Corina Nazaru

Valaki, aki a réten van feltehetné magában a kérdést, hogy mit keres kint egy ilyen srác piros rövidnadrágban, fehér pólóban és piros tornacsukában a réten? A válasz pedig pofonegyszerű, Chris a jó időt nem szívesen tölti a négy fal között, és neki is kell a kikapcsolódás. A barátkozásra a legjobb hely a nyílt terep, mivel a srácnak még nincs túl sok ismerőse, barátja itt az iskolában, ezért egyedül szokott felfedezőútra indulni. És bizony ilyenkor csak lassan sétál, útközben leül vagy beül valahová és várja a csodát. Számára az a csoda, ha valaki megszólítja őt, de itt nagyon kevés olyan ember van, aki ilyen tettre vetemedik, ezért neki kellene kezdeményezni, de ő meg nem tudja, hogy hogyan lehetne egy barátságot spontán, ismeretlenek megszólításával elkezdeni. Mit is mondjon először? Azt ő is tudja, hogy egy "szia" meg egy "leszünk barátok?" mondat elég gáz kezdésnek. Valahogy el kell jutni odáig. Angliában sokkal könnyebb volt minden, második gyermekként ismerte a tesója barátait és gyerekkorában neki is sok barátja volt, illetve a mugli suliban eltöltött évek alatt is szerzett ismerősöket, de ők nincsenek itt. Pedig mennyivel könnyebb lenne az egész, nem unatkozna, nem várna csodákra. Csak velük lenne egész évben és bizonyára időközben társulnának hozzájuk menő arcok, de ez itt most teljesen más. Fel kell találnia magát, és ha már erről beszélünk, akkor hol tudna jobban kibontakozni, mint a szabadban. Hisz ilyen jó időben, nem sokan ülnek bent, csak az, aki nagyon ráfekszik a tanulásra, de mindenki más a friss levegőn van. Chris is ezen okból kifolyólag sétálgat a réten, és mit ad Isten? Úgy dönt, hogy ő leül az egyik fa árnyékába és onnan kémleli az embereket. Ám, ez egy igen veszélyes vállalkozás, hisz nem sokan szeretik, ha őket bámulják és, hogy ne tűnjön úgy, hogy a fiatal fiú másokat stíröl, ezért előveszi kis rajzmappáját, mely sok érdekes dolgot rejt. Többek között ebben rejtegeti rajzait és a ceruzák is helyet kapnak a mappában, illetve üres lapok. Egy üres rajzlapot elővesz, meg egy ceruzát és elkezdi lerajzolni a tájat, amit a fatövéből lát. Így már csak nem nézik bolondnak. Néha fel-felnéz a lap mögül, majd folytatja a rajzot.

