A szerdai és szombati piacnapon megtelik a boglyas tértől nem messze fekvő, téglalap alakú, füves terület, Bogolyfalva piactere, ahol helyi és átutazóban lévő árusok kínálják legkülönfélébb mágikus portékáikat. A szorosan egymás mellé tolt padok színpompás labirintusba vezetnek, a piacnak ilyenkor önálló utcái és sztrádái nyílnak, ha nem figyelsz, könnyen eltévedhetsz itt. A szerény standok között komoly, többemeletes sátrak is állnak, néha vészesen az út fölé billenve.
Ne lepődj meg, ha doxik röppennek el a fejed fölött, nyomukban az őket seprűvel kergető kofa, vagy, ha gyíkpetét nyomnak a kezedbe, hogy rád sózzák azt. A kaotikus kavalkádban mindent megtalálsz, amit keresel. HA elég ügyes vagy, a szóbeszéd szerint akár egy uncia méregdrága gyurgyalagcsipát is a pult alól.
Ám estére kiürül a piactér. A padok üres csontvázakként sorakoznak a letaposott fűben, a csöndben szemetet hord a szél, bezárnak a piac körül álló üzletek is.
Utóbbiak nemcsak piacnapokon, de a hét többi napján is nyitva állnak. A teret körülöleli többek között a pékség, a közért, a játékbolt, a pálcakészítő műhely és egy fodrászatot és szépségszalont ötvöző csinos kis helyiség. Föléjük a kastélynak beillő dilibolt, a Poénpalota magasodik.
Engedj a friss fánk illatának vagy a palotából kiszűrődő kacagás csalogatásának!

Ahogy az ősz beköszönte és a tél közeledte okán a nap egyre kevesebb órát tölt a fejek felett, ezzel fordított arányban egy magas árnyék egyre több ideig rója a falu utcáit. Így van ez velünk, vámpírokkal. A mi óránk másképp jár és az életünk legtöbb területén is meglehetősen ellentétesek az érdekeink a halandókéval. Ők nekikeserednek, mikor egyre nő a sötét, mi pont, hogy ekkor kerülünk elemünkbe. A legtöbb dolog, amit ők hajtanak, számunkra nem jelent semmit. Nekik sok az alapvető létigényük, nekünk nincs igazán sok. Ezzel pedig rá is világíthatunk egy közös pontra a kevésből: nekik szükségük van a vérükre és... nos az ő vérükre nekünk is szükségünk van.
Az a bizonyos magas árnyék tehát megérkezik a piactérre. Hogy mégis mit keresek itt? Semmit. Miért muszáj mindig keresni valamit? Csak szokásos sétámat költöm, ez pedig egy olyan helyszín, ahova viszonylag keveset járok. Hiszen mi értelme ennek a térnek este? Ilyenkor nincs piac. Persze, a környező boltok még nyitva, azonban a hely éteri lényegét nyilvánvalóan nem ezek adják, hanem az portékáikat kínáló bódék, az áruikat kiabálva népszerűsítő kofák, a melengető pezsgés. Nekem ebben csak akkor van részem, amikor valamilyen különleges esemény van, mondjuk mikor az adventi vásár megnyitja kapuit. Ilyenkor azonban nekem nem jut más az élményből, mint az itt maradt illatok, meg egy-egy lehullott növényszár, letört kosárfonat és egyéb darabkái, emlékét őrizve a nappal itt történteknek. Akarva akaratlanul eszembe jutnak London középkori forgatagai, melyekben emberlétemben még részem volt. Hogy hiányzik-e? Mondanám, hogy nyilvánvalóan igen, viszont, ha minden egyes ponton magamba roskadnék, amelyben halhatatlanként nem lehet részem, úgy járnék, mint azok a fajtársaim, akik önként kisétálnak a napra vagy karóba dőlnek. Alapvetően letargikus alkat vagyok, nem kell nekem még külön depresszió is. Egyszerűen úgy döntöttem, nem keserítem magam ilyen ostobaságokkal, mint hogy azokra a dolgokra vágyjak, amiket már soha nem kaphatok meg. Tudomásul veszem, hogy vannak ilyenek és inkább arra koncentrálok, amim van.
Megállok az üres, csöndes tér közepén és csak figyelek. Magamba szívom a nappali élet morzsáit és tanúja vagyok az estieknek. Sétálgatnak persze azért páran erre, betérve még az itteni üzletekbe zárás előtt. Zsebre tett kézzel nézem a körülöttem lévő életet, mint egy jó filmet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=740900#post740900][b]Adam Kensington - 2018.11.17. 12:35[/b][/url]

