Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Dávid

Nem bírom ezt a hirtelen váltást.
Már ami az időjárást illeti. Alapvetően nem vagyok az a típus, aki hosszútávon képes megmaradni a hátsó felén, főleg ha a néhány héttel ezelőtti katasztrofális időt felváltja a napsütés. Nemrég még öt réteg ruhában is vacogtam, túlzás nélkül, most meg rövidnadrágban és egyszerű atlétában is meg lehet dögleni. Eddig nem hittem ebben a globális felmelegedés szarságnak, de most már komolyan elgondolkodtat, hogy lehet valami gikszer a bolygónk működésében – nem, nem gondoltam komolyan, egész biztosan nem ez okozza az időjárás ilyen fokú ingadozását.
Egy kisebb táskával és benne egy rakat könyvvel haladok végig a folyosók végeláthatatlan tömkelegén, hogy végre kimehessek a szabadba. Ki akarom használni, amíg megtehetem. Azért most kifejezetten örülök annak, hogy nem tartozom az iskola legszociálisabb diákjai közé, és nem kell az útba kerülő társaim felének megjátszott mosollyal köszöngetni, még mindig nem találtam olyan személyt, aki annyira lekötött volna, vagy annyira érdekesnek látszana, hogy időt fecséreljek rá. Hát, sajnálom – nem vagyok az, aki könnyen nyílik meg mások előtt, az meg aztán végképp nem, aki jópofizik csak azért, hogy megszerezzen vagy megtartson egy barátnak vélt személyt. Bár a szüleim megígértették velem, hogy próbáljam megütni a normálisnak nevezhető mércét, és legyek kedves, ne üldözzek el rögtön mindenkit magamtól, mert állítólag ebben az esetben nekem lenne a legnehezebb. Majd meglátjuk.
Kiérve a rétre körülnézek, és ki is szúrok egy üres padot valahol a távolban. Tökéletesebb nem is lehetne, félig egy fa árnyékában. Megejtve egy halvány mosolyt meg is célzom és szuggerálom a közelében lévő tanulókat, hogy még véletlenül se próbálják meg elhappolni előlem. Egy aprócska, alig látható bólintással nyugtázom, hogy az ülőalkalmatosság továbbra is üres marad, hogy aztán kényelembe helyezhessem magam rajta. Körül járatom a tekintetemet a helyen, aztán előkotrom a tankönyveimet. Egy kicsit le vagyok maradva az anyaggal, és mivel jobb dolgom nem igazán akad, gondoltam nekiállok pótolni. Nem túl megszokott tőlem, minden bizonnyal néhány percen belül meg is unom majd, és inkább a napozás mellett döntök. Egyik lábamat átvetem a másikon, felsóhajtok és az ölembe véve a sötét varázslatok kivédése tankönyvet, lapozgatni kezdek, míg el nem érek az aktuális anyagrészhez. Fintorgok egyet és még napszemüveg is szükségeltetik, hosszú távon nem bírom a hunyorgást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Eszméletlenül unatkozom.
Ezért indultam kisebb körtúrára az iskola területén, és nagyjából minden olyan helyet végigjártam már a délután folyamán, amit valamire valónak tartok. Hiába vannak nagyon szép helyiségek, meg olyanok, amik tele vannak mágiával, nem mindegyiket szeretem a zsúfoltságuk miatt, és emiatt képes vagyok szabályt szegni, késő este vagy hajnalban kilógni a hálókörletből, csak hogy magányosan élvezhessem a szépségüket. Bár a folyosón elkerülhetetlen, hogy összetalálkozzak némi ismerőssel, és nekik egy halvány mosoly kíséretében intek, vagy köszönök, ha a közelben vannak, különösebben nem érdekelnek. Nem állok le bájcsevegni, nem bírom a jó pofizást. Sokan nem szeretnek és mégis a legszebb mosolyukkal kérdezősködnek a hogylétem felől, amikor összetalálkozunk, de jó emberismerő vagyok és ennek köszönhetően észreveszem azokat a jeleket, amik azt sugallják, hogy „csak udvariasságból kérdeztem, válaszolj már, nem érdekelsz”.
