Gareth - November 11., negyed tájt éjfél felé

Az egyik sötét folyosón rohantak végig, igyekezve csendben maradni, de ez csak az után sikerült maradéktalanul, hogy volt esélyük elővenni a pálcát és segíteni a lépteik zaján. Egy valami biztos - a kis szerkezetük ugyan működött, mert jelezte, hogy prefektus jár a környéken, viszont túl soká figyelmeztette őket, és ekkorra már észrevette őket az a másik is.
Az előnyük mégis megvolt, mert legalább tudták, hogy melyik irányban nyerhetnek egérutat, viszont az idegen folyton a nyomukban volt. Kitartó, annyi szent...
Az este hosszúra nyúlt az üldözéses jelenet előtt, mert a prefektusdetektoron dolgoztak. Talán nem volt a legjobb ötlet, de mivel úgy tűnt, hogy az első verzió már használható, rögtön ki is akarták próbálni, úgyhogy nekiveselkedtek, és kimentek a folyosókra kószálni egyet. Jó sokáig nem történt semmi, úgyhogy már azt fontolgatták, hogy talán mégsem úgy sikerült a találmány, mint szerették volna, de aztán egyszer csak megmozdultak a prefektus jöttét jelző apró szikrák, és megkezdődött a hajsza.
Jared lefékezett egy pillanatra, és fülelni kezdett.
- Nem tudom melyik folyosón van... - suttogta halkan, és valami furcsát mutatott a jelző is, középen lebegtek a szikrák... Ennek nem így kellene lennie. Irányba kellene mozdulnia, de akkor miért..?
- Ketten vannak! - jött rá, és egy pillanatnyi tanácstalanság villant át az arcán. Ki más üldözné őket, mint a prefektusok?
Villámgyorsan nézett szét, hogy merre menekülhetnének meg, mert úgy tűnt, hogy az útjukat elzárták. De vajon a prefektusok elhinnék, hogy ismernek olyan titkos folyosót, amit ők nem? Végül is... nem tudhatják, hogy kiket vettek üldözőbe, így azt sem, hogy minimális a helyismeretük.
- Gyere! - rántotta be a testvérét a legközelebb lévő ajtón, és hirtelen sötétség borult rájuk.

Gareth

Tulajdonképpen csak az összeszokottságuknak köszönhető, hogy nem kapták el őket már a második sarkon, mert így mindketten vakon bíztak a másik döntéseiben és gyors parancsaiban. Gareth gondoskodott a csapdákról, amik lelassíthatják az üldözőket, és a raktár ajtaja is épp a megfelelő helyen volt, viszont még így is maradt a tény, hogy talán ide is utánuk jönnek, hiszen logikusnak tűnhetett, hogy ott bujkálnak, ahol a legtöbb csapda vár a prefektusokra - na meg ha összetalálkoznak az üldözők, akkor valahol nyilván elhagyták a vadat.
Éppen ezért nem tiltakozott a döntés ellen, hogy szekrénybe bújjanak. Tudta, hogy nem lesz jó, de erősen kapaszkodott a valóságba és próbálta legyűrni saját démonait, de a fülében doboltak a valójában csak apró neszek, ahogy a szekrény fala visszhangozta mozdulataikat. Neki hangosnak tetszett, mellkasára ült a nyomás, és az az elemi félelem, ami mindig úrrá lett rajta a szűk helyeken.
Gareth hangja még elért hozzá, és nagy nehezen választ nyöszörgött.
- Mmhhmm - mozdította a kezét, hogy megmutassa a tenyerében a szikrák aprócska fényét. Jól esett látni a fényt, bár nem a sötétség riasztotta igazán. Szédülni kezdett ahogy levegőért kapkodott, és inkább lekuporodott a szekrény aljába, mielőtt baj lenne. Egy röpke pillanatra megfordult a fejében, hogy ennél talán jobb lenne az is, ha elkapnák őket, de aztán elhessegette a gondolatot, mert nem kellene felhívni magukra a figyelmet.
Gondolatai közé nem is olyan régi emlékek furakodtak, sötét árnyaikkal ülve meg elméjét, hogy egésze kicsinek és tehetetlennek érezze magát megint.
- Seth... - halk volt a hangja és szinte már könyörgő, bár tudta, hogy a másik is csak kevéssé tud segíteni, itt az a megoldás, ha kijutnak a szekrényből. De még várni kell, ki tudja mi történik odakint...
A bátyja ruhájába kapaszkodott, egy kis időre egészen gyerek lett megint, és ha valaki most látta volna, akkor könnyen rájöhetett volna, hogy meggyötört lelket rejteget a távolságtartó felszín. Szinte gondolataival egyszerre jutott el hozzájuk kintről valami csörömpölés és hangos szitkozódás, nyilván, ahogy az egyik prefektus belesétált valamelyik csapdájukba.

Gareth

Úgy érezte, mintha a szekrény falai egyre szűkülnének körülötte, pedig a józan eszével tudta, hogy ez lehetetlen. Mégis, ahogy ott kuporgott magára szakadni érezte a világot, és csak az mentette meg az összeomlástól, hogy mellette volt Gareth. Egészen hozzábújt, arcát a ruhájába fúrta. Otthon illata volt, de talán rossz ez a kifejezés, mert nem az a fajta otthon, amit boldogan hagytak ott, hanem az, ami védte őket - tulajdonképpen neki a testvére jelentette az otthont, és most már valahol Sherlock is.
- Ne okold magad... - Választ préselt ki magából, mert nem szerette, ha a testvére magára vesz minden felelősséget olyasmiért, amiben mindketten benne voltak. Nagy levegőket vett, hogy képes legyen folytatni, mert még volt mondanivalója.
- Nekem is lehetett volna több eszem. - Ebben a pillanatban nyílt a raktár ajtaja, egészen nyilvánvalóan azért, mert a prefektusok átjutottak minden csapdán és most átkutatják a környékbeli termeket. Jared hirtelen teljesen csendben maradt, annyit segített neki a bátyja közelsége, hogy legyen benne annyi, hogy még a lélegzetét is visszafogja, mert nem segített volna, ha a hangos és kétségbeesett szuszogása buktatja le őket. Léptek haladtak el a szekrény előtt, lassan, mintha az idegen azt mérlegelné, hogy megéri-e tovább menni és kutatni, de a szerencséjük úgy hozta, hogy egy lusta - vagy legalábbis a csapdák után meggyötört - hajszolót kaptak, így a prefektus szépen vissza is fordult, és az ajtó felé vette az irányt. Jarednek arra viszont már nem volt esze, hogy el tudja dönteni, biztonságos-e kimászniuk innen, úgyhogy ezt a bátyjára hagyta.

Gareth

- Mi egymásra vigyázunk - nagyon halovány volt a mosoly, amit sikerült előszednie, de ahogy behunyta a szemét és csak a bátyja karjait érezte maga körül, könnyebb volt elhinni, hogy tényleg nincs semmi baj. Persze az agyának egy belső zuga pontosan tisztában volt azzal, hogy szűk helyek ide vagy oda, itt nem igazán van mitől félnie, maximum egy dühös prefektus haragjától, aki viszont ugyanolyan diák, mint ők, mégis, az emlékek nem hagyták, hogy félvállról vegye azt, amit lehetett volna könnyedén is kezelni. Egy-egy hasonló eset után rendre elgondolkodott, hogy ez vajon örök életére így marad-e, vagy lesz még valaha jobb. Még szerencse, hogy az iskolában nem voltak liftek, ha azt kellene használnia valószínűleg mindennapos lenne nála a pánikroham, szekrénybe bújni pedig nem igazán akart a közeljövőben.
Aztán ahogy jött a prefektus, úgy el is ment, pár másodpercig még feszült csöndet hagyva maga után. Jared tudta, hogy Gareth valószínűleg azt figyeli, hogy mikor bújhatnak már ki végre biztonságosan a szekrényből, és ez a gondolat ha nehezen is, de elkezdte legyűrni a félelmét. Hiszen nem sokára vége!
A testvére puha érintésekkel jelzett neki, mikor már tiszta volt a terep, de Jared nem volt képes azonnal megmozdulni, csak mikor hallotta a szekrény ajtaját nyikordulni és a varázslat is elhangzott, akkor emelte fel a fejét, és lazított a szorításon. Beletelt jó pár másodpercbe, hogy meg is tudjon mozdulni, de aztán kimászott a szekrényből, és hatalmasat sóhajtva lerogyott elé.
- Köszi... - nézett fel kisvártatva félszegen a bátyjára. Senki másnak nem engedte volna, hogy így lássa őt, kicsinek és összetörtnek, tele félelemmel, de lehetett hét, tizennégy, vagy egyszer majd akár harminc éves is, abban biztos volt, hogy Gareth előtt nincs mit szégyellnie.
Csak mikor már elcsitultak a kedélyek, akkor jutott el addig, hogy rájött, hogy egy raktárba csöppentek.
- Szerinted érdemes lenne szétnézni? Hátha találunk valami hasznosat... - tekintgetett körbe, egyelőre még mindig a földön ülve, de már érdeklődően figyelve a helyet, ahova balsorsuk kényszerítette őket.

