A nyár hamarosan véget ér, én pedig még a közelébe sem értem az általam elképzelt idilli test megkaparintásához. Felsőtestem inkább hasonlít egy kislányéhoz, egyetlen kocka vagy izomköteg sem borítja, ráadásul körülbelül olyan fehér, mintha minden este legalább háromszor megfürödnék egy jó nagy kád hipóban. Így pedig mégis miféle csábító válhat belőlem? Nem tudom sem düledező izmaimat mutogatni, így hát jobb híján kénytelen vagyok az utóbbi problémát orvosolni. Mégiscsak jó lenne valami szépfiút vagy csinibabát összeszedni az év kezdésére.  Persze, egy ilyen putriban, mint Bogolyfalva, olyan nem létezik, hogy szolárium, ezért kénytelen vagyok valamilyen alternatív megoldást keresni a problémámra.
Egyébként is jobban szeretem, ha testemet semmilyen ruhaanyag sem takarja. Ez sokkal kényelmesebb megoldása a meleggel és mindenféle viszketős anyagból készült ruhákkal való elbánásnak. Persze Theory sosem örült neki, mikor egy-egy zongoraóra után arra jött haza, hogy az ikre pucéran rohangál a lakásban, vagy éppenséggel a TV előtt mesét néz, de már nem otthon vagyunk, így azt csinálok, amit akarok. Ha egy szál semmiben szeretnék végigfutni a kastélyon, akkor azt fogom tenni! Ha pedig úgy döntök, hogy nudizni indulok, akkor abból az is lesz! Ebben még az utánam kiabáló szobatársaim sem tudtak megakadályozni, akik amióta a fejembe ötlött a terv próbáltak lebeszélni az egészről. Kicsit sem veszem komolyan őket, hisz én egy erős és független fiatalember vagyok, nehogy már valaki is parancsoljon nekem! Éppen elég volt tizennégy év, egy ázsiai anya oldalán, köszönöm szépen!
Igazából fogalmam sincs, miért féltenek ennyire. Van elég sütnivalóm és ravasz is vagyok ahhoz, hogy ki tudjam játszani a rendszert úgy, hogy a saját vágyaimat is kielégítsem, ráadásul a szabályokat se törjem meg. Mondjuk például, hogy ne teljesen pucéran induljak útnak, hanem legalább felvegyek egy köntöst, valamint, hogy vigyek magammal naptejet is. Barna akarok lenni, nem pedig sült csirke.
Útközben szidom egy sort az égieket, amiért azért az kiment a fejemből, hogy valamilyen lábbelit ráerőltessek praclijaimra, mivel most a stégig vezető úton az összes királydinnye és az egyéb paraszti környezetben megtalálható, tövissel vagy tüskével ellátott növény a talpam puha bőrébe fúródik. Az én testem pedig olyan, mint egy templom. Tisztelni és imádkozni kell előtte, meg persze néha gyónni alatta.
Nagy sziszegések és nyöszörgések közepette érkezek meg úti célomig, ahol nem teketóriázok sokat, fogom magam és azzal a lendülettel, ami idáig hajtott, le is kapom magamról a textilt. Lehajolok, hogy fejemet megrázzam, ezzel végre meglobogtathassam hajkoronámat. Frissítően kellemes érzés, ahogy a levegő csiklandozza testemet és a néha érkező apró fuvallatok belekapnak a hajamba. Komolyan, miért nem akar velem együtt lenni senki sem? Olyan vagyok, mint valami görög isten, akit márványból faragtak. Oké, azért vannak gondok a méreteimmel, de az ég szerelmére, csak tizenéves vagyok!

