Az erdő mélye felé közelítve bukkanunk egy hatalmas, fölénk magasodó öreg és korhadt fára, amelynek elsőre csak vastag törzse tárul elénk, meg egy felfelé induló lépcsőszerűség. Felpillantva egy kissé lepukkant faházikót látunk, ami szinte hívogat minket, hogy fedezzük fel.
A lelakott külső ellenére, belül igen is használatban lévőnek tűnik, valószínűleg sok diák járkál ide, más-más okokból. Mikor felmegyünk a lépcsőn és belépünk a házikóba, babzsákfoteleket látunk, egy két itt felejtett hálózsákot, véséseket a faház falában, mint „ELŐRE UNIKORNISOK!” vagy „Szeretlek Anna!”. Igazán alkalmas egy jó kis beszélgetésre, de a magányra is.

Emma McNeilly munkája

Most mondja meg nekem valaki: hogy működik ez a lány? Most éppenséggel a szobájában kellene ülnie és tanulnia, nagyon tanulnia, mert attól függetlenül, hogy év eleje van, azért nem árt, ha belever valamit a kis fejecskéjébe. De nem, ő inkább újra meglépett a könyvek elől és a pálcáját, a rajzfüzetét és néhány mugli ceruzát magához szorítva iszkolt ki minél gyorsabban a kastélyból. Még a barátnőivel sem beszélt ma egy köszönésen kívül, annyira el volt foglalva a kiszökéssel, hogy még az órát sem nézte. És hát igen, ellógott egy órát, de amíg ezt valaki meg nem mondja neki, addig bizony nem fogja tudni. Komplikáció nélkül jutott ki a falak közül, még az iskola új rendőre, Dvéjni bácsi sem kapta el, de igazából azt sem tudja, hogy hogy néz ki a defenzor. Az évnyitón látta először és utoljára, hát akkor még is hogyan jegyezhette volna meg?
Most pedig hát itt ül a faház padlóján, háta nekidöntve az egyik babzsáknak, lábai felhúzva és combján fekszik a füzet, amibe most éppen egy tényleg mesteren szép rózsát rajzol. A ceruzát lassan húzza végig a lapon, közben ide-oda firkant valamit, néha elmaszatolja, de attól még a rajz csodás lesz. Sosem volt valami tehetséges rajzos, de tulipánt és rózsát mesterien tudott rajzolni, amiben talán még a profi művészek is csak néha előznék le. Amint kész van a rajzzal, sóhajtva hátrahajtva a fejét annyira, hogy haja szétterüljön a babzsákon, sóhajtva lehunyja a szemeit és most először az évben az árvaházra gondol, ahol két évig rostokolt csak, de még is olyan volt számára az a két év, mintha a fél életét ott töltötte volna. Szentesiéknél jó élete van, még is úgy érzi, mintha nem tudná ki is volt az igazi családja. Olyan, mintha a lényed egy része kiszakadt volna belőled és amíg az meg nem kerül, nem lesz teljes az életed.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=409000#post409000][b]Szentesi Alíz Zsófia - 2014.10.24. 18:44[/b][/url]

Most mondja meg nekem valaki: hogy működik ez a lány? Most éppenséggel a szobájában kellene ülnie és tanulnia, nagyon tanulnia, mert attól függetlenül, hogy év eleje van, azért nem árt, ha belever valamit a kis fejecskéjébe. De nem, ő inkább újra meglépett a könyvek elől és a pálcáját, a rajzfüzetét és néhány mugli ceruzát magához szorítva iszkolt ki minél gyorsabban a kastélyból. Még a barátnőivel sem beszélt ma egy köszönésen kívül, annyira el volt foglalva a kiszökéssel, hogy még az órát sem nézte. És hát igen, ellógott egy órát, de amíg ezt valaki meg nem mondja neki, addig bizony nem fogja tudni. Komplikáció nélkül jutott ki a falak közül, még az iskola új rendőre, Dvéjni bácsi sem kapta el, de igazából azt sem tudja, hogy hogy néz ki a defenzor. Az évnyitón látta először és utoljára, hát akkor még is hogyan jegyezhette volna meg?
Most pedig hát itt ül a faház padlóján, háta nekidöntve az egyik babzsáknak, lábai felhúzva és combján fekszik a füzet, amibe most éppen egy tényleg mesteren szép rózsát rajzol. A ceruzát lassan húzza végig a lapon, közben ide-oda firkant valamit, néha elmaszatolja, de attól még a rajz csodás lesz. Sosem volt valami tehetséges rajzos, de tulipánt és rózsát mesterien tudott rajzolni, amiben talán még a profi művészek is csak néha előznék le. Amint kész van a rajzzal, sóhajtva hátrahajtva a fejét annyira, hogy haja szétterüljön a babzsákon, sóhajtva lehunyja a szemeit és most először az évben az árvaházra gondol, ahol két évig rostokolt csak, de még is olyan volt számára az a két év, mintha a fél életét ott töltötte volna. Szentesiéknél jó élete van, még is úgy érzi, mintha nem tudná ki is volt az igazi családja. Olyan, mintha a lényed egy része kiszakadt volna belőled és amíg az meg nem kerül, nem lesz teljes az életed.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=409023#post409023][b]Csornay Vince Levente - 2014.10.24. 19:16[/b][/url]

