A viktoriánus stílusú, ódon ház a falu melletti erdő fái közt rejtőzik. Vörös téglákból épült, tetőcserepei feketék. Kerek szárnyát kupola díszíti. Verandájára öt fokból álló lépcsősoron vezet fel az út, innen nyílik a bejárati ajtó, amely természetesen csak és kizárólag sötétedés után vagy éppen napkelte előtt tárul ki a látogatók előtt...

A házban megannyi kis folyosó, szoba, rejtett zug található, telezsúfolva a legkülönfélébb bútorokkal, tárgyakkal, berendezésekkel, könyvekkel, hangszerekkel, képekkel, látszólag hatalmas káoszban, teljesen rendszertelenül.
Minden helyiség rejt valami egészen érdekes megoldást. Az egyes eszközök, ingóságok a legváratlanabb szerepet töltik be, használatuk olykor koránt sem rendeltetésszerű. Így a konyhabeli étkezőasztal sakktáblaként szolgál, a nappali padlójának bizonyos részein csaknem szőnyeg sűrűn futnak át a kábelek, a mellékhelyiségben pedig egy terebélyes bokor nőtt ki a WC kagylóból.
Hiába szokatlan azonban a régi épület limlomosnak tűnő közege, végtelen nyugalmat árasztanak időtlen értékeket felvonultató szobái.

Fogalmam sincs, mire ébredek. Furcsa érzésem van. Kikászálódok az ágyamból és kinézek az ablakon. Besötétedett már. Egy kelletlen mordulással veszem ezt tudomásul, hiszem még egyáltalán nem érzem kipihentnek magam. Még kevésbé, mint máskor. Erőt veszek magamon, lebotorkálok a konyhába, iszom egy fél pohárka vért, aztán félig a mámortól, félig a felkelés nyűgétől kábán kapok magamra inget, farmert. Elmondhatatlanul nyomottnak érzem magam. Nem értem, mi van velem.
Éppen egy szerelésre váró modemmel a kezemben lépek ki a raktárszobámból, amikor ismerős illatra leszek figyelmes odakintről. Fejem az ajtó felé kapom. Mindössze egyetlen másodperc kell, mire rájövök, hogy utoljára a boltban éreztem ezt. Méghozzá a betörést követően. Itt vannak hát. Idekint ólálkodnak azok, akik kirabolták a Kins&Kenst. Nem gondolkodom. Elkövetem azt a súlyos hibát, hogy alábecsülöm az ellenemet. Igazából eszembe sem jut, hogy nem véletlen járnak erre. Csak az zakatol a fejemben, hogy a karjaimba sétálnak. Fel sem merül bennem, hogy ez most pont fordítva történik. Nem gondolom végig, hogy ez összefügghet azzal, hogy fáradt vagyok. Fel sem ötlik bennem, hogy odakint talán... még sincs sötét, mint azt varázslattal elhitették velem. Villámgyorsan félreteszem a modemet a komódra, a kijárathoz sietek, kitárom az ajtót és...
Napfény. A lemenő nap ragyogó, forró sugarai egyenesen rám vetülnek metszően, égetőn. Nem csak bőrömet sütve át, hanem egész testem és teljes valómat. Mindenem megfeszül, torkomból éteri, durva kiáltás szakad fel, amely bezengi az erdőt. Mindez egyetlen hosszú pillanat csupán. Egy pillanat a Pokolban.
Amilyen lendülettel csak tudok, visszafordulok a házba és gyengén becsapom magam mögött az ajtót, éppen csak a második szoba bejáratáig vánszorogva, ahol hátam a félfának vetem és lecsúszok a küszöbre. Máskor márványra emlékeztető, kifogástalanul fehér, szoborszerű bőrömet most borzalmas égések tarkítják, több helyütt kilátszanak csontjaim. Testem persze elkezdi regenerálni magát, nekiáll gyógyulni, ám a folyamat ez esetben fájdalmasan lassú. Reszketve, üres tekintettel meredek a másik ajtófélfára magammal szemben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=451082#post451082][b]Adam Kensington - 2015.01.10. 17:30[/b][/url]

