az alig-alig ismert férfi helyett. Súlyos volt minden lemondástól terhes gondolat, de megértette azt, hogy miért érez így a másik és nem is tudott volna neki ellentmondani. Mióta látta, hogy a fiú hogyan érzékeli az idő múlását egészen másképp tekintett minden döntésére.
~ Máskor is beszélgethetünk majd róla, ha könnyebbé teszi neked - ajánlotta, és közben gondolatai azt üzenték egyre, hogy ott lesz Rurunak, ameddig szüksége van rá, és megpróbál neki támaszt adni, mikor nagyon nehéz lesz. Annak idején ő senkinek sem beszélt arról, hogy mennyire fájt a félig kényszerű szakítás, akkoriban nem is nagyon lett volna kinek, és ez bár másvalami, másféle gyötrődés, mégis átlátta, hogy mennyire képes elevenbe vágni.
Ahogy Ru gondolatai szinte átölelték az övéit és összemosódtak a határok, lehunyta a szemét, hogy úgy élvezze ezt a nagyon intim pillanatot. Jólesett neki a fiú törődése és az is, hogy ismét használhatták az elmekapcsot, mert valóban, voltak pillanatok, amikor nagyon magányosnak tűnt a világ enélkül. A másik gondolatai olyasmire emlékeztették most, amit még mindig nagyon gyakran tévesztett szem elől, hiába igyekezett, és jó volt tudni, biztosan tudni, hogy a másik tényleg értékesnek tartja őt. Néha mostanában Sebastian nagyon kevésnek érezte azt, amit képes adni bárkinek is, noha régen nem foglalkozott ezzel, de most elkezdte látni a hibákat, hiányosságokat, problémákat. Jó volt a tudat, hogy Ru így is szerette.
~ Én szeretném, ha többet adhatnék neked... - felelte, és nem is feltétlenül csak a szeretetre gondolt, hanem inkább arra a rengeteg időre, amit a saját problémájába burkolózva töltött, ahelyett, hogy igazán figyelt volna a fiúra. Hiába lett volna lehetetlen mindezt megváltoztatni, mégis lelkiismeret furdalása volt tőle és azt kívánta, bár máshogy alakult volna. Most azonban legalább arra módja volt, érintéssel, közelséggel viszonozza mindazt, ahogy a fiú törődött vele, mikor még arra sem tudta rávenni egyedül magát, hogy egyen. Óvatosan húzta még közelebb Rurut, szoros ölelésbe zárva, hosszú percekig hallgatva és csak befelé figyelve. Azt nézte, ahogy mintha hullámok mosnák, lassan megfakul az előbbi téma, még ha a háttérben ott dobog is tovább, csendben. Viszont Ru most csak vele törődött épp, neki adta az idejét, Sebastian pedig elmerült a pillanatban.
~ Velem maradsz ma éjjel? - kérdezte aztán, mert a másik mostanában nem nagyon tudott maradni, és hiányzott neki az, hogy együtt aludjanak.

Ruru

Persze, ő is tudta, hogy nem Ruru tehet arról, hogy ez a helyzet és nem is igazán tud vele mit tenni, de ettől még nem lett kevésbé furcsa az egész - sem kevésbé ijesztő.
~ Ott voltál, de nem voltál elég közel. Alig ismertelek - felelte, hiszen akkor még az elmekapocs sem volt meg semmilyen szinten. Mielőtt szakított Farkassal, épp csak egy-két nappal előtte tört meg a védelem, ami addig nem engedte Rurunak azt sem, hogy a dallamát hallja. Ugyan már volt valami kezdődő barátság közöttük, de koránt sem annyi és olyan, hogy megossza vele ezt a fájdalmat, főleg, ha az egészet közben felülírta az, amit Seth kapcsán érzett.
~ Riley segít jó irányba néznem. Nem tudtam, hogy ha elmondom a történetet egy szakembernek, akkor nem fog azonnal feljelenteni, de most már mindegy volt, mert Seth is megtudta. Sajnálom, hogy nem hittem el neked, hogy van, aki segíthet - gondolta. Őszintén bánta, hogy nem hallgatott a fiúra akkor, pedig folyton terelni próbálta a helyes út felé, de a félelem és a szorongás nem engedte, hogy eljusson Sebastianhoz igazán az üzenet mélysége. Biztos volt benne, hogy lecsukják, ha kiderül, és nem beszélhet senkinek róla, már csak azért sem, mert Seth törékeny világát felborítaná. De most már túl volt a nehezén, vagy legalábbis az egyik legnehezebb részén, és csak tovább kellett lépdelni, hogy képes legyen helyrehozni a kapcsolatukat a bátyjával. Még mumusként magasodott előtte a közelgő találkozás, de egyre inkább úgy érezte, hogy meg tud majd birkózni a helyzettel.
Tanult a hibáiból és most kérdés nélkül hitt Rurunak, mikor felelt neki, és igyekezett türelemre inteni magát. Érdekes kérdés volt egyébként, hogy ha képes lesz többet adni, akkor mi is lesz az, de ez nem olyasmi volt, amit most meg tudott volna jósolni, vagy akár csak megpróbálkozhatott volna vele, így elengedte az átsuhanó gondolatot, inkább a jelenre fókuszálva.
Jólesett neki a gyengédség, amivel a fiú felé fordult, és határozott, de kedveskedő érintésekkel viszonozta a figyelmességet.
~ Megígérte, hogy benéz még ma délután, hoz néhány új könyvet, úgyhogy majd megkérdezhetjük - felelte a kérdésre, miközben nagyon örült neki, hogy Ru hajlandó lenne maradni. Riley meg majd csak befut, addig is nagyon szívesen ölelgeti ültükben a fiút.