Nagyon le volt maradva a tanulással. Vagyis, ő ebben a helyzetben más, nyomdafestéket nem tűrő szót használt volna, de mivel nem szabad annyira csúnyát még gondolni sem, inkább maradjunk annál, hogy úgy le volt maradva, mint a falubéli kocsmában a borravaló. Nem szeretett tanulni, csak azt, ami lekötötte a figyelmét, de az élet ugyebár nem kívánságműsor, szóval muszáj volt egy kicsit összeszednie magát. Ezért jött most ide, messze a kastélytól, még a hideg ellenére is. Ugyanis a toronyban a szobatársai nem hagyták békén, mindegyik pont most találta ki, hogy szeretne pihenni, vagy épp rongyosra dumálni a száját a haverjával, akit természetesen az ő szobájukba invitált. Egy ideig próbált figyelni a sorokra, de azok elúsztak a szeme előtt, így összecsapta a könyvet és inkább szitkozódva levonult ide. Összébb húzta magán a fekete kabátját, és gyakorlott léptekkel indult neki a faháznak, reménykedve abban, hogy itt egyedül lehet egy kicsit.
Amint elér a kívánt célig, azonnal elindult fölfelé a lépcsőn, majd még mielőtt egésze felért volna, fellesett, hogy egyedül van-e. Ezúttal azonban igencsak mellényúlt. Szokás szerint elvégezte a leskelődő mozdulatot, ám már az első pillanatban megkapta a tekintetét az eper szőke haj, amit ezer közül is felismert volna. Még szép , hiszen valamikor imádta ezt a hajszínt és azt is tudta, hogy ezt ki viseli. Nem mintha amúgy nem lehetne másnak ilyen színű haja a kastélyban, de pontosan ilyen, csak egy van.
 - Ez baromi kínos lesz.
Megsemmisülten hunyta le a szemét, majd beharapva az alsó ajkát elmotyogott néhány cifra kocsis szlenget. Mindegy, hogy visszafordul-e vagy felmegy. A lépések félreismerhetetlen zajai valószínűleg úgyis lebuktatják, osonni meg annyira szánalmas, szóval inkább előre, mint hátra.
Három lépcsőfokkal fentebb lépve már egészen látszanak mind a ketten, illetve, mindketten látják egymást. Alíz látja Vincét - már ha észreveszi -, Vine pedig nagyon is jól megtudja nézni Alízt.
 - Nem gondoltam, hogy te itt...
Végül is, kellemetlenebb is lehetne nem? Na ugye.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=409060#post409060][b]Szentesi Alíz Zsófia - 2014.10.24. 20:04[/b][/url]

Akár mennyire is volt szörnyű az a két év, amit az árvaházban töltött, akár mennyire is volt jobb az új családjánál, még is valamennyire boldogan gondolt vissza arra a két évre. Talán az a lány, akit a falhoz vágott nem örült annyira neki, de ettől eltekintve, a sok olvasás és a magányosan töltött napok azért voltak valamilyen szinten jók is számára, mert tudta, hogy egyszer majd el fog menni onnan és soha többé nem látja majd az ott dolgozókat, vagy az ott lakókat. És bár a nagy napnál nem szívesen állt be a sorba, még akkor is remélte, nagyon mélyen legbelül, hogy most majd megállnak előtte és azt mondják: Ő. És kimondták.
Merengéséből lépések hangja húzza vissza a valóságba, az eddig lehunyt szemeit most kinyitja és úgy néz a belépő fiúra, mintha nem is tudná, hogy ki ő. Pedig nagyon is jól tudja. Nagyon is jól ismeri a fiút és ha még akarná se tudná elfelejteni. Most még is úgy pislog a belépőre, mintha az a fél év meg se történt volna. Csakhogy nem tud ilyen könnyen túllépni ezen, rendesen nem is beszélték meg a dolgot, csak úgy... elmentek.
- Szia - köszön halkan, a jegyzetfüzetét pedig magához szorítva húzza magát feljebb. Nem áll fel, még csak véletlenül sem akar belenézni azokba a barna szemekbe, amelyektől annak idején csaknem elolvadt. Nem tud mit mondani a kialakult helyzetre és úgy látszik Vincének sincsenek fölösleges gondolatai. Most tudatosul csak benne az, hogy ha nem jött volna le ide, talán nem találkozott volna Vincével és most meg lennének kímélve - mindketten - egy kínos beszélgetéstől.
- Öhm... elmehetek, ha... - látszik a lányon, hogy nehezére esik kinyögni a szavakat, még is olyan érzése van, mintha ezek csak simán jöttek volna ki belőle. Nem tud mit mondani, lesütött szemekkel áll fel és szorítja magához újra a rajzfüzetét, amin most jól látszódik a rózsa. Még csak meg sem próbálja eltakarni a fiú elől. Minek?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=409065#post409065][b]Csornay Vince Levente - 2014.10.24. 20:16[/b][/url]

