Várffy-Zoller Róbert
Péntek délután

A Maid Café már egy ideje véget ért. A visszajelzések többségében pozitívak voltak szerinte, bár volt egy eset, amire semmi szükség nem volt és ami első pillanatban majdnem szívbajt okozott nála. Természetesen a róka látogatására gondolunk a cafésok köreiben, ugyanis az egyik vendégnek sikeresen az ölébe lett hányva és aki mindezt kivitelezte, Niki volt. A lány mentségére legyen mondva, a gyomortartalom Ace Ventura állapotát egy bájital idézte elő és nem szándékosságról volt itt szó. Utána szépen eltakarítottak, nagyobb gond nem lett belőle, de mégis a gondok nem értek véget. A kölcsönzött asztalokat-székeket vissza kellett szolgáltatni, s mivel ő kérte ki őket, őt korholták le, mik azok a karcolások a berendezési tárgyakon? A sírás kerülgette ezért, de felbugyogott benne egy más érzés, gondolat is: az az idősebb fiú... ha egyszer a markába kaparintja, valahogy leveri rajta azt a fejmosást, amit helyette ő kapott meg.
Ennek szellemében született meg az ötlet a fejében: kiplakátolni jól látható helyre a földszinten a következő szöveget  "Tartozol nekem a Maid Caféért, Várffy! Ha férfi vagy, gyere és rendezzük le a dolgot szemtől szemben, vagy megjárod! Várlak pénteken délután a bogolyfalvi játszótéren!" . Kicsit úgy állította be az üzenetet, mintha hú, de veszélyes lenne és ki tudja, mit akar művelni áldozatával, holott nem, csak egyszerűen erre a stílusra állt rá a pennája. Jelenleg éppen egy hintán ücsörög elszánt arckifejezéssel és a büntetés utolsó pontjait tisztázza magában egy elégedett szájszélrángással. Ez arra bizonyíték, hogy igyekszik a mosolyát visszafojtani, ami talán túlságosan és megalapozatlanul elégedett volna most a helyzethez mérten. Egyelőre ide kellene érnie büntetése végrehajtójának, de addig is finoman hajtani kezdi magát, hogy éppen csak szállingózzon és bármikor kényelmesen megállíthassa a játékeszközt, ha "Várffy" -ahogy Niki emlegette akkor- befutott.
Mellesleg a büntetés alkalmából mondhatni kitett magáért. Sehol egy nyúzott felső (átlag szinte minden ruhájának alja meg van gyilkolva kicsit, mert húzogatja őket a végtelenségig), helyette virágos, ujjas blúzt és mellé háromnegyedes farmert húzott, hogy azért mégis terepre legyen öltözve. Ám még ezek mellé sem volt hajlandó lecserélni pillangós teniszeit. Azok maradnak és kész. A fülében ott csillog a pillangó alakú fülbevalója, de egyéb ékszer nem vehető észre rajta.

Katie Runa Blackwood

Még mindig elfogott az undor, ha visszagondoltam a kávézóban történtekre. Nyilvánosan lehánytak, közröhej tárgya lettem, megint én jártam rosszabbul a Niki elleni összecsapásban. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis senkin egyszer se tudtam még kifogni, nagyon szeretheti Fortuna istenasszony. Mindennek tetejében még felelőssége is akartak vonni egy feltűnő plakát tanúsága szerint. Természetesen Nikit véltem felfedezni az akció mögött, a Várffy megszólítás rá vallott. Sokszor nyaggatott már azzal, hogy játsszuk le újra a döntetlennek nyilvánított párbajunkat, amit én következetesen elutasítottam. Igazán észrevehette volna magát, múltkor is porig aláztam, és csak azért nem hirdettek ki győztesnek, mert el akarták kerülni, hogy kiverje a hisztit. Iskolaelsőként hihetetlenül nagyra tartotta magát, azt hitte, hogy ő az atyaúristen Mindenesetre ezt a címet sikerült elvennem tőle, de úgy tűnik, hogy még mindig nem volt képes reálisan értékelni a képességeit, nem akarta elismerni, hogy fényévekkel jobb vagyok nála.
Most azonban elfogadtam a kihívást, meguntam a szájkaratét, végérvényesen le kívántam rendezni vele a dolgot. No meg abban is reménykedtem, hogy tényleg egy az egyben kíván szembeszállni velem, nem lesz általa semlegesnek titulált, de valójában neki kedvező döntőbíró, és nem csődíti oda az annyira irritáló csókosait se. A játszótérre érve azonban rögtön csalódtam, Niki sehol, csak Runa ült egyedül a hintában. Most vagy azért küldte ide a lányt, mert berezelt és visszalépett, vagy korán érkeztem és még csak ő volt itt a Niki szektából. Utóbbi meglehetősen valószínűnek tűnt, tekintve, hogy a plakáton meghatározott péntek délután elég tág időkeretet jelölt.            
- Hello! Na hol van Niki? - alaposan visszafogtam magam, még köszöntem is, mert Runával igazából semmi bajom nem volt, nem is ismertem közelebbről. Persze sokszor ez se szokott megakadályozni abban, hogy kíméletlen legyek, de ő amolyan aranyos kis lánykának tűnt, akire nyomós ok nélkül nem tudnék még én se ráförmedni.

Akkor maradjunk csak a Róbertnél  

Elüldögél, hajtja magát időről időre és közben a kezdeti elégedettsége kezd átmenni valamiféle kínos érzésbe. Amióta itt van, eléggé kinyílt a csipája. Ezt egészen biztosan annak a számlájára írja, hogy annyiféle emberrel ismerkedett itt meg, hogy képtelenség nem változni közben. De már késő kihátrálni, a felhívást kirakta, büntetése áldozatát várja. Vissza szeretné fizetni neki a közvetett adjonistent a maga módján. Ő nem Niki stílusban, hogy párbajozzon, oka sem lenne rá, hiszen nem is ismeri még ezt a fiút, csak annyit tud róla, hogy oda kellett volna menjen az asztalához, mert kíváncsiságot ébresztett a másik félben. Nos ez elmaradt, ellenben most mégis teljesíteni fogja a gazda kérését, még ha furcsább módon is, ami a kontextust illeti.
Amint a léptek zaja megüti a fülét, felkapja a fejét abba az irányba és máris kavicsméretűre zsugorodik a gyomra az idegességtől. Talán túl nagy fába vágja a fejszéjét, talán túl sokat akar. Nem tudja. Annyi biztos, hogy már nem tudja megakadályozni, hogy "Várffy" ideérjen és megszólítsa. Reszketegen felsóhajt a köszönés-kérdés duótól, ez tisztán hallatszik is, aztán felhúzódzkodik, de még így is jó egy fejjel kisebb az úriembertől. Látszik rajta, hogy erősen töri a fejét, meg az arca már lángvörös, de feláll a hintára, hogy némi magasságot nyerjen Várffy Úrral szemben.
-N-Nagyobb vagyok nálad, nem ijesztesz meg! - Kislány, érdekesen indítasz. Ha ettől nem fog elkezdeni sírva röhögni a fiú, akkor is minimum a hozzáállás, a vörös fej és az elszánt arckifejezés mosolygásra adhatnak okot a rellonosnál.
-Niki nem jön, mert én hívtalak ide.- mély levegőt vesz és még az eddigieknél is jobban összeráncolja a szemöldökét, halálkomoly fejet vág, ami nála pont, hogy röhejesen jön ki, bár az aranyosan-röhejes fajtából.
-Először is sajnálom, ami a Maid Caféban történt, hogy... hogy lerókáztak.- szem lesüt, aktív földbámulás bekapcsolva pár másodpercre, majd egy mély levegő és folytatja.- Azt viszont tudd meg, hogy leszidtak engem jó alaposan, mert felkarcolódott az asztal és a székek, amiken kidühöngted magad. Szóval... A nevem Katie Runa Blackwood, rólad csak annyit tudok, hogy Niki Várffynak hív és most azt kérdezem, hogy akarsz kárpótolni a szidásért, amit miattad kaptam? Ha nem mondasz semmit, büntetést kapsz!- Nem igazán lehet komolyan venni, mert 1-vörös az arca, mintha most vallott volna szerelmet a nálánál idősebb hím társának; 2- remeg minden tagjában, mert sosem rohamozott még meg senkit nyíltan; 3- annyira aranyosan nevetséges, amiket mond, hogy komolyan venni felesleges volna. Ő mégis teljesen határozottan ejti ki a szavakat és a "büntetés" szót jó alaposan meg is nyomta.
-Mi a válaszod?- Jelenleg azért liftezik a gyomra, mit fog mindezért cserébe kapni Várffy Úrtól; ennek függvényében indulnak majd be vagy éppen nem a könnycsatornái.