Ruru

~ Összefolyik az idő - bólintott gondolatban. Tényleg olyan volt valahol, mintha mindig is ismerte volna a fiút, hiába volt tisztában vele, hogy ez nem így van, sőt, rengeteg időbe és energiába került, míg eljutottak idáig. Túl sokáig féltek valakitől, aki meglehetősen hasonló hozzájuk.
A gondolat második felére nem felelt, mert Ru enélkül is tudhatta, hogy Sebastian egy pillanatig sem érezte úgy, hogy a fiú felelőssége lett volna vigyázni rá, és inkább csak hálás volt érte, hogy mégis megtette. A kontinenseken átívelő gondolatfoszlányt viszont megmosolyogta, mert tényleg elég különös helyzet volt ez így.
~ Nem nagyon - jött aztán a válasz, amin érződött, hogy szinte büszke rá, hogy mennyit olvas mostanában, mert mikor nagyon rosszul volt, akkor már ezzel sem foglalkozott. El is siklott Ru rosszallása felett, mert ő maga rendkívül élvezte a helyzetet, már úgy a jövőben tornyosuló, kellemetlen lefolyású beszélgetésektől eltekintve.
Egy pillanatra nem tudta hova tenni, mikor Ru felpattant, és épp csak elkapott valamit a szándékból, mielőtt a fiú kívül került volna a legilimencia hatáskörén, így mindössze annyit állapíthatott meg, hogy vissza fog jönni. Mikor azonban felpakolva érkezett vissza, kicsit megütközve nézett rá - ha ez válasz arra, hogy folyton olvas, akkor vajon most mi fog történni?
Persze aztán realizálta, hogy a fiúnál hegedűtokok is vannak, és volt egy "aha!" pillanata, bár a táska még mindig magyarázatra szorult volna. Mindenesetre érdeklődve figyelte, hogy mi történik. Mikor a fiú felé nyújtotta a gyönyörű, értékes hangszert, akkor viszont leesett az álla, annyira, hogy elfelejtett a legilimenciához nyúlni ismét.
- Biztos vagy te ebben..? - kérdezte döbbenten, mert pontosan tudta, hogy mennyit számít egy melodimágusnak a hangszere, de ha nem érkezett visszakozás, akkor érte nyúlt, és végtelenül óvatosan vette kézbe a hegedűt.
- Olyan különös a tapintása... de kellemes - állapította meg, mert valójában a hangszer Rurura emlékeztette valamiért. Talán mert egyszerre törékeny és erős, különleges.

Ruru

Furcsa volt a kezében tartani a hegedűt, mintha valami állandó vibrálást érzett volna a felülete alatt, pedig józan ésszel ez lehetetlen. Mégis, ki se kellett mondania, Ruru mégis tudta, hogy mire gondol, és magyarázattal szolgált.
A felszólítás viszont elbizonytalanította Sebastiant. Szétnézett maguk körül, de egy teremtett lélek sem volt a gyengélkedőn éppen, pedig jó lehetőséget adott volna arra valaki jelenléte, hogy nemet mondjon. Igaz, egy része szerette volna kipróbálni a hangszert, de közben félt, hogy már nagyon berozsdásodott a tudása, és egyébként sem érezte magában az energiát arra, hogy zenéljen. Viszont azt is tudta, hogy Runak nem nagyon lehet ellentmondani, így végül felkelt a fotelből és megállt az ablak mellett.
Hosszasan tanulmányozta a hegedű vonalait, mielőtt felemelte volna a hangszert, és jó pár nagy és mély levegővétel után helyezte csak a vonót a húrokra, egyelőre hangtalanul. Megpróbált átfókuszálni és dallam után keresgélt fejben, de sehogy sem talált egy igazán jót sem. Egyetlen egy volt, ami eszébe jutott, az, amit Ru játszott neki annyiszor, de tartott tőle, hogy ha ő játszaná, akkor megkopna a dallam varázsa. Tudta, hogy koránt sem olyan jó ebben, mint a fiú.
Végül leeresztette a hangszert és inkább az egyenes utat választotta.
- Nem tudom, hogy mit - mondta, és bár nem adta vissza a hangszert, sem a helyéről nem mozdult el, azért némi segítség elkelt volna számára, hogy ebből zene is legyen.

Ruru
A zenehttps://www.youtube.com/watch?v=byii_k4cvm8
Természetesen nem bántottam Ru hangszerét, csak a dallam

Kicsit megnyugodva figyelte, ahogy Ru kinyitja a másik hegedű tokját is, mert ez valószínűleg azt jelentette, hogy ő is segít majd a zenével. Csendesen, az ablakpárkánynak dőlve nézte, ahogy a fiú rendbe tette a rég nem használt hangszert, aztán hosszú pillanatokig csak figyelte a dallamot, mielőtt megpróbált volna csatlakozni. Beugrott neki, hogy ilyet Radúzzal is csináltak, és akkor is nagyon élvezte, mert ha valaki más mellett játszik, akkor látja, hogy milyen utat kövessen, de mégis marad némi szabadsága, hiszen sosem tudhatja, hogyan folytatja a másik.
Illetve...
Az első szólamok után ismét összehangolta gondolataikat, mert így könnyebb volt követnie Rurut, és az első perc után már egészen kényelmesen játszott a különös hegedűn. Nem volt olyan a hangja, mint mikor a másik fiú kezében van, talán nem is lehetett, de azért kellemes volt hallgatni, amint a kicsit szomorkás dallam körbekússza a szobát.
Nem a jazz volt Sebastian kedvence, de most örömét lelte benne, és bár nem azonnal, de végül sikerült elengednie magát, és itt-ott rögtönözni a kikövetkeztetett folytatásokon túl is. Egy ponton, valahol a jazzes dallam vége felé átvette a vezetést, és valamiből, maga se tudta, hogy miből átköltött zenébe kezdett. Olyan volt, mint ahogy mostanában érezte magát, már nem igazán nyomasztó, de még mindig érzelmes és hol heves, hol furcsán elcsendesedő melódia. Lehunyta a szemét és átadta magát a dallamnak, valahol megtörve karót nyelt mozdulatlanságát is, együtt mozogva a zenével. Úgysem látta senki.
Aztán mikor vége lett, akkor mély levegőt vett és reszketeg kézzel, de nagyon óvatosan rakta le Ru hangszerét az ágyra, aztán ő maga is mellé ült.
Nagyon-nagyon régen játszott már ilyen szabadon.

