A szerdai és szombati piacnapon megtelik a boglyas tértől nem messze fekvő, téglalap alakú, füves terület, Bogolyfalva piactere, ahol helyi és átutazóban lévő árusok kínálják legkülönfélébb mágikus portékáikat. A szorosan egymás mellé tolt padok színpompás labirintusba vezetnek, a piacnak ilyenkor önálló utcái és sztrádái nyílnak, ha nem figyelsz, könnyen eltévedhetsz itt. A szerény standok között komoly, többemeletes sátrak is állnak, néha vészesen az út fölé billenve.
Ne lepődj meg, ha doxik röppennek el a fejed fölött, nyomukban az őket seprűvel kergető kofa, vagy, ha gyíkpetét nyomnak a kezedbe, hogy rád sózzák azt. A kaotikus kavalkádban mindent megtalálsz, amit keresel. HA elég ügyes vagy, a szóbeszéd szerint akár egy uncia méregdrága gyurgyalagcsipát is a pult alól.
Ám estére kiürül a piactér. A padok üres csontvázakként sorakoznak a letaposott fűben, a csöndben szemetet hord a szél, bezárnak a piac körül álló üzletek is.
Utóbbiak nemcsak piacnapokon, de a hét többi napján is nyitva állnak. A teret körülöleli többek között a pékség, a közért, a játékbolt, a pálcakészítő műhely és egy fodrászatot és szépségszalont ötvöző csinos kis helyiség. Föléjük a kastélynak beillő dilibolt, a Poénpalota magasodik.
Engedj a friss fánk illatának vagy a palotából kiszűrődő kacagás csalogatásának!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=741060#post741060][b]Madarász Gergely - 2018.11.18. 19:58[/b][/url]

Az ősz kapcsán szomorúan kell megállapítanom, hogy messze túl sok időt töltöttem Angliában ahhoz, hogy ne találjam a kontinentális klímát kellemetlenül hidegnek. Hiába is igyekszem szoktatni magam, egyelőre választhatok két réteg melegítő bűbáj és a téli kabátom közt, ha ki akarok mozdulni. Pedig ehh, a négy faltól is ráz a hideg. Mindegy. Majd átmegy. Addig is iparkodom sok időt tölteni tanulmányi intézményen kívül (nem azért vagyok házvezetőakármi, mert annyira rajonganék a kölykökért, csak remek barátaim vannak), de biztonságos területen belül...ami nagyjából az összes szórakozásomtól megfoszt.
Ebben a faluban alig van élet. Londonhoz vagyok szokva, nem ehhez a csendhez és kihaltsághoz, ami itt körülvesz. Utazni viszont nem sok esélyem van, hacsak be nem csajozok (vagy be nem palizok valakit). Szóval teázom. Van egy bazi termoszom, egy könyvem és hogy izgalmasabb legyen, a piactér egyik standjának tetejére raktam a bázisom, ahonnan anélkül figyelhetem az erre botorkálókat, hogy ők nekem jönnének. Igazából azzal se vesződöm, hogy illúzió mögé rejtsem magam, épp csak biztosítottam, hogy ne eshessek le, na meg raktam magam alá egy jó vastag takarót, hogy kényelmesen törökülhessek. Stephen King társaságában kortyolgatom hát az Earl Greyem (cukorral és tejszínnel, mert legalább ennyi dekadenciát akarok most), s ha épp nem a kis fém bögrét emelem a számhoz, a környéket pásztázva, akkor a pálcámmal játszom, ujjaim közt pörgetve-forgatva. Régi rossz szokás, de - kopogjam le - olyan még nem volt, hogy akaratlan elsült volna a kezemben. Amúgy nincs vele semmi célom, egyelőre csak tanulmányzom a helyieket, felmérem a terepet, reménykedve abban, hogy a megszerzett tudásra sosem lesz szükségem. Persze, egy másik részem gyakorlatilag térden állva könyörög valami történésért, ám józanon tudom, hogy kell nekem a balhé, mint ablakos tótnak a hanyatt esés.