Sosem jeleskedtem a testnevelés témájú dolgokban, így nem meglepő, hogy szorító és dobó erőm körülbelül egyenlő a nullával. A fiú megcélzásáig még megy a dolog, de mikor a burgonyát útjára engedem, az néhány centiméter után csúfosan a földbe fúródik. Nézem egy darabig az elténfergő gumós növényt, elmormolok néhány francia káromkodást az orrom alatt, majd kikötök az egyetlen és valószínűleg leghatásosabb módszer mellet; szuggerálni fogom a kis fürtöst. Kibukkanok a zsákok mögül, de épp csak annyira, hogy tejfel buksim a szemeimig látszódjon, majd barna íriszeimet a fiúra emelem. Nem telik el sok belé, hogy észrevegyen és bizonytalan lépésekkel a búvóhelyem irányába sétáljon. Eléggé be lehet tojva, hisz idáig érzem a félelem szagát, amelytől szinte bűzlik a másik. Vagy csak nem tud franciául, az is egy opció.
- Oh, ugyan! Ne légy már ennyire merev! – Biggyesztem le ajkaimat, majd hisztisen a zsákokra csapok. Nem hiszem el, itt mindenki ilyen bumfordi? Először az a Denis gyerek, most meg ez a kis taknyos… Ennyire merev lenni az egész kastély, hogy nem akar elvinni egy körre senki sem? Vagy egyszerűen csak nem vagyok az esetük. Áh, az kizárt, hol találhatnának nálam jobb partit? Gazdag, szép és okos is vagyok, kész főnyeremény! Vaaagy, az is lehet, hogy a kisfiú még tényleg kisfiú. Mármint nem vitte még el a maci a málnásba, vagy mi.
- Oh… - jutok el gondolatmenetem végére – Nehogy azt mondd, hogy te még szűz vagy? – Íriszeimben huncut láng villan fel, mely perverz mosolyban is kiül arcomra. Eddig csak kis ártatlan pulykatojásokkal hozott össze az élet. Fogadjunk, hogy ő is majd elpirosodik és elfut a helyszínről azt kiabálva, hogy ha nem hallja, nem igaz.

Tipikus reakció egy átlagos kiskölyöktől. Ennél egyértelműben még a húgom sem válaszolhatott volna erre a kérdésre. Még szép, hogy az! Mégis ki feküdne össze egy ilyen fickóval? Nem mondom, hogy undi a gyerek, de nem kifejezetten az esetem. Én az izmos, amolyan maszkulinabb férfiakat, vagy éppenséggel pont a kis tehetetleneket szeretem. Bár, ha másra nem is, egy kis szórakozásra mindenképp jó lehetne ez a Petya, vagy ki a fene.
Még utoljára körbenézek, hátha valamerre erre ólálkodik Vanessa bátyja, majd miután megbizonyosodtam, hogy sehol senki, tiszta a terep, kimászok búvóhelyemről. Úgy közelítem meg Petit, akár egy ragadozó áldozatát. Bal kezemmel végigsimítok arcán, miközben halk kuncogás hagyja el ajkaimat. Rettentően szerencsétlen a kicsike, de éppen ezért aranyos. Olyan, akár egy plüss maci, bumfordi, ám mégis ölelgetni való. Megkerülöm, kezeimet a vállára teszem, majd szorosan hozzá simulok hátulról.
- Szeretnéd, hogy segítsek? – Teszem fejem a vállára, majd mancsaimmal lejjebb szambázok testén. Nem teszek semmi korhatár besorolásos dolgot, egyszerűen csak érdeklődöm iránta. Bár lehet, hogy sértésnek veszi, hogy megszegtem a személyes tér fogalmát. Igaz, nekem ilyen sosem okozott gondot. Köszönjük szépen csak meg a Delacroix genetikának! Apám nemhiába szerzett meg magának minden nőt, akit csak kinézett magának. A pénz és a jó kozmetika mindenkinek bejön. Lehet nekem is így kéne viszonyulnom az emberekhez.