Boglár Gréta

Mily’ csodálatos nap ez a mai, a madarak énekelnek, a pillangók repkednek és én pedig csak lassan sétálgatok. Fekete nadrágban, piros kabátkámban, én még nem érzem a jó időt vagy lehet, hogy csak máshogy vagyok beállítva, mint a többiek, de nekem ez az időjárás még hideg. Sajnos, ez van!
Ahogy kilépek a kastélyból megcsapja napfény az arcomat, szinte már-már olyan erővel csap meg a napfény, hogy majdnem visszaesek az intézmény falai közé, az ajtó mögé. Nos, még szerencse, hogy nem olyan családból való vagyok, aki egy kis napsugárzás miatt hátra szaltót dob, mert a mögöttem kacsasorban lépkedő diákok nem örülnének, ha rájuk esnék. Tehát felszívom magam, hogy erősebbnek tűnjek még a Napnál is, és elindulok kifelé. Egyenesen a rét irányába megyek, mert kis eszem jól tudja, hogy ott szép a táj, a madarak mindig vidámak és sok olyan emberrel találkozok, akik szívesen beszélgetnének velem.
Most rám is férne egy jó kis beszélgetés, mert már kezdtem unatkozni a négy fal között, és ez már annyira veszélyessé vált, hogy múltkor elő is vettem egy könyvet, és ami számomra is meglepetést okozott, hogy beleolvasta. Szinte magamhoz se tértem az ámuldozásból, mi történt velem? Könyvet vettem a kezembe, aminek a címén kívül az első pár sorát is elolvastam? Itt már egy orvos se tud segíteni, ide már egy pap kell, aki kiűzi belőle a tanulás iránti vágy gonosz démonját kis, ártatlan, lusta lelkecskémből. De nem szaporítom tovább a szót, ne csak rólam legyen szó. Tehát, ott jártam, hogy megyek a rét felé, sőt mi több, már meg is érkeztem oda.
~Milyen szép az idő! És mi ez a különös illat? Ilyet még sose éreztem itt!~ szétnézek, hátha meglelem az illat forrását, ami kezd egyre erősebbé és kellemetlenebbé válni. Ekkor látom meg magam mellett egy tojást, ami nagy valószínűséggel megzápult. Nos, úgy látom, hogy kár volt eljönnöm a rétre, ha nem a napfény dönt le a lábamról, akkor egy záptojás. Mi következhet még? Inkább gyorsan tovább állok és keresek egy árnyat adó fát, aminek tövéhez leülhetek.
Találok is egyet, nem ül alatta senki –ez a rét olyan, mint egy váróterem, sorszámot kell húznom, hogy leülhessek egy fához-, ezért gyorsan oda megyek, és mielőtt letenném kis habtestemet a fa alá, körbenézek, ill. szimatolok, hogy nincs-e valami meglepetés ott. Nem találok semmit, ezért kényelmesen helyet is foglalok és ekkor puff… egy termés vagy valami keményebb dolog esik a fejemre a fáról. A természet tényleg nem kedvel! Ámde, inkább nem is bosszankodom már ezen, igaza van Föld anyánknak, én kerestem a bajt, azzal, hogy kijöttem ide. Inkább elkezdek halkan énekelni egy dalt, amit még régen, ifjú koromban tanultam.
-Csip csepp, egy csepp, öt csepp meg tíz. Olvad a jégcsap, csepereg a víz. –annyira belemélyülök dalocskámba, egymás után megállás nélkül ismételgetem és közben fel se tekintek.

Boglár Gréta

A helyzet úgy áll, hogy a természettel sikerült kibékülnöm és nem dobálnak meg fán lakón kis élőlények, nem csap belém a villám, nem égeti ki a szememet a Nap és semmi rossz nem történik velem, amit a természetnek köszönhetnék. Ám, van itt egy kis bibi társaságom érkezik a fa alá, egy lány személyében. Számomra ismeretlen a lány, hisz eddig nem hogy nem beszéltünk, de még nem is találkoztunk és most megtalált. Ez talán a sors keze lenne?
Ő nem köszön, én nem köszönök neki. Csak ülök hallgatag és néha odapillantok, ahogy gyöngyöt fűz. Visszaemlékszem ovis koromra, amikor nagy ritkán mi is gyöngyöket fűztünk a pedagógussal és társaimmal.
Nem sokáig bírom ezt a csendben ülést, úgy érzem magam, mint aki büntit kapott és nem beszélhet.
-Szia! Én, Chris vagyok!- mutatkozok be a lánynak. Majd a gyöngyfűzési technikáját nézem.
-Nagyon ügyes vagy! Én biztos nem tudnék ilyet, amilyen ügyetlen vagyok! Bár gyöngyöt legutoljára csak óvodában fűztem, azóta nem is próbálkoztam vele, de nem hiszem, hogy nagy sikerrel járnék ezen a területen.- egy kis szünet, levegővétel, majd folytatás.
-Én általában fonni szoktam, nagymamám egy csomó fonási technikát mutatott, és amikor nála vagyok, akkor mindig elővesz egy nagy szatyrot, ami tele van fonalakkal és azokból szoktunk különböző mintájú és formájú fonásokat készíteni.- és ezt mind sikerült elmondanom egy levegővel, bár egy kicsit gyorsan beszéltem, de azért remélem érthető volt a mondanivaló.
-És mond csak, melyik ház tagja vagy?- kérdezem a lánytól és reménykedem, hogy most elkezdünk beszélgetni, aminek eredményeként a legjobb barátok leszünk a nap végére. Na, jó! Túlzásokba ne essünk, de ha már mellém ült, akkor beszélgessünk is.