Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Döbbenten pislogok a navinésre, amit nem Michelle említése vált ki belőlem. Csak megnyugszom, hogy a lány mesélt rólam, mert bármennyire is hadakozott és hadakoztam én is eleinte a kapcsolatunk ellen, azt mindkettőnknek be kellett látnia, hogy sokkal nagyobb szükségünk volt egymásra akkor -és most is-, mint bárki másra. Nekem néha még mindig nagy szükségem van rá, ilyenkor előszeretettel rontok be hozzá, ő pedig készségesen hallgat meg és oktat ki nem feltétlenül kedvesen, ami legalább használ. A lefagyásom az ölelésre vonatkozik, ahhoz még mindig nem vagyok teljesen hozzászokva, hogy idegenek érjenek hozzám, pláne ölelgessenek. Nagyokat pislogva várom, hogy Vasil elengedjen, majd amint ez megtörténik, egy halvány mosollyal igyekszem leplezni a zavarom.
- Szóval Michelle mesélt rólam - szólalok meg végül a navinés tekintetét keresve. - Rólad viszont szinte semmit sem tudok, mert vagy nem tudott rólad mondani semmit, vagy pedig túlságosan is mással voltunk elfoglalva, hogy szóba kerülj. Most viszont itt vagy, és én nagyon kíváncsi vagyok. Tudni szeretnék mindent, amit érdekesnek találsz magadról. Hol találkoztatok? És egyébként is... hogy kerültetek össze? - direkt nem a hogy maradtál mellette kérdést teszem fel, mert arra tudom a választ. Megkedvelte a lányt és ami fontos, hogy nem is fél tőle, így tulajdonképpen még örült is annak, mikor a közelében lehetett. Tudom, mert ez velem is így volt, Párizs után változhatott meg valami. Akkor kezdtem valami barátféléségként tekinteni rá. És hát gondolom valamikor benne is tudatosult a dolog, hogy én itt vagyok, lehet rám számítani és velem beszélgetni. Fogalmam sincs már mikor kezdődött ez az egész, de örülök neki és Vasilnak is, aki remélhetőleg pillanatokon belül elkezd majd áradozni a lányról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Figyelmem egy pillanatra sem lankad a beszéde közben, és míg ő elmondja, amit el szeretett volna mondani, addig én feltérképezem arcának minden egyes pontját, és bár ez hosszadalmas műveletnek lehetne betudható, az én világomban mindössze pár pillanatig ugrál ide-oda tekintetem, majd azután ismét a szemébe nézek és még el is mosolyodom picit.
- Ne hibáztasd, mostanában amúgy sem találkoztunk annyit, meg hát ilyenről nem is szeret beszélni - próbálom azért védeni is őt, holott tisztán látszik Vasil arcán, hogy csak megjátssza a dolgot. Kicsit talán még magamhoz is hasonlíthatnám ebben a pillanatban, azonban nem teszem, helyette figyelmesen hallgatom a navinést, aki örömmel ecseteli hosszadalmasan az egymásra találásukat rellonos barátnőmmel. Vasil ugyan nem mond semmi olyat, amit akár még magának a lánynak is visszamondhatnék, hogy okozzak neki pár kellemetlen másodpercet, azért próbálkozom valamit találni ellene. Jó barátnő módjára keresem az alkalmakat, amikor kínos helyzetbe hozhatom a rellonost.
- Tehát nagyon boldogok vagytok, száll a rózsaszín köd meg minden - biccentve összegzem a hallottakat, és bármennyire is igyekszem jó képet vágni a dologhoz, arcomra felkúszik egy fintor, ami nem kifejezetten ellenük szól. Adriannal nem igazáb szeretjük mostanában egymást, és akkor most hallani egy ilyet... hát nem tesz jót érzékeny lelkemnek, de mielőtt még Vasil esetleg gyanakodni kezdene, vagy bármi, ismét felpillantok. Ezúttal sokkal kedvesebben.
- Majdnem - rázom meg a fejem mosolyogva, Adrian és a hozzá kapcsolódó gondolataim egy pillanat alatt illannak tova. - Ha jól emlékszem legelőször még információt akart kiszedni belőlem, mondjuk eléggé rám hozta a frászt a késével, de azt hiszem akkor éppen harcias kiskakast játszottam - elpillantok Vasil válla fölött, mintha így jobban menne a visszaemlékezés. - Aztán kicipelt Franciaországba vásárolni és puff, onnantól kezdve elkezdtük keresni egymás társaságát. Többnyire azt hiszem én zaklattam őt, de nem bánta. Ha meg mégis, hát így járt - mosolyogva vonok vállat a beszéd végén, tekintetemmel a navinését keresem.