Ahogy az ősz beköszönte és a tél közeledte okán a nap egyre kevesebb órát tölt a fejek felett, ezzel fordított arányban egy magas árnyék egyre több ideig rója a falu utcáit. Így van ez velünk, vámpírokkal. A mi óránk másképp jár és az életünk legtöbb területén is meglehetősen ellentétesek az érdekeink a halandókéval. Ők nekikeserednek, mikor egyre nő a sötét, mi pont, hogy ekkor kerülünk elemünkbe. A legtöbb dolog, amit ők hajtanak, számunkra nem jelent semmit. Nekik sok az alapvető létigényük, nekünk nincs igazán sok. Ezzel pedig rá is világíthatunk egy közös pontra a kevésből: nekik szükségük van a vérükre és... nos az ő vérükre nekünk is szükségünk van.
Az a bizonyos magas árnyék tehát megérkezik a piactérre. Hogy mégis mit keresek itt? Semmit. Miért muszáj mindig keresni valamit? Csak szokásos sétámat költöm, ez pedig egy olyan helyszín, ahova viszonylag keveset járok. Hiszen mi értelme ennek a térnek este? Ilyenkor nincs piac. Persze, a környező boltok még nyitva, azonban a hely éteri lényegét nyilvánvalóan nem ezek adják, hanem az portékáikat kínáló bódék, az áruikat kiabálva népszerűsítő kofák, a melengető pezsgés. Nekem ebben csak akkor van részem, amikor valamilyen különleges esemény van, mondjuk mikor az adventi vásár megnyitja kapuit. Ilyenkor azonban nekem nem jut más az élményből, mint az itt maradt illatok, meg egy-egy lehullott növényszár, letört kosárfonat és egyéb darabkái, emlékét őrizve a nappal itt történteknek. Akarva akaratlanul eszembe jutnak London középkori forgatagai, melyekben emberlétemben még részem volt. Hogy hiányzik-e? Mondanám, hogy nyilvánvalóan igen, viszont, ha minden egyes ponton magamba roskadnék, amelyben halhatatlanként nem lehet részem, úgy járnék, mint azok a fajtársaim, akik önként kisétálnak a napra vagy karóba dőlnek. Alapvetően letargikus alkat vagyok, nem kell nekem még külön depresszió is. Egyszerűen úgy döntöttem, nem keserítem magam ilyen ostobaságokkal, mint hogy azokra a dolgokra vágyjak, amiket már soha nem kaphatok meg. Tudomásul veszem, hogy vannak ilyenek és inkább arra koncentrálok, amim van.
Megállok az üres, csöndes tér közepén és csak figyelek. Magamba szívom a nappali élet morzsáit és tanúja vagyok az estieknek. Sétálgatnak persze azért páran erre, betérve még az itteni üzletekbe zárás előtt. Zsebre tett kézzel nézem a körülöttem lévő életet, mint egy jó filmet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=741060#post741060][b]Madarász Gergely - 2018.11.18. 19:58[/b][/url]

Az ősz kapcsán szomorúan kell megállapítanom, hogy messze túl sok időt töltöttem Angliában ahhoz, hogy ne találjam a kontinentális klímát kellemetlenül hidegnek. Hiába is igyekszem szoktatni magam, egyelőre választhatok két réteg melegítő bűbáj és a téli kabátom közt, ha ki akarok mozdulni. Pedig ehh, a négy faltól is ráz a hideg. Mindegy. Majd átmegy. Addig is iparkodom sok időt tölteni tanulmányi intézményen kívül (nem azért vagyok házvezetőakármi, mert annyira rajonganék a kölykökért, csak remek barátaim vannak), de biztonságos területen belül...ami nagyjából az összes szórakozásomtól megfoszt.
Ebben a faluban alig van élet. Londonhoz vagyok szokva, nem ehhez a csendhez és kihaltsághoz, ami itt körülvesz. Utazni viszont nem sok esélyem van, hacsak be nem csajozok (vagy be nem palizok valakit). Szóval teázom. Van egy bazi termoszom, egy könyvem és hogy izgalmasabb legyen, a piactér egyik standjának tetejére raktam a bázisom, ahonnan anélkül figyelhetem az erre botorkálókat, hogy ők nekem jönnének. Igazából azzal se vesződöm, hogy illúzió mögé rejtsem magam, épp csak biztosítottam, hogy ne eshessek le, na meg raktam magam alá egy jó vastag takarót, hogy kényelmesen törökülhessek. Stephen King társaságában kortyolgatom hát az Earl Greyem (cukorral és tejszínnel, mert legalább ennyi dekadenciát akarok most), s ha épp nem a kis fém bögrét emelem a számhoz, a környéket pásztázva, akkor a pálcámmal játszom, ujjaim közt pörgetve-forgatva. Régi rossz szokás, de - kopogjam le - olyan még nem volt, hogy akaratlan elsült volna a kezemben. Amúgy nincs vele semmi célom, egyelőre csak tanulmányzom a helyieket, felmérem a terepet, reménykedve abban, hogy a megszerzett tudásra sosem lesz szükségem. Persze, egy másik részem gyakorlatilag térden állva könyörög valami történésért, ám józanon tudom, hogy kell nekem a balhé, mint ablakos tótnak a hanyatt esés.
Ééééés mire elértem idáig gondolatban, a szemem megakad egy sötét figurán - nem mintha bajom lenne a gothokkal, de tőle egy pillanat alatt eltölt egy nagyon ismerős és nagyon kellemetlen érzés. Halk hümmögéssel beleiszom a teámba, a helyi pletykákat pörgetve végig fejemben és azon tűnődve, mennyire hihetek nekik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=741193#post741193][b]Adam Kensington - 2018.11.19. 23:00[/b][/url]