A vásárlók, és Amira

– Ebben egyetértek. Amirának volt fantáziája, de még egyszer megbosszulom, csak járja ki a sulit. –persze, nem vagyok az a bosszúálló típus, és csak most forr bennem a düh, de jól esett kimondani. Közben leguggoltam, hogy a kisfiú oda tudjon jönni hozzám, mert nagyon is azt láttam, hogy nyújtja felém a kis kezeit. Lehet, hogy csak a sütit szeretné, de mielőtt azt odaadnám, megkérdeztem az édesanyját is. Megengedte, így Chris felé nyújtottam a mogyorós édességet, és mosolyogva figyeltem rá. – Nagyon szép neve van. Mogyorós süti, amit a suli manói készítettek. –válaszoltam a kérdésre, és továbbra is guggolva maradok, hogyha kell, megfoghassam a kiskrapekot, nehogy elessen. Feltéve, ha elindult felé, vagy valami hasonló.
– 100-at kellett, abból eladtam 35-öt, meg felbontottam egyet. Már csak 64 van hátra. Tényleg venne? Nagyon kedves magától. –hálásan mosolyogtam a nőre. El sem hiszem, hogy megszabadítana egy részétől. Nem kell, hogy az összest megvegye, de így is egy részét meg szeretné venni. Ez nekem csak jó, hiszen előbb végzek. Amint megmondja, hogy hány dobozzal szeretne, már pakolom is össze. Közben a nevemet is megkérdezi, és én mosolyogva adom meg rá a választ. – Nagy Bátor Đominic vagyok, örvendek. Önt, hogyan szólíthatom? –kérdezek vissza. Mégsem hívhatom úgy, hogy Chris anyukája néni, vagy valami hasonló zagyvaság. A távolban, közben felbukkan Amira is, meg valami állatkák, de nem igazán törődöm vele. Tudtam, hogy le fog jönni a faluba, hogy ellenőrizzen, ezért sem ért olyan váratlanul a megjelenése.
– Szia. Igen, ügyesen árulom. Ne már, pedig majdnem eladtam az összest… –zsörtölődtem magamban. Erre nem számítottam, de nem tehetek ellene semmit sem. Megvártam még hátat fordít, és nyelvemet kiöltve rá, visszaültem a padra, és morgolódtam. Le akarom már venni ezt a göncöt, és meg is tehettem volna, ha nem duplázódik meg a dobozok száma. De most várhatok, még plusz fél napot, még elfogy… Hacsak a hölgy ki nem segít. De nem, nem fogom rátukmálni, nem használom ki a kedvességét. Nem vagyok olyan, hogy ezt megtegyem. Már így is sokat segít azzal, hogy vesz pár dobozzal.

Akinek jut a figyelmemből

  - Soha nem szerettem a prefektusokat, nekem túl zsarnokoskodóak voltak.
Lehet, hogy illett volna inkább magamban tartanom egy ilyen megjegyzést, de ha már kicsúszott, nem fogok visszakozni. Nem voltam épp mintadiák, ott és annak tettem keresztbe, akinek csak tudtam. Hetente többször szegtem meg a kijárási tilalmat, ritkán aludtam a saját ágyamba, verekedtem, és bosszantottam a tanárokat. Azt hiszem, ha mindezt elmondanám magamról, el sem hinnék, tekintve, hogy most már nem ez süt rólam. Valójában nem kötném az orrukra a dolgot, de egy nosztalgikus mosoly az arcomra kúszik. Figyelem a kislányt, majd Christ, aki láthatólag nagyon össze akar barátkozni a beöltözött kis sráccal. Nem vagyok semmi jónak elrontója, hagyom, hogy közelebb tipegjen hozzá és hatalmas kék szemeit Dominicra emelje és apró tétovázás után elvegye tőle a sütit.
  - Az már nem olyan sok.
Nem akarok tovább tétlenkedni itt, de még egy kicsit hagyom, hogy a kisdiákok kicsodálkozzák magukat.
  - Scarlett Nicol Emily Loughlin vagyok, örvendek.
Kezdjen a rengeteg keresztnévvel amit csak akar, eddig is magázott, biztos vagyok benne, hogy ezután is fog. Normális esetben szólnék érte, mert nem tetszik, ha a öregnek néznek, de jelen esetben eltekintek tőle. Csak tisztelet tudó szeretne lenni és nincs ebben semmi rossz. Chris élvezi, hogy mindenki vele foglalkozik, de lassan minden jónak vége szakad ideje lenne menni, amikor az idillt egy harmadik lányka szakítja meg. Már távolról is süt róla, milyen sokra tartja magát és ez csak fokozódik, amikor közelebb ér. Felállok, és leplezetlen undorral nézem végig, ahogy kiborítja a süteményeket az asztalra. Közönséges és egészen biztos vagyok benne, hogy valamilyen komplexusa van és azért szeret így viselkedni. Nem pazarolok rá sok figyelmet, helyette csak felvonom a szemöldökömet, és Dominicra pillantok.
  - Tudod mit? Megveszem az összeset.
Már veszem is elő a pénztárcámat, hogy lássa mennyire komolyan gondolom a dolgot. Ha rajtam múlik, itt senkivel nem fognak kitolni. A hangom nem tűr ellentmondást, még Chris is belekapaszkodik a lábszáramba a szabad kezével pedig eltakarja az arcát, hiszen ő jól ismeri ezt a hangszínt, velem nem lehet vitatkozni.

Öcsi 2.0 és a kis Danny
05.25., délelőtt

Péntek este Mira már a faluban aludt. Az utóbbi időben nem volt minden hétvégén betartva a szokás, ezért ideje volt visszazökkenni. Már korábban érkezett, a tanítás után egyből, hogy átváltson házitündérre, és besegítsen Alinak a házimunkában. Daniel mellett nincs a lányoknak nyugta, és a rend is csak ideiglenes állapot. Bár ez leginkább a kisfiú szobájára, na meg a nappalira vonatkozik. Ez a két hely, és a saját szobája volt az, amit egy kis varázslattal, és egyszerű módszerekkel rendbe rakott.
Nyugodt éjszakájuk volt, a fiuk nem kelt fel az éjjel, és már szépen meg is gyógyult. Mira egy jó kis sétát tervezett, nem foglalkozva az idővel, ami nem épp kedvező. Nincsenek mínusz fokok, de azért kell a vékony kabát.
A reggeli után a feketeség készült el először. Hullámos haját copfba fogta, sminkje a szokásos volt, a ruhája pedig világos farmer, rózsaszín felső, és egy farmerdzseki. A felsőjével megegyező színű balerinacipőt húzott, majd Danielt is hasonlóképp öltöztette fel. Kényelmes farmer és farmerdzseki, és Mirával ellentétben fehér felső és sportcipő került a kisfiúra. A cipő felvétele mondjuk kissé hosszadalmas procedúra volt, ugyanis utál öltözködni, és mindig próbálta a lehető leggyorsabban levenni magáról.
A játszótérre indultak, úgyhogy az úton Danny babakocsiba került. Ott van lehetősége kimozogni magát. Út közben pedig szeret nézelődni, tehát nem volt semmi gond.
A lány egyből egy padhoz tolta, a kiszedése után pedig kényelmesen elhelyezkedett rajta.
-Dan, ne edd meg a kavicsot -szólt rá már az első két percben, mire a fia vigyorogni kezdett. Csapkodott párat, majd édesen felkelt a földről, és odaszaladt anyukájához. Még jó, hogy ő meg pont eltudta kapni, ugyanis megbotlott, és elég közel kerülhetett volna a pad széléhez.
-Hoppá -egyikük sem ijedt meg nagyon, de azért a leányzó vágott egy buta fejet, ezzel megelőzve, hogy eltörjön a mécses.

Amira nővérem és a babu ^.^

* Nagyokat ásítozva, nehezen akartam felkelni. Csipás szemeim sokat kellett törölnöm ahhoz, hogy teljesen kinyíljanak. A kinti felhős idő elszomorított, általában akkor fordul rosszra az időjárás, amikor pihenőnapom van. Ez nem fair! - igen, ez lassan szállóige lesz nálam. Semmi sem fair, ugyanis. De azért ennyi negatívum után előkerült a mosolygós arcom is, felültem az ágyamból és bambán néztem ki a fejemből. Utána pedig szépen lassan újra a régi és hiperaktív Ágostonka lettem. Egyből a bátyóimra gondoltam, hogy vajon ők most mit csinálhatnak. Minden bizonnyal a Normafához mennek ki lógni, az a kedvenc helyük. Én közben azon is kaptam magam, hogy hiányzik a telefonom. Hiányzik a zene az életemből, amelyet itt csak recsegő gramofonokból tudok hallgatni. Eltűnhetett a kultúra, minden bizonnyal. Egy fülhallgató nagyon jól jönne most... Ha így folytatom, a stressz felhalmozódik. És ha nem lesz hol kiadnom, akkor azt a többiek szívják meg. *
~ Talán le kellene ugranom a faluba, mert ilyenkor mindenki vagy kinn csavarog, vagy a házának körletein belül sündörög. ~
*Igen, azt pedig utáltam, ha sokan vannak körülöttem. A csikólakot pedig GYŰLÖLÖM. Szűkös, mintha egy katasztrófa után berendeltek volna valami közösségi szállóba és alszom, mint a hajléktalanok. Hányszor visszasírom a SAJÁT szobámat, ahol még kulcsra is lehetett zárni az ajtót és nem kellett félnem senkitől. Bezzeg most mindig félig nyitott szemmel alszom el, mert attól tartok megviccel valaki álmomban és bajszot rajzol nekem. Pedig nem is nő olyanom!
Sietősen elzártam a motyóimat, hogy senki meg ne találja. Ejtettem egy gyors firkálást a naplómba is, hogy felírjam, élek még. Sok értelmes nem szerepelt benne, rajzoltam egy ákombákomot, Pubi lett a neve. Úgy tervezem visszatérő vendég lesz, akár képregénysztárrá is fejlődhet! Felvettem egy fehér pólót, rá egy piros kardigánt húztam, majd egy kék farmer, edzőcipő és futottam is le, mint az őrült. Amióta abbahagytam a kajakozást, az állóképességem és a kondícióm romlott, de a kastélyban van erőnlét terme, majd ott újra visszanyerem régi erőm. Csak mostanság izzadós lettem.
Sikeresen lefutottam a faluba és meg sem álltam a Boglyas térig. Innen néhány sarkot komótosan legyalogolva eljutottam egy játszótérre, amit még nem láttam. Igazából magát a teret sem sikerült alaposan megszemlélnem, csak mentem a fejem és a gyerekricsaj után.
~ Gyerekek! ~ Kaptam fel a fejem és vigyorogva még közelebb trappoltam. Belépve a kapun szétnéztem és meg is láttam egy cuki kisbabát.
- Babuu! - indultam el sprintelve a picurság felé, de rögvest meg kellett állnom, amikor megláttam az anyukáját. Anyukáját?! Néhány pillanatig bámultam rá, mint valami Marsról érkezett idegenre. Összeráncolt szemöldökkel és fancsali képpel végigmértem tetőtől talpig.
~ Ez nem anyuka... Vagy ilyen korán szülnek itt? ~ Nem értettem.
- Halika. Bocsi, nem akartam letámadni a babádat. De olyan cukii - mosolyogtam a kicsikére - Ugye megsimogathatom? Ugye nem baj?