- Na jó, túlestünk a diszkrét mesén, most akkor mondd meg, hogy igazából hogy kerültetek össze? Michelle nem szeret csak úgy bele emberekbe, akik ráadásul lenyomják valamiben... meg akivel ennyit veszekedett. Már az első pillanatban megfogott benne valami, igaz? - nem tudom, hogy ez miért érdekel ennyire engem, egyszerűen csak muszáj az ő szájából hallanom. Hogy tulajdonképpen úgy  szerettek egymásba, hogy közben ki nem állhatták egymást - vagy legalább Michelle Vasilt. Így van, ugye?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

A navinés tiltakozása miatt akaratlanul is mosolyra húzódnak ajkaim, nekem azonban ehhez már nincs több hozzáfűznivalóm. Valóban vannak Michelle-nek olyan pillanatait, amit nem lehet akkor hova tenni, de épp ez benne a jó: hogy igazából sosem tudhatod, mikor mit mutat meg magából (micsoda alliteráció!). Hogy csak találgathatsz, milyen kedvében találod meg és mennyire lesz kedves hozzád, hogy mennyire kíváncsi rád és akar veled beszélgetni. Sok évnyi ismeretségünk alatt most, ahogy ránézek Vasilra tör rám az a frusztráló érzés, hogy talán mégsem ismerem annyira a lányt, mint ő engem. Elvégre a navinés is megmondta, hogy eléggé szereti felvenni magára a vastag és szinte áttörhetetlen páncélját, ennek fényében pedig fel kell tennem magamnak a kérdést: mennyire ismerem Michelle-t? Csak mert nagyon úgy tűnik, hogy még van mit kiderítenem róla.
- Nos, én örülök nektek. Tényleg - őszintén akarok beszélni vele, mert valóban ezt gondolom és nem ronthatja el a kedvem a barátom gondolata. Most Vasil van és Michelle. Valami azonban Vasilnak is feltűnhet, amit én nem vagyok hajlandó észrevenni, mert ugyan csak egy pillanatra van mit észrevenni, én azt is próbálom letagadni a mosolygásommal. Most ennek hihet vagy sem, de én akkor is így gondolom, ha ő máshogy képzeli. Mert miért ne örülnék a legjobb barátnőm boldogságának? Eszem ágában sincs lenyúlni tőle Vasilt, de még ha akarnám sem lenne sok esélyem, mert ők ketten annyira szerelmesek egymásba, hogy csoda, ha el tudnak tölteni egymás nélkül ennyi időt. De ezt ne mondjátok Michelle-nek, mert még meg talál fojtani, hogy ilyet mondtam.
- Nem ismerlek ahhoz elég régóta, hogy tudjak erre a kérdésre válaszolni, de biztos volt benned valami, ami már az elején megfogta. Mármint nem feltétlenül az első találkozásotokkor, de utána elég gyorsan elnyerhetted a szimpátiáját, ha aztán keresni kezdtétek egymás társaságát - kicsit tapasztalatból beszélek, így viszont nagyon is jól tudom, hogy mit kell mondanom. Mondjuk most kicsit úgy beszélek róla, mintha egy érzelemmentes nőszemély lenne, aki képtelen a szeretetre, de mivel ez nagyon nincs így, és Vasil sem így fogja felfogni a mondandóm, nem aggódom túlságosan miatta. Mi tudjuk az igazságot. - De szerintem ez már teljesen lényegtelen. Újra meg újra felhozni a múltat, mert persze, jó néha nosztalgiázni, de... nem jobb inkább a jövőbe tekinteni? Hogy mi lesz veletek, mit szeretnétek és meddig... - ááá, semmiképp sem a házasságra célozgatok itt finoman, dehogy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Eléggé sántít nekem ez az "utána találkoztunk..." sztori, mi az, hogy csak úgy találkoznak? Annak valami nyomós oka van, ha összetalálkoztak és utána ráadásul még meg is dobálták egymást kajával. Ahelyett, hogy megették volna. Sosem fogom megérteni a miértjét, ahogy a dolog jó oldalát sem tudom nézni, ellenben még mindig nem tetszik a sztori eleje.
- Véletlenül, mi? - kérdőn sandítok fel rá, arcomon azt hiszem teljesen jól látszik, mennyire nem hiszem el ezt a történetet. Véletlenek náluk biztos nincsenek, szent meggyőződésem, hogy Michelle vagy Vasil mindenképp látni akarta a másikat, bár ezt lehet csak én beszélem be magamnak, mert oly sok idő után láthatom csak azt a bizonyos Dimitrov fiút. Ennyi eltelt nap után szerintem nekem most kijár, hogy összekombináljak minden marhaságot magamban, hogy aztán a felének a negyedét hangosan is megosszam a nagyérdeművel.
- Kviddics? - szó szerint kapom fel a fejem a sport említésekor, meg is emelem egyik szemöldököm. - Biztos vagyok benne, hogy Michelle időben tudatni fogja veled, ha már nem szeretné látni ezt - egy pillanatra megakadok, tenyerem felé fordítva teszek egy kört a kezemmel, amivel most így az arcára célzok -, de szerintem hacsak nem vagy kibírhatatlan, akkor nem dob ki. Én nem dobnálak ki, mondjuk Michelle mondhatni a szöges ellentétem, ha arról van szó - elhúzom a szám, pedig nagyon is komolyan gondolom az előbb elhangzottakat. Vasil jól néz ki, Michelle is jól néz ki, két jól kinéző ember pedig tök jól összeillik, ráadásul most az egészséges önbizalommal rendelkező rellonos barátnőmről van szó.
A navinés következő kérdése hirtelen jön, először csak pislogok nagy szemekkel. Rögtön eszembe jut Adrian és Norbi, aztán ahogy a szendvicset evő fiúra pillantok Michelle és Zétény is.
