Mácsai Zója
átléphetem még a küszöböd?

Irigylem a szenvedélyt, amit Zója hangjában hallok; nemcsak hallható, látható is, ahogy az élet iránti vágy egész lényét átjárja, felizzasztja óceánszín szemeit, és pillanatok alatt átitatja hangját is. Rám mégsincs hatással. Nem érzem a szavait, nem látom magam esténként az ágyban arra gondolván, milyen nagyszerű, hogy a fiam rám mosolygott reggelinél, vagy hogy nyílnak a tulipánok az utcában. Pedig tudok örülni, szívből és igazán, akkor, amikor a pillanat tart. Azután elmúlik. És mikor elmúlt, többé nem tudok nem a nagy dolgokon tűnődni, nem tudok nem apámra gondolni és nem tudom kiverni a fejemből Bori úgy takargatott sebzett tekintetét sem, amivel a napokban rám nézett.
- Talán eljutott hozzád a hír édesapánk betegségéről - szólalok meg válaszképp. Szabad kezemmel futólag az öltönyzakómhoz érek, s meglegyintve annak vasalt szélét, elhaló nevetéssel folytatom. - Ezért az öltöny. Reggel írtam alá az örökségünket. Megkaptam a családi pecsétet és vele együtt minden föld, ingóság és gyógyszerértékesítési jog engem illet, papíron természetesen. A lányok mindebből csak pénzt látnak majd - tenyeremet arcomhoz nyomva húzom végig lassan orromon, a számon és az államon, hogy végül mélyebb tónusú hangon fűzzem tovább a gondolatot - ...rengeteg galleont. Van ebben valami abszurd gyönyör, ahogy még így talán utoljára kifejezi a szeretetét, hogy hogyan érez irántunk. Még egyszer érezteti a különbséget közöttünk. Rájuk tetemes mennyiségű pénzt hagy, rám meg egész embert kívánó munkát és sohasem kért felelősséget.
És persze, fel lehet ezt fogni másként is, nem nehéz látnom magam előtt az újságok hasábjait megcímző, vastagon szedett betűket: Ombozi Farkas egyszem fia örököl mindent! Ombozi Noel apja nyomdokaiba lépett. Javítóintézetből az oligarchák országába! És a többi testvér? Vajon hol maradnak a lányok? Akár még úgy is érezhetném, hogy bennem bízik a legjobban, hogy egyetlen fiaként az én kötelességem tovább kínlódni a családunkat naggyá tévő üzlettel, a lelkem mélyén viszont tudom, hogy ez büntetés. Az utolsó.
Néhány napja arra kértem a kishúgomat, hogy bocsásson meg apának, holott az eladta őt, annak ellenére is, hogy tudta, Fenyvessy Dorián nem a finom úriemberek fogyatkozó kasztját erősíti. Megkértem rá, pedig tudtam, hogy a férfi mellett olyat kellett átélnie, amiért ha tehetném, puszta kézzel ölném meg. De nem teszek semmit. Tökéletes aranyvérű fiúként úgy viselkedek, mintha nem történt volna sorozatos erőszak, úgy, ahogy anya, apa és a többiek, ahogy mindenki ebben a rohadt aranyvérű miliőben. Ő meg magára maradt. Egyedül van a sötétben. Ha most saját magamat kérném meg arra, amire Borókát is, akkor vajon meg tudnék bocsátani apának?
- A káosz örökké uralkodó séma felénk - mosolyodom el, azonban mikor Zója szóbahozza a vizet, váratlan megugrik a szívem. Nem tudom, szándékosan említi-e, hogy esetemben a lányára tesz-e finom utalást, én viszont önkéntelen is mozdulatlanná dermedve kezdem figyelni őt. Szavai egyre gyorsuló egymásutánban következnek, beszéde intenzívebbé válik, miközben ujjaim egyszerre szorosabban nyomódnak az üvegpohár oldalának. Tudom, hogy meg fogja érteni, hogy amikor elhallgat, már tudni fog mindent.
Aztán csend.
Tekintetünk egybeforr, a bőröm borsódzik. Egész testemet rázza a hideg, érzem, hogy még a combom is libabőrben fürdik. Mielőtt azonban bármit is mondanék, megiszom az utolsó korty whiskyt, és a poharat a dohányzóasztalra téve bólintok egyet.
- Én vagyok - mondom ki a végső igazságot rekedten, és bár azt hittem, szégyellni fogom magam Zója előtt, nem érzek mást, mint egyre csak növekvő izgalmat, amiért hamarosan már úton lehetek Minához. - Kolumbiában? - ráncolom a homlokom. -  Biztos vagy benne?
Zójával együtt én is felállok, és mellé lépve a fénylő hordozható számítógépre pillantok. Emailek? Komputerbaglyok. Annyi év mugliismeret után, számomra még mindig hihetetlen, hogy varázslók és boszorkányok tömkelege használja ezeket a mágiamentes műszaki ketyeréket. Talán hagyjuk is, hogy az én hatalmas nyitásom az újvilág felé az, hogy halott mugli költők verseit olvasom. Mondhatni, egészen messze állok az emailektől.
- Kérlek - mondom, és közben monitorra függesztett zöldekkel jegyzek minden aprócska információt, amit a megnyitott levelekből elcsípek. Fagyi, napló, naplemente.