Madarász Gergely
hétköznap este | a piactér közepén | x


A pletykák igazán hasznos dolgok, ugyanis valamilyen valóságalapjuk mindig van. Legalábbis valamilyen ok arra, amiért elterjedtek. A rólam keringő szóbeszédek mondhatni szinte mind igazak. Az például közkeletű, hogy van a falunak vámpírja. Akadnak még fajtársaim a vidéken, azonban nem olyan régen, mint én és a közösség éltében sem töltenek be akkora szerepet. Így ezt a címet valahogy én birtoklom. Ezen kívül van, aki úgy tartja rólam, hogy nagyon régi, ám szelíd vérszívó vagyok. Ez is igaz. De van, aki meg azt mondja, vérszomjas gyilkos vagyok. Nos ez is igaz. Nem mintha szakértőnek kéne lenni, hogy ezt egy vámpírról csaknem bizton állíthasd.
Hamar észlelem a bódé tetején kényelmesen elhelyezkedett alakot. Direkt nem nézek azonban még felé, hiszen ahhoz, hogy megfigyelhessem, nem is igazán van szükségem arra, hogy rátekintsek. Hallom szívverését és szuszogását, valamint azt, ahogy ujja a könyv lapjaihoz ér. Érzem a teája illatát. Még a melegét is. Mármint az italét. De igazából természetesen a teste melegét is.
Ráérősen indulok tovább, hogy bejárjam a piacteret. Mintegy körözök. Vontatottan és nesztelenül, ahogy a ragadozó kering áldozata körül. Én azonban most nem kebelezek be mást, mint az este élményét. Pár perc múltán felnézek az olvasgató férfira. Fejem oldalra biccentem, lassan pislogok egyet. Az ösztöneim -amik ugyebár elég fejlettek- azt súgják, ki van élezve rám. Felfigyelt a feltűnésemre. Nem tudom, ki ő, csak sejtéseim vannak róla.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=741366#post741366][b]Madarász Gergely - 2018.11.21. 22:59[/b][/url]

Szakmai ártalom, de bárhova megyek is, mindig tájékozódom a helyi sötét lényekről és különlegességekről - egyrészt, mert nem szeretem a meglepetéseket, másrészt, esélyesen össze fogok futni velük. Minél szeszélyesebb-veszélyesebb, annál valószínűbb, hogy egymás útjába sodorjon minket a balsors. Murphy örök és az egyetlen kiszámítható dolog. Ha magam ellen fogadhatnék, már rég milliomos lennék.
Nem vesződöm a perifériás látással, a könyvből fel-felpillantva egyenest rá nézek. Most már a nevére is emlékszem. Fura egy szerzet, az elcsípettek alapján - mint egy Douglas Adams könyv - jobbára ártalmatlan, és vén, mint az országút. Ritka, hogy ennyi idő után is legyen benne, vagy ha más nem, felszínén egy vékony héjra elegendő emberség. Mármint, eleget láttam, hogy ne áltassam magam, reális elképzeléseim vannak arról, mi mindent tehetne, ha épp kedve tartaná. Pont ezért értékelem, hogy mindössze közepesen kríp módon figyel, mert kétség sem fér hozzá, hogy miközben az egyre üresebb piacon köröz, friss húsként kivívtam pillanatnyi érdeklődését. Nem illek ide. Tulajdonképpen nem illek én sehova, de ide aztán főleg nem.
Kortyolok, lapozok, megperdítem a pálcát az ujjaim közt, kiszolgáltatottságom teljes tudatában, mert persze a hoppanálást letiltották, mint triggert, hogy életben tartsanak...ami jelenleg kissé kontraproduktív. Nem újdonság persze, de ezt a fajta mérhetetlen erőkülönbséget sosem szerettem (mármint ki szeretné az érzést, hogy gyakorlatilag lábatlan pók módjára kapálózhat legfeljebb), mindössze megszoktam; nyilván sokat segített ebben, hogy az élet amúgy is imád szo...ívatni. B*szd, nem igaz, már gondolatban is cenzúrázom magam.
Lenézek és a lassú, szinte vontatott pislogástól olyan érzés tölt el, mint amikor macskával szemez az ember. A benyomáson az se segít, hogy a sötétben nem lehet kivenni a pupilláját, szóval van némi bagzócicaszem beütése a pillantásának. Ha sitcomban lennék (ami néha tök indokolt feltételezés részemről), most bántó hangossággal beleszürcsölnék a pohárkámba, lásd comic relief. *
- Segíthetek valamiben?-*Érdeklődöm olyan nyájasan, mintha én lennék a házigazda, a piac pedig az otthonom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=741917#post741917][b]Adam Kensington - 2018.11.30. 21:12[/b][/url]