Lassan kezd sötétedni, és hál’ istennek a folyosók is kezdenek kiürülni, ami nem jelent mást, minthogy felmehetek a szökőkúthoz egy kicsit, legfeljebb maradok addig, amíg az első arra járó prefektus meg nem talál, és vissza nem küld a klubhelyiségbe. És akkor mondjuk átmegyek máshova, az iskola lehető legtávolabbi pontjába. A büntetőmunka sohasem tartott vissza, mondjuk a pontlevonás már egy kicsit kellemetlenebb tud lenni. Meglepetten és kissé döbbenten fordulok a hang irányába, nem szoktak csak úgy leszólítani. – Szia. Öm… - Pislogok egyet-kettőt, igazából hirtelenjében azt sem tudom mit mondjak, aztán inkább a válaszolgatásnál maradok, közben megindulok mellette olyan miért-ne alapon. – Mínea. – Mutatkozok be én is, de egy félmosolyt sem engedek meg magamnak, nem vagyok az a hatalmas barátkozós típus, de ez a rögtön egyről a kettőre puszipajtás stílus meg végképp nem jön be. Rellonos vagyok és elkényeztetett, az istenért. Nem tudom, hogy miért kell ezen meglepődni. Apropó, a házam. – Rellon, harmadik évfolyam. – Jegyzem meg, és bár nem kérdezek, azért én is szívesen tudnám ugyanezen információkat a sráctól, aki kisistent játszik és azt hiszi, egy mosolyával ellophatja a szívem. Ácsi, rossz lányra talált ilyen téren.
- Nincs mit mesélnem, elég unalmas életem van. Semmi olyannal nem tudok felvágni, mint például, hogy kviddicsezem vagy prefektus vagyok, mert ez esetben hazudnék. – Jegyzem meg egy halvány és kicsit sem őszinte mosoly kíséretében. Nem vagyok a legszociálisabb alkat, ami azt illeti, így a közös események is legtöbbször kimaradnak az életemből, ráadásul kétlem, hogy én valaha is jó csapatjátékos lehetnék. Pedig szeretek kviddicsezni. A kezemet egy finom mozdulattal húzom ki az övéből, elvégre mint mondtam, nem vagyok az a lány, akit egy mosollyal le lehet venni a lábáról. Pláne nem elég ehhez kétpercnyi ismeretség – és akkor most túloztam. – Igen, főleg ilyenkor meg éjszaka. Gyakran ki is lógok éjszaka, olyankor a legnyugodtabb ez a hely. – És képes vagyok órákat egyhelyben üldögélni, a gondolataimba merülve vagy egy tankönyv társaságában, mert éjszakai bagoly vagyok és szeretem az egyedüllétet. És aludni is, de mindig úgy tartottam, hogy fölösleges időpocsékolás, ezért nem viszem túlzásba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Ismét magunk mögött tudhatunk egy unalmas, semmitmondó délutánba nyúló tanítási napot, ráadásul még beadandót is kaptunk háziként, ami már alapjában véve megpecsételte a hátralevő órák nagy részét. Ha nem fáradtam volna el kellőképpen a tanárok többé-kevésbé lelkes próbálkozásain, hogy belénk ütlegeljék a tananyagot, hát az enyhe mazochizmusom tett arról, hogy hosszú időre ne is akarjak tanulás céljából a könyvtár felé pislogni. Ugyanis képes voltam közvetlenül órák után beülni, és ahelyett, hogy valami izgalmasat tanulmányoztam volna, a házival foglalatoskodtam. Nem tartott sokáig. De legalább az első bekezdésig eljutottam.
Friss levegőre van szükségem, ezért a szobámba csak rövid látogatást teszek, hogy letehessem a táskám, nem áll szándékomban végigcipelni az egész épületen a cuccaimat, teljesen felesleges, és hogy levehessem a taláromat. Azért így jóval kényelmesebb és a komfortérzetemnek is jót tesz, hogy nem kell a kötelező uniformisban mászkálnom a szabad óráimban. Valamivel sietősebb léptekkel haladok végig a folyosókon, mint ami az átlagos lenne, csak akkor lassítok le, amikor kiérek a nagy kapun, és kellemes levegő csapja meg az arcom. Csend van. Persze, a kastély környékén is akadnak diákok, így a tompa háttérzaj szinte elkerülhetetlen ennyi fiatal között, de azért mégis jóval csendesebb, mint a forgalmas folyosókon.
A lábaim egyből az erdő felé vezetnek, szeretek azon a környéken mászkálni, megnyugtató. Ráadásul tavasz van, minden virágzik és zöldül, na meg színesedik, nem olyan kopár, mint télen. A hangulata más, de attól még ugyanúgy remek kikapcsolódási lehetőség, teljesen mindegy, milyen évszak van éppen. Lassan haladok, szlalomozva a fák között, és halkan dúdolgatok közben. Fogalmam sincs, merre megyek, az pedig, hogy talán vissza sem találok, egy percig sem rémiszt meg. Elég könnyedén merülök el a saját gondolataimban, ha semmi nem zavarja őket, így nem meglepő, hogy a levegőt élesen beszívva hőkölök hátra a tompa puffanásra, ami nem messziről hangzik. Ilyenkor sem az a megfelelő lépés, hogy spuri visszafelé, ugyan már, legfeljebb valami vadállat harapja le a fejem. Óvatosan közelebb lépegetek, és az első, ami feltűnik, a létra, nem is az orrom előtt lévő tárgy, ami az imént esett le. Aztán felveszem, néhány másodperc erejéig tanulmányozom, és a hónom alá csapva elkezdek felmászni a… nem is tudom hova. Talán őrültség.