A magam csendjében hallgatom Zóját. Szavai melengetik a szívem, karok nélkül ölelik át a lelkem. Fáj a még be sem következett veszteség, fáj apám közelgő halála, és bár érthetetlen, egyre csak azt érzem, szeretem őt, a világon talán a legjobban, mindenkitől másként, senkihez és semmihez sem fogható módon. Vágynám a szeretetét, büszke vagy épp biztató szavait, amit csak azóta kapok egyszer-egyszer, hogy Kornél megszületett. Mintha a fiam lenne életem legmeghatározóbb eredménye, mintha azon kívül, hogy őt megfogantattam, semmit sem sikerült volna neki tetszőn elérnem. Nem vittem volna végbe semmi mást?
Elvakít a zűrzavar, az a rengeteg érzés és gondolat, ami érzésem szerint egyben tartja a testemet. Nem eshetek szét. Igaz, jó pár éve nem tehetem már meg, de most szemernyi hibát sem véthetek. Kősziklává kell válnom, helyre hoznom mindazt, ami az évek során félrement. Apám még közöttünk van, én képzeletben mégis a sírja fölött állok, újra meg újra, a legváratlanabb pillanatokban találom ott magam, hol az összegyűlt búcsúzók előtt, a család legszűkebb tagjai között, és merev, érzelemmentes arccal nézem ahogy leengedik a míves koporsót, hol egyedül állok a virághalom fölött, és sírok, mert nem kaptam meg tőle soha, amit gyerek az apjától úgy, de úgy remél. Ácsingózva vágyja őt, az előtte járó példát, aki minden testvérét szereti, csak valahogy őt nem.
- Lánynak lenni sem könnyű - felelem rekedten, és bár eddig a percig mindvégig Zójára néztem, most lehajtom a fejem. Nem fogom kiadni apát, és elárulva a bűnét felfedni amit Borival tett. Szerintem bánja ő már, mint talán még semmi mást az életében. - Hála Merlinnek, az én testvéreim nem szorulnak pesztrálásra, és sajnos védelmet sem tőlem kérnek. Hiába, nem lehetek ott mindenhol... de ki tudja, lehet, hogy ez nem mindig marad így.
Meglátjuk. Nem akarom siettetni az időt, először tisztán kell látnom a megváltozott helyzetem a családban. Tisztán Sárát, Nellit, de legfőképpen anyát és Borókát. Rendeznünk kell a kapcsolatunkat, mert félek, hogy egy nap túl késő lesz. Ha nem túl késő máris.
- Kérhetek tőled egy szívességet? - kérdezem mikor ismét felemelem a fejem, és hagyom, hogy átható pillantásom az övébe vesszen. Ha bólint, lassan, a szavakat alig találva folytatom. - Szeretném anyát elhozni hozzád beszélgetni. Én most még nem tudok vele erről, Sára azonnal felcsattan, ha szegény apáról kezd beszélni, Nelli meg se hallja, Bori meg... hát... ő most bajos. Viszont semmiképp sem szeretném, ha magára maradna a gyásszal. Nagyon szereti apát.
Nos, igen. Tartja magát, még ha lépten-nyomon könnyes is a szeme, mind tudjuk, hogy erős asszony. Aki felnevelt négy ilyen gyereket, mint mi, az túlél mindent.
A levél hallatán kissé megszeppenek, még a szám is elnyílik kicsit, hirtelen azt sem tudom, mit mondjak, főleg, hogy látom, Zója is zavarban érzi magát. Nem tudom, mi olyat olvashatott, talán egyszerűen csak a ténytől pirul el, hogy a sorok között úgy pillantotta meg a lányát, ahogy nem sűrűn szokta, talán többet látott, mint szeretett volna, és talán az sem segít a dolgon, hogy most már tudja, az ismeretlen alak, akitől Mina a kezdetektől szenved, az én arcomat viseli.
Nyelek egy nagyot, és reszketegen biccentek egy aprót.
- Semmi baj - felelem, mintha egyébként bármit is tudnék a levél tartalmáról. A szívem egyre feljebb, a torkom felé haladva vergődik, érzem, ahogy az idegesség áthatol csonton és velőn, és türelmét veszítve arra sarkall, hogy feltépve a borítékot elolvassam Mina minden nekem címzett gondolatát. Újra meg újra, míg ott nem találom magam a közelében. - Ígérem, eljuttatom hozzád a képeslapot, és erről a kis balesetről egy szót sem szólok neki.
Elmosolyodom, aztán átvéve tőle a címet és borítékot, ritmustalan doboló szívvel viszonzom az ölelését. Karjaimat gyöngéden háta köré fűzve hunyom le a szememet, élvezem a pillanatot, akárha örökké tartana. Zója sokszor kelti bennem azt az érzést, hogy olyan, mintha a saját édesanyám lenne, és tudom, hogy ő is hasonlóan érez velem kapcsolatosan, hát el is mondja minden alkalommal, mikor látjuk egymást, de most különösen jól esik a szeretete. Ami feltétel nélküli, épp most bizonyosodott be.
- Mindig - mondom már eltávolodva tőle, és ha tudom is, hogy ez nem tartható, hiszen az életet, s vele együtt az emberi kapcsolatokat nincs teremtmény, aki megúszhatná viták, veszekedések vagy bonyodalmak nélkül, komolyan gondolom. Minánál türelmesebb soha senki nem volt hozzám, és azt hiszem, itt az idő, hogy törleszteni kezdjek.