- Hát, öhm... tudod ez nagyon bonyolult - az ajkamba harapok, elkapom a tekintetem. Jó kérdés Vasil, jó kérdés. - Nem is tudnék róla mit mondani, szóval inkább hanyagoljuk a témát. Amúgy is rólad szeretnék többet megtudni, tudod te milyen régen várok már rá, hogy megismerjem Vasil Dimitrovot, azt, aki meglepte Michelle-t a születésnapján? Úgyhogy hajrá, nekem rengeteg időm van, kezdhetsz mesélni -   így kell témát terelni, emberek. Halványan el is mosolyodom a noszogatásom végén, majd kissé hátrébb dőlök, hogy egy kényelmesebb pozíciót találjak magamnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Még egyszer ellenőrzöm a kontyba erőszakolt tincseim, nehogy futás közben aztán teljesen szétessen az egész és a megállással, újrarakással értékes percek vesszenek el, majd a tükröt ott hagyva végül elindulok a kviddicspálya felé, hogy kicsit kikapcsoljam az agyam körbe-körbe rohangálás közben. Mióta abbahagytam a lovaglást, kell valami más a kviddicsen kívül, ami lehetőséget ad arra, hogy filozofáljak a dolgokon, a futás pedig tökéletes. Legalábbis nekem.
A pálya szabad, a lelátók üresek, az idő pedig pont lehűlt annyira, hogy ne kelljen megdöglenem a második kör után, mert szakad rólam a víz és a hátam is teljesen leégett. Bemelegítés nélkül indulok el a Navine páholy szélétől egyenesen az Eridoné felé, majd onnan fordulok jobbra, a Levita irányába. Azt viszont alig érem el, muszáj megtorpannom a mozgolódást látva. Valaki van ott. Egy pillanat alatt szűkülnek össze szemeim, talpam alatt megmozdul a föld készen arra, hogy pár méterrel arrébb akár lejjebb rántsa az illetőt, az árnyékban ugyanis nem látom, hogy ki motoz pont a mi öltözőnk ajtajánál. Nagyon remélem, hogy nem egy eltévedt felügyelő próbál bejutni oda és őt süllyesztem bele a sárba, az ugyanis nem lenne egy túl jó pont az állítólagos aktában, amit mindenkiről létrehoztak és ami miatt nem használhatom az erőm. Az pedig mellékes, hogy a lábaim alatt mozgolódó föld pont ellentmond a fent leírtaknak, de ha szerencsém van, ez nem egy felügyelő. Veszek egy mély levegőt és elindulok felé, szemem gyorsan hozzászokik a félhomályhoz, mikor közelebb érek az idegenhez, amikor azonban rájövök, hogy ki térdel az ajtó előtt, ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódnak. Egy pillanat alatt feszítem meg testem mellett jobb kezem, ujjperceim bizseregni kezdenek, a föld pedig elég erőteljesen megremeg. Mindez csak egy pillanatig tart, csupán az öt méteres körzetemben érzékelhető, Wolgi viszont ha nem vigyáz, ismét belefejelhet az ajtóba. Ez az én ajándékom a múltkori miatt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Nem hittem volna, hogy ennyire elégedett leszek a koppanás hallatán, de hát tévedtem. Mosolyom kiszélesedik, mikor a homloka találkozik az ajtó lapjával, kezeimet ezek után lassan összefonom magam előtt, hogy mire a colos felpillant, már szigorú ábrázattal tekinthessek fel rá. Tudom, hogy tudja, hogy tudom. És tudom, hogy nem tudja, hogy ez én voltam. De tudom, hogy tudja, hogy amiért én tudom, azért ő még szorulni fog - nagyon, és itt most nem az edzésekre gondolok.
- Futottam - válaszolok halkan, mutatóujjammal a hátam mögött a pálya felé bökök, miközben lassan tetőtől-talpig végigmérem a nálam jóval magasabb fiút. Tulajdonképpen elég ijesztő látványt nyújthatna... éjszaka, egy sikátorban, ha egyedül vagy és mosolyogva közelít feléd. Talán mégsem kellene feldühítenem. - Aztán láttam, hogy itt térdelsz. Tulajdonképpen mit is csináltál itt? - a bókolást elengedem a fülem mellett, mert bár nagyon jólesik, ennek nincs most itt az ideje, mikor épp azt próbálom kideríteni, hogy miért akart betörni a saját öltözőnkbe. És miért nem használt hozzá pálcát. A hullámcsat és a gémkapocs eltüntetése ezúttal nagyon elkerüli a figyelmem, tekintetem ugyanis le nem veszem Wolgi arcáról.
- Aha, éreztem - igyekszem elkerülni a szemrehányó pillantásokat lövellő énem előtörését, így lepillantok a földre. Szép, szép, de mégsem az igazi, nem tudom olyan sokáig bámulni, hogy addig más témára váltsunk. - Pedig itt meglepően sokat remeg a föld, jobb lesz, ha vigyázol magadra - megnyomom az utolsó két szót és jelentőségteljes pillantást vetek rá, bár nem tudom, rájött-e már, hogy én most arra az ominózus esetre célzok itt elég rosszul, és hogy haragszom rá amiatt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

A magyarázata egy kicsit azért felkeltette az érdeklődésem, elvégre én jöttem ide hozzá azzal, hogy mégis mit keres itt ilyenkor, miért nem használ pálcát, mi a fenének akar bemenni az öltözőbe, miért nem kért kulcsot, és a többi, a kérdéseket azonban nem tettem fel, csak szíveskedtem beleverni a fejét az ajtóba, mert mire nem jó egy kis földrengés.