Fogalmam sincs, mire ébredek. Furcsa érzésem van. Kikászálódok az ágyamból és kinézek az ablakon. Besötétedett már. Egy kelletlen mordulással veszem ezt tudomásul, hiszem még egyáltalán nem érzem kipihentnek magam. Még kevésbé, mint máskor. Erőt veszek magamon, lebotorkálok a konyhába, iszom egy fél pohárka vért, aztán félig a mámortól, félig a felkelés nyűgétől kábán kapok magamra inget, farmert. Elmondhatatlanul nyomottnak érzem magam. Nem értem, mi van velem.
Éppen egy szerelésre váró modemmel a kezemben lépek ki a raktárszobámból, amikor ismerős illatra leszek figyelmes odakintről. Fejem az ajtó felé kapom. Mindössze egyetlen másodperc kell, mire rájövök, hogy utoljára a boltban éreztem ezt. Méghozzá a betörést követően. Itt vannak hát. Idekint ólálkodnak azok, akik kirabolták a Kins&Kenst. Nem gondolkodom. Elkövetem azt a súlyos hibát, hogy alábecsülöm az ellenemet. Igazából eszembe sem jut, hogy nem véletlen járnak erre. Csak az zakatol a fejemben, hogy a karjaimba sétálnak. Fel sem merül bennem, hogy ez most pont fordítva történik. Nem gondolom végig, hogy ez összefügghet azzal, hogy fáradt vagyok. Fel sem ötlik bennem, hogy odakint talán... még sincs sötét, mint azt varázslattal elhitették velem. Villámgyorsan félreteszem a modemet a komódra, a kijárathoz sietek, kitárom az ajtót és...
Napfény. A lemenő nap ragyogó, forró sugarai egyenesen rám vetülnek metszően, égetőn. Nem csak bőrömet sütve át, hanem egész testem és teljes valómat. Mindenem megfeszül, torkomból éteri, durva kiáltás szakad fel, amely bezengi az erdőt. Mindez egyetlen hosszú pillanat csupán. Egy pillanat a Pokolban.
Amilyen lendülettel csak tudok, visszafordulok a házba és gyengén becsapom magam mögött az ajtót, éppen csak a második szoba bejáratáig vánszorogva, ahol hátam a félfának vetem és lecsúszok a küszöbre. Máskor márványra emlékeztető, kifogástalanul fehér, szoborszerű bőrömet most borzalmas égések tarkítják, több helyütt kilátszanak csontjaim. Testem persze elkezdi regenerálni magát, nekiáll gyógyulni, ám a folyamat ez esetben fájdalmasan lassú. Reszketve, üres tekintettel meredek a másik ajtófélfára magammal szemben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=451165#post451165][b]Dwayne Warren - 2015.01.10. 21:32[/b][/url]

A pohár kiesik a kezéből, majd pedig darabokra robban a konyha csempéjén, ahogy az egész teste összerándul a különös, ismeretlen érzésre. Leginkább mintha közvetlen közelről a fülébe sikítottak volna, miközben ráznák, mint az almafát. Riadtan támaszkodik a konyhapultra, a szemeit a karjaira kapja, melyeken az égető bizsergés ellenére semmi rendelleneset nem lát. Az egyik tenyerét eztán mély levegővételek közben csúsztatja a homlokára. Nem érzi magát rosszul vagy betegnek, mégis mintha... az érzés valahogy groteszk módon kívülről jönne.
Zoknis lábával óvatosan átlépi a szilánkokat, a pultra támaszkodva elhagyja apró lakása konyháját. Zaklatottan siet beljebb a nappaliban, a kezeit a tarkójára kulcsolva, ilyekezve leküzdeni ezt a furcsa, zavarodott pánikot. Bárcsak értené, bárcsak... hacsak...
A fürdőszoba felől hallja a kiszűrődő csobogást, érzi Léna tusfürdőjének egzotikus illatát, a gondolatai már azonban egészen máshol járnak. Csak egy megérzés, egy furcsa kis gondolat... de le kell ellenőriznie.
Komolytalan kifogással szól be a fürdőbe a nőhöz, ne aggódjon, mindjárt visszajön, de el kell rohannia pár percre. Cipőt és kabátot húz, az ajtóban csörren a kulcs mögötte...
... pillanatokkal később pedig a viktoriánus ház lépcsője előtt áll.
Eleve különös gondolat, hogy a vámpír egyáltalán ébren legyen ebben az időpontban. Az udvariasság nem Dwayne erőssége, azt mégis megtanulta már, hogy ne zavarja az alvót addig, amíg maga a nap is nyugovóra nem tér. A házat azonban most az alkony fényei aranyozzák, akár egy giccses képeslapon, mégis...
A zaklatott érzés nyomása végül ráveszi, hogy feballagjon a lépcsőn. A válla fölött hátrafordulva utoljára belenéz a lenyugvó napkorong fényébe, aztán nyomja le a rézkilincset.
A napfény vékony sávban vetül a parkettára, majd eltűnik, ahogy a férfi besukja az ajtót maga mögött. Szaporán pislog, hogy foltokban elvakult szeme világát kitisztítsa, beljebb ballag, épp csak pár lépést, amíg meglátja.
Bőr. Égett bőr. És csontok.
-Holy f*ck... Adam...?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=451369#post451369][b]Adam Kensington - 2015.01.11. 11:41[/b][/url]