Madarász Gergely
hétköznap este | a piactér közepén | x


Valóban. Kifejezetten vén vagyok és az évszázadok alatt úgy kikopott belőlem az emberi mivolt, hogy emberségesebb lettem a halandóknál. Mint mikor a víz olyan hideg, hogy már éget. Mivel én nem hajtom azokat a javakat, amiket ők, kerülnek azok a káros érzelmek, amik őket feldúlják. Hiszen nincs más feladatom, mint megszerezni azt a keveset, amire szükségem van és önmegtartóztatást gyakorolni. Bár, belegondolva, nekik is csak ezt kéne tenniük. Azonban nekem, halhatatlan, alig érző lénynek ez nyilván könnyebb. Nyilván.
Én sem illek sehova. Közös ez bennünk. Viszont szerintem, aki nem illik sehova, az igazából mindenhova illik. Tény, rám ez különösen igaz, hiszen történelmem miatt olyan felfoghatatlanná válok, hogy kezelhetünk akár egy antik dísztárgyként.
Kérdésére csupán megrázom a fejem és elveszem róla pillantásom. Hajlamos vagyok megfeledkezni magamról. Olyannyira kívülállóként fürkészem az életet, hogy néha azt hiszem, láthatatlan vagyok. Jobban mondva nem hiszek én semmit, egyszerűen csak túlzottan elmerülök a szemlélő létemben.
- Szia Adam - köszön rám vékony hangon egy bagolyköves lány, ahogy pár barátnőjével elsétálnak mellettem, indulva vissza a kastély fele. Az Edictumból ismerem még. Sokáig voltam az újság szerrkesztője és főszerkesztője, de már átadtam a stafétát a diákságnak teljes egészében. Elég az hozzá, a levitás   olyan természtesen üdvözöl, mint bármelyik iskolatársát. Rápillantok és biccentek neki. Kuncogva, sutyorogva ballagnak tovább.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=742959#post742959][b]Madarász Gergely - 2018.12.17. 00:12[/b][/url]

Némán farkasszemet nézünk, mígnem ő elfordítja a fejét és tekintetét rólam. Nem mintha valójában elengedne, sajátos kisugárzása továbbra is kivehető számomra és kíváncsian elemezgetem az érzéseket, amiket felriaszt.  Leteszem a könyvet, hogy pofátlanul tenyerembe támaszthassam az állam, míg szenvtelenül bámulom. Hiányzik a vérszomja által csiholt félelem, bár munkál bennem a kiszolgáltatottság kényelmetlensége és a dac, az a csakazértse, ami lételemem. Jobban belegondolva olyan, mint egy fénykép, azokból a korokból, amikor még hitték, hogy a fotográfiák ellophatják a lelkedet. Itt áll előttem, tisztán és világosan kivehetőek vonalai, mégis megfoghatatlan.
Sokáig magam sem értettem, miért szeretném levakarni magam azt az átható pillantást, ami jellemző a hozzá hasonlókra. Pedig egyszerű a válasz, emberi gyarlóságom lázadt a tudat ellen, hogy valahol odaát, a sötétség túloldalán évszázadok szunnyadnak, amik árnyékában én csak egy gondolat vagyok, egy végtelenségig ismétlődő sorminta vonása. Hogy nem azért látnak át rajtam, mert annyira kifinomultak lennének az érzékeik, hanem mert az emberi jellem olyan unalmasan kiszámítható, korlátolt. Mindenki hisz a saját kivételességében - vagy legalábbis szeretne, amíg az élet előbb vagy utóbb nem szembesíti az ellenkezőjével. Hát...a jellemfejlődés mindenki előtt nyitva áll.
Arcizmom se rezzen arra, ahogy a csitrik elsétálnak mellettünk és letegezik, de kezem leeresztve ujjaimat összedörzsölve elmorzsolok egy képzeletbeli csipet valamit, mintha a hozzájuk tapadt kellemetlen érzéstől próbálnék megszabadulni. Miután hallótávolságon kívül érnek a diákok, s Adam még mindig nem mozdul, némi latolgatást követően engedek a bennem toporgó unalomnak.*
- Lenyűgöző a közvilágítás imperszonációja. Ragyogó!-*bólogatok elismerően, s hangomon nem érződik gúny, csak egyfajta kimért csodálat. Nem mindenki képes utcalámpát megszégyenítő tartással állni és tűnni ki a tömegből.*
- A világért se vegye tolakodásnak, de mondja, sokat gyakorolta?-*piszkálom mezítlábbal a tigrist, egy naiv brit kispolgár kíváncsiságával. Három lehetőség van: A, pórul járok B, elhúz innen és olvashatok tovább C, történik valami érdekes.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=743106#post743106][b]Adam Kensington - 2018.12.19. 08:38[/b][/url]