Nem érezte annyira cikinek a dolgot, mint az az első pillanatban látszódott. Egyszerűen csak mások voltak és kész, pont ezért vált el az útjuk, lehetne ezt akár amolyan gyermeki rajongásnak is felfogni, semmi extra, vagy legalábbis a részéről, a nagy Ő még váratott magára, bármerre is volt, még biztosan messze járt, messzebb, mint az Vince gondolta.
 - Nem, maradj csak nyugodtan.
Vonta meg a vállát könnyedén, a pillantása a rajzra siklott de igyekezett nem foglalkozni vele, helyette a lábával odébb lökdöste a másik babzsák fotelt, majd mikor kellően távolinak érezte, beledobta magát és kinyitotta a könyvet, pont ott, ahol fél órája a szobájában abbahagyta. Kissé furcsa volt a helyzet, mert nem nem épp a könyvtár volt, vagy valami, na meg itt voltak ők ketten, de ettől függetlenül még nem kell feltétlenül beszélgetni, vagy igen? Vince azért nem akart megszólalni, mert esze ágában sem volt megbántani a lányt, na meg nem is tudta, hogy akkor pontosan hányadán is állnak. Barátok lehetnek már? Vagy még ellenségeskedni kellene? Pedig benne aztán egy szemernyi harag sem volt, sajnálta, hogy nem jött össze, mert Alíz rendes lány, de ennyi és nem több, ja igen, lemaradt az ennyi, és pont.
 - Szép rózsa. Miért pont azt rajzolod?
Kérdezni azért még csak szabad, igaz? Ezzel semmilyen szabályt nem sért meg, vagy hág át, pusztán csak kíváncsi. Közben lassan visszafordítja a szemét a saját soraihoz, nem sietteti a válaszadással a lányt, végtére is ráérnek, nem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=409089#post409089][b]Szentesi Alíz Zsófia - 2014.10.24. 20:40[/b][/url]

Talán Vincének nem olyan furcsa a helyzet, mint neki, még is úgy érzi, hogy valamennyire a fiú is érzett valami furcsát. Mindketten érezték. Azért nem volt ez olyan komoly kapcsolat, a lány szülei már a legelején kijelentették, hogy nem fog ez olyan sokáig tartani és tényleg. Szemei a padlót fürkészik, de nem azért, mert nem mer ránézni a fiúra, hanem mert nem akar. Bár Vince azt mondja, hogy maradjon, ő még is menni akar. A pulzusa pillanatok alatt az egekbe szökik, vörös haja a szemébe lóg és még akkor sem mozdul, amikor Vince a zsákba süppedve olvasni kezd.
- Ez olyan furcsa - dobja hátra a haját, arcán pedig jól látható a mosoly. - Úgy teszel, mintha semmi sem történt volna, pedig te is jól tudod, hogy beszélnünk kell.
A szavak halkan buknak ki a szájából, igazából már a fiú érkezésekor, a legelső pillanatban, mikor meglátta, na akkor kellett volna ezt kimondnia, de csak mostanra tudta magát összeszedni. A füzetet még mindig magához szorítja, mintha az adná neki az erőt, a mosoly pedig csak nem akaródzik eltűnni az arcáról. Zöld szemei a fiúra ragyognak, füzetét a másik zsákra dobja, hátát nekiveti a falnak és egy sóhajtás kíséretében beletúr a hajába. Vince kérdésére csak megvonja a vállát és kifelé kémlel.
- Ezt tudok - válasza rövid, de tudja, hogy a fiú megérti. Sosem volt jó rajzos, rózsát is csak az iskolába kerülése utáni időszakban tanult meg rajzolni. - Szóval...?
Tekintetét visszafordítja a fiú felé, amolyan segélykérő pillantásként, de a fiú szemei újra a könyvet kémlelik. Egy újabb mosollyal az arcán fordul vissza a kijárathoz, amin most ugyan nem lát ki, de még előtte van a kinti erdő képe. Karjait összefonja maga előtt, szemeit újra lehunyja és a falnak vetett háttal lassan a földre csúszik. Most már tényleg beszélniük kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=409545#post409545][b]Csornay Vince Levente - 2014.10.25. 14:13[/b][/url]

