Adam

Egyre többet sétáltam mostanában. Nem voltam benne biztos, hogy teljesen eszemnél vagyok, mivel ahogy hűlt az idő, én párhuzamosan vele egyre többször sétáltam néha éjaszakába nyúlóan, és ha mélyebben átgondoltam volna a dolgot, lehet arra a következtetésre jutottam volna, hogy meg akarok halni egy tüdőgyulladásban, azért csinálom ezt. Ez így jobban meggondolva egész vonzónak tűnt... Gúnyosan elmosolyodtam magamon, amikor ennek az eszmefuttatásnak a végére értem, igazából jót mulattam a saját hisztimen. Ilyenkor a hideg levegő kicsit átmosta az agyamat, és tisztábban tudtam látni a sok kavargó gondolatot, ami a fejemben volt.
Sokszor egészen a falu határáig eljutottam, ahogy ma este is, és már egészen rutinosan kezeltem az öltözködést is. Egy fekete kabátba és egy kék sálba voltam bugyolálva, a hajamat leengedve hagytam, hogy a fülem se fázzon annyira, a kezeimet pedig elrejtettem a zsebembe, hogy ne érje őket annyira a hideg. Sosem volt különösebben megtervezett útvonalam, így most is csak arra mentem, amerre a lábam vitt.
Ez egész szép.
Futott át a fejemen a gondolat, mikor a tó partjához értem. Oldalirányban a tóparton szépen világítottak Bogolyfalva lámpái, a víz nyugodt volt, és a sötétben teljesen fekete. Olyan jó békés volt itt minden, hogy rögtön teljesen szerelmes lettem a helybe. Szépen lassan, de határozott léptekkel indultam el a stég felé, és bár egy darabig hezitáltam, mert féltem, hogy felfázás esélye itt nagyobb az ideálisnál, végül csak lecsücsültem rá. Néztem a vizet, néha bedobtam egy-egy követ, amelyeket még egy korábbi séta alkalmával gyűjtöttem össze a kabátom zsebébe (kár kérdezni, mégis milyen célból... mondhatnám, hogy előre erre készültem, de nem.) Hallgattam ahogy csobbannak, néztem ahogy elmerülnek. Sóhajtottam egy mélyet, és azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen jólesne most beszélgetni valakivel, mert a hideg levegő önmagában már nem elég, hogy kellően tisztára takarítsa a fejemben levő zűrzavart. Érdemes lenne bedobni még pár plusz gondolkodnivalót a buliba, ami segít elűzni a gonosz gondolatokat. Persze nem volt sok esélyem arra, hogy valaki itt teremjen, hacsak nem egy szerelmespár, amitől valószínűleg jelen pillanatban csak hányingerem lett volna (az irónia és a keserűség édes elegyének köszönhetően), így aztán csak üldögéltem tovább, azon töprengve, mihez kezdjek magammal.

Adam

Igazából az idő nagy részében szinte csak találgattam a férfivel kapcsolatban, hiszen soha nem volt még vámpír ismerősöm, annyira nem is jártam utána a dolognak, mert sosem volt okom, hogy különösebben izgasson... Szóval most próbálhattam volna bepótolni, ám helyette rólam beszélgettünk. Kész vicc. Kettőnk élete közül biztosan nem az enyém volt az érdekesebb, dehát ez van, így jött ki.
Az egész... Dehát fogalmam sincs, mi az egész. Ha eléggé átlátnám hogy tudjam, nem is lenne semmi baj.
Gondoltam kicsit bosszúsan, ám Adam már fel is tette a következő kérdését. Nagyon ügyesen talált be az egyetlen kérdéssel, amitől nagyon féltem a témával kapcsolatban. Nem igazán gondoltam ezt még végig, vagy legalábbis igyekeztem elkerülni, hogy erről gondolkodjak.
Nem is tudom, számít? Az biztos, hogy sorra olyan dolgokat tapasztalok meg, amelyeket korábban soha. Sok mindent át kellett értékelnem miatta, és ez bizony mindenképpen azt jelenti, hogy az életem szempontjából van jelentősége. De hogy egyébként... Pont az volt a bajom, hogy túlságosan nagy befolyással volt rám, tehát tulajdonképpen azt mindenképp hazguság lett volna állítani, hogy nem számít. De talán pont azért kezdett el egyáltalán fontos lenni nekem, mert megmagyarázhatatlan módon már akkor az volt, amikor még nem is volt az.
Na jó, ennek semmi értelme, egy udvari bolond a középkorban kevésbé gondolt marhaságokat, mint én most.  Sokáig nem válaszoltam Adamnek, már azt hihette volna, hogy egyáltalán nem is fogok, amikor végre kinyögtem valamit.
- Nem tudom... Gondolom. De nem akarom. - mondtam kicsit morogva, mert tényleg így is volt. Utáltam bárkitől is függeni, bárkinek a befolyása alatt lenni, rettentően idegesített. Folyamatosan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ez az egész helyzet furcsa volt, felesleges és ijesztő.