Madarász Gergely
hétköznap este | a piactér közepén | x


Finoman összevonom sötét szemöldököm a jópofáskodó odamondásra és a költői kérdésre. Érzem persze, hogy ez főleg piszkálódás. Játék a tűzzel. Feltekintek ismét a stand tetején üldögélő alakra, a szemébe nézek, egyik kezem magam elé vonom és elegánsan meghajolok, ahogy az régen bemutatásnál vagy színházi tapsrendnél volt szokás. Így nyugtázom az alakításom dícséretét.
- Úgy sejtem, némileg többet, mint Ön a csúcsdíszkedést - adok nevet a bódé tetején betöltött szerepének, miközben felegyenesedem. Lassan itt az idénye. Gondolom, csak gyakorol, hogy a fa tetején már simán menjen. El is képzelem glóriával meg szárnyakkal. Egész jól mutatna. Ó és a hiedelmem nem annak szól persze, hogy ne űzné nagyon jól a fent gubbasztást, hanem tényleg pusztán az időnek, amiben valószinűsíthetőleg előnyöm van.
Úgy döntök aztán, megnézem magamnak, milyen onnan a kilátás, ha már így megszólított. Egy pillanat múlva hűlt helyem marad a tér kövén és a szomszédos árusítóhely tetején termek. Bakancsos lábaimat lelógatva ülök rajta. Fehér kezeim ölembe ejtve. Nem is rossz itt. Sőt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=746022#post746022][b]Madarász Gergely - 2019.01.09. 23:10[/b][/url]

Annak ellenére, hogy egyáltalán nem naiv jóhiszeműség késztet a csevejre és adja számba a szavakat, egy részem óhatatlanul is túl jól szórakozik a reakcióján. Persze, tudom én, hogy mint indián kisgyerek a sínek között, az életemmel játszom, ám ettől nem élvezem kevésbé. Vagy vette a lapot, vagy...nos, kellemetlenül elnyújtott halálom lesz. Visszafogom magam, amikor a meghajlását kezem automatikusan nyuszitapssal jutalmazná, pótcselekvésként felhörpintve maradék teámat.  
- A született tehetségnek kevesebb idő kell a kibontakozáshoz,-*végtelenül őszintén és szerényen jegyzem meg ezt, mintha hangyányit zavarba is jönnék önnön felsőbbrendűségemtől. Nem mintha nem érteném az utalást, csak gyökérből vagyok, ahogy kedves barátaim hangoztatják. Amúgy kínos, mennyire belenyúlt, valóban a csúcson lettem dísszé - alighogy előléptettek, ki is iktatott a fejsérülésem.
Aha, angyal. Napersze. Max a fűzfán fütyülős, fémöntvényes...
Végül letelepszik a szomszédos stand tetejére, kényelmesen elhelyezkedve. Érdekes. Pördítek egyet a pálcámon, közelebbről is tanulmányozva kicsit az arcát, lényét. Mint a gyerekek, érzem a késztetést, hogy megböködjem valamivel, valódi-e, bár furcsamód olybá tűnik, megtartotta a lélegzést, mint régi rossz szokást.
Nem töröm meg a csendet, helyette kíváncsian módosítgatni kezdem a képet - apró részleteket cserélgetek, új darabokat csempészek bele, a hihetőség határain belül mozogva, várva, észreveszi-e. Ha elég sokáig hagyja, hogy játsszam, arra térhet magához, hogy a lába hirtelen olyan mély szakadék fölött lógáz, aminek nem látni az alját. Ketten ülünk a világ tetején, míg én a könyvemet olvasgatom, tökéletesen ártatlan fejjel.
Én ott se voltam, montha a cement.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=747748#post747748][b]Adam Kensington - 2019.01.28. 13:00[/b][/url]