Tesó, és Dan

Néha, de csak nagyon ritkán előbukkant a Nap. Ez a legrosszabb, mikor az ember egyik pillanatban fázik, vagy éppen jó, a másikban pedig már levenné a kabátot, mert olyan meleg van. Valószínű, hogy a múltkor Daniel is így fázott meg. Nehéz kiszámítani, mikor fog esni, vagy mikor lesz tikkasztó hőség.
A lány mosolyogva vette az ölébe kisfiát mikor megpróbálkozott a fejen landolással. Szép is lett volna, ha rohanniuk kell Johoz a rendelőbe egy betört kobakkal.
Egy puszit nyomott a kis arcára, majd megigazította szőke hajacskáját. Danny a puszit kacagva tűrte, a haj igazításnál viszont már kapálózott, hogy őt bizony egy nő csak ne fésülgesse, és hadd menjen felfedezni a Világot.
Amira le is tette a földre, hagyta, hogy ott körülbelül fél méterrel előtte vizsgálgassa a követ, amiben az előbb megbotlott. Aztán mint derült égből a villámcsapás, érkezett egy kis társaságuk. Először kicsit meglepetten nézett rá, mint ahogy a kisfiú is. Rázkódott egyet a hangra, és ijedten nézett a közeledő fiúcskára.
Úgy tűnt, ő csak a gyerkőcöt pillantotta meg, a mamit nem. A felismeréskor a feketeség felnevetett.
-Megleptél minket -válaszolta széles mosollyal. Daniel nagyon figyelte a fiút, majd bátran -miután felismerte, hogy nem akarják megenni- odatotyogott hozzá.
-Nyugodtan, szeret ismerkedni -bólintott, bár eléggé furcsállta a kérdést. Ezt a simogatós dolgot inkább Leora és Ecsetre szokták tőle megkérdezni.
-Hogy hívnak? -érdeklődött az ismeretlenre pillantva. Sejtette, hogy a fiú a Bagolykőbe járhat, nem nézte már előkészítősnek, más gyerekek pedig nem nagyon vannak a faluban.

Nicol néni, a megmentő; Tiff és a kis cuki Chris

– Biztos úgy van, ahogyan ön mondja. Én csak Amirával találkoztam még, és meg is lett az ára. –utaltam itt a jelmezre, amibe beöltöztetett, de ahogyan elnézem a helyzetet, ez csak engem zavar. Chrisnek nagyon is tetszik, hogy így festek, és az édesanyja is elengedi, hogy közelebb jöjjön hozzám. A kisgyerekek annyira cukik, ő pedig egyenesen zabálnivaló. Vonakodva ugyan, de elveszi tőlem a süteményt, én pedig biztatóan mosolygok rá, hogy nem lesz semmi baj. Nem hiszem, hogy leszűri belőle, de egy próbát megér.
– Nem, még úgy egy vagy két óra lehet. Szép hosszú neve van. –próbáltam mindet megjegyezni, de továbbra sem fogom tegezni, hiszen nem kaptam rá engedélyt, meg valamiért vonakodok is az ilyesmitől. Idősebb, megérdemli a tiszteletet. A boldogságomnak, azonban vége szakadt, mikor Amira megjelent a sok süteményes dobozzal. Egy nyelvkiöltéssel adtam tudomására a nemtetszésemet, de ezt szerencsére, ő már nem látta. Az anyuka, viszont igen, és olyasmit jelentett ki, ami ellen tiltakozni akartam, de a hangjából ítélve, csak nekem lett volna rosszabb. A kisfiú is tudta, hogy ilyen esetben nem szabad az anyukával veszekedni, mert még az arcát is eltakarta. – Köszönöm. Segítsek elvinni valameddig a dobozokat? –ajánlottam fel cserébe, amiért megveszi az összeset. Amira főhet a levében, mert nem szúrt ki velem, hála Nicol néninek. Fogtam azt a kis zsákot, amiben kihoztam őket, és elkezdtem belepakolni a süteményes dobozokat. Eltettem a pénzt is, és hálásan mosolyogtam rá. – Tényleg sokat segített, nagyon hálás vagyok érte. –ezt a tettét soha nem fogom elfelejteni, és az a legkevesebb tőlem, hogy segítek cipekedni. Mégis csak gyerekkel van, és azért nehéz lenne a kettőt egyszerre vinni. Igaz, biztosan tudna valami bűbájt erre, de azt meg én nem fogom hagyni. Tiffre pillantok –feltéve, ha még ott van–, hogy jön-e, vagy sem, majd Nicol nénire, várva, hogy elinduljunk.

Runa

A pálcámat is előkaptam, már attól is viszketett a tenyerem, ha Nikire gondoltam. Runa először egyáltalán nem a kérdésemre válaszolt, meghökkenve néztem, ahogyan feláll a hintán és kijelenti, hogy nagyobb nálam. Annyira nem értettem, hogy mire volt jó ez az egész, hogy azt se tudtam sírjak-e vagy nevessek, némán néztem végig a jelenetet. Lehet, hogy szegény kislány begolyózott a kékek között, és teljesen elfelejtette, hogyan kell viselkedni normális közegben. Kifejezetten zavart megnyilvánulással indított, kezdtem úgy gondolni, talán jobb is, hogy nem ismerkedtünk össze a Maid Cafén.
Aztán a felvezetés után kisült, hogy Niki nem fog jönni, mert Runa hívott ide. Továbbra sem szólaltam meg, vártam a magyarázatot. A lány bele is kezdett, lassan összeállt a kép. Először is a bocsánatot kért az engem ért kellemetlenségért, amit minimum elvártam. Utána viszont már a követelését ismertette, miszerint kárpótolnom kell, mert miattam szidták meg. Bátorságra vallott, hogy így kiállt elém, miközben éreztem rajta, hogy rendesen tartott tőlem.
- Óh, és mondd csak, milyen büntetésre gondoltál? - kérdeztem meg gúnyosan, miközben leültem a lány melletti hintába.  
- Nem akarsz te is leülni? - most már értettem, miért állt fel, miért akart magasabb lenni nálam, valószínűleg magabiztosságot kölcsönzött neki. A továbbiakban azonban nem volt erre semmi szükség, nem akartam bántani.
- Komoly, hogy néhány karcolásnak ekkora faksznit kerítettek? - nevettem fel, hiszen egy pofonegyszerűen orvosolható problémáról volt szó.    
- Különben is, ha Niki nem hány le, nem kezdek ámokfutásba, és nem karcolódik meg semmi. Beláthatod, hogy Niki a hibás mindenért, téged is miatta szidtak le. - egyáltalán nem éreztem jogosnak, hogy bármit is számon kérjenek rajtam. Runa és én is a béna kiszolgálás áldozataivá váltunk, persze tisztába voltam vele, hogy Nikit sohasem hibáztatná Runa, mert ő is csak egy a sok agymosott levitás közül.
- Szóval eszem ágában sincs kárpótolni sem téged, sem mást. - jelentettem ki határozottan, felőlem jöhetett a büntetés.                