- Szóval azért jöttél le ide és feszegetted vagy tudom is én mit csináltál az ajtóval, hogy megállapítsd, minden rendben van? - kérdőn emelem meg jobb szemöldököm, majd rögtön folytatom is. - Ezt megcsinálod a többi ház öltözőjével is, vagy van valamid odabent, aminek nem szabadna eltűnnie és most ellenőrizted az ajtót, nehogy ellopják? - próbálom kitalálni, hogy miért csinálhatta, de őszintén szólva nagyon nehéz dolgom van. Nála sosem tudom, hogy mit miért csinál.
Lassan leengedem mindkét kezem a testem mellé és teszek egy lépést felé. Nem akarok félelmet kelteni benne és igazából a falhoz csapni sem, de mondjuk jó lenne, ha megbeszélhetnénk ezt a beengedős incidenst, mert hát én jártam rosszabbul és Wolgi még nem is ismeri annak az esetnek minden részletét, pedig ő is benne van elég rendesen. Nem tudom beszélt-e azóta Norberttel, vagy Berci tudja, hogy segített neki, én mindenesetre tudom.
- Tudod, hogy mi a baj, csak nem akarod kimondani, mert félsz, hogy attól még dühösebb leszek rád. Pedig az a bajom - vetek még rá egy pillantást, majd megpördülök és visszaindulok a pályára. Eléggé biztos vagyok benne, hogy követni fog, nem is sétálok olyan gyorsan, azokkal a hatalmas lábakkal meg seperc alatt beérhet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Wolgi végre veszi a lapot és a segítségemmel ugyan, de rájön, hogy mi a problémám, én pedig annak ellenére, hogy meg akarom vele beszélni, hisztis kislány módjára ott hagyom az öltöző előtt, és visszasétálok a pályára. Hogy követ-e vagy sem, azt nem tudom, de sejtem, hogy ennyivel azért nem zárjuk le ezt az egészet, elvégre már kiderült, hogy mi zavar ennyire engem.
- Akkor? - hirtelen torpanok meg és kérdezek vissza rá, nehogy a végén még elfelejtse, hogy mit akart mondani. Látom rajta, hogy gondolkozik és nem mond semmit, ez rajtam viszont nem segít. Türelmetlenül fonom össze ismét karjaimat magam előtt, hátha így majd gyorsabban kiböki, hogy mit akar mondani. És igen!
- Mi már tisztáztuk a dolgot. Mindent tisztáztunk, elmondta, hogy nem akar látni, oké, megértettem. Nem beszéltem vele és ő sem vele, erre most azzal jön, hogy tisztázni akarja? Mégis mi a francot? - pillanatok alatt fakadok ki újra, és olyan kérdéseket teszek fel, amiket simán meg tudnék magamnak válaszolni, hiszen már minden megtörtént és Norbi is elmondta, amit el akart mondani. Wolgi utolsó mondata elhallgattat, lehajtom a fejem és most tényleg nagyon örülnék neki, ha a hajam nem lenne beleerőszakolva egy nagyon erős kontyba és az arcomba hullana. - Megcsókolt. Az történt - nagy levegőt veszek és belekezdek, de a fejem egyelőre még nem emelem meg. - Én pedig hagytam neki, mikor még ott volt Adrian, de vele szakítottunk, Norbival pedig találkoztam utána és megmondta, hogy mi van, és megértettem és nem kerestük egymás társaságát és még a kviddicsmeccsen sem volt semmi, és aztán Te...meg ő, és ott volt, aztán...jött, és mondta, de Berci, és... - először csak hadarni kezdek, majd én is teljesen elvesztem a fonalat és a végére már dadogok, szavakat rakok egymás után, de a mondatoknak nincs értelmük. Felpillantok a fiúra, megdörzsölöm a szemem, majd teljesen váratlanul közelebb lépek hozzá, karjaim a nyaka köré fonom és magamhoz húzom, hogy megölelhessem. Mert tulajdonképpen Wolginak köszönhetek mindent. Hiszen, ha nem engedi be, Norbi talán még a mai napig sem üvölti az arcomba azt, ami szerinte teljesen nyilvánvaló. Hogy szerelmes.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Úgy érzem semmi jó nem sülne ki abból, ha ezekre a kérdésekre választ kapnék Wolgitól, aki szegény azt sem tudja szerintem, hogy miről beszélek. A történteknek csak a töredékét ismeri, de az meg pont nem elegendő ahhoz, hogy ha akarja, átérezze a helyzetem, vagy épp Norbiét. Nem tudom melyikünkkel tudna jobban együtt érezni, mindenesetre az arcát látva úgy döntök, beavatom a dolgokba. Lehajtott fejjel beszélek, talán meg sem hall minden szót rendesen, bár a szél nem fúj és eléggé közel áll hozzám, de végül is megtörténhet. Wolgi talán érdeklődve figyel és hallgatja a szavaim, talán másfelé néz és épp azon töri a fejét, hogy miképp tudna a legfeltűnésmentesebben eltűnni a helyszínről, nem tudom. Csak akkor látom ismét az arcát, mikor felemelem a fejem, hogy magamhoz vonjam egy ölelésre. Arcom belefúrom a vállába, ujjaim a szőke tincsei közé kúsznak. Közelebb lépek hozzá, ahogy megérzem kezeit a derekamon és hátamon, lehunyom mindkét szemem. Szeretném, ha így maradnánk percekig, órákig, sokáig, örökké. Jó ez így most, talán ő is így érez.