Észlelem, hogy valaki közeleg és azt is, hogy ki az. A kötelék idehozta hozzám. Hát persze. Azonban most minden túl tompa és idegen ahhoz, hogy felfogjam, érkezik a segítség. Örülni pedig most úgyse lennék képes. Ülök csak tovább a küszöbre roskadva, hátam támasztva, térdeim enyhén behajlítva, kezeim ölembe ejtve. Zaklatottan szuszogva pislogok egyenesen előre. Pilláim olykor megrezzennek.
Mire Dwayne mellém lép, még éppen mutatkoznak csontjaim, de egy bő pillanat múlva már beforr fölöttük a seb, ahogy szervezetem rétegeiben építi újra a felületet, míg bőrömig nem jut. Ez még bele fog telni akár egy bő percbe is. Nem kéne ennek ilyen lassan zajlania, csak éppen jelenleg nincs meg részemről a lelki támaszték, ami elősegítené a gyorsabb regenerálódást. Magára hagytam a testem most ebben. Oldja meg egyedül! Én most nem érek rá.
Nem nézek barátomra. Meg sem mozdulok. Valamiféle sokkos állapotban üldögélek a raktárszoba bejáratában a padlón, várva, hogy eltűnjenek az égési sérülések. Vagyis... nem, nem arra várok. Hiszen a kínzó fájdalom a legkevesebb. Nem várok én most semmire. Furcsa lehet egy vámpírt így látni. Furcsa lehet engem így látni. Nem csoda, hisz ez minden, csak nem gyakori. Talán már bő száz év is eltelt a legutóbbi ilyen óta, ám akkor nem volt senki, aki tanúja lett volna. Most viszont nem vagyok egyedül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=451412#post451412][b]Dwayne Warren - 2015.01.11. 13:16[/b][/url]

A szája kissé elnyílik, ahogy egy tétova lépést tesz közelebb. A parketta megreccsen a bakancsa talpa alatt, mielőtt leguggol az ajtófélfa védelmében kuporgó, összeégett vámpír mellé. Hiszen nem hülye, pontosan tisztában van vele, mi okozhat ilyen sebeket egy lényegében elpusztíthatatlan éjszakai ragadozónak. A napfény, az, ami a lépcsőn felsétálva annyira elvakította őt.
   -  De mi az isten...
A torkában érzi szapora szívverése lüktetését, vissza kell nyelnie a hányingert, hogy a szeme akaratlanul is a rétegeikben beforró sebekre téved. Ocsmány egy látvány, annyi szent. Ösztönösen mozdítja a kezét felé, a beléivódott megszokástól vezérelve, hiszen tudja, hogy segítenie kell. Erre nevelték, ez a dolga, ezért él... végül a jobbja mégis megáll a mozdulatban.
   -  Adam, hé, itt vagy?
A kezét bizonytalanul húzza el a vámpír ürességgel elt tekintete előtt, hogy felrázza ebből az érthetetlen állapotból. Látta már ezt a pofát, sok emberen, sok sérült, vérét vesztett emberen, most hozzányúlni azonban mégsem mer.
A legszelídebb kutya is megmarja a gazdáját ugyanis, ha sérült - hát miért nem pont egy vérszívó ne kattanna be?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=451547#post451547][b]Adam Kensington - 2015.01.11. 16:36[/b][/url]

Sokan nem pusztán egyszerűnek, de butának is tartják az aurort. Egy sötét parasztnak. Részemről azonban bármi ilyen beszólás szimpla szurkálódás. Tartom ugyanis, hogy bár nyilvánvalóan nem egy túl művelt vagy intelligens  ember, a magához való esze viszont megvan. Annyi mindenképp, ami az életben maradáshoz szükséges. Sokak megirigyelhetnék. Míg ugyanis belőlük egy idő után kiveszik a tőlem való tartás és egészséges félelem, addig ez Dwayneben megmarad. És neki van igaza. Bármikor bármi kitelik tőlem, akármilyen fegyelmezett vagyok. Ha pedig ilyen helyzetbe kerülök, már végképp kiszámíthatatlanná válok. A férfi szerencséje az, hogy ez a mostani esemény pont hogy nem tettekre, hanem rezignált cselekvésnélküliségre késztet.
- Nézz ki az ablakon... - mormolom barátomnak csöndesen. Agyaraim a zaklatottságtól előbújva, számat alig nyitom ki szavaimhoz. Továbbra sem nézek Dwaynere, csak üveges tekintettel meredek az ajtófélfára velem szemben. Ha a férfi eleget tesz a kérésemnek, megszemlélheti a kinti éjszakai sötétséget. Vagyis hát az éjszakai sötétség látszatát. Hiszen odakint igazából még festőien vöröslik az ég alja és a tájon késődélutáni szürkület uralkodik.
- Gondolom, valami bűbáj. Azok csinálták, akik betörtek a boltunkba. Megéreztem az illatukat és utána akartam járni. - adok magyarázatot réveteg hangon arra, hogyan is kerültem ebbe a rém kellemetlen helyzetbe. Közben sebeim végre beforrtak. Testemen már nyoma sincs az iméntieknek. De csak üldögélek tovább, mint akit ottfelejtettek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=451588#post451588][b]Dwayne Warren - 2015.01.11. 17:39[/b][/url]