Céltalanul bolyongok Bogolyfalva macskaköves utcáin. A hideg éjszakai levegő csípi a tüdőmet, ahogy sarokról sarokra fordulgatok. Mit ne mondja, igazán szerencsés egyedül, pálcika karokkal és lábakkal éjszaka a falut róni. Ráadásul még a pálcám sincs nálam, hogyha esetleg önvédelemre lenne szükségem. Bár előbb dugnám fel a seggembe azt az izét, minthogy bájoljak vele. Nem vagyok a varázslatok nagymestere, épp ezért is döntöttem ma úgy, hogy kiveszek egy szabadnapot és kivételesen nem megyek be a Bűbájtan vizsgára. Kell a fenének, hogy égessem magamat, megkapom majd azt otthon, ha Theory-tól infót kap a család, hogy a mélyen tisztelt kisfiuk megbukik egy tantárgyból, amiért kihagyta az azzal járó megmérettetést.
Szinte vacogom csipkés ingemben, ahogy elsétálok egy szimpatikus kis házikó bejárata előtt. Gondolok egyet, s máris a verandán állok, kezemet az ajtóhoz emelem. Majd kopogok egyet, aztán kettőt.

Kezeimet alig érzem, az ujjhegyeimig lefagyott a csípős levegőnek köszönhetően. Lehet, hogy nyár van még, de az ősz már nagyon a környéken ólálkodik és ez meglátszik az időjáráson is. Kopogok még egyet-kettőt, majd az ajtó szinte majdnem rám robban, köszönhetően a házban tartott vérebeknek. Aztán kinyílik a bejárat. Oho, neeem! Ilyet nem játszunk! Hol van a kandi-kamera? Tudom, hogy valahol lennie kell egynek mert ekkora mákom nem lehet, hogy pont őrá kelljen szorulnom ilyen kései órákban.
- A pizza házhoz jött - Azzal jazz-kezet szimulálok saját mancsaimmal. Nem foglalkozom a lánnyal, félrelököm, hogy aztán szembetaláljam magam két morcos ebbel.
- Én ma itt alszom - nem, ez nem egy kérés akar lenni. Én ma itt fogok aludni. Persze amint megszabadulok az idegesítő kutyáktól, akik a ruhát akarják éppen leszaggatni rólam.

- Na-na, hátrább az agarakkal. Jó nagy tüdőd lehet, hogy ez mind egyszerre kifért! Min gyakoroltál ennyit, Édesem? - Fűzöm szavaim a jóasszony kiakadására, miszerint én ide ne. Pedig én ide igenis de. Gazdag vagyok, ott alszom és akkor ahol én akarok. Ki is veszek a zsebemből jó néhány bankót, majd legyezőt formálok belőlük, hogy azzal hűtsem magam.
- Ennyi elég lesz? - Számolom át újra a kezemben tartott papírtömeget, közbevágva a kis reptetős monológnak. Tudom, hogy nem a legjobb első benyomást keltettem a rellon körletben, de na, a pénz azért eddig is és ezentúl is meg fog oldani mindent.

- Oh, szóval rajta! Nem leptél meg, elég nagy ribanc a kedves - kúszik gondolataimba anyám arca, amint éppen a napi "rutint" végzi. Igen, kifejezetten éjjeli pillangónak lehet nevezni Lint. Igazából csak annyira lehet anyámnak nevezni, mint bárki mást. Az egyetlen értelmes dolog amit eddig az érdekemben tett az az, hogy megszült, semmi több.
- Ugyan, kiengednél egy szegény kis elsőst a vad nagyvilágba? Egyedül a sötétbe? Ki tudja mik ólálkodnak odakinn - játszom meg magam a lány előtt. Még néhány műkönnyet is elsiratok, valamint bevetem a titkos fegyveremet is; bociszemek. Mindig hatásos.  

Nem panaszkodni akarok, az nem az én terepem. Egyszerűen csak elmondom nézetemet a helyzetről, miszerint anyám igenis az éjszakai emberek életét éli. Engem sem hat meg különösebben a helyzet, ha neki jó, hát nekem is. Azt csinál, amit akar.
Ahogy ez a lány is. Úgy látszik nagyon benne lehetek a bögyében, vagy mi. Talán csak morcos, amiért végül is nem állt be a mókába.
- Felőlem! Én elalszom a küszöbödön is, de aztán téged fognak elővenni, amiért kínzol egy ártatlan kisgyereket - rántom meg nem törődötten vállamat. - Akár még kiabálhatok is, hogy bántalmazol és akkor bizony a szomszédok felébrednek. És beszélni fognak - fordulok el és tátom ki számat, hogy az elmondottak alapján cselekedjek.