Felérve egy aranyos kis házikó fogad, bár nem hiszem, hogy lakná akármiféle vadember, vagy remete. És végül feltűnik a füzet gazdája is, mármint, feltételezem, hogy ő az. – Szia. Ez a tiéd, gondolom – ejtek meg egy óvatos mosolyt, és átnyújtom neki a szerzeményem. Szinte biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már, de nem merném teljes bizonyossággal kijelenteni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

A nagy meglepettségben, amit első körben a lepottyant füzet okoz, amit valami titokzatos lénynek képzeltem, másrészt pedig a szemem elé táruló létra látványa, csak félig-meddig fogom fel, hogy valahol a fejem felett egy ismeretlen… lány, a hangjából ítélve, fulladozik. Mármint, nincs mély hangja, még akkor sem, ha krákog, így hát, reményeim szerint nem tévedek akkorát, egy kicsit kellemetlen lenne. Bár nem mondtam ki hangosan, így ő speciel nem tudhatja, hogy elkönyveltem magamban valaminek, ami nem is, szóval igazság szerint nem is tudom, miért bonyolítom túl ezt a gondolatmenetet. A homlokomat ráncolva rázom meg a fejemet, mintha ezzel a mozdulattal kiűzhetném a gondolatokat is a fejemből.
Sosem volt probléma az egyensúlyérzékemmel és szerencsére tériszonyos sem vagyok, így nem okoz gondot a magasba való felmászás, utálnám is, ha ilyen rossz berögződés akadályozna meg abban, hogy kihagyjak valamit, ami ilyen érdekesnek tűnik. Hogy nem botlottam még bele ebbe a fába? Nem is sejtettem, hogy a suli területén van ilyesmi, pedig ez tipikusan amolyan gyerekdolog. Házat, bunkert építeni egy fára, vagy bármit, amire mászni lehet, teljesen megszokott. Főleg, ha valaki hiperaktív. Bár kétlem, hogy ez az építmény a diákok műve lenne, sokkal inkább egy, a sok izgalmas és fenomenális meglepetésből, amit ez a birtok és a kastély rejt.
Figyelemmel kísérem, ahogy törölgeti a lapot, a tény, hogy az ő tulajdona, valahogy nem lep meg túlságosan, inkább az ellenkezője keltene bennem egy kis mértékű aggodalmat afelől, hogy akkor mégis kié, kétlem, hogy rajtunk kívül mászkál itt valaki. A magasban, hogy füzetekkel dobálózzon. – Kár, pedig nagyon szép volt – jegyzem meg. Jó, egy félkész vázlat volt csak, de azért, ha valaki tehetséges, már ebből is meg lehet állapítani. Nézem, ahogy a füzet ugyanarra a sorsra jut, mint az előbb. – Hát ezért hoztam fel? – nevetek fel halkan. Igazából mindegy, mert amúgy is feljöttem volna, és meglehet, hogy kizárólag a füzetnek köszönhetem, hogy megtaláltam ezt a helyet.
- Ez a kérdés ugyanúgy vonatkozhatna rád is. De egyébként, ide csalt a vázlatod, és amúgy is jót tesz a friss levegő, nem gondolod? – talán nem ilyenkor kell császkálni az erdőben, de amíg nem találkozunk össze senkivel, addig nincs gond. – Köszi! Mi ez a hely, te jártál már itt? – kérdezem vigyorogva. Közelebb merészkedek a korláthoz, hogy megnézhessem, milyen innen a kilátás. Hát… tyű!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Megejtek még egy tétova okét a tönkrement alkotással kapcsolatban, aztán megvonom a vállam. Azt hiszem, a társalgásunk ezen része mindkettőnk részéről lezárva, én nem értek annyira a művészetekhez, csupán értékelem a szépet, bár a szép is elég szubjektív, magyarán jobban tenném, ha meg sem próbálnék valami okosságot kinyögni ezzel kapcsolatban. Az ő dolga, és nem vagyok környezetvédő aktivista, hogy most súlyosan megfenyegessem, mondjuk azzal, hogy kihajítom a korláton keresztül, ha nem megy le az eldobált szemétért, amivel szennyezi ezt a szép erdőt. Már megint a szépek…
Egy pillanatra összevont szemöldökkel nézek rá, aztán megenyhülnek a vonásaim, és elvigyorodom. – Értem, tehát már kinéztél magadnak, és ezzel a füzettel akartál leütni, csak elvétetted a célt. Hát, legközelebb jobban figyelj oda… - vonom meg a vállam, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy ilyesmi megtörténhet. Egyébként, aki össze van zárva, egy rakat varázslásra képes, néhány esetben kicsit elvetemült gyerekkel, az már tényleg nem lepődik meg semmin, még ha minden nap tartogat is valami apróságot, amivel megdönti ezt az elképzelésedet. Azt hiszed, nem történhet meg, márpedig mégis. Elképesztően könnyedén.