Ruru

Úgy érezte, hogy teljesen kimerült, pedig csak rövid ideig játszott. Kicsit olyan érzés volt, mint mikor sír, és utána tompábbnak tetszik a világ. Mély lélegzetvételekkel nyugtatta magát, míg nem egészen elcsitult, de addigra már Ru is mellette volt és a kezéért nyúlt. Engedte neki, hiszen biztonságot adott neki a két apró kéz, és a bordák mögött olyan jól érezhetően verdeső szív. Lehunyta szemeit, ahogy az ajkak a homlokát érintették, és valahogy egészen kicsinek érezte most magát. Kezeit teljesen Ru mellkasára simította, megpróbálva ezzel az egyetlen érintéssel minél többet befogadni lényéből, és hálásan fogadta a fiú simogató mozdulatait. Nem voltak konkrét gondolatai, most csak létezett, kicsit elvesztve a szavak fonalát, érzései egyre lassabban kavarogtak, de annak ellenére, hogy nem érezte magát boldognak, mégsem volt semmi negatív a helyzetben. Szomorú volt, igen, de bizonyosságként dobolt benne, hogy ez kellett, és jó volt, és segített. És nagyon fontos volt számára, hogy Ru hegedűjén játszhatott.
~ Köszönöm - akadt fent egy gondolat a sodráson, őszinte hálával fordulva a fiú felé. Sebastian remegése közben alábbhagyott, már csak néha-néha rezzent meg a keze, de egyelőre nem akarta elengedni Rurut.
Végül, talán percek teltek el, de ölébe húzta a fiút ismét, hogy jó alaposan megölelgethesse. Arcát a nyakába fúrta, megszokásból ott keresve tincsei illatát, de aztán mikor rájött, hogy ez így nem fog összejönni, akkor sem mozdult meg, mert a selymes, puha bőr is épp olyan jónak ítéltetett.
~ Játsszunk máskor is együtt - kérte, mert valahogy úgy érezte, hogy kell neki, hogy valaki fogja a kezét ahhoz, hogy megtalálja az utat a zenében, azt a sajátot, ami az olyan katarzisokhoz vezet, mint az iménti. El is határozta, hogy ezentúl több gondot fordít majd a saját hangszerére.

Dr. Meyers

Látványosan összerezzent a kívülről jövő hang hallatán, ami egy pillanat alatt kiszakította kettejük csendes, csodás, színes világából, ahol igazán osztozni tudtak az érzelmeken és gondolatokon. Felnézett, és haragos pillantást küldött orvosa felé, mikor realizálta, hogy kivel van dolga, de aztán rájött, hogy hiszen éppen őt várták és meg is ígérte, hogy ma jön, szóval számíthatott volna rá. Bosszúsága mégsem múlt el teljesen nyomtalan, és csak kellemetlenebb lett, mikor Ru felkelt az öléből és elindult a konyha felé. Igaz, Sebastian gyomra egyetértő taktust nyomott épp az orvos szavaival.
- Kicsit - felelte őszintén Riley kérdésére. - De szólt, hogy jön és amúgy is kérdezni akartam valamit, úgyhogy nem kellett volna teljesen váratlanul érnie, hogy itt van - tette hozzá, kifejtve az előbbi gondolatmenetet, megpróbálva reális mederbe terelni érzéseit. Érdekes módon még csak nem is az zavarta, hogy a pszichológusa figyelte őket, elvégre így is rengeteget tud már róla, hanem inkább az, hogy kénytelenek voltak elszakadni egymástól. De ha már itt tartunk...
- Itt maradhat éjszakára Ru? Régen aludtunk már együtt és hiányzik - kérdezte, tovább lépve kicsit, megpróbálva elengedni az előbbi kellemetlen érzés maradékát. Nem voltak igazán kétségei afelől, hogy megengedik-e nekik, mert az évnek ebben a szakában alig-alig tévelygett valaki erre, ráadásul még csak beszéddel sem szokták megtörni a csendet, hála az elmekapocsnak, de így volt a helyzet tiszta és átlátható. Egyébként még jó, hogy létezett ez a fajta kommunikáció Ru és Sebastian között, különben ha szavait és hangszínét is meglesi a doktor, akkor valószínűleg nem merül ki ennyiben a mérge, mint így.

Dr. Meyers

- Nagyon rég nem nyúltam hegedűhöz... - felelte Sebastian, ily módon jelezve, hogy valószínűleg másokat is meglepett volna a zene, úgyhogy nem fúj érte, hogy felkeltette orvosa kíváncsiságát. - Ráadásul Ru a kezembe adta a melodimágus hangszerét, ez nagy dolog - tette még hozzá. Valószínűleg, ha nem ez történt volna, akkor nem játszott volna semmit, de ilyesmit tapintatlanság lett volna visszautasítani, és igazából nem is akart ilyet tenni, inspirálta a hangszer.
- Rendben - derült fel kicsit az arca, mikor megkapták az engedélyt. - Köszönöm - szúrta még mögé, a szokott módon kicsit halkabban, mint egyébként beszél, de a hála kifejezésével mindig is gondjai voltak, ha komolyan gondolta. Igaz, egyre bátrabban próbálkozott már vele, főleg az orvosával szemben.
Riley szavai viszont mélyen elgondolkoztatták. Eltartott egy darabig, mire összeszedte mindazt, amit el szeretett volna mondani, és újra megszólalt.
- Valójában nagyon sokáig rettegtem attól, amit Ru csinál. Volt egy év, amikor, mint később kiderült, kölcsönösen féltünk egymástól, és egy ponton rájöttem, hogy Ruru hallja a gondolataimat, vagy legalábbis egy részüket, és ez teljesen kiakasztott. De volt egy varázslat, ami miatt nem hallhatta a dallamom... ő ezért félt tőlem. Egy éjszaka viszont mikor zongorázott, akkor véletlenül meglestem, pont mint ahogy most magát bevonzotta a zene - gesztikulált az ajtó felé -, és utána szükség volt rá, hogy használjam a legilimenciám rajta. És úgy hallott. Aztán már könnyebb volt, és idővel elkezdték követni egymást az események - fejezte be a mesélés nagyobbik részét. Riley kétségkívül sikeresen terelte el a figyelmét arról, hogy az imént megzavarta őket.
- Sokáig késleltetve tudtam csak figyelni a gondolatait, mert a rendes legilimencia nem enged mást, először úgy kommunikáltunk, mikor már figyeltünk egymásra. De miatta tanultam meg a magas legilimenciát, hogy megadjam neki azt a szabadságot, amit szeretett volna, és hogy nekem is egyszerűbb legyen. Mióta befejeztem a tanulását, nem használtam más emberen.
Riley-nak mindig meglepően könnyű volt mesélni. Sebastian szerette, ahogy a férfi ilyenkor tényleg rá figyelt és ha kellett, akkor segített meglátni az összefüggéseket, ráadásul feleslegeset sohasem kérdezett. Az ülések során elértek odáig, hogy a fiú már megbízott benne annyira, hogy akár magától is meséljen neki, anélkül, hogy Riley kifejezetten kérné, ahogy most is történt. Igazából még jól is esett neki valakinek elmondani ezeket a történeteket, mert Riley felől azt érezte, hogy tényleg érdekli, még ha a munkájához is tartozik, hogy foglalkozzon vele.
A férfi utolsó megjegyzésére viszont csak értetlenül pislogott.
- Hogy mit csinálok? - kérdezte, miközben törökülése húzta lábait és félig bebugyolálta magát a paplanba. Azért csak félig, mert nem szeretett volna semmit sem lelökni az ágyról nagy igyekezetében, de hűvösnek találta a levegőt.

