Kinézet

Egy vörös hajzuhatag csillogott a napsütésben már órák óta a faluhoz közeli erdőben. Nem valószínű, hogy ez bárkinek is feltűnt, Anne ugyanis egyedül, illetve kettesben az íjával vágott át a kusza bokrok tengerén, amíg el nem ért az erdő egy kisebb, de nyíltabb részére. Karah is szeretett volna nővérével tartani, na de az nem kislányoknak való, a kis szőke egy ideig még távol van tartva attól a területtől.
Pár hete találta csak ezt a rész, de azóta sűrűn látogatta meg, hátha rájön, hogy más is járt-e már ott. Még a fű sem volt kitaposva, tehát kezdett olyan furcsa elméleteket gyártani a fejében, ami már túltesz a valóságon. Az egyik ilyen, hogy biztos ide járnak a szellemek éjszakánként futóversenyt tartani. Nos, ez nem lenne túl ésszerű, pláne mivel a nyitott terület itt nem nagyobb, mint egy fél kviddicspálya. Az viszont már elképzelhető elmélet, hogy az erdőbe normális ember nem merészkedik be túl mélyen, mert ki tudja, mikor ugrik elő valami sokikszes besorolású bestia.
Itt töltötte napja egy kis részét, de az már nem annyira lényeges, hogy hány vidáman csicsergő madárra célzott, és abból hány lövés sikerült. Úgy dél után, mikor már megkordult a gyomra, úgy gondolta, hogy továbbáll. Az erdőből a rövid, tóhoz vezető útra vándorolt át, és hát a kalandvágyó énje több éhséggel bombázta az agyát, mint a hasa.
A tavacskához nem jár sokat, az inkább nyáron jó, és az bizony még itt tartózkodása alatt nem nagyon volt. Csak a hideg, havas időszak. Lábai közelebb vezették a vízhez, egyből rámerészkedett a stégre. Lassú lépteit a szemével követte, majd halkan elmormolt az orra alatt egy "na ne már"-t, mivel a csizmája árulkodott az erdős sétájáról.
A stég végénél megállt, majd félig letérdelt, hogy ujjait éppen csak belemárthassa a hűvös vízbe, és megpróbálja valamelyest letisztítani a cipőjét.

Kinézet

A kis naptárában - ami még az előkészítős szobájukban van kifüggesztve a falra - rengeteg apró feljegyezése van általában minden hétre. A cirkuszhoz hozzá tartozik a sok próba, és az otthon tartózkodás, a ruhapróbák, hogy minden a legjobban menjen. Nos, a próbáknak körülbelül a negyedét már nem a szokott helyen, hanem a tornateremben végzi. Éppen olyan kényelmesen lehet edzeni ott is talajon, mint a folyton nyüzsgő sátorban, és még a porondmester utasításaiból is kevesebbet kell elviselnie. Anne tudja jól, hogy az ő érdekében hajtogatják folyton, hogy figyeljen a biztonságra, meg nyújtson eleget - mintha a szervezetében maradt bájital nem lenne elég -, de hát a makacsság az makacsság.
Íjászkodni leginkább egyedül, vagy Mátéval párban szeret, így az előre megbeszélt dolgaik is mindig ott vannak a naptárban. Ez, meg az erdőben tölthető idő jóval fontosabbak a lánynak, mint a tanulás, ez pedig meglátszik a jegyein is. Az irodalmat egészen szerette, na de a többi... Alig várja az első napot a Bagolykőben, meg az új szobát, ugyanis a régi, amin a húgával osztozik, már kezd nagyon kényelmetlen lenni. Már csak két hét... Ezt is, mint minden mást, pontosan számon tart a naptárban, és kihúzza az eltelt napokat.
A tavas kirándulásáról még nem volt ideje gondolkodni. Mit lehet csinálni ott, amit az erdőben nem lehet? Semmit. Legalábbis neki ezek az andalgós, lassú sétákra alkalmas dolgok nem a kedvencei. Csak egy szerencsés alkalom arra, hogy lemossa az árulkodó jeleket magáról, ugyanis az előkészítőben nem szeretik, ha elcsavarog.
Ám alig, hogy nagyjából lemosta mindkét csizmájáról a koszt, a hátának ütődött valami. Szeme egy pillanat alatt résnyire szűkült, és pár pillanat leforgása alatt megfordult, hogy íját egyenesen a felháborodott kiscsajra szegezze. Mozdulatlanul állt, csak a szemöldöke emelkedett meg, mikor még neki állt feljebb. Anne megnyalta a száját, mielőtt bármit mondott volna. Ajka félmosolyra húzódott. Ő volt erőfölényben.
- Inkább neked kéne a lábad elé nézni. Esetleg megmutassam, hol van? - teljes nyugodtsággal emelte lejjebb, a lábára célozva az íjban megfeszülő nyilat. Nem volt szándékában megtenni amit nem volt muszáj, de amíg nincs pálcája, ezzel tudja csak "védeni magát". Mély levegőt vett, és ellépett a stég szélétől, végig a lányt figyelve, halvány mosollyal az arcán.

Kinézet

Sosem szerette az olyan stílusú embereket, akik játsszák magukat, mintha lennének valakik. Na az a csaj, aki szó szerint belefutott, pontosan ilyen volt a szemében. Gyorsan felmérte, és a stílusból ahogy beszélt, meg amilyen volt, arra következtetett, hogy nem lehet idősebb nála, de a szája az túl nagy a korához képest.
Anne ezzel szemben csak azokkal szájal, akikről tud egyet s mást, különben inkább magában tartja a dühét. Önfegyelem. Nehezen, de lenyeli a békát mielőtt cselekedne, vagy olyannak szólna be, akinek nem kellene. Soha nem lehet tudni, kivel áll szemben az ember. Magától biztosan nem ijedne meg fegyvertelenül, hisz nincs semmi a birtokában, amivel egyáltalán megvédhetné magát a jó reflexein kívül. Na de nem is véletlenül hordja magánál az íjat egy olyan faluban, ahol bármelyik pillanatban hátba küldhetik egy átokkal.
Mosolyogva engedte el a füle mellett a szavakat. Sok ilyennel találkozott már, főleg a rellonbeli látogatásai alatt. Mikor a gyenge erősködik, és csak szavakkal tud támadni, és még neki áll feljebb, ha minden erőfeszítés nélkül legyőzik. Ahogy a bátyja is járt, mikor Annelie előtt akart menősködni, és odament egy nála két fejjel nagyobb, és legalább annyi évvel idősebb lányhoz. Még mindig emlékszik a lányra, aki felvont szemöldökkel lenézett öccsére, kicsavarta a kezéből a pálcáját, és még le is átkozta. Nevetett rajta, de tanulságos eset volt neki is.
- Lehet, hogy jobban tenném, de ki mondja meg, hogy mi a helyes út? - kérdezett vissza. Megingatta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem hogy ő, de még más sem mondhatja meg neki, mit és hogyan tegyen. Leszámítva az anyját, mert ha rá nem hallgat, hónapokig nem engedi kötélre. - Legközelebb nézz a lábad elé, vagy legalább nyögj ki egy elnézést - tette hozzá. Lassan leengedte a kezét, mert nem volt kedve a bekerülése előtt kicsapatnia magát az iskolából, de még nem tette el az íjat. - Ki vagy te? - teljesen normálisan kérdezett rá, egyszerű kíváncsiságból.