Robi

Valószínűleg roppant furcsa, amivel indít. Ezt látni is véli a fiú arcán: mintha próbálná eldönteni, sírjon-e vagy nevessen az egészen. Ő részéről inkább elszaladna, azonban Várffy Gazda telibe talált a teóriájával, miszerint azért állt fel a hintára leányunk, hogy magabiztosságot kölcsönözzön önmagának. Nem szokta keresni a bajt és a baj is ritkán találja meg őt, erre most kétszeresen bekövetkezett, ami amúgy nem szokott: bajt is keresett és a baj is megtalálta őt. Na jó, konkrét konfliktusról csak akkor beszélhetünk, ha a srác ezek után felhúzza magát és leátkozza, de úgy fest, nem errefelé terelődik a furcsán indult beszélgetés fonala.
Ha már leültek a mellette levő hintába, sőt megpedzik, mi lenne, ha nemes fenekét ő is belepakolná a sajátjába, óvatosan lemászik az ördöngös játékszerről, kicsit leporolja, hiszen csak ráállt az előbb és beleül, de ezúttal nem kezdi hajtani, hanem inkább Várffy-ra koncentrál, no és a kérdésre. Pontosabban a büntetésre vonatkozó részt egyelőre elereszti a füle mellett, csak az érkező többit veszi előbb sorba.
-Teljesen komoly. Nem szoktam hazudni.- talán erről az egyenes és komoly, tiszta tekintete is tanúbizonyságot tehet, amivel most újdonsült beszélgetőpartnerét is megajándékozza félig felé fordulva. Arra nevelte az anyja, hogy mindig nézzen, vagy legalább a komoly helyzetekben a másik fél szemébe.
-Én csak annyit látok be, hogy senki nem szegezett pálcát sem Niki fejéhez, hogy lehányjon, sem a te halántékodhoz, hogy így éld ki magad, de ez mind nem rám tartozik.- ezt már egy lazább vállrándítással tudja le jelezvén, hogy ebbe nem fog különösebben belemenni, de azt az agymosott jelzőt kikérné magának, ha hangosan is a szemébe vágnák, az biztos.
-Aha, szóval ez a válaszod.- most már kiegyenesedik és kicsit ellöki magát, éppen annyira, hogy az amplitúdója úgy húsz-harminc centinél több ne lehessen.
-Niki azt mondta, mielőtt az incidens megtörtént, hogy meg akartál ismerni. A büntetésre visszakanyarodva.... annyira nem is büntetés, inkább kölcsönös kárpótlásnak is nevezhetnénk.- fú, de mennyit gyakorolta tükör előtt ezt a szöveget. Most aztán hihetetlenül büszke önmagára, hogy a hangja sem rezzen, a szempillája sem rebben, miközben ismét Várffy szemei közé néz és elmosolyodik.
-Szabad a délután és mivel közvetetten hála neked végigbőgtem egy egész ilyen periódust, igenis igényt tartok egy délutánnyi vidámságra. Szóval... Menjünk el randizni!- khm... nos tényleg akármit mondhatott volna. Például: "menjünk el sütit enni", vagy "menjünk el ajándékot venni" vagy AKÁRMIT, de EZT? Ha más nem, a barátságos pislogása és a rezzenéstelensége dicséretet érdemel, lássuk be. Kiállt ide, elmondta, amit akart és mire eddig ért, a remegése elmúlt, az arca újra normális színű, s most ugyanaz a vidám, csak éppen nem sürgő-forgó Runa néz rá Várffy-Zoller Róbertre, mint akit a Maid Caféban kiszúrt magának.
-Mellesleg... Szeretnéd, ha örök időkig Várffy-nak szólítanálak, vagy elárulod a neved?- a hangjában nincs semmi bántó vagy gúnyos, csak puszta érdeklődés. Még az oldalra döntött feje és kíváncsi tekintete is erről árulkodnak.

Runa

Egyre inkább tudatosult bennem, hogy ez bizony nem lesz egy könnyű menet, taktikát kell váltanom. Mintha csak a levegőnek beszéltem volna, nem esett le a lánynak, hogy szerintem mennyire kicsinyes néhány karcolásból ekkora ügyet kreálni. Eleve hiba volt őt is leszidni ilyesmiért, de az már egyenesen hülyeség, hogy ezt tovább akarja fokozni a felelősségre vonásommal. A „nem szoktam hazudni” kijelentése tette nyilvánvalóvá, hogy teljességgel félreérti a hozzáállásomat, a tekintete pedig csak tovább erősítette bennem, hogy nem fogja belátni, micsoda pitiáner dolog követelőzni a részéről. A Nikis felvetésemet is gyorsan félresöpörte, bár a közömbössége meglepett, azt hittem látványosan Niki védelmére fog kelni a vádaskodásom hatására. Nem így történt, ezért nem is kívántam tovább feszegetni Niki szerepét, nekem jelenleg bőven megfelelt, ha hidegen hagyta a kettőnk viszonya.  
A büntetésre rátérve bontakozott ki előttem, hogy Runa micsoda egy naiv kislány. Csak ideig-óráig szerettem volna elszórakozni vele a Maid Cafén, akkor éppen hozzá lett volna kedvem. Ő sajnos többet látott bele ebbe az egészbe, mint amennyit kellett volna, most pedig randit kért. A zavartsága teljesen eltűnt, vidámság tükröződött az arcáról. Élvezze csak ki, amíg lehet, mert bizony én nem fogok kertelni, tőlem meg fogja tudni a szomorú igazságot. De azért előtte ki fogom szórakozni magam.  
- Várffy-Zoller Róbert. Robinak is szólíthatsz. - adtam először választ a lényegtelenebb kérdésre.
- Tetszem neked, igaz? - tettem fel a kérdést sejtelmesen mosolyogva, de választ igazából nem vártam rá, gyorsan folytattam is.
- Mit szólnál hozzá, ha leülnénk oda arra a padra? Megbeszélni a részleteket. - felpattantam a hintából, sőt még a kezemet is kinyújtottam, hogy akár kézen fogva mehessünk a padig. Tudtam, hogy Runa értékelni fogja ezt a gesztust, miközben én csak szerepet játszottam. A randira nem mondtam konkrét igent, nem is állt szándékomban. Viszont igyekeztem elhitetni a lánnyal, hogy máris minden a kívánságai szerint alakul. Gyerekjátéknak tűnt megvezetni az eddigiek alapján.

Đomi, a végszó

-  Nem ismerem az iskola diákjait, illetve, csak néhányat, akit érdemes.
Nem sokat foglalkozom a diákokkal, hiszen iskolás koromban sem voltam éppen oda értük, ez a helyzet most sem változott. De azért meghallgatom, amit mond nem akarok bárdolatlan lenni, igyekszem a legjobb oldalamat mutatni, nem sok sikerrel, mert valaki mindig tönkreteszi az alakításomat.
-  Ouh igen, hidd el, imádom érte a családomat.
Mindenkitől örököltem egy nevet, illetve a nagyanyámtól kettőt is, a Nicol meg az apám adta, szóval inkább azt használom, mint a másik kettőt, bár mostanában egyre többet hívnak Scarlettnek, lehet, hogy minél öregebb leszek annál jobban fog tetszeni a név...na persze. Az óra említésére felkapom a fejemet és megrázom a tincseimet, azt itt az idő az én végszavamra is, jobban mondva a mi végszavunkra. Úgy látszik, hogy Đominic nagyon jól elvan Chrissel, aki buzgón falatozza a süteményt, én közben kifizetem a rengeteg adagot, amivel fogalmam sincs, hogy egyelőre mit fogok csinálni, de majdcsak lesz neki helye. Megvárom, ameddig feltornyozza a dobozokat, addig felkapom a babámat a másik kezemben pedig megpörgetem a pálcámat.
-  Hagyd csak, semmi szükség rá, azért van a pálca, hogy ne kelljen cipekedni.
A legjobb lesz, ha szépen előreküldöm a csomagot, én pedig mögötte sétálok, abban reménykedve, hogy nem fog ránk dőlni. A pálcaintésre a dobozok megemelkednek, és elindulnak szépen, pont ahogy akartam.
-  Így azért mégiscsak könnyebb, mint cipekedni nem?
Kapnak még egy utolsó kedves szöszi mosolyt, utána pedig hátat fordítok nekik és elindulok a dobozok után. Nem vagyok még biztos benne, hogy hazaviszem-e őket, vagy kirakom a kirendeltségen, hátha valaki szeretne a teájához aprósüteményt.
-  Örültem a találkozásnak. Sziasztok.
Kiáltok vissza, bár nem vagyok túl meggyőző, nem szándékozom őket mindenáron meggyőzni arról, mennyire gyerekszerető és cuki vagyok, mert nem vagyok.

Amira és a kisbaba

Annak csak megörültem, hogy az a szülő, vagy nem szülő... minek is mondjam micsoda egy ránézésre kedves és barátságos lány és nem hajtott el a fenébe. Titkon arra számítottam, hogy megharagszik azért, amiért lerohanom szegénynek a kisbabáját. Ilyenkor a nőkön mindig nagy a nyomás, nagyon tudják félteni a csöppségüket. Emlékszem, anya az elején mennyire félt odaadni Laut. Kicsi voltam, na... De legalább már fel tudtam fogni, hogy született egy hugicám és nagyon örültem neki. Azóta pedig a mami is beláthatja, hogy jó döntés volt rám bíznia a gondoskodását, mert nagyon jól összebarátkoztunk. Elolvastam a naplóját - na jó, ezt ő még nem tudja! - és azt találtam benne, hogy engem szeret a testvérei közül a legjobban. Azóta is szívmelengető erre visszagondolnom. Persze sosem árulom el neki, hogy a cuccai között matattam. Gonosz Fandimók, höhö.
- Ne haragudj...atok. Csak gondoltam idejövök egy picit, szeretem a gyerekeket és jól értek hozzájuk. - emeltem a fejem büszkén, mintha valami dicséretre várnék, de nem - A tiéd? Mennyi idős? Ránézésre olyan 1-2 éves lehet. Vagy nagyon elbaltáztam? - érdeklődtem összeszorítva a fogaim, izgatottan várva tippelésem eredményét.
- Képzeld el, hogy nekem van egy húgom, akivel nagyon sokáig közösen játszottunk. Azóta én vagyok a kedvenc bátyója. A többi tesóm is szeret, én jó gyerek vagyok. Csak tudod hiányoznak, ők nem lehetnek itt. És nem csak a családom hiányzik, hanem a gyerekkor. Akkor még nem jártam iskolába és csak játszanom kellett, az volt a dolgom. Tudod olyan rossz, hogy felnövünk és aztán ugyanúgy gondoskodnunk kell a gyermekekről, mint ahogy rólunk is gondoskodtak egykor. - osztottam meg szokásos szájmenésem közepette ezen bölcs intelmeket a lánynak - Sokan mondják, hogy elég sok hülyeséget tudok összehablatyolni, szóval szóljál, ha túllőttem a célon - kacsintottam.
Remélem ezek után nem könyvel el valami nyomulós fura gyereknek, sőt... Remélem a kamaszokkal vesz emberszámba, mert különben tüntetést szervezek! Nincs kegyelem, aki ellenáll! Na jó...
- Ágoston - mosolyogtam - És te? Am ide járok a suliba, elsősként. - mondtam neki büszkén, közben pedig már le is ültem valahová a kisbabával az ölemben. Kicsit lovagolt az ölemben, amíg én gondosan ügyeltem rá, hogy véletlenül se essen ki a kezeim közül. A fejére pedig óvatosan rádöntöttem az én fejem, mintha a sapija lenne a kobakom. Aranyos volt és nagyon puha bőre volt, amilyet régen tapintottam. És az a hiányolt babaillat...