- Semmit nem bántam meg - nagyot sóhajtva engedem el a nyakát és hátrálok egy lépést, hogy a szemébe tudjak nézni. Arcomon egy szomorú mosoly jelenik meg végigpillantva rajta, majd ismét közelebb hajolok hozzá és nyomok egy puszit az arcára. - Tudod, nekem most haragudnom kéne rád - mosolyogva vonom meg a vállam, az öltöző felé pillantok, egy pillanatra elgondolkodom, és visszatekintek rá. - Na most őszintén. Mit kerestél te ott?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Wolgi nagyon bölcs mondatát megfogadva bólintok egyet, aki a csók hatására elpirul és rögtön zavarba jön, én meg egy pillanatra valamiért magamat látom benne. Szám lassan mosolyra húzódik a szavai hallatán, arcomon halvány pír jelenik meg a bók után. Mondom én, hogy egy pillanatig én voltam ő. De tényleg csak egy pillanatig, a következő percben ugyanis szemöldököm ismét liftezni kezd, mikor belekezd a magyarázkodásba. Összeráncolom homlokom, ahogy hallgatom a szavait, majd ismét nekiállok, hogy megpróbáljam kitalálni, mégis mi a francért kell neki egy seprű.
- Ennyire nem bírod kivárni a következő edzést, vagy mi? Ott úgyis kapsz majd seprűt, minek az neked most? - fogalmam sincs, hogy minek kellhet az neki. Abban teljesen biztos vagyok, hogy nem a karikára dobálást akarja gyakorolni egyedül, kvaff nélkül, más opció viszont hirtelenjében eszembe se jutott. Tuti valami, aminek semmi köze sincs a kviddicshez, csak ki akarja próbálni, mert vagy jól néz ki, vagy pedig mert életveszélyes. De jelen pillanatban nem igazán tudom eldönteni, hogy melyik a kettő közül - de lehet, hogy mindkettő.
- Na jó, ki vele, mihez kell neked az a szerencsétlen seprű? - ismét megemelkednek a szemöldökeim, hátrálok még egy lépést, majd a szemébe nézek és nagyon komolyan szuggerálni kezdem, hogy az igazságot mondja, vagy itt helyben süllyesztem el a sárga földig, aztán sok sikert a kimászáshoz. Persze, ez utóbbiról ő nem tud, de azt hiszem a komoly arckifejezés is megteszi egyelőre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Drága Wolgast
aki remélem nem haragszik a késés miatt

Őszintén érdekel a válasza, ugyanis el nem tudom képzelni, hogy mire kellhet neki egy seprű pont ma, pont most, mikor se edzés, se meccs nem lesz a közeljövőben. Már éppen kezdene elönteni a büszkeség, hogy Wolgi ennyire nem bír magával és tényleg azért kell neki, de aztán végül kinyögi, hogy mi a valódi oka. Kicsit meglepődök, mikor közelebb hajol hozzám, aztán a szavait először fel sem fogom, de mikor már igen, csak a szemöldökeim emelkednek magasabbra. Arcomra kiül a döbbenet és a "te most hülye vagy?" kettőse, karjaimat összefonom magam előtt, és tényleg úgy nézek rá, mint egy bolondra. Nem értem ezt az embert.
- Ugye tudod, hogy nagyon felelőtlen és prefektushoz egyáltalán nem méltó lenne, ha én ezt most hagynám neked? - rápillantok, hátrálok egy lépést. - Ráadásul a kastély teteje őrült magasan van, és ha leesel... inkább bele sem akarok gondolni, jó? - megrázom a fejem és felemelem a kezem tenyereim felé fordítva. Csak ki kellett ejtenem a számon, hogy rögtön különböző rémképek jelenjenek meg lelki szemeim előtt, olyanok, amiket majd egy ideig nem is fogok tudni kiverni a fejemből.