Gareth

Mindjárt szebb volt a világ, amint ott hagyhatta a szekrény szorongató mélyét, és újra egy tágasabb helyen lehetett. Ahogy ez megtörtént nem kellett sok idő, hogy a fiú érdekesebb dolgok után nézzen, mert a kíváncsisága határtalan volt. Így esett, hogy miután rájött, hogy lehet, hogy egy aranybányára bukkantak, már ami a kutatásaikat illeti, már fel is tápászkodott, és nekiállt nézelődni a polcok között.
Hamar el kellett ismernie, hogy úgy tűnik, alulmúlja a várakozásait a hely, de mivel nem volt jobb dolguk és azzal tisztában volt ő is, hogy egyelőre botorság lenne elindulni a szállásukra, nem állt meg az első kupac kacatnál, hanem előpecázta a saját pálcáját is, és szisztematikusan turkálta át a holmikat.
- Nos... igen - hagyta helyben a megjegyzést, mert az iménti játszótéri móka (avagy fogócska és bújócska) szépen példázta, hogy ez a szerkentyű mennyire is nem áll készen a használatra. Jared tulajdonképpen csak most gondolkodott el rajta, hogy vajon mi lett volna, ha elkapják őket, és így visszatekintve, a rettegéssel már a háta mögött, azért el kellett ismernie, hogy voltak mókás pillanatai a hajszának, főleg a csapdák állítása.
Már jó ideje csak a tárgyak zörgése, halk koppanása hallatszott, ahogy egymáshoz ütődtek néha, mikor egyszer csak Jared keze megállt a levegőben, és pár pillanatig meredten bámult egy pontra, aztán előre nyúlt, és a kezébe fogott egy nagyon szép, de értéktelen üveggolyót. Egy darabig méregette, mert nem volt benne biztos, hogy vajon nem csak a képzelete és az emlékei csalják-e meg évek távlatából, de aztán hangjában némi kérdő hangsúllyal fordult testvére felé:
- Gareth... - nyújtotta feléje a kis golyóbist, kíváncsian várva a reakciót, amiből kiderül, hogy vajon tényleg olyan-e, mint amire ő emlékszik.

Gareth

Kíváncsian várta, hogy a testvére mit fog szólni az aprósághoz, ami a keze ügyébe került. Kicsi volt még amikor ilyen üveggolyót ajándékozott a bátyjának, nem is volt benne biztos, hogy a színe tényleg ilyen volt-e, de Gareth reakciói egyértelműen elárulták, hogy a fiú jól emlékezett. Ő örült neki, hogy megtalálta a játékszert, mert kedves emlék volt neki, az egyik első olyan ajándék, amit a testvére tőle kapott. Egész jól emlékezett a napra, amikor megvásárolta a most előkerült golyó egyik testvérét. Egy szolgálóval kettesben sétáltak az utcán ruhavásárlás okán, mikor észrevett a földön egy érmét, odaszaladt, és aztán boldogan mutogatta az asszonynak, hogy mit talált. Az rámosolygott és mutatott neki egy kis boltocskát, egy ócskást, hogy ha szeretné, akkor benézhetnek oda, hogy elkölthesse a pénzt, már ha talál valamit olyan olcsón. Szinte pont úgy, mint most, a polcok között kutakodott a kisgyerek, hosszan nézelődve és kérdezgetve, hogy mire elég az érme, aztán végül rátalált egy filléres üveggolyókkal teli kosárkára, amibe beletúrt és egy kékes darabot húzott ki. Gareth a születésnapjára kapta tőle az apró játékot, ő pedig boldog volt, hogy kisgyerekként is tudott valamit adni, ami csak tőle, csak neki szólt. Aztán szép lassan feledésbe is merült részéről a golyó, nem látta többé, nem tudta, mi lett vele, és csak most jutott újra eszébe.
- Látod, nem is baj, hogy bekergettek minket ide! - vidult, örülve a gyerekkori emléknek. - Ki tudja, mit találhatunk még itt... Ahol ennyi ember megfordul, mint itt az iskolában, bármi előfordulhat - mondta, miközben a szemei már újra a polcokat pásztázták hasznos dolgokat keresgélve.
Gondolatai azonban hamar visszatértek a golyóhoz, és érdeklődve nézett fel testvérére.
- Tényleg, az eredetivel mi lett? - Úgy tippelte, hogy elveszett vagy valahol még mindig Gareth holmijai között lapul.

Gareth

Jared egyáltalán nem gondolta, hogy a történet ilyen fordulatot vesz. Ez több volt, mint amire számított, még ha meg nem is lepte túlságosan, hogy ilyesmi előfordulhatott, viszont egyelőre nem tudta eldönteni, hogy bánja-e, hogy felzaklatta a bátyját, vagy pedig jót tett azzal, hogy megmutatta neki az üveggolyót, mert Gareth nagyon erősen szorította, mintha nem akarná, hogy újra elvesszen.
A fiú egy darabig csöndben maradt a válasz után, és az arcáról olvasni lehetett azt a mély gyűlöletet, amit a férfi iránt érzett. Nem egy, nem két megaláztatást kellett tőle eltűrniük, mert a keménység és a szigor csak egy dolog, az nem tesz tönkre életeket, ha igazságossággal párosul, viszont az aljasság, az erővel való visszaélés mély sebeket ejt, mélyebbeket, mint az üvegszilánkok tehetnék.
Gareth kinyújtott tenyerén nem látszott semmi. A fiú jól tudta, hogy a dolog nem véletlen, mert ha egy gyermek keze össze van szabdalva, az olyan kérdéseket szülhet, amit a kicsiket gyötrők nem akarnak hallani, de mivel átérezte az egész helyzetet, tisztában volt vele, hogy ez a mozzanat nem a kézben okozott igazi sérülést.
Előre nyúlt, megszorítva a bátyja kezét egy pillanatra, lassan kialakuló férfias erővel de bíztatóan, büszkén - túl vannak a nehezén, ezen is, ilyesmit velük többé soha senki nem tehet. Aztán az elsuttogott szavakra újra előbújt belőle a bátyján csüggő gyermek, és megölelte testvérét, csak utána válaszolt.
- Rendben. Hozom a detektort.
Jared meglehetősen jó volt a beszéd nélküli kommunikációban, de ehhez kellett a bizalom, és hogy értse a másik érzéseit. Viszont noha kevés embert ismert, közülük legjobban Gareth-et, így reménykedett, hogy nem nyúlt nagyon mellé a reakcióval, és tényleg segíteni fog. Valahogy csak ki akarta mutatni, újra, hogy ők tényleg egy csapat.
Aztán elindult a raktár ajtaja felé, figyelve, hogy a másik fiú is jön-e vele.

Richárd

Halvány lila gőze sem volt arról, hogy miért kapta őt el a három teljese ismeretlen srác és miért hurcolják magukkal valahova. Balszerencséjére hátba kapták őt, így nem tudott a pálcája után kapni, ellenben attól megkímélte magát, hogy kapálózással és kiabálással adja a többiek alá a lovat és tegye érdekesebbé a szórakozásukat. Ennek köszönhetően az lett az egésznek a vége, hogy míg azok valami számára teljesen érthetetlen dolgon viccelődtek, Jared jóformán csak lógott a karjaik között, míg nem egy túlságosan is ismerős helyre nem értek.
Amikor rájött, hogy mi következik, szégyen-nem szégyen, mégis inkább tiltakozni kezdett, és befeszítette kezét-lábát, mint a macska, akit a szállítóba próbálnak benyomni, közben pedig fenyegetőnek szánt hangsúllyal ordított.
- ERESSZETEK EL!!! - mennydörögte, de mit sem ért vele, hárman sokkal erősebbek voltak, mint ő, és végül csak becsukódott mögötte a szekrény ajtaja.
Egyszer már volt itt, Gareth-tel el kellett bújniuk, de annak sem lett jó vége, a klausztrofóbiája pedig azóta sem javult. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy pánikszerűen menekülni próbált, először még csak fel sem fogva, hogy valaki más is van a szekrényben. Aztán mikor rájött, hogy bárhogy nyomja, az ajtók bizony kívülről lettek bezárva, a hátsó falnak esett és lecsúszott a szekrény aljába. Körülbelül itt jutott el az agyáig, hogy mellette Richárd reszket.
Nem tudta mire vélni, hogy ez mire jó, egy röpke pillanatig megfordult a fejében, hogy a srác ármánykodása, mert megtudta valahonnan a gyengéjét, de nem kellett sok hozzá, hogy átlássa, az is épp annyira meg van ijedve, mint ő. Ráadásul végképp nem volt ereje mindenféle összeesküvésen törni a fejét, mert még az előtt ki kellett innen jutni, hogy teljes erővel legyűri a félelem. Ez viszont már most lehetetlennek tűnt, főleg, hogy a pálcáik valahol odakint lehettek a földön, mert a zsebéből még érezte, hogy kivették, aztán pedig látta, hogy elhajították. De akkor mi legyen? Mi legyen?!
A fejét hátravetette és egyre felületesebben lélegzett. Nem lesz ez így jó. Richárd ezt a pillanatot választotta, hogy megszólaljon, ami egy kicsit talán visszarántotta őt a talajra, de nem eléggé.
- Fogalmam sincs - mondta őszintén, remegő hangon. Kezdte hallani a dobhártyáján a lüktetést, ami a közelgő szédülést jelezte, már pedig most nem szabad bepánikolni. Nem, nem, nem...
- Miért...? - csuklott el a hangja a kérdés közben, amivel azt akarta firtatni, hogy miért vannak ide bezárva, de a végéig nem jutott el, alig tudta visszatartani a kétségbeesés könnyeit.