Robi

A nézeteik nyilvánvalóan gyökeresen különbözőek. Számára nem is a karcolások a lényegesek, sokkal inkább a megrovás, amit utána kapott, noha azt valóban el kell ismernie, varázslattal seperc alatt helyrehozható volt a "kár". Ennek sokkal inkább szellemi töltete van, presztízsről szól most az egész akció, s ezt nem óhajtja túlságosan nyilvánvalóan Robi orra alá dugni. Valószínűleg lenne a fiúnak elég logikája hozzá, hogy magától is ráérezzen, ha úgy akarja ő is. Az már Robi privát döntése, hogy a saját véleményén túl miket vesz még figyelembe és következtet ki. A Nikit ért vádakat elintézi viszonylag gyorsan és diplomatikusan. Még mindig vallja, hogy egy adott helyzetben két félt terhel mindenkor a felelősség, nem csak az egyiket, így hát nem vitatja, hogy senkinek nem lett volna kötelező sem rókázni, sem rongálni.
De ím, rátérnek a dolgok érdekesebb felére. Csendben és pontosan lejátszott mindent maga előtt, szinte látta a szobájukban ücsörögve lelki szemei előtt, miféle kimenetelekre számíthat: sorra vette az elutasítást, a kiröhögést, a gúnyolódást, s megpróbált arra is felkészülni, mi történik, ha kap egy igent. Nos persze a valóság ennél sokkalta összetettebb, rétegesebb, ahogy az a helyzetből kitűnik, elvégre Robi rögtön egy olyan kérdést dob neki, amire nem volt felkészülve. Egy pillanatra tágra nyílnak azok az íriszek a meglepettségtől, tán még el is pirul egy csöppet, melynek oka, hogy nem készült válasszal. Ezt a fiú bizonyára saját gondolatmenete megerősítéseként fogja értelmezni, de nem is baj. Ebben a percben ez bőven rendben is van, s a kislánynak valóban alkalma sincs megfelelni a fogós kérdésre, jobb is, hogy nem kap választ Robi, mert csak még jobban növelné az elképzelésébe vetett magabiztosságot a tény, hogy hebeg-habog egy kicsi lány előtte.
Tovább gurul a beszélgetés fonala az ismeretlenbe, kezd minden eltérni mindegyik helyzettől, melyet elképzelt, de történik egy pozitívum is: bekapcsol az improvizációs érzéke. Érzékel valamiféle sunyiságot, valami rejtettséget a (vélhetően) kedvesnek szánt szavak mögött. Ennek a tudatos oka valószínűleg az, hogy látta Robi reakcióját a Maid Cafén, meg most az első megnyilvánulását, amivel rögtön Nikit kereste volna, s ki tudja, mit művelne a szobatársnőjével, ha valóban Niki állna a dolgok mögött. Ez az egész bizalmatlanságot ébreszt benne, az agya innen származtatja a sunyiság sugallatát, a tudatalattijában pedig működik az a bizonyos női megérzés faktor, hogy jobb lesz óvatosnak lenni.
A kéznyújtásra pislog egy sort, de ha már működik az az improvizáció a fejében, elmosolyodik újból és belehelyezi kicsiny kacsóját Robi méretesebb tenyerébe. Furcsa, még sosem sétált senkivel az édesanyján kívül kézen fogva, de nem mondhatná, hogy kiváltott benne bármiféle reakciót. Az érzékei kezdenek élesedni most, hogy nagyjából kiszakadt az előre megtervezett szituációk világából, pontosabban Robi válaszai és reakciói kiszakították onnan.
-Részletek.... Hát persze, a részletek!- csettint egyet jobb két keze ujjával, mint aki nagy felismerést követett el út közben. Nos, ha már játék, kezd belerázódni ő is a dologba- mert ő a részéről az egészet játéknak könyveli el a balsejtelmei és előérzetei alapján. Mindegyik azt suttogja, legyen óvatos, ne vegyen semmit készpénznek, amit hall vagy lát.
-Arra célzol, meddig menjünk el, ugye?- a hozzáállása meglehetősen lazává fakul pár pillanat alatt, s a padhoz érve egyszerűen lehuppan rá, mintha egy szélfúvás pakolta volna őt oda. Egészen sima mozdulat. Ezt még Claire-től látta a közös nyaralásuk alatt. Nem is gondolta volna, hogy Claire laza, könnyed, de ugyanakkor idegesítő stílusa ennyire megragad a tudatalattijában és most talán pont ez lesz segítségére, ez a "félvállról veszek mindent" stílus.

Andrew

Tanult eleget, és igencsak unta már magát szobájában. Szobatársai is el voltak foglalva, ihlete meg kedve nem volt a rajzoláshoz, és épp aznap reggel írt szüleinek, így baglya még nem érkezett meg a válasszal, egy szó mint száz, semmi értelmeset nem tudott csinálni. Gondolkodott rajta, hogy el kéne ugrani valamelyik konyhába, és sütni valami finomat, például mézes kockát, vagy főzni túrós laskát. A faluban viszont rég volt, így úgy döntött, inkább kikecmereg zugából, s meglátogatja a szívéhez és kastélyhoz egyaránt oly közel álló települést. ~ Körül kéne nézni, biztos sok minden történt, mióta arra jártam! ~ Kapta hát magát, kék toppjára rákanyarította barna ingét, felhúzta a legelső, kényelmes farmerját, belebújt kedvenc tornacipőjébe, felvett még egy fehér pulóvert, s az utat nyaka közé véve vette célba Bogolyfalvát. Beleszimatolt az ugyan nem valami meleg, de annál frissebb levegőbe, és az otthonra gondolt. A házukra, a szüleire, nővérére, kutyájára, axolotljaira, majd beúszott a képbe szeretett unokahúga is. Végül a személyek egymást sorozatosan váltva érkeztek el a Bagolykövesekig. Az emlékeken merengve nézelődött, s lassacskán elérte a Boglyasteret is. Itt nem töltött sok időt a múltban, inkább csak átsétált rajta mindig, meg sem szemlélve a helyet. Ez hiba volt, hisz nem egy csúf része a falunak, sőt! Körbesétálta a szökőkutat, alaposan szemügyre véve minden apró részletét. Sajnos rossz szokásához híven nem nézett maga elé, így akaratlanul is – mondjuk, máshogy nem is tehette volna – nekiment valakinek.
- Bocsi! – fordult arra, reflexből a kérdéses illető után kapja, hogy amennyiben elesne, meg tudja tartani. Kicsit megijedt, nem csinált e valami kárt az illetőben, esetleges cuccában. ~ Mary, miért nem tudsz odafigyelni! ~ mondta magának mérgesen. Hiába, ez már csak ilyen. Persze nem sokszor fordul elő, hogy fellökjön valakit, de azért nem is szokatlan.
- Jól vagy?

Lassan battyogok le a falu felé, remélem jó irányba megyek. Gondolataim kissé keszekuszák, ami érthető is szerintem, hiszen nem sok időm volt azt felfogni, egyáltalán milyen iskolába kerültem, milyen vidékre, és nem is akármilyen közegbe. Bár tett erről is említést idegenvezetőm, aki megmutatta, hol a házam és hol fogok átmenetileg lakni, amíg nem kapok rendes szobát. Lehet majd reggel meg kellene keresnem egy vezetőt. Megérdeklődőm, hogy mi a helyzet és szokás erre felé, majd a házvezetőnél érdeklődök, mert ilyen is van, ahogy kaptam az információkat. Gondolataimba merülve, csak elvétve nézek fel, ugyan merre is járok. Azt hiszem nem tévedtem el, mivel egyre sűrűsödnek a házak, így lehetséges már a falut el is értem. Szép tetszetős házak, egy nagy térre érek. Gondolom ez a főtere a településnek. Ámulok, és csodálom az épületeket, és magát a helyet. Már most tetszik, annak ellenére, hogy nem is olyan rég óta vagyok itt, és ismeretlen az egész. Hirtelen valaki nekem jött, kissé megijedtem, de ezt nem mutattam ki. egy lány volt, aki figyelmetlensége miatt véletlen botolhatott belém. Nem is bánom, hiszen valakivel találkozok itt, még ha nagyon is furcsa, hogy ilyen hamar, én nem s bánom.
 - Semmi baj. Remélem nem lett bántódásod? Nekem semmi bajom, jól vagyok. Lényeg az, hogy te is jól legyél. -
 Aranyos lány így első találkozása. Örülök annak, hogy összefutottunk. Nem érzem egyedül magam, és szeretek ismerkedni emberekkel.
 - Milyen faragatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. Andrew Wikkensberg vagyok, első éves Navinés. Örülök a találkozásnak. Te melyik háznak vagy a tagja? -
 Láttam a lányon, hogy kissé szétszórt, de ez adott neki egy kis bájt az amúgy is szép arcának. Remélem nem siet, és beszélgetésbe elegyedik velem, akár egy rövid beszélgetés erejéig, ezért is kezdtem egy elég egyszerű kérdéssel, amit lehet már egy tucatszor feltettek neki legalább.