Hosszú másodpercekig az ajkába harapva figyeli a gyorsan gyógyuló vámpírt, a szeme el-elkalandozik a kivillanó agyarak felé. Legyenek bármilyen barátok, hiába bízik benne szinte vakon, az egészséges félelem sosem fog kihalni belőle. Elvégre ő mindig a vacsorája marad.
Adam parancsára felemelkedik mellőle, két hosszú, nehéz lépéssel sétál az ablakig. A függönyt óvatosan, résnyire húzva sandít ki rajta - ám ahogy a várttal ellentétben a nap éles sugarai nem vetülnek a szobába, meglepve húzza szét jobban.
   -  Woah... - a hangja egyszerre tükröz meglepettséget és, nos, lenyűgözöttséget is. Ha Adam nem kuporogna sokkba fagyva mögötte, bizonyára hangot adna az elismerésének. Így azonban mindössze előhúzza a pálcát a kabátja zsebéből.
   -  Ügyes kis illúzió. K*rva ügyes... - a pálca hegyét az ablaküveghez érinti, épp csak rákoppint egyet, a nyomán azonban fény villan. Az ablakon hályogként feszülő bűbáj, mintha kilyukasztotta volna, a ponttól kezdve tágulva szűnik meg, nyomában hagyva, hogy a fény a szobába toluljon. Dwayne hagyja, hogy a nehéz függöny kihulljon az ujjai közül, a rávetülő alkonyi fényt pedig ismét kiszorítja a textil.
   -  De figyelj már... nincsen neked órád vagy valami?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=451638#post451638][b]Adam Kensington - 2015.01.11. 18:54[/b][/url]

Valóban ügyes. Ezt el kell ismerni. Csak most nem vagyok olyan kedvemben, hogy le tudjon nyűgözni az illúzió, ami ezt művelte velem. Majd talán pár hét múlva. Most viszont összerezzenek, ahogy nem messze mellettem szétterül a fény a szobában, mikor barátom feloldja a bűbájt. Persze, aztán ismét kellemes sötét uralkodik el a helyiségen vastag függönyömnek hála. Összeszorítom a szemem és zihálok kicsit. Kezeim ökölbe szorulnak.
- De van. Csak nem használom. - susogom ki válaszomat agyaraim közül, egészen halkan mormolva. A kinti fényviszonyokból könnyen megállapítom, mennyi az idő, szóval erre nem alkalmazok külön eszközt. Meg hát a belső órám már pár száz éve elég jól jelez nekem. Csak hát ezúttal előbbiben teljesen megkavartak, utóbbira pedig nem figyeltem annyira oda, mint kellett volna. Éreztem, hogy valami nincs rendben, dehát kinéztem az ablakon és éjszakát láttam. Nem tűnt úgy, hogy ezt meg kéne kérdőjeleznem. Ostobaság volt.
Lehunyt szemem alól egy könnycsepp gördül alá. Rendszertelenül szuszogok, ajkaim finoman reszketnek. Pedig olybá tűnik, már semmi bajom. Nem szenvedtem maradandó károsodást. Testileg nem. Az mindig regenerálódik. A lelkem már más kérdés. Már ha ugye van nekem olyan. Dehát valamilyen biztos kell legyen, különben most nem lennék ennyire elmondhatatlanul pocsékul.
- Dwayne... - szólítom a férfit elcsukló hangon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=451652#post451652][b]Dwayne Warren - 2015.01.11. 19:14[/b][/url]

Leereszti a pálcáját, majd kisvártatva visszacsúsztatja a kabátja belső zsebébe. Összevont szemöldökkel nézi a függönyt, aminek szálai közt néhol mintha átszűrődne a lenyugvó nap fénye, még toljára hozzáér, pusztán magának biztosítva a takarását. Eztán fordul a férfi felé ismét.
- Hahh...? Jeez...
Ehhez még csak hasonló kifejezést sem látott a férfi arcán. De ilyen nyomorult szenvedést talán senkién sem. Ez pedig épp elég ahhoz, hogy bizonytalanul hátrébb lépjen egyet.
   -  Te Adam... minden oké?
ó, pontosan tudja, hogy semmi, még csak érintőleg sem oké, ennél értelmesebb azonban egyszerre nem furakodik az agyába. Látja a könycseppet, látja a reszketést, látja a tekintetet... és mint mindig, megfagy tőle. Ha valaki fontos számára, akár egy cseppet is annak nem tűri, hogy bántódása essen. Nem engedi, hogy sírjanak.
Óvatosan lép közelebb. Majd még egyet.
   -  Adam? - a hangja halk és bizonytalan - kell valami?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=451698#post451698][b]Adam Kensington - 2015.01.11. 19:59[/b][/url]