Dr. Meyers

- Hasonló - bólintott a fiú a kérdésre. - Viszont míg a pálcák egy erősebb varázsló kezében mindenképp produkálnak valami eredményt, ha a varázsló azt akarja, a hangszer esetében egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy meg fog szólalni a kezemben - magyarázta meg, hogy mi is a helyzet. - Ráadásul egy roppant érzékeny szerkezetről van szó, nem véletlen, hogy nem szívesen készítenek üvegből ilyesmit - tette még hozzá.
Nem vette észre, de valójában hatalmas változás volt, hogy egyre többet és egyre szívesebben magyarázott, lassan visszatérve ahhoz a szokáshoz, ami régebben a sajátja volt. Nem valószínű, hogy képes lett volna mindenkivel így viselkedni, de Riley felé elkezdett tényleg megnyílni.
Ezt mutatta az is, amilyen pozitivitással felelt a férfi megjegyzésére.
- Majd ha meggyógyultam megejtjük - eresztett meg egy egészen halvány, bizakodó mosolyt. Fáradt volt és nyúzott, ez tény, de jót tett neki Ru és a zene, és hogy valami mást csinált, mint amiket egyébként szokott. Ráadásul feldobta, hogy a fiú ma vele maradhat, így pedig sokkal könnyebb volt színesebbnek látni a világot és vidámabb helynek.
A legilimenciával kapcsolatos eszmefuttatás viszont elgondolkodtatta, és nem is tudta megállni, hogy ne feleljen rá.
- Igazából ez nem kemény munka. Mármint... nem elhatározom, hogy én most keményen fogok dolgozni azért, hogy megtanuljak valamit, hanem csinálom mert érdekel és mert így látom jónak. És ha valamire ráfókuszálok, akkor nagyon nehéz nem arra fordítanom az időm jelentős részét.
Valószínűleg pont ez jelentette az egyik legnagyobb problémát is, hiába volt nagy segítség a tanulás terén. Ez a fajta szemellenzős fókuszálás akadályozta meg azt is, hogy kiszakadjon az önmarcangoló körökből, és emiatt zárta ki a világot, még ha csak most tudatosította is ezt először.
Mielőtt válaszolt volna Riley következő kérdésére, hezitált kicsit, és némileg bizonytalanul szólalt meg végül.
- Ne vegye magára, de a védelmi varázslatai után... vannak kétségeim - vonta össze a szemöldökét maga elé nézve, mint aki próbál olyan indokokat találni, amikkel megmagyarázhatja magának, hogy miért kellene elhinnie bemondásra, hogy Riley jó okklumentor. Sajnos, hiába igyekezett bízni orvosában, ez egyelőre nagyon nem jött össze bizonyíték nélkül.
- Milyen módon építenénk ezt be a terápiába? - nézett fel aztán végül a másikra.
A következő kérdés azonban meglepő felfedezést hozott, főleg, amikor Riley megmagyarázta és be is mutatta, hogy mire gondol.
- Ezt szokta csinálni Sherlock - realizálta Sebastian, akinek jól látszott az arcán, hogy ezt bizony most tudatosította először. - Tényleg ezt csinálom Rurunak? - pislogott aztán kicsit ijedten Riley-ra, miközben az arcán halvány pír jelent meg. Még jó, hogy ezt nem vette észre, különben a dolog gördült volna tovább, és csakhamar teljesen vörös fejjel ülhetett volna az ágyon. Az az eset ugyebár, amikor már attól pirul az ember, hogy elkezdett pirulni.

Dr. Meyers

Figyelmesen hallgatta Riley okfejtését, annak dacára is, hogy olvasott már erről valamelyik könyvben. Néha nehezen azonosította be, hogy miket is  produkál ő maga abból, amivel már leírva találkozott, de hát ezért is volt szüksége orvosra, hogy segítsen neki meglátni azt, amire egyedül vak volt.
A cicafüleken halkan nevetett, mert Riley mindig képes volt meglepni a metamorfmágiájával, ráadásul Sebastian számára az állati kiegészítők számítottak a legmókásabbnak.
- Nagyon selymesnek tűnnek a fülei, Doktor úr - jegyezte meg enyhén élcelődő hangsúllyal, de kicsit sem bántón, csupán tovább gördítve a viccet. Viszont Riley szavaitól csakhamar átfókuszált.
Nem tagadhatta volna, hogy mélységesen meglepődött a felvetésen. Miután átbeszéltek mindent, neki többé nem volt szándékában felhozni a témát, és nem is igazán tudta, hogy hogyan reagáljon erre. Hiszen ha nem nézheti meg, hogy milyen erősek a falak, akkor nem sok értelme van a legilimenciával próbálkozni, nem igaz?
Összehúzott szemekkel döntötte picit oldalra a fejét, miközben Riley arcáról próbált leolvasni valamit, bármit. Az eszével tudta, hogy orvosa szándékai mögött nincs semmi rossz, mégis olyan érzése volt, mintha valahol csapdát kéne sejtenie.
Szerencsére a magyarázat feloldotta ezt a hirtelen görcsöt, és ismét ellazulva hümmögött egy sort.
- Át kell még gondolnom, hogy szeretnék-e élni vele - felelte végül kimérten, mert talán a fáradtsága miatt, de hirtelenjében nem jutott eszébe semmilyen alternatív tesztelési mód.
A hunyorgásos téma viszont ismét csak odébb terelte a gondolatait, és egészen érdekes kísérletnek érezte, hogy megnézze, vajon más is kap-e a macskaszeretlekből.
- Rendben - bólintott aztán egy kis mosollyal az instrukciókra. - Viszlát legközelebb - köszönt, de ahelyett, hogy Riley hátát figyelte volna, miközben távozott, inkább Ru felé kukucskált.
Mikor odaért a fiú, és Sebastian érzései szerint már a pszichológus sem volt hallótávolságon belül, akkor rögtön beszélni kezdett.
- Képzeld, azt mondta, hogy hunyorgok rád, mint a macskák arra, akit kedvelnek - mesélte, miközben felmérte, hogy milyen étel érkezett a fiúval. Krumpli és sajt, némi zöldséggel, meg leves, ami feltehetőleg kapott egy bűbájt a manóktól, mert bárhogy is lépett a fiú, meg se rezzent a tálban. Igazán előrelátó.
- Gyere - csinált helyet gyorsan az ágyon, óvatosan odébb túrva a dolgokat, hogy Ru is le tudjon ülni, illetve a tálcát is legyen hova tenni. - Köszönöm a vacsorát. Te készítetted? - kérdezte kicsit reménykedve, mert tudta, hogy akkor finom fűszeres lesz minden. A manók is jól főztek, de ők kicsit általánosabb ízlésvilágot voltak kénytelenek követni, Ru viszont remekül bánt a különféle fűszerek harmóniájával.