Ééééés mire elértem idáig gondolatban, a szemem megakad egy sötét figurán - nem mintha bajom lenne a gothokkal, de tőle egy pillanat alatt eltölt egy nagyon ismerős és nagyon kellemetlen érzés. Halk hümmögéssel beleiszom a teámba, a helyi pletykákat pörgetve végig fejemben és azon tűnődve, mennyire hihetek nekik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=741366#post741366][b]Madarász Gergely - 2018.11.21. 22:59[/b][/url]

Szakmai ártalom, de bárhova megyek is, mindig tájékozódom a helyi sötét lényekről és különlegességekről - egyrészt, mert nem szeretem a meglepetéseket, másrészt, esélyesen össze fogok futni velük. Minél szeszélyesebb-veszélyesebb, annál valószínűbb, hogy egymás útjába sodorjon minket a balsors. Murphy örök és az egyetlen kiszámítható dolog. Ha magam ellen fogadhatnék, már rég milliomos lennék.
Nem vesződöm a perifériás látással, a könyvből fel-felpillantva egyenest rá nézek. Most már a nevére is emlékszem. Fura egy szerzet, az elcsípettek alapján - mint egy Douglas Adams könyv - jobbára ártalmatlan, és vén, mint az országút. Ritka, hogy ennyi idő után is legyen benne, vagy ha más nem, felszínén egy vékony héjra elegendő emberség. Mármint, eleget láttam, hogy ne áltassam magam, reális elképzeléseim vannak arról, mi mindent tehetne, ha épp kedve tartaná. Pont ezért értékelem, hogy mindössze közepesen kríp módon figyel, mert kétség sem fér hozzá, hogy miközben az egyre üresebb piacon köröz, friss húsként kivívtam pillanatnyi érdeklődését. Nem illek ide. Tulajdonképpen nem illek én sehova, de ide aztán főleg nem.
Kortyolok, lapozok, megperdítem a pálcát az ujjaim közt, kiszolgáltatottságom teljes tudatában, mert persze a hoppanálást letiltották, mint triggert, hogy életben tartsanak...ami jelenleg kissé kontraproduktív. Nem újdonság persze, de ezt a fajta mérhetetlen erőkülönbséget sosem szerettem (mármint ki szeretné az érzést, hogy gyakorlatilag lábatlan pók módjára kapálózhat legfeljebb), mindössze megszoktam; nyilván sokat segített ebben, hogy az élet amúgy is imád szo...ívatni. B*szd, nem igaz, már gondolatban is cenzúrázom magam.
Lenézek és a lassú, szinte vontatott pislogástól olyan érzés tölt el, mint amikor macskával szemez az ember. A benyomáson az se segít, hogy a sötétben nem lehet kivenni a pupilláját, szóval van némi bagzócicaszem beütése a pillantásának. Ha sitcomban lennék (ami néha tök indokolt feltételezés részemről), most bántó hangossággal beleszürcsölnék a pohárkámba, lásd comic relief. *
- Segíthetek valamiben?-*Érdeklődöm olyan nyájasan, mintha én lennék a házigazda, a piac pedig az otthonom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=742959#post742959][b]Madarász Gergely - 2018.12.17. 00:12[/b][/url]

Némán farkasszemet nézünk, mígnem ő elfordítja a fejét és tekintetét rólam. Nem mintha valójában elengedne, sajátos kisugárzása továbbra is kivehető számomra és kíváncsian elemezgetem az érzéseket, amiket felriaszt.  Leteszem a könyvet, hogy pofátlanul tenyerembe támaszthassam az állam, míg szenvtelenül bámulom. Hiányzik a vérszomja által csiholt félelem, bár munkál bennem a kiszolgáltatottság kényelmetlensége és a dac, az a csakazértse, ami lételemem. Jobban belegondolva olyan, mint egy fénykép, azokból a korokból, amikor még hitték, hogy a fotográfiák ellophatják a lelkedet. Itt áll előttem, tisztán és világosan kivehetőek vonalai, mégis megfoghatatlan.