Ricsi

Hangosan próbált számolni. Egy, kettő, három... Egy, kettő, három... Így telik az idő, de ötlete nem született, hogy hogyan juthatnának ki innen, ráadásul egyre fülledtebb lett a levegő a szekrényben. Hogyne, hiszen ketten használják. Eszeveszetten próbált visszaemlékezni, hogy Gareth ilyenkor mit tett, hogy megóvja őt a kiborulástól, és végül ezért is próbált meg valami beszélgetésfélét kezdeményezni annak ellenére, hogy ki volt az alkalmi társa a fogságban.
A vallomás viszont egy pillanatra kizökkentette a körforgásból, ami a levegővétel és a szédülés körül forgott. Próbálta munkára bírni az agyát, ami végül a visszájáról fogta meg a dolgot, mikor bosszúsan megszólalt.
- Remek. Akkor talán őket is be kéne zárni, mert éppenséggel együtt hoztak ide és mindhárman hímek. Nyilván ettől meleg lesz valaki - puffogott egy sort, de bármennyire is szerette volna, nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy mellette a fiú éppen kisírta a két szemét. Arra mindenesetre jó volt ez az egész, hogy elkezdett kevésbé figyelni a bezártságra, még ha a gyomra egy folyamatos görcsben is volt és kapaszkodnia kellett, hogy ültében el ne dőljön.
- Ez kevésbé nagy tragédia, mint hogy nem tudunk innen kimenni - mondta. Ugyan a két dolog között ok-okozati összefüggés volt, de ettől most inkább eltekintett. Végül megszánta a másikat, akivel ebben a szorult helyzetben hirtelen valami közös vonást érzékelt a klausztrofóbia miatt, és elmondott neki valamit, amit eddig csak a testvérének.
- Nekem fogalmam sincs, hogy melyik nemhez vonzódom. Mindkettőhöz? Egyikhez sem? Ötletem sincs - mondta, remélve, hogy ezzel megállíthatja a könnyeket, legalább annyi időre, míg a másik egy kicsit kicsodálkozza magát. Jó lett volna, ha ki tudnak találni valami megoldást arra, hogy kijussanak innen, de kezdett Jared számára nyilvánvalóvá válni, hogy az nem fog egyedül menni, még ha beszéd közben folyamatosan járt is a szeme, hogy rést keressen a burkolaton. Persze nem talált.

Ricsi

Nem tulajdonított túl nagy jelentőséget annak, hogy a másik hangosan sírt. Ez nem a klausztrofóbia miatt volt, erre ő is rájött, de nem tudta elítélni azokat, akik így vezetik le a feszültséget, még ha ő normál esetben nem is tartozott közéjük. Persze, egy szekrényben ülve azért más a helyzet. Ennek ellenére úgy volt vele, hogy talán jobb is, ha kisírja magát a gyerek, mert vigasztalót nem tudott - és nem is igazán akart - neki mondani, de ebben a szituációban teljesen felesleges lenne a könnyeit nyelve feszengeni.
Úgy tűnt, hogy amit mondott, az tényleg elterelte egy időre a másik figyelmét. Neki is jót tett a beszélgetés, kevésbé koncentrált a bezártságra, de még mindig nem volt elég nyugodt, hogy rendesen gondolkodni tudjon. Ricsi szavaira hümmögött egy párat, mert úgy volt vele, hogy majdnem tizenhat évesen azért már illene legalább valami halvány fogalmának lennie az egészről, de ennek inkább nem adott hangot. Helyette a számolás ütemét figyelte, miközben a fejét előre döntve masszírozta lassan a halántékát és az orrnyergét. Gyerünk Jared, találj már ki valamit! Azonban menekülési útvonal helyett valami teljesen irreális jutott az eszébe. Ráadásul mindkettejük balszerencséjére annyira ki volt borulva, hogy ki is mondta.
- Ha megcsókolnál akkor minden bizonnyal rájönnék - mondta némi késéssel, inkább erre figyelve, mert a szabadulással nem ment semmire. - A te lelki békéden már minden bizonnyal nem borítana nagyot ha kísérleteznénk - tette hozzá, de nem volt gúnyos a hangja, pusztán tárgyilagos. Már amennyire egy szekrényben remegő, félelemtől félholt srác hangja lehet tárgyilagos.
Igazából bele sem gondolt, hogy mit kér, csak mondta... De legalább addig sem rettegett teljes erőbedobással, amíg ezen járt az esze.

Ricsi

A hangsúlyból jött rá, hogy Ricsi komolyan vette, amit mondott, pedig ő maga sem volt teljesen biztos benne, hogy tényleg meg akarta-e tenni. Előbb-utóbb pedig szembe kellett néznie ezzel a problémával is, ennél jobb alkalom pedig nm biztos, hogy egyhamar elébe kerülne, ezen felül, akárhogy is nézzük, a félelmeinek is jót tett ez a lehetőség, mert hirtelen sokkal kevésbé volt riasztó a sötét. Naná, hiszen volt valami más, amitől lehetett félni.
A szavakat, amik kifejezetten beleegyezőnek tűntek mély csönd követte. Innen már nincs visszaút, ha most visszakozna akkor az nagyon rosszul venné ki magát, pedig a szíve éppen ki akart ugrani a helyéről - micsoda változatosság, most már nem a bezártság miatt.
Egy pillanat alatt átsuhant a fején, hogy az előbbi kérése hogyan hangozhatott. Valószínűleg éppen egy szívtelen, utálatos valakinek nézik, márpedig nem gonoszságból vetette fel ezt a dolgot. Igaz, talán a legutóbbi találkozásuk után ezt nem lenne könnyű elhitetni a fiúval. Ennek ellenére megpróbálta.
- Ricsi... - egy kicsit közelebb helyezkedett hozzá. - Én... Én nem akarlak kihasználni, szóval csak akkor, ha... - 'ha tényleg akarod' fejezte volna be, de közben a sötétben elmérte a távot, és a keze hozzáért a fiú vállához. Visszakapta, teljesen bizonytalan volt, de ha nem kapott elutasítást, akkor egy mély lélegzet után még közelebb helyezkedett. Furcsa volt ez az egész. Fogalma sem volt, hogy mit is kéne csinálnia, kétségbeesetten próbált valami kapaszkodó után kutatni a fejében, de képtelen volt szavakkal megfogalmazott gondolatokat kreálni. Végül egy életem, egy halálom stílusban előre hajolt, ujjaival a fiú könnyáztatta arcát kereste, és ha megtalálta, akkor puha mozdulattal maga felé fordította. Centik voltak közöttük, aprócska távolság, aztán már az sem.

Ricsi

Iszonyatosan félt. Fogalma sem volt róla, hogy mit kellene éreznie, hogyan kellene mozdulnia, hova kellene tennie a kezeit, de valahogy csak eljutottak addig, hogy elmélyült a csók. Nem vette észre, hogy Ricsi ügyetlen lenne, mert neki sem volt semmi tapasztalata, pont úgy bénázott, mint amaz, csak egyszerűen próbált óvatos lenni és nem tolakodó, bár felmerült a kérdés a fejében, hogy hogyan lehet nem tolakodónak lenni, miközben valakinek a szájában van a nyelve? Számára ez valami összeegyeztethetetlen ellentét volt, amibe igazából még sohasem gondolt bele, most viszont kénytelen volt elég intenzíven szembesülni a kérdéssel.
Végül az ilyesmit inkább most elhessegette és csak az érzésekre figyelt. Kellemes volt ez az egész, még ha nagyon ijesztő is, és mikor Ricsi a nyakába kapaszkodott akkor valahogy... Valahogy még közelebb kerültek, és...
Hirtelen túl kevés lett a levegő és megremegett. Érezte maga körül a vékony karokat, amik szintén nem tűntek túlságosan sziklaszilárdnak és egy hirtelen jött ötlet nyomán ő is átölelte a fiút. Furcsa volt ennyire közel lenni valakihez, aki nem a testvére. Nos... hát tulajdonképpen a mostohatestvére, de ha ez most eszébe jut, akkor bizonyára úgy repült volna a szekrény másik sarkába halálra szégyellve magát, hogy talán még ki is szabadulnak, mert kitöri a fát. De szerencsére ez most meg sem fordult a fejében, úgyhogy nyugodtan átadhatta magát az újdonság varázsának.
Végül már nem is tudta mennyi idő telt el, mikor elszakadtak, lehetett pár perc de jóval több is, teljesen összefolytak a dolgok. Levegőért kapott és fejét a másik fiú vállára ejtette, miközben teljes testében remegett. Képtelen volt megszólalni.