- Pláne egy hosszú, szörnyűséges, padban ücsörgős nap után. Nincs is jobb ennél. Csend, nyugalom, remélhetőleg az erdő mélyén élő lények messziről elkerülnek, és határtalan a boldogság – hülyeségeket összehordani azt én is tudok, ha nagyon szükséges, sőt, legtöbbször pont akkor, amikor az épelméjűségemet kéne bizonyítanom. De egyébként azon kívül, hogy egy kicsit fáradt vagyok, és a szűkszavúságomnak annyi ideiglenesen, teljesen jól vagyok, és tökre így is gondolom.
Kétkedve fordulok hátra, és a már-már omladozni látszó épületet nézegetem magamnak. Jobban meggondolva viszont ez a kis terasz-szerűség is megtartott minket eddig, a korlát sem tört össze a súlyunk alatt, minden bizonnyal a házikó sem tartogat nagyobb veszélyeket. És még ha tartogatna is, csak izgalmasabbá tenné a helyzetet. – Rendben, menjünk. Már így is tetszik ez a hely, de ha még kincset is találunk… - erősen kétlem, hogy ilyesmi várna minket odabent, de azért teszek néhány lépést az ajtó felé, és ha esetleg a lány szándékozna előbb belépni rajta, hát beengedem. Milyen udvarias vagyok ma… furcsa.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

- Ó, a francba, kár volt hangoztatnom, hogy ügyetlen vagy. Most hordhatok magammal valami kőkemény esernyőt, hogy mindentől megvédjen – nevetek halkan. Tudom, hogy csak vicc tárgya az iménti véletlen, hogy majdnem pont elém zuhant le a rajza, de azért jó érzés, ha valaki benne van egy kis játékban. Szeretek egyedül lenni, sőt, sokszor szükségem van a magányra, mert meg tud őrjíteni ez a fennforgás, ami teljesen általános jelenség az iskolánkban, a sok önmagába burkolózott rellonossal együtt élni pedig külön élmény. Egyébként tényleg, szűkszavúságuk és mérhetetlen szarkazmusuk ellenére eszméletlen jó beszélgetőpartnerek, már ha lehet azt komolyabb társalgásnak venni, a lényeg, hogy én jól szoktam szórakozni. Az már teljesen más kérdés, hogy könnyedén magába szippant maga az életérzés, a folyamatos depresszív hangulat, és mivel minden bizonnyal nem véletlenül kerültem ebbe a házba, hajlamos is vagyok ilyenné válni.
Ezek meggondolandó szavak, és talán még egyet is értenék vele, ha nem kötelező érvényűek lennének az óráink. Rendben, az, hogy melyik tantárgyat veszem fel, az opcionális, de attól még be kell járnom rá, és ha az adott tananyag éppen nem érdekel, vagy nem köt le kellőképpen, arról nem tehetek. Lehet erőlködni a figyelés terén, attól még élvezni nem feltétlenül fogom. – Persze, ez egyébként teljesen jogos, ha az órákon kívüli tevékenységeket nézzük. Kismillió lehetőség van saját magunk elszórakoztatására a kastélyon belül, de kétlem, hogy van diák, aki minden egyes tantárgyának minden egyes óráját imádta – fejtem ki a véleményem úgy nagyjából, bár biztosan van olyan a mondandómban, amibe bele lehet kötni, hosszas vitatkozást indítványozva ezzel. Nem, nincs kedvem hozzá, tipikusan az okos vagyok a szamárral szemben ilyen téren, és ez most nem Sárára vonatkozik.