Anne imádja ezt az időt. A meleget jobban, de ez az átmenet is már teljesen jó neki ahhoz, hogy bátran kimerészkedjen. Mostanában elég sok idejét a faluban töltötte. Tudta, hogy csak hétvégente szabad a lejárás, azonban nem tudta szabályozni magát. Lejárt a húgához az előkészítőbe, játszott vele néhány órát, majd általában próbált minél kevésbé feltűnően elslisszolni az erdő felé, hogy elterüljön az általa felfedezett kis terület szép zöld pázsitján.
Múltkor álmatlanság gyötörte, úgyhogy íjjal, és pálcával felszerelkezve kiment az erdőbe. Járt-kelt, több dolgot is felfedezett, és szerzett néhány szép kis karcolást is, ugyanis a vadabb bestiák elől való menekülés nem csak kifáradással, de esésekkel is jár. Aztán megúszta az egészet, és ezzel együtt rátalált egy ösvényre. Sejtette, hova vezet, ezért végigment rajta, és pár perc alatt leért a falu szélére. Vigyorogva konstatálta, hogy nagyobb felfedező, mint hitte.
Vasárnap hajnalban is ezen az úton indult Bogolyfalvára. A Napocska néha sütött, néha nem, szóval még jó, hogy a kis vörös magával vitt egy pulcsit is a hosszú ujjú felsőjéhez. Kényelmes sportcipőben, és melegítőben mászkált, kivételesen a hátára vetett íj nélkül. Nem is érezte magát annyira jól, de most egy célja volt, méghozzá a játszótér, hogy a magasabb játékokon tornázhasson.
Egy jó fél óra lógás, és légtornászgyakorlat után beleunt, hogy túl alacsonyan van, így a pulóverje kapucniját a fejébe húzva leült egy padra, és a fejét hátravetve pihent, néha felpillantva, hogy azért nagyjából képben legyen vele, mi is folyik körülötte. Lassacskán felállt, és sóhajtva kifelé indult.
Szeme sarkából felfedezte, hogy az eddig még hintázó lány színes valamikkel a kezében határozottan igyekszik feléje. Kíváncsi volt, mivel vonta magára a figyelmét, ezért kicsit lelassított.

Szereti azokat a helyeket ahol egyedül lehet, és valamilyen formában a játszótér is ilyen. Csinálhatja amihez kedve van, mert a kisebb gyerekek nem mennek oda hozzá, a szülők meg még annyira sem. És itt zömmel a kis totyik voltak, akiknek a hangjukat könnyen elviseli.
Mivelhogy az a lány a színes cuccaival elég gyorsan haladt felé, inkább várt, mert a végén még követte volna egészen a kastélyig, rosszabb esetben a titkos helyére. Végülis, mi baj lehet belőle?
Visszaköszönés helyett bólintott, amolyan "tudomásul vettem, hogy akarsz valamit, látlak is" formában. Látta a lányon, hogy valamitől tiszta...lökött, de hát megesik, hogy a világ teremtményei közül néhány selejtes.
- Te...tessék? - meglepetten hőkölt enyhén hátra, szemei tágra nyíltak. A lányt legalább tizenhétnek nézte, és ilyen kérdéssel csak a húga által találkozott. Szóhoz sem jutott, csak rázta a fejét a következő kérdésre egyre jobban. Hátra is lépett egyet, majd maga elé tartotta a kezeit.
- Köszi, de nem szeretek ra... - be sem fejezhette a mondatot, a színes lány felkiáltott. Annelie fejében nagyon szép gondolatok futottak át, többek között, hogy miért is nem vitte magával az íját...
- Én, öhm, ahm... - meglepettségében kissé összezavarodott. Ez a barátkozós duma tutira nem normális, körbe is nézett, hogy honnan ugrik elő valaki, kezében egy fényképezővel, hogy mindenki röhöghessen majd rajta egy jót. Na de sehol nem volt senki, még megmentő sem, úgyhogy nyelt egy nagyot, és gondolta, majd szépen eltereli a lány figyelmét.
- Jó, rajzolhatunk... - nehezen, de kinyögte ezt a mondatot, és kivett egy fekete krétát a dobozból.

Ahogy jobban megfigyelte a krétákat, észrevette, hogy tényleg varázskréták lehetnek. Legalábbis valami olyasmi, ha már csillog meg villog, van ami meg büdös. Amit a kezébe vett, a fekete, az éppenséggel mint a korom, olyan koszossá varázsolta a vöröske kezét. Hitetlenkedve, de elhurcolódott egy asztalnak használható kemény táblához, és le sem vette a szemeit a lányról. A kréta csak volt a kezében, nem igazán kezdett vele semmit. Egyre jobban érezte, hogy itt valami nincs rendben.
- A ló - válaszolt gyanakodva, mintha ez valami vallatás lenne, és rajzolna egy hatalmas plüsslovat vele, ami aztán életre kel. Szerencse, hogy eközben ez a cuki inkább napocskát rajzolt...nem, egy cikeszt, meg állatkákat, és azok csak a papír szegletei között futkostak. Lélekben Anne fújt egyet. Nincs még annyira tisztában vele, hogy ilyen dolgokkal miket lehet csinálni, a cirkuszban csak olyan krétákkal rajzoltak, amik a végén soha nem mozdultak meg se jobbra, se balra.
Elmosolyodott arra, ahogy közölte a kviddicses tudását. Ő a saját kapcsolatát a kviddiccsel egy nagy nullával írná le, ugyanis azon kívül, hogy párszor dobáltak már a bátyjával seprűn, meg próbáltak elkapni egy cikeszt - sikertelenül - , semmit nem konyít hozzá, és a szabályokhoz sem ért.
- Én légtornász vagyok, és íjász - válaszolta egy vállvonás kíséretében, aztán húzott pár vonalat a krétával a papírra, ami végül egy dementorra kezdett hasonlítani. Összevonta a szemöldökét, a rajzeszközt visszarakta a dobozába, majd leporolta a mancsait.
-Ne haragudj, de nekem most mennem kell... - miközben ezt kimondta, már hátrált egy métert, és mielőtt a másik válaszolhatott volna, a pálcájával felé suhintott, hogy használja az egyetlen varázslatot, amit tud. - Immobilus! - nem várta meg, hogy mi lesz a vége, elslisszolt a helyszínről, és egyenesen az erdőbe futott.