Kinyitom könnyáztatta szemeimet, gyámoltalan fásultsággal nézve magam elé a semmibe, majd egészen lassan felemelem tekintetem aggódó barátomra. Nyelek egy aprót és sűrűn pislogok. Kell még egy pillanat, míg megszólalok. Mély levegőt veszek. Jól van. Most már menni fog...
- Az ágyam alatt találsz egy fadobozt. - suttogom rekedten.
- Van benne egy fegyver. - bólintok.
- Kérlek, vedd magadhoz! Vagy legalább a golyót belőle... - lehelem ki gyengén, hegyes szemfogaim közül. Nem kezdem el taglalni Dwaynenek, milyen töltény az. Vagy már most tudja, vagy majd rájön, mikor a kezében tartja. Hiszen ért a fegyverekhez. Fel fog tűnni neki, hogy ez nem egy átlagos lőszer. Könnyebb annál, hiszen a belseje fa. Más golyó nem végezne velem...
Egyebet nem mondok, csak kérőn pislogok rá felfelé. Remélem érti, miért akarom, hogy ezt tegye! Most éppen tiszta pillanatomban vagyok, mert még nem öntötték el a fejem a sötét, világunt gondolatok. De ha majd megteszik és egyszer felkelek innen, nem kéne, hogy elérhető távolságban legyen egy ilyen fegyver, kínálva magát, hogy a mellkasomhoz nyomjam és meghúzzam a ravaszt.
Olyan kiszolgáltatottnak és elveszettnek tűnök most, ahogyan egészen ritkán látni engem. Nagyon-nagyon ritkán. Talán évszázadonként egyszer. Ám általában nincs ott velem senki. Nem is szoktam bánni. Hiszen úgysincs velem mit tenni ilyenkor. Azonban az, hogy a férfi idesietett most, és látom rajta, hogy érdeklem és hogy segíteni akar, ez... ez jó. Ez nagyon jó. Most valahogy úgy érzem, szükségem van legalább ennyire. Ha megint egyedül kellett volna átvészeljem, persze megtettem volna és nem gondoltam volna rá, hogy akárkit is hiányoljak magam mellől. De így, hogy itt van, másképp látom ezt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=451846#post451846][b]Dwayne Warren - 2015.01.11. 23:00[/b][/url]

Csak áll vele szemben, kissé elnyílt szájjal, szerencsétlenül és tanácstalanul. Nem az a fajta ember, aki zsigerből jövőn átölelné azt, akinek a lelke fáj, ahogy pedig ismeri, Adam sem valószínű, hogy az ő érintésére vágyna. Legszívesebben kilépne a lemenő napfénybe, hogy a mohafoltos lépcsőn ülve várja ki, amíg a másik jobban lesz, ha lehetséges, kivonva magát mindenféle vigasztaló eszmecseréből. Felnőve őt sem vigasztalta soha senki, nem vették körül ölelő karok vagy támaszt nyújtó vállak, ha valami fájt, így számára a magány lett az egyedüli gyógyír. Talán Adam is csak ezt szeretné. Talán jobb lenne neki, hisz ő maga sem akarja, hogy bárki végignézze, ha elesett és gyenge.
Ő mégis a nevén szólítja. Mégis megkéri valamire. Egy egészen... apró dologra. Apró, ám annál nagyobb horderejű.
Egyetlen néma bólintással sétál el mellette, hagyja magára az ajtó mellett. Otthonosan ballag beljebb, a bakancsa tompán uffan az öreg szőnyegen, bőr kabátos tükörképe követi a folyosóra halmozott mugli ketyerék csiszolt fém felületén. Felszínesen néz körbe mindössze, az agya azonban jár, zaklatottan és értetlenül.
Nyilvánvaló, hogy valaki szándékosan akar kicseszni a vámpírral, most pedig már nem először. A bolt kirablását korábban egyáltalán nem vette komolyan, ám most... fene se tudja. Ő nem nyomozó, nem az ő dolga összerakni ezt a kirakóst,  sosem az övé volt. Azonban eleget látott már ahhoz, hogy levonja a maga következtetéseit. De ki bántaná? Miért? És miért ilyen nagyon hülye, ám kézenfekvő módon?
A tenyeréve belöki a hálószoba ajtaját, besétál az állott levegőjű, nyomasztóan lefüggönyözött helyiségbe. Errefelé még sosem járt - miért is tette volna - mégsem néz körbe. Az ember fekhelyét tartsd tiszteletben, ez volt az egyik első, amit megtanult. Azóta pedig sosem vétett ellene.
Letérdel az ágy mellé, majd négykézláb támaszkodva nyúl be alá, a doboz pedig azonnal a kezébe akad. Elfordítja a fém zárat, felnyitja a fa fedőt, a szeme kissé összeszűkül, ahogy végig néz a párnán fekvő fegyveren.
Egyszerű revolver. Még csak nem is félautomata. Egyszerű, tehát halálosan megbízható. Megforgatja a kezében, majd a csövét lefelé fordítva üti ki belőle a tárat. Az egyetlen golyó a szőnyegre hullik.
Anélkül, hogy megnézné, vágja zsebre az apró tárgyat, a fegyvert pedig a dobozban csúsztatja vissza a helyére. Nem kell megvizsgálnia. Hiszen tudja. Megvannak az előnyei annak ugyanis, ha a vámpír beszerzője ilyen... ilyen.
Egy apró szusszanással áll föl, majd hagyja el a szobát és tér vissza a vámpírhoz. Aki, reméli, ekkor már jobb színben lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=452072#post452072][b]Adam Kensington - 2015.01.12. 19:00[/b][/url]