Ricsi

Jó ideig tartott, mire rájött, hogy Ricsi már alig remeg. Ez jót tett neki is, erőt merített belőle, még ha nem is tudta teljesen megállítani az önkéntelen mozdulatokat. Már nem is volt benne biztos, hogy miért remeg, mert a listán ott volt a tudata szélét kaparászó bezártság, a tény, hogy ez az első csókja és az is, hogy egy fiúval történt meg... és élvezte. Amikor vége szakadt a csóknak és megérezte a hátán a fiú tenyerét, ami nyugtatóan simult rá, hatalmasat sóhajtott.
- Igen... - felelte remegő hangon, de egyelőre képtelen volt rávenni magát, hogy távolabb húzódjon vagy legalább a fejét felemelje, pedig úgy érezte, hogy azt borítékolni lehetne, hogy Ricsinek csakhamar elege lesz abból, hogy ráakaszkodik. De sajnos csak lassan csillapodott a félelme, noha már túl volt a nehezén, viszont ezzel együtt újabb kérdések tolultak a fejébe.
- Azt hiszem... Kipipálhatom a fiúkat a listán... - mondta, és hirtelen nevetni támadt kedve, mert hát mégis csak megoldotta egy nagy kérdésnek legalább a felét, de ez rögtön elmúlt, amint jött a következő gondolat. - Csak most... Fogalmam sincs, hogy merre tovább - emelte fel végre a fejét, bár nem sietett kibontakozni az ölelésből. Egy darabig ez után csöndben gondolkodott azon, hogy ez mit is jelent a jövőre nézve. A bátyja felől nem aggódott, nyilvánvaló, hogy őt nem fogja zavarni ez a fordulat, viszont jó pár nehézséget felvet egyéb téren. Na meg azt még mindig nem tudja, hogy a lányokkal mi a helyzet. Hát, talán majd egyszer azt is lesz lehetősége megpróbálni... Erről viszont egy újabb kérdés jutott eszébe.
- Ezt illik... Megköszönni..? - szaladt ráncba a szemöldöke, bár kimondva még sutábban hangzott, mint mikor kigondolta.

Ricsi

Valahogy megfeledkezett arról, hogy ő elvileg utálja ezt a valakit. Hogy pár napja még a szemét is ki tudta volna kaparni, sőt, gyakorlatilag még egy fél órával ezelőtt is. Mennyi mindenen segít egy közös félelem, igaz? Na meg még néhány egyéb esemény.
Ricsi válasza pedig hirtelen fényt gyújtott a fejében. Hát persze, így már érti! Igaz, az még mindig nem tiszta neki, hogy miért nem szólt Gareth, hogy beszélgetett valakivel a bájitallal, de ezt majd tőle megkérdezi, ha egyszer csak előkerül. Viszont az biztos, hogy Ricsinek nem lehetett könnyű ezt az egészet átélni, mert mint a mellékelt ábra mutatja, az ismerősei nem voltak vele túl elfogadóak.
- Sajnálom, hogy megütöttelek. Féltékeny lettem, amikor láttam, hogy Gareth neked csinált kakaót... tudom, gyerekes. De nekem azt mondta, hogy nem ismer téged, és nem értettem. Aztán meg azzal a beszólással rettenetesen felidegesítettél a vonaton - fakadt ki. Muszáj volt beszélnie, mert közben újra elemi erővel telepedett rá a sötétség és a szűk helyektől való félelem, viszont amíg beszélt, amíg voltak hangok, addig egy fokkal jobb volt az egész.
Végtelenül meglepődött, mikor Ricsi simítását érezte magán, de ezzel úgy vette, hogy annyira nem zavarja a másikat, ha összekapaszkodva maradnak, amíg nem jut eszükbe valami megoldás. Visszaejtette a fejét a srác vállára, és ekkor vette észre, hogy egyre gyorsul a szívverése... ez már megint a klausztrofóbia lesz. Neki jó volt, ahogy a forró tenyeret érezte a hátán, úgyhogy úgy gondolta, talán viszonozhatná, hátha Ricsinek is segít egy kicsit. Ahogy a másikat ölelte ujjaival mintákat kezdett rajzolni a hátára.
- Próbáld meg kitalálni, hogy mit rajzolok. Arra figyelj, ne a szekrényre - javasolta, míg ő arra igyekezett összpontosítani, hogy használhatóak legyenek az ujjal rajzolt vonalai. Viszont az idő egyre telt, és már ez sem volt elég, gondolatban újra számolni kezdett, ráadásul nem volt benne biztos, hogy meddig maradhatnak még így. Már ez is jóval több volt, mint ami illendő, legalábbis érzései szerint.
- Khm... - kezdte némi torokköszörüléssel. - Nem igazán akarlak elengedni... Attól tartok, hogy ha nem érzem, hogy van itt valaki, akkor összeomlok, túl rég vagyunk itt... - vallott halkan.

Ricsi és Gareth

Pozitív csalódás volt, hogy Ricsi is bocsánatot kért. Talán mégsem az a kis undorító féreg, aminek elsőre nézte. Nos... biztos, hogy nem az, mert akkor nem kapaszkodna éppen belé és nem abból próbálna erőt meríteni, hogy azért nincs teljesen egyedül, mert ott van vele a kelepcében a srác is. Igaz, annyival hamarabb fogy el a levegő... De már tökmindegy, csak ne eressze el, mert abból csúfos módon sírás lesz, és most Jared részéről.
Ahogy a fiú hátához ért az összerezzent, Jared pedig csitítva simította meg.
- Nyugi - mondta. - Nem akarok rosszat, csak muszáj figyelmet terelnem - magyarázta, miközben a firkákhoz látott.
Nem sokkal később már éppen annak a magyarázatához fogott, hogy miért is nem fogja elereszteni Ricsit, amíg itt vannak, mikor hirtelen zajt hallott kintről és egy pillanat múlva kitárult az ajtó. Be kellett csuknia a szemét, túl sok lett hirtelen a fény, de annyira megijedt attól, hogy esetleg az őket bezáró szemetek jöttek vissza, hogy teljes testében összerezzent. Aztán meghallotta a bátyja hangját és visszahuppant a szekrény aljára, hatalmasat sóhajtva közben. Oké, most már minden rendben lesz.
Aztán eszébe jutott, hogy milyen szituációban talált rájuk Gareth és érezte, hogy hirtelen az arcába tolul minden vér. Oké, mondjuk még mindig jobb, mintha olyanok jönnek, akik összeverni akarják őket, ráadásul a szekrény is végre nyitva van és most már nem fognak ott aszalódni össze a deszkák börtönében, de azért ez nem kicsit volt kínos. Hát még amikor Gareth meg is szólalt.
Jared az arca elé kapta két kezét. Tudta, hogy tőle kérdezett Gareth, még akkor is, ha azóta sem volt lelkiereje felnézni rá, úgyhogy előbb-utóbb valami válaszfélét kellett összehoznia.
- Mmmmnyüüühhh - Ennyire futotta első körben a tenyerei rejtekéből, aztán megpróbálta magát összekaparni annyira, hogy emberi nyelven is felelni tudjon. - Csak... nagyon féltünk és.... öhhh... - akadozott a mondanivalóval, míg nem végre elvette a kezeit az arca elől és segítségkérően Ricsire nézett. Az viszont láthatóan pont annyira zavarban volt, mint ő, szóval nem sokra számíthatott tőle.
Végül Jared nagy levegőt vett és felnézett a testvérére.
- Nem tévedsz - mondta kerek-perec, a következő pár percre részéről inkább mély csöndbe burkolózva. Legalább addig, amíg eldönti az arcbőre, hogy most akkor leég-e róla vagy sem.