Bentley

Késő este futott be a vonat előző nap a bogolyfalvi vasútállomásra. Annie pár napot otthon töltött, a cirkusz hazai terepen adott előadást. Minden jól alakult, de vasárnap még muszáj volt gyakorolnia az új előadásra. Lassan bemutathatja az íjászat és légtorna vegyítését.
Az este után reggel nehezen kelt fel, kellett innia abból az élénkítő főzetből amit Máté szokott inni. Az órákon szorogosan jegyzetelt, ugyanis mindjárt itt a vizsgaidőszak, és totál le van maradva. Leckéket is írt, kivételesen a Rellon tanulószobájában. Tök egyedül volt, nem is csoda. Itt mindenki lusta mint a bűn.
Már hat óra volt, mikor minden másra is jutott ideje, többek között a DÖK-re, meg a mentorságra. Az újak jó kezekben vannak, már kevesebbszer sikerül eltévedniük is.
Kicsit később lyukadt ki az erdőben, a sátránál, és íjával felszerelkezve indult az erdő mélyére lazítani. Sötét farmert, és sötétkék pamutpólót viselt, haja copfban, enyhe smink az arcán. Sötét volt, szeme csak lassan alkalmazkodott hozzá. Egy-két madár volt a látókörében, semmi más. A bokrok zörögtek, a vörösnek nagyon kellett figyelnie, hova lép.
Egy vastag, magas fa lombkoronája közé mászva figyelte meg, ahogy valami XX besorolású bestia a fa alatt kotor. Nem figyelt, a nyíl egy szempillantás alatt találta el. Annie leugrott a fáról, és bedobta a hátizsákjába, aztán ahogy megfordult, csak annyit látott, hogy valami nagy áll vele szemben, és egy nagy ütést érzett a fején, majd elájult.
Pillái remegtk ahogy próbálta kinyitni a szemét. A feje hasogatott, égett, odanyúlva pedig felfedezte, hogy vérzik is, és az arca is olyan volt. Nagy nehezen feltápázkodott, a táskájának hült helye volt, de legalább az íja megvolt.
Egyenesen indult el, mihamarabb ki akart kerülni onnan, hogy letörölje sebét.
A tavacskához érkezett, nem látott senkit, bár amúgy is furcsa volt a látása az ütéstől. A stégre baktatott, szédelegve, és az oldalába kapaszkodva hajolt le a vízhez, hogy lemossa az arcáról a vért.

Bentley

Tompa fájdalom uralta a lány egész testét. A fejére mért ütés teljesen elzsibbasztotta, de remélhetőleg csak a vágást szerezte, és komolyabb zavart nem. Mikor a tóhoz ért, még nem is vette észre, hogy lábszára is megsérült, valószínűleg az esés közben. Farmerja felszakadt, a bőre pedig egy hosszú csíkban felhorzsolódott.
Menni fog ez - mondogatta magában míg elérkezett a stég végéhez. Nem akart ő mást, csak lemosni a vért magáról, és a sebéről, de nem hagyták. Erős kéz tartotta a karját. Őszintén szólva hálás volt az idegennek, amiért megtartotta, és nem esett be a sellőkhöz.
A papírzsebkendő érintésére felszisszent, de elnyugodva, kissé remegve pillantott az idegenre. Zöldjei egyenesen a fiú szemeibe meredtek, pislogás nélkül próbálta kitalálni, miért segít rajta.
Megnyalta szája szélét, és a vére vasas ízét érezte. Szabad kezével a tó vizébe nyúlt, és letörölte vele arcát, majd ezt megismételte még kétszer. A fájdalom nem múlt, és cssk arra tudott gondolni, hogy ezzel most aztán el kell mennie a gyengélkedőre, és el kell magyaráznia, hogy prefektus létére mi a jó francot keres tiltott helyeken. Ó és hogy még ott is lakik...egyenes út az igazgatóhoz.
- Nyílt? - csak ennyit kérdezett a sráctól, aki jobban látta a sérülést, mint a lány. Odébb csúszott, és ahogy szédült, muszáj volt elkapnia a kezef, amivel tartották. Most nem érdekelte, hogy testi kontaktudba lépett egy olyan emberrel akit még az életben nem látott.
- El fogok ájulni - mondta egyenesen a srác mellkasára nézve. Valószínűleg egy nagy bestia egy jókora bottal akkora ütéssel intézte el, hogy nem csak felületi sérülést szerzett. A szédüléstől hányingere lett, homloka lüktetett.
Lassacskán elszakadt a fiútól, és a lábai mellett fekvő pózba küzdötte magát, lábait felhúzva.

A szünet első napját Anne még a kastélyban töltötte, mert Haroldnak volt valami balhéja, amit el kellett simítani, és úgy gondolta, megvárja, nem megy haza testvére nélkül. Még a húgukat, Vivit is össze kellett vakarni, így jó volt az a plusz egy nap.
Igazából a nap nagy részét Mátééknál töltötte a pincében. A csárdás srácnak meg a barátnőjének köszönhetően van most elég sok bájital hozzávalójuk, a lány pedig előszeretettel próbálja ki a különböző listákon szereplő főzeteket.
Na de nem akarta, hogy ennyiből álljon a napja, amikor készen lett a bájital, és a pihenési idejét töltötte az üstben, a kis szőke átsétált a Földesy birtokra. Elég jóba lett Mirával, kicsit beszélgettek, és játszott az ikrekkel. Eldöntötte, hogy neki aztán soha nem lesz gyereke. Eddig sem akart, hát most, hogy látja a két fiút, hogy milyen rosszak, és az anyjuk várja a következő adagot...kész rémálom ez Annelie számára. Tizenöt évesen még egyszer sem fordult meg a fejében, hogy valaha saját nyáladzó umpalumpája legyen.
Elköszönt kedvenc lovától is a birtokon. A szünet egy részét most otthon fogja tölteni, hiányozni fog neki az erdőlak, a pince, és a ló. Még jó, hogy Hestiát viheti magával. (Igaz, az anyja nem tud a maine coonról...)
Miráéknál tett látogatása alatt megtudta, hogy rendkívüli nyitva tartás lesz a fürdőben. Nem zárnak be este, egészen hajnali 2-ig szabad bejárást biztosítanak azoknak, akik vevők a barlangfürdőre. Ez egyébként azért tetszett így Annie-nek, mert a diákok legnagyobb része már ma hazament, és mivel nincs nagy dobra verve az "akció", valószínűleg nem is lesznek sokan.
Tehát már sötét volt, Máté nem volt vevő a fürdőzésre, így a leányzó egyedül indult a tavacskán túlra. Magához képest kedvesen köszönt a recepciós lánynak, innen pedig egyenesen az öltözőbe ment, ahol lerakta a holmiját, felvette a bikinijét, és papucsban, törölközővel átsétált a pancsoló helyre. Most látta először, el is ámult a hely nagyságán, és szépségén.
Ahogy gondolta, nem voltak sokan, két kezén bőségesen megtudta számolni, hányan lézengnek itt-ott. Volt helye is, így az egyik pihenőhely párnái közé lerakta a törölközőjét és a papucsát, majd leült a medence szélére, és belelógatta lábát. Nézte is, ahogy lába lassan kalimpál a vízben, közben gondolatai ezer felé szálltak.

Olyan gyorsasággal ment el az elsős éve itt a Bagolykőben, hogy észre sem vette. Nem is nagyon voltak olyan pillanatai, amikor ezt rá ért volna észrevenni, így ideje volt kicsit leülnie, és kizökkennie mindabból a rutinból, ami a napjait kitölti. A cirkuszt még mindig imádja, de tanulni nem szeret. Csoda, hogy ilyen jó eredményeket ért el a vizsgáin, és elsős létére a kezébe adtak több olyan felelős posztot is, amire büszke lehet.
A medence szélén való ücsörgés ráébresztette, hogy nagyon fitala még ahhoz, hogy bármit is túlgondoljon, és szeretne a pillanatnak élni. Lógni az órákról, prefektusként büntetni minden olyan személyt, aki egy pici rosszat tesz. Nem mondaná, hogy Mira elrontja, de elég nagy hatással van rá az, hogy tőle vette át a posztokat, és tőle tanulta meg, mit hogyan, és hogy érvényesüljön. Persze nem azon a szinten ahogy azt ő csinálta pár éve.
Legalább fél órája ült ott már, az térítette észhez, hogy valaki pontosan mellette ugrott a vízbe, mint valami ágyúgolyó. A víz nem volt hideg, de hirtelen fröccsent rá a medence tartalmának egy része. Nőies hangvételű káromkodás hagyta el a száját, és gyilkos pillantással szorította ökölbe kezeit, végig a srácot nézve, aki inkább elspurizott a közeléből. Sok mindenre képes Annie, ha bosszút akar.
Mély lélegzetvétellel nyugtatta le magát, és ha már úgyis vizes lett, bemászott a medencébe, és felfeküdt a víz tetejére, így nézte a szemben, majd oldalra levő büfét, és a barlang mennyezetét.