Jogosak a férfi gondolatai azzal kapcsolatban, hogy nem várok és nem igénylek Tőle vigasztaló érintést. Jogos. Ettől még igaznak nem igaz. Mármint annyiban igen, hogy nem várom el, azonban hazugság lenne állítani, hogy nem esne jól. Jó ég, mekkora hazugság lenne. Azonban ez nem változtat azon, hogy nem lételemem. Megvagyok nélküle és igen, hasonlóan az aurorhoz, szeretem egyedül lerendezni a szenvedéseimet. Éppen ezért, csak mikor ellép tőlem, akkor engedem tovább folyni könnyeimet. Reszketőn lélegezve, sűrűn pislogva ücsörgök a küszöbön, és hallgatom barátom neszezését, ahogy az emeletre megy a hálómba és kiüríti a pisztolyom tárát. Lehunyom a szemem és megkönnyebbülten sóhajtok. Nem mintha különben ne tudnám simán visszaszerezni Dwaynetől a töltényt, azonban ez már így nem éri meg nekem. Jelenleg Ő az utolsó emberek egyike, akik felé erőszakkal fordulnék. A dobozból még simán előhalásztam volna, így viszont már nincsen arányban a késztetés a következményekkel. Megölni jelenleg simán megölném magam, azonban ha a barátom is a képletbe kerül, az bizony újratervezést és akciólefújást eredményez. Nem hiába kértem meg.
Mire a férfi visszatér hozzám, már nem sírdogálok. Csak ülök könnybe lábadt szemmel ugyanúgy, mint ahogy magamra hagyott. Végigpillantok rajta és hálásan bólintok egyet, amiért teljesítette a kérésemet. Erről eszembe jut valami. Valami, amit érthető lenne, ha nem most ejtenék meg, azonban úgy hiszem, vétek volna halogatni és a közeljövőnem úgyse lesz rá megfelelő alkalom.
- Van még valami... - suttogom erőtlenül.
- A bejáratnál az akasztón ott lóg a bőrdzsekim. A belső zsebében találsz egy képet. Zójától van. A Tiéd. - lehelem csöndesen, agyaraim közül susogva ki gyenge, de tiszta szavaimat. Áthatóan figyelem Dwaynet, felfelé pislogva rá.
- Mindenre válaszolok. - teszem még hozzá azzal kapcsolatban, amit ott fog találni, majd kimerülten fújok egyet, lehunyom a szemem és fejemet hátravetem az ajtófélfának. Egyáltalán nem úgy tűnök, mint aki hamarosan felkelne innen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=452126#post452126][b]Dwayne Warren - 2015.01.12. 19:59[/b][/url]

Visszafelé sétálva lassít a léptein, majd félszgen megáll Adam romjai mellett. Egy vámpírra nemigen mondhatnánk soha, hogy remekül fest, ám az ajtó keretében kuporgó szerencsétlenség most a nyomorult jelzőre is rászolgál. Az ujjai tétován megérinik a zsebét, amiben a gonosz tárgy lapul, furcsa fantoméintését érzi az oldalának bőrén. Képtelen felfogni az öngyilkosság gondolata mögötti késztetést, eddigi életében görcsösen ragaszkodott a túléléshez, amikor csak lehetett... mégis, ahogy lepillannt a férfire, ha nem is érzi át, de képes megérteni a motivációját. Annyira, amennyire egy halandó erre képes lehet.
Adam egy haldokló erejével szólal meg, amitől kétségkivül azonnal kiveri a víz. Adam elpusztíthatatln. Megtörhetetlen. Erre... bizonytalanul lép felé, nyel egyet, Adam kérése azonban a torkán akassza a szavakat. Tétova bólintással hagyja ott a vámpírt ismét.
Valami Zójától, Adam kabátjában, mi az övé. Ennek jelentőssége akkor kezd megfogalmazni lassan kattogó agyában, amikor már a férfi üres zsebeit forgatja ki sorra. Az ujjai hűvösek és merevek még a korábbi riadalomtól, így ügyetlenül cibálja ki az egyetlen tárgyat, amit talál. A képet.
A bejárati ajtó mellett hosszú ideig nyomasztó csönd honol. Adam zaklatott légzésének ütemét csak késve töri meg a parketta újbóli roppanása.
   -  Adam - a képet a két ujja közé fogva fordul felé, a hangjában nem az értetlenség, hanem egy súlyos gyanú cseng - mi ez?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=452392#post452392][b]Adam Kensington - 2015.01.13. 11:15[/b][/url]

