Fekete Nonó

Elmentem a Nagyterem mellett, le a lépcsőn, aztán leültem az egyik lépcsőfokra, szembe a bejárattal. Úgy vizslattam az ajtót, mintha csak azon tanakodtam volna, hogy hogyan készült, ki szerelhette be, aztán mintha kicsit azon nosztalgiáznék, hogy milyen volt az első napom a tanodában. Kicsit máson járt épp az eszem. Iskolai egyenruhámat viseltem, annyi szépséghibával, hogy egy normális vagy jól kinéző lábbeli helyett papucs volt a lábamon. Az évnyitó óta eltelt kis idő, nagyjából helyrepakoltam magamban a történéseket, így már mondhatnánk, hogy egészen irányba álltam és terveket szövögettem. Farkasházy produkciója után túl nyomasztóvá vált a csend, Eridonos közelébe nem igen kerültem. Felkeltette alvó gyanakvásomat: mi van, ha tömegesen összebeszéltek ellenem, ha kerültek, mert részben nekem hála a házvezetőjük esetleg tényleg lelépett? Túl nagy volt a csend. Mindenki lapított. A faliújságot rondította egy inspektor papírja is. Frankón eljuthatott a Minisztériumba a sorozatos, rémes évnyitók híre, amelyben bűnrészes voltam. Egyik lábam felhúzva tartottam, a másikat kényelmesen elnyújtva két fokkal lejjebb. Átöleltem a felhúzott lábam és összekulcsoltam rajta ujjaimat. A gondolataimba mélyedve azon agyaltam, hogy felkutatom Farkasházyt, a bűntudatom arra késztetett, hogy legalább egyszer egy őszinte bocsánatot elmormoljak neki. Hogy utána mi lesz?
Fogalmam sincs.
Azt se tudtam, hogy tényleg kirúgták -e végül, vagy ő kért -e szünetet, mert ennyire nem hallottam felőle semmit, bármennyire jártam nyitott szemmel. Szerencsétlen tippelgetéseket tudtam csak tenni; tétje nagyon nem volt, egyelőre így láttam. Aztán lehet, hogy csak a csőlátású kölök szólalt fel belőlem erre a fél pillanatra. Megfordult bennem, hogy talán hagyni kéne szegény tanárt a francba, nem piszkálni az alvó darázsfészket, mielőtt rám esik mindenestül. De én makacs vagyok. Nem ismerem azt a szót, hogy „nem”.

Fekete Nonó

Elmentem a Nagyterem mellett, le a lépcsőn, aztán leültem az egyik lépcsőfokra, szembe a bejárattal. Úgy vizslattam az ajtót, mintha csak azon tanakodtam volna, hogy hogyan készült, ki szerelhette be, aztán mintha kicsit azon nosztalgiáznék, hogy milyen volt az első napom a tanodában. Kicsit máson járt épp az eszem. Iskolai egyenruhámat viseltem, annyi szépséghibával, hogy egy normális vagy jól kinéző lábbeli helyett papucs volt a lábamon. Az évnyitó óta eltelt kis idő, nagyjából helyrepakoltam magamban a történéseket, így már mondhatnánk, hogy egészen irányba álltam és terveket szövögettem. Farkasházy produkciója után túl nyomasztóvá vált a csend, Eridonos közelébe nem igen kerültem. Felkeltette alvó gyanakvásomat: mi van, ha tömegesen összebeszéltek ellenem, ha kerültek, mert részben nekem hála a házvezetőjük esetleg tényleg lelépett? Túl nagy volt a csend. Mindenki lapított. A faliújságot rondította egy inspektor papírja is. Frankón eljuthatott a Minisztériumba a sorozatos, rémes évnyitók híre, amelyben bűnrészes voltam. Egyik lábam felhúzva tartottam, a másikat kényelmesen elnyújtva két fokkal lejjebb. Átöleltem a felhúzott lábam és összekulcsoltam rajta ujjaimat. A gondolataimba mélyedve azon agyaltam, hogy felkutatom Farkasházyt, a bűntudatom arra késztetett, hogy legalább egyszer egy őszinte bocsánatot elmormoljak neki. Hogy utána mi lesz?
Fogalmam sincs.
Azt se tudtam, hogy tényleg kirúgták -e végül, vagy ő kért -e szünetet, mert ennyire nem hallottam felőle semmit, bármennyire jártam nyitott szemmel. Szerencsétlen tippelgetéseket tudtam csak tenni; tétje nagyon nem volt, egyelőre így láttam. Aztán lehet, hogy csak a csőlátású kölök szólalt fel belőlem erre a fél pillanatra. Megfordult bennem, hogy talán hagyni kéne szegény tanárt a francba, nem piszkálni az alvó darázsfészket, mielőtt rám esik mindenestül. De én makacs vagyok. Nem ismerem azt a szót, hogy „nem”.