Időközben egészen beleveti magát a bájitalok rejtelmeibe. Már nem mintha annyira érdekelné a dolog, egyszerűen csak szeret mindent tudni, bármennyire is untatja a dolog, a kíváncsisága mindig fölülkerekedik, a probléma csak az, hogy ez nem tart túl sokáig. Először meg sem hallja, hogy mit mond a lány, csak fél pillanatra néz fel, majd feltartja a kezét, mutatva, hogy várjon egy picit, amíg befejezi ezt a fejezetet.
 - Mond még egyszer kérlek.
Összecsukja a könyvet, biztos ami biztos, majd érdeklődve oldalra billenti a fejét, időközben visszajátssza magában az alig egy perccel korábbi jelenetet és elvigyorodik.
 - Beszélni? Tudod, én szeretem a problémákat ignorálni, egészen addig, amíg maguktól tovaszállnak.
Kezével színpadiasan mutat a levegőbe, a kezeivel pedig követi a mozdulatot, majd visszavigyorog Alízra. Nem igazán a szavak embere, pontosan ezért nem tud most megszólalni, nem igazán szereti az ilyesfajta nyálas, lányos dolgokat. Igaz, tetszett neki a lány, de az egész nem tartott tovább három hétnél, miért kell ezt ennyire drámaian felfogni? Nem értette.
 - Szóval mi? Muszáj ezt erőltetni? Tök aranyos vagy, meg minden, tetszett a vörös hajad, meg hogy kis cuki vagy, de nekem egy másik lány tetszik...
A végére kicsit csöndesebbre fogja a hangját, kicsit talán faragatlanság ilyen mondani egy lánynak, hiszen alig pár hete neki mondta ugyanezt, de hát könyörgöm, fiatal és csapodár, főleg ő, aki egy percig sem bír nyugodtan ülni. Mikor befejezi a monológot, kelletlenül bólint, majd ismét kinyitja a tankönyvét, de nem olvas, mert tudja, hogy erre biztosan érkezik válasz, nem is akármilyen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=411289#post411289][b]Szentesi Alíz Zsófia - 2014.10.27. 14:46[/b][/url]

Soha többé nem akar ilyen helyzetbe kerülni. Elég egy találkozás is Vincével ahhoz, hogy úgy érezze, nem is kell több. Ahogy itt ül és a fiút nézi, tényleg azt érzi, hogy el kell mennie. Nem akar vele beszélni a fiú és most már igazából ő sem akar beszélni a fiúval. A rajzfüzetét nézi, miközben a fiúhoz beszél. Illetve most Vince kérdez vissza, amire csak egy mosollyal válaszol.
- Jól hallottad - nem ismétli meg a mondatot, a mosoly is lassan leolvad az arcáról. Lábait felhúzza, kezeivel átkarolja a térdét, tekintete visszakúszik a rajzfüzetben tündöklő rózsára.
Vince további mondatára direkt nem reagál, hallja ugyan és el is jut a tudatáig, de nem. Egyszerűen nem akar rá reagálni és nem is fog. Az a három hét - a szülei is megmondták - nem volt annyira komoly, hogy utána egy hónapig csokit zabálva néznie kelljen a romantikus filmeket. Nem, nem volt komoly.
- Értem én, hogy nem volt komoly és hogy neked már más tetszik - hangja nem remeg meg, nem is halkul el, látszik rajta, hogy nem zavarja a tény, mert hát miért is zavarná? - de nem tudom, hogy mi történt akkor. És ez... fura.
Elharapja a mondatot, feláll és a zsákhoz lép, hogy újra összeszedje a cuccait. Nem akarja megvárni, amíg a háztársa válaszol neki, még sem siet annyira. Ahogy a kezei között tartja a füzetét, felerősödnek benne azok az érzések, amiket nem akar érezni. Hevesen dobog a szíve, a pulzusa újra az egekben van, hirtelen nagyon melege lett és ha ez még nem lenne elég, kétszeresen is olyan béna lett, min volt. Ahogy elindul a kijárat felé, még egyszer ránéz a fiúra, aztán eltűnik a szeme elől. Odakint hidegebb van, így jobban összehúzza maga körül a talárját és lassan elindul a kastély felé.
Lezárta magában, Vincével meg még úgy is fog találkozni, de ez már mindegy. Eléggé lassú léptekkel távolodik el a faháztól, de Vincével a mai napon már semmiképpen sem akar beszélni.