Az vagyok. Megtörhetetlen. Elpusztíthatatlan. Az évszázadok tapasztalata, az éles eszem és a fajtám képességei mindent biztosítanak ahhoz, hogy akár kijelenthessük: az egyik legnehezebben eltörölhető lény vagyok az egész világon. Az egyetlen ellenségem, aki valóban az életemre törhet, az én magam vagyok. Ha én feladom, ha én úgy döntök, ennyi volt, akkor vége. Eleve egy letargikus, depresszióba hajló alkat vagyok, most pedig túl sok tényező hajtja bennem az öngyilkosság felé húzás malmára a vizet. Jelenleg főleg Dwayne Warren az, aki valamiféle gátként szolgál azzal, hogy eleget tett a kérésemnek és azzal, hogy egyáltalán itt van és emlékeztet. Emlékeztet az emberekben lévő jóra, ami tompa, de annál sötétebb gondolataim közepette most igazán fontos.
Ahogy a férfi visszatér az előszobából, kezében a képpel, felnézek rá. Pár hosszú pillanatig csak fürkészem markáns vonásait. A mágikus felvételen szerepel a készítés dátuma és az, hogy hány hetes a magzat. A hátulján pedig Zója szép írása áll: "Tudom, hogy nem akarsz róla tudni, de nem akarok hazudni neked." Úgyhogy annyit mondok neki, amit mindezekből nem tud leszűrni maga.
- A fiad. - susogom ki szemfogaim közül, majd hallgatok egy ideig. hagyok egy kevéske időt, hogy valamennyire felfogja, amit mondok. Vagy legalábbis a hír keltette első döbbenethullám némileg elapadjon benne. Azonban azt már nem várom meg, hogy esetleg egy újabb, dühödt gondolatokkal teli keletkezzen, elborítva barátom agyát. Folytatom hát.
- Zója várandós. Nem mer eléd állni vele. De tudatni akarta. Ezt az asztalodon tervezte hagyni, csak aztán összetalálkozott velem és inkább odaadta nekem. - tárom fel előtte a körülményeket, továbbra is úgy lehelve ki szavaimat, mint aki a halálos ágyán beszél, a végre várva. Be kell vallani, bár nem hazudok a férfinak, azért eléggé megszépítem a dolgokat az elmondásomban. Ennyi viszont szerintem bele kell férjen. Mindenki érdekében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=452402#post452402][b]Dwayne Warren - 2015.01.13. 12:12[/b][/url]

Egyszer, legfeljebb kétszer látott ehhez hasonlító képet, akkor sem szentelt neki különösebb figyelmet. Tévét azonban eleget néz ahhoz, hogy rögtön felismerje, legalább is sejtse, mit tart a kezében és milyen mögöttes tartalommal bír az apró, ártalmatlan tárgy.
A szeme visszakúszik a képre, majd kisvártatva a vámpírra, miközben az beszél. Adam érezheti a testhőjének és szívritmusának apró változásait, melyeknek hatása kételkedő grimaszban ül ki az arcára. A férfi mellé lép végül, megfelelő távolságban maradva tőle.
   -  Hát biztos nem tőlem - feleli erőltetett lazasággal, a képet pedig kettejük közé hullatja a padlóra, mint egy fals bizonyítékot, amit látni sem akar - Nem voltam már vele vagy... vagy ezer éve.
A meglátása végtére is teljesen jogos... a legutóbbi incidens óta hosszú hónapok teltek el, Zója pedig semmi jelét sem adta esetleges, ijesztő másállapotának. Az Adam által állított tény tehát abszurd, nevetséges, különben pedig vérlázító kitaláció... elvégre miért is gondolna arra, hogy Zója hónapokon át magában hordozza ezt a titkot? Annyira persze nem merült el a fényképben, hogy a rajta mágikusan mozgolódó magzat korát leolvassa a papírról.
Persze mindezen kategorikusan tagadó magatartás mögött sem tudja leplezni kínos zaklatottságát. Mert ha Zója terhes is, de nem tőle... mert persze, hogy nem tőle, akkor kitől? És miért zavarja ez ennyire elemi, végtagzsibbasztó módon?
   -  Hazug p*csa... - dünnyögi kétkedőn a szemközti falat  bámulva - ha nem lenne nő, egyszer jól helyre kellene már pofoznia valakinek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=452408#post452408][b]Adam Kensington - 2015.01.13. 13:06[/b][/url]

Természetesen számítottam rá, hogy a férfi nem egyszerűen kiborul, hanem mindenek előtt tagadni fog. Keresni a kiutat, a hibát az egészben. Mert hiszen az nem lehet, hogy már megint teherbe ejtette Zóját véletlenül. Pedig hát igenis megesik az ilyesmi. Főleg ha Dwayne Warrenről van szó.
- A Tied. - mondom halkan, egy gyenge bólintás közben.
- A Te véred. - erősítem meg egy még szemléletesebb megfogalmazással, hogy az auror ráébredjen, hogy bár a nő hazudhat, az érzékeimet nem verheti át. Jó, nyilván ez most röhejesen hangzik, tekintve, hogy az imént azt hittem, éjszaka van és ezért fényes nappal kisétáltam az ajtómon, azonban igen ritka eset, hogy az ösztöneim így cserben hagyjanak. Csak akkor fordul elő, ha nem figyelek rájuk. Márpedig a babát Zója kérésére alaposan tanulmányoztam. Kétségem sincs afelől, amit állítok, és szerintem ezt barátom pontosan láthatja rajtam. Akármilyen iszonyatos passzban vagyok, szemem se rebben, mikor kijelentem ezeket.
- Menj nyugodtan... - suttogom aztán, lesütve tekintetem.
- Engem most itt találsz egy ideig. - teszem hozzá vontatottan, csöndes rekedt hangon, majd lehunyom a szemem. Fejem változatlanul a félfának vetve. Feljebb húzom térdeimet. Ölemben pihentetett, sápadt kezeimet hagyom combjaim közé lógni. Az a helyzet, hogy mikor azt mondom Dwaynenek, itt talál egy ideig, az alatt nem egy-két órát, hanem pár napot vagy akár hetet értek. Szóval ne nagyon számítson rám mostanában senki! Ha bármi kéne, a küszöbön megtalálnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=452503#post452503][b]Dwayne Warren - 2015.01.13. 20:27[/b][/url]