Sokáig magam sem értettem, miért szeretném levakarni magam azt az átható pillantást, ami jellemző a hozzá hasonlókra. Pedig egyszerű a válasz, emberi gyarlóságom lázadt a tudat ellen, hogy valahol odaát, a sötétség túloldalán évszázadok szunnyadnak, amik árnyékában én csak egy gondolat vagyok, egy végtelenségig ismétlődő sorminta vonása. Hogy nem azért látnak át rajtam, mert annyira kifinomultak lennének az érzékeik, hanem mert az emberi jellem olyan unalmasan kiszámítható, korlátolt. Mindenki hisz a saját kivételességében - vagy legalábbis szeretne, amíg az élet előbb vagy utóbb nem szembesíti az ellenkezőjével. Hát...a jellemfejlődés mindenki előtt nyitva áll.
Arcizmom se rezzen arra, ahogy a csitrik elsétálnak mellettünk és letegezik, de kezem leeresztve ujjaimat összedörzsölve elmorzsolok egy képzeletbeli csipet valamit, mintha a hozzájuk tapadt kellemetlen érzéstől próbálnék megszabadulni. Miután hallótávolságon kívül érnek a diákok, s Adam még mindig nem mozdul, némi latolgatást követően engedek a bennem toporgó unalomnak.*
- Lenyűgöző a közvilágítás imperszonációja. Ragyogó!-*bólogatok elismerően, s hangomon nem érződik gúny, csak egyfajta kimért csodálat. Nem mindenki képes utcalámpát megszégyenítő tartással állni és tűnni ki a tömegből.*
- A világért se vegye tolakodásnak, de mondja, sokat gyakorolta?-*piszkálom mezítlábbal a tigrist, egy naiv brit kispolgár kíváncsiságával. Három lehetőség van: A, pórul járok B, elhúz innen és olvashatok tovább C, történik valami érdekes.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=746022#post746022][b]Madarász Gergely - 2019.01.09. 23:10[/b][/url]

Annak ellenére, hogy egyáltalán nem naiv jóhiszeműség késztet a csevejre és adja számba a szavakat, egy részem óhatatlanul is túl jól szórakozik a reakcióján. Persze, tudom én, hogy mint indián kisgyerek a sínek között, az életemmel játszom, ám ettől nem élvezem kevésbé. Vagy vette a lapot, vagy...nos, kellemetlenül elnyújtott halálom lesz. Visszafogom magam, amikor a meghajlását kezem automatikusan nyuszitapssal jutalmazná, pótcselekvésként felhörpintve maradék teámat.  
- A született tehetségnek kevesebb idő kell a kibontakozáshoz,-*végtelenül őszintén és szerényen jegyzem meg ezt, mintha hangyányit zavarba is jönnék önnön felsőbbrendűségemtől. Nem mintha nem érteném az utalást, csak gyökérből vagyok, ahogy kedves barátaim hangoztatják. Amúgy kínos, mennyire belenyúlt, valóban a csúcson lettem dísszé - alighogy előléptettek, ki is iktatott a fejsérülésem.
Aha, angyal. Napersze. Max a fűzfán fütyülős, fémöntvényes...
Végül letelepszik a szomszédos stand tetejére, kényelmesen elhelyezkedve. Érdekes. Pördítek egyet a pálcámon, közelebbről is tanulmányozva kicsit az arcát, lényét. Mint a gyerekek, érzem a késztetést, hogy megböködjem valamivel, valódi-e, bár furcsamód olybá tűnik, megtartotta a lélegzést, mint régi rossz szokást.
Nem töröm meg a csendet, helyette kíváncsian módosítgatni kezdem a képet - apró részleteket cserélgetek, új darabokat csempészek bele, a hihetőség határain belül mozogva, várva, észreveszi-e. Ha elég sokáig hagyja, hogy játsszam, arra térhet magához, hogy a lába hirtelen olyan mély szakadék fölött lógáz, aminek nem látni az alját. Ketten ülünk a világ tetején, míg én a könyvemet olvasgatom, tökéletesen ártatlan fejjel.