Madarász Gergely
hétköznap este még karácsony előtt | a bódék tetején | x


Nem kapok tapsot a meghajlásomat követően, noha nem is vártam. Bár talán jól esett volna. Nem mintha akármit is változtatna, ha nekem jól esik valami, vagy ha nem. Ugyanúgy nincs nyoma egyik érzelemnek sem rajtam. Még én is alig veszem észre.
Mindössze bólintok a visszaszájalásra. Hiszen ez igaz. Ha pedig számára az a dicsőség, hogy csúcsdísz őstehetség, én nem fogom elvenni az örömét. Még ha úgy is festek, mint akit pont arra teremtettek, hogy megfosszon másokat minden boldogságuktól. Igazából éppen az ellenkezőjére szokott inkább sor kerülni.
Bódészomszédom leplezetlenül bámul, ami egyáltalán nem zavar. Hiszen engem alig zavar érdemben bármi. Szemléljen csak. Én is figyelem őt, csak nem a szemeimmel. Érzem illatát, hallom szívverését, eljutnak hozzám rezdülései.
Valami történik. Valami változik. Ám mivel az a valami csak a látszat, így nem olyan könnyen észlelem, mintha ténylegesen megtörténne. Finoman összevonom vékony, fekete szemöldökömet és ráérősen körbetekintek, mígnem látóterembe kerül az alattunk lévő szakadék. Márványszín homlokomon megjelenik pár ránc. Kezeimet lecsúsztatom az ölemből magam mellé és megkapaszkodom a tető peremén, hogy picit előrébb hajolhassak. Csak pislogok le a tátongó mélységbe, majd oldalra tekintek olvasgató szomszédomra. A feje lehet, hogy ártatlan (már ha ez a fej lehet valaha is az), viszont a légzése, a pulzusa, a tartása mind árulkodnak nekem.
Ismét a mélység felé tekintek, ellököm magam és leugrom oda.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=749952#post749952][b]Madarász Gergely - 2019.02.15. 23:13[/b][/url]

Az ember azt hihetné, most aztán vámpíromra akadtam, belekóstolok a saját orvosságomra és majd a hajam tépdesem attól, hogy hozzám hasonlóan semmitmondó vonásokkal szemléli kis, kétszemélyes előadásunkat. Mégis, inkább derűs kíváncsisággal tanulmányozom, ahogy telik-múlik az idő, frusztráció árnyéka nélkül, elvégre ahogy én csak egy újabb halandó vagyok számára, ő csupán egy újabb halhatatlan számomra. Egyikünk sem annyira eredeti, hogy ne találjunk a másikban ismerős vonásokat, márpedig az érzelmeket lassan felemésztő, szárazon pergő rozsdaréteg majd' minden fajtársa lényébe belemarja magát. Ettől függetlenül a British Library éjjeli könyvtárosait - ezeket az ódon kötetek szagát árasztó, pergamenek közt aszalódó drága lelkeket - éppúgy kedvelem, mint Lizi szeszélyes szóáradatait és csip-csup fellángolásait vagy a la Fayek családi ereklyeként őrizgetett dinoszauruszait.
Tetszik a pillanatnyi zavara-értetlensége, illetve az a lazaság, amivel - jelenleg - nyilvánvaló kétszínűségemet kezeli, ahogy szemügyre veszi "művemet". Sőt, szó szerint beleveti magát a felfedezésébe. Pompás. Anélkül, hogy megmoccannék, azonnal alakítom az illúziót, gondolkodást mellőzve asszociációra építek, mert nincs szükségem rá, hogy valóban elhitessem vele, ez a valóság. Szabadon játszhatok, így zuhanás helyett lassan, könnyedén hintázva kezd süllyedni a sötétségbe, akár egy tollpihe, s egy arra tévedő fuvallat még meg is perdíti tengelye körül. Kellemes ez a majdnem súlytalanság, bár hiába is kapálózik, irányítani nem tudja a sodródást. Addig is ráér nézelődni, hisz az ő szemeinek nem akadály a fénytelenség; a két oldalt magasodó sziklafalakból pedig város bontakozik ki, a hegy elevenjébe vájt épületek, oszlopok, párkányok és ablakok tömkelege. Elhagyatott, ősi és titokzatos labirintusa letűnt népeknek, aminek termeiben apró lidérclángok bújkálnak és fogócskáznak. Némelyik torony vagy kiugró karnyújtásnyira van, de ha hozzáérne, hogy megkapaszkodjon, mintha vizet próbálna merni s a kő köddé foszlik - völgy mélyén tanyázó felhővárossá változnak az árnyak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=751801#post751801][b]Adam Kensington - 2019.03.13. 20:36[/b][/url]

