Boglár Gréta

Mily’ csodálatos nap ez a mai, a madarak énekelnek, a pillangók repkednek és én pedig csak lassan sétálgatok. Fekete nadrágban, piros kabátkámban, én még nem érzem a jó időt vagy lehet, hogy csak máshogy vagyok beállítva, mint a többiek, de nekem ez az időjárás még hideg. Sajnos, ez van!
Ahogy kilépek a kastélyból megcsapja napfény az arcomat, szinte már-már olyan erővel csap meg a napfény, hogy majdnem visszaesek az intézmény falai közé, az ajtó mögé. Nos, még szerencse, hogy nem olyan családból való vagyok, aki egy kis napsugárzás miatt hátra szaltót dob, mert a mögöttem kacsasorban lépkedő diákok nem örülnének, ha rájuk esnék. Tehát felszívom magam, hogy erősebbnek tűnjek még a Napnál is, és elindulok kifelé. Egyenesen a rét irányába megyek, mert kis eszem jól tudja, hogy ott szép a táj, a madarak mindig vidámak és sok olyan emberrel találkozok, akik szívesen beszélgetnének velem.
Most rám is férne egy jó kis beszélgetés, mert már kezdtem unatkozni a négy fal között, és ez már annyira veszélyessé vált, hogy múltkor elő is vettem egy könyvet, és ami számomra is meglepetést okozott, hogy beleolvasta. Szinte magamhoz se tértem az ámuldozásból, mi történt velem? Könyvet vettem a kezembe, aminek a címén kívül az első pár sorát is elolvastam? Itt már egy orvos se tud segíteni, ide már egy pap kell, aki kiűzi belőle a tanulás iránti vágy gonosz démonját kis, ártatlan, lusta lelkecskémből. De nem szaporítom tovább a szót, ne csak rólam legyen szó. Tehát, ott jártam, hogy megyek a rét felé, sőt mi több, már meg is érkeztem oda.
~Milyen szép az idő! És mi ez a különös illat? Ilyet még sose éreztem itt!~ szétnézek, hátha meglelem az illat forrását, ami kezd egyre erősebbé és kellemetlenebbé válni. Ekkor látom meg magam mellett egy tojást, ami nagy valószínűséggel megzápult. Nos, úgy látom, hogy kár volt eljönnöm a rétre, ha nem a napfény dönt le a lábamról, akkor egy záptojás. Mi következhet még? Inkább gyorsan tovább állok és keresek egy árnyat adó fát, aminek tövéhez leülhetek.
Találok is egyet, nem ül alatta senki –ez a rét olyan, mint egy váróterem, sorszámot kell húznom, hogy leülhessek egy fához-, ezért gyorsan oda megyek, és mielőtt letenném kis habtestemet a fa alá, körbenézek, ill. szimatolok, hogy nincs-e valami meglepetés ott. Nem találok semmit, ezért kényelmesen helyet is foglalok és ekkor puff… egy termés vagy valami keményebb dolog esik a fejemre a fáról. A természet tényleg nem kedvel! Ámde, inkább nem is bosszankodom már ezen, igaza van Föld anyánknak, én kerestem a bajt, azzal, hogy kijöttem ide. Inkább elkezdek halkan énekelni egy dalt, amit még régen, ifjú koromban tanultam.
-Csip csepp, egy csepp, öt csepp meg tíz. Olvad a jégcsap, csepereg a víz. –annyira belemélyülök dalocskámba, egymás után megállás nélkül ismételgetem és közben fel se tekintek.