Belépek a lány után én is, gyorsan körbefuttatom a tekintetemet a kis helyiségen, és mosolyogva konstatálom, hogy nem ócskább, mint akármelyik kastélyban lévő szoba. Nem ülök sehova, az ajtótól pár lépésnyire nézelődök, csak akkor kapom félre a tekintetem, amikor a lány alig hallhatóan megszólal. Elmosolyodva telepedek oda mellé, és nézem, ahogy alkot. – Azta, te tényleg nagyon tehetséges vagy – állapítom meg a nyilvánvalót egy kis idő múlva, bár ez a skicc alapján is kiderült már. Valami tompább tárgy után kutatok, amivel nyomatékosíthatjuk, hogy itt jártunk valami véset-szerűséggel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

- Kellemes kilátások… - vigyorgok továbbra is, ugyanis erősen kétlem, hogy több lenne ez egy kis viccelődésnél. Habár ki tudja, lehet, hogy jobban tenném, ha vigyáznék a számra, a végén még kiderül, hogy azok mellett, akik előszeretettel hirdetik a szadista, esetleg gyilkos hajlamaikat, egy épületben élünk valódi veszélyt jelentő diákokkal is. A korlátnak támaszkodom, talán illetlenség a másiknak hátat fordítani, míg beszél hozzád, főleg, ha épp fenyegetőzik, vagy legalábbis valami olyasmi, de olyan innen a kilátás, hogy emiatt megéri nem foglalkozni a formaiságokkal. De most komolyan, miért sikerült nekem mindig nagy ívben elkerülni ezt a helyet?
Bólintok, miközben már a kívülről elég elhagyatottnak tűnő házikó varázslatos belső terét tanulmányozzuk, az álmodozás az nálam is stimmel, bár nem teljesen így fejezném ki azzal kapcsolatban magam, amit én olyankor csinálok. – Én többször is próbálok a tananyagra koncentrálni, aztán amikor fél perc alatt másodszor is totálisan máshol járok, azért tudatosul bennem, hogy kár a gőzért… olyankor én is lefoglalom magam valahogy. – megvonom a vállam. Az ehhez szükséges módszer elég változatos tud lenni. Oké, az is előfordul, hogy alapvetően aludni megyek be az órára, mert előre tudom, hogy képtelen leszek nyitva tartani a szemeimet, már nem is erőlködöm. Persze ezt is igyekszem kulturáltan véghezvinni, én sem lennék túl boldog, ha a fél diákság jobbra-balra dőlne a padokban, miközben tanítani próbálok.
Csak ámulok és bámulok, követve a kézmozdulatait, és szinte fel sem fogom, hogy lehet valaki ilyesmire képes. Mármint láttam már hasonlót, de azért néhány centiről, remélhetőleg nem nyitott szájjal tanulmányozni egészen más. – Sohasem voltam képes ilyesmire. Szoktam a füzeteimbe firkálgatni, de azokból még én magam sem tudnám azonosítani, hogy mit ábrázolnak – vallom be. Nem szégyellem igazából, mindenki másban tehetséges, hát, az én rajzolási készségeim azok bizony soha egy pillanatra sem kecsegtettek azzal, hogy emiatt lesz értékes az aláírásom évek múltán. Már ha egyáltalán az lesz.
Halkan felnevetek a kérdésén. Amúgy teljesen jogos, de kétlem, hogy van két ember, akire teljesen ugyanolyan hatással lenne bármi is. – A hely nekem is nagyon tetszik, de az előbb említettekből kifolyólag legfeljebb a monogramjainkat tudom itt hagyni emlékként, már ha a nevedet mered adni ehhez a véletlen találkozáshoz – mosolygok, mint a vadalma, és miután egy kisebb, erősebbnek tűnő fadarabot lelek – egy fán, egy faházban, meglepő, nem? – a válaszára és a nevére várva először a dátumot kezdem óvatosan, a lehető legpontosabban belevésni a falba, a műalkotástól nem messze.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Az igazság az, hogy nem vagyok híve ezeknek a nagy, fényűző partiknak, ahol a szivárvány minden színében pompázik az alkalomhoz illően öltözöttek körmétől kezdve a vattacukron át minden, és bántja a szemem ezek neonszerűsége. Éppen, hogy átlépem a rendezvény kapuját jelentő vonalat, és megtorpanok. Ezt nevezem! A látvány és az általános hangzavar elég intenzív elegyet alkot, egyszerre tölt el kétkedéssel azzal kapcsolatban, hogy mégis mi a fészkes fittyfenét keresek itt, és csodálattal, ami arra ösztönöz, hogy mégis beljebb araszoljak, kihasználva a DÖK által kínált lehetőségeket.
- Tyű, hát ez… ötlet, hogy merre tovább? – érdeklődöm a csapatom vezetőjétől, hátha van valami konkrétabb terve, mint az enyém, és megnézne valamit, vagy felülne valamire, bár én ez utóbbitól egy kicsit ódzkodom. Az ember nem feltétlenül szeret hülyét csinálni magából, már ami engem, meg a műanyag lovas körhintát illeti.
A majális híre egyébként fénysebességgel terjedt az iskolában, még az amúgy nem túl lelkesedő és pletykálkodó zöldek között is mindenkihez eljutott bőven időben ahhoz, hogy kitombolhassák magukat jégkásával és vattacukorral a kezükben néhány jókedvű társukkal, sorban állva az arcfestés előtt. Szórakoztató kép, meg kell hagyni. Bár ami a nyerési vágyunkat illeti, a versenyeket lehetséges, hogy megpályázzák majd néhányan.