Andrew

Kétségtelenül és érthető módon hiányzott neki az otthon, a család. Ez nem is lenne baj, ha nem csak gondolataira, meg bizonyos dolgokra figyelne, és környezetére is vetne pár pillantást. Csak hogy ne menjen neki senkinek, mint például most.
- Jaj, nem, én jól vagyok. Bocsi, néha elő szokott fordulni, hogy neki megyek ennek-annak, de dolgozom rajta, hogy ne csináljam! - ereszt meg egy mosolyt az idegen fiú felé. Még soha nem látta - ami persze nem csoda egy ekkora suliban -, de örült neki, hogy se kárt nem tett benne, se meg nem haragudott rá. Nem épp a leggyakoribb az ilyen manapság. Legalábbis a többség nem örült, ha Mary nekiütközött.
- A Navine? Én is! - vidult fel egyből. - Biztosíthatlak, remek helyen kötöttél ki! Amúgy Mary Glotter vagyok, másodéves. - Nyújtja jobbját kézfogásra. Komolyan örül neki, hogy még egy fővel gyarapodott a házuk, s reménykedik, kedves ismerősre, illetve barátra talál az illetőben.
- Mikor érkeztél? Körbevezesselek a faluban, vagy kastélyban, illetve környékén? Van kérdésed? Segíthetek valamit? - rohamozza rögtön. ~ Mondjuk, ha varázslók a felmenői, nem sokat kell magyarázni. ~ fordul meg fejében. Ő, Mary, mugliszületésű, így időbe telt, míg beletanult. Bár utólag fény derült egy-két érdekes dologra, ami összeköti Mary családját a Johanson famíliával, és így az is kiderült, hogy ki Mary vérszerinti nagymamája, ráadásul a nő boszorkány. Így pedig nem csoda, hogy Maryből is az lett. És még több haszon a dologban, hogy még több rokonra tett szert, akit igencsak megszeretett.

Mary

Tetszik a lányban a szétszórtsága, de már össze is szedte magát, így kezdődik is a kettőnk közötti beszélgetés. Nem az a hallgatag fajta ember, már látni rajta az első szótól fogva. Kedvelem azokat az embereket, akik szeretnek ismerkedni, és jól is csinálják, mármint kommunikatív alkatúak. Kiderül Mary a neve, és milyen szerencsésnek mondhatom magam, hogy már nem sokkal az érkezésem utáni első sétám alkalmával, már egy házbelivel futok össze, annyival nem is lehet idősebb nálam, mert kiderül, hogy egy évfolyammal felettem jár. Pár kérdést fel is tesz, e most nagyon jól esik a társasága, és  beszélgetés is.
 - Örülök, hogy nem esett bajod. Úgy egy órája foglalhattam el az átmeneti lakhelyemet, gólyalak vagy valami ilyesmi a neve, még azt sem néztem meg mi a szállásom neve, még ha nem is időzöm ott sokáig. Amit láttam a ház helyiségeiből az jött le hogy elég otthonos, bár a többi három ház belső területére is kíváncsi lennék, de egyszer biztos adódik majd egy ilyen alkalom is. -
 Eresztek el egy bizonytalan mosolyt, ha már a lány is így tett a elöbb. Mindeközben elkezdtünk, lassú sétában a tér egyik vége felé menni. Jól esnek a kérdések, csak így egyszerre soknak tűnik, de azért válaszolok rájuk. Jobb ha magányosan lófrálnék itt a faluban.
 - Jó, hogy az első ember házbeli. Ha nem probléma számodra akkor elfogadom az idegen vezetést a faluban, és a kastélyban egyaránt. Kicsit nekem még furcsa ez a világ, hiszen én mugli családból származom. Nagyszüleimig felfelé a rokonságban biztosan nem rendelkezik varázsképességekkel. Onnantól felfelé nem tudom, bár szüleim sem mondták, hogy dédszüleim azok lettek volna, a többiekről nem tudnak ők sem semmit, hiszen dédnagyapám Németországból ment át Angliába. Ezek szerint te már kiismered magad a faluban és a kastélyban, ha már engem is eltudsz vezetni. Te kedveled az iskolát, és a közeget? -
 Mesélem egy kicsit magamról is, és próbálok kommunikatív lenni. Tudok zárkózott is leni, mert néha rám jön az olyan is. Kíváncsian várom a lány reakcióját.

Andrew

Végül nem lett baj belőle, hogy Mary nekiment a Navinésnek, a lány reményei beigazolódtak, mi szerint nem haragszik a másik. És még beszélgetni is leállt vele, így Mary még inkább felbátorodott, és örült a társaságnak. Persze imád egyedül lenni, gondolataival, és az ismerősökön, barátokon, családon, meg még sok mindenen merengeni, de a beszélgetéshez több hangulata volt.
- Csikólak. Igen, mindenki ott lakik először, amíg nem igényelhet szobát, illetve talál társakat. Igen, elég otthonos minden szeglete, én imádom. Ami pedig a többi házat illeti, nem tudni. Mindenkinek csak a saját házába van bejárása. Az itt tanulás során úgy tudom, csak egyszer lehet átkérni magunkat másikba. Azt is akkor szokás, ha megváltoztál. Máskülönben meg csak akkor juthatnál be a többi házba, ha sikerül minden bejáratot, minden embert kijátszanod. Gondolom én. - von vállat a végén. Azt mondja, ami szerinte igaz. Persze arra alapozik, amit biztosra tud, de ha esetleg téved, akkor sem nagyot. Szerinte legalábbis. Minden esetre nem szeretné félrevezetni újdonsült ismerősét.
- Egyáltalán nem, sőt! Örülök, hogy valaki végre hasznomat is veszi erre, nem csak... Vagyok. Igen, én is mugli családból jöttem. Eddig azt hittem, mindenkim mugli. De aztán, még a tavalyi évben kiderült, hogy nem igaz. Találkoztam egy lánnyal, akiről kiderült, hogy az unokanővérem, és rájöttünk, hogy közös a nagymamánk, mert... Nos, a nagyapám megcsalta az eddig vérszerintinek vélt nagymamám, és két nőtől egyszerre lett gyereke. De a nem vérszerinti nagyanyámnak meghalt a gyereke, a vérszerinti meg nem tartotta meg az övét, így a nagyapám kicserélte őket. Ezért a nem vérszerinti nagyanyám nem tudta meg, hogy a baba nem az övé, mert az övé meghalt. És az a baba, amelyikre a nagyapám kicserélte a halottat, az apukám. Ő viszont nem varázsló. Nem mondom, kusza történet... - húzta el a száját. - Bocs, nem akarlak untatni, csak jött. Igen, elég jól kiismerem magam. Nem azt mondom, vannak helyek, ahol nem voltam, vagy épp csak megfordultam, de nagyobb részt ismerek mint nem. A varázsvilágról sem tudok mindent, szerintem egy év alatt nincs honnan összeszedni ennyi információt, még akkor sem, ha itt élsz, de az alapokkal tisztában vagyok. Legalábbis, ha a suliban elmondták az alapnak nevezett részt teljes egészében, akkor igen... - bólint mellé. - Szerintem a suli nagyon király. Eszméletlenül szép a környéke, kívül-belül hangulatos, és ha sétálgatsz bent, akkor nem fogsz unatkozni sosem. Ami pedig a falut illeti, nagy kedvencem! Komolyan, ha nem lenne a falu, valószínűleg rég kipurcantam volna, még így is, hogy egy kastélyban lakhatom. - mondja, miközben lassan sétál a fiú mellett.
- Nos, merre menjünk először?

Mary


Már az ismeretségünk elején meg tudom állapítani a lányról, hogy sokat beszél, és még társul ehhez az is, hogy szeret is. Így aranyos Mary, már ennyiből is tudom, hogy jóban leszünk, értem úgy hogy egy jó barátság alakulhat ki. Az hogy sokat beszél nem zavar, most valahogy előnyére válik, hiszen egy olyan emberre talált aki hallgatja, és jó is, mivel nem kell úgy kihúzni belőle a szavakat. Egy új embernek, mint én, jó ha egy kicsit foglalkoznak vele.
 - Nem mintha szándékomban lenne már most átmenni a másik három ház valamelyikébe, még látogatás szinten sem, megnézni azokat belülről, mivel még a saját házamat sem nagyon ismerem belülről, de gondolom a Navine ház is bővelkedik jobbnál jobb helyekkel. -
 Adok még egy kis bátorítást a lánynak arra nézve, hogy számítok rá  házunkon belül is idegenvezetőként, persze nem akarok parancsoló lenni. Annyira belemelegedett ebbe, hogy nem akarom megbántani, hogy más visz majd körbe. Lehet, hogy majd egyedül is körbe nézek, de majd kiderül mit hoz a jövő.
  - Én nem tudok arról, hogy a család annak az ágában van e boszorkány vagy varázsló, akik Angliában élnek. Nagyapám volt az első a családban apai ágon aki angliai születésű. Dédnagyapa német születésű, ő költözött át a csatornán túlra. Édesanyám pedig magyar születésű és nevelkedésű. Ő Angliában tanult, ott maradt és így ismerkedtek meg szüleim. -
 Elégnek éreztem ennyit mondani Mary-nek a családomról, még nem ismerjük egymást annyira, hogy még többet megosszak vele. Lesz még alkalmam többet is elmondani neki erről és más témáról is azt hiszem. Úgy érzem nem ez az utolsó beszélgetésünk, de nem szaladok előre.
  - Nem tudom mennyire tud nyomasztó lenni a kastély, mivel csak pár órája vagyok itt, de amennyit láttam belőle, mikor jöttem le a faluba, tuti ó hely, és sok meglepetést tartogat még a számomra. A falu is tetszik, már amennyit láttam belőle, de te majd megmutatod alaposan. - Mondom kissé sejtelmesen az utolsó mondatomat. - Nem is tudom hova menjünk, hisz nem nagyon tudom miből válasszak, biztos vagyok abban, hogy ahova viszel, az nagyon is fog tetszeni. Neked vannak kedvenc helyeid a faluban és a kastélyban? Biztos vannak. Elmondod melyek ezek? Tudok ennél jobbat is, mutasd meg. -
 Mary-n látom, jó neki hogy foglalkozhat velem, aminek örülök is, hiszen így nem veszek el, és nincs honvágyam. Annak én is örülök, hogy segít, mert így jobban boldogulok, és van egy nagyon jó társaságom is a személyében.