Boglár Gréta

Mily’ csodálatos nap ez a mai, a madarak énekelnek, a pillangók repkednek és én pedig csak lassan sétálgatok. Fekete nadrágban, piros kabátkámban, én még nem érzem a jó időt vagy lehet, hogy csak máshogy vagyok beállítva, mint a többiek, de nekem ez az időjárás még hideg. Sajnos, ez van!
Ahogy kilépek a kastélyból megcsapja napfény az arcomat, szinte már-már olyan erővel csap meg a napfény, hogy majdnem visszaesek az intézmény falai közé, az ajtó mögé. Nos, még szerencse, hogy nem olyan családból való vagyok, aki egy kis napsugárzás miatt hátra szaltót dob, mert a mögöttem kacsasorban lépkedő diákok nem örülnének, ha rájuk esnék. Tehát felszívom magam, hogy erősebbnek tűnjek még a Napnál is, és elindulok kifelé. Egyenesen a rét irányába megyek, mert kis eszem jól tudja, hogy ott szép a táj, a madarak mindig vidámak és sok olyan emberrel találkozok, akik szívesen beszélgetnének velem.
Most rám is férne egy jó kis beszélgetés, mert már kezdtem unatkozni a négy fal között, és ez már annyira veszélyessé vált, hogy múltkor elő is vettem egy könyvet, és ami számomra is meglepetést okozott, hogy beleolvasta. Szinte magamhoz se tértem az ámuldozásból, mi történt velem? Könyvet vettem a kezembe, aminek a címén kívül az első pár sorát is elolvastam? Itt már egy orvos se tud segíteni, ide már egy pap kell, aki kiűzi belőle a tanulás iránti vágy gonosz démonját kis, ártatlan, lusta lelkecskémből. De nem szaporítom tovább a szót, ne csak rólam legyen szó. Tehát, ott jártam, hogy megyek a rét felé, sőt mi több, már meg is érkeztem oda.
~Milyen szép az idő! És mi ez a különös illat? Ilyet még sose éreztem itt!~ szétnézek, hátha meglelem az illat forrását, ami kezd egyre erősebbé és kellemetlenebbé válni. Ekkor látom meg magam mellett egy tojást, ami nagy valószínűséggel megzápult. Nos, úgy látom, hogy kár volt eljönnöm a rétre, ha nem a napfény dönt le a lábamról, akkor egy záptojás. Mi következhet még? Inkább gyorsan tovább állok és keresek egy árnyat adó fát, aminek tövéhez leülhetek.
Találok is egyet, nem ül alatta senki –ez a rét olyan, mint egy váróterem, sorszámot kell húznom, hogy leülhessek egy fához-, ezért gyorsan oda megyek, és mielőtt letenném kis habtestemet a fa alá, körbenézek, ill. szimatolok, hogy nincs-e valami meglepetés ott. Nem találok semmit, ezért kényelmesen helyet is foglalok és ekkor puff… egy termés vagy valami keményebb dolog esik a fejemre a fáról. A természet tényleg nem kedvel! Ámde, inkább nem is bosszankodom már ezen, igaza van Föld anyánknak, én kerestem a bajt, azzal, hogy kijöttem ide. Inkább elkezdek halkan énekelni egy dalt, amit még régen, ifjú koromban tanultam.
-Csip csepp, egy csepp, öt csepp meg tíz. Olvad a jégcsap, csepereg a víz. –annyira belemélyülök dalocskámba, egymás után megállás nélkül ismételgetem és közben fel se tekintek.