- Értem én, hogy ez nagyon jó buli lehet és a naplemente egy tényleg szép dolog, de a tetőről? - elhúzom a szám, miközben felpillantok az említettre, majd vissza Wolgira. Igazából nem tudom teljesen megérteni a miértjét, én mondjuk biztos nem akarnék felrepülni oda, de az is igaz, hogy ha én esek le, többé-kevésbé megúszom pár karcolással, vagy még annyival sem. Őszintén szólva nem próbálkoztam még, de mikor kviddics közben zuhantam le, akkor nem lett nagyobb bajom a sokknál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Eléggé késésben vagyok az edzésről, ami ráadásul az első az új csapattal, szóval jó lett volna legalább erre pontosan érkezni, de hát ez sem jött össze. Először a rasekom bolondult meg, majd megláttam egy elkeseredett, eltévedt levitást az egyik folyosón, akit elkísértem úti céljáig, és csak azután tudtam tényleg elindulni az edzésre, amelyről egyébként már legalább tizenöt perce kések. Összeszorított ajkakkal tűrök egy tincset a fülem mögé, miközben a pálya felé sietek, ahol már egészen biztos elkezdődött az edzés. Mire leérek, eltelik még tíz perc, bár ki tudja Nyeste meddig szeretne várni a tagokra. Biztos ott van már a fél csapat, csak én hiányzom, mert még akkor is el tudok késni, ha időben elindulok. Hát ez van, a végére csak beesek. A távolban már látom is a levegőbe emelkedni az első pár embert, mire begyorsítok, szinte rohanva esek a pályára, tekintetemmel egyből a prefektust keresem, hogy ha nem vett esetleg észre, a karját óvatosan visszahúzva magam felé fordítsam.
- Ne haragudj a késésért, de baj volt a Levitában - mondom neki halkan, ennyivel pedig le is tudom Frayec meg az eltévedt levitás problémáját. Felpillantok a levegőben már gyakorló navinésekre, majd visszanézek Nyestére. - Nagyon sok mindenről lemaradtam? - direkt olyan kérdést teszek fel, amire tud egyszerű fejrázással válaszolni, hisz a prefektusi, az elemi mágia és most a csapat miatt is volt szerencsém kicsit jobban megismerni a lányt. - Mit csináljak? - nem akarom vesztegetni az időt, és ha van valaki, akinek tudok segíteni, akkor hajrá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Péntek. Négy óra. Bűbájtan tanterem. -I
Azt hiszem ma van egy hete, hogy elküldtem az üzenetet és csak remélni tudom, hogy mindazok után, ami tettem, legalább egyszer elolvasta, mielőtt lángra lobbantotta volna. Abban sem vagyok biztos, hogy eljön-e, vagy teljesen ignorálni fog, amit egyébként meg is értenék.
Péntek van, négy óra. Üres a terem, ma már itt nem lesz óra. Egyedül vagyok, egyedül a gondolataimmal, amik már egy hete nem hagynak nyugodni. Idegesen járkálok fel s alá a padok előtt, ahol van egy kis szabad hely. Frayec unottan ül a tanári asztalon, őt jól láthatóan egyáltalán nem érdekli az idegességem, amely ezúttal egyáltalán nem is hat rá. Magamra maradok a gondolataimmal, a frusztrációmmal, és csak azt pörgetem magamban, amiket akkor fogok mondani neki, ha esetleg hajlandó megjelenni. Hetek óta nem láttam. Eleinte én kerültem, Nadia miatt, és ha igazán magamba nézek, akkor be kell valljam, a további pár hétben is én kerültem, Nadia miatt. Próbáltam annyi időt tölteni a Levitában, amennyit csak lehetett, és minél kevesebbszer megtenni az utat a gyengélkedő és a körlet között, nehogy találkozzunk. A nővel sem találkoztam azóta, ami talán jobb is, tekintve, hogy lelőttem az év meglepetését a rellonosnak. Fogalmam sincs, azóta mi van velük. Hogy kibékültek, vagy rosszabb lett a kapcsolatuk, hogy bármelyikük is hátat fordítana nekem a folyosón, vagy esetleg csak nem vennének tudomást rólam. Nagyon elszúrtam.
Megtorpanok a harmincadik kör közepén, háttal az ajtónak és idegesen pillantok az órámra. Nem számítok rá, hogy megérkezzen, pláne nem pontosan. Nem tartozik nekem semmivel. Biztos nem fog eljönni. Az ajkamba harapva pillantok le a gombóccá gömbölyödött rasekra, aki azon kívül, hogy a fülét hegyezi, nem tanúsít nekem semmiféle figyelmet. Veled is ki vagyok segítve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A szívem majd kihagy, amikor hallom nyílni az ajtót. Egy pilllanatig az is megfordul a fejemben, hogy mégsem ő érkezett, hanem egy diák hiszi azt, hogy itt lesz a következő órája. Ijedten perdülök meg, és rögtön le is fagyok, ahogy megpillantom az ajtóban. Na és akkor most hogyan tovább? Az ujjaimat tördelve nézem végig, ahogy végigsétál a padok között felém. Összerezzenek a hangra, amit az eszközei csapnak, amikor találkoznak az egyik asztal felszínével. Teszek hátra egy óvatos, apró lépést, zöldjeim a szemei között cikáznak bármiféle dühöt vagy gyűlöletet keresve, arra azonban nem számítok, hogy a kezeit kinyújtva magához húz. Értetlenül pislogok a válla fölött pár pillanatig, hangja viszont egyáltalán nem hangzik úgy, mint aki haragszik rám. Megnyugtat, és inkább mintha fáradt lenne. Karjaim ösztönösen mozdulnak, arcom a ruhájába fúrva simulok hozzá közelebb. Szóval akkor nem haragszik.