Nem is tudom pontosan, mikor vetődött fel az ötlet, hogy a csapatkapitány oldalán látogatok el ide, és újonc lévén talán feszengenem kellene, de azon kívül, hogy ötletem sincs, mit csináljunk ebben a szín- és emberkavalkádban, nem érzem úgy, hogy okom lenne ilyesmire. Talán edzésen, vagy az öltözőben volt erről szó, vagy a nagyteremben, valamelyik étkezés alkalmával, mindenesetre a klubhelyiségben ellenőriztem a faliújságon lévő kis cetlit, hogy pontosan hova is szervezték, amikor összefutottunk. Gyorsan tisztázódott, miszerint mindketten szándékozunk kimozdulni egy kicsit, együtt indultunk el a folyosón, útközben pedig mi más lett volna a téma, mint az elmúlt napok edzései. Habár még újdonság a kviddics ilyen szinten az életemben, de nagyon élvezem, és motivált vagyok, ami azért nem hátrány a fejlődésemet tekintve. A nem sokára esedékes meccs gondolatára egy halál nyugodt, némileg gúnyos mosoly játszik az arcomon, bár kétségtelen, hogy az előtte lévő éjszakán nem sokat fogok aludni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Tisztában vagyok vele, hogy nincs különösebb tétje ennek a meccsnek, mégis izgatottan vártam a mai napot. Talán pont azért, mert a saját csapatom tagjaival mérjük össze tudásunkat, két hasonló erőviszonyokkal rendelkező csapatra osztva. Aktuális ellenfeleimet elnézve kezdem kapiskálni, miért is tartanak tőlünk már csak ránézésre a legtöbben. Izgalmas lesz olyanok ellen játszani, akikkel nem egy meccset lenyomtam és összeszokottan működünk együtt.
A letörölhetetlen vigyor a képemen csak tovább szélesedik, ahogy megejtjük Robival a kötelező kézfogást a mérkőzés kezdete előtt, és bólintok egy aprót a vadiúj Játékvezető bá’ szavaira, mintegy jelezve, hogy vettem az adást. Aztán mindenki elhelyezkedik, csak a sípszóra várva, ami pillanatokon belül be is következik és máris a jól megszokott káosz kellős közepén találom magam. Nem vetődöm a kvaff után, csak kényelmes iramban szemmel tartom az eseményeket, és büszke mosoly kúszik fel az arcomra Flóra magánakciója láttán. Majd legközelebb elkapni is sikerül, viszont Várffy jelenléte már okozhat némi gondot – ugyan a komótos nagypapitempóból ítélve a csapatkapitány sem a skarlát labdára hajt, de jobban teszi az újonc lány, ha vigyáz magára.
Nincs idő a bámészkodásra, hiába igyekszem a háttérben maradni és megadni minden lehetőséget a játékosoknak arra, hogy bizonyítsanak, csapatjáték lévén egymagukban nem sokra fognak menni. Amint látom, hogy Scarlett megkaparintja a kvaffot, a seprűnyélre hajolva szegődöm a nyomába, és igyekszem minél közelebb maradni hozzá, biztosítva a passzolási lehetőséget.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

A szemem sarkából látom a felém küldött súlyos szeretetcsomagot, ahogy csupán egy pillanattal később azt is, hogy egyik terelőnk, Becca már rá is mozdul, hogy hárítsa a problémát. Egy darabig Scarlett közelében maradok, egy kicsit lemaradva tőle, de készen arra, hogy fogadjak egy esetleges passzt. Amire nincsen szükség, ugyanis a szőke hajtótársam ügyesen kihasználja az ellenfél lemaradását, és mivel senki nem akadályozza, könnyedén jutunk gólhelyzethez, majd egy szép csellel a meccs első pontjait is bezsebeljük.
