A szerdai és szombati piacnapon megtelik a boglyas tértől nem messze fekvő, téglalap alakú, füves terület, Bogolyfalva piactere, ahol helyi és átutazóban lévő árusok kínálják legkülönfélébb mágikus portékáikat. A szorosan egymás mellé tolt padok színpompás labirintusba vezetnek, a piacnak ilyenkor önálló utcái és sztrádái nyílnak, ha nem figyelsz, könnyen eltévedhetsz itt. A szerény standok között komoly, többemeletes sátrak is állnak, néha vészesen az út fölé billenve.
Ne lepődj meg, ha doxik röppennek el a fejed fölött, nyomukban az őket seprűvel kergető kofa, vagy, ha gyíkpetét nyomnak a kezedbe, hogy rád sózzák azt. A kaotikus kavalkádban mindent megtalálsz, amit keresel. HA elég ügyes vagy, a szóbeszéd szerint akár egy uncia méregdrága gyurgyalagcsipát is a pult alól.
Ám estére kiürül a piactér. A padok üres csontvázakként sorakoznak a letaposott fűben, a csöndben szemetet hord a szél, bezárnak a piac körül álló üzletek is.
Utóbbiak nemcsak piacnapokon, de a hét többi napján is nyitva állnak. A teret körülöleli többek között a pékség, a közért, a játékbolt, a pálcakészítő műhely és egy fodrászatot és szépségszalont ötvöző csinos kis helyiség. Föléjük a kastélynak beillő dilibolt, a Poénpalota magasodik.
Engedj a friss fánk illatának vagy a palotából kiszűrődő kacagás csalogatásának!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=740900#post740900][b]Adam Kensington - 2018.11.17. 12:35[/b][/url]

Ahogy az ősz beköszönte és a tél közeledte okán a nap egyre kevesebb órát tölt a fejek felett, ezzel fordított arányban egy magas árnyék egyre több ideig rója a falu utcáit. Így van ez velünk, vámpírokkal. A mi óránk másképp jár és az életünk legtöbb területén is meglehetősen ellentétesek az érdekeink a halandókéval. Ők nekikeserednek, mikor egyre nő a sötét, mi pont, hogy ekkor kerülünk elemünkbe. A legtöbb dolog, amit ők hajtanak, számunkra nem jelent semmit. Nekik sok az alapvető létigényük, nekünk nincs igazán sok. Ezzel pedig rá is világíthatunk egy közös pontra a kevésből: nekik szükségük van a vérükre és... nos az ő vérükre nekünk is szükségünk van.
Az a bizonyos magas árnyék tehát megérkezik a piactérre. Hogy mégis mit keresek itt? Semmit. Miért muszáj mindig keresni valamit? Csak szokásos sétámat költöm, ez pedig egy olyan helyszín, ahova viszonylag keveset járok. Hiszen mi értelme ennek a térnek este? Ilyenkor nincs piac. Persze, a környező boltok még nyitva, azonban a hely éteri lényegét nyilvánvalóan nem ezek adják, hanem az portékáikat kínáló bódék, az áruikat kiabálva népszerűsítő kofák, a melengető pezsgés. Nekem ebben csak akkor van részem, amikor valamilyen különleges esemény van, mondjuk mikor az adventi vásár megnyitja kapuit. Ilyenkor azonban nekem nem jut más az élményből, mint az itt maradt illatok, meg egy-egy lehullott növényszár, letört kosárfonat és egyéb darabkái, emlékét őrizve a nappal itt történteknek. Akarva akaratlanul eszembe jutnak London középkori forgatagai, melyekben emberlétemben még részem volt. Hogy hiányzik-e? Mondanám, hogy nyilvánvalóan igen, viszont, ha minden egyes ponton magamba roskadnék, amelyben halhatatlanként nem lehet részem, úgy járnék, mint azok a fajtársaim, akik önként kisétálnak a napra vagy karóba dőlnek. Alapvetően letargikus alkat vagyok, nem kell nekem még külön depresszió is. Egyszerűen úgy döntöttem, nem keserítem magam ilyen ostobaságokkal, mint hogy azokra a dolgokra vágyjak, amiket már soha nem kaphatok meg. Tudomásul veszem, hogy vannak ilyenek és inkább arra koncentrálok, amim van.
Megállok az üres, csöndes tér közepén és csak figyelek. Magamba szívom a nappali élet morzsáit és tanúja vagyok az estieknek. Sétálgatnak persze azért páran erre, betérve még az itteni üzletekbe zárás előtt. Zsebre tett kézzel nézem a körülöttem lévő életet, mint egy jó filmet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=741193#post741193][b]Adam Kensington - 2018.11.19. 23:00[/b][/url]