- Nincs gond? – értetlenül visszhangzom szavait a nyakába mormogva. Hiányzott. Merlinre, nagyon hiányzott. - Mármint… Nincs gond – összeszedem végre magam és elhúzódom tőle, hogy bele tudjak nézni a szemeibe. Frayec a neve hallatán érdeklődve emeli meg a fejét, tanulmányozza egy ideig, aztán ahogy felismeri a férfit, értetlen kis hangokkal adja tudtára, hogy ő is örül az ismételt találkozásnak.
- Nem voltam benne biztos, hogy eljössz – és megértettem volna, ha így tesz. Az ajkamba harapva lépek hátrébb tőle, csípőmmel nekitámaszkodok az egyik asztalnak, karjaim összefonom magam előtt. Még bármikor mérges lehet rám. - Sajnálom, ami történt. Sajnálom, hogy olyan furán viselkedtem, hogy tőlem kellett megtudnod, hogy kerültelek, hogy most a gyereked anyja valószínűleg látni sem akar, hogy így kellett megtudnod… Sajnálom, hogy ilyen borzalmas barát vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Á. Á, mi? Á, mint tudta, hogy erről akarok vele beszélni, és ő már fel van készülve erre a beszélgetésre teljesen, vagy á, mint erről nem akar beszélni és eltereli a témát, hogy ne is kelljen. Vagy esetleg á, mint már megint a saját hülyeségeimmel traktálom, mikor a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy én már megint mit szúrtam el az életében. Esetleg á, mint már megint itt tartunk, és megint neki kell megoldania minden problémám és dolgozni a bizonytalanságomon, mert ez nekem tizenplusz év alatt sem sikerült. Á, mi?
Beszél. Beszélni kezdett. Meglepetten és főleg megrökönyödötten zökkenek ki az önbizalmam egyre romboló gondolatmenetemből, zöldjeim azonnal arcára siklanak, tekintetét keresve. Némán hallgatom kifejtését, különösen örülve a hosszának; hangja minden egyes kiejtett szóval nyugtatja az idegeimet, és mire a Nadiás részhez érünk, van bennem annyi erő, hogy elmosolyodjak a randevú említésére. Hiányzott. Hiányzott a tekintete, a mosolya, hogy állandóan talál okot rá, hogy piszkálhassa a hajam, hogy még ennyi idő után is feltétlenül bízik bennem, hogy még mindig bele tudja csempészni mondandójába azt az aprócska, talán másoknak jelentéktelen szót, ami számomra meghatározza az egész személyiségét. Testem szinte ösztönösen mozdul, ellököm magam az asztaltól és magamhoz húzom, hogy ismét átölelhessem. Arcom a nyakába fúrom, karjaim szorosan fonódnak a vállai köré. Érzem a dobogó szívem csillapodni, a fülemben doboló vér lassan megszűnik, mert tudom, hogy nem haragszik.
- Nagyon hiányoztál – hogy ezt most az elmúlt pár hétre, vagy pár évre értem, magam sem tudom. Itt van, nem megy el, hozzá kellett volna már szoknom, mégis félek, hogy egy nap megint szó nélkül eltűnik, és csak egy kósza levelet hagy maga mögött. - Sajnálom, hogy előbb tudtam meg, mint te. Először nem is hittem neki – lesütött szemmel húzódok el tőle, és kerülöm a tekintetét. Nadiától is elnézést kell kérnem. - Nem tudtam elhinni, hogy valahol, valakit teherbe ejtettél, hogy mindent itt hagytál, de máshol új életet kezdtél, aztán azt is ott hagytad. Nadia is olyan hirtelen mondta ki, hogy az agyam egyszerűen csak kikapcsolt, és aztán megígértette velem, hogy nem mondom el neked, és… Nem akartam elárulni, de nem akartalak téged sem árulni – már csak a szám tudom húzni a kialakult helyzetre. Ők már tovább léptek, megbeszélték a dolgokat, és minden jól alakult, ahogy a nagy könyvben az meg van írva. Zétény nem haragszik, már nem. Felpillantok rá, egyik kezem még mindig a vállán nyugtatva. - Mesélsz a kislányodról?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ennyi idő után sem vagyok hozzászokva, hogy itt van, engem néz, velem beszél, a hajamat piszkálja, mint régen, amikor még gyerekek voltunk és semmit nem tudtunk a világról. Amikor még egyikünk sem gondolta volna, hogy több, mint tíz év múlva ő, aki ellopta az első csókom, és akit a kezdetektől fogva gyűlöltem, ennyire az életem része lesz. Gyerekek voltunk csak. Nem tudtuk, hogy lehet egy másik embert ennyire szeretni, hogy úgy érzed mindened odaadnád érte, csak ne essen bántódása, csak nevessen, legyen boldog, legyen egészséges, legyen az életed része. Akkoriban csak próbáltam minél messzebb kerülni tőle, tőle, aki minden alkalommal felbosszantott, amikor elém került és még élvezte is. Tőle, aki az arrogancia és a harag alatt csak szabad akart lenni. Nehéz lenne megmagyarázni bárkinek a kapcsolatunkat. Tudom, hogy egy idegen számára ez többnek tűnhet, mint egy szimpla barátság és nagyon sokáig mi is abban a hitben éltünk, hogy talán ebből több lesz, mint barátság. Szeretett, de bármennyire is próbáltam, nem tudtam úgy viszontszeretni, ahogy ő akarta. Éveken keresztül mellette álltam, bármiről is volt szó, de ebben az egyben nem tudtam neki megfelelni. Sosem leszek belé szerelmes, ahhoz túl jók és rosszak vagyunk egymásnak, de minden egyes sejtem, minden egyes porcikám szereti, néha már fáj, hogy mennyire. Talán sosem fogom tudni neki kifejezni szavakkal; ezt hogy is lehetne? Hozzám tartozik. A lényem egy része, a lelkem egy része, és mikor elment, kiszakított belőlem egy darabot, amit azt hittem, sosem fogok visszakapni. S most, ahogy itt áll velem a teremben, évekkel később, még mindig látom benne azt az arrogáns fiút, aki csak azért meghúzta a copfom, hogy a prefektuskisasszony ráemelje zöld szemeit, de látom benne azt a férfit is, aki odaadta a szíve egy részét, és sosem kérte vissza.