Madarász Gergely
hétköznap este még karácsony előtt | a bódék tetején | x


Mintha egy álomban lennék. Nem én alakítom, hanem alakul körülöttem minden, kedve szerint, bizarr formákat öltve. Sötét, nyurga valóm piheként szállingózik alá a mélységbe, falba vájt városok mentén. Bőven van időm megfigyelni őket. Pazar egy látvány. Varázslatos káprázat. Amilyen érdekes és szórakoztató, olyannyira nyugtalanító is. Elnézelődöm jó pár percig, aztán egyre inkább ez a bizonyos, említett nyugtalanság kezd eluralkodni rajtam. Szaporábban lélegzem, mintha az nekem bármit is számítani és próbálok ráébredni, mi bajom, mert valami nagyon nem stimmel.
- Engedjen ki... - lehelem végül reszelős baritonomon.
- Engedjen ki! - ismétlem meg valamivel hangosabban, felfelé nézve, hiszen az imént szinte suttogtam, mintha csak magamnak mondanám. Ez nem kérés, sem könyörgés, ám parancs sem vagy fenyegetés. Puszta felszólítás. Nincs benne pánik vagy siettetés. Monoton ütemű és semmilyen hangszínű, mint a beszédem úgy általában mindig. Vonásaim simák, régi tekintetemben viszont valami mély zavartság fénylik, amit még csak meg sem próbálok elfedni.
Várom, hogy megszabaduljak a mágia csapdájából, az illúzióra a továbbiakban már egy pillantás sem vetve. Kezd ugyanis derengeni valami. Kezdek ráébredni, mi van velem. Masszív légzésem nem hagy alább és ráadásul szemfogaim is előbújnak. Ki akarok innen jutni. Egyszerűen csak ki akarok jutni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=752591#post752591][b]Madarász Gergely - 2019.03.21. 22:16[/b][/url]

Szeretek másokat megmozgatni, s ennek egyik legártatlanabb formája az, amikor céltalanul, saját kedvemre kreálok illúziót, a magam vagy környezetem szórakoztatására. A leggyakrabban apróságokat alkotok, olyasmit, ami felett akár el is siklik az ember tekintete, s azzal kérkedem, hogy tökéletesen illeszkednek a valóság keretei közé. Ritka, hogy ennyire nyíltan és egyértelműen nyújtom a képzelet szövetét. Figyelek, s nyugalmam nem hanyag elbizakodottság - mintha azt valaha is megengedhettem volna magamnak, heh - mozdulatlanságom a felajzott idegé.
Ő a művemet vizslatja, én őt elemzem, tekintetének cikázó útját, egyre szaporábbá váló rezzenéseit. Felzaklatja a látvány, vagy inkább valami, amire emlékezteti. Lenyűgöző, ahogy több évszázad rárakódott rétegei alól villannak elő az érzések szellemképei - nem először látom, de mindig azt juttatja eszembe, ahogy a szobrok arcán a fény esésétől függően más-más indulatot fedezni fel.
Meg sem lepődöm, hogy beletenyereltem valamibe, mostanra kikopott belőlem a késztetés, hogy bocsánatot kérjek miatta. Valahol lényegem, hogy puszta jelenlétem megbolygatja a dolgokat, mintha lenne a létezésemben valami természetellenes.
A suttogást épp' csak elkapom  - inkább értelmét fogom fel, semmint a szavakat, de nem reagálok azonnal, túlságosan leköt a látvány és a feszültség a levegőben. Meg kell ismételnie magát - kérését? kijelentését? - hogy mozduljak. Balom felcsapva legyintek párat, mintha elhessegetni próbálnám a felém szálló füstöt, míg a látomás eltűnik, akár leheletem párafelhője.*
- Hm?-*Félrebillentem fejem, egyetlen hangba sűrítve kérdéseim, mert minek pazaroljam időnket klisékre. Leginkább kíváncsi vagyok, a szemfogak megnyúlása nem kavar fel; ez nem éhség, de ha az is lenne, viszonylag olcsón adom a vérem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=752735#post752735][b]Adam Kensington - 2019.03.23. 13:12[/b][/url]