Tudtam, hogy megengedi. Felagund lány, ott meg ugye jelent valamit a hírnév, aminek nem tenne jót, ha engem faképnél hagyna. Büszke, amolyan tenyérbemászó mosoly kúszik ajkaimra, ahogy elsétálok a lány mellett.
- Pusszantás! - Küldök neki egy cuppantóst, mikor végleg elhaladok mellette. - Csak hogy tudd, meztelenül alszom. Úgyhogy ha az éjszaka felébredsz, és szembetalálod magad a félszeművel... ne engem okolj - Fűzöm még hozzá mellékesen, majd olyan szaltót nyomok le a kanapén, amit még egy akrobata is megirigyelhetne. Puha, komfortos érzés. Igen, erre volt szükségem!

- Oh, szóval szereted a szerepjátékokat! Te kis huncut! Pedig azt hittem egy begyepesedett banya vagy - piszkálgatom unottan körmeimet, mikor a szemem elé tárul az új pizsamám látványa. Egyáltalán nem riaszt vissza. Komolyan. A húgom ruháit és magassarkú csizmáját szoktam hordani, ez azokhoz képest semmi.
Nem vagyok egy szégyenlős gyerek, erre már Charlotte is rájöhetett, így még ott helyben, előtte kezdek megszabadulni ruhadarabjaimtól. Bár felsőm eddig sem takart sokat testemből, most már nadrágommal együtt egy kupacot alkotva hever a szépen rendbe tett padlón.

Csatt... Hatalmas pofon zendül arcomon, melyre igazán nem számítottam. Megszokott dolog szokott ez lenni a mindennapjaimban egy-egy hisztis libától, azonban most tényleg nem terveztem ezt bele a repertoárba. Megmozgatom elfordult állkapcsom, közben pedig elhallatok egy halk "Áu"-t is. Igazán? Lenyűgözött a lány. Igazán szép játszma volt ez kettőnk között.
Hümmögök egy sort, ahogy eltűnik a lépcső végén. Ez a nő nem semmi.

Nem véletlenül vagyok én a Rellon hivatalos éjjeli pillangója, értek a szakmához. Tudom mi kell az embereknek, legalább is az engem átlagosságban körülvevő bumfordi idiótáknak. Én pedig megadom nekik, hisz nincs rá okom, amiért ne tenném meg. Az élet unalmas e cselekedet nélkül, meg amúgy is, csak egyszer vagyunk ezen a földön, hát használjuk ki minden percét. Igen, elég szabad szellemű egyed vagyok, de szerintem erre Petya is rájött röpke találkozásunk során. Ő viszont a legbegyepesedettebb tizenéves, akivel valaha is összehozott az élet. Minden szavamra megrezzen, amikor pedig ujjaim érintik ruhával fedett bőrét, úgy ugrik el tőlem, minthogyha legalább ezer wattos áram zubogna ereimben. Élvezem  ahogy tart tőlem, tetszik, hogy ez alkalommal én vagyok a helyzet magaslatán. Ugyan keménykedni próbál azzal, hogy ellök magától, ám a próbálkozás olyan gyenge, hogy egy nevetésen kívül mást nem sikerül kicsikarnia belőlem. Kacajom harsány, ahogyan ujjaimmal eljátszadozom a fiú kitüremkedő csigolyáin. Egy… kettő… három, számolgatom a csontokat elmémben, minden egyes darabnál körkörös mozdulatot végzek. Végül elengedem Pétert. Meguntam őt. Én szeretem, ha szenvednek kezeim között, ő viszont nagylelkűségemet csúnyán visszautasította és további felhozatala sem áll másból, minthogy értelmetlenül vinnyog.  Szavaiban érezni lehet az elfojtott agresszió első jeleit, s bár tudom, hogy megverni nyilvánvalóan nem tudna, mégis visszább veszem kezeim közt azt a képzeletbeli gyeplőszárat.
- Amúgy sem vagy az esetem – arcom fintorba torzul, miközben vállamon rántok egyet. Hihetetlen milyen gyorsan tudja elrontani a kedvemet egy-egy papucsalak. A másodpercek töredéke alatt távozik testemből a játékosság minden cseppje, közömbösséget hagyva maga után. Ebből társam persze mit sem láthat, egyedül talán annyiban változhat meg kinézetem, hogy szememből kialszik a csintalanság lángja.  
- Hát itt vagy, Kis girnyó! – Mordul fel hátam mögött egy robusztus férfihang. Testemen azonnal felágaskodik az összes létező szőr, ám egyáltalán nem azért, mert megmozgatott bennem e pár szó valamit. Vagyis de,  viszont  egyáltalán nem jó értelemben. Robotikus mozgással fordulok meg, lábam a földbegyökerezett. Federico. A férfi nagy, izmoktól düledező teste vészesen magasodik fölém. A feszültség és a meleg hatására patakokból csorog a víz róla, persze az egész az én hófehér tincseimre.
- Federico, Drágám! De rég nem láttuk egymást! Talán tíz perce? – Bokszolok bele játékosan a pasas hatalmas vállaiba, azonban azonnal meg is bánom tettem, mert gyenge kis mancsaim fájdalmasan sajdulnak fel az ütés hatására. Kínosan elnevetem magam, mire ő vészjóslóan felmordul.
- Megbocsájtanál egy kicsit? – Tolom arrébb Petit a szabadulásomra alkalmas egyetlen út elől, majd mondhatni rakéta sebességbe kapcsolok, ugyanis az egyetlen dolog, amelyet a két alak észlelhet, az egy hatalmas porfelhő, amit pár perccel ezelőtti tartózkodási helyemen hagyok.