- Nekem is szükségem van rá. Rád – elmosolyodom végre, talán most először, mióta beléptem a terembe. Megnyugszom lassan, és felülök mellé a padra, Frayec pedig érdeklődve ugrál át az asztalokon, hogy Zétényen átmászva az ölembe telepedhessen. Őt is érdekli a kislány, bár ezt szavakkal nem tudja kifejezni. Kíváncsian fordulok a férfi felé, ahogy mesélni kezd a lányáról, jobbommal közben újra és újra végigszántok a rasek szőrén. - Nagyon elevennek hangzik, úgyhogy félek, hogy rossz hatással le... – megakadok, ahogy előhúzza a mobilját és felmutatja az első képet, de én ekkor már nagyon fel vagyok háborodva. - Már meg ne haragudj, de egy mobil? A Te kezedben? Egy mugli eszköz? Merlinre, és hagytad, hogy baglyok után hajkurásszak, akik majd elviszik neked az üzenetem? – színpadiasan felsóhajtok és pár pillanatig játszom a sértődöttet, de igazán nem haragszom, és ha engedi, elveszem tőle a telefont, hogy megnézhessem a képeket. Látom a hasonlóságot Zéténnyel, gyönyörű a kislány ilyen fiatalon is. El sem merem képzelni, hogy milyen szép lesz pár év múlva, ha megnő és nőiesedik. Az viszont egyértelműen látszik, hogy kitől örökölte a modellszerű szépségét. - Le sem tagadhatnád. Tudja már, hogy… tudod. Te vagy az apja?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

- Mi más? – viccelődöm csak, pedig számomra, és valószínűleg számára is, nagyon új még ez az apa dolog. Alapból furcsa úgy rágondolni Zétényre, mint egy apuka, és most még csak nem is a rossz értelemben esik nehezemre őt így elképzelni. Nem gondoltam volna, hogy egyszer gyereke lesz ilyen körülmények között; talán mindig is úgy képzeltem el, hogy először lesz egy komoly kapcsolata, és majd azzal a bizonyos személlyel megejtenek egy beszélgetést, és mindketten benne lesznek, tudnak róla, akarni fogják. Most meg, ő egy csomó dologról lemaradt, Nadia pedig bele se tudok gondolni milyen iszonyatosan nehéz éveken van keresztül.
- Persze, hogy kell – morcosan ráncolom a homlokom, és mivel a telefont megkapom, a képek előtt még be tudom írni a saját számom és megcsörgetem magam, hogy később majd elmenthessem a számát. Még a feltételezés is sértő, hogy pont nekem ne kelljen a száma. - Figyelj, nem tudtál róla. Nadia nem mondta el, jó oka volt rá, meg hát el is tűntél, és ő sem tudott sehogy kapcsolatba lépni veled – megvonom a vállam és visszanyújtom neki a telefont. Most már egyébként is mindegy kifogásokat keresni, vagy ujjal mutogatni a másikra; nem volt jó, amit Zétény csinált, de tudom, miért tette – ugyanakkor Nadia kétségeit is megértem, még ha csak beleképzelni tudom magam a helyébe, de ugyanazt átélni nem.
- Hm, hát ezt igazából tőle kellene megkérdezned. De majd megejtem vele ezt a beszélgetést, az egód kedvéért – édesen elmosolyodom, ujjaim közben visszatalálnak Frayec bundájába. - Kristóf jól van, a többi gyerekről pedig nem tudok nyilatkozni. Egyelőre még nem – nem akarom elsietni a dolgot, csak szeretném kiélvezni az időt Kristóffal, és amennyit csak lehet, vele lenni.
- Persze – szomorkás mosollyal pillantok rá, hozzá közelebb lévő kezem a vállára, majd a hátára simul, hogy végigsimíthassak rajta. - Még mindig nem adtam oda a meghívód – halkan teszem hozzá, fejemet a vállára döntöm, de a közelségében nem tudok sokáig szomorú maradni. Örülnöm kell neki, hogy itt van és visszajött, hisz már eltelt lassan két év is, mióta először megszólított a téren.
- Lassan mennem kell – szólalok meg egy kis idő múlva, ha ő eddig még nem tette meg; csak élvezem a társaságát, akár beszélgetünk, akár nem. - Visszakísérsz a Levitába?