Madarász Gergely
hétköznap este | a piactér közepén | x


A pletykák igazán hasznos dolgok, ugyanis valamilyen valóságalapjuk mindig van. Legalábbis valamilyen ok arra, amiért elterjedtek. A rólam keringő szóbeszédek mondhatni szinte mind igazak. Az például közkeletű, hogy van a falunak vámpírja. Akadnak még fajtársaim a vidéken, azonban nem olyan régen, mint én és a közösség éltében sem töltenek be akkora szerepet. Így ezt a címet valahogy én birtoklom. Ezen kívül van, aki úgy tartja rólam, hogy nagyon régi, ám szelíd vérszívó vagyok. Ez is igaz. De van, aki meg azt mondja, vérszomjas gyilkos vagyok. Nos ez is igaz. Nem mintha szakértőnek kéne lenni, hogy ezt egy vámpírról csaknem bizton állíthasd.
Hamar észlelem a bódé tetején kényelmesen elhelyezkedett alakot. Direkt nem nézek azonban még felé, hiszen ahhoz, hogy megfigyelhessem, nem is igazán van szükségem arra, hogy rátekintsek. Hallom szívverését és szuszogását, valamint azt, ahogy ujja a könyv lapjaihoz ér. Érzem a teája illatát. Még a melegét is. Mármint az italét. De igazából természetesen a teste melegét is.
Ráérősen indulok tovább, hogy bejárjam a piacteret. Mintegy körözök. Vontatottan és nesztelenül, ahogy a ragadozó kering áldozata körül. Én azonban most nem kebelezek be mást, mint az este élményét. Pár perc múltán felnézek az olvasgató férfira. Fejem oldalra biccentem, lassan pislogok egyet. Az ösztöneim -amik ugyebár elég fejlettek- azt súgják, ki van élezve rám. Felfigyelt a feltűnésemre. Nem tudom, ki ő, csak sejtéseim vannak róla.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=741917#post741917][b]Adam Kensington - 2018.11.30. 21:12[/b][/url]

Madarász Gergely
hétköznap este | a piactér közepén | x


Valóban. Kifejezetten vén vagyok és az évszázadok alatt úgy kikopott belőlem az emberi mivolt, hogy emberségesebb lettem a halandóknál. Mint mikor a víz olyan hideg, hogy már éget. Mivel én nem hajtom azokat a javakat, amiket ők, kerülnek azok a káros érzelmek, amik őket feldúlják. Hiszen nincs más feladatom, mint megszerezni azt a keveset, amire szükségem van és önmegtartóztatást gyakorolni. Bár, belegondolva, nekik is csak ezt kéne tenniük. Azonban nekem, halhatatlan, alig érző lénynek ez nyilván könnyebb. Nyilván.
Én sem illek sehova. Közös ez bennünk. Viszont szerintem, aki nem illik sehova, az igazából mindenhova illik. Tény, rám ez különösen igaz, hiszen történelmem miatt olyan felfoghatatlanná válok, hogy kezelhetünk akár egy antik dísztárgyként.
Kérdésére csupán megrázom a fejem és elveszem róla pillantásom. Hajlamos vagyok megfeledkezni magamról. Olyannyira kívülállóként fürkészem az életet, hogy néha azt hiszem, láthatatlan vagyok. Jobban mondva nem hiszek én semmit, egyszerűen csak túlzottan elmerülök a szemlélő létemben.
- Szia Adam - köszön rám vékony hangon egy bagolyköves lány, ahogy pár barátnőjével elsétálnak mellettem, indulva vissza a kastély fele. Az Edictumból ismerem még. Sokáig voltam az újság szerrkesztője és főszerkesztője, de már átadtam a stafétát a diákságnak teljes egészében. Elég az hozzá, a levitás   olyan természtesen üdvözöl, mint bármelyik iskolatársát. Rápillantok és biccentek neki. Kuncogva, sutyorogva ballagnak tovább.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=743106#post743106][b]Adam Kensington - 2018.12.19. 08:38[/b][/url]