Élvezem, ahogy a meleg nyári szellő végigsimít fedetlen testemen. Megborzongok a jóleső érzéstől, mire az összes rajtam található szőr azon nyomban égnek ereszkedik. Nem vagyok egy bozontos fajta, ráadásul ami van, az is szőke, szóval tényleg úgy nézhetek ki, mint legalább Hófehérke nudis változata. Lehajolok, majd meglebegtetem immáron hosszú barna tincseimet. Még mindig bánt a tudat, hogy egy hárpia nőci miatt meg kellett szabadulnom gyönyörű tejfel szőke hajkoronámtól, még ha ez egy átmeneti állapot is. Fogalmam sincs, meddig tartanak a hajfestékek, pláne a mágiával felvitt darabok, így szó szerint minden nap álomba sírom magam. Na, jó nem. Tudom, hogy szexi vagyok, még így barnán is. Akár egy görög isten, akit márványból faragtak. Még a bőröm is olyan sima és fehér, akárcsak az említett kőzet.
Észre sem veszem, de reflexből bepucsítok, mikor fülemet hangos nótaszó csapja meg. Nem ismerem a számot, de önkénytelenül is táncolni kezdek a ritmusra. Lassan, szinte már erotikusan állok fel, majd dülöngélni kezdek a zenére. Kezemet végigfuttatom testemen, majd hajamat oldalra döntve azt is megrázom. Nem tudom, milyen nyelven lehet ez a muzsika, de egész jó cucc. Aztán mire jobban beleélhetném magam, már véget is ér, mikor a lány kapkodva kinyomja a telefont. Elmosolyodom szavaira, bár ezt ő nem láthatja, mivel még mindig háttal állok neki.
- Te pedig azt, hogy bámulni nem valami szép dolog – megfordulok, arcomon még mindig az önelégült mosolyom csücsül. – Nos, tetszik amit látsz? – Vágom fedetlen csípőmre kezeimet, majd megfordulok előtte, végül pedig egy meghajlásba zárom le a mozdulatsort. Lehet, hogy első látásra kislánynak nézek ki, de abban most már biztos lehet, hogy egyáltalán nem vagyok az.

