Christopher Blake

Ráérősen indultam el anno az MT toronyból, hiszen se órám, se vizsgám. Na jó, vizsgám lenne, de mivel annyira tetszik ez az iskola, úgy döntöttem, maradok még egy évet. A tanároknak ugyan nem szóltam, de úgyis észreveszik. Nyújtózkodom, ásítok egyet, most a Nagyteremből jövök kifelé. Megvolt a fogalmam sincs milyen étkezésem, teljesen elveszett az időérzékem és nem is foglalkoztam vele, mi van most odabent az asztalon. Az utóbbi időben mást se csinálok, csak lófrálok és alszom. Megtörölgetem a szemeim és becélzom a kastélyon kívüli területet. A fülemben egy régi CN-en menő mese zenéje cseng, vagy legalábbis a fejemben elég élesen emlékszem rá. Amikor kicsi voltam, nagyon kedveltem ezt a rajzfilmet, hatalmas mázlistának érzem magam, amiért félig mugli vagyok és ilyen dolgokat is ismerhetek.
- Hjaj, na most, merre? - pillantok az ég felé, ujjaimmal eltakarva a hirtelen jött napfényt. Bár lenne az Edictumban, vagy valamiben egy random program ajánló.... Ki kéne mennem a tisztásra, vagy valahova. Igazából az erdőt is jó lenne felfedezni, csak hát egyedül... necces. Belenyúlok a farmerem zsebébe és kitapintok benne egy csomag gyöngyöt, meg némi kreatívkodáshoz való holmit, el is döntöm, hogy beülök valahova kreálni belőle valamit, úgyhogy a tipikus leülős helyre veszem az utam, vagyis a rétre. Az unalom elűzése céljából pedig magamban narrálom, mit is csinálok épp. Szóval. A rét felé véve az irányt felnéztem az égre és eltöprengtem az élet múlandóságán, ahogy a gyenge szellő fújta odébb a bolyhos felhőket. Lábam alatt az éledező fűszálak milliói, körülöttem diáktársaim emlékeztettek a tavaszi időjárás csodájára... Na jó, hagyjuk. Nem vagyok én ebbe a képies beszédbe jó. De az tény, hogy itt vagyok már a réten, viszont szokás szerint minden fa foglalt. Na de nem olyan fából (érted, fából) faragtak ám engem, akit zavarjon ilyen apróság. Nagy vehemenciával odabaktatok ahhoz, amelyik alatt másik főhősünk próbálja kipihenni természet csínyeit és se szó, se beszéd, beülök mellé, mintha már ismernénk egymást és nagy pajtik lennénk. Szó nélkül előveszem a zsebemből a gyöngyöket, pár apró ki is gurul a földre, de nem nyúlok utána, törődök inkább a kezemben maradottakkal és a már megkezdett damilra próbálom őket ráerőltetni.