Ruarc
SVK-MM tanterem

Annak ellenére, hogy a péntek általában péntekenként nem szokott dolgozni, most mégis sokáig volt bent munkában. Némi túlóra a jó időre való tekintettel, ha már egyszer annyian járnak be ilyenkor a Falatozóba. Ennek okán aztán mikor felért a kastélyba már jócskán tizenegy után járt az idő. Azt tervezte, hogy felmegy a szobába és ki is dől, de valahogy nem volt igazán álmos még, talán a rengeteg teától, amit megivott az este folyamán. Így válhatott lehetségessé, hogy mikor meglátta a kísértetszerű alakot az egyik folyosón haladni, ő maga is a nyomába szegődött. Nem úgy tűnt, mintha Ruarc járőrözne, úgyhogy kíváncsi volt rá, miben is sántikál. Megint szökne..? Nagyon furcsa volt az, ahogy közlekedett, legalábbis első pillantásra mindenképp úgy tűnt Sebastian számára, hogy itt valami egyébről van szó, mint egy szimpla éjszakai járkálásról, úgyhogy ezt meg akarta nézni magának. Oké, persze már semmi köze hozzá, talán nem is kellene, de valahogy az utóbb történtek után mégis csak érdekelte a dolog. Na meg úgy általánosságban is túlságosan dolgozott a gyanakvás benne, főleg, ha az albínó fiúról volt szó.

Nem látta, hogy a másiknál lett volna bármi, ami szökésre utalhat, de talán csak az ő figyelmét kerülte el a sötétben. Viszont miért jár mezítláb? Kész rejtély volt az egész, amit nem értett, csak úgy nem, mint sok más dolgot a fiú körül, de mióta beszélt Radúzzal és volt ideje gondolkodni a dolgon, igyekezett nem undorral fordulni a másik felé, még ha továbbra is félt tőle. Viszont ez az egész séta, ami keresztülhaladt lényegében az egész kastélyon, most jobban piszkálta a kíváncsiságát annál, hogy esetleg az ellenszenve domináljon, és mikor a fiú eltűnt egy ajtó mögött, akkor ő is követte és megállt előtte. Milyen hely ez? Nem mert világítani a pálcával, anélkül meg esélytelen volt, hogy elolvassa a kiírást, úgyhogy végül sóhajtott egyet. Nem mert csak úgy a másik után menni, mert mi van, ha megtámadja valami melodimágus akármivel? Így viszont kénytelen volt némileg leengedni az eddig tökéletes védelmét, hogy a másik hallhassa, hogy itt van. Már ha egyáltalán figyelt arra, hogy van-e bárki a környéken, mert talán túlságosan is céltudatosan haladt ahhoz, hogy igazán körültekintő lehessen. Aztán mikor már úgy egy perc is eltelt, akkor Sebastian is belépett a terembe, éberen figyelve minden moccanásra, rezzenésre, mert nem szerette volna, ha egyenesen belesétál valami általa nem ismert varázslatba.

Fogalma sem volt róla, hogy a másik észrevette-e jöttét, de mikor belépett a terembe, akkor megállt, reményei szerint mindenre felkészülve. Készen volt arra is, hogy akár azonnal előkapja a varázspálcáját és megpróbálja magát megvédeni, ha arra lenne szükség, de végül ezt szerencsésen megúszta. Nem történt semmi, csak a csend fogadta, de egyelőre hagyta felszínes gondolatait védelem nélkül kavarogni, hiszen ő volt az, aki a másik után lopózott. Nem akart rosszat, tényleg nem, csak kíváncsi volt, és ahogy tovább lépdelt meglátta a fiút is ismét, aki éppen egy zongora mellett állt. Hozzáért, aztán elkapta a kezét, mintha csak megégette volna, de utána ismét megpróbálta... Különös. Még néhány lépést tett, de aztán pár méterre Ruarctól megállt, mert nem merte megzavarni ezt a furcsa jelenetet. Egészen különös látványt nyújtott a másik, ahogy hálóruhában figyelte a zongorát, na meg a mezítlábasságon a fiú még mindig meg volt átalkodva egy kissé. Nem nagyon tudta mire vélni ezt az egészet, de éppen ezért volt egyre kíváncsibb és kíváncsibb, és ezért nem akart egyszerűen sarkon fordulni sem, hogy távozzon. Egyszerűen látni akarta, hogy mi sül ki ebből, még ha a meggondolatlanságát a fáradtsága is szülte. A másik, ha esetleg észrevette őt, akkor főleg érdeklődést észlelhetett a zongora és a cselekmény irányába.

Nem tudta, hogy a másik nem vette észre vagy nem akarta észrevenni, de nem igyekezett olyan nagyon, hogy felhívja magára a figyelmet. Volt valami roppantmód lenyűgöző az egész jelenetben, ahogy a holdfényben szinte vakítóan fehér alak a zongorával foglalkozott. Aztán levette a pizsama felsőt is, úgyhogy Sebby most már biztos lehetett benne, hogy a fiúnak fogalma sincs arról, hogy figyelik őt, ellenben ő nem tudta elszakítani a tekintetét a látványtól, mert bár még mindig félt Ruarctól, a jelenet különös szépséget nem tudta nem észrevenni. Vékony volt a karja és törékenynek tetszett az egész alakja, ami éles kontrasztot mutatott a zongorával miközben játszani kezdett, de a haján is szinte csillogott a holdfény, a dallam pedig, ami felcsendült, egészen varázslatos volt. Szerette a zenét, mert kifejezőnek érezte, olyasminek, ami teremtő erővel bír, és nem csak érzéseket hoz létre, hanem lelkeket is gyógyít.
Sebby végül csak csendesen leült törökülésbe ott, ahol éppen volt, úgy nézte és hallgatta ezt az egészet, egyelőre pedig nem tudta még eldönteni, hogy megpróbáljon-e azelőtt távozni, hogy a másik befejezi, hogy ne zavarja meg azt, ami történik, vagy várja meg, nyíltan vállalva, hogy figyelte őt. Nem szeretett leskelődni, de most lekötötte a zene, meg ez a különös terem is, aminek olyan furcsa volt a hangulata. Valahol azért kaparászott benne a lelkiismeret, mert talán nem kellene ezt tennie, de ha a másik nem foglalkozott vele, akkor talán mindegy is. Figyelmesen hallgatta inkább a zenét, nézte a mozdulatokat, és közben kicsit talán ki is kapcsolt az agya. Nem volt nehéz, mert ilyen kései órán a dallamok könnyen elragadták.

Egy idő után, ha akart sem tudott volna mozdulni. A zene megbabonázta, lebilincselte, és szinte pislogni is elfelejtett, ahogy egyre nagyobb lendületet vett. Ez most nem volt rá olyan rémítő hatással, mint a fiú dala, de azért valahogy, mikor már feszültnek tetszett az egész, jobbnak látta, ha védekezőn felhúzza maga előtt a térdeit. Körbeölelte saját lábát, és úgy nézte a fehér alakot, aztán egyszer csak félbeszakadt az egész, Ruarc rácsapott a zongorára, amitől Sebby riadtan összerezzent. Nem tudta, mi történt ilyen hirtelen, de azt meg merte volna tippelni, hogy a másik fiú az érzéseit adta bele ebbe a dallamba, majd abba is, ahogy véget vetett neki. A védelmét is ösztönből vonta újra fel, csak hogy aztán a következő pillanatban rájöjjön, hogy nem szabad, most nem, mert akkor csak rosszabb lesz az egész, ha a másikat váratlanul éri a jelenléte, úgyhogy ösztöneivel ellenkezve engedte le ismét. Nem mozdult, de átcikázott a fején a gondolat, hogy az, hogy itt maradt, mégsem volt jó ötlet, mert mi van, ha a másik bántani fogja..? A legutóbbi eset után igazából nem is csodálkozott volna rajta. Meg úgy általában sem volt már biztos, hogy mit is várhat egy ilyen furcsa valakitől. Másrészről viszont nem akart elsunnyogni, mint valami tolvaj, miután végighallgatta ezt az egészet, úgyhogy mindenre felkészülve kuporgott tovább a helyén, miközben tekintetét egy pillanatra sem szakította el a másiktól.