Leveszem kalapom, majd leteszem magam elé. Kiveszem hegedűmet a tartójából és vállamnak nyomva felkészülök az előadásra. Másik kezembe veszem a vonót; kezdődhet a show.
Sosem gondoltam volna, hogy valamikor majd a megélhetésért fogok zenélni. Igazából azt se, hogy valaha örömömet lelem majd benne. A hegedülés számomra eleinte nyűg volt, hisz nem önszántamból, hanem szüleim unszolására kezdtem bele. Heti, sőt, napi zeneórák, otthoni kínkeserves gyakorlás, és az ehhez hasonló borzalmak közepette telt el rövid gyerekkorom. Aztán a hegedű már csak egy ürügy volt. Apám kifogása arra, hogy az éjszaka közepén kirángasson biztonságot adó kis szobácskámból és messze a megszokott hajléktól olyanokat műveljen velem, amelyeket egy gyereknek sosem szabadna megtapasztalni. Kezem a gondolatra megremeg, a vonó leszalad a hangszerről. Az ez idő tájt körém gyűlt falusiak közül sokan érthetetlenül, néhányan pedig lenézően néznek rám. Nem értik, ez miért történt. Megrázom fejem, és onnan folytatom a dalt, ahol abba hagytam. Hiába mondta nekem már százszor el Charlotte, hogy nőjek fel és tegyem magam túl a dolgon, hogy aztán én billentsem seggbe apámat, nem megy. Olyan lelki sérülést hagyott ez bennem, ami alól nem hiszem, hogy valaha is ki fogok gyógyulni.
Befejezem a dalt, meghajolok, a közönség tapsol, majd az emberek szétszélednek. Belenézek az előttem heverő fejfedőbe. Jó, ha egy szolidabb ebédre való van benne, nem sok. Nagyot sóhajtok, majd leülök a szökőkút tövébe. Beletúrok kiengedett hosszú barna hajamba. Hogy fogok így pénzt keresni? Hogy törlesztem az adósságaimat? Mióta lefogyott az egyenlegem, a helyzet csak egyre rosszabb lett. Adósság adósság után, nekem pedig egy fityingem sincs, amiből törleszthetnék. Mi tagadás, elég nagy bajban vagyok.
Kezeim remegnek. Lehajtom fejem, majd mancsaimmal közrefogom azt.

Remegő kezekkel túrok bele hajamba. Esküszöm, ha így folytatom lassan meg fogok őrülni. Sosem gondoltam volna, hogy pénz nélkül ilyen nehéz az élet. Az hittem a galleonok olyanok, mint az alma. A fán teremnek és bármikor szedhetsz belőlük, ha úgy tartja kedved. Hatalmasat tévedtem és ezt csak most realizálom igazán. Theory nem tudom hogy tűri a helyzetet, igazából el sem mondtam még neki. Nem azért, mert nem merem, hanem mert ő rosszabbul élné meg a helyzetet mint én. A kishúgomat pedig megvédem, még ha bele roskadok, akkor is. Lehet, nem vagyok a legjobb bátyó, de teszem amit tennem kell, bár lehet, hogy néha csak utólag.
Hirtelen pénzcsörgést hallok. Biztos csak valaki lopni akarja az eddig megtakarított összeget, így gyorsan fel is kapom a fejem, hogy ráüvöltsek, azonban gyorsan visszakozok, mikor meglátom, hogy valaki nem ki, hanem betett a kalapba.
- Hé, te ne… Akarom mondani, kösz – igazítom meg ingem gallérját, miközben ajkamra kiül a rám oly’ jellemző mosoly.
- Ha akarod, játszhatom neked is valamit, Szépségem – blöh, ez nyálas volt, de na, hátha ezzel kifacsarhatok még néhány aprót a zsebéből. Felpattanok ültemből, majd a hangszer után nyúlok, mikor megcsapja a fülem valamiféle ricsaj. Tekintetem cikázik, ahogy keresi a hang forrását, majd elég gyorsan meg is állapodik a lány nyakában található fejhallgatón. Fülelek pár percig, próbálom beazonosítani a műfajt. Punk rock.
- Kemény csaj vagy, igaz e? – Nevetem el magam, rámutatva a hölgyemény kiegészítőjére. – Mit szólnál, ha eljátszanám neked a kedvenc rock slágeredet? – Lerakom óvatosan hegedőmet, majd pár lépéssel közelebb lépek hozzá, már annyira, hogy benne legyek a személyes terében.