Ágoston és Dan

A lány halkan kuncogni kezdett azon, ahogy a "támadójuk" újságolta, milyen jól ért a gyerekekhez. Mivel Mira nem az a fajta anyuka, aki mindentől félti a gyerekét, nem volt kérdés, hogy engedje-e a közeledését Daniel felé. Úgy van vele, hogy valamikor meg kell tanulnia vigyázni magára a gyereknek, és mikor jobb ha nem piciként.
-A nevelt fiam -válaszolta mintha ez természetes dolog lenne, hogy még tizennyolc sincs, de már gyereket nevel. -Másfél éves és egyébként Daniel a neve.
Nem volt hozzászokva, hogy egy idegen csak úgy a semmiből odamegy hozzájuk. Illetve ez még inkább, hiszen vannak nénik, akik szeretik letámadni a kicsit, a lányra meg csúnya szemmel néznek, mert "lehetett volna több esze is". Az viszont még nem fordult elő, hogy egy kisebb gyerek ment volna oda, hogy pár perc elteltével elkezdjen magáról, meg a tesóiról beszélni egy kisregény felolvasására hajazóan. Kicsit csodálkozva is nézett rá, a felét nem értette meg annak amit összehablatyolt, de most próbált jó fejnek mutatkozni.
-Egyszer muszáj felnőni -vonta meg a vállát. Hát Mira bizony nagyon keveset foglalkozik azzal, hogy közeledik a nagybetűs élet, tisztában van vele, hogy amilyen talpraesettnek sikerült összehozni, megállja a helyét a nagyvilágban, vagy így, vagy úgy.
-Értem. Örülök Ágoston, én Amira vagyok. És negyedikes rellonos -mondta el magáról az infókat. Eközben a fiú az ölébe vette Mirus fiát, amit ő figyelemmel kísért, nehogy valami történjen.
-Nem vagy szomjas kis manó? -kérdezte Danieltől a feketeség, és megsimogatta a buksiját miután felállt, hogy a babakocsira pakolt táskához menjen. Elővett belőle két kis dobozos gyümölcslevet. -Ágoston, te kérsz? -felvont szemöldökkel pillantott a nagyobbacskára, és ha kérte, akkor neki oda is adta, ha nem, akkor visszatette a táskába. Danielébe beleszúrta a kis szívószálat, és átvette a fiútól, hogy megitassa.

Amira és a pöttöm

- Őh, ne haragudj, hogy illetlenül rákérdezek, de hogyhogy csak a nevelt? Mi van az apukájával és az anyukájával? - kérdeztem tapintatosan, utóbbi kérdésem már egészen elharapva és halkan, mintha azt sem akarnám, hogy a kisbaba hallja. Ugyan tudtam, hogy az egészből egy szót sem ért, és minden bizonnyal örökre elfelejti majd ezt a játszótéri kalandot, mégis tekintettel voltam rá, ki tudja miért.
Ha a lány nem szedi le a fejem, én vidáman gyerkőcözöm tovább. Szerintem ilyenkor mindenki a kis csöppség hatása alá kerül. Megnyugszik, elgondolkodik, elvarázsolja valami megmagyarázhatatlan. Ennek következtében megáll az idő, te pedig egy új világba kerülsz, mondhatni. Különös érzés.
- Tényleg sajnálom, hogy csak úgy idejöttem. Egyedül voltál, ez az oka. Bizonyára idegesítő lehet mindenkitől az a sok dicséret és az a sok kérés, hogy hadd fogja meg, meg ilyenek. Mondjuk én csak büszke lennék, ha megbámulnák a fiam... - vontam meg a vállaimat, egy mosolyt biggyesztve.
- Amira? Furcsa egy név. Tudod, furcsa nekem ez a sok idegennyelvű diák. De legalább henceghetek, hogy én mennyi furcsa emberrel találkoztam - vigyorodtam el - Te Rellonos vagy? Hú, azok nem gonoszak? Lehet, hogy egy rossz sztereotípia, na de mégis... Eddig nem sok olyan zölddel találkoztam, mint mondjuk Te! - jegyeztem meg úgy, hogy ezen kijelentés hatására még véletlenül se kapja fel a vizet. Remélem nem fogja bizonygatni, hogy már pedig ő tényleg az a fajta, akivel nem árt vigyázni.
Épp elkezdtem volna egy kicsit jobban babusgatni a picikét, Danielt. Hülye arcokat vágtam neki, hogy megnevettessem, s közben magam is remekül szórakoztam.
- Miért nem a magyar megfelelőjét kapta? - érdeklődtem - Jah, hát... Nagyon kedves, de igazán nem innám meg Daniel innivalóját. Nyugodtan tartsd meg neki, én majd iszom máskor.

Ádám bácsi  


Csupán tegnap kapta a levelet, Hugo majdnem a papírkosárban landolt, akkora slunggal érkezett be az ablakon a papírköteggel a lábán. Nem is sejtette egy percig sem, hogy a nagybátyja költözni akar, ráadásul ide, Bogolyfalvára, az ő közelébe. Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy friss még az ismeretségük a hosszas levelezések dacára. Ádám bácsi észjárásáról még nem tud sokat, csak a szándéka ismert most már: ideköltözik. Vett is már egy házat Bogolyfalván állítása szerint.
Ádámmal való ismeretsége elég érdekesen indult, ugyanis, mint kiderült, a férfi és az ő édesanyja féltestvérek voltak, de ő jó ideig nem tudott egy szót sem a bácsiról, sem annak identitásáról, mármint, hogy a bácsikája lenne, mert sosem találkozott vele. Az anyja a végére már nem tartotta a magyarországi rokonokkal a kapcsolatot, Ádámot sem kereste, össze volt törve a válása után lelkileg és valahogy  lányán kívül senkit nem tűrt meg maga mellett.
Most viszont a Csontváry résznek hála tavaly szeptemberben megismerhette az eddig nem létezőnek hitt nagybátyját és elég hamar összebarátkoztak, sokat leveleztek, most pedig itt ácsorog, az állomáson, pontosabban kilépegetett már  peronokhoz és most éppen döbbenetét igyekszik legyűrni, hogy csak két sínpárost lát, amin a jelek szerint érkező és távozó vonatokat "szállásolnak el" . Az öreg bakter sztoikus nyugalma is ámulatba ejti, ahogy ott ácsorog a sínek között és mintha vezényléshez készülne, indítja el éppen az egyik járatot. Vajon Ádám megjött már? A múltkor még félhosszú volt a haja, kicsit lányos. Talán javasolhatná neki, hogy vágassák le. Egyáltalán mit mondjon neki? Ádám bácsit nem sikerült kiismernie pusztán a levelekből. Annál több kell ehhez, érzi. Ez a személyes kontaktus, ami most kialakulhatna közöttük, szükséges. Annyira örül a férfi költözésének, mégis a gyomra liftezik egyben, hiszen semmit nem tud még a nagybátyja életstílusáról, csak a jelleméből látott eddig darabkákat. Az egész várakozástól most cigánykereket hány a gyomra.