Stephen Zimmermann
Rudolf lemondása

Fekete Nonó

Orcámat bágyadtan térdemre hajtottam, töprengve tanulmányozva a bejárat körvonalait.
Gondoljuk végig racionálisan. Kakasi Gabriella professzornál kéne kezdenem, végtére is ő hívta magával Farkasházyt. Vagy először Adlerrel kéne beszélnem a terveimről? Ááhh!! Valószínűleg marhára pikkelhet rám, Hubával együtt. Nem kéne az alvó darázsfészket piszkálni...
Nyugtalanul kihúztam magam, a köhintésre mit sem reagálva.
Esetleg egy másik fejest kéne találnom az Eridonon belül? Vagy valamelyik diáknál mérjem fel először a terepet?
Minden tervezgetés egy félbeszakadt filmszalaggá vált a köszönéstől. Egyből a hang forrásához fordultam, közelsége miatt nem nagyon kellett kutatnom. Mérgesen ráncoltam is a homlokom.
Ó hogy az a... Hogy neked is pont most kell felbukkannod!
- Nyisd ki a szemed jobban, ott a lépcső másik fele - szóltam vissza csípősen. Elég hely volt neki lemenni, mert én majdhogy nem eggyé váltam a korláttal, miután hátradőlni aligha tudtam volna, visszafordultam előre és nekidöntöttem szőke fejemet. A semminél jobbnak bizonyult.
- Na, hát arról pont neked akarok megnyílni a legkevésbé - duzzogtam. Farkasházy emlegetésétől enyhén szólva egy kést forgatott bennem, mintegy kicsit karcolgatva frissen gyógyult lelki sebeimet. Ezeket az emlegetett sérüléseket az okozta, hogy erőteljesen magamra próbáltam venni egy olyan problémát, aminek az eredménye nem csak rajtam múlott. De akkor mégis... Mégis...
Miért ilyen nehéz elvonatkoztatni tőle?
Mindkét lábamat előrenyújtottam, így támaszkodtam a lépcsőn ülve, miközben törzsemmel felegyenesedtem. Késztetést éreztem arra, hogy jobb tenyerembe temessem arcomat. Nem bírtam a kissé felettem állóra nézni. Nem ment.
- Te nem voltál évnyitón ezelőtt ? - kérdeztem hitetlenkedve, nedves arccal felnézve rá, tekintve, nem nagyon mozdult az irányomba. Eléggé ki kellett tekerednem hozzá, nehezen tartottam magam ebben a pozícióban. Hamarjában elfordultam tőle, mielőtt még azt is megkaptam volna, hogy egy férfit bőgni lát. Próbáltam letörölni a sós cseppeket arcomról, de helyette csak ügyetlenül elkentem.
- Vagy nem hallottál semmit se arról, hogy milyen katasztrofálisak szoktak lenni? - szipogtam. Néha úgy éreztem, hogy Nonó nagyon is jól tettette a dinkát és valójában sokkal okosabb attól, mint akinek tűnik. Hallhatott futólag történeteket az eláztatott évnyitóról, egy-két kisebb problémáról, az idein meg ő is ott volt, láthatta a páncélos lovagot. Az csak nemrég jutott eszembe, hogy esetleg nem tudhatta, ki volt az a bizonyos szerenádozó balek. Szomorkás mosoly ült ki arcomra, amellyel a bejárati ajtót ajándékoztam meg. Nonónak nem kellett látnia megviseltségemet.
- Amúgy meg... mióta vagytok annyira közel, hogy a keresztnevén szólítasz egy tanárt? - rándult fel szemöldököm hirtelen. Rudolf így, Rudolf úgy... Kicsit ki akartam őt javítani, hogy legalább ennyire tiszteljük a másikat, ha már róla beszéltünk. Egyébként viszont nem tudtam mit kezdeni azzal, amit mond. Papíron Saint-Venantnek adtam igazat, tényleg tutyimutyi vagyok, hogy ennyire a szívemre veszem mások sorsát. Gosh, ez fogja egyszer a vesztemet okozni, nem a tó vize vagy a pánikroham.
- Most én kérdeznék tőled. Ha tegyük fel, hogy... én szerenádoztam volna az asztalotoknál, amikor Farkasházy kiborult... Akkor mit gondolnál rólam?