Ruru

Szívesen leste volna meg Ruru gondolatait, mikor a hunyorgásra terelődött a téma, de azután, hogy először használta ma hosszú kihagyást követően a legilimenciát, ráadásul a zene és a Riley-val való beszélgetés is kimerítő volt számára, inkább nem kockáztatott meg most egy újabb próbálkozást.
- Én nem tudtam róla - felelte. - Nagyon furán nézhet ki... - töprengett el egy pillanatra, de természetesen nem érdekelte különösebben, hogy valójában mennyire furcsa vagy sem, inkább megpróbálta elképzelni, hogyan is festhet ez az ő prezentálásában.
Ru rövid megjegyzése viszont mosolyt csalt az arcára, mert jólesett tudni, hogy a fiú örül az ilyen apró, sokszor talán teljesen akaratlan jelzéseknek is.
- Szeretem, hogy szereted az ilyesmit - mondta aztán még mindig kis mosollyal a szája szegletében, egyszerűen nem tudta megállni, de utána már az ételre terelődött a figyelme.
Nem sietett, de valóban hamarabb végzett a levessel, mint Ru a sajátjával, bár amekkora kanállal evett, Sebastiannak igazán nem is lehetett ez kihívás - körülbelül egy evezőlapát méretű darabot pakoltak a manók a leveséhez -, viszont a sajtból csak az egyiket ette meg, a másik szeletet automatikusan meghagyta a mellette ülőnek.
- Nagyon... karakteres? Arvid így mondaná, azt hiszem - merengett el a kifejezés és a sajt felett egy pillanatra, mielőtt átadta volna a tálcát. - Finom lett, köszönöm - tette még hozzá, és most kivételesen észrevette, hogy valóban ráhunyorgott a fiúra, miközben ránézett. A felismerés egy pillanatnyi szünetet kreált, aztán csendes nevetés tört elő belőle, miközben a poharáért nyúlt.
- Nagyon furcsa rájönni, hogy miket csinálok akaratlanul - magyarázta meg a nevetés okát, még ha Ru amúgy is tudhatta, olvashatta, de Sebastian valahogy most szükségét érezte annak, hogy hangosan is megállapítsa a nyilvánvalót. - Miket hoztál még egyébként? - pislogott aztán az ágyra halmozott holmik felé, amiket Ru pakolt oda, még mielőtt zenélésbe kezdtek volna.

Ruru

Megnyugtatónak érezte a fiú közelségét, ahogy a testének kellemes melegét is, ami átszivárgott ruháikon keresztül, mikor Ru odadőlt hozzá. Mély levegőt vett és nagyon lassan fújta ki, hogy annyira elcsitítsa gondolatait, hogy teljesen a pillanatra tudjon figyelni. A másik közelsége annak dacára is nyugalommal töltötte el, hogy már nem hangolta be őt soha.
- Bárcsak végtelen lenne ez a pillanat - szaladt ki a száján, miközben lehunyt szemmel figyelt befelé, és Rurura is, arra a könnyed lüktetésre, ami a fiú halántékánál dobolt. Az, hogy képes volt szeretni Rurut, biztos jele volt annak, hogy él benne még az a valaki, aki régen volt, és hogy érdemes küzdenie. Arcát egy pillanatra a fiú tincsei közé fúrta, illatukat lopva, miközben úgy érezte, hogy túlcsordulnak benne az érzelmek. Hálát érzett, boldogságot, és vágyat arra, hogy gyengéden bánjon a számára különleges lénnyel.
Mikor végeztek az evéssel, nehezen lépett tovább és indult el gondolataival más irányba, de aztán eszébe jutott, hogy a fiú nem csak a hangszereket hozta magával.
- Oh - lepődött meg Sebby, mikor a másik felelt és megmutatta, mi egyébbel érkezett. - Köszönöm- mondta, kicsit zavarban, mert ő maga teljesen elfeledkezett a saját születésnapjáról. Egyelőre nem volt módja nekiállni megnézni, hogy mi minden került elé, mert közben Ru a fejére tette a fülhallgatót, úgyhogy Sebastian inkább csak az ölébe ejtette kezeit, és kíváncsian fülelt, hogy vajon mi lesz ebből. Mikor aztán elindult a lejátszás, elsőre nem érette, hogy mit is hall, de aztán kapcsolt és az arcán érzelmek hulláma szaladt végig.
- Jaj, Sherlock! - kapta a szája elé a kezét, mert úgy érezte, hogy túl hangosan szólalt meg, de aztán ismét le is engedte, mert jobban érdekelte, hogy milyen hangokat ad ki a cicája. Hiányzott neki a szőrgolyó, aki szinte minden pillanatot vele töltött hosszú időn keresztül, és most, hogy hallotta, könnybe lábadtak a szemei. Boldog volt attól, hogy hallhatja őt, és tudja, hogy jól van, de szerette volna magához ölelni végre.
- Át tudod rakni a hangot az én telefonomra, kérlek? - fordult aztán kérlelő hanggal Ruru felé, mert szerette volna, ha akkor is meghallgathatja majd a felvételt, ha egyedül lesz, mikor ráborul a szoba sötétje. Közben enyhe szipogással karöltve törölte meg a szemeit, már nem is foglalkozva vele igazán, hogy az utóbbi időben gyakorlatilag bármikor és bármitől képes elsírni magát.
Következőnek a füzetet vette a kezébe, óvatosan futtatva végig az ujjait a fedélen, mielőtt kinyitotta volna. Üres volt, de ez azt is jelentette, hogy neki kell megtölteni valamivel, bármivel, ami egy újabb apró cél, amiért nem adhatja fel. Kellettek neki az ilyenek, amik akkor is emlékeztetik arra, hogy van célja a jelenlétének, mikor senki sincs mellette, hogy elmondja, mikor meginog. Aztán az üvegcsék következtek, amiket kinyitott, hogy illatukat előbb óvatosan maga felé legyezze, de mikor meggyőződött a biztonságos mivoltukról, bele is szagolt mindkettőbe.
- Bennük mi van..? - kérdezte, egyrészt a folyadék típusára vonatkoztatva, másrészt arra, hogy milyen esszenciát tartalmaznak.