Madarász Gergely
hétköznap este | a piactér közepén | x


Finoman összevonom sötét szemöldököm a jópofáskodó odamondásra és a költői kérdésre. Érzem persze, hogy ez főleg piszkálódás. Játék a tűzzel. Feltekintek ismét a stand tetején üldögélő alakra, a szemébe nézek, egyik kezem magam elé vonom és elegánsan meghajolok, ahogy az régen bemutatásnál vagy színházi tapsrendnél volt szokás. Így nyugtázom az alakításom dícséretét.
- Úgy sejtem, némileg többet, mint Ön a csúcsdíszkedést - adok nevet a bódé tetején betöltött szerepének, miközben felegyenesedem. Lassan itt az idénye. Gondolom, csak gyakorol, hogy a fa tetején már simán menjen. El is képzelem glóriával meg szárnyakkal. Egész jól mutatna. Ó és a hiedelmem nem annak szól persze, hogy ne űzné nagyon jól a fent gubbasztást, hanem tényleg pusztán az időnek, amiben valószinűsíthetőleg előnyöm van.
Úgy döntök aztán, megnézem magamnak, milyen onnan a kilátás, ha már így megszólított. Egy pillanat múlva hűlt helyem marad a tér kövén és a szomszédos árusítóhely tetején termek. Bakancsos lábaimat lelógatva ülök rajta. Fehér kezeim ölembe ejtve. Nem is rossz itt. Sőt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=747748#post747748][b]Adam Kensington - 2019.01.28. 13:00[/b][/url]

Madarász Gergely
hétköznap este még karácsony előtt | a bódék tetején | x


Nem kapok tapsot a meghajlásomat követően, noha nem is vártam. Bár talán jól esett volna. Nem mintha akármit is változtatna, ha nekem jól esik valami, vagy ha nem. Ugyanúgy nincs nyoma egyik érzelemnek sem rajtam. Még én is alig veszem észre.
Mindössze bólintok a visszaszájalásra. Hiszen ez igaz. Ha pedig számára az a dicsőség, hogy csúcsdísz őstehetség, én nem fogom elvenni az örömét. Még ha úgy is festek, mint akit pont arra teremtettek, hogy megfosszon másokat minden boldogságuktól. Igazából éppen az ellenkezőjére szokott inkább sor kerülni.
Bódészomszédom leplezetlenül bámul, ami egyáltalán nem zavar. Hiszen engem alig zavar érdemben bármi. Szemléljen csak. Én is figyelem őt, csak nem a szemeimmel. Érzem illatát, hallom szívverését, eljutnak hozzám rezdülései.
Valami történik. Valami változik. Ám mivel az a valami csak a látszat, így nem olyan könnyen észlelem, mintha ténylegesen megtörténne. Finoman összevonom vékony, fekete szemöldökömet és ráérősen körbetekintek, mígnem látóterembe kerül az alattunk lévő szakadék. Márványszín homlokomon megjelenik pár ránc. Kezeimet lecsúsztatom az ölemből magam mellé és megkapaszkodom a tető peremén, hogy picit előrébb hajolhassak. Csak pislogok le a tátongó mélységbe, majd oldalra tekintek olvasgató szomszédomra. A feje lehet, hogy ártatlan (már ha ez a fej lehet valaha is az), viszont a légzése, a pulzusa, a tartása mind árulkodnak nekem.
Ismét a mélység felé tekintek, ellököm magam és leugrom oda.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=751801#post751801][b]Adam Kensington - 2019.03.13. 20:36[/b][/url]