Erdőjáró

Figyel, vár, céloz, lő, és talál! Noak holnap esti vacsorája kisebb puffanással adta meg magát, lezuttyant a fa tetejéről, egyenesen Hestia mellé, aki sértődötten ingatta farkát amiért gazdája nem vette figyelembe, hogy ő éppenséggel ott szaglássza a talajt. Anne vigyorogva kuszálta össze a maine coon hátán a szőrt, aztán bedobta a kisebb madarat a zsákjába. Ugyanonnan előhúzott egy kis bájitalos üvegcsét, és ivott a benne levő kék löttyből két kortyot. Saját készítésű melegen tartó bájital volt az, ami a téli hideg estéken nagy segítség a lánynak. Most is elég volt egy pulcsit felvennie a pólójára, mert ennek köszönhetően nem fázott. Kapucniját megigazította a fején, aztán a közelből jövő hangok hallatán Hestiát hazaküldte, fusson Mátéhoz, és vigyázzon, nehogy az éjfúria megint lyukat égessen a bőrébe amíg ő még szétnéz.
Persze nem a hangok irányába ment, volt már kellemetlen élménye ellenszenvesebb bestiákkal, inkább a tavacska felé sétálgatott a fák alatt, íját biztonsági okokból folyamatosan a kezében tartva.
Még bőven a fák között járt amikor a ködön át megpillantott egy magas, sötét alakot a stégen állni, ám nem tudta, mi az. Próbált fókuszálni, de az valahogy nem ment ilyen látási viszonyok között. Tudta jól, hogy már nagyon rég lejárt a takarodó ideje, épeszű ember meg nem járkálna itt az éjszaka közepén, még ha falusi, akkor sem.
Aztán a csendet egy hangos, morgó, vagy üvöltő hang törte meg, ami Annie-ből egy hirtelen ijedtséget váltott ki, nem is csoda, hogy ellőtte a készenlétben levő nyilat, ami egyenesen a cél"személy" felé suhant, és nagy valószínűséggel talált is. Egy fa tövébe guggolt le még a találat előtti pillanatokban, és lélegzetét visszafojtva nézte az alakot. Ne ember legyél, ne ember legyél...

Erdőjáró

Nem látta pontosan, hogy hol talált be a nyila, de az ordításból biztosra vette, hogy fájdalmas lövés volt, és nem éppen vadállat volt az áldozat, főleg mivel aztán egy csapat denevért küldött a nyakába.
Gyorsan húzott elő újabb nyilat, de mielőtt ellőtte volna, kellett rá valami, amitől a felé repülő...denevérek, igen, denevérek megállnak.
- Piroinitio! - még jó, hogy Máté sokat gyakorolta vele ezt a kis hasznos varázslatot, és így egy égő végű nyilacska repült a szárnyas dögök közé, amitől azok szépen szétszéledtek, az pedig a tavacskáig repült, és belefúródott a földbe.
Igazából nem tudta, hogy mit kellene csinálnia. Nem igazán szokott emberekre lövöldözni, eltalálni őket meg aztán pláne... De volt nála még pár bájital, talán eltudják simítani.
Az íjat most háttérbe szorította, a hátán volt, míg ő a pálcáját előre tartva lassan sétált a stég felé, kapucniját gondosan a fejébe húzva, hogy ha nem muszáj, ne ismerjék fel.
Egy szó nélkül sétált oda a sráchoz, kezeit felemelve, hogy akkor talán nem kap valami újabb átkot a nyakába. Nem nézte az arcát, csak a lábát ami megsebesült, és letérdelt hozzá, hogy megnézze rendesen, de ekkor már nem kerülte el az arcára való pillantást sem.
- Te?! - tört ki belőle a kérdés a legújabb mentoráltja láttán. A nevére nem emlékezett hirtelen, valami Josh talán. Kapucniját kicsit hátrébb húzta, hogy lássák egymást, gyanúsan méregette a fiút. Azután, hogy meglőtte, nem csodálná, ha új mentort kérne a vezetőségtől...

Erdőjáró

Az nem izgatta, hogy lelőtt valakit, de az már inkább, hogy simán kinyomozzák, hogy ő találta el, és akkor elég nagy bajban lesz. Inkább válna meg a bátyjától, mint az íjától.
Persze kíváncsi volt, kivel akadt össze, de azt nem várta, hogy ismerik egymást. Igaz, nem régóta, éppen csak fogadta amikor megérkezett, és körbevezette, de a munkájuk még itt nem ért véget.
Pár másodpercig még farkasszemet néztek, aztán mindkettejük tekintete a sérülésre vándorolt. Anne zsákjában volt rá gyógymód, az viszont, hogy ellássa a sebet, kellett valami cserébe.
- Diffindo! - emelte a fiú nadrágjához pálcáját, amitől az szépen végigszakadt, ezzel jobb hozzáférést adva a vérző területhez.
- Erről soha nem beszélhetsz senkinek - tekintete komoly volt, és kissé harapós. Ha ez nem lett volna eléggé meggyőző, ráadásként nem a legfinomabban, erősebb rántással húzta ki a nyilat a lábából. Amíg ott folyt ki a vér, zsákjából három kicsi üvegcsét emelt ki, meg egy rongydarabot. Utóbbival letörölte a vért az érintett területről, majd ráöntötte a rózsaszín löttyöt, ami füstölögni kezdett, nagyjából tíz másodperccel később pedig elállította a vérzést.
- Ez fájni fog - figyelmeztette időt hagyva arra, hogy visszatartsa a hangját. A zöld bájital fertőtlenítő, és borzasztóan csíp. Itt várt egy kicsit, és közben félmosolyra húzódott ajka.
- Ja, amúgy dupla büntetést kapsz amiért a faluban vagy, és amiért takarodó után. Nem zsarolhatsz ezzel - mutatott a lábára -, mert legközelebb megetetlek a sárkányommal.
Noaknak biztos ízlene a rellonos hús, és jó ideig jól lakna vele...
Az utolsó bájitalt is lassan ráöntötte, de csak cseppenként, amitől a mély seb lassacskán elkezdett összeforrni. Mivel nem tökéletes még, ezért a felületi seb megmaradt, de az napokon belül begyógyul.