Ruru

Tudta, hogy sokan hogyan gondolkodnak arról, ha egy férfi sír, de neki sosem ez volt a visszatartó erő - egyszerűen csak nem ment. Most mégis hálás volt azért, hogy Rurut nem érdekli az ilyesmi, sőt, természetesnek veszi azt is, hogy minden apró érzelmi kilengés ezt okozza mostanában nála. Valószínűleg a gyógyszerek hatása, hogy olyan, mintha megnyitottak volna egy csapot, amit sosem tud teljesen elzárni. Hol az öröm forró könnyei peregtek az arcán, hol a bánat jéghidege, ami torkára fagyasztotta a szavakat és szívét is jeges markolásába fogta. Most éppen belenevetett az egészbe, mikor Ru is dorombolni kezdett és macskamód hozzádörgölőzött, mert imádta ezt a kedves gesztust, ezt a könnyedséget, nyíltságot, amivel a másik képes volt felé fordulni.
- Akár. Majd kicsit később, ha már biztos leszek benne, hogy nem fogom a következő pillanatban utálni, amit csináltam - bólintott lassan, alaposan meggondolva a válaszát. A lehetőségnek viszont nagyon örült, mert nem szeretett volna fecnikre jegyzetelni, holott néha úgy érezte, hogy gondolatai hullámot vetnek és átcsapnak a feje fölött. Ilyenkor jó lett volna, ha ahelyett, hogy bent festik feketére a falakat, kifelé ömölhetne minden, vagy épp, ha az örömet adó apróságoknak és pillanatoknak nyoma marad, amit visszaolvashat. Fel is merült benne, hogy külön irányban fogja elkezdeni az írást, hogy elválassza a jót és a rosszat, mint Seth tette, hogy aztán később ne fusson bele olyan dolgokba, amikbe nem akar.
- Szeretném, ha valahogy nyomot hagynál rajta - mondta aztán bizonytalan hangon, mert nem tudta, hogyan valósíthatná meg. - Esetleg... használhatom ecsetnek az ujjaid..? - Egy fát képzelt el, színes levelekkel, amik apró ujjlenyomatok. Pont olyan picik, mint Ru ujjacskái, de nem volt benne biztos, hogy a másik lelkesedik majd az ötletért.
A kis üvegcsék tartalmán egy pillanatra meglepődött, de aztán elmosolyodott, mert értette a célzást és örült neki.
- Ha már úgyis itt maradsz ma, akkor kipróbálhatnánk - mondta, csak gondolatban téve hozzá a részleteket, avagy, hogy ha Ru szeretné, akkor ő is szívesen kipróbálja, hogy milyen ezekkel masszírozni. Mindkét olaj illata tetszett neki, bár talán most a narancsvirágoshoz egy kicsit jobban volt kedve, de végül is lesz még idejük arra, hogy kipróbálják mindkettőt és még akár többet is.
Következőnek a tea jutott sorra, aminek először az összetevőit olvasta el, és csak utána kukkantott bele a papírzacskóba, amiből finom illatok törtek elő, amint kinyitotta azt.
- Olyan... megnyugtató illata van..? - kockáztatta meg, bár nem volt benne egészen biztos, hogy ez a jó kifejezés, de a lényeg, hogy tetszett neki a keverék.
A végére pedig a kis, lapos doboz maradt, amiről el sem tudta igazán képzelni, hogy mit rejthet, de ahelyett, hogy gyorsan kinyitotta volna, inkább elidőzött még felette kicsit, magában találgatva és élvezve a meglepetés izgalmát. Aztán végül felemelte a tetejét, és csendesen pislogott a karkötőre, aminek finom vonalai vonzották a szemét és az ujjait, viszont kevéssé értette a lényegét. A többi ajándék mind hasznosnak vagy kellemesnek tűnt, az ékszer viszont egyszerűen csak szép, szívesen is viselné, de nincs funkciója. Vagy mégis..?
- Miért ezt választottad? - kérdezte meg végül Rurut magát, hogy válaszra lelhessen.