Megremegtek az üvegek, amitől ismét összerezzent, de már nem ijedt meg annyira. Úgy gondolta, hogy a másik biztosan nem vette őt észre, különben nem viselkedne ennyire nyíltan, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is rejteni szeretné a tetteit. Nem látta, hogy sír, ennyire nem volt jó a szeme, de a szipogás hangja erre engedett következtetni, amitől egy kicsit elszomorodott ő is. Valami baj van a sráccal, nyilvánvaló, hogy kínlódik, ő pedig most éppen rettenetesen szégyellte magát, mert látta ezt. Nem kellett volna követnie, rossz ötlet volt, de most már nem lopózhat csak el úgy. Azt mondta a másiknak, hogy meglopja, ha gondolatokat hallgat kérdezés nélkül, de az sem különb, ha ő ezt végig nézi, és szó nélkül távozik. Nem tudta még mit tegyen, de abban már most biztos volt, hogy túl sokáig maradt.
Aztán a halk hang, ahogy a másik bocsánatot kért a zongorától és megsimogatta, megrepesztette a falat, amit köztük feszült. Le még nem omlott, közel sem, de Sebby talán kezdett átlátni a résen, és összeállt a kép, a zenével, a történésekkel, a legutóbbi érzelmekkel együtt. Még mindig nem tudhatta, hogy pontosan mi történt, de azt igen, hogy Ruarcnak nagyon fáj. Hát egy éve nem éppen ő volt az, aki mindent megadott volna azért bánatában, hogy valaki egy kicsit magához szorítsa? Védje meg?
Nem tudta, hogy a másiknak tényleg szüksége van-e erre, vagy el fogja lökni, esetleg meg fogja támadni, de meg akarta kockáztatni. Sajnálta őt, mert a magányt ő is ismerte. Még mindig viszolygott tőle, ha arra gondolt, hogy mikre képes, de nem tudott elmenni egyszerűen egy ennyire megtört alak mellett, mert valahol időközben összeszedett némi empátiát talán.
Felkelt hát és halkan szusszanva lépett közelebb a másikhoz. Lehet, hogy meg fogja ütni. Nem baj, gyenge, vézna, nem tudja bántani. Akárhogy is lesz, meg kellene próbálni…
Talán csak a fáradtsága tehetett róla igazán, hogy végül valóban a fiú mellé ült, aztán átkarolta vékony vállait. Nem fogta le, le lehetett rázni az érintését, de jobb híján közben gondolatban üzent.
„Tudom, hogy hallod… nem akartam ezt meglesni, de így esett mégis. És úgy gondolom, hogy jobb, ha tudod. Sajnálom” – hajtotta le a fejét.

Ruarc

Igazából talán egyáltalán nem volt jó ötlet, hogy csak úgy leült a másik mellé, már legalábbis annak fényében biztosan nem, hogy a fiú úgy ugrott fel, mint akit áramütés ért. A zongora hangja fájón zengett fel, ahogy az apró tenyér érte, és Sebbynek egy töredékpillanat alatt átfutott a fején a gondolat, hogy ennél talán még az is nagyobb zajt csapna, ha Sherlock ugrana fel rá a maga súlyával. Mégis, ahogy látta, hogy mi következik, teljesen automatikusan mozdult. Felpattant, ezzel odébb lökve a zongorapadot, aztán a fiú után nyúlt, de mivel elsőre csak a ruhát sikerült elkapnia a háta közepén és úgy rántotta vissza az esésből, utána még egy mozdulatra szükség volt, hogy a derekát fogva egyensúlyba állítsa, már csak azért is, mert a trikó bizony reccsent egyet. Még ő is meglepődött egyébként, hogy a másik mennyire vékonyka, tényleg csak gyerekként tudott rá gondolni, most még inkább, hiába voltak hasonló korúak.
- Nem hallottad, hogy jövök? - kérdezte aztán őszinte meglepettséggel a hangjában. - Nem akartam fennhangon megzavarni a zenét, szóval itt beszéltem neked fejben - pislogott rá, közben el is engedve és egy lépést hátrálva tőle, mert nem tudta, hogy ezek után mégis mire számítson. - Rendben vagy? - kérdezte még, aztán várakozó álláspontra helyezkedett. Ötlete sem volt, hogy mi jön, simán lehetett ebből újabb kiabálás, vagy valami melodimágus technika, amit nem is ismer, de még akár, bár nagyon talán, az is megeshet, hogy normális választ kap. Végül is vannak még csodák.

Ruarc

Lehetett volna azt mondani, hogy meglepte a dolog, de nem. Azok után, hogy előbb Rémi fordult ki önmagából a szeme láttára, aztán Ricsi hullott darabjaira a karjai között, majd végignézte a testvére tüneteit és ennek kapcsán már addig is eljutott, hogy utánaolvasson mindenféle lelki problémáknak, már nem érte teljesen felkészületlenül, hogy a másik sírva kapaszkodott előbb belé, aztán összecsuklott. Kétségtelen, hogy megijedt ettől, mert első pillantásra nem tudta felmérni, mekkora a baj és az is átszaladt a fején, hogy a fiú elájult, de azért még magához mérten is egészen realista gondolatok szaladtak át hirtelen a fején, miközben ő maga is hirtelen letérdelt a másik elé, mert elkapni már nem volt módja, miközben a fiú lábai feladták a harcot.
Egyelőre nem tudta, hogy hozzá merjen-e érni, de amennyire az előbb elkábította a zene hangulata és a fáradtság tompasága, most épp annyira előtérbe került a logikus énje. Hiába nem kedveli, nem hagyhatja itt így, és annak fényében, hogy a másik már eleve betegesen sovány, szinte biztos, hogy orvosra lenne szüksége... ez viszont még odébb van.
- Figyelj rám! Hallasz? - beszélt hozzá továbbra is halkan, még ha úgy is tűnt, hogy teljesen felesleges. A sekély lélegzet hangjai nem jelentettek semmi jót, a másik valószínűleg teljesen kiborult, akkor pedig először megnyugtatni kellene egy kicsit. - Megfogom a kezed - kommentálta, hogy mit csinál, és valóban a fiú keze után nyúlt, hogy a mellkasára simítsa, még ha az elméjében egy hátul kaparászó csendes hangocska éppen az ellenérzésekről is beszélt. Még jó, hogy ezt a másik nem hallhatta, Sebastian meg egyelőre félresöpörte.
- Lélegezz velem egyszerre, érzed? - mutatta neki, remélve, hogy ha elégszer mondja el, akkor a másik talán hallgat is rá, és kicsit csillapodik ez a rohamszerű valami. Ha kellett, akkor elismételte, egészen addig, míg a másik valamilyen reakciót nem adott rá.

Ruarc

Megfeszült figyelemmel kísérte a fiú minden egyes mozdulatát, mert fogalma sem volt egyelőre, hogy mekkora is a baj, de ha egészen addig nem is volt benne biztos, hogy jó nagy, amint a másik felsírt, már biztos lehetett benne. Egy kicsit maga is megijedt, hogy most mi történik, és hogy egyáltalán mit is kéne tennie ebben a helyzetben, mert az láthatóan nem segített, hogy igyekezett nyugtatni a fiút. Végül jobb híján magához vonta átkarolva és lassan ringatva, miközben azon gondolkodott, hogy vajon eltudna-e vele jutni a gyengélkedőig, ha megpróbálná. Mégsem mert vele csak úgy véletlenszerűen elindulni, mert fogalma sem volt róla, hogy vajon nem kap-e valamilyen rohamot netán út közben, mármint azon a sírógörcsön felül, ami már most is megvolt.
Nagyot szusszant, amitől megrebbentek a hófehér hajszálak, és kénytelen-kelletlen megadta magát a helyzetnek, mert ez bizony most legilimenciáért kiáltott. Az állandóan magánál hordott bájitalok között volt nyugtató is, mert voltak páran a közelében, akiknek akár szüksége is lehetett volna rá, de mivel nem tudta, hogy a gyerek allergiás-e bármire, így kénytelen volt előbb utánanézni a dolgoknak. Ha semmire sem válaszol, akkor muszáj így, márpedig Ruarc láthatóan nem volt beszédképes állapotban.
Elcsitította magában a riadtság hangjait, hogy koncentrálhasson, aztán behatolt a fiú elméjébe. Igyekezett diszkrét lenni és csak azt nézni meg, amire feltétlen szüksége volt, de fogalma sem volt merre induljon, és a fiú fejében képeken alapuló emlékek helyett sokkal inkább hangokat és érzéseket talált. Próbált aztán megfogni valami orvosi emléket, hogy megtalálhassa, amire szüksége van, de annyi volt a gyengélkedős esetekből, hogy eltartott egy darabig, amíg megtalálta az elsőt. Kicsit el is szégyellte magát, mert egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy a másik ennyit betegeskedett, de most nem volt idő arra, hogy ezzel foglalkozzon. Amikor végre megtalálta a vélhetően első esetet, aminél reményei szerint az is elhangzott, hogy van-e valamilyen allergiája, megállt, és hagyta magának, hogy elmélyedjen a képben. Meglepődve hallgatta, hogy vámpírharapások miatt akarják tesztelni a fiút, hogy nem kapott-e el valamit, aztán következett a szokásos bájitalainak a listája, erősítők és vérképzők, végül pedig valóban rákérdezett a javasasszony arra is, hogy van-e allergiája. Mivel a válasz nemleges volt, így Sebby azonnal kihátrált az elméjéből, és a szütyő után nyúlt, amiben a fiolákat tartotta. Megkereste a szükségeset és pár pillanatig tallózott rajta, hogy mit is csináljon most vele, de végül csak Ruru szájához tartotta, és reményei szerint sikerült is leönteni a torkán.