Christopher Blake

Ráérősen indultam el anno az MT toronyból, hiszen se órám, se vizsgám. Na jó, vizsgám lenne, de mivel annyira tetszik ez az iskola, úgy döntöttem, maradok még egy évet. A tanároknak ugyan nem szóltam, de úgyis észreveszik. Nyújtózkodom, ásítok egyet, most a Nagyteremből jövök kifelé. Megvolt a fogalmam sincs milyen étkezésem, teljesen elveszett az időérzékem és nem is foglalkoztam vele, mi van most odabent az asztalon. Az utóbbi időben mást se csinálok, csak lófrálok és alszom. Megtörölgetem a szemeim és becélzom a kastélyon kívüli területet. A fülemben egy régi CN-en menő mese zenéje cseng, vagy legalábbis a fejemben elég élesen emlékszem rá. Amikor kicsi voltam, nagyon kedveltem ezt a rajzfilmet, hatalmas mázlistának érzem magam, amiért félig mugli vagyok és ilyen dolgokat is ismerhetek.
- Hjaj, na most, merre? - pillantok az ég felé, ujjaimmal eltakarva a hirtelen jött napfényt. Bár lenne az Edictumban, vagy valamiben egy random program ajánló.... Ki kéne mennem a tisztásra, vagy valahova. Igazából az erdőt is jó lenne felfedezni, csak hát egyedül... necces. Belenyúlok a farmerem zsebébe és kitapintok benne egy csomag gyöngyöt, meg némi kreatívkodáshoz való holmit, el is döntöm, hogy beülök valahova kreálni belőle valamit, úgyhogy a tipikus leülős helyre veszem az utam, vagyis a rétre. Az unalom elűzése céljából pedig magamban narrálom, mit is csinálok épp. Szóval. A rét felé véve az irányt felnéztem az égre és eltöprengtem az élet múlandóságán, ahogy a gyenge szellő fújta odébb a bolyhos felhőket. Lábam alatt az éledező fűszálak milliói, körülöttem diáktársaim emlékeztettek a tavaszi időjárás csodájára... Na jó, hagyjuk. Nem vagyok én ebbe a képies beszédbe jó. De az tény, hogy itt vagyok már a réten, viszont szokás szerint minden fa foglalt. Na de nem olyan fából (érted, fából) faragtak ám engem, akit zavarjon ilyen apróság. Nagy vehemenciával odabaktatok ahhoz, amelyik alatt másik főhősünk próbálja kipihenni természet csínyeit és se szó, se beszéd, beülök mellé, mintha már ismernénk egymást és nagy pajtik lennénk. Szó nélkül előveszem a zsebemből a gyöngyöket, pár apró ki is gurul a földre, de nem nyúlok utána, törődök inkább a kezemben maradottakkal és a már megkezdett damilra próbálom őket ráerőltetni.

Boglár Gréta

A helyzet úgy áll, hogy a természettel sikerült kibékülnöm és nem dobálnak meg fán lakón kis élőlények, nem csap belém a villám, nem égeti ki a szememet a Nap és semmi rossz nem történik velem, amit a természetnek köszönhetnék. Ám, van itt egy kis bibi társaságom érkezik a fa alá, egy lány személyében. Számomra ismeretlen a lány, hisz eddig nem hogy nem beszéltünk, de még nem is találkoztunk és most megtalált. Ez talán a sors keze lenne?
Ő nem köszön, én nem köszönök neki. Csak ülök hallgatag és néha odapillantok, ahogy gyöngyöt fűz. Visszaemlékszem ovis koromra, amikor nagy ritkán mi is gyöngyöket fűztünk a pedagógussal és társaimmal.
Nem sokáig bírom ezt a csendben ülést, úgy érzem magam, mint aki büntit kapott és nem beszélhet.
-Szia! Én, Chris vagyok!- mutatkozok be a lánynak. Majd a gyöngyfűzési technikáját nézem.
-Nagyon ügyes vagy! Én biztos nem tudnék ilyet, amilyen ügyetlen vagyok! Bár gyöngyöt legutoljára csak óvodában fűztem, azóta nem is próbálkoztam vele, de nem hiszem, hogy nagy sikerrel járnék ezen a területen.- egy kis szünet, levegővétel, majd folytatás.
-Én általában fonni szoktam, nagymamám egy csomó fonási technikát mutatott, és amikor nála vagyok, akkor mindig elővesz egy nagy szatyrot, ami tele van fonalakkal és azokból szoktunk különböző mintájú és formájú fonásokat készíteni.- és ezt mind sikerült elmondanom egy levegővel, bár egy kicsit gyorsan beszéltem, de azért remélem érthető volt a mondanivaló.
-És mond csak, melyik ház tagja vagy?- kérdezem a lánytól és reménykedem, hogy most elkezdünk beszélgetni, aminek eredményeként a legjobb barátok leszünk a nap végére. Na, jó! Túlzásokba ne essünk, de ha már mellém ült, akkor beszélgessünk is.