Ruru

- Ujjheggyel is lehet mintákat létrehozni, és ha előbb színes festékbe nyomom az ujjaid, aztán meg a papírra a megfelelő mintázatban, akkor nagyon érdekes dolgok jöhetnek ki belőle - magyarázta, mikor észrevette a fiú bizonytalanságát. Még nem volt benne biztos, hogy mit akar, de fákat, különféle növényeket, absztrakt mintákat remekül lehetett ezzel a módszerrel is papírra vinni. Az ujjlenyomat pedig egyedi, megismételhetetlen, sajátos különlegesség, még ha ő lenne az egyetlen, aki tudja, hogy kiét használta festéshez.
A masszírozást nem forszírozta, tulajdonképpen jólesett volna neki úgy is, ha aztán nem kell felkelnie az ágyról jó darabig, hogy viszonozza a szívességet, hanem ellazultan heverhetne egy fél éjszakát. A tea viszont felkeltette az érdeklődését, bár sajnos nem akarta megkockáztatni, hogy akkor igyon belőle, mikor Ru is itt marad vele kivételesen, hiszen nem akart hamar elaludni. Jó lett volna hosszasan beszélgetni, egymásra figyelni, de az nem ment neki, ha elnyomta az álmosság.
- Jól hangzik. Lehet a gyógyszereim mellé, vagy meg kell mutatnom Riley-nak előbb? - kérdezte, lévén most nem érzékelte a fiú gondolatait.
Mikor a kis doboz került sorra, Sebastiant jócskán elgondolkodtatta a benne rejlő ékszer. Csendesen figyelte, ahogy Ru ujjai végigfutnak a dobozon, majd mikor a karjához ért, akkor tekintetével követte a mozdulatot, és odafordította csuklóját a fiúnak. Attól, hogy Ru a szemmel alig-alig észrevehető, de még mindig tapintható vonalakat érintette, kiszolgáltatottnak érezte magát, de ebben az esetben nem a rossz értelemben. Nem volt benne semmi szörnyű, hogy a fiú pontosan ismerte a hibáit, a rossz döntéseit és azok következményét, mert maradéktalanul megbízott benne, és az ajándékát is ezzel a bizalommal fogadta végül, nem akadva fenn a jelentésén.
- Hogy azt lássam, ami éltet, és ne azt, ahogy kiolthatom az életem - foglalta össze a saját szavaival, miközben felcsatolta a karkötőt. Jól illett a csukójára, valószínűleg jobban, mintha látó vette volna, hiszen Ru csalhatatlan tapintása ügyesebben adta meg számára azt, hogy mi is érheti majd körbe Sebastian kezét.
Már nem esett nehezére az öngyilkosságról beszélni, szavakba önteni, amit tett, ami történt, legalábbis bizonyos emberek előtt könnyebb volt a helyén kezelni a dolgot, hála Riley munkájának. Egy pillanatra felrémlett lelki szemei előtt a kép, amit még egy madártól csent, amikor Ru próbálta meg annak idején, de végül hagyta elúszni az egészet, még ha pillantása meg is pihent egy időre a szemben ülőn.
- Te milyen jelkép lennél, ha választhatnál? - kérdezte végül kíváncsian.

Ruru

Beleremegett a szíve a mozdulatba, ahogy Ru a csuklóját csókolta. Képtelen lett volna szavakba önteni azt, amit érzett, és most még hálásabb volt azért, hogy már nem feszülnek köztük a beszéd korlátai, mert így talán a másik is érthette, hogy miből fakad az a halk, reszketeg sóhaj, ami elhagyta ajkait. Ru törődése és érintései többet jelentettek neki, mint bármilyen gyógytea vagy könyv, mert ha meg nem is gyógyíthatta, azt érezte tőle, hogy tényleg számít, hogy létezik vagy sem. Lehunyt szemmel ölelte hát magához, egyesével bontogatva a szavai mögött rejlő indokokat és igazságokat, míg úgy nem érezte, hogy egészen átszűrte lelkén az ajándék lényegét.
Örült neki, és jó volt látnia a karján az ajándékot, de bár nem tehetett róla, mégis ott motozott egy gondolat hátul, amit végül nem öntött szavakba, hiszen a másik így is érthette, kikutathatta a gyökerét, ha akarta. Sebastian félt, attól, hogy mi lesz, ha egyszer ezek az apró mementók is fájdalmassá válnak, ha elveszít valakit, ha csalódni fog, ha végül csak az ezüstös ékszer marad a kezében, ahogy Ruruval is történt. Belefúrta arcát Ru nyakába, mélyen magába szívva az illatát, apránként küzdve le a kellemetlen gondolatokat, ahogy Riley-tól tanulta, míg végül továbbsiklott egy következő kérdésre.
- Nem tudom... rengeteg dolog lehetne, de... egyik sem tökéletes - töprengett el, miközben homlokát ráncolta és megpróbálta megtalálni azt a jelképet, ami teljes mértékben Ruru lenne számára. - A Hold, egy égen pislákoló apró csillag, lidércfény, hangjegy... - sorolta azokat, amik hirtelen az eszébe jutottak. Sajnos csak eddig jutott, mielőtt eljutott volna hozzá a nyíló ajtó hangja, ahogy a javasasszony belépett a kórterembe, és elindult feléjük. Elérkezett az esti gyógyszerek ideje.
Sebastian némileg kibontakozott Ru öleléséből, amíg gyors diskurzust folytatott a hölggyel, mivel most nem szerette volna, ha olyan bájitalokat kap, amiktől elpilled, illetve röviden megmagyarázta a másik fiú jelenlétének az okát is, és továbbadta orvosának engedélyét. Jó pár perc eltelt ezzel a kis közjátékkal, mire Sebastian visszatérhetett ahhoz, hogy Rurura figyeljen, de ekkorra már szétgurultak az előző témához tartozó gondolatai, így inkább félrerakta őket későbbre.
- Hasra feküdjek akkor..? - vetette fel, ha már a másik masszázst ajánlgatott.

Késő délután a stégen

Még nem sötétedett be annyira, hogy ne lehessen tökéletesen látni a vásznat, de annyira már belefutottunk a délutánba, hogy elcsendesedjen a falu kissé azután, hogy mindenki hazaindult a munkából. Sebastian számára ez is csak olyan volt, mint minden másik nap - felkelt, evett, olvasott, megint evett, sétált, és most egy ideje már itt álldogált a stégen a festőfelszerelésével és a vizet, na meg a távolabb magasodó fákat próbálta élethűen visszaadni a festék segítségével. Talán csak az különböztette meg másoktól, hogy a nyakában egy görény kunkorodott, félig bent a kabát alatt, bár valójában ebben is csak az lehetett furcsa, hogy az egy animágus volt, Sebastian sógora, aki utált kint lenni ilyenkor, és nem volt hajlandó emberformát ölteni, ha nem muszáj.
Már pedig kénytelen-kelletlen el kellett kísérnie a szőke fiút a stéghez, elvégre ez aztán a potenciális veszélyforrás, ha valaki szeretné megölni magát.
Na nem mintha Sebastian effélére készült volna, sőt, mozdulatai is nyugalomról árulkodtak, ahogy az ecsetet forgatta, de az orvos utasítása az első, ugyebár.
Kék, némi rózsaszín, sok lila - ez tetszett Averynek is, aki néhány görény-nyüffel jelezte a dolgot és menten vissza is aludt, Sebastian pedig magára maradt a vonalak és foltok kusza hálójával a vásznon. Talán némi fehér? Nem, még nem, előbb jobb lesz a sötét részeket kidolgozni.
Apránként, de hatékonyan haladt.