Nem mozdulok, hátul maradva kivárok. Minden szépen zajlik, ahogy annak a rendje: kipassz, Flóra már mozdul is, a támadás sajnos nem jön össze, és máris Robinál a kvaff. Ennek pedig a legkevésbé sem örülünk. Amilyen gyorsan csak engedi ez a vacak, indulok szemből csapatkapitányunk felé, próbálva valamiféle előnyt kovácsolni helyzetemből. Gyorsan kalkulálok, és bár nem olyan hatalmas kettőnk közt a távolság, továbbra sem változtatok irányt. A torkomban érzem szívem kalapálását, mert hát, lássuk be, nem kockázatmentes a manőver: ha egyikünk sem enged, olyat ütközünk, hogy élvezet lesz összekaparni a gyógyítónak. Ujjaim elfehérednek, annyira szorítom a seprűnyelet, de ügyelek rá, hogy meg se rezzenjek, remélem, kellő elszántság van a tekintetemben és mozdulataimban ahhoz, hogy Robit akár egy picit is megingassam. Bár könnyedén kikerülhet, amennyiben a fiú nem lép, kivárom az utolsóelőtti pillanatot, és ha minden jól megy, még mielőtt bekövetkezne a katasztrófa, egy gyors mozdulattal lefelé-jobbra irányítom a járgányt. Lemaradok ugyan, de a lendületből nem veszítve kanyarodok a térfelünk felé, és igyekszem felzárkózni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Törökülésben ücsörgöm, jobb térdemen egy kisméretű jegyzetfüzet, az alatta lévő bokám fel-alá mozog, mintha ez bármennyire is segítene a koncentrálásban. A tollam végét is szinte kötelező érvénnyel rágcsálom a nagy gondolkodásban, de hiába nézem a lapra felrajzolt pöttyöket, amik egy-egy játékost hívatottak jelölni a pályán, egy épkézláb ötlet sem jut eszembe. A szedett-vedett ovális alakot, a rajta elhelyezett zónákat és ezeknek megfelelően pozícionált kis pontokat bámulva fintorgok egyet, majd lemondóan sóhajtok.  
Az egyik rellonos lelátón üldögélek. Több okból is szeretek ide járni, de kétlem, hogy a kviddicshez fűződő viszonyom alapján magyarázatra szorulna a dolog – mindenesetre itt csend van, friss levegő és amúgy is a pályára járok le általában futni elviselhető időjárás esetén. Az új cselek, taktikák, edzésen gyakorolni kívánt feladatok kitalálásához is kézenfekvő helyszín, és általában segít is az ötletelésben, hogy azonnal el tudom helyezni a pályán az elképzeléseimet.
Későn – valószínűleg jó pár perccel azután, hogy a fiú felszállt és kergetni kezdi az arany labdácskát – veszem csak észre az ide-odaröpködőt, viszont azonnal megragad rajta a tekintetem. Végigkövetem a kicsit sem kezdőnek tűnő mozgását, és hunyorogni kezdek, annak reményében, hogy így majd sikerül beazonosítanom, melyik fogó gyakorol egymaga ilyen szorgalmasan. Ismerős a srác, tutira láttam már valamelyik étkezés alkalmával, vagy a folyosón, de nem tagja egyik ház csapatának sem.
Már a korláton könyöklök, és úgy bámulom a fiút, aki egy kis darabon a páholy körül repül, és bár el van foglalva a cikesszel, a szeme sarkából feltűnhet neki a társaság. Egészen lenyűgöznek lustának éppenséggel nem mondható, de bosszantóan könnyednek tűnő, hanyag mozdulatai. Mintha gyerekjáték lenne ez az egész, semmi nehézség, semmi veszély – játszi könnyedséggel követi a labda útját.
Majdnem el is hiszem, hogy ilyen egyszerű dolga van.
Amikor a cikesz eltűnik egy időre, lerohanok a pályára, a szertárból szerzek egy seprűt, hogy csatlakozhassak – a ládán és a benne lévő labdákon, főleg a nyugtalanul fészkelődő vasakon elidőzik a tekintetem, végül egyiket laza mozdulattal szabadítom meg béklyóitól. A gurkó lendületesen lő ki, majd a fogótól magasabban helyezkedve kezd körözni, áldozat után kutatva. Egy ütőt is kerítek a hiányos felszerelés mellé akkor már, de egyelőre nem repülök fel – a lábtartón támaszkodva figyelem, mit kezd majd az akadályozó tényezővel a srác. Pálca a kézben szükség esetére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Lustán játszadozom a kezemben lógó ütővel, miközben tekintetemmel a kiszabadított vas útját követem, és résen vagyok a fiú helyett is – bár seprűvel egész biztosan nem érnék oda, hogy háríthassam előle a veszélyt, egy pálcaintéssel el tudom kerülni a balesetet, amire legkevésbé sincsen szükség. Nem puszta kegyetlenségből küldtem rá a labdát, és nem is a srác ledarálása a cél, magyarázkodni sem akarok. De elég hamar megbizonyosodhatom afelől, hogy a fogó tényleg nem most kezdte, talán már korábban észre is vett, mindenesetre, ahogy elnézem, a legkevésbé sem lepi meg a társaság. Sőt! Szemöldököm kérdőn, hitetlenkedve szalad fel; az ismeretlen konkrétan a tömör vasgolyó felé igyekszik, ezzel komoly dilemma elé állítva – van egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja, mit csinál, ugyanakkor szinte biztos vagyok abban is, hogyha a gurkó a vártnál korábban veszi észre a potenciális áldozatot, kikerülni nem fogja tudni és frontális ütközésnek lehetek majd tanúja.