A kép ott hever Adam mellett a padlón, írással fölfelé. Dwayne gyorsan kapja el a szemét onnan, idegesen harap az ajkába, job kezének hűvös ujjai a hajába túrnak. A vámpít szavai keményen koppannak a csöndben, ő ismét nyel egyet, egyszerre háttérbe szorítva pár pillanatal korábbi hirtelen indulatát. Nem kell Adamre néznie ahhoz, hogy hamar felfogja, nem hazudik, de még csak nem is viccel. Ő sosem csinál ilyesmit.
Egy halk szitkozódást hallat, pusztán pótcselekvésként fordít hátat, majd a függönyt épp csak résnyire húzva pillant ki az alkonyati égre. Hogy mi az, ami a kócos, kusza haja alatt a fejében kavarog? Lényegében sdmmi - vagy épp túl sok minden ahhoz, hogy értelmes formát öltsenek benne.
Összeszorítja a szemét, majd szaporán pislogva a bámul a hosszú árnyakat vető fák törzsei felé. Egy pillanatra Lénára gondol.
   -  Mit mondtál, hányan voltak?
A hangja halk és rekedt, ám az előbbihez képest meglepően magabiztos. Hátrapillant a romjai közt sebeit nyalogató férfire, majd ismét az ablak felé.
A vadászat kikapcsolja. Megtisztítja az agyát. Lehiggassza. A belsőjében egyszerre feléledt vadállat pedig most vadászni kíván.
   -  A rablók. Mondd el, amit tudsz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=452512#post452512][b]Adam Kensington - 2015.01.13. 20:58[/b][/url]

Ó, édes Istenem, hogy mennyire végtelenül nincsen kedvem egyetlen árva szót sem szólni. Igazából bármi, ami az iménti eset óta elhagyta a számat, erőn felüli teljesítmény volt a részemről. Már persze az üvöltést és a folyamatos, reszketeg sóhajaimat leszámítva. Azok némi megkönnyebbülést okoznak. A közlések és válaszok viszont nem. Úgyhogy ha azt mondom, nem akarok beszélni egyáltalán semmiről, akkor még nagyon finoman fogalmazok. Pedig kéne, hogy feleljek a férfinak. Egy szenvedőt szusszanok.
- Ketten. - nyögöm résnyire nyitott számon át, lehunyt szemmel.
- Egy ötven és egy harminc körüli férfi. Ápolatlanok. Valamelyikük dohányzik, vagy sok időt tölt füstös helyen. Az egyik A negatív, a másik AB pozitív. - mormolom tovább, amit le tudtam szűrni a boltban hagyott illatuk és az alapján, amit most éreztem meg a házam közelében.
- Ennyi. - zárom a leírást, és fájdalmasan megráncolom homlokomat. Ha kérdez még az auror, felelni fogok, de már előre gyűlölöm. Nem akarom. Nem akarok semmit. Még létezni sem. Azt is csak azért teszem még mindig, mert muszáj. Mert az élet érték, hiába érzem most úgy, hogy egy olyan ajándék, amit szeretnék messzire hajítani. Amiből nem kérek többé. Át kell vészelnem ezt. Megint.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=452676#post452676][b]Dwayne Warren - 2015.01.14. 13:25[/b][/url]

Ismét pislog néhányat, gyorsan és zavarodottan, majd Adam szavaira bólint egyet. A tagadás nem megy nehezére, ahogy a problémáinak elsöprése sem, így könnyedén száműzi a Zójába növekvő parazita, különben hihetetlen gondolatát az agya leghátsó, elzárt szegletébe. Talán fel sem fogja igazán, mit jelent ez az egész és milyen hatással lehet épp sima útra tévedő életére... de valójában nem is akarja. Most nem. Még nem.
Legalább is amíg erőszakkal leplezheti a valódi érzéseit, addig bizony utóbbiakkal egyáltalán nem akar foglalkozni.
   -  Hát ezzel akármelyik kocsmatölteléket tök jól leírtad...
Vagy épp önmagát... abban az időben, amikor még ő is bármikor szívesen karót döfött volna a férfi bordái közé, csak hogy biztonságban tudhassa az életét a vélt veszélytől. A függöny visszahullik, kirekesztve az alkony legutolsó, erőtlen sugarait is, az ő zaklatottságáról pedig mindössze továbbra is nyugtalanul kalapáló szíve tanúskodik, amit a vámpír előtt tudja, hogy képtelen elrejteni.
Hiszen kit is akar becsapni?
Ó igen, önmagát.
   -  Utánanézek.
Ennyit mormog mindössze végül, a kabátja cipzárját összehúzva magán. Majd anélkül, hogy egyáltalán hátranézne a rakás szerencsétlenségre, kilép a bejárati ajtón, melynek huzatja épp csak meglibbenti az Adam mellett heverő bizonyítékot.