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Adam

Mindegy, hát persze. Nem igazán tudtam, hogy mégis mit mondhatnék erre, mert legszívesebben csak elkezdtem volna hisztizni, hogy ez így nem fair, meg hogy az élet igazságtalan... De éreztem, hogy ezzel nem lennék sokkal előrébb. Így aztán úgy döntöttem, hogy nem válaszolok semmit.
A következő felvetése azonban már izgalmasabb kérdésekre világított rá. Igazából a lelkem mélyén talán picit örültem, hogy Adam rákényszerített ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására. Már nyilván nem a klasszikus értelemben, nem szorított kést a torkomhoz (mintha szüksége lett volna rá...) de most kerültem először olyan helyzetbe, hogy annyira már azért nem volt egyszerű ezt az egészet megkerülni. Megtehettem volna, hogy kicsit több erőfeszítést mozgósítok, azonban nem tettem meg, és ez is árulkodó volt valószínűleg, habár ebbe én nem gondoltam bele és nem is volt szándékos.
- Hát ez egy remek kérdés. - válaszoltam őszintén. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy "semmit", de az nem én lettem volna. Én nem az a típus vagyok és nem is voltam soha, aki csak csöndben szenved, és várja, hogy az adott helyzet elmúljon. Én az vagyok, aki megszerzi, amit szeretne. Természetesen nem erőszakos, sőt általában nem is túl nyílt módszerekkel, inkább szépen csendben, észrevétlenül mozgatva a szálakat.
Kár, hogy ez eddig ugyan mindig bejött, azonban sosem ilyen értelemben. Ha meg is tudtam másoktól szerezni amit szerettem volna, azzal tisztában voltam, hogy azt elérni, hogy valakinek te magad kellj, már egyáltalán nem ennyire egyszerűen működik. Ez pedig egy újabb olyan terület, ahol megint nagyon kevés dolog van az én irányításom alatt. Nem akartam én kierőszakolni senki törődését, szó sincs róla... Csak éppen nem is akartam az lenni, aki csak tűr és vár. Vagy az akartam lenni, aki hagyja az egészet a fenébe és elfejti ahogy van, vagy az, aki teljesen belead mindent és odaadja önmagát... De akkor legyen értelme.
- Te mihez kezdenél? - kérdeztem végül, újra Adamre nézve, érdeklődően ráfüggesztve a pillantásom. Biztos voltam benne, hogy az eltérő körülményeink miatt nem fog olyamit mondani, amit én is szívesen utána csinálnék, de egyrészt érdekelt, másrészt hátha mégiscsak le lehet vonni belőle valamilyen jó kis tanulságot.

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Adam

Csendben kémleltem kékjeimmel az eget, miközben várakoztam. Tudtam, hogy előbb-utóbb Adam válaszolni fog, és mostanra az is világossá vált, hogy a "hatásszünet" amit ő nem annak szán, csak az egész lényének a tempójához igazodó velejárója a beszélgetésnek, megeshet, hogy most sem marad majd el. Így aztán türelmmel tekintgettem ide-oda, békésen nézegetve körbe.
A messzeségből valahonnan kiabálás hallatszódott, valószínűleg pár falulakó érezte nagyon jól magát – ebben így estefelé (vagy talán már éjjel volt?) nem volt semmi furcsa, viszont nagyon bántotta a fülemet. Már egészen hozzászoktam a csendhez és Adam megnyugtató hangjához, így erre kissé összerezzentem. Elégedetlenül ráncoltam össze a szemöldökeim, majd összefontam magam előtt a kezeim, miközben kissé megcsóváltam a fejem. Igazából ez az esti nyugalom volt az, amit tudtam értékelni. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy a szüleimnek milyen egyszerű a dolga velem... A bátyáimat gyakran kellett félteni a zajos és vad esti hepajok miatt, de velem nagyobb szerencséjük volt. Én sem a túl nagy társaságot, sem az őrjöngést nem igazán kedveltem, legalábbis egyelőre. Bár még megeshet, hogy a közeljövőben valamiféle bolond hormonális hatásra megkedvelem majd, ennek azonban egyelőre nem volt jele.
Adam első válaszára csak nevettem kissé, igazából nem is nevetés volt, hanem inkább afféle elégedetlen "fújtatás". Ezzel adtam értésére (eközben pedig a sajátomra is), hogy ez nem igazán opció. Ő azonban okos volt és előre készült, így alternatívával is szolgált, amit szintén figyelmesen végighallgattam. Ez szokatlanul hangzott, de egész jól hangzott. Vagy talán inkább úgy fogalmaznék, hogy jobban, mint bármilyen eddigi lehetőség. Elgondolkodva néztem rá, kicsit oldalra döntve a fejem, jelezve, hogy ez tetszik.
Pár másodperc után jöttem rá, hogy ugyan sokat segített nekem, de már így is sokkal többet beszéltünk erről, mint amennyit bárkivel is jószívvel beszélgettem az érzéseimről, úgyhogy úgy gondoltam, jobb lenne ennek véget vetni. Azon gondolkodtam, hogy rákérdezek még valamire, ami vele kapcsolatban érdekel, de aztán elgondolkodva rájöttem, hogy valószínűleg már így sem fogok sokat aludni. Holnap pedig tanítás, és már így sem volt sok esélyem, hogy a Rellon körletig eljussak anélkül, hogy ne kapcsoljon le egy prefektus, vagy rosszabb esetben tanár.
- Szerintem én most már visszamegyek a kastélyba, késő van. De nagyon örülök, hogy beszélgettünk. - mondtam, egy széles mosoly kíséretében. Szándékosan nem az "örülök, hogy megismertelek" kifejezést használtam, ugyanis nagyon távol állt tőlem azt gondolni, hogy Adamből túl sokat ismernék egyelőre. Azonban már ez a kevés is lenyűgözően érdekes és tanulságos volt, és valóban örültem, hogy megosztotta ma velem a stéget.
Lepattantam a korlátról, és ránéztem, várva a válaszát, vagy akár azt, hogy esetleg elinduljon velem, ha már nincs kedve tovább itt üldögélni. Hiszen innen csak egy irányba lehet kijutni, az pedig a stég vége felé van. Végül együtt hagytuk el a stéget és baktattunk haza, mindenki a maga helyére.