A kíváncsiságom kerekedik felül; az eddig látottak alapján meggyőzöm magam arról, hogy tudatosan indul meg a veszéllyel szembe. Megkönnyebbülten fújok – már amiért nem szorulok majd mentegetőzésre, amiért egy perc alatt összetörtem az amúgy békésen egymagában eljátszadozót –, ahogy megkerüli a vasat, ami aztán rögtön a nyomába is szegődik. Épp biztonságba helyezném a pálcám, hogy akkor az eredeti tervnek megfelelően kényelmesen csatlakozhassam a pályán száguldozó fiúhoz, amikor megindul felém. Naiv lennék, ha nem esne le azonnal, milyen céllal.
Hozzá hasonlóan vigyorodom el; felkészülök az ütésre – hajtó vagyok, nem terelő, így hát nem is megy olyan rutinosan a vaspofozás, de szükségesnek tartom, hogy kapitányként azért minimálisan minden posztba betekintést nyerjek és kezdetlegesen el is sajátítsam, úgyhogy nem rettenek vissza a gurkótól.
Jobb kézbe fogom az ütőt, és mivel nem más által célzott és elütött labdáról van szó, könnyedén terelem semleges területre, hogy azonnal seprűre is pattanjak, és utána eredhessek. Nem volt erős ütés, épp csak arra elég, hogy ne találjon el és kis időre új pályára állítsam, de ahogy közelítek felé, hamar újra a prédájává válok. Egy pillantással bemérem a fogót, aki ismét csak feljebb került, és úgy helyezkedem, hogy azt a kevés kis lendületét is kihasználhassam a gurkónak; ismételten inkább a pontosságra törekszem az erő helyett, a vas pedig alulról száguld a fiú felé.
Kapott egy kis előnyt az első, nem őt érő ütéssel, lássuk, mihez kezd vele. Let’s play.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Ez a srác őrült. Másodszorra már nem kéne, hogy meglepjen, mikor ismét szembe fordul a felé küldött vasgolyóval, aztán kényelmes tempóban tartja is az irányt, mégis vészes gyorsasággal közelednek egymás felé. Nem maradok egyhelyben én sem, lassan csordogálok szintén a fiú felé, de kellően távol a párostól ahhoz, hogy a legkevésbé se veszélyeztessen a kialakult helyzet; mivel nincs másik terelő, hogy pingpongozhassunk a fogó körül, kerülnöm kell, hogy majd összeszedhessem a gurkót. Bár erősen úgy néz ki a helyzet, hogy erre nem lesz szükség, a fiúnak mintha feltett szándéka lenne tompítani a golyóbis útját, megkímélve az ide-oda rohangászástól.  
Persze kikerüli. Lajhárlengésre számítottam, de a zuhanórepülés is tökéletesen jó módszer, mi sem jobb példa erre, mint az orrom előtt végrehajtott, pofátlanul egyszerűnek tűnő manőver – ugyan mindkettő épp eléggé kockázatos választás, főleg ha szánt szándékkal növelünk is a rizikófaktoron. Gyorsabban megszabadult az őt követő tehertől, ez igaz, de talán egy kicsit félreértelmezett változata ez a nézzünk szembe a problémákkal dolognak.
Túlontúl vakmerő vagy csak rettentően magabiztos? Jól bánik a seprűvel, az egyensúlyából pedig egy pillanatra sem billent ki – vagy ügyesen álcázta. Bár az általam megütött gurkótól valószínűleg könnyebb megszabadulni, mint mondjuk tapasztaltabb, és erősebb terelőfiaink bármelyikének egy lazább lendítésétől.  
 - Nem rossz – kiáltom oda angolul, mikor egyenesbe hozza seprűjét és még a közelében vagyok. – De a szükségtelen, életveszélyes manőverezgetés helyett a cikeszre is fordíthatnád az elfecsérelt energiát. Mondjuk.
Emlékeztetem a gyakorlott posztja feladataira egy közönyös mosoly kíséretében, majd meg sem várva a reakcióját, tovább suhanok a közben lendületét vesztett, újra magányosan a pálya szélén robogó gurkó felé. Remélhetőleg sikerül ösztönözni a fiút, hogy ugyan, iramodjon már az arany szárnyas után, és kiderüljön, mire képes akkor, ha megoszlik a figyelme a két labda jelenlétében. Lehúzódom a páholyokhoz végül, figyelek; a vasat csak abban az esetben célzom ismét a srác felé, ha megleli a cikeszt és nyomába is ered, illetve ha esetleg túlságosan elhúzódna a keresgélési fázis. Távol tartani úgysem fogom tudni olyan hosszasan, hiába elég nagy a pálya hármunknak.