Ru

Lassan csitulni kezdett a másik, halkabb lett a lélegzet és a sírás hangjai, de Sebby ezt csak a tudata peremén érzékelte, hiszen arra koncentrált, hogy a másik fiú fejéből halássza ki azokat az információkat, amik kellettek ahhoz, hogy beadhassa neki a nyugtató bájitalt. Ettől függetlenül a változás feltűnő volt számára így is, csak éppen másképp, hiszen egyáltalán nem volt mindegy, hogy egy zilált, kapdosó elmével van dolga, vagy olyannal, ami koncentrál.
Ruarc pedig most határozottan figyelt. Hogy mire, arra Sebby nem jött rá azonnal, mert még a megfelelő emlékképeket kereste, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat a fiúnál, hiszen egészen másmilyen alapjai voltak az emlékeinek, mint egy látónál. Kicsit arra tudta volna hasonlítani, mint amikor Feather fejébe nézett bele, csak a kutyánál a homályos vonalú képek mellett teljes csend honolt az elmében, itt viszont épp ellenkezőleg - minden csupa hang volt.
Teljesen véletlenül botlott bele egy olyan emlékbe, amiben a fiú éppen tőle félt. Átsuhant csak az egész, ki tudja miért, talán mert a másik éppen ilyesmire gondolt, de mielőtt kihátrált volna a fejéből, megtorpant egy pillanatra. Meg akarta érteni, hogy mi történt, miért nem egyeznek és miért olyan furcsa a másik, hogy még mindig nem tudja őt hova tenni, és azt is, hogy miért mondta rá, hogy szörnyeteg. Nem lesz többé ilyen lehetősége rá.
Bár már most nyomta a dolog a lelkiismeretét, mégis rászánt egy rövid időt, hogy körbejárja az emléket, hiszen a másik már úgyis nyugodtabban lélegzett és nem fenyegette annyira, hogy baja lesz ettől az egésztől. Tényleg igyekezett, épp csak meghallgatta, hogy mit hall belőle a másik... aztán hirtelen leesett neki, hogy mire figyel a fiú annyira. A szemei riadtan pattantak ki, de azért el nem eresztette a másikat, viszont aztán mikor megérezte az érintést is az arcán, akkor levegőt venni is elfelejtett. Most már biztos volt benne, hogy Ruarcnak sikerült a varázslat mögé férkőzni, így, hogy a legilimencia használatával ő maga nyitotta meg az utat a mágiája számára, és ahogy a felszínes érzéseket is látta a fiú fejében, le sem lehetett volna tagadni, hogy éppen a dallamát nézegeti. Lassan eresztette ki a tüdejében rekedt levegőt, erővel intve nyugalomra magát két okból is. Egyrészt a fiúnak nem hiányzott még egy kiadós fejfájás is, ha figyelmetlenül és hirtelen szakad el a tudatuk, másrészt pedig mert már úgyis mindegy volt. Nem volt értelme odébb lökni a másikat, ha már hallotta, hiszen most már nem számított, hogy meddig figyeli, és amúgy is teljesen kettős érzéseket idézett benne ez az egész. Nem zavarta igazán az, hogy az arcát érintette a fiú, hiszen tudta, hogy a rosszul látók így tájékozódnak mások kapcsán, de közben mégis tiltakozott a lelkének egy kis darabkája, mert túl védtelennek érezte magát valami ismeretlennel szemben, hiszen most a lelkét is méricskélték, nem csak a vonásait.
Nagyon sóhajtott végül és megmozdult. Elméjük elszakadt egymástól, ő megtudta, amit akart, sőt, még annál is többet, és ideje volt, hogy a fiú megkapja a nyugtatót. Miután megitatta vele, Sebby még várt egy kicsit, aztán mikor érezte, hogy elnehezednek a fiú tagjai, akkor elrakta a szütyőt és nekiveselkedett, hogy felemelje.
- Na, gyere Ru - dünnyögte, leginkább csak magának. Nehezebbre számított egyébként, na meg arra, hogy útközben meg kell majd állnia vele pihenni, de a fiú meglepően könnyű volt, úgyhogy nem aggódott amiatt, hogy eltudja-e vinni a gyengélkedőre. Most értette meg igazán, amit nem is olyan régen hallott valakitől, mert valahogy most neki is olyan érzése volt, hogy képes lenne egy rossz mozdulattal összetörni, akit éppen fog. Félrerakta azonban egyelőre ezt a gondolatot, mert a gyakorlatias énje teljesen hülyének nézte érte, helyette inkább valami csendes melankóliával menetelt a gyengélkedő felé a másikkal. Volt számára valami egyelőre megemészthetetlenül furcsa ebben az egészben, az érzékelésben, a kiborulásban, mindenben.

Haladó legilimencia óra
SVK tanterem
Október 4., 17:00

Miután kiderült, hogy két olyan tanonca is lesz, akik még akkor kezdték el a tanulást, mikor ő is, nem sokáig húzta az időt, rögtön az iskolakezdés másnapjára órát hirdetett. Nem lehetett azt mondani, hogy túl ideges lett volna attól, hogy órát kell tartania, ráadásul nála idősebbeknek, hiszen tudta, hogy képes elvégezni a feladatot, és már nem is teljesen kezdőkkel állt szemben. Amiatt azért lényegesen jobban aggódott volna.
Mivel nem volt jobb ötlete, és úgyis a bátyja lett az SVK tanár, így végül tőle kérte el a termet. Ezzel még valamit kezdenie kell majd, mert jó lenne olyan helyet találnia, ami eléggé csendes az elmélyüléshez, és nem is kell a használatához senkit sem kitúrnia a felségterületéről. Ez azonban még a jövő zenéje, most más dolga volt, nevezetesen az, hogy felmérje, hogy hol is tartanak újdonsült diákjai.
Míg várt rájuk, addig a tanári asztallal szembe húzott egy padot és odatett két széket is. A két asztal nem ért össze, annyira azért nem akart ő közel lenni másokhoz, kellett a távolság, de úgy ítélte, hogy kicsit kényelmesebb lesz, ha nem kell átkiabálnia a fél termet két ember miatt. A padra lerakott aztán egy kancsó teát is meg két bögrét, míg magának kakaót kerített, aztán két perccel öt előtt - vagyis a hivatalos órakezdés előtt - leült a tanári asztal mögé, két tenyere közé fogta a kakaós bögrét, és várt. Most már talán egy kicsit mégis csak ideges volt.

Legilimencia
Haladó tanóra

Nem kellett sokáig várni arra, hogy befusson az első ember. Nem kellett csalódnia Viktorban, nagyon is időben érkezett, Sebby pedig örömmel fogadta.
- Pedig már épp kérni akartam - jegyezte meg egy félmosollyal a magázódás kapcsán, de persze csak viccelt, kicsit próbálva oldani ezzel a saját feszengését is. - Hát, mivel ilyen gyorsan a lényegre tértél, az első kérdésem ez lesz feléd. Miért nem tudtad még befejezni a legilimenciát? A papírok szerint, amiket kaptam, harmadik szinten áll a tudásod, ami ennyi idő után eléggé... kellemetlen - mondta. Persze azért Viktor kérdését sem engedte el a füle mellett.
- Fogalmam sincs, még nem volt időm kitapasztalni így a tanév második napján - ráncolta a homlokát töprengő arckifejezéssel. - De majd szólok, ha már tudom - ajánlotta fel, majd inkább fel is lapozta azokat a papírokat, amiket már említett. Nem szerette az időhúzást, márpedig most órán voltak, és beszélgetni utána is lesz módjuk egy tea mellett például.
Közben azért oda-odalesett az ajtóra, hogy vajon jön-e a másik tanonc, de úgy tűnt, hogy nem erénye az időben érkezés, ami Sebby idegeit máris cincálni kezdte, de egyelőre még várt.
- Miért szerettél volna legilimenciát tanulni? - nézett aztán újra Viktorra, mert ilyesmiről nem szóltak a tanári feljegyzések, márpedig Sebby fontosnak találta, már csak azért is, mert valami történt a motivációval, ha a másik ennyire nem haladt, és tudni akarta, hogy mi az.
Kicsivel később aztán, mikor sokadjára is hiába nézett az ajtó felé, szusszant egy nagyot.
- A másik tanonc késik vagy nem jön. Szóval kezdjük - fordult vissza Viktor felé, rezzenéstelen arccal váltva át egy pillanat alatt legilimenciára, nekifeszülve a férfi védelmének egy pillanatra, már ha volt egyáltalán, mert fel szerette volna mérni, hogy mivel is van dolga, aztán ha már tudta, akkor visszakozott.