Nesztor

Nem figyelt a külvilágra azon a téren kívül, amit éppen nézett, így csak akkor vette észre, hogy más is van a közelben, amikor már a stégen dobbantak a léptek és Avery álmosan felemelte a fejét. Sebastian is hátrasandított, és tekintete megállapodott a nála valamivel nagyobb darab férfin, aki roppant céltudatosan közeledett felé. A felé nyújtott papírért lassan nyúlt, nem teljesen értette, és azt sem, hogy miért integet neki olyan hévvel egy idegen, de végül végigfuttatta tekintetét a sorokon és mindjárt tisztább volt a helyzet.
Felpillantott a másikra, nyugtalanító tekintetét ismét végigfuttatva az arcán, de szemét elkerülte, mindig mindig, ha ismeretlennel kellett kommunikálnia. Csak akkor vette el a tollat is, amikor érezte, hogy Avery újra befúrja a fejét a kabát alá, vagyis sógora teljes mértékben veszélytelennek ítélte a másikat, márpedig a fiatal férfi jó emberismerő.
"Sebastian vagyok. Ha gondolja, nyugodtan lefotózhat. Kell valamit csinálnom?" írta, mert hülyén érezte volna magát, ha ő beszél, míg a másik ír, bár felmerült a fejében, hogy ha sokáig csevegnek, akkor egyszerűbb lenne a telefonján pötyögni be a válaszokat, mint állva írni egy levegőben lévő cetlire.
Már csak azt remélte, hogy Averyre nem jön rá a feltűnési viszketegség, mint mindig, ha kamerát lát.

Nesztor

Sebastian valóban nem volt otthon különösebben a fényképezés terén mert a maga részéről sokkal inkább alkotásnak tartotta a rajzot, festést és hasonló tevékenységeket, mint azt, ha egy gépet kattintgat. Pedig kipróbálta, mikor megmutatták neki a telefonon a szükséges funkciót, de sehogy sem tudott vele megbarátkozni, úgyhogy inkább maradt a papírnál.
Mindennek ellenére nem tartotta rossz dolognak, ha valaki fotózással foglalkozik, és csak attól érezte magát kellemetlenül, hogy tudta, éppen figyelik. Gondolataiba mélyedt kicsit, és megállapította, hogy ő valószínűleg a másik végén fogta volna meg a dolgot, és előbb fényképez, utána kérdez, hogy a modell semmi esetre se feszüljön be.
- Figyelj rá, hogy mit csinál - súgta oda halkan Averynek a biztonság kedvéért, aki némi mocorgás után ki is dugta kobakját a kabátból, figyelmes szemmel nézve az idegen munkáját, bár vloggerként volt annyira profi, hogy tudja, ilyenkor nem szabad direkt a kamerába nézni.
Egy idő után aztán, mikor Sebby már megunta a dolgot, előszedte a zsebéből a telefonját és bepötyögte a kérdést, ami megfogalmazódott benne.
"Mágikus vagy mugli képeket készít?" - szólt az üzenet, amit hamarosan a férfi orra elé tartott. Nem esett nehezére alkalmazkodni ahhoz, hogy a másik nem hall, hiszen a rokonságban is volt olyan, aki testi hátránnyal él, és Ru is inkább vak, mint látó. Ha valamiben jó volt Sebby, akkor abban, hogy ne csináljon nagy ügyet mások hibáiból, főleg, hogy a hivatalos álláspont szerint ő maga is fogyatékkal él.

Seth

Nem volt olyan rég, hogy Sebastian utoljára Bogolyfalva utcáit rótta, hiszen időnként meglátogatta a bátyját a kastélyban, Ruruhoz pedig rendszeresen betért - most azonban hírekkel érkezett. Miközben a könyvesbolt felé vette az irányt, ahová a találkozót beszélték meg Seth-tel, csendesen morfondírozott azon, hogy a testvére vajon mit fog szólni a dolgok ilyetén fordulatához. Azt már ugyan Seth is tudta, hogy Sebastian pár hónapja kibérelt egy kis lakást Budapesten, de az ifjabbik Selwyn mindeddig nem ment bele mélyen annak a részletezésébe, hogy a munkája terén milyen változások várhatóak. Most azonban lejárt a felmondási ideje, és nem halogathatta tovább, hogy tájékoztassa a családját. Nem mintha ezen a ponton bárki beleszólt volna Sebby dolgába, de azért mégis jelen volt némi aggodalom, hogy mit fog szólni Seth.
A szőke egy pillanatra megállt az egyik kirakat előtt, eltűnődve azon, hogy vigyen-e magával bármit, kicsit oldva a feszültséget, ami előfordulhat a beszélgetés során, de végül lemondott róla. A testvére úgyis valószínűleg valamilyen édes innivalóval várja, mint mindig.
Végül elérte a könyvesbolt ajtaját, és egy kicsit itt is elidőzött az ablaknál. Néha még mindig nehezére esett félretenni a gyerekes gyomorgörcsöt, amikor a bátyjával változásokról, saját döntésekről beszélt, és már jó ideje nem maradt szívesen éjjelre mellette, mert félt az éjszaka sötétjébe burkolózó túlságosan is komoly beszélgetésektől. Ugyan megpróbálták helyrehozni a kapcsolatukat és nem volt már köztük harag, valahogy sosem sikerült visszaállítani a korábbi harmóniát.
Végül mikor Sebastian belépett a boltba, az ajtó felett lógó csengő vidám hangot hallatott, ő pedig szétnézett a polcsorok között.
- Hello..? - köszönt kérdő hangsúllyal, mert első pillantásra sehol sem látta a bátyját.