Madarász Gergely
hétköznap este még karácsony előtt | a bódék tetején | x


Mintha egy álomban lennék. Nem én alakítom, hanem alakul körülöttem minden, kedve szerint, bizarr formákat öltve. Sötét, nyurga valóm piheként szállingózik alá a mélységbe, falba vájt városok mentén. Bőven van időm megfigyelni őket. Pazar egy látvány. Varázslatos káprázat. Amilyen érdekes és szórakoztató, olyannyira nyugtalanító is. Elnézelődöm jó pár percig, aztán egyre inkább ez a bizonyos, említett nyugtalanság kezd eluralkodni rajtam. Szaporábban lélegzem, mintha az nekem bármit is számítani és próbálok ráébredni, mi bajom, mert valami nagyon nem stimmel.
- Engedjen ki... - lehelem végül reszelős baritonomon.
- Engedjen ki! - ismétlem meg valamivel hangosabban, felfelé nézve, hiszen az imént szinte suttogtam, mintha csak magamnak mondanám. Ez nem kérés, sem könyörgés, ám parancs sem vagy fenyegetés. Puszta felszólítás. Nincs benne pánik vagy siettetés. Monoton ütemű és semmilyen hangszínű, mint a beszédem úgy általában mindig. Vonásaim simák, régi tekintetemben viszont valami mély zavartság fénylik, amit még csak meg sem próbálok elfedni.
Várom, hogy megszabaduljak a mágia csapdájából, az illúzióra a továbbiakban már egy pillantás sem vetve. Kezd ugyanis derengeni valami. Kezdek ráébredni, mi van velem. Masszív légzésem nem hagy alább és ráadásul szemfogaim is előbújnak. Ki akarok innen jutni. Egyszerűen csak ki akarok jutni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=752735#post752735][b]Adam Kensington - 2019.03.23. 13:12[/b][/url]

Madarász Gergely
hétköznap este még karácsony előtt | x


Nem vagyok türelmetlen, hiszen nem sietek sehova. Úgy hétszáz éve nem sietek sehova. Hagyom, hogy felfogja, amit kérek és eleget tegyen neki. Eltűnik a mélység és a benne lakó város. Eloszlik körülem és hamarosan a macskaköveken állok. Le is pillantok bakancsomra, mely most nem a levegőben lóg a tátongó űrben, hanem szilárd talajon nyugszik.
Felnézek a bódén tetőző férfira. Szemfogaim szépen visszahúzódnak. Hallom dünnyögő kérdését, ám a választ nem hamarkodom el. Körbetekintek a téren, lassan pásztázva azt. Hosszan szusszanok ki egy levegőt.
- Ugyanígy... ha akarná, a gondolata puszta mágikus erejével elhitethetné velem azt is, hogy nappal van éjjel helyett, vagy éppen éjjel nappal helyett, igaz? - emelem rá újfent pillantásom, rezignált, rekedtes hangú felvetésem közben.
- Pár éve kiléptem a napra, mert meggyőződésem volt, hogy éjjel van - közlöm is vele egyszerűen, miért a kérdésem és mi az, ami most eszembe jutott a szemfényvesztése nyomán. Nem a képpel volt gondom, amit elém tárt, hanem magával azzal, hogy ez egy kép. Hogy ez csak egy látszat, ami úgy megcsalja az érzékeimet, hogy én könnyedén a valóságnak is vélhetném és hogy minden bizonnyal ugyanaz esik meg velem most, amit egyszer már átéltem és amibe majdnem bele is haltam.
- Egy önhöz hasonló képességekkel rendelkező varázsló tehette, gondolom - bólintok, nem rajongva az emlékekért, amik most rám találtak. Napokon át gubbasztottam a folyosóról nyíló raktárszobám küszöbén. Miután kilépve megéreztem a napot a bőrömön, a másodperc töredéke alatt fordultam vissza, házamba vetve magam és odakuporodtam a küszöbre, miközben megégett testem kínzó lassúsággal volt képes csak regenerálódni a sokktól. Hosszan elidőztem ott üldögélve és csak néztem magam elé. Napokig. Közben az emberek jöttek-mentek az otthonomban. Dwayne, Kins... próbáltak lelket verni belém. Meg egyszerűen csak ott lenni. Azután pedig, hogy felkeltem, pár hónapig nem nagyon hagytam el a házam. Egyáltalán nem.