Stephen Zimmermann
Rudolf lemondása

Fekete Nonó

Komolyan hálát adok annak, hogy nem te vagy a legélesebb kés a fiókban.
Hamar helyreráztam magam és előbbi könnyeimnek nyoma se volt, ugyanis az összes gőzzé vált, annyira forrt a fejem Nonó mellett. Gondterheltem, kissé bosszúsan kifújtam a levegőt, szúrós tekintettel nézve rá.
- Ujjujujj! - hördültem fel - A tiszteletteljes megszólítás kettőnk közt is „Farkasházy”, ha meg szembetalálnád vele magad, „Professzor Úr”. Te talán örülnél annak, ha tegeznének tanárként, ő nem biztos.
Valaki mondhatná, hogy csak túlreagáltam, de a bennem élő Levitás igenis szigorú volt, illetve a pónis műsor ellenére nagyon is tisztelettudó. Egyszerűen nem hagyhattam a lányt tévhitben élni! Ki kellett javítanom egy picinykét... Csak a miheztartás végett. Aztán persze jó kérdés, a szóban forgó illető mennyire értene egyet most velünk, nem az én házvezetőm volt. Nonó nagyon jól színlelte a gondolkodást, pár percig el is hittem, hogy képes rá. Ha sokat dolgozott rajta, szarkazmusomat félretéve hittem benne. Próbálkozott, valami úgy láttam csikorgott sötét hajjal takart kobakjában. Türelemmel vártam, időm ugyanis akadt bőven. Mikor válaszra méltatott, csak hümmögni tudtam, aztán harsogva nevettem.
- Egek! - egyszerre volt nagyon mulatságos és nagyon kimerítő is  a vele való beszélgetés. Konkrétan elterültem a lépcsőn, hasamat fogva nevettem tovább. Hjaj! Valahol aranyosnak találtam. Ártatlannak - Ha neked a „francba” még a legnagyobb káromkodás...
Fejemet csóváltam. Nem ezért nevettem, hanem mert annyira... Mi a legmegfelelőbb kifejezés ide? Távolinak tűnt a leányzó. Komolyan elgondolkodtatott, hogy az egész évnyitó történését átaludta -e, klónozta magát valahogy, mert akkor súghatott volna, vagy... megátkozták esetleg? Tűnődve államra helyeztem kezemet.
- Nem tudom mennyire követted végig az eseményeket, de kaptam  tőle ajándékot - vigyorogtam szarkasztikusan, majd mindez lelohadt - Szerintem egyszerűen szólva csak kihúztam nála a gyufát és az volt az utolsó. Aztán, mint a mesékben: volt, s most nincs.
Elkomorodtam.
- Részben hozzájárultam ahhoz, hogy már ne lehessen hallani Farkasházyról. Igazából marhára nem tudom mi van vele és aggódom. Talán nem a legjobb boszorkányt kérdezem, de te felkutatnád őt és elnézést kérnél tőle ha úgy véled, hogy esetleg megbántottad?

Stephen Zimmermann
Levitással a beszélgetés

Fekete Nonó

- No ugye? Mindig van mit tanulni - biztató mosolyt küldtem a leányzó irányába. A fáradtság egy dolog, attól még a tisztelet mindenkinek jár függetlenül attól, hogy épp jelen volt -e, vagy sem. Nehéz lecke ez, neki minden bizonnyal új is lehetett. Próbáltam türelmesen viselkedni vele, elvégre senki sem kezdte ugyanarról a szintről. Milyen példát mutatnék, ha undok lennék megint? Valahogy helyre kell hozni azt a szociális képet, vagy mi. Amellett sokkal több energiát elvett rossz kapcsolatot ápolni valakivel, mint a békés semlegesség felé úszkálni. Hej! Jól láttam, az egy ásítás volt? Hamar viszonzásra talált. Nonó látványosan unatkozott, viszonylag elegáns manőverrel jelezve, hogy mennyire unta már a velem való bájcsevejt. Egyszer fordultam felé kérdésekkel, többet már nem biztos, vagy legalábbis nem az Eridon kapcsán. Homlokráncolással reagáltam unott hangvételére, viszont a levéllel gondolkodásra késztetett.
- Úristen!!  - lelkendeztem - Most az egyszer nem beszélsz sületlenséget!
A fentiekkel a levélírás gondolatára céloztam. Úgy döntöttem, adok neki egy esélyt, aztán... a gondolataim elterelődtek más vizekre. Elmélyedtem barna tekintetében, azt hiszem megragadta a leányzót negyed-vélaságomból fakadó karizmám. Más különben mi a kneazle-ért bámult volna így?! Éreztem, hogy vörösödik az arcom.
- Öööhm... Háááát... - makogtam zavartan. Kicsit kínos volt, hogy így szemeztünk, még ha gyakorlatilag én voltam az a balek, aki képes volt az ülés helyett korábban teljesen elfeküdni a lépcsőkön - Inkább írok neki, az talán még nekem is segítene összeszedni pár gondolatfoszlányt.
Megtörve a szemkontaktust felálltam és leporoltam magam. Úgy döntöttem, legyen, kicsit rá akartam játszani Mr. Karizmatikus szerepére.
- Aztán csak óvatosan a lépcsőkkel! - búcsúztam tőle bársonyos hanggal, s hozzá kacsintottam egyet. Barátságosan intettem, majd pillanatokkal később már itt se voltam.

//Köszönöm szépen. :3//

Stephen Zimmermann
Levitással a beszélgetés


//Én is köszönöm a játékot! //