Én ott se voltam, montha a cement.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=749952#post749952][b]Madarász Gergely - 2019.02.15. 23:13[/b][/url]

Az ember azt hihetné, most aztán vámpíromra akadtam, belekóstolok a saját orvosságomra és majd a hajam tépdesem attól, hogy hozzám hasonlóan semmitmondó vonásokkal szemléli kis, kétszemélyes előadásunkat. Mégis, inkább derűs kíváncsisággal tanulmányozom, ahogy telik-múlik az idő, frusztráció árnyéka nélkül, elvégre ahogy én csak egy újabb halandó vagyok számára, ő csupán egy újabb halhatatlan számomra. Egyikünk sem annyira eredeti, hogy ne találjunk a másikban ismerős vonásokat, márpedig az érzelmeket lassan felemésztő, szárazon pergő rozsdaréteg majd' minden fajtársa lényébe belemarja magát. Ettől függetlenül a British Library éjjeli könyvtárosait - ezeket az ódon kötetek szagát árasztó, pergamenek közt aszalódó drága lelkeket - éppúgy kedvelem, mint Lizi szeszélyes szóáradatait és csip-csup fellángolásait vagy a la Fayek családi ereklyeként őrizgetett dinoszauruszait.
Tetszik a pillanatnyi zavara-értetlensége, illetve az a lazaság, amivel - jelenleg - nyilvánvaló kétszínűségemet kezeli, ahogy szemügyre veszi "művemet". Sőt, szó szerint beleveti magát a felfedezésébe. Pompás. Anélkül, hogy megmoccannék, azonnal alakítom az illúziót, gondolkodást mellőzve asszociációra építek, mert nincs szükségem rá, hogy valóban elhitessem vele, ez a valóság. Szabadon játszhatok, így zuhanás helyett lassan, könnyedén hintázva kezd süllyedni a sötétségbe, akár egy tollpihe, s egy arra tévedő fuvallat még meg is perdíti tengelye körül. Kellemes ez a majdnem súlytalanság, bár hiába is kapálózik, irányítani nem tudja a sodródást. Addig is ráér nézelődni, hisz az ő szemeinek nem akadály a fénytelenség; a két oldalt magasodó sziklafalakból pedig város bontakozik ki, a hegy elevenjébe vájt épületek, oszlopok, párkányok és ablakok tömkelege. Elhagyatott, ősi és titokzatos labirintusa letűnt népeknek, aminek termeiben apró lidérclángok bújkálnak és fogócskáznak. Némelyik torony vagy kiugró karnyújtásnyira van, de ha hozzáérne, hogy megkapaszkodjon, mintha vizet próbálna merni s a kő köddé foszlik - völgy mélyén tanyázó felhővárossá változnak az árnyak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=752591#post752591][b]Madarász Gergely - 2019.03.21. 22:16[/b][/url]

Szeretek másokat megmozgatni, s ennek egyik legártatlanabb formája az, amikor céltalanul, saját kedvemre kreálok illúziót, a magam vagy környezetem szórakoztatására. A leggyakrabban apróságokat alkotok, olyasmit, ami felett akár el is siklik az ember tekintete, s azzal kérkedem, hogy tökéletesen illeszkednek a valóság keretei közé. Ritka, hogy ennyire nyíltan és egyértelműen nyújtom a képzelet szövetét. Figyelek, s nyugalmam nem hanyag elbizakodottság - mintha azt valaha is megengedhettem volna magamnak, heh - mozdulatlanságom a felajzott idegé.
Ő a művemet vizslatja, én őt elemzem, tekintetének cikázó útját, egyre szaporábbá váló rezzenéseit. Felzaklatja a látvány, vagy inkább valami, amire emlékezteti. Lenyűgöző, ahogy több évszázad rárakódott rétegei alól villannak elő az érzések szellemképei - nem először látom, de mindig azt juttatja eszembe, ahogy a szobrok arcán a fény esésétől függően más-más indulatot fedezni fel.