Runám

Ádám bácsim  

A percek lassan gördülnek az időfolyamon, s mintha még le is lassultak volna csak azért is, hogy növeljék a gyomrában fokozódó idegesség hatóidejét. A nagybátyjával összesen egyszer találkozott és akkor is nem több, mint fél órára. Utána az apjával kellett mennie, vissza Angliába, míg a felvételi levelét meg nem kapta, de nem felejtette el a magyar férfi jellegzetes vonásaiból azokat, melyek az anyjánál is felfedezhetőek voltak. Valahogy természetes, hogy inkább az ragadt meg a fejében, amit már ismert, semmint az, amit még nem. Így most a várakozás perceiben, ahogy felidézni próbálja, milyen volt élőben látni Merkovszky Ádámot, elég nehéz dolga van. A képek szerinte nem ugyanolyanok éppen, mint élőben megszemlélni valakit, ezért is próbálja kiszorítani az agyából a kviddiccsel foglalkozó magazinok által nyújtott képeket Ádámról.
Végre begördül a vonat, vagy legalábbis egy adott vonat, ami lehet, hogy a nagybátyjáé, de az is lehet, hogy nem. Pár perc várakozás ezt a kétségét is eloszlatja, mikor felfedezi a felé haladó férfit csomagjával és napszemüvegével a kézben. Ugrik egyet az a háborgó gyomor és lassan ezután elkezd lenyugodni kicsit. Csak a haja változott meg kicsit: múltkor még elég hosszú volt, most viszont rövidre van nyírva, de ez cseppet sem csorbít az összképen. A helyzet olyan furcsa, nem is tudja, mit mondjon Ádámnak, mikor az odaér hozzá, ám az ölelés, amit kap (mert esze ágában sincs leállítani, s őszintén szólva amilyen kis esetlen, nincs is alkalma megállítani benne a férfit), végképp feloldja a gombócot a gyomrában, ezzel párhuzamosan mintha a torka szárazsága is elpárologna az éterben. Végigfut az arcán egy gyermetegen boldog mosoly, s közben lanyhán ugyan, de viszonozza az ölelést, mert többre nincs ideje, csak egy futó gesztus volt az egész, indításként.
-Úgy tűnik, nagyon unatkozhattál. Szia Ádám bácsi.- kuncogja el magát egy kicsit, párhuzamosan irányba fordulva a váró bejáratával és felzárkózva Ádám mellé.
-Hmm, sokminden van, de a legnagyobb dolog az, hogy mágustusa zajlik a kastélyban. A barátnőm, Leen is benevezett és be is került a bajnokok közé. Meg az a fiú, akiről írtam neked, Alex is. Igazán el sem tudom dönteni, kinek szurkoljak. Hatan -el tudod hinni?-, hatan is bekerültek a házunkból.- az arca egész kipirul az izgalomtól, ha belegondol, hogy a háztársainak mennyi kalandban lesz részük. Ő valahogy nem erre van kitalálva, úgy hogy inkább megmaradt mentornak, bár lényegében csak Leenben igyekszik majd a lelket tartani. Túl sokat nem tudna hozzátenni egy már harmadéves leányzó tudásához.
Beszéd közben kiérnek lassan a Boglyas térre. Igyekszik összeszedni a gondolatait, de ahogy haladnak, eszébe villan az az érdekesre sikeredett találkozása is Várffy Robival. Pont ebben a zónában volt és minden bátorságát össze kellett szedje hozzá. Nem nem, ez most nem is idevágó téma volna. Inkább csacsog tovább, hogy Ádámnak legyen elég ideje felfrissülni a járástól. Hosszú lehetett az a vonatút Pesttől idáig.
-A tanulás egészen jól megy, szerintem. Igaz, minden tantárgyat felvettem, úgy hogy egy halom vizsgám lesz a végén. Talán nem kellett volna abszolút mindet...- sóhajt egy rövidet, de aztán megint visszaköltözik a kedves mosoly az arcára. Lényegében nem bánja a döntését, ezzel is csak nyer, tudást, amit nagyra értékel és szeret.
-De most rajtad a sor! Mesélj, hogyhogy elköltöztél a fővárosból? Nagyon hirtelen jött a hír.- ez persze nem egy rossz dolog, nem is olyan hangsúllyal mondta, csak nagyon kíváncsi és ez is érdekli. Persze nem kötelező a válasz, csak ezt nem tette hozzá.

Runám

Apu

Még ha a mágusok között élek is, sőt magam is annak vallom magam, akkor is megdöbbentő, hogy az élet miket produkál, még nevelő apám ép elméjében is kételkedtem, mikor legutóbbi levelét elolvastam. Megírtam neki, hogy miket tanulok, hogyan haladok és okosodom, szerintem, erre semmi reakció a részéről, sőt olyat írt, hogy egy darabig csak bámultam magam elé, az ágyamon ülve. Szokás szerint, szerencsére egedül voltam, ezért nem akart senki egy stimulával feléleszteni, bár lehet, hogy kellett volna. Azt írta apám, hogy felbukkant a homályból az igazi apám, a nemző apám, nevezzük csak így, és látni szeretne. Mindenesetre nem akar ajtóstól rontani a házba, vagyis a lelkembe, szeretné tudni, hogy akarom-e én is látni őt. Várja a válaszomat. A bagoly valóban még ott ült a párkányom, elzavarni sem tudtam volna, de a gondolkozás, most akadályokba ütközött.~ Eltelt 17 év, a legszebb 17 évem, és eddig hol a fenében volt? Látni akar? Mi vagyok én? Múzeumi tárgy? ~ Feldúltan kezdtem járkálni a szobában, de aztán, mikor kissé lenyugodtam, feltört belőlem a kíváncsiság, no meg más is. Dühös voltam rá, hogy nem érdekeltem idáig, most pedig itt van, döngeti a mellkasát, hogy megjöttem, én vagyok az apád.~ Remek. Lásson csak meg! majd megmondom neki, hogy mit gondolok róla. Nem lesz kedve többé errefelé dugni a orcáját. ~ Levelet fogalmaztam az igenlő válasszal, és a napok a találkáig gyorsan teltek, ám haragom semmivel sem csökkent, sőt talán nőtt is. A "nagy" napon, "kicsinosítottam" magamat, felvettem a legszakadtabb cuccomat, a legócskább cipőmet, egy óriási pólót, ami úgy lógott rajtam, mint tehénen a gatya, összeborzoltam a hajamat, és a tükörbe nézve, elégedett voltam a látvánnyal. Még egy-két kosz foltot mázoltam az arcomra, és utamat a Játszótér felé vettem, idehívtam ugyanis családnézőbe az öreget. ~ Remélem, hogy ha meglát ilyen slamposan, és koszosan, kimenekül a világból. ~ Fokozandó a hangulatomat, még néhány arra szaladgáló kiskölyköt is elijesztettem, aztán beleültem az egyik hintába, és vártam. ~ Ajánlom neki, hogy ne késsen egy percet sem, mert nem várok rá, az fix. Vártam eleget. ~

Kicsi lányom <3

APU < egy fél szívet már kaptál.

~ Mekkora ökör vagyok, hogy belementem ebbe az őrültségbe. - szidtam magamat, magamban, már megbántam ezt az egészet, és nem is rá voltam olyan dühös, inkább a saját hülyeségemre. Most már inkább azt kívántam, bárcsak ne is jönne el, pedig belül tudtam, hogy ha nem tenné meg, végleg összetörne bennem valamit. Nem tudtam, hogy mi az, csak éreztem, hogy jóvátehetetlen dolog lenne. Semmi nem mozdult, és a játszótér lassan kihaltnak számított, áldásos közreműködésemnek is hála, csak a szél mozgatott meg itt-ott egy-egy bokrot.  ~ Mit fogok majd érezni, ha előttem fog állni? Más lesz, mint amikor a nevelő apám állt előttem? Milyen lesz? Honnan tudom, hogy tényleg ő az? Nem kaptam róla képet sem. "Hegyi" apu, akit mindig is az igazinak fogok tekinteni, elmulasztotta, direkt vagy véletlenül? Nem tudom.~ Csomó kérdés motoszkált bennem, kétségek, indulatok hullámzottak feldúlt lelkemben, és félelem is. Nem tudtam, hogy ebben az állapotomban mit fogok neki mondani, mivel fogok nekiesni, mit fogok reagálni, és ő mit fog rám, ebben az öltözékben? ~ Lehet, rossz ötlet volt...de nem, mégsem. Lásson meg így! Ha rondán, koszosan is kellek neki, akkor ...nem, azért ilyen egyszerűen nem ússza meg. Nem menekülhet meg könnyen, 17 év után. Milyen lelke van egy olyan embernek, aki elhagyja a gyerekét? És most akar egy találkozás alatt mindent, az elmaradt 17 évet pótolni. Letörölni az elsírt könnyeimet? Neeem, ő biztosan nem ejtett értem egyetlen könnycseppet sem. Most is késik, tessék...nem volt elég 17 év. ~ Teljesen belemerültem az önsajnálat mocsarába, ahogy szoktam, és észre sem vettem, hogy egy férfi állt egyszeriben előttem. A meglepetéstől teljesen lefagytam, csak ültem mereven, azon a hülye hintán, szinte azt sem hallottam, hogy mit mond. A nevét sem értettem, elkerülte a figyelmemet, csak egy szó volt, ami megmaradt, és visszhangzott bennem, ide-oda pattogva kábult tudatomban: apád...apád...apád...Szinte rátapadtam az arcvonásaira, kerestem magamat benne, magamban, pedig érzéseket, amit éreznem kellene, szeretet, vagy ilyesmi...de nincs találat. Tovább beszélt közben, szemeim összeszűkültek, haragos pillantásaimtól sem tántorodott el. Persze, mitől is félne? Ha másban nem is, de biztosan jobb mágus, mint én. Ebben fölényben van, de semmi másban...
- Hogy képzelted, hogy ennyi év után, csak megjelensz, és közlöd, hogy te vagy az apám? Tudod, egyáltalán, hogy mit takar ez a szó? Ismersz te egyáltalán engem, úgy ahogyan csak egy apa ismerheti a lányát? Majdnem felnőtt vagyok már. Mit akarsz? Azért jöttél, hogy újra elmenj? Hát tessék! Szabad az út! Láttál, most már elmehetsz! - Ömlöttek belőlem a szavak, megállíthatatlanul. Nem a düh dolgozott bennem, hanem a csalódottság, és a keserűség. Nem érdekelt, hogy mivel bántom meg, csak meg akartam bántani, ahogy ő is bántott engem, azzal, hogy 17 év után csak az arcomba vágja, hogy ő az apám. Nem tudtam parancsolni az érzéseimnek, és csak ontottam rá a bántó szavakat.
- Hol voltál, amikor egyedül voltam? Hol voltál, amikor szomorú voltam? Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád? Csak rád? Egy igazi apára, akinek a vére az ereimben csordogál? - Nem bírtam tovább a könnyeket visszafogni, és zokogni kezdtem. Már nem szóltam, nem  is jött volna ki hang a torkomon, csak rázkódtam a zokogástól, közben éreztem, hogy remegek. A várakozás, és az elmúlt napok feszültsége tört ki most rajtam.