//Álmodói megjegyzés: kérem, hogy írd le a hszben, hogy mennyire erős a védelmed, képes vagy-e kivédeni egy szintednek megfelelő legilimencia támadást váratlanul is, illetve ha nem, akkor térj ki egy olyan emlékképre, amibe belebotolhattam.//

Legilimencia
Haladó tanóra

Figyelmesen hallgatta végig Viktor szavait, bár sajnos nem sokat tudott meg annak kapcsán, hogy miért is nem haladt a másik.
- Nem egy konkrét történésre vagy kifogásra gondoltam – rázta meg végül a fejét. – Nem tartottad elég érdekesnek? Nem ment úgy, ahogy vártad? – vetett fel két példát, hogy érthetőbb legyen, mi lett volna a kérdés lényege. Részben ezért is kérdezte meg aztán, hogy miért szeretett volna Viktor legilimenciát tanulni. Azért csak részben, mert egyébként is ismerni szerette volna a jelenlegi és a leendő tanoncai indokait, mert biztos akart lenni benne, hogy nem tanít olyasvalakit erre a veszélyes mágiaágra, aki hajlamos ártani. Viktorból mondjuk ezt pont nem nézte ki, de nem is akart kivételezni senkivel, még akkor se, ha barátok.
Lassan bólintott aztán, mikor a másik befejezte, és az utolsó mondatnak hála végre azt is tudta, hogy mi a csudáról beszéljen majd óra címszó alatt, mert meg kell vallani, ezzel azért némileg bajban volt eddig.
- Értem, tehát pozitív célok vezéreltek, rendben – állapította meg azért hangosan is, majd miután várt még egy kicsit, de nem jött a másik diák, el is kezdte az igazi órát. Kicsit talán rendhagyóra sikerült a dolog, de mivel már nem egy kezdővel ült szemben, így meg merte ezt is kockáztatni.
Viktor védelme nem volt tökéletes, de ezen a szinten nem is lehetett volna elvárni, viszont nem volt rossz sem. A néhány kép, amit Sebby látott, mire a másik úrrá lett a helyzeten, arra késztette, hogy együtt érzően megkérdezze, hogy gyakran gondol-e még Kinsre, de végül eltette ezt is későbbre, mert ha már a másiknak nem engedte, akkor ő sem akart eltérni az óra tárgyától. Nem próbált mélyebbre furakodni mindenesetre a másik fejében, nem az volt a célja, hogy hadakozzanak, pusztán felmérte  a másik tudását, ezt pedig nem tudta volna úgy megtenni igazán, ha Viktor számít rá.
- Nem volt rossz. Megfelel a szintednek – nyugtatta meg a másikat afelől, hogy nem kell aggódnia a rozsdásodás miatt. Egyébként Viktornak akkor sem kellett volna aggódnia, ha Sebby valami olyanba botlik, ami titkos, mert ő úgy állt hozzá, hogy részéről fontos a titoktartás. – Igen, jó. De látod, ezért kellene igyekezned, mert ha őriznél hadititkokat, mostanra már úgy kikutattam volna a fejedből mindent, mint ahogy más kivájja a héjából a dinnyét – magyarázta. Nem volt kioktató a stílusa, inkább csak tipikusan olyan, mint aki példákat sorol.
Ezután kicsit lapozgatott aztán a jegyzeteiben, majd Viktor elé tolt egy vázlatot.
- Ez itt a legilimencia állatokon való használatáról szól – kezdte. – Ha nem akarsz embereken gyakorolni, akkor ezen a szinten már elkezdheted más élőlényeken is, én is Sherlockkal gyakoroltam valószínűleg a legtöbbször.

Legilimencia
Haladó óra

Úgy érezte, hogy szükséges átbeszélni az elmúlt időszak történéseit, motivációit ahhoz, hogy sikeresen dolgozhassanak együtt a jövőben, úgyhogy ezzel kezdték az órát. Miután sikeresen túlestek ezen, akkor már Sebby is nagyobb nyugalommal állt neki, hogy tesztelje Viktor képességeit, amik tulajdonképpen nem is voltak olyan rosszak.
- Morbidnak morbid, de igaz - vont vállat. - Az agresszív legilimencia sok kárt okozhat, nem véletlen, hogy keveseknek adatik meg, hogy tanulhassák - fejtette ki. - Bár nem az a klasszikus gondolatolvasás, aminek sokan hiszik, mégis egyszerre kelt félelmet az emberekben és kíváncsiságot, ami egyáltalán nem meglepő. Belelátni mások elméjébe olyan dolog, amire sokan vágynak, de ami nagyon kevés embernek való - szusszant. Az ő családjában hagyomány volt a legilimencia, függetlenül attól, hogy mennyire tudott valaki felelősségteljesen hozzáállni, és arra a tulajdon apja a legjobb példa, hogy milyen kegyetlen módon vissza lehet élni vele. Sőt, ő maga is odaállhatna, hiszen mikor az a varázslat befolyásolta őt, akkor minden volt, csak diszkrét nem.
- Igen, gyakorolnod kell a védelmet - bólintott rá a megállapításra. Egy kicsit nézegette a papírjait, az időbeosztását, aztán ráfirkantott valamit az egyik pergamenre. - Hétköznap reggel nyolctól este ötig tartsd készenlétben a védelmed a következő két hétben. Véletlenszerűen meg fogok próbálni keresztültörni rajta. Persze utána majd szólok, hogy én voltam, arra az esetre, hogy tudd, hogyha más próbálkozna ilyesmivel - nézett fel a másikra. Úgy ítélte, hogy ezen a szinten fél napnyi folyamatos védelem már nem kellene, hogy gondot okozzon. - Egyelőre ez legyen az első cél, mert nincs értelme a legilimencia gyakorlásának, amíg a védelmed nem tökéletes, hiszen utána már nem csak a saját emlékeidet birtokolhatod, hanem másokét is védened kell, amiket láttál - dőlt hátra a székben.
Igazából ez volt az, amit sokan nem értettek meg szerinte úgy általában a varázslatok kapcsán sem. Hiába tud valaki támadni, ha közben képtelen megvédeni magát, mire jó a győzelem, ha aztán belehalsz az átkokba?
Miután aztán némi legilimencia feladatot is adott a másiknak, azért még ő is elmosolyodott Viktor elképedésén.
- Az elme az elme - felelte. - Az emlősök, mint azt majd a jegyzetekben is láthatod, megfelelnek arra, hogy gyakorolj rajtuk. Mindenesetre szeretném, ha most megpróbálnál legilimentálni engem, hogy lássam, milyen a technikád, hiszen az állatoknak etikátlan lenne fájdalmat okozni, ha nem vagy elég jó - kérte aztán és várakozóan tekintett a másikra.

Legilimencia
Haladó óra

Hümmögött egy párat a vallomás kapcsán, hogy Viktor nem igazán foglalkozott a tananyag bizonyos részeivel. Lehet, hogy Seth-nek tényleg igaza volt, mikor felhívta rá a figyelmét, hogy valószínűleg túl magasak lehetnek majd az elvárásai másokkal szemben, mert bizony most máris letolta volna legszívesebben újdonsült tanítványát, de végül inkább csöndben maradt. Végül is ha behozza a lemaradást, akkor oké.
Feladatot is adott aztán a másiknak, hiszen fontos volt, hogy az okklumenciáját a kellő szintre növelje, és lehetőleg tartós használat során se gyengüljön a védelme. Csak akkor pillantott fel a papírjaiból ismét, mikor érzékelte, hogy a másik mozdul, és döbbenten pislogott párat, mielőtt elnevette magát.
- Te most komolyan jelentkeztél? - csóválta meg a fejét, de azért közben felírta az infót, amit Viktor adott. Akkor keddenként nem fogja keresni őt egyáltalán, mert felesleges lenne fáradni vele.
Nem sokkal később pedig már a következő napirendi pontnál jártak.
- Szándékosan biztos nem - felelte aztán. Persze, hogy nem hitte, hogy Viktor bántaná az állatokat, ha úgy lenne, akkor akár barát, akár nem, elküldte volna az órájáról, mert afféle ember kezébe nem való a legilimencia tudás. - Viszont az elégtelen próbálkozások, mint nyilván tudod, fejfájást okoznak, ezért szeretnék megbizonyosodni előbb róla, hogy minden rendben lesz - fejtette ki az álláspontját.
Le is rakta a pennát, ujjait lazán összefonva fektette karját az asztalra és szembenézett a másikkal. Figyelte, hogy Viktor hogyan fog neki a varázslásnak, és bár ezen a szinten már hibának számít, hogyha szemkontaktus is kell, nem szakította félbe a próbálkozást.
Összességében Viktor nem volt ügyetlen, fájdalmat sem okozott, de ettől függetlenül is volt mit gyakorolnia, nem is keveset. Sebby védelmén természetesen nem juthatott át, úgyhogy egy pár pillanat elemzés után az ifjú tanerő szépen kipenderítette őt még a falak mellől is, visszafordítva a folyamatot, de mielőtt ismét betörhetett volna Viktor fejébe, hagyta elszállni az egészet.
- Jól van, engedélyezem az állatokon végezhető legilimenciát - összegezte végül a véleményét, és a biztonság kedvéért ezt is feljegyezte magának. - Van mit gyakorolni ezen a téren is, de előbb az okklumenciára helyezz nagyobb hangsúlyt. Van valami kérdés? - pillantott fel ismét a papírjaiból. Tulajdonképpen ha a másiknak nem voltak további igényei ezzel az órával kapcsolatban, akkor a maga részéről el is mondott már mindent, amit akart.