Meg sem lepődöm, hogy beletenyereltem valamibe, mostanra kikopott belőlem a késztetés, hogy bocsánatot kérjek miatta. Valahol lényegem, hogy puszta jelenlétem megbolygatja a dolgokat, mintha lenne a létezésemben valami természetellenes.
A suttogást épp' csak elkapom  - inkább értelmét fogom fel, semmint a szavakat, de nem reagálok azonnal, túlságosan leköt a látvány és a feszültség a levegőben. Meg kell ismételnie magát - kérését? kijelentését? - hogy mozduljak. Balom felcsapva legyintek párat, mintha elhessegetni próbálnám a felém szálló füstöt, míg a látomás eltűnik, akár leheletem párafelhője.*
- Hm?-*Félrebillentem fejem, egyetlen hangba sűrítve kérdéseim, mert minek pazaroljam időnket klisékre. Leginkább kíváncsi vagyok, a szemfogak megnyúlása nem kavar fel; ez nem éhség, de ha az is lenne, viszonylag olcsón adom a vérem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=752996#post752996][b]Madarász Gergely - 2019.03.25. 00:40[/b][/url]

Mindketten ráérünk - bár hozzá mérten nekem lenne hova, az élet egyik számomra tartogatott nagy tanulsága pont az volt, hogy a dolgokat nem lehet siettetni. Amíg kitartanak bűbájaim, fázni se fogok, szóval elrakom a könyvem és a termoszom, kihasználva merengő perceit, s ahogy megnyugodni látszik, előre hajolva a térdemre támaszkodom.*
- Theoretically.-*A technikai részletekbe és feltételekbe inkább nem mennék bele, azonban elméletileg képes lennék rá. Sok a "ha" az egyenletben, ám kellő ismerettel és tapasztalattal rendelkezem (feltételezhetően) a kivitelezéshez. A felvetés viszont nagyon specifikus - vagy romantikus képzelgés, ami talán nem áll messze tőle, vagy fatális megtévesztés.
A folytatás ez utóbbit igazolja.
- Friss élmény,-*konstatálom, elsőre mellőzve az érzelmi színezetet, verbális biccentésként reakciójára. Érthető, könnyű megsaccolni a következményeket. Ezeknek gondolatától viszont akaratlanul is felidéződik bennem az a pár alkalom, amikor égési sérülésekkel gazdagodtam. Élénken él elmémben a nyers fájdalom, pedig közel sem kerültem életveszélybe.
- Nagy valószínűséggel,-*bólintok, mert ennyi idő után már nem tudom hogy leellenőrizni, viszont ez a legkézenfekvőbb magyarázat. Occam borotvája. Okos húzás, elvégre a ház méretétől függően viszonylag kis hatóteret kell felhúzni, ráadásul a vizuális elemen túl mindössze az idegvégződések és a hőérzet blokkolására van szükség, ha az áldozat nem gyanakszik.*
- Én nem vagyok vadász,-*vonom meg finoman vállamat, nem érzéketlenségből, mindössze azt jelezve, hogy semmiféle érdekem sem fűződik ilyesmihez, élvezetem meg aztán pláne nem lelném benne. Persze, üres szavakként csenghet mindez. A tekintetét fürkészem, összevetve mindazon szempárokkal, amiket emlékeim közt őrzök, latolgatva. Láttam nála vérszomjasabb halandókat, ez vitathatatlan. Némán mérlegelek, akár a sakkmesterek - megfontolom a nyitásom.*
- Tudnál ellene védekezni,-*jelentem ki, fejem egy picit oldalra hajtva, ha nem is bizalmam, de nyitottságom jeleként.

Szó szót követ; lassú, bár cseppet sem vontatott beszélgetésünk viszont kezd túl hosszúra nyúlni. Felkászálódom hát, megadva nagyjábóli elérhetőségemet az éjlénynek. Ha kíváncsisága legyűri, úgyis megtalál, efelől semmi kétségem.