Madarász Gergely
hétköznap este még karácsony előtt | x


Nem vagyok türelmetlen, hiszen nem sietek sehova. Úgy hétszáz éve nem sietek sehova. Hagyom, hogy felfogja, amit kérek és eleget tegyen neki. Eltűnik a mélység és a benne lakó város. Eloszlik körülem és hamarosan a macskaköveken állok. Le is pillantok bakancsomra, mely most nem a levegőben lóg a tátongó űrben, hanem szilárd talajon nyugszik.
Felnézek a bódén tetőző férfira. Szemfogaim szépen visszahúzódnak. Hallom dünnyögő kérdését, ám a választ nem hamarkodom el. Körbetekintek a téren, lassan pásztázva azt. Hosszan szusszanok ki egy levegőt.
- Ugyanígy... ha akarná, a gondolata puszta mágikus erejével elhitethetné velem azt is, hogy nappal van éjjel helyett, vagy éppen éjjel nappal helyett, igaz? - emelem rá újfent pillantásom, rezignált, rekedtes hangú felvetésem közben.
- Pár éve kiléptem a napra, mert meggyőződésem volt, hogy éjjel van - közlöm is vele egyszerűen, miért a kérdésem és mi az, ami most eszembe jutott a szemfényvesztése nyomán. Nem a képpel volt gondom, amit elém tárt, hanem magával azzal, hogy ez egy kép. Hogy ez csak egy látszat, ami úgy megcsalja az érzékeimet, hogy én könnyedén a valóságnak is vélhetném és hogy minden bizonnyal ugyanaz esik meg velem most, amit egyszer már átéltem és amibe majdnem bele is haltam.
- Egy önhöz hasonló képességekkel rendelkező varázsló tehette, gondolom - bólintok, nem rajongva az emlékekért, amik most rám találtak. Napokon át gubbasztottam a folyosóról nyíló raktárszobám küszöbén. Miután kilépve megéreztem a napot a bőrömön, a másodperc töredéke alatt fordultam vissza, házamba vetve magam és odakuporodtam a küszöbre, miközben megégett testem kínzó lassúsággal volt képes csak regenerálódni a sokktól. Hosszan elidőztem ott üldögélve és csak néztem magam elé. Napokig. Közben az emberek jöttek-mentek az otthonomban. Dwayne, Kins... próbáltak lelket verni belém. Meg egyszerűen csak ott lenni. Azután pedig, hogy felkeltem, pár hónapig nem nagyon hagytam el a házam. Egyáltalán nem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=752996#post752996][b]Madarász Gergely - 2019.03.25. 00:40[/b][/url]

Mindketten ráérünk - bár hozzá mérten nekem lenne hova, az élet egyik számomra tartogatott nagy tanulsága pont az volt, hogy a dolgokat nem lehet siettetni. Amíg kitartanak bűbájaim, fázni se fogok, szóval elrakom a könyvem és a termoszom, kihasználva merengő perceit, s ahogy megnyugodni látszik, előre hajolva a térdemre támaszkodom.*
- Theoretically.-*A technikai részletekbe és feltételekbe inkább nem mennék bele, azonban elméletileg képes lennék rá. Sok a "ha" az egyenletben, ám kellő ismerettel és tapasztalattal rendelkezem (feltételezhetően) a kivitelezéshez. A felvetés viszont nagyon specifikus - vagy romantikus képzelgés, ami talán nem áll messze tőle, vagy fatális megtévesztés.
A folytatás ez utóbbit igazolja.
- Friss élmény,-*konstatálom, elsőre mellőzve az érzelmi színezetet, verbális biccentésként reakciójára. Érthető, könnyű megsaccolni a következményeket. Ezeknek gondolatától viszont akaratlanul is felidéződik bennem az a pár alkalom, amikor égési sérülésekkel gazdagodtam. Élénken él elmémben a nyers fájdalom, pedig közel sem kerültem életveszélybe.
- Nagy valószínűséggel,-*bólintok, mert ennyi idő után már nem tudom hogy leellenőrizni, viszont ez a legkézenfekvőbb magyarázat. Occam borotvája. Okos húzás, elvégre a ház méretétől függően viszonylag kis hatóteret kell felhúzni, ráadásul a vizuális elemen túl mindössze az idegvégződések és a hőérzet blokkolására van szükség, ha az áldozat nem gyanakszik.*
- Én nem vagyok vadász,-*vonom meg finoman vállamat, nem érzéketlenségből, mindössze azt jelezve, hogy semmiféle érdekem sem fűződik ilyesmihez, élvezetem meg aztán pláne nem lelném benne. Persze, üres szavakként csenghet mindez. A tekintetét fürkészem, összevetve mindazon szempárokkal, amiket emlékeim közt őrzök, latolgatva. Láttam nála vérszomjasabb halandókat, ez vitathatatlan. Némán mérlegelek, akár a sakkmesterek - megfontolom a nyitásom.*
- Tudnál ellene védekezni,-*jelentem ki, fejem egy picit oldalra hajtva, ha nem is bizalmam, de nyitottságom jeleként.

Szó szót követ; lassú, bár cseppet sem vontatott beszélgetésünk viszont kezd túl hosszúra nyúlni. Felkászálódom hát, megadva nagyjábóli elérhetőségemet az éjlénynek. Ha kíváncsisága legyűri, úgyis megtalál, efelől semmi kétségem.