Erdőjáró

Nem sokat szólt hozzá, amúgy sem az a beszélgetős fajta, hát így meg pláne nem, hogy éppenséggel az általa okozott sérülést kell helyrehoznia. Bájitalait már tesztelte, és éppen azért hordozza magánál vadászatok alatt, hogy az ilyen balesetek könnyen helyrehozhatóak legyenek. Mennyi haszna van a titokban kotyvasztásnak...nem is érti, miért tiltott.
Újabb tűzzel égette el a véres rongyot ott a stég közepén, és automatikusan körbenézett, hogy valaki nem figyeli-e őket. Nem látott semmit a nagy ködben, remélhetőleg őket se látta senki. Vagy semmi.
- Szerinted ha ő lett volna, rád lövök? - szemöldökét összevonta, értetlenül csóválta meg a fejét. Persze arról nem kell tudnia a srácnak, hogy Noak még ekkora üvöltésre nem is képes a tenyérbe való méretével. Na de majd egy-két év múlva...
- Jó? - fejével a megmaradt sebre bökött miközben odacsusszant a stég széléhez és lemosta benne nyila végét. Ha nem muszáj, nem akar nyomokat hagyni. Kis idő alatt összepakolta cuccait, és visszatuszkolta a zsákba a félig kilógó madarat, amit még az erdőben lőtt vacsorának.
- Jobb lesz eltűnni, mert nem tudom mi ordított, de biztos nem egy kedves ismerős - határozottan, szinte parancsszerűen mondta ezt mentoráltjának, akinek a nevére még mindig nem jött rá. Kérdőn nézett rá, hogy indulnak-e vagy sem, de nem maradhat, ráadásul vissza is kéne vinnie a Rellonba...

Viselet

Csendben, egyedül üldögélt a kis tavacska mellett a rellonos lány. Nem járt az iskola közelében már egy ideje. Hivatalosan is magántanuló lett az utazások okán, amit nem is nagyon bánt. A dolgait el tudta intézni bagolyban is, csak néhány fontosabb gyakorlati órára ment be. A második hét Firenzében is már a vége felé jár. Szórakoznia kéne és bejárni a helyet, helyette teljes két napot arra áldozott be, hogy hazalátogasson és ezzel letudja a fontosabb köröket, azaz Barbiék meglátogatását, az apjával való beszélgetéseket és gyakorlásokat, meg hát Nessához is benézett. A munkát is hanyagolnia kell kis ideig.
Az első nap estéjén már elege is volt a faluból, tehát erre vezethető vissza az, hogy sötétedés után még kint üldögélt a hideg talajon. A tél közeledtét megérzik a növények is; Anne ujjai között néhány lehullott levelet fogott és azokat ragasztotta össze a Madagaszkáron tanult módszerrel, elemi mágiát használva. Zöld, sárga, barna, a színek szépen, átmenetesen váltakoztak a hibátlan, formás leveleken.
Hangokat hallott a fák közül és biztos volt benne, hogy a zaj Noaktól származik. Az éjfúria már legalább egy órája eltűnt, vadászni ment. A lány büszkesége már jócskán kinőtte a rellonbeli ágyikóját és valószínűleg a kanapét is.
Nem is nézett hátra, egészen amíg a halk zörgés el nem halt. Biztos volt benne, hogy Noak már az arcát nyalogatná ha ő lett volna a zaj forrása. Lassan és érdektelenül pillantott oldalra, ahol a szentjánosbogarak fényében egy ember formáját vette ki. Halványan elmosolyodott. Kedveli azokat a fénylő rovarokat, kimondottan csodálatos lényeknek tartja őket.

DÖK kivonulás
NE ajándékozz élő állatot

Szép az idő, elég egy póló is ahhoz, hogy a diákönkormányzat tagjai a boglyas térre kivonulva kampányoljanak a jó érdekében. Méghozzá azért, mert mostanság elszaporodtak az árva állatok és ezt meg kell akadályozni.
Annelie éppen mosollyal a pofiján simogatja meg Hestiát, a maine coonját, aki hajlandó volt kijönni vele annak érdekében, hogy még több embert odacsaljanak és ezáltal az emberek rájöjjenek, hogy az állatok cukik, de elég nézni és simogatni, nem kell otthonra úgy, hogy igazából nincs rá idejük.
- Maja! Kitennétek ezt oda, kérlek? - fordul helyettese felé és mutogat az egyik föléjük magasodó fára. Ha a lány vevő rá, már nyújtja is a nyuszis plakátot.

NE ajándékozz élő állatot
kivéve, ha az Hunter Bailey
őt passzold le minél hamarabb

Napszemüvegét feltolja a fejére mikor Maja és Alíz elvonulnak a plakáttal, hogy eleget tegyenek a kérésének. Nem vallaná be, de bírja a kis helyettesét, meg Alízt is, szóval ezen a napon kivételesen nincs semmi gondja, a jó ügy érdekében őszintén képes mosolyogni a vele dolgozókra. Sőt. Még arra a pasira is, aki látszólag utazásra készen csatlakozik be hozzájuk.
Kissé megemelkedik a szemöldöke mikor Hunter rákérdez a Hestiának történő udvarlásra. Elfojt egy vigyort és bólint. Az egyméteres macska pedig a padon ülve királynőként méri végig a hozzá közelítő férfit. Sárga szemei és pofája kritikusan vizslatja, majd néhány pillanattal később az ég felé emeli fejét, kihúzza magát. Itt már nem bírja megállni a gazdi, hogy ne nevesse el magát.
- Elfogadott szolgájának - böki oda Hunternek. Az együtt töltött hét évük alatt Anne látta már, hogy viszonyul az emberekhez. Valódi királynő, és csak az mehet hozzá közel, akit jóváhagy.
Közben körbenéz a kisasszony, a mellette elhaladók kezébe szórólapot nyom és kedvesen mosolyog. Ma még a kissé kivágott felső is szerepet kapott annak reményében, hogy így nem csak a "decukiezamacskaaaa" lányok fognak idetalálni.
- Hogy mi? - pislog vissza Baileyre. - Hunter Bailey segíteni akar? Mi az, ennyire nem akarsz elutazni?

NE ajándékozz élő állatot
kivéve, ha az Hunter Bailey
őt passzold le minél hamarabb

Az ezüst szépség talán csak gazdájára tud úgy nézni, hogy az ne legyen ennyire felsőbbrendű. Na de ők együtt alszanak, és bizony Anne leszidja rendesen, ha netán mérgében a vendégek ruhájára pisil. Hányszor kellett Noelnek arra ébredni, hogy Hestia a hasán készülődik elvégezni a dolgát...
- Férfiak... Már csak a pitizést kell megtanulnotok és talán még buksisimit is kaphattok - bólint a lány. Arcán némi megvetés bujkál, de a mosoly elfedi azt. Jobban érdekli a cél, amiért itt van, mint Hunter nőzési és ez esetben macskasimogatási szokásai.
- Egyébként segíthetsz, ha nagyon akarsz - fogja végül szaván egy vállvonás kíséretében. A kezében tartott, valamint a padra lepakolt szórólapokra mutat. Azokat kellene körbeadogatni, de igazság szerint nem nézi ki Baileyből, hogy nekiállna mosolyogva papírt adogatni egykori ágyasai kezébe.
Valójában nem tudja, hova indult a férfi, vagy nem most érkezett-e vissza, de a feltételezés úgy látszik, betalált. A visszakérdezésre viszont nem igazán tud mit mondani. Ő meg a hazalátogatás egy ideje máshogy működik. Dolgozni jár haza a cirkuszba, de a család és az ünnepek már nem játszanak nagy szerepet az életében.
- Én? Nem - lazán vállat von a kérdésre. - Egy ideje nem keresek csokit és tojást a kertben. Ja. Szar ügy.
Elvigyorodva lép közelebb hozzá, majd abból a távolságból nyomja kezébe a szórólapokat. Az ő keze ezzel felszabadul, és talán elég ez a cuki mosoly hozzá, hogy bevegye önkéntesnek.

Végzős bál
Kinézet

Egy újabb bál. Már nem tudja számon tartani, hányadikat szervezi, de az idei kimondottan jóleső, hisz kevesebbet kellett csinálni és a kinézetre sem kell nagy gondot fordítani.
Ahogy mindig, most is jegyzetfüzettel mászkál, rendezgeti az asztalokat, hogy minden tökéletes legyen. Mosolyogva integet az ismerősöknek és tekintetével az érkezőket figyeli. Nincs párja, el nem hívták, de ez nem meglepő - többször jár egyedül, mint partnerrel.
A végzős keringő előtt foglal helyet az egyik távolabb eső asztalnál, még van ideje mielőtt felkonferálná őket. Elmerengve köröz ujjaival az asztaldísz virágja felett, tekintetét leköti a világítás. Néhány percig egyáltalán nem figyel arra, mi zajlik körülötte.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Annyira leköti a fény bámulása, hogy észre sem veszi az őt kereső tekintetet. A legutóbbi óta nem is beszélt Noellel, de jobb is így. Olyan port kavart fel a levelezésük az üvegházban, mely után sokszor azon kapta magát, hogy - mint most is - olyan dolgokban is Noelt látja, aminek semmi köze hozzá. Mert egyszer jártak itt - mereng a képeslapot nézve. Mert volt, hogy szóba került és hasonlít rá...
Összerezzen, felkapja a fejét. Az őt szólító hang irányába fordul, de máris tudja, ki foglalna helyet mellette. Szíve nagyot dobban, arcára mosoly kúszik. Hiába is tagadná, érzései sosem változtak, csak eltompította őket az a bizonyos harmadik személy. A harmadik, akivel azóta még találkozott, és akit nem kellett volna belekeverni az érzelmi kavalkádba.
- Szabad - bólint, mintha valami nagyon komoly kérdést tett volna fel Noel. Tekintetét le sem veszi róla. Kezét visszahúzza, az asztalra helyezi és egész testével a férfi felé fordul. Könnyeden elhelyezkedik, a kívülállók pedig mit sem sejthetnek abból, mit érez most Annie. Mosolyogva nézi a szeretett zöldeket.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Kíváncsian fordul Noel felé, mindvégig ügyelve arra, hogy tartsa azt a tisztes távolságot lélekben is. Néha elpillant a diákok, a díszek és más asztaltársaságok irányába. Egész idő alatt a mellette ülőre koncentrál, de ha nem venné le a szemét róla, egyértelművé válna minden rejtett gondolata és érzése. Ha már érzések, bizony végig a fránya heves szívdobogással küzd, melyen nem segít a gramofonból felcsendülő klisés, szerelmes szám.
- Mi? - kapja fejét vissza, kékjeivel a férfit figyeli és arra vár, hogy megmásítsa az elhangzottakat. Még nem látta az értesítését arról, hová lesz hivatalos, minden idejét lefoglalta a bál szervezése és a munkálatok.
Ez a hír Ombozi szájából váratlanul éri és csak izgalmat vált ki belőle, ami egyszerre jó és őrjítő. Gyomra összerándul, tekintete rövid időre üvegessé válik, míg feldolgozza a hallottakat. Az összes végtagja egyszerre kezd zsibbadni.
- Együtt megyünk. Romániába. A rezervátumba - elnyíló ajkait megnedvesítve szedi szavakba gondolatait, tisztázza magával és Noellel egyszerre, aki ezért talán kicsit lököttnek is nézheti. - Nem jelöltem - rázza meg a fejét, mintha mentséget keresne.
- Nem tudtam róla. Én... Igen... A főnök halálával alakultak a dolgok Kremisiában, nem vesznek erre a tanévre vissza, de Gergőczy új, fix helyet ígért egy reziben - magyarázza el, miért is reagált furcsán, mint akinek fogalma sincs, miről hadovál a másik. - Hát... Üdv kolléga - mosolyodik el, miután sikerül némiképp elfogadnia a helyét és a jövőbeli társat. Az első nyár, amikor hónapokon keresztül kötelezően néznie kell és nem otthonról gondolni arra, éppen melyik sárkány nyeli le keresztbe...
Egyszerre kezd pánikolni és érez boldogságot, hogy vele lesz ott összezárva. A legutóbbi félresikerült este és levelezésen kívül nem maradt köztük kapcsolat, ez a kettő pedig nem épp a legjobb. Minden bizonnyal Noel tökéletesen tisztában van vele, mit él most át odabent a lány, hiába viselkedik a lehető legtermészetesebben.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Teljes zavar. Annelie fejét feldobták az űrbe és nincsenek mások, csak információcsillagocskák és keveregnek, mintha turmixba rakták volna őket. Igyekszik csak a tényre fókuszálni, nem törődni érzéseivel, amelyek most szép lassan egy szélforgót alkotnak hasában.
Még jó, hogy Noel felkéri táncolni, különben lehet, hogy rosszullétre hivatkozva azonnal ott hagyná a bált. Ha már itt tartunk, egy-két zavarba ejtő, mindent összezavaró pillantás után az is megeshet, hogy a rezervátum elől is fejvesztve menekülne.
- Táncoljunk - bólint mosolyogva. Ujjaik olyan tökéletességgel fűződnek össze, mintha egymáshoz lennének tervezve. És oly rég érezte már azt, amit most. Ajkait összepréselve rejti el kislányos mosolyát, melyet Noel közelsége okoz.
- Noel, mi... Nem is tudom, hogy fogom kibírni. Mert mégis...eddig egyedül mentél. Most meg össze leszünk zárva - vigyorogva pillant fel a fölé magasodó férfira. A magassarkút otthon hagyta, ami azt illeti, mezítláb ácsorog a táncparketten és egyáltalán nem érdekli, kivillan-e lábujja a ruha alól. Elveszik Ombozi jól ismert zöldjeiben.
Kezeit a vállára csúsztatja, és ez egyre inkább megy át nyakának ölelésébe. Hozzásimul, s néhány pillanatig újra otthon érzi magát. Mintha nem lenne senki körülöttük, mintha nem kellene lassan bármit is tennie a diákönkormányzatnak.
- Lesz miről beszélnünk, igaz? Hallottam...dolgokat - halkan jegyzi meg. Az iskolában sok olyat hallani, aminek valószínűleg van igazságalapja. De nem foglalkozott ezekkel, mert tudta jól, hogy ha igaz amiket mondanak, abban ő nagyon is bűnös. Talán nem is akarja tudni, mi történt Noel és egy másik nő között. Azt tudja, mi volt kettejük között, és azt is, hogy azután még találkozott a házvezető-helyettessel, mintha az Ombozi iránti érzések nem lettek volna. Ó pedig dehogynem! Az is csoda, ha most, a tánc alatt nem érzi Annelie szívének heves dobogását.
- Te megbántad? - lazít az ölelésen, miközben fejét hátrahúzva felvonja szemöldökét. Az elmúlt időszakban nem gondolt bele, mi történt kettejük között, de így, hogy összeáll a kép, kezdi sejteni, mire fel kérdezte ezt tőle. - Bánod - bólint, és nagyot nyel. Válasz nélkül válik egyértelművé számára a helyzet.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Öröm, boldogság és hasonló jó érzések keringenek benne a megválaszolatlan kérdések mellett. Látni Noel mosolyát hosszú idő után, érezni a simogatását, és közben máshogy gondolni rájuk, mint ott a kunyhóban.
Az érzések azonban hamar változnak, ahogy sikerül észhez térnie. Nem hagyja, hogy a rózsaszín köd beborítsa és elhatalmasodjon felette az a pillanatnyi, Noeltől már ismert jóság. Mert Ombozival lenni ennyi. Mint hullámvasúton ülni. Egyszer fent, egyszer pedig lent, de az adrenalin van, ahol nem uralkodik. Talán öt év után eljutott arra a pontra, amikor nem hagyja, hogy szíve vezesse. Csak éljék túl az összezártságot, meg a beszélgetést, ami előtt állnak.
- Megkereshettél volna - hangjában nincs harag, vagy éppen szégyen. El is mosolyodik mellé, de már nem néz a férfi szemébe. Mialatt oldalra lép és kezét elkapva megpördül, vesz egy mélyebb levegőt. Mindkét kezét kihúzza a másik fogásából, és mellkasára helyezi tenyereit.
- Hagytad, hogy beléd szeressen. Hogy megbízzon benned és visszaéltél vele. Mert rávettelek - hangja halk, a zene mellett alig hallható. Főleg így, hogy nem hajlandó felnézni és arra a gombra koncentrál, melyet Noel ingén bökdös ujjaival. - Boldog lennél nélkülem - fájdalmasan húzza féloldalas mosolyra ajkát. A felismerés, hogy a zöldszemű nélküle is boldog és ő most ezt elrontotta, lelkiismeretfurdalásként eszi be magát bordái alá. Ott, ahol szíve hevesen ver. Már nehezebben veszi a levegőt. Szeretne elmenni. Ott akarja hagyni Noelt és vissza akarja küldeni Nadine-hoz, de lábai nem mozdulnak. Teljesen lefagyott.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Anélkül is tudja, hogy számolta volna a napokat, majd a hónapokat, egy év is eltelt úgy, hogy nem beszéltek. Akárhányszor látta, mintha ismeretlenek lennének egymásnak. Talán a köszönést is elfelejtette. Aztán jött az újabb nyár. A változások sokadik nyara.
Magát hibáztatja mindenért, egy másik nő boldogtalanságáért. Megfordul az is a fejében, hogy ő maga megy el Nadine-hoz és bocsánatot kér. Belelépett egy kapcsolatba, ami jól ment volna, ha nem teszi tönkre. Nem lát most mást, csak a saját létezésének hibáját és az sem tudatosul a rellonosban, hogy valójában nem tudta, tartozik-e Noel szíve valakihez abban a pillanatban.
- Hiba volt az, ahogy történt. - Végre felemeli fejét és a férfi szemébe néz. Elgyengül, ám ez semmi ahhoz képest, ahogy annak idején tette. Tartja érzéseit magában, csak szája remegése utal arra, hogy talán jobb lenne menni.
Hirtelen fázni kezd a sötét éjszakában. Kezeit összefűzi maga előtt, és elindul mellette, hogy távolodva a bálozóktól kettesben tudják megvitatni felmerülő gondjaikat.
Négy év együttlét után már nem tartja magában gondolatait. Szerelem, vágy, harag és megalázkodások sorai, túl sok minden mentek keresztül együtt. Ez pedig csak egy beszélgetés.
- Velem nem lett volna csodaszép életed - megvonja a vállát miközben a tó széléhez sétál. Ruháját feljebb húzva ül le oda, tekintete megragad a vízen tükröződő csillagfényeken. Sosem tudta volna megadni neki azt, amit elvárnak tőle és amire vágyik. Nagy család, csillogás és feleségeskedés.
- Mátét a tavalyi gyakorlat alatt ismertem meg. Velem volt, amikor te nem, mint barát. Ő csak látogató volt, nem sokat találkoztunk. De amikor újra láttam... Tudod én úgy éreztem, szerelmes vagyok - keserűen, röviden nevet fel. Arcát kezeibe temeti, és ezután fejét Noel felé fordítja. - Rájöttem, hogy mindig te leszel az. Csak te.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Mint mindig, most is kételkedik. Pillanatról pillanatra változnak érzései azzal kapcsolatban, hogy hogy is alakul a kapcsolatuk. Nem lesz egyszerű, azt tudja, de talán pont emiatt nem menekül el. Ha megint csak húzzák-halasztják a beszélgetést, abból nem sül ki semmi jó. A saját érzéseit tudja, de Noel új életét és változásait nem ismeri.
Halványan mosolyodik el, mikor gyomra bukfencezik egyet a fel nem tett kérdés válaszának hallatán. Már megint ott tartanak, ahol sokszor az évek alatt. Ugyanazok az érzések vannak mindkettejükben, de túl Ombozik és Merkovszkyk hozzá, hogy ezt bevallják egymásnak.
Mégis megteszi. Nem kertel, kimondja érzéseit, melyeket talán csak Noel nem vesz észre. Szíve hevesen kalimpál, többször kell mély levegőt vennie. Szereti figyelni a férfit, most mégis szívesebben fordítja fejét a tó felé miközben beszél. Visszaemlékezik, érzi a mellkasában a fájdalmat, emlékszik arra, hogy könyörgött az emlékeiért. Azért, hogy Lucifer mellett lehessen. És miért? Talán minden Noelre vezethető vissza.
Könnyebben megy a vallomás, mint ahogy azt elképzelte. Kimondja, és szavait sajátjának érzi. Elmosolyodik a másik arcát figyelve. Tisztán látja benne a csalódottságot és a hirtelen csodálkozást, bár utóbbit nem tudja hová tenni.
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudtad volna - mosolya kiszélesedik. Úgy érzi, valami nagy terhet tett le magáról, melyet hosszú ideje cipelt.
- Meg, Noel - hangja nyugodtan cseng a helyzet komolyságához képest. Hosszan tekint a zöldekbe, majd lepillant a kezére. Elneveti magát a kettejük tehetetlenségén. - Egy feltétellel.
Miután ezt kimondja, kivár. Komolyan, immár mosoly nélkül néz fel újra a férfi szemébe és a köztük levő távolságot lecsökkenti. Egész közel húzódik hozzá, hogy lábuk is összeér. Lassan emeli arcához balját, s ujjait végigvezeti arcának ívén. Homlokát a homlokának, orrát az orrának dönti.
- Én akarom eldönteni, mi jó nekem. Nélküled nem jó - súgja a kettejük között maradt lélegzetnyi távba. Szemei lassan lecsukódnak, tenyere az arcán pihen. Mintha csak Madagaszkáron lennének a csillagok alatt. Ott, ahol minden kezdődött.

Szofi

Nincs sok hátra az indulásig, a pakolásba is belekezdett már. Szépen ládába rendezgette holmiját, ami jóval könnyebb, mint érzéseit rendezni. Megkapta a hivatalos levelet a rezervátumból, elkezdődik életének az a szakasza, melyben sárkányokkal foglalkozhat. Az ilyenkor nem számít bele, hogy Noak és Noel kitesznek néha három Magyar Mennydörgőt is.
Noel... Az érzelemkáosz okozója, mint tíz esetből kilencszer. Mégis amit leginkább érez az az, hogy szereti ezt az embert és boldog, mert eljött az az év, amikor nem búcsúzkodniuk kell, mert újabb hónapokra hagyja magára az erdőben. Nem. Idén minden más lesz és ez furcsa még a rellonos lány számára. Nem látja még előre, hogy fog alakulni a kapcsolatuk, de ez már nem is számít, csak hogy a közelében legyen.
Gondolataiban alaposan elmerülve siet be az erdőből a faluba, még egy utolsó kisebb bevásárlás szükséges ahhoz, hogy nyugodtan induljon el otthonról. Kell az állatoknak ez-az, és ezt listázza fejben amikor befordul elé a szőke. Meglepettségében felszalad a szemöldöke és komolyan elgondolkodik rajta, hogy ő Annelie-e.
- Attól függ, miért - néz Szofira gyanakodva. Nem tud ő semmit a közte és Ombozi között levő kapcsolatról, sem másról, amiről mások bizony igen. A nevét tudja, meg néhány pletykát az életéről, de túl sokat volt ő távol a Bagolykőtől ahhoz, hogy ismerje mondjuk a gyerekeit.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Végtelenül szerelmes ebbe a férfiba, akivel az évek során nem egyszer próbálták meg, milyen külön lenni. Talán kellett ennyi szünet ahhoz, hogy megtudják, mennyit jelent együtt lenni. Együtt, egyként, egy olyan párként, akiknek nem csak az ágyuk közös, de mindenük. Minden egyes szívdobbanás és lélegzetvétel.
Feltétele van. Mindössze egy, de az elég komoly és nem fogja újból Noelre hagyni az életével kapcsolatos döntéseket. Most nehezebben lélegzik, nagyobbakat. Orrát megtölti az Ombozi illat. Mint mindig, ezen az estén is odafigyel magára, nem csak holmi arcszeszt löttyintett az arcára.
- Noel... - szeretné félbeszakítani, szeretné, ha ez a pillanat némán maradna. Mégis csendben marad, szemét lehunyva szedi a levegőt. Gyorsabban dobogó szívének ugyanis egyre több és több oxigénre van szüksége. Talán még sosem hallotta ennyire őszintének. Hisz minden szavának és nem kételkedik abban, hogy nem csak pillanatnyilag gondolja így. Annelie ugyanezt érzi. Egyszerűen vele akar lenni életének minden pillanatában, amíg csak lehetséges.
Te vagy minden fontos pillanatom. A vágyam. Legyen családunk, álljon az gyerekekből és sárkányokból, de főként tűzokádókból... Beszélne, válaszolna, ám ez felesleges. Ezen a ponton nincs jelentősége a szavaknak, csak annak, ahogy kifejezik azokat.
Soha, senkit nem csókolt Noel óta azzal a szenvedéllyel, mint itt, a tóparton a csillagok alatt egy év kihagyás után. Ezzel fejezi ki, mennyire hiányzott már a lánynak, s hogy ettől a perctől nem engedi el már soha többé. Összetartoznak.
- Remélem nem hal bele senki, ha az elnök lelép... - szuszogja.

Szofi

Gondolatai elszállnak és ha akarna sem tudna utánuk nyúlni. A nő kizökkentette, de olyannyira, hogy tényleg kell egy kis idő ahhoz, hogy bugyiba rázza magát.
Mint a rossz bűnözők, csak akkor mondja el, ki ő, amikor megtudta, mit akarnak tőle. Nem újdonság számára a "hallottam már rólad" mondat, az iskolában szinte mindenki ismeri a diákönkormányzat elnökeként, vagy éppen a sárkányos lányként. De így, hogy Noelt hozzáteszi, világossá válik számára az információszerzés mikéntje. Most pedig lép egyet hátra és várja kíváncsian, a férfi összetörte-e az előtte álló szívét, esetleg ezek után az övét fogja-e újra.
- Ó! Keresztapuka? - pillog nagyokat, hisz ez az információ elég új számára. Így már világos, hogy kettejük kapcsolata valami olyasmi, amibe beleillett, hogy exekről társalogjanak. - Annelie Merkovszky - mosolyodik el halványan miközben kezet fog a nővel.
- Hát én...gratulálok a kicsihez. Noel kiélheti magát - fogalma sincs, mit kellene mondania, egyáltalán szoktak-e gratulálni egy gyerekhez, de egy biztos; valami kellemetlen érzés fogja el. Az emlékek, meg a bevillanó kép, ahogy Ombozi önfeledten játszik a keresztfiával.

Szofi

- Annyi ideje nem vagyunk...jóban, még nem jött szóba - magyarázza meg, hogy szerinte miért lehetséges a tudatlansága ezen a téren. Elgondolkozott rajta eleinte, hogy Szofinak másfajta köze van Noelhez, ami miatt itt és most lezárná vele az újrakezdést, de ez már elég szépen más irányba tereli gondolatait. Egy keresztgyerek... Az már majdnem olyan lehet a férfinak, mintha a sajátja lenne. Vagy pont, hogy nem. Nem akar erre gondolni.
- El tudom képzelni, milyen szépeket mesélt - bólint hosszan, majd kissé feszengve szusszan. Ami azt illeti, nincs különösebben ideje erre a csevegésre, aminek vélhetőleg hátsó szándékai vannak. Annie ettől úgy érzi magát, mintha ellenőrzés alá vették volna, mintha lézerrel vizsgálnák a bőre alatt.
- Épp rá? Biztos hamarosan itt lesz - ejt meg egy félmosolyt, majd el is pillant az utca egyik felébe, hátha. Fogalma sincs róla, merre járhat, de nem szeretne ott lenni Szofival, amikor beesik. Képzeletében a jelenet valahogy úgy zajlik, hogy a nő az Ombozik anyja, és őt most teszteli nagyjából húsz oldalas kérdéssorozattal.
- Megharagszol, ha nemet mondok? Rengeteg elintéznivalóm van az utazás előtt - annyira azért nem sajnálja, hogy valóban dolga akad, de elhúzza a száját, mintha nagyon szeretne Szofival menni. Az utazásról pedig bizonyára tud, ha már Noellel ilyen nagy barátok.
- Azért örültem, tényleg.

Csibém és az ő csibéje
nem takargatjuk

Nehezen tud magával mit kezdeni így, hogy vége lett az iskolának és utolsó trimeszterben van. Lassacskán világra érkezik Szemecske, ami azzal jár, hogy Annie az eddigi napi teendőinek a felét nem tudja megcsinálni, a fára mászás és a vadászat például már nem igazán játszik, ahogy a kötélen való táncikálás sem. Néha úgy érzi, hogy az élete romokban hever, egyedüllétében rájön, hogy még az eleme is kezdi cserben hagyni. Ilyenkor szüksége van a friss levegőre, sétára, mozgásra, meg a férjére, mert South tartja benne a lelket egyedül. Senki más véleményére nem ad. Csakhogy egy-két hete ő is furcsán feszült, szóval Annie jobbnak látta, ha nem hozzá megy a csárdába, hanem inkább Szalamantonba a családjához. Ha pedig már ott járt, megejtett egy könnyebb, kismamás tornát is.
Most fáradtan, de az ott töltött idő levezetéseként a tóhoz sétál, ahonnan majd az erdőn át hazamegy. Egyszer. Valamikor. Egyelőre csak élvezi a kellemes napsütést és megtesz egy kört, amikor is megpillantja a stégen furcsán görnyedő Maját, előtte pedig a totyogóját. Megtorpan, egy ideig csak figyeli őket. Elmosolyodik, nem gyakran látja a kislányt, ahogy igazából a volt munkatársát sem.
- Maja! Sziasztok - szól utánuk amikor beéri őket és mosollyal az arcát sétál közelebb hozzájuk. A nő még valószínűleg nem tudja, maximum pletykákból hallotta, ami most Anne középtáján elég szembetűnő. Erről azonban még ő maga is elfeledkezik amikor leguggol Klarához és megcsiklandozza a nyakát